R2-D2 írásai 3.0

R2-D2 írta:

.
Elszigetelve / Abgeschnitten

Az Elszigetelve – maradjunk akkor ennél a fordításnál, bár a filmnek hivatalos magyar bemutatója és címe nincs, ráadásul a német eredeti Abgeschnitten egyúttal utal arra a sok metszésre is, ami a filmben történik – egy 2018-as német mozi, Christian Alvart rendezésében. Igen, a szakavatottaknak ismerős lehet a neve, ez a faszi rendezte anno a remek hangulatú Pandorumot – no meg sok más, főleg bűnügyi sorozatepizódot is. A film egy azonos című regény megfilmesítése, s a teljesség igényéhez hozzátartozik, hogy a regényíró egy igazi boncmester segítségét kérte anno a könyv megírásához… s hogy miért írom ezt? Mert bizony ebben a filmben a játékidő nagy részét a patológián töltjük, mindenféle nemű és korú halottak szakszerű vizsgálatával, a hangsúly pedig a szakszerűn van: tekintve, hogy főhősünk egy boncmester, az ő kálváriája keveredik össze a munkájával, s bizony elég alapos betekintést kapunk a szakma mélységeibe.

Az nem nagy szó, hogy eddig az év filmje nálam az Abgeschnitten, hisz még nagyon korán vagyunk – de ha az elmúlt 365 napot nézzük, akkor sem sok jobbat tudok nála mondani. Egészen az utolsó 5-10 percig hibátlan, kb. ekkora enged fel az ember gyomrában a görcs, csak sajnos a film fináléját, a legeslegvégét szerintem nagyon elbaltázták.

85%

Látom, pörög a pótlás ...

"Felfedezzük", persze, mert nem olvastam róla sehol ezelőtt, és most is csak átfutottam, hogy legyen meglepi nekem is. Most még az év végi lista a prioritás, de remélem, utána mielőbb megnézhetem.

.

Niwrok írta:

Elszigetelve / Abgeschnitten

Látom, pörög a pótlás ...

"Felfedezzük", persze, mert nem olvastam róla sehol ezelőtt, és most is csak átfutottam, hogy legyen meglepi nekem is. Most még az év végi lista a prioritás, de remélem, utána mielőbb megnézhetem.

.

Igyekszem.

Én nem tudom, hogy lesz majd időm listázni, azt se igazából tudom, mit kéne mindenképp pótolni... majd meglátom.

.




Árok




Ha már ismét sikerült egy hangzatos magyar címet adni az Underwater című műnek ( ), álljon itt egy kis Wikipédia anyag a Föld legmélyebb pontjáról bevezetőként: "A Mariana-árok a Csendes-óceán délnyugati medencéjének peremén, Japán közelében, Tokiótól mintegy 2400 kilométerre, az azonos nevű Mariana-szigetektől keletre található. 2542 km hosszú és 10 994 méter mély (más mérések szerint 11 034, 11 022, vagy 10 911 m), legmélyebb pontja a Challenger-mélység, ami nevét Jacques Piccard svájci tudós kutatólaboratóriummá alakított halászhajója után kapta: 1960. január 23-án Jacques Piccard és Don Walsh a Trieste fedélzetén érték el először a máig fennálló 11 034 méteres rekordmélységet. 2012. március 26-án a Deepsea Challenger nevű, 7 méteres kapszulában James Cameron kutató-filmrendező ereszkedett a Mariana-árok mélyére, így több mint fél évszázad után ő az első ember, aki járt ott."

Feltételezem, mindezekkel nagyjából mindenki tisztában van, mint ahogy azzal is, hogy ilyen mélységben, ekkora víznyomás alatt meglehetősen nehéz bármilyen nem vízi létformát elképzelni. A baj csak az, hogy – nyilvánvalóan hatásvadászat kedvéért – írásunk tárgya, az Árok című mozi prológusa szerint éppen ebben a mélységben, épp eben az árokban játszódik… és tekintve az egész filmet, történtet, ez egyszerűen nem megy ki a fejemből. Ha elfogadom, hogy EZ a helyszín, akkor ez egy kőkemény sci-fi, viszont úgy meg illett volna valami minimális utalás arra, hogy most bizony a távolabbi jövőben járunk, ugyanis úgy tűnik, mintha napjainkban lennénk – és még csak nem is az a legnagyobb bajom, hogy főhőseink, Bella és a többiek miket művelnek az óceán fenekén… nem. Nekem kérem az első perctől kezdve az volt a legnagyobb bajom, hogy megint odaszartak a vászonra az írók egy fiktív környezetet, de a legcsekélyebb mértékben nem gondoltak abba bele, mekkora őrültség ez – most. Mert mit is látunk?  Van egy (szokás szerint) óriási víz alatti bázis, egy víz alatti fúrótorony, aminek felszereltsége inkább egy űrhajóhoz hasonlít, mint valós földi környezethez. Plusz, tőle pár kilométerre van egy másik, majd egy harmadik is. Na de kérdem én: hogy az istenbe lehet ezt, így, itt megépíteni??? Ezt a rengeteg minden kütyüt, lapostévét, minden, emberi komfortot 10 km-es mélységbe levinni és az egészet kialakítani? Mikor? Mennyi idő alatt? Az öltözőt elnézve, minimum egy kisebb gyárra gondoltak, de akkor hol vannak a többiek? Egyáltalán: mekkora is ez az egész? Nem úgy lenne logikus és életszerű, hogy ha már 10 km mélyen építünk valamit, akkor a célszerűség és a praktikum uralja a dizájnt? Minimális, de hatékony felszereléssel, nem pedig akkora folyosókkal, hogy focizni lehet rajtuk… ja, hogy ezt könnyebben összeroppantja a víz meg a szörny? Értem… csak így totál Ad Astra és Stranger Things S3 utánérzésem volt a sok felesleges helyszín miatt. S akkor a sétához még el sem jutottunk.

De tegyük fel, hogy mindezt elfogadjuk – amúgy, ahogy olvasgatom a neten, ez rajtam kívül senkit nem zavart – és nem morfondírozunk azon, hogy főszereplőnk, Norah (Kristen Steward) mit keres egy kihalt zuhanyzóban, fogat mosva a kezdő képsorokon ilyen mélyen. Sok idő nem telik el ugyanis, és ránk szakad a történet és a Kepler nevű állomás, Norah-nak pedig félbe kell hagynia a szájápolást és menekülnie kell: útközben jó hollywoodi dramaturgia szerint összeszed még túlélőket, mígnem elérnek ahhoz a ponthoz, amikor a csapat összeáll, és ahonnan majd el kell indulniuk a tengerfenékre. Egyébként… most jut eszembe: ha jól emlékszem, betontörmeléket is szednek le valakiről, ez akkor fel sem tűnt… az hogyan is van, kedves írók??    De mindegy, a csapat összeáll, és lehet ugyan azt mondani, hogy a legnagyobb kliségyűjtemény az összetétele, de engem ez a legkisebb mértékben sem zavart. Valahogy tök logikus és tök megszoktam már, hogy minden ilyen moziban ugyanazok a karakterek alkotják a teamet – és csak az elhalálozásuk sorrendje a kérdés. A mozi ezen szakasza egyébként kifejezetten jó és izgalmas, remek kamerabeállítások, az operatőr és forgatókönyv is nagyszerűen használja ki az összeomló bázis klausztrofóbiáját.

Sőt, a hangulattal, az izgalommal, igazából az egész ritmussal a továbbiakban sem lesz gond: az Árok magát az árkot leszámítva tökéletes kis kaland sci-fi. Veszély, dráma, alkalomadtán humor, sőt a játékidőhöz és a körülményekhez képest megfelelően felépített és kidolgozott karakterek – mondom ezt úgy is, hogy természetesen tisztában vagyok azzal, hogy ez más filmben kevés lenne. De itt, az árok mélyén ez most bőven elég: annyira mindenképp, hogy a néző valamelyest szívébe zárja őket, mielőtt elragadja valami a sötétben a társulat tagjait. Ja, mert az nem titok, hogy – megint csak Mória bányáit idézve – az emberek mohóságukban túl mélyre ástak és felébresztettek valamit a mélyben, ez a valami pedig szórakozásból vagy méregből szépen összetör mindet, ami emberi. S hogy mi ez a valami? Nos, fogalmam sincs, ez nem derül ki a filmből – de igazándiból nincs is rá szükség: nagyjából annyit tudunk, amit a szereplők. Először kis emberevő lények vannak, amit önmagukban is qrva veszélyesek, majd jön anyu, aki hihetetlenül nagy és félelmetes. Mint egy igazi, 5-ös Kaiju… ha már árokban vagyunk.

Itt jegyeznék meg egy apróságot, ami megint csak a mérleg negatív oldalát húzza le: valahogy nem tudják ezek a fránya hollywoodi filmesek eltalálni azt, hogy mi az a lény, szörny, ellenség, ami még hitelesen félelmetes, de reális esélye van a főhősöknek felvenni vele a harcot és/vagy elmenekülni előle. Itt detto ugyanaz a helyzet, amik a séta közben, vagy a közbeeső megállón megtámadják Norah-t és a csapatot, azok nincsenek egy súlycsoportba a mieinkkel – mégis csupán a dramaturgia szab határt annak, ki mikor hal meg. Az jó, ahogy a menekülő csapat kiszolgáltatottsága ábrázolva van, az jó, hogy a sok belső kamerás felvételen együtt zihálunk velük, hogy szinte agyonnyom minket is a víz – de a lények ábrázolása túl erősre sikerült az emberekkel szemben. És így minimum fura volt látni, hogy néha simán magukra hagyják az embereket, vagy csak úgy le lehet őket rázni. Mert gondoljunk csak bele: van 3-4 ember, aki sétál az árok mélyén de akkor pont nem jár arra egy lény sem, ellenben mondjuk egy csatornában ott feltűnnek. S ha már a séta: persze, ott a víznyomás, amit szerintem ebben a szkafanderben nem lehet kibírni, na de az, hogy 11 km mélyen ilyen parádés fények vannak, az minimum vicces. A koreai hajótragédiánál (igaz, sodró vízben) panaszkodtak a búvárok, hogy a tizenvalahány méter Dunában szart se lehet látni… de itt bazzeg, az óceán segglyukán a reflektor olyanok, mint az autó távolsági fényszórói ködben.

De vannak olyan mozik, amikor nem igazán érdemes foglalkozni azzal a sok hülyeséggel, amit a készítők körítésként az arcunkban tolnak. Egyszerűen élvezni kell a kalandot, együtt izgulni szereplőkkel, sajnálni őket, ha elmennek, vagy szurkolni azért, hogy a végén legyőzzék a gonoszt. E tekintetben az Árok nem okoz csalódást, akció sci-fiként tökéletesen működik. Jók a beállítások, az egész fényképezés, képi világ, hangok, környezet, minden, s jók a színészek is. Ugye azt nem is írtam még, hogy Lucien kapitányként itt van Vincent Cassel, aki alapból egy pozitív hozadék, de nekem az idióta nagyszájú Paul (T.J. Miller) is nagyon tetszett, mint ahogy a biológus Emily (Jessica Henwick) is. Mindenki Bellája meg először ugyan fura volt ezzel a hajjal és szemüveggel, de maxi tisztelet azért, amit a karakteréből kijátszott. Az meg, amit a lényből kihoztak, ahogy a kicsik anyuhoz kötődtek, az nekem nagyon tetszett, – lehet olvasni mindenhol, hogy nagyon Alien utánérzése van neki is, meg amúgy az egész filmnek is, de ez a kapcsolódás, kötődés azon is túltesz. Egyébként nekem annyira nem is jutott eszembe közben az Alien – persze, mert részben azon gondolkodtam, hogy amit látok, az a víz alatt hogy lehet – sokkal inkább az A mélység titka, de még a Mélytengeri pokol is hamarabb beugrott, mint Ridley Scott vagy Cameron műve. Ja, meg persze a Meg és a Piranha (az új) is, tekintve, hogy ott is kinyílt a tengerfenék – gyorsan hozzáteszem, hogy az Árok szerencsére nem abban a ligában játszik, ahol ezek a mozik tartózkodnak.

Niwroknak van igaza: ha nem akarják annyira azt lenyomni a torkunkon, hogy a Mariana árok mélyén vagyunk, 11 km mélységben, ahol nincs fény, ahol akkora a nyomás, hogy csak na… akkor ez az Árok egy qrva jó kis sci-fi horror lenne. Ha az írók megelégedtek volna valami kisebb hasadékkal, akkor talán én sem agyaltam volna a tengermélyre épített autóval járható szervizalagút létjogosultságán. De másodjára majd, ha itthon nézem a családdal, ezek a problémák nem fognak fennállni, akkor simán élvezni fogom. Most csak:




65%




.

R2-D2 írta:

A csempész

Nekem nagyon kellemes meglepetés volt ez az A csempész: kicsit talán mást vártam én is – pörgősebbet, akciósabbat, drámaiabbat – de aztán az öreg rendező stílusára ráérezve egyre kéjesebben merültem el a sztoriban. Tetszett, ahogy baszott mindenre, ahogy packázott a kartellel, szurkoltam neki a csempészésekkor, a DEA-val szemben – de talán legfőképp, hogy sikerüljön neki békét találni a családjában. A korrajz, a háttér, az egész körítés vérprofi, a humor, a duma a legmélyebb mértékig eastwoodosan zseniális, s néhány igazán nagyágyú színész (Cooper, Fishbourne + a latinók) is segíti az öreg direktort ennek a történetnek a bemutatásában. Ami kicsit úgy is lejöhet az arra fogékonyabb nézőnek, mint egy idős bácsi tanítása arról, hogy mi a fontos az életben, és mi nem.

85%

Én nagyon nem vártam semmit, de kb. így tudtam előtte is elképzelni a filmet, amilyen végül lett. 90 körül már hova akciózzon meg pörögjön az ember ?

A legtöbben simán egyetértek, a Gran Torino meg nekem is eszembe jutott; mintha abból öregedett volna még tíz évet Eastwood, és nagyon benne van a karakterben, ahogy beszól mindenkinek, meg ahogy csapja a szelet a fiatalos hetveneseknek . A sztori is jó, nekem a dráma meg a lebukásból eredő feszkó mellett a lazasága tűnt fel a legjobban, meg hogy mit is tud jelenteni megfelelő helyzetben a tekintély. Azon mosolyogtam a legjobbakat (persze a motelbe bevitt két lotyó után ), ahogy a gangszták elkezdtek haverkodni vele; először mindegyik keménykedik meg tolja a Tata arcába a stukkert, két alkalommal később meg már a gyerekről csevegnek, vagy éppen fenyegetőznek, hogy na, most aztán tényleg ki fogják már nyírni, aztán éppen ők mentegetik a főnöknek, hogy na jó, hogy lement a térképről egy rakás kokóval, de hát mégiscsak az asszonyt temette... A DEA szál volt egyedül olyan, hogy szükséges volt, de igazából unalmas, azt lehetett volna kicsit vágni még.

8/10
.

.





The Capture S1





Ha azt mondom, hogy az angolok mindösszesen 6 epizódban sikeresen ötvözték a 24 minden pozitív tulajdonságát a Jason Bourne filmek hangulatával és feszültségével, akkor az elég jó ajánlólevél? Vagy tegyem még hozzá, hogy a számomra erős közepes Aznap éjjel című sorozat minden hibáját kijavítva a Dark utáni időszak legjobb (mini) sorozatát készítették el a BBC-nél??? Sajnálatos, hogy erről tök kevesen tudnak, de talán ezen ajánló alapján néhányan belevágnak ebbe a hat órás kalandba – garantálom, unatkozni egy percet nem fognak: korunk technikáját már-már Black Mirror szerűen görbe tükrön át figyelve nyomozunk egy ártatlannak vélt kiskatonával az igazság után… egy kegyetlen jó krimiben.

Shaun Emery (Callum Turner) egy angol katona, megjárta Irakot és Afganisztánt. Igazi nemzeti hős lehetne, ha az utolsó bevetésén katonatársa sisakkamerája nem rögzítene egy furcsa eseményt: Shaun egy láthatóan védtelen tálib öreget végez ki, közvetlen közelről. A dicsőség helyett börtön vár rá – ám egy remek húzás folytán ügyvédje, illetve egy csinos segítő révén csak szabadlábra helyezik. Azt most nem írom le, mi ez a remek húzás, mert jobb, ha minél kevesebbet tudtok az egészről – de már ez az első epizód, pontosabban ez a felhasznált bizonyíték, ötlet tökéletesen meghatározza, mi köré épül az egész sztori. Shaun szabad, bár őt kicsit zavarja, hogy nem azért, mert bebizonyosodott, hogy ártatlan, hanem egy malőr miatt, de jön az ilyenkor szokásos szabaduló buli – aminek Shaun szempontjából végzetes következménye lesz. Másnap már újra a sitten, ezúttal a vád emberrablás és erőszak (később gyilkosság) és úgy néz ki, nincs, aki segítsen neki. Hogyan is lehetne, mikor pont annak a nőnek az elrablásával vádolják meg, aki kihúzta a szarból a bíróságon???

Az egész alapja pedig egy térfigyelő kamera által rögzített kép – a baj csak az, hogy Shaun váltig meg van róla győződve, hogy mindaz nem úgy történt, ahogy a kamera ÉLŐBEN!!! mutatta. Nos, kedves olvasó? Te kinek hinnél? Egy erőszakra hajlamos elítélt, majd felmentett katonának, vagy a saját szemednek?? Hát persze, hogy a saját szemednek… de ugyanakkor rögtön motoszkál is az emberben a kétség, hogy hogy az istenbe lehet ez a srác a bűnös, ha egyszer ő a főszerelő és ártatlannak vallja magát? De akkor meg hogy lehet élőképet manipulálni? Lehet? Nyugi, csak 4 órát kell várni és minden ilyen kérdésre választ kapunk. Az egész The Capture erre a felvetésre – nevezzük konfliktusnak – épül, a sorozat mozgatórugója a technikai manipuláció, amit felsőbb körökben (értsd titkosszolgálatok) szimplán kiigazításnak hívnak, amikor a felvételeket a gyanúsítottak elfogása érdekében úgy változtatják, hogy az a szolgálatnak jó legyen. Mert a sorozatban (vagyis ezek szerint Angliában) videofelvételek alapján ítélhetnek/menthetnek fel embereket… nem tudom, lehet, hogy régi az információm, de én úgy tudtam, itthon ez nem elfogadott.

Mindegy, ez cseppet sem csorbít a The Capture érdemein. Miután Shaun szembesül vele, hogy egy olyan dolog miatt akarják bevarrni hosszú időre, amit nem követett el, természetesen menekül: a fentebb említett manipulációk mellett az egész sorozat egy őrült macska-egér játék lesz. Amiben persze Shaun az egér, az amúgy hős kiskatona, akit az egész ország ismer, a macska meg egy frissen a gyilkosságiakhoz került, ex-terrorelhárító nyomozó csaj, név szerint Rachel (Holliday Grainger). Ő lesz az, aki végigüldözi hat részen keresztül a srácot, és ő lesz az, akinek a szemszögéből nézve feltárul előttünk az egész rendszer – és természetesen ő lesz az, akinek a karaktere úgy van megírva, hogy annak ellenére, hogy ő üldözi az ártatlannak vélt főszereplőnket, valahol egy percre nem lehet unszimpatikusnak tartani. Remek húzás, kicsit meg is van zavarodva a néző, hogy most akkor mi van: a jó fiú (leány) üldözi a jófiút? Persze, aztán értelmet nyer minden, mikor is képbe kerülnek az igazi „rosszfiúk”, a hatalom maga, mikor is kiderül, hogy Rachel is csak egy bábu a játszmában, mikor a CIA és az MI5 is bejön a képbe. Egyébként ehhez kapcsolódik az egész évad egyik legjobb, legfeszültebb jelenete: Rachel a mindent behálózó londoni kamerahálózaton keresztül figyeli, ahogy Shaun menekül egy taxiban, az őt követő rendőrök ugyanakkor semmit nem látnak élőben abból a jelenetből, mikor Shaun bemegy egy házba. Tátott szájjal figyeltem az egészet, s bár az A bárányok hallgatnak óta eléggé elcsépelt poén, hogy másik házról van szó, lenyűgöző volt az a dramaturgiai bravúr, ahogy a The Capture-ban ezt összehozták…

Alig három órányi hajsza után, mikor már szerencsétlen néző totál el van veszve a valóság többféle értelmezésében, mikor már tényleg megzavarja, hogy akkor most mi a valóság, jön egy flashbackekre épített epizód, kvázi az alapkonfliktus lezárásaként – nekem pedig majdnem ez tetszett a legjobban. Kérem szépen, ez nem Hollywood, itt mindennek jó oka és magyarázata van: apró részletességgel és hitelesen le van vezetve Shaun egész kálváriája. Miért ő, és hogyan is csinálták a média legnagyobb átverését – egyébként valahol ekkor lép szintet is a sorozat, ekkor váltunk a kiskatona kontra nyomozónő történetből magasabb szintre. Részletesebben belemegyünk a hatalmi játszmákba, eltűnő felvételekkel, fura utasításokkal, titkos házakkal és egy majdnem érthető és megindokolható morális magyarázattal arra nézve, miért is manipulálják felsőbb szinten a felvételek. És tudjátok mit? Fura, de a néző (én is) úgy érezheti, hogy abban az esetben, mikor is egy terrorista sejtet kell hamisított bizonyítékokkal elkapni, akkor még el is megy a dolog, mikor azonban egy ártatlannak vélt kiskatonát akarnak kicsinálni ily módon, az nem már nem smakkol. De akkor meg hol is a határ?  A csúnya terroristákat el lehet kapni, a nekünk szimpatikus főhőst meg nem? És hogy jönnek képbe a jogvédők? Egyáltalán: ha a hatóság manipulált felvételekkel elkap egy nyilvánvalóan robbantásra készülődő fiatal néger srácot, akkor jogos-e a jogvédőktől az a lépés, hogy ők is manipulált felvételekkel bizonyítsák a letartóztatás jogtalanságát? És mi van akkor, ha mondjuk kiengedik ezek után a srácot, ő meg robbant egy jó nagyot? Az kinek a felelőssége?

Szinte csak kapkodtam a fejemet nézés közben, rég (a 24-nél) éreztem azt a késztetést, hogy ledaráljam az egészet egyben. Ennyi jó ötlet, ennyi hiteles fordulat, ilyen okosan adagolt forgatókönyvi húzás (ilyen témájú filmben/sorozatban) nagyon rég került elém. Az által pedig, hogy én ugye minden sorozatot filmként nézek, ismét egy qrva nagy élményben volt részem. Az, hogy nem amerikai sorozat – a mellett, hogy angol angolt hallottam a szövegben – egyúttal garancia is volt némileg a hitelességre: nem nézik a nézőt komplett hülyének, ha felvetnek egy problémát, ötletet, azt kielégítően meg is magyarázzák. Az idő rövidsége miatt nincsenek félbehagyott szálak, eltűnő, majd előkerülő szereplők, nincsenek ész nélküli akciójelenetek… nem tudom pontosan az időintervallumot, de az egész pár nap alatt játszódhat. Mocskosan valósághű az egész, London, az egész angliai háttér zseniális, egy ilyen hiteles környezetben pedig sokkal könnyebben fogadja el az ember azt is, hogy bizonyos felvételek, amiket elénk tárnak a hírekben, rohadtul nem valódiak. Oké, az ember a mai világban rendszeresen szembesül a fake news kifejezéssel, a photoshopolt képekkel, de eddig nekem nem jutott az eszembe, hogy ha valakit a hatalom el akar tüntetni, ítéltetni, akkor simán csinál az élőképből hamisított felvételeket. Külön jó poén volt a pornóipar megemlítése, kvázi az átlagnézőnek magyarázva az egész lényegét: pont manapság hangos a média attól, hogy az arc kicserélésével milyen felvételeket lehet csinálni az ilyen filmekben…  

Ron Perlman, mint Frank, a titkosszolgálat helyi nagyfiúja (akinél újfent kiderül, hogy mindig van egy nagyobb hal) aztán már végképp hab a tortán: nagyon bírom a faszit, igazi telitalálat volt az ő szerepeltetése a sorozatban. De a többiekre sem lehet panasz, a számomra némileg ismeretlen színészek tökéletesen hozták a számukra megírt karaktert. Az is külön jó volt,a hogy az írók játszottak ezekkel a figurákkal, Shaunnal, Rachellel, Bennel, mindenkivel – tulajdonképp folyamatosan bizonytalanságban és feszültségben tartva a nézőt. Sikeresen: ha valami az első perctől az utolsóig ilyen magas szinten képes a nézőt lekötni, amiben szinte végig lehet izgulni azon, hogy most mi jön, az minden dicsértet megérdemel. Magam részéről szinte semmi negatívumot nem tudok említeni, a stílusa (sok monitornézegetés, nézőpontváltás), a szereplői, mondanivalója, gondolatisága, de legfőképp a története nagyon tetszett. Csak azért nem az utóbbi idők legjobbja, mert volt közben egy Dark.  

De ha lenne belőle még több évad (kétlem), talán még a 24-et is utolérhetné.

Niwrok, ez neked való.




95%


.

Niwrok írta:

A csempész


Én nagyon nem vártam semmit, de kb. így tudtam előtte is elképzelni a filmet, amilyen végül lett. 90 körül már hova akciózzon meg pörögjön az ember ?

A legtöbben simán egyetértek, a Gran Torino meg nekem is eszembe jutott; mintha abból öregedett volna még tíz évet Eastwood, és nagyon benne van a karakterben, ahogy beszól mindenkinek, meg ahogy csapja a szelet a fiatalos hetveneseknek . A sztori is jó, nekem a dráma meg a lebukásból eredő feszkó mellett a lazasága tűnt fel a legjobban, meg hogy mit is tud jelenteni megfelelő helyzetben a tekintély. Azon mosolyogtam a legjobbakat (persze a motelbe bevitt két lotyó után ), ahogy a gangszták elkezdtek haverkodni vele; először mindegyik keménykedik meg tolja a Tata arcába a stukkert, két alkalommal később meg már a gyerekről csevegnek, vagy éppen fenyegetőznek, hogy na, most aztán tényleg ki fogják már nyírni, aztán éppen ők mentegetik a főnöknek, hogy na jó, hogy lement a térképről egy rakás kokóval, de hát mégiscsak az asszonyt temette... A DEA szál volt egyedül olyan, hogy szükséges volt, de igazából unalmas, azt lehetett volna kicsit vágni még.

8/10
.

Örülök, hogy tetszett, kicsit talán lassú - így, utólag, hónapok múltán - talán nem is Eastwood legjobbja, de remek mozi, az biztos.


.

.






Vaják S1





Picit gondban vagyok most, mikor írok a Netflix újabb „nagy” dobásáról: menet közben a jó anyjukba kívántam az alkotókat, legszívesebben a felénél abbahagytam volna az egészet – de aztán a vége felé kicsit kutakodtam a neten, mi az istent is nézek én, és miután megtudtam, ki kivel és legfőképp mikor van, rögtön átértékelődött sok minden a sorozattal kapcsolatban. Ebből kifolyólag szeretnék némi támpontot adni azoknak, akik még csak most fognak belevágni ebbe a nyolc órás kalandba: részben, hogy mi is ez az egész, részben meg hogy nézése közben ne vesszetek el úgy, mint én…

„A Vaják (Wiedźmin) fantasy könyvsorozat, Andrzej Sapkowski lengyel író elbeszéléseit és regényeit tartalmazza. A történetek olyan világban játszódnak, amelyet mágikus erővel rendelkező vagy hétköznapi lények, emberi és nem-humán fajok, tündék, dzsinnek, törpök, vámpírok, alakváltók, egyszarvúak népesítenek be. A főhős, Ríviai Geralt pénzért, hivatásszerűen veszedelmes szörnyek kiirtásával, de legalábbis hatástalanításával foglalkozik.A könyvek jellegzetes hangulatú vegyülékét adják a népmeséknek, a fantasynek, az iróniának, a kelet-európai középkornak és a szláv-lengyel mitológiának. A történetek világa nem fekete-fehér, a jók gyakorta rosszak is, a meseszövés csavarjai egyáltalán nem sablonosak. Ezért is, meg a főhős (nem is titkoltan Philip Marlowe-ra emlékeztető) cinikus-érzelmes megnyilvánulásai miatt a Vaják-műveket néhányan egyenesen a noir műfajokba sorolják.”

Ennyit a wikipédiáról… magam részéről mindehhez azt tenném hozzá, hogy a Vaják filmes szempontból teljesen nyilvánvaló hasonlóságot mutat több olyan nagynevű franchise-zal, mint a Gyűrűk ura, a Harry Potter és a Trónok harca – sőt, személy szerint én még az általam oly kedvelt Odaáttal is tudok párhuzamot vonni (ott vadásztak a fiúk mindenféle szörnyekre). Mindez pedig azt hiszem nem rossz ajánlólevél, a baj csupán az, hogy valami eszméletlenül elcseszett módon tálalták fel ezt nekünk: sokadszor írom már, hogy nem lenne szabad egy adaptációnak arra hagyatkoznia, hogy a néző ismeri az adott világ minden rezdülését, hogy mindig, mindenki képben van a feltűnő karakterekkel és helyszínekkel. A Vaják pedig nem csak, hogy mindezt feltételezi, de odáig megy, hogy teljesen öncélúan, a széles közönség számára szinte befogadhatatlanul és élvezhetetlenül variálja a történetének idősíkjait – teszi pedig mindezt úgy, hogy nulla támpontot ad a tekintetben, hogy az adott esemény, kaland, amit látunk, mikor is játszódik. Azt még csak-csak megértem, hogy Geralt több százéves múltját valahogy össze kellett hozni a finálé eseményeivel, de hogy még rajongói szemmel is csak találgatni lehet, mi, mikor történik, az szerintem gáz.

Ez pedig egyértelműen az írók, alkotók hibája. Amit látunk, az qrva jó, nagyszerű a háttér, qrva jók a karakterek, tök jó feelingje van az egésznek, szinte minden benn van, ami egy jó fantasy elengedhetetlen kelléke. Az udvarok (trónok) közti hatalmi játszma – még ha annyira nem is mocskos, mint a GoT-ben – nagyon bejött, a boszorkányok, varázslók, törpök, tündék, sárkányok, alakváltók, vámpírok, zombik (?) szerepeltetése pedig elég nagy mélységet és változatosságot ad a sztorinak. Geralt, mint szörnyvadász remek figura, az őt játszó Henry Cavill pedig nagyszerű választás volt a szerepre – ahogy olvastam, nagy rajongója is a franchise-nak, és mindent meg is tett azért, hogy eljátszhassa a szerepet… ja és ha már itt vagyunk, azt is meg kell jegyezzem, hogy a magyar szinkronhang még rátesz egy lapáttal az élményre, ez a mély tónus qrvára illik a figurához. Sőt, szinte mindenki telitalálat (már miután lassan képbe kerül az ember azzal, ki kicsoda és mit akar) személyes kedvencem a púpos csajból lett bombázó boszorkány, Yennefer (Anya Chalotra), aki rengeteg kellemes percet szerzett – és nem csupán a néha beiktatott szexjeleneteivel.

Csak hát addig el is kell jutni, hogy az ember képbe kerüljön mindennel. Már a Trónok harca indulásakor sem volt könnyű megjegyezni mindent és mindenkit, de ott még valahogy lineárisabb volt az idővonal – ellentétben ezzel. Itt párhuzamos vágóképeken látunk gyakorlatilag három szálat, három főszereplő történetét, amik vége a sodeni csatában ér majd össze, a nyolcadik epizódban, a három szereplő viszont nem egyforma idős, így történetük sem egyidőben játszódik. Geralt, a szörnyvadász, aki amúgy egy létrehozott (középkori géntechnológia?) mutáns például több száz éves, a sorozat egy-egy epizódja pedig az ő egy-egy kalandja, vadászata: sárkánnyal, elátkozott nővel, zombikkal, mindenféle lényekkel küzd meg – elsősorban fizetségért. Alapban egy szerethető karakter, aki mellé könnyen tud állni a néző, akkor is, ha lételeme a harc és a gyilkolás: az író(k) arra azért fordítottak elég figyelmet, hogy kivétel nélkül olyanok hulljanak el kardja által, akik a gonosz oldalt erősítik. Mindazonáltal Geralt sem egy színtiszta „jó” figura, jelleme sokkal összetettebb annál, mégis maga mellé tudja állítani a nézőt – hol cinizmusával, hol hősiességével, hol bajtársiasságával. Az a tipikus cool arc, akivel valóban végig lehet játszani egy játékot, valóban végig lehet izgulni egy évadot. Csak azt felejtették el közben közölni a készítők, hogy épp melyik évben, Geralt melyik életszakaszában járunk: van is kavarodás rendesen, mikor annak a nőnek az esküvőjére megy el, akinek a lánya 12 évesen futkos az erdőben a képernyőn, s akinek anyja majd épp elzavarja Geraltot az udvarból.

A lány, Ciri (Freya Allan) a második központi szereplő, az ő története csupán heteket emészt fel – de fura mód menekülése az üldözői elől bele van vágva Geralt és Yennefer sztorijába. Személy szerint engem ennek a kislánynak a viszontagságai érdekeltek legkevésbé, mert ugyan rejtélyesen utaltak rá, hogy különleges a kiscsaj, de majd nyolc órát kellett arra várni, hogy ennek jelét is mutassa: a finálé után viszont egyre jobban izgat, mi lesz vele a következő évadban – miután a Végzet (ez mekkora húzás!) beteljesíti feladatát és minden szereplő a sakktábla és az idővonal megfelelő helyére kerül. Sokkal jobb volt a kis púpos csaj, Yennefer szála, aki a helyi Roxfortba kerül, majd fausti módon alkut köt, hogy aztán egész életében az alku kibúvóját keresse. A baj itt is csak azzal van, hogy itt sem lehet tudni, mi mikor történik, mert a varázslók sem normális hosszúságú életet élnek, így némi támpont itt sem ártott volna, mit, mikor látunk. Hetek, hónapok, évek telnek el a vágások között és ez rohadt mód zavaró tud lenni az e világban járatlan átlag nézőnek. De neki legalább van eredettörténete, szétbogozva a szálakat az ő sztorija legalább követhető: hogy is lesz a kis szerencsétlen, de makacs lányból a kor és e világ egyik leghatalmasabb varázslója. Rengeteg jó kaland és remek jelenet kötődik a figurához, a fiatal indiai színésznő pedig kiválóan hozza a figurát (így, utólag visszagondolva, különösen az évad első szakaszában, amikor is nem úgy nézett ki, mint később).

Nem akarok kitérni részletesen arra, hogy kivel mi történik, mert maradjon izgalom azoknak, akik belevágnak. Magára a sorozatra az égvilágon semmi panaszom nem lehet, utólag elismerve, én, aki kedveli a fantasyt rengeteg kellemes percet éltem át általa. Ha most nem arról kellet volna írnom, hogy milyen elbaltázott koncepció alapján készült az egész, ha bármilyen mankó lett volna nézése közben, hogy hol járunk és mit látunk, akkor most ódákat zengenék az egészről. Így viszont egy picit kellemetlen élményként marad meg az emlékezetemben a Vaják első évada, mert totális káosz és zűrzavar, érdektelenség és értelmetlenség jellemezte – egészen addig, amíg utána nem néztem, mi történik… és legfőképp mikor. Azt javaslom, ha valaki nem spoilerfóbiás, akkor előtte nézzen utána a történetszálaknak, mert ugyan sok dolgot tudni fog előre (már ha képes is megjegyezni a rengeteg figura nevét és pozícióját), de attól a kényelmetlen érzéstől megkíméli magát, hogy elveszik a Vaják univerzumában.

A második évad már könnyebb lesz.




80%



.

.





A világítótorony




Mély megrökönyödéssel olvasom azokat a sorokat, amik ezt a szürreális zagyvaságot piedesztálra emelik, olyan jelzőket aggatva rá, hogy „hipnotikus pszichohorror”, meg a „téboly tanmeséje”, meg „minden idők egyik, ha nem a legjobb horrorfilmje”. Ezek után az ember kételkedni kezd saját értékítéletében és épelméjűségében is, mert én bizony ebben mindent láttam, de horrort egy percet sem – csupán két seggrészeg bolond kínlódását egy isten háta mögötti sziklán, ahol egyiküknek csupán az a célja, hogy felmehessen a világítótorony tetejébe, a másiknak meg az, hogy ezt ne engedje meg.

Borzalom. Mondjuk, így, hogy kicsit utánanéztem, ki is rendezte ezt az agymenést, és milyen mozikkal vonnak párhuzamot az okos kritikusok, sok mindent értek: én már Robert Edgerts rendező előző, az A boszorkány című művétől sem voltam elájulva, de aztán mikor olyan „hasonlatok” jönnek képbe, mint a Tűnj el!, az Az örökség, a Fehér éjszakák, a Mi, sőt, az Anyám! – nos azt hiszem, a hiba nem bennem van. Minden bizonnyal van egy „értő” réteg, célközönség, akiknek ezek a „szerzői horrorok” készülnek, de azt hiszem, én, illetve a szélesebb nagyközönség inkább nézi jogos megrökönyödéssel és értetlenséggel mindazt, amit a vásznon lát, mintsem élvezettel merül el a fiatal rendezők beszívott (vagy csak simán hibbant elméjű) agymenésében. Leginkább talán az a mondat találó, hogy „Eggers pedig az A világítótoronnyal megcsinálta az év „Mi a francot láttam?” filmjét.” – no de kérem, akkor visszatérünk az örök kiindulóponthoz: attól, hogy valami annyira elvont és művészi, hogy épeszű, hagyományos mozikon nevelkedett, mondjuk konzervatív néző nem tudja dekódolni a látottakat, nos, attól miért is jó valami???

Kezdjük a vizuális résszel: sokat elárul az egészről, hogy az A világítótorony (is) egy 4:3-as képarányú, fekete-fehér film, gyakorlatilag egy kétszereplős kamaradarab, amiben csupán látomásokban tűnik fel egy-egy hulla, sellő vagy áldozat. A kamaradarab önmagában még nem lenne baj, szeretem a kevés szereplős filmeket, amikben a feszültség lassan kúszik a bőröd alá, amiben a dialógusokon keresztül bomlik ki a cselekmény. Ez nagyjából itt is megvan, a baj csak az, hogy két olyan karakteren keresztül, illetve olyan vizuális eszköztárral tárul mindez elénk, hogy embert próbáló feladat az egészet végignézni. A történet szerint új tanonc, munkatárs (Robert Pattinson) érkezik a távoli világítótorony öregedő, zsémbes őre (Willem Dafoe) mellé, elvégezni a ház körüli teendőket, segíteni az öregnek a mindennapos munkában. A kezdetben név nélküli srác tök szimpatikus, nem iszik, próbál megfelelni a hihetetlenül bunkó és arrogáns főnökének. Nevével ellentétben (kb. a film felélnél böki csak ki) hamar kiderül, hogy a vállalt munkája tulajdonképp csak egy nagyon kemény csicskáztatás: az alkoholista vadbarom a lehető legtöbb módon, először csak verbálisan, de porig alázza a srácot. Itt veszített el először a mozi: a helyett, hogy a fiatalúr lekevert volna egy jó nagy pofont a vén fószernek, fülét-farkát behúzva tovább tűri a megaláztatást. Értem én, hogy a sztori szempontjából így kerek az egész, de én abszolút nem normális és hiteles reakciónak éreztem a tettét, mert egyszerűen az ember igazságérzete mást diktál – innentől pedig nem volt jó nézni mindazt, ami a sráccal történik. Tovább hordja a szart, a szenet és az olajat, esténként (annak ellenére, hogy nem iszik) ugyanúgy seggrészeg lesz, mint az öreg, s közben szép lassan beleőrül az egész szituációba. Nem csak itt, a valós életben sem megoldás az a qrva alkohol: de ezen remekműben úgy néz ki, alap, hogy a másik részegségét és balfaszságát csak hasonló részegséggel és balfaszsággal lehet elviselni. Ebből az állapotból aztán egészen fájdalmas és szürreális jelenetek egész sora kerekedik ki, kezdve a közös részeg tánc utáni majdnem smárolásuktól a tengerparton megdugott sellőn át a mindenáron fel akarok jutni a fényhez jelenetig. Van néhány egészen morbid negatív csúcspont a moziban, ezek közül kiemelném a dugás közben óriás vaginává váló sellő képét, illetve Pattinson maszturbálását… oké, hogy a világtól elzárva ilyen megtörténik, de hogy a hatásvadászaton kívül mi értelme volt ezt beletenni a filmbe, fogalmam sincs. Ja, de nekem a művészfilmek többségének szándékairól, elhelyezett jeleneteinek valós céljáról többnyire nincs…

A film nagy része úgy telik, hogy nézünk egy bolond, esténként imádkozó, de amúgy egy kibírhatatlan alkoholista vén fasz és egy lassan megbolonduló, tutyimutyi, alkoholistává váló srác veszekedését, néha verekedését. Az egyre idegesítőbb monoton vitát az töri meg, mikor is nagynehezen, több hét bezártság után megkérdezik egymástól, kit hogy is hívnak: így lesz Pattinsonból Ephraim Winslow (jaj, ez a csodás keresztnév a The Strainből), Dafoeből meg Thomas Wake. A folyamatos balhé továbbra is marad, de most már legalább név szerint küldik el egymást melegebb éghajlatra – a vitáknak meg természetesen csak egyfajta vége lehet, egy véres erőszak, leszámolás, mikor is a megalázott igazságot szolgáltat (az ő igazságát) az őt megalázón. Nem is lenne ezzel semmi baj, ha 1. ez szép, lineárisan fel lenne építve, ha a sérelmek szép fokozatosan rakódnának egymásra, s abból robbanna a bomba, illetve 2, ha a sértett felet nem vesztjük el valahol menet közben. De egyik tézis sem áll fenn, mire oda érünk, hogy Wake megbűnhődik mindazért a szarért, amit Winslowal elkövetett, már késő, Winslow már majdnem ugyanolyan utálatos figura, ugyanolyan bolond, mind az öreg. Ha mondjuk a tízedik percben beveri a pofáját, akkor a néző kicsit kielégül, de így, hogy eddig húzták, már semmi katarzist nem váltott ki.

Van még egy sirály, ami Winslow személyes démonja, először csak az útjában áll, majd egy több méteres esés után a lábát csipkedi – de a tengerészek álmoskönyve szerint sirályt ölni nem jó, így hát nem is lenne nagy csoda, ha egy óriási vihar érné el a szigetet, ha ez megtörténne. Aztán van még egy ketrecbe zárt félszemű vizihulla, ami fontos szerepet játszik majd a maxi konfliktus kirobbanásában, na meg van egy valami (amiről aztán nem derül ki, hogy micsoda), egy kígyónak látszó élőlény, ami a világítótorony lakattal elzárt területén kóvályog, s közben ondószerű nyálkát bocsájt ki magából. Winslow pedig mindenáron oda akar jutni, ebbe a helyiségbe, hogy elhozza nekünk a katarzist és belenézhessen a fénybe – pedig az öreg megmondta neki, hogy fénybe nézni (ahogy a vonatból kihajolni is) tilos és életveszélyes. De nem baj, a sok alkohol, meg a szimpla őrület – ami a mozi végére Pattinson boci szemeiben eluralkodott – hatására a srác csak belenéz abba a qrva lámpába… és nem történik a néző számára semmi. Semmi. Tök jó lett volna, ha feszült két órás várakozás (kínlódás) után van valami kielégítő magyarázat arra, hogy szerencsétlen közönségnek miért kellett a „két dühös ember” megpróbáltatásait végignézni, ha van bármilyen misztikum az egészben… mondjuk, mittudomén, ha belenézel a fénybe és valamivé változol. De nem, az egész kínlódásnak az égvilágon semmi értelme nincs, Winslow gyerekkori álma ugyan teljesül, de nem megy vele semmire.

Azt írják erről a filmről, hogy a bezártság, elszigeteltség anatómiája, hogy mivé válhat két ember ebben a szituban – lószart mama. Ez egy bolond rendező abnormális víziója két bolondról, akik az alkoholban találtak feloldást (legalább az életszerű volt, hogy egy idő után elfogy, ha ketten vedelik) egymás elviselésére. Azt nem vitatom, hogy vannak a mozinak jobb pillanatai, amikor kiderül, ki kicsoda és mit csinált a múltban, az jó, néhány dialógus egészen tűrhető, de összességében egy totál agyrém és elvont látomás az egész. Csak azért nem TarrBélás, mert nála ez kb. 6 órán át tartott volna, s a leggyorsabb jelenete az lett volna, mikor itt Pattinson tolja a szenet. Az alapötlete jó, horrorhoz az egésznek semmi köze, talán egy tisztességes, klausztrofób hangulatú thrillert ki lehetett volna hozni belőle – ha nem ilyen művésziesen lenne tálalva. Mert abban, hogy két, alá-főlé rendelt viszonyban lévő, eltérő habitusú ember, a világ végén összezárva előbb-utóbb egymás torkának esik, abban van potenciál, az egy jó kis alapanyag értő kezekben. De nem így, ilyen formában, ennyire öncélúan megjelenítve – pedig még a film zenéjének titulált hangulatkeltő zörejek, hajókürt, vagy a mittudoménmi is segíthetne – mert ez bizony inkább közelít a nézhetetlenhez, mint az értékelhetőhöz.

Pozitívum a két színész játéka, a néhány jobb párbeszéd, maga a helyszín, a díszlet, a korhűség. Minden más (a humornak beállított valami is) negatívum. De kell ilyet is nézni, fel kell tölteni az éves Legrosszabb filmek listáját is, meg még van hely Elmepalotám képzeletbeli gumiszobájában, ahova néhány rendezőt már száműztem. Ez a faszi is oda kerül, asszem. Ez megint csak olyan, mint a többi „kult horror”: az értelmetlensége és fogyaszthatatlansága emeli kultstátuszba – nyelte volna el Winslow-t a film felénél az az óriás sellő vagina, vagy ütötte volna agyon a vénembert a tízedik percben. Mennyi mindentől megkímélt volna minket…





20%





.

R2-D2 írta:

A világítótorony

De kell ilyet is nézni, fel kell tölteni az éves Legrosszabb filmek listáját is, meg még van hely Elmepalotám képzeletbeli gumiszobájában, ahova néhány rendezőt már száműztem. Ez a faszi is oda kerül, asszem. Ez megint csak olyan, mint a többi „kult horror”: az értelmetlensége és fogyaszthatatlansága emeli kultstátuszba – nyelte volna el Winslow-t a film felénél az az óriás sellő vagina, vagy ütötte volna agyon a vénembert a tízedik percben. Mennyi mindentől megkímélt volna minket…

20%

Nekem az a lista már betelt, úgyhogy nem hinném, hogy ez sora fog kerülni mostanában. Egyszer talán, hogy én se maradjak ki ebből az újabb "dadaista mesterműből" .

.

.



TOP10 2019



Azt hiszem, sikerült az utóbbi évek negatív rekordjait megdöntenem – talán még soha nem láttam ilyen kevés filmet moziban és/vagy letöltve, mint tavaly. Persze így jár az, aki munkahelyet/munkakört vált és nem jut semmire ideje… ezúttal csupán 66 filmet láttam a „hivatalos listáról”, az újrázásokkal együtt is pedig csak 108-at, valamint 15 sorozat 16 évadát, és megmondom őszintén, olyan igazán mély nyomot nem is film hagyott bennem, hanem sorozat(ok).

A minket olvasók bizonyára tudják, hogy az itteni ilyenkori, év égi listázás egy xpressről indult folyamat, annak kibővített változata: van egy összesítés, ami 3 szempontból sorolja fel azokat az alkotásokat, amikre szavazni lehet: 1. Magyar moziforgalmazásban megjelent, 2. Netflixes bemutató, 3 Csak lemezen (BD, DVD) kiadott filmek. Ezek figyelembevételével olvassátok a listámat – biztos van olyan jó film, ami nem fért bele az időmbe és itt lenen a helye, de az majd a jövő évi külön listán fog szerepelni.

Idén az a fura helyzet állt elő, hogy tulajdonképp a TOP 10 első 8 helyezettje tökegyforma értékelést kapott tőlem – nem volt 2019-ben egyetlen egy olyan alkotás sem, amitől leesett volna az állam: a sorrend tulajdonképp épp az aktuális hangulatomon múlik. Az, hogy SW rajongó létemre az EP IX sehol nincs, nem véletlen, ez már nem az én Star Warsom, mint ahogy az sem, hogy megint csak nincs (na jó, egyet-kettőt leszámítva) folytatásfilm, remake, reboot sem a listámon. A kakukktojás pedig a Bosszúállók utolsó része, de erről meg annyit, hogy hiába kapott anno a legmagasabb százalékot tőlem, hiába volt ott, akkor egy hatalmas élmény, azóta sem vágytam rá, hogy újranézzem – ez minden bizonnyal a Disney/Marvel iránt kialakult ellenérzésemnek is köszönhető.

Sorozatok terén már más a helyzet: a Csernobil S1 illetve a Dark S2 zseniális volt. De nagyon tetszett a Love, Death + Robots S1 , a The Spy S1, a Criminal S1, a Narcos: Mexico S1, a Képmás S2 valamint a 13 okom volt S3 is. A TWD az S9-cel nálam végnapjait éli, a Trónok harca S8 meg a maga fura befejezésével tetszik ugyan, de én más finálét írtam volna (ahogy amúgy lehet, Martin is). De a legnagyobb csalódás a Stranger Things S3 lett, ezzel a forgatókönyvvel, így egy nagy blama, ráadásul olyan cliffhangerrel lett vége, ami nem sok jót vetít elő.

Szokás szerint három listát olvashattok, ahol lehet, linkekkel: viszont miután idén már a Netflixes bemutatók is a mozis kínálatot erősítik, a második lista talán kicsit gyengébb, mint szokott lenni. Ja és szokás szerint harmadjára ott a TOP FOS lista, ami az idén a legkönnyebben összeállt a három közül.

1. Az aszfalt királyai

A pár évvel ezelőtti Rush nyomdokain haladva egy újabb remek autóversenyzős mozi, ami jóval több is annál. Két zseniális színész, egy érdekes és tanulságos, drámai történet – amint újra tudom nézni, megígérem, írok róla bővebben is.

2. Hotel Mumbai

Az alaposabb élménybeszámoló még itt is hiányzik (egyelőre), ennek hiányában egyelőre annyit, hogy az egyik legjobb terroristás-túszejtős film, amit valaha láttam. Eszméletlenül feszült és hiteles, az őrült gyilkosoknak kiszolgáltatott vendégekkel együtt átélni ezt az egészet maradandó élmény. Akár lehetne ez is első.

3. The Dirt

Aki szereti a Mötley Crüe-t és rockzenét, annak muszáj látnia: ilyen lehetett a 80-as években igazi rocksztárnak lenni. Eszméletlenül feelinges mozi, remek zenékkel, de rettentően kemény, a +18-as korhatár majdnem kevés is hozzá.

4. Zöld könyv

Nem először látok mozit a nagy és dicső Amerika sötét oldaláról, a feketék hátrányos megkülönböztetéséről – kellően drámai, elgondolkodtató, de ugyanakkor szórakoztató és vicces is.

5. Bosszúállók: Végjáték

Ahogy írtam, az első nézés élménye, még a moziban feledhetetlen volt. A Russo fivérek tökéletesen fésülték össze a szálakat, ahogy játszottak az idővel, karakterekkel, érzelmekkel, az nagyon jó volt. Meg az, ahogy MINDENKIT előszedtek az elmúlt tizenvalahány évből.

6. A 64-es betegnapló

Ezzel a mozival a csúcsra ért ez a sorozat, ez után minden krimirajongó megnyalhatja az összes ujját… Marad az északi hangulat, egy zseniális, totál aktuális történettel, két olyan karakterrel, akiket végleg szívembe zártam.

7. Boldog halálnapot! 2

A folytatás simán megugrotta az első rész szintjét, ahogy a csaj különféle abszurd módokon újra és újra önként meghal, az zseniális. Ráadásul ugye ott a kérdés, hogy melyik idősíkot válassza – megmondom őszintén ez engem külön is megérintett, tekintve, hogy én is szívesen átélnék még pár napot szüleimmel.

8. A csempész

Az öreg tökéletesen hozza azt, amit nagyon tud: a cinikus, ateista vén fószer szerepét. Mintha a Gran Torino öregje elkezdett volna drogot csempészni. Kicsit lassú, de roppant élvezetes mozi, Eastwood stílusban.

9. Alita – A harc angyala

Nagyon remélem, hogy lesz folytatása, mert a kis kiborg csaj története nagyon bejött. Sci-fi ként meg egész különleges élmény volt, rengeteg jó kütyü, nagyszerű látvány és hangulat. Majdnem a tavalyi év Valerianja.

10. Lords of Chaos

Senkit ne zavarjon meg a death metalos körítés, ez egy kőkemény dráma két fiatal srácról, akik nem tudtak mit kezdeni egymással és a világgal. A nagyon hörgős, üvöltős zenét én sem szeretem, de szerencsére csak módjával van a filmben – helyette egy roppant elgondolkodató és állítólag valós történet bontakozik ki a képernyőn.

Nagyjából mindent láttam, ami érdekelt (mínusz talán A két pápa), a lista végére simán oda lehetne biggyeszteni, mondjuk a Horror Parkot, az A Creed II-őt, az Midway-tt, a A Jumanji 2-őt, az Aki bújt-ot, a Végtelen útvesztőt, a Kurszkot, az Heavy túrát…meg még sok 80%-os mozit. Mindegyiknek van olyan aspektusa, ami picit talán nem jött be annyira, de összességükben remek filmek.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

És akkor jöjjön az a kis lista, amit az idén először látott, hivatalosan be nem mutatott idei, vagy először látott régebbi mozikból áll össze. Ezen aztán tényleg jobbnál-jobb filmek vannak, de valahogy az első két helyezett toronymagasan kiemelkedik a többi közül…

1. Mirage

És ismét a spanyolok… Nagyszerű keveréke a nyomozós thrillernek és az időutazásnak, s külön öröm, hogy ez is tudott újat mutatni a zsánerben. Egyébként talán ez volt a tavalyi év legjobb filmje az összes közül.

2. Bird Box

A megmagyarázhatatlan, tömeges öngyilkosság, mint az apokalipszis oka eddig még nem volt vásznon, a Hang nélkülre emlékeztető szituáció a bekötött szemmel pedig nagyon bejött. Lehetne Szem nélkül is a címe, ha pedig Suzanne Bier beletette volna az a kőkemény drámaiságát, amit szokott, még ütősebb lehetett volna.

3. A százados

Ez meg német: egy dezertőr kiskatona és a tiszti egyenruha kálváriája. Állítólag valós eseményeken alapul, kemény, drámai – a végén meg ott marad a kérdés, hogy vajon tényleg nem a ruha teszi-e az embert…

4. Húzós éjszaka az El-Royale-ban]

A tavalyi listáról lemaradt, egy őrült(en) jó mozi, nem is titkolva Tarantinos stílusban. Vicces, meglepő, drámai, mikor kell.

5. A sérelem

Nagyszerű tanmese arról, hogy két makacs ember vitája a Közel-Keleten hova vezethet. Mintha ebben a filmben az emberiség elmúlt mondjuk 1000 évének kivonata benn lenne, oldalak, fajok, vallások - s a belőlük eredeztethető ellentét minden aspekutsa.

6. A hold árnyékában

Időutazás újraértelmezve – még nekem, nekünk is új volt az, hogy az időben utazás ezúttal szó szerint szembe megy az eddig megszokottakkal. Csak ez a hülye cím ne lenne, így elég nehéz volt felfedezni.

7. Csuklyások

Szintén a tavalyi listán lett volna helye, de én ezt később láttam: egy újabb nagyszerű mozi a rasszizmusról, nem kevés gondolatisággal és a már-már kötelező drámai tanulságokkal.


8. Néma csend

Ez meg egy német thriller, egy 80-as években megölt és megerőszakolt kislány úgymond utóélete… mikor is a rendőrök tehetetlenek, a tettesek meg évtizedekig néma csendben vannak. Csak aztán megint történik valami…

9. BUÉK!

Az eredeti olasz Teljesen idegenekhez ugyan nem ér fel, de azt hiszem, nagyon jól magyarították a sztorit: itt egy szilveszteri bulin kell kitenni a telefonokat az asztalra.

10. Remélem, legközelebb sikerül meghalnod

Meglepő módon a már a második magyar film,ami annyira tetszett is tavaly, hogy ide kerül: ahogy az egész szituáció manipulálva van, ahogy a történet magában foglalja a zaklatást és a közösségi oldalak, digitális világ veszélyeit, az példaértékű. Soha rosszabb magyar filmet.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------



És végül akkor a BOTTOM TOP 10.  Alapból szándékosan kihagyok olyan filmeket, amik jó eséllyel felhúzhatnak, de még így is rengeteg filmbe belefutok, amitől vártam valamit, s nem kaptam meg. Ez a legrosszabb film lista így egyben a legnagyobb csalódások listája is lett, aminek győztese csak az utolsó pillanatban futott be…


1. Csillagok határán
2. Hidegháború
3. A világítótorony
4. Ad Astra
5. Fehér éjszakák
6. Mi
7. Godzilla – A szörnyek királya
8. A gyermek - /The Hole in the Ground/ (2019)
9. A lelőhely
10. Terminátor – Sötét végzet



.

R2-D2 írta:

.
TOP10 2019

Idén az a fura helyzet állt elő, hogy tulajdonképp a TOP 10 első 8 helyezettje tökegyforma értékelést kapott tőlem – nem volt 2019-ben egyetlen egy olyan alkotás sem, amitől leesett volna az állam: a sorrend tulajdonképp épp az aktuális hangulatomon múlik. Az, hogy SW rajongó létemre az EP IX sehol nincs, nem véletlen, ez már nem az én Star Warsom, mint ahogy az sem, hogy megint csak nincs (na jó, egyet-kettőt leszámítva) folytatásfilm, remake, reboot sem a listámon. A kakukktojás pedig a Bosszúállók utolsó része, de erről meg annyit, hogy hiába kapott anno a legmagasabb százalékot tőlem, hiába volt ott, akkor egy hatalmas élmény, azóta sem vágytam rá, hogy újranézzem – ez minden bizonnyal a Disney/Marvel iránt kialakult ellenérzésemnek is köszönhető.

A TOP listáról csak a Q-ügyosztály aktuális filmjét és a zenéseket nem láttam (és ebből a háromból már kettőt megígértem, tudom ), a többiben meg úgy látszik, egyetértünk, mert a Csempész ugyan nálam lemaradt, de Eastwood továbbra sem tud hibázni. Talán az Alita az egyetlen, ami engem nem fogott meg semennyire.

Az Egyéb-listával ugye nálam az volt a helyzet, hogy a Netflix a nagy lista része lett, és mert általában ott találkozom más filmekkel, így ezért egyszerűen nem volt olyan, ami erre maradhatott volna. Örülök, hogy tudtam olyanokat ajánlani, amiket érdemesnek találtál így kiemelni, a Sérelemnek, a B.Ú.É.K.-nak és a "Remélem legközelebb sikerül meghalnod "-nak meg még ezen felül is örülök, az ismert és érthető okokból .

Utóbbihoz hasonló magyar film egyébként készült még egy, a FOMO, csak azt még nem sikerült sehol elcsípnem... Hátha te nagyobb szerencsével jársz.

A BOTTOM lista "dadaista mesterműveire" számítottam , igazán csak azt furcsálltam, hogy az Ad Astra lemaradt a dobogóról. Az X-en valaki a Csillagok közötthöz hasonlította, én meg dehogy akarok már bárkit is meggyőzni...

.

Niwrok írta:

TOP10 2019


Az Egyéb-listával ugye nálam az volt a helyzet, hogy a Netflix a nagy lista része lett, és mert általában ott találkozom más filmekkel, így ezért egyszerűen nem volt olyan, ami erre maradhatott volna. Örülök, hogy tudtam olyanokat ajánlani, amiket érdemesnek találtál így kiemelni, a Sérelemnek, a B.Ú.É.K.-nak és a "Remélem legközelebb sikerül meghalnod "-nak meg még ezen felül is örülök, az ismert és érthető okokból .

Utóbbihoz hasonló magyar film egyébként készült még egy, a FOMO, csak azt még nem sikerült sehol elcsípnem... Hátha te nagyobb szerencsével jársz.

Én köszi a több éves puhítást a magyar filmek terén. Alakul...

Idézet :

A BOTTOM lista "dadaista mesterműveire" számítottam , igazán csak azt furcsálltam, hogy az Ad Astra lemaradt a dobogóról. Az X-en valaki a Csillagok közötthöz hasonlította, én meg dehogy akarok már bárkit is meggyőzni...

Ja, de hát mit tegyek, ha az utolsó pillanatban fények gyúltak a Világítótoronyban...


.

.





A szoba




Ez a szoba nem az a szoba, ahonnan pár éve a kisfiú sikeresen kiszabadult anyjával együtt, kvázi emléket állítva Natascha Campus kálváriájának. Nem, ez az A szoba egy tavalyi, francia misztikus thriller (a sci-fi jelzőt értem ugyan, de nem igazán találom helyén valónak, hiába volt a film bemutatója a tavalyi brüsszeli fantasztikus filmfesztiválon), amiről meglepő módon még csak magyar nyelvű írást, ajánlót, kritikát sem találok a neten. Rám vár hát a megtisztelő feladat, hogy figyelmetekbe ajánljam ezt a filmet – viszont ha már ennyire nincs róla sehol semmi, akkor adjátok meg magatoknak a lehetőséget, hogy úgy ültök le elé, ahogy én: semmit nem tudtok róla. Ugyanis az a helyzet, hogy a szinopszis, a rövid tartalmi ismertető alapból ellő két olyan fordulatot is, amit ha nem tudtok, sokkal nagyobb élmény lesz az egész – kezdve azzal, hogy azon is meg tudok már lepődni, mi is ez a szoba, amit az erdő közepén lévő ház rejt.

Matt (Kevin Janssens) és csinos felesége, Kate (Olaga Kurylenko) egy vidéki házba költözik – a faszi festő, talán épp a nagyvárosi nyüzsgéstől elbújva vár ihletet az újabb alkotásaihoz, a csaj meg fordító, aki ugye otthon is tud dolgozni. Persze, nem először látunk már ilyet, hogy valaki kiköltözik egy elhagyott házba és a ház gonoszabb, mint azt gondolták, de itt nem arról lesz szó: a nagy pakolásban a tapéta mögött Matt talál egy ajtót, ami egy titkos helyiségbe vezet, de ezúttal nem szellemeket és mindenféle átkokat szabadítanak el, hanem valami teljesen más történik – az utóbbi évek számomra egyik legjobb és legváratlanabb húzása. Most szívesen írnám, hogy mi is ez, de még csak azt a filmet sem merem leírni, ami kapásból eszembe jut vele kapcsolatban, mert már az is spoiler lenne: én, az első üveg whiskey előkerülésénél dobtam egy hátast rendesen. Oké, hogy volt már ilyen, sőt, meg nagy okosan arra is gondoltam, hogy hoppá, valamit ugye valamiért, de – tekintve, hogy ez nem Hollywood – amit a helyzetből kihoztak, az messze túlment minden elvárásomon. Az első éjszaka még csak Matt veszi észre a különleges dolgot, de aztán a kissé szkeptikus (persze hogy, az, tök logikus) Kate is élvezettel veti bele magát a játékba…

A felvezetés, a helyzet és kapcsolatuk ismertetése kb. negyed óra, ez talán kissé lassúnak és unalmasnak tűnhet, mint ahogy icipicit soknak éreztem a keringős zenére felvázolt „játék” bemutatását is – ugyanakkor végig ott dörömbölt a fejemben, hogy valami nincs rendben, ez, így nem működhet. Tapasztalt mozinézőként a már említett valamit valamiért elv nem tudott engedni, de aztán csak nem jött semmi olyan, ami a játék árát hivatott volna előre vetíteni – még az sem, hogy ugye viszonylag hamar kiderült, hogy természetesen a házban gyilkosság történt, azért tudták ők megvenni ezt az egészet, mert korábban egy faszi megölte az ott lakó házaspárt. Na mondom, megvan a trükk, a szoba megbolondítja az ott lakókat, s majd jól kinyírja egymást az amúgy szerelmes pár (a váratlanul szerzett adottság áraként). Azonban az a helyzet, hogy ezt a forgatókönyvet értelmes emberek írták, akik felhasználtak ugyan hollywoodi sablonokat, de azokat csak kiegészítő elemként használták – amikor pedig Matt kimegy megkeresni a pszichiátriára zárt korábbi gyilkost, olyan meglepetést toltak az arcomba, hogy széles vigyorra görbült a szám. Hirtelen értelmet nyert majdnem minden, ekkor döbbensz rá, hogy valóban van a valamit valamiért elve, csak nem úgy, ahogy azt várni lehetett volna: szerintem zseniális, hogy a „játék” (nevezzük így, ez a legspoilermentesebb megfogalamazás) nem hagyhatja el a ház területét. Ebből kifolyólag pedig rögtön el is kezdhet gondolkodni a néző, hogy ha már ezek a feltételek vannak, akkor a kezdeti eufória elmúlása után mit lehet kezdeni a helyzettel… mit és hogyan lehet megtartani azokból a vágyképekből, amik a házban a pár kapcsolata alatt feltűnnek.

Mire idáig elérünk, már kapásból van két-három olyan fordulat, amiből más mozikba jó, ha egy jut – és ekkor csavarnak még egyet a sztorin az írók: Kate némileg felelőtlen döntése következtében egy új probléma születik. A szinopszis sajnos ellövi ezt is, azért ne is olvassátok, nekem legalábbis jó nagy meglepetés volt az egész: hiába volt benn a levegőben a dolog (pláne, miután Kate és Matt szóba is hozták), hiába lehetett rá számítani, a konkrét esemény megtörténte kisebb sokként ért. Elsősorban ugye azért, mert kettejük közül ekkor már Matt tudja, hogy mi a „játék” ára, Kate viszont mit sem sejt az egészről – a konfliktus így kódolva van kettejük között: könnyű mondani, de én például máshogy döntöttem volna a szobában, mikor a csomaggal együtt bemenetek. De hát ők ugye hosszú idő után először voltak ilyen helyzetben, s valahol az érzelmi alapon hozott döntés elfogadható a logikai alapon hozott döntés helyet – no meg ugye az egész mozi alaptörténetét alapozták meg ezzel… hozzáteszem, a nézőkben meg megint csak elültették a kétkedés magját, hogy ő maga mit kezdene a szituval. Némileg érthetetlen persze Kate (és főleg Matt) húzása, de ha a mozi egészét nézem,kellett ahhoz, hogy még jó pár remek meglepetésnek megágyazzon.

Innentől amúgy az egész film (a játékidő nagy része) erre épül: hogy tudja a fiatal pár megőrizni megóvni azt, amire tulajdonképp egész életükben legjobban vágytak, hogy tudnak kibúvót találni a frissen megismert szabályok alól – teszem hozzá, mindezt úgy, hogy Kate-nek magának is saját bőrén kell megtapasztalni a helyzet súlyosságát. A következő csavar, meglepetés pedig itt van a történetben, egészen elképesztő és váratlan húzással a csomag fizikai állapotára vonatkozóan. Innentől lesz amúgy igazán éles és érdekes a játék, innentől lesz igazán nehéz mindenki számára a békés együtt élés: természetesen a pár kapcsolata is alaposan megsínyli a dolgot: Matt, aki racionálisabb, szabadulna a helyzetből, sőt az egész házból, Kate viszont, aki – érthető módon sokkal emocionálisabb a kérdésben – inkább anyatigris módjára bedeszkázza a ház ablakait, nehogy baj történjen. De azt nem tudják elkerülni, hogy minden szereplő egyre több információt szerezzen a kialakult helyzet fonákságairól, s megint kapunk kapásból két olyan meglepetést, ami bármely filmnek becsületére válhatna: mindkettőre rá lehet érezni, az egyik tulajdonképp törvényszerű is volt, de engem a gyilkos telefonhívásában elhangzott, sokkolónak szánt információ sem lepett meg annyira – ekkor már az olyan logikusnak tűnt. A mondjuk jó volt, hogy: „Mikor lett szabad az ember? A teremtő halálával.”

Talán ekkor lép új szintet a film, különösen, miután a szoba egy új világot tár elénk – ekkor válik nyilvánvalóvá, hogy valakinek meg kell halnia a történet végére, hogy kerek legyen az egész. A finálé ebből a szempontból egy kissé őrült kergetőzés lesz, olyan igazán thrillerhez méltó, újfent remek ötletekkel és megoldásokkal. A világ a világban nagyon tetszett, mint ahogy Matt ötlete is a menekülésre, az egész picit emlékeztetett a Narnia ruhásszekrénye utáni jelenetre, illetve az Orville szimulációs szobájában létrehozott alternatív világokra – meglepetésnek, fordulatnak sem utolsó, és ismét a forgatókönyv dicsérete az, hogy mindez, amit látunk, nem csak hatásvadász húzás, hanem érthető és indokolható kiút a sztoriból. Mert végre volt valaki, aki elolvasta az egészet és így kimaradt belőle minden olyan hülyeség, ami esetleg tönkre tehette volna. Christian Volckman író, rendező egy olyan történetet tárt elénk, ami úgy van tele meglepetésekkel, hogy egy másodpercre sem éreztem azt, hogy nem hiteles, amit nézek, az alapból utopisztikus kiindulópontból egy rendkívül érdekes, fordulatos, drámai, helyenként elgondolkodtató történetet hozott össze. A látvány, a helyszín, a díszlet baromi jó, Olga Kurylenko igazi jó húzónév az egészben, de a gyakorlatilag a négy-öt szereplős kamaradarab minden színésze maximálisan illik a karakteréhez. Shane például – legyen az bármely élethelyzetben – kifejezetten telitalálat, az a veszély, ami a többiekre leselkedik általa nagyon jól átjön a figurán. Néha még az A.I. is eszembe jutott, mikor néztem a filmet, néhány helyzet kísértetiesen emlékeztetett az önmagát sehova tenni nem tudó kis robotgyerek kálváriájára.

A jövő évi egyéb listámon bérelt helye lesz ennek a filmnek (ha nem lesz hazai premierje), tulajdonképp keresve sem nagyon tudok mondani negatívumot rá. Engem kilóra megvett ez a meglepetésekkel tarkított történet, ami közben – ez idő után – tudtam azon agyalni, én mit hogyan csinálnék. Miután azonban azt nem árultam (árulhattam) el – remélem sikerült úgy írni egy csomót, hogy fogalmatok sincs, mi vár rátok – mi is ez az egész, nektek kell felfedeznetek… higgyétek el, érdemes.




85%





.

R2-D2 írta:

.
A szoba

A jövő évi egyéb listámon bérelt helye lesz ennek a filmnek (ha nem lesz hazai premierje), tulajdonképp keresve sem nagyon tudok mondani negatívumot rá. Engem kilóra megvett ez a meglepetésekkel tarkított történet, ami közben – ez idő után – tudtam azon agyalni, én mit hogyan csinálnék. Miután azonban azt nem árultam (árulhattam) el – remélem sikerült úgy írni egy csomót, hogy fogalmatok sincs, mi vár rátok – mi is ez az egész, nektek kell felfedeznetek… higgyétek el, érdemes.

85%

Egy kicsit megijedtem, hogy másik írás került ki, de így még nagyobb a meglepetés.

Lassan lemegy az Oscar-hajsza, utána jönni fog .

.

R2-D2 írta:

.
Alita - A harc angyala


Még szerencse, hogy Niwrok kolléga felhívta a figyelmemet arra, hogy a filmnek úgy van vége, hogy nincs vége… ugyanis ezen ismeret hiányában anyáztam volna (ismét) egy sort. Miután semmit nem tudtam a film előtt Alitáról (csupán az előzetese vonzott a moziba), nem lettem volna felkészülve arra, hogy egy újabb franchise építés első mozijába csöppenek bele, de így, hogy erre felhívták a figyelmem, a zárójelenetre tudok egy ígéretes folytatás cliffhangereként tekinteni. És nagyon remélem, hogy a beleölt 200 millió dollár a pénzemberek számára megtérülő befektetés lesz, mert én magam részéről nagyon szívesen nézném ennek a folytatását (állítólag bejelentették) – végre egy újabb világ, aminek részleteiben szívesen merültem el, és szívesen fogok elmerülni, ha lesz rá módom.

A film számomra egyébként legnagyobb hiányossága amúgy megint pont a felütés: igazán kíváncsi lettem volna arra az apokalipszisre, ami után két városnyi ember marad életben – s ennek következtében különösen arra, hogy hogyan képesek mindazt a technikai civilizációt biztosítani, ami a moziban felvonul. Mindegy, erre a kérdésre vagy választ kapunk a következő fejezetekben, vagy megint a szokásos „Ne foglalkozz ezzel” szarság van, amiben odacsesznek egy világot, mindenféle alap nélkül.

Nagy kedvencem ő, remélem, nem csak egy apró akadály lesz Alita hadjáratában – és egyben arra is kíváncsi vagyok, miért kell őt mindenképp elpusztítani, ki is ő valójában és hogy kötődik a majd 300 éves lányhoz.

Egy szó, mint száz: nekem kifejezetten bejött ez az újabb YA sci-fi, vérbeli szórakoztatás, s ha mondjuk egy picit többet tudtak volna foglalkozni az egész történet hátterével, több információmorzsát ejtettek volna el arról, hogy ki mit és mért csinál, simán lehetne az év Valerianja. De így sem volt rossz… sőt.

80%

Nem, nem a következő részig kellett várni azokra a magyarázatokra, amikre kíváncsi voltam, csupán arra, hogy újranézzem a filmet, immár lemezről és kivesézzem a több, mint két órányi BD extra tartalmat.

Most már tudom, mi volt az a Nagy Háború, a Bukás (a Föld és a Mars között), tudom, hogy alakult ki az Alita világa. Nagyon jó és informatív az anyag, ami bemutatja a film készítését és hátterét - de hát nem is csoda, ha valaminek olyan producere van, mint Cameron. Most már sok minden világos, miért ilyen az Alita, amilyen, Cameron maximalizmusa a mozin épp úgy tetten érthető, ahogy a bónusz anyagon is. Amúgy sem divat már a lemezekre ennyi és ilyen tartalmas extrát pakolni, jó volt látni Rodrigez és Cameron közös munkáját - tulajdonképp az Alita lehetne egy James Cameron film is, amit Robert Rodrigez álnéven rendezett.

Nagyon jó volt másodjára is, immár eredeti nyelven, felirattal - az meg azt hiszem egyértelmű, hogy a képről és a hangról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. A filmes értékelés marad, de elsősorban azért, mert azt továbbra is fenn tartom, hogy mindazt a hátteret, amit extra gyanánt mutattak meg, valahova a filmbe kellett volna csempészni - hogy teljesen kerek legyen a történet.

.