R2-D2 írásai 3.0

.





A csempész




2011 októberében a michigani rendőrség a DEA koordinálásával kábítószer csempészés gyanújával letartóztatott egy Leo Sharp nevű jóembert – aki akkor 87 éves volt és már 11 éve szállította a kokaint a déli államokból Detroitba. A II világháborús veterán a Sinaola Kartell (ld. még Narcos: Mexico) „alkalmazásában” állt, és hihetetlen sikeres pályafutás volt mögötte: a tisztes, fehér öregúr, nulla priusszal ideális sofőr volt a drogkartell számára – hisz valljuk be őszintén, kinek jutna eszébe gyanakodni egy vén tatára? S ha már tata… Sharp beceneve pont az El Tata lett, a fenti gondolatmentből kiindulva pedig még azt is hihette az akkori hatóság, hogy ez csupán egy elterelő álnév, nem pedig a valóság. A History vs Hollywoodon megint jól összeszedték ennek a fickónak a történetét, párhuzamba állítva a mozival – ha valaki veszi a fáradtságot és elolvassa (a film után, persze), érdekes tényeket tudhat meg arról, mennyire változtatta meg Eastwood a valóságot a film kedvéért… jelzem, a fő csapásirány ugyan megmaradt, de a vén direktor mindent beletett, amitől ő lett Leo Sharp. Mert hát ki más is játszhatná el a 87 éves drogfutár történetét, mint a 88 éves Clint Eastwood?

A történet (ez amúgy nagyjából valós is) úgy kezdődik, hogy egy Earl Stone nevű öregember sikeres virágtermesztő, elismert és közkedvelt üzletember, szakértő. Amíg megy a biznisz, fürdik a dicsfényben, a munkája és mániája viszont a családja rovására megy: szép lassan el is hidegül tőle mindenki. Aztán… jön ez a fránya internet, s hirtelen a sikernek vége szakad, Earl pedig a csőd szélén találja magát. Totál hihetően és hitelesen – amolyan eastwoodosan realista módon, nem kevés szarkazmussal és iróniával – van bemutatva ez az egész állapot, ami odáig vezetett, hogy Earl papa egy véletlen folytán öreg pickupjával elvállal egy fuvart A pontból B pontba. Azon lehet persze elmélkedni, erre amúgy mennyi esély van a valós életben, de ha azt vesszük, hogy a Kartellnek pont kapóra jött egy priuszmentes, teljesen tiszta múltú öregember, akinek még csak parkolási bírsága sincs, de épp nagy szarban van, még hihető is a dolog. A tata kapva kap az alkalmon és elkezdődik élete nagy kalandja: a film pedig bőven a road moviek hangulatát is megidézve mutatja be csempészéseket, mikor, honnan és hogyan szállította Earl a kokót a kis furgonján. Tök tetszett az egész, viszonylag komótosan, de szerethetően levezényelt „bűnbe esés”, tök jó volt, hogy Earl talán csak az első alkalommal tűnt palimadárnak, utána pontosan tudta, mit csinál – és annak mi a kockázata. Kifejezetten hangulatos, ahogy Earl a saját kis világában élve, zenét hallgatva szeli Amerika útjait, fütyül a világra, miközben fütyüli/énekli a dalokat, amik a rádiójából szóltak.

Az is nagyon bejött, hogy a Tata kvázi Robin Hood módjára nem saját magára (jó, egy új autó azért kell, munkaeszköz gyanánt) költi a megkeresett dollár százezreket, sőt, a történet szerint néha a jótékonykodás viszi rossz útra – aztán persze az, amikor már 20 éves csajok kényeztetik a Kartell főhadiszállásán, az csak a jól megérdemelt jutalom számára. Teszi pedig mindezt a lehető leg esatwoodibb módon, a vén rendező minden rasszizmusát és egyházellenességét, mogorvaságát mélyen beleépítve a jellembe. Mert nem tehetek róla, nekem nem ment ki a fejemből, hogy az egész olyan, mintha a Gran Torino Kowalskija beült volna egy furgonba és elkezdett volna drogot szállítani – mindezt pedig úgy, hogy 87 évesen az égvilágon semmi veszítenivalója már nincs. Az egész filmről, Earl minden megnyilatkozásáról süt az az imádnivaló közöny, ami segíti őt ebben a melóban, tök jól átjött, hogy őt aztán qrvára nem érdekli, ha élete alkonyán már történik vele valami: az a lazaság, az a pimasz nemtörődömség, szemtelenség, az a halállal szembeni vállrándítás adja meg a karakter igazi élét. Hol érdekli már a Tatát – hol érdekli már az embert ennyi idősen –, hogy mit fog vele csinálni a Kartell, ha épp eltér a kijelölt útvonaltól, tervtől, időbeosztástól?? Meg ha valamikor lekapcsolja a hatóság? Remek (fekete) humort ad ez a filmnek, egyúttal az első perctől az utolsóig a vénember mellé képes állítani a nézőt… tényleg olyan robinhoodos módon.

Miután az első bekezdésben leírtak alapján tudni lehet, hova fut ki az egész, van egy nem kevésbé érdekes szála is a történetnek: nevezetesen a bűnüldöző szervek munkája, az a tipikus, ilyenkor elvárt macska-egér játék, miszerint mikor és hogyan sikerül elkapni a Tatát. Ha viszont valaki csupán egy bűnügyi thrillert vár, az bizony csalódhat, mert ez az egész csupán csak egy mellékíz a történetben: dramaturgiailag ugyan fontos, sőt, egészen kiváló feszültségű jelenetek épülnek így bele a sztoriba, de valahol nekem (és szerintem Eastwoodnak is) nem a legfontosabb volt a bűnözés-elkapás történetének kibontása, ez csupán egy keret a bácsi sorsa köré, egy háttér, ami előtt sokkal fontosabb, személyesebb és szívhez szólóbb események zajlanak. Talán az sem véletlen, hogy maga a hatóság (DEA, rendőrség) kicsit bénának is van ábrázolva, hisz nem egyszer van a filmben olyan jelenet, amikor az ügynökök, rendőrök orra előtt van a tettes és az áru – aztán mégsem kapják el. Sőt… ezt itt nem árulhatom el, mi is a szitu, de az egyik hatósági ember majdhogynem közeli empatikus viszonyt épít ki Earllel. Távolabbról nézve az A csempészt, simán elmegy egy átlagos, nem túl erőszakos és tulajdonképp – legalábbis a témában járatos nézőknek – egy nem túl sok újdonságot tartogató kartelles mozinak, nagy vonalakban a törvény és az üzlet mindkét oldalán állók bemutatására is van ideje és lehetősége… mégis, azt hiszem, ez a film is kicsit Eastwood mester öregkorának egy (újabb) lenyomata. Mikor élete vége felé (azért még remélem, jó sokáig köztünk lesz) az ember összegzi, mit ért el és milyen áron, mikor rájön, mit cseszett el az életben – s mikor mindent megtesz azért, hogy mindezt, vagy legalábbis ezek nagy részét rendbe hozza.

Igen, sok helyen olvashatjátok, hogy ez a mozi elsősorban a családról, annak fontosságáról szól – de ez is a lehető legeastwoodibb módon. Az öreg Earl ugyanis meló közben szembesül azzal, hogy mit vesztett el korábban, hogy ex felesége és lánya tizenx év óta nem beszél vele, egyedül unokája az, aki gondol rá és törődik vele. Adva van egy totál elbaszott családi állapot a mozi elején – a road movie pedig nem csak az USA államain kalauzol minket keresztül, hanem egyfajta csomagként eljutunk Earllal együtt oda, hogy ismét van esély a család egyesülésére. Ez most kicsit talán érdektelenül és nyálasan hangzik, de higgyétek el, nem az: meglehetősen keserédes, roppant nehéz és rengeteg megalkuvást és megbocsájtást kívánó eseménylánc és karakterdráma bontakozik ki a közel két órában. Nekem legalábbis nagyon bejött ez a szintén lassan és komótosan építkező egyesülés, a szeretet és megbocsájtás fontosságának ábrázolása. Külön tetszett, hogy Earl a végére gyakorlatilag az élete kockáztatásával is olyan döntést hoz, amivel változtathat elcseszett megítélésén – ha már a múltat ugye megváltoztatni nem lehet, legalább a jelen, a végnapok legyenek rendben. Mert ezek a „végnapok” nem csak szó szerint értendőek, hanem én simán beleláttam egy megöregedett ember számadását magával szemben – s bár nem néztem utána, de vélhetően azért Eastwoodnak nem kell ezt a kanosszajárást végigcsinálni a valóságban, ezzel a tanmeséjével – egy idős ember tanácsait megszívlelendő – nyomatékosan figyelmeztet minket, akiknek még talán nem késő, hogy a család bizony az első. Semmi munka, semmi siker, semennyi pénz nem ér annyit, hogy az ember a végén utálatban, magányosan menjen a föd alá…

Nekem nagyon kellemes meglepetés volt ez az A csempész: kicsit talán mást vártam én is – pörgősebbet, akciósabbat, drámaiabbat – de aztán az öreg rendező stílusára ráérezve egyre kéjesebben merültem el a sztoriban. Tetszett, ahogy baszott mindenre, ahogy packázott a kartellel, szurkoltam neki a csempészésekkor, a DEA-val szemben – da talán legfőképp, hogy sikerüljön neki békét találni a családjában. A korrajz, a háttér, az egész körítés vérprofi, a humor, a duma a legmélyebb mértékig eastwoodosan zseniális, s néhány igazán nagyágyú színész (Cooper, Fishbourne + a latinók) is segíti az öreg direktort ennek a történetnek a bemutatásában. Ami kicsit úgy is lejöhet az arra fogékonyabb nézőnek, mint egy idős bácsi tanítása arról, hogy mi a fontos az életben, és mi nem.




85%





.

R2-D2 írta:

A csempész

Nekem nagyon kellemes meglepetés volt ez az A csempész: kicsit talán mást vártam én is – pörgősebbet, akciósabbat, drámaiabbat – de aztán az öreg rendező stílusára ráérezve egyre kéjesebben merültem el a sztoriban. Tetszett, ahogy baszott mindenre, ahogy packázott a kartellel, szurkoltam neki a csempészésekkor, a DEA-val szemben – da talán legfőképp, hogy sikerüljön neki békét találni a családjában. A korrajz, a háttér, az egész körítés vérprofi, a humor, a duma a legmélyebb mértékig eastwoodosan zseniális, s néhány igazán nagyágyú színész (Cooper, Fishbourne + a latinók) is segíti az öreg direktort ennek a történetnek a bemutatásában. Ami kicsit úgy is lejöhet az arra fogékonyabb nézőnek, mint egy idős bácsi tanítása arról, hogy mi a fontos az életben, és mi nem.

85%

Moziban kimaradt, de azért biztosan sorra fog kerülni, hiszen a "Tata" filmjeit általában megnézem .

.

.





Orville S1





Azt hiszem, kis Fórumunkon én vagyok az, aki talán jobban járatos a Sci-fi világában, akinek – kétségkívül hiányosabb ismeretei ellenére is – inkább „szakmai” kötelessége egy-egy témába vágó film, sorozat megnézése. Így hát nem is kérdés, hogy az Orville megtekintése és értékelése elsősorban az én „feladatom” lett – egyébként is csak jókat hallottam róla, gondoltam nem vállalok vele túl nagy kockázatot… meg amúgy is… mostanában, amilyen kevés időm van filmet, illetve sorozatot nézni, ideálisnak tűnt az éjjelente 1-2 epizód abszolválása. Nos, összegzésképp azt kell mondjam, hogy ugyan nem bántam meg, hogy belevágtam, nem érzem elvesztegetett időnek az esténként ráfordított másfél órákat (egy epizód kb. 45 perces), de úgy érzem, egyelőre ez (sem) lesz az én sorozatom.

A probléma egyik gyökere abban rejlik, hogy teljesen „kiszerettem” az epizodikus sorozatokból. Nem akarlak benneteket untatni a múlttal, de anno a Miami Vice osztrák adásian nőttem föl, s nagyon sokáig messze kerültem ezt a műfajt, mígnem jött az Az elit alakulat, ami visszarántott ebbe a világba – számomra azonban minden sorozat csak úgy működik igazán, ha egy nagy filmként tudom nézni, ha van egy, epizódokon átívelő, kohéziós történeti szál. Talán pont ezért engedtem el néhány sztorit, s talán épp ezért nem lettem soha Star Trek rajongó – s talán épp ezért ódzkodok még mindig az Alfa Holdbázis újrázásától. A másik, témához kapcsolódó dolog meg pont az előbbi félmondatban van: soha nem voltam igazán ST rajongó, soha nem érdekelt a ST sorozatok világa – hallomásból ismerem őket, de nagyon keveset láttam belőlük… no most, ez az Orville pedig vállaltan is egy Star Trek utánérzést közvetít. Ha valahogy meg kéne fogalmaznom, akkor ez annak a viccesebb, humorosabb, szórakoztatóbb formája, ami egyes eseményeiben, kalandjaiban talán még a „példakép” mellé is helyezhető, de sokkal kevésbé elvont és sokkal komolytalanabb annál. Ugyan jól oldották meg a humor és a sci-fi arányainak keverését, tényleg működik ez a elegy, de a műanyag mázat és a helyenként kifejezetten béna (és bénán kinéző) karaktereket, no meg az értelmezhetetlen túlkapásokkal nem igazán tudtam mit kezdeni.

Az Orville egy 2017-ben indult, amerikai tévésorozat (így, a szó valós értelmében), ami Seth McFarlane „gyermeke”, s aki maga is a főszereplője a sztorinak: ő játssza a USS Orville űrhajónak a kapitányi szerepét, valamikor a 25-ik században. Annyit  még én is tudok a fickóról, hogy igazából ő komikus, legalábbis inkább komikus szerepekben tűnt fel eddig – miatta szokás talán az Orvillet első blikkre vígjátéknak titulálni… az igazság ugyanakkor nem is állhat távolabb ettől a beskatulyázástól: ez nem egy komédia, csupán vicces elemekkel operáló, helyenként unalmas és érdektelen, de néha egészen kiváló epizódokkal operáló sorozat. A pilotban Ed Mercer kapitány (McFarlane) épp egy házasságtörés kellős közepébe csöppen, amiben egy kékfejű ipse is az érintett: a Retepsian nevű bolygóról származó Darullio nevű karakter – amellett, hogy kék bőrű idegen – közösülés közben kék trutyit lövell ki a homlokából… ami ugyan meglehetősen vicces látvány, de szerintem icipicit polgárpukkasztó is egyben. Egy évvel később és jó néhány nehéz nappal a háta mögött Mercert kinevezik az Orville űrhajó parancsnokának, amin a Galaxis minden szegletéből érkező legénység szolgál, van itt extra erős nő, kocsonyás-zselés karakter, valami iszonyatosan elbaszott (és rém gagyi, mű) kinézetű moklán idegen, egy ember formájú mesterséges intelligencia – no meg Mercer régi barátja Gordon (Scott Grimes) és váratlanul, első tiszt szerepében ex felesége, Kelly (Adrianne Palicki). Az első bajom egyébként már a sori legelején megvolt: annak ellenére, hogy CGI tekintetében kifejezetten jól teljesít a látvány, roppant nehezen szoktam meg a fröccsöntött műanyag hatását keltő maszkokat a karaktereken és úgy összességében az egész világnak a TV ízét. Nem éreztem azt, mint egy normál költségvetésű moziban, soriban, amikor a díszlet a történet része: itt néha szimplán egy berendezésnek tűnt, amit használnak. A mozgó űrhajó ablakában elsuhanó csillagok meg… anyám…

Szóval van a kis csapat, amiből nekem egyértelműen Alara (Halston Sage) lett a kedvencem, ő az a xelayan csaj, aki átlag feletti erővel rendelkezik, ugyanis szülőbolygóján nagyobb a gravitáció, mint máshol, ezért normál körülmények között természetfeletti ereje van (ld. még John Carter). Az elején, a mesterkélt csapatgyűlés után kissé nehezen kedveltem meg a legénységet, de aztán természetesen mindenkire jutott egy kis idő – legtöbb persze Mercerre és Kellyre, ha már ők a hajó parancsnokai. Néhány kritikával ellentétben nekem nem volt semmi bajom nem volt az ex házaspár kapcsolatának kibontásával, talán épp azért, mert ebbe tudtam kapaszkodni, mint epizódokon átívelő történeti szálba – sokkal inkább zavart néhány másik karakter másik sztorija. Mindenekelőtt a falat kapartam a moklán „homokos” pár gyerekmizériájától, vagy Yafitt, a kocsonyalény csajozási mániájától. De nem voltam különösebben elájulva a Krill című résztől sem – talán ott is pont a rettentően műnek tűnő maszkok miatt. Az évad eleje így nekem szimplán csak egy kevésbé izgalmas és érdekes eseménylánc volt, olyan semmilyen és érdektelen, amikben még nem is igazán kötődtem senkihez, csupán kötelességből néztem a részeket – Liam Neeson cameoja ugyanakkor mosolyt csalt az arcomra.

Aztán, valamikor a felénél történt valami: onnantól az egyes fejezetek egyre jobbak és érdekesebbek lettek, minta az írók összeszedték volna magukat. Amellett, hogy vérbeli sci-fit látunk, remek kis társadalom- és civilizációs kritikákkal megtűzdelt epizódokat kapunk: kiemelni igazából egyet sem akarok, mert majd mindegyik tetszett… leszámítva a rebootolt űrhajó és utasait (mármint hogy minden egyes rész úgy kezdődik, hogy megy az Orville valahova és egy problémába botlanak). Nagyon jó, hogy különféle bolygókra látogatnak (még ha többnyire humanoid életformákat tartalmaznak, akkor is), a like-dislike kitűző és az arra épített demokrácia borzongatóan fenyegetőre és valósra sikeredett. Rögtön a Black Mirror vonatkozó története jutott eszembe: manapság, a FB túltolt világában ez húsbavágóan érzékeny téma, manapság már nem feltétlenül az számít, mit, miért csinálsz, hanem inkább az, hogy erről hogy vélekedik a köz. Aztán – szerintem az évad legjobbja – a csillag körül, ámde dimenziók között keringő bolygó esete, amin másnak 11 nap alatt 700 év telik el, s amiben Kelly egy ártatlannak tűnő gyógyítás következtében évszázadokra isten lesz a bolygón, s amiben feltűnik egyik kedvenc színészem, a Szökés T-Bagje, Robert Knepper is. De ugyanúgy nagyon tetszett az az epizód is, amiben a jövőből jött műkincskereskedő próbálja megkaparintani az Orville-t, vagy – talán a második legjobb – a Firestorm című rész, amiben Alara kergeti saját démonait úgy, hogy közben az egész űrhajó legénysége eltűnik körülötte.

Lehet, ha jobban rá lennék izgulva a hasonló stílusú sorozatokra, még jobban tetszett volna az egész, de így, „fő szál” hiányában kicsit felemás érzéseim vannak. Részeiben és részleteiben zseniális az Orville, de nem szeretem, mikor egy kaland 45 percig tart, tulajdonképp tét nélküli mindegyik (hisz ez a sorozat kvintesszenciája, hogy mindig minden megoldódik egy fejezet alatt) és másnaptól újra, nyomok nélkül kezdődik minden előröl. Az Odaátot is azért tudom imádni, mert az egyes vadászatok mellett mindig van egy központi fenyegetettség, ami időszakosan jobban, vagy kevésbé jobban előtérbe kerül. Ez, itt most hiányzott, állítólag a második évadban már vannak több epizódos történetek, azok majd biztosan jobban bejönnek – de nekem ez akkor sem egy nagy egész, csupán részek egymás mellé illesztett halmaza. Ami ráadásul túlságosan TV ízű, a maszkok miatt olyan Star Trekesen gagyi és hiteltetelen: attól, hogy valakinek csúnya, ragyás feje van, egy percre sem hittem el, hogy nem ember…

Mindegy, arra azért mindenképp jó volt, hogy a második évadnak nekivágjak.




75%




.

R2-D2 írta:

.
Orville S1

Nagyon jó, hogy különféle bolygókra látogatnak (még ha többnyire humanoid életformákat tartalmaznak, akkor is), a like-dislike kitűző és az arra épített demokrácia borzongatóan fenyegetőre és valósra sikeredett. Aztán – szerintem az évad legjobbja – a csillag körül, ámde dimenziók között keringő bolygó esete, amin másnak 11 nap alatt 700 év telik el, s amiben Kelly egy ártatlannak tűnő gyógyítás következtében évszázadokra isten lesz a bolygón, s amiben feltűnik egyik kedvenc színészem, a Szökés T-Bagje, Robert Knepper is. De ugyanúgy nagyon tetszett az az epizód is, amiben a jövőből jött műkincskereskedő próbálja megkaparintani az Orville-t, vagy – talán a második legjobb – a Firestorm című rész, amiben Alara kergeti saját démonait úgy, hogy közben az egész űrhajó legénysége eltűnik körülötte.

Lehet, ha jobban rá lennék izgulva a hasonló stílusú sorozatokra, még jobban tetszett volna az egész, de így, „fő szál” hiányában kicsit felemás érzéseim vannak. Részeiben és részleteiben zseniális az Orville, de nem szeretem, mikor egy kaland 45 percig tart, tulajdonképp tét nélküli mindegyik (hisz ez a sorozat kvintesszenciája, hogy mindig minden megoldódik egy fejezet alatt) és másnaptól újra, nyomok nélkül kezdődik minden elölről.

75%

Egyszer már találkoztam vele, de akkor is ez a két dolog tántorított el: az epizodikus sorozatokat én sem szeretem már annyira, és hogy az ST-ről én nagyjából semmit nem tudok, az utóbbi három mozin kívül.
Így az egyes mini-sztorikat olvasva jobb, érdekel, de van előtte más .

.

.




Trónok harca S8





Most, hogy befejeztem, már bátran kattintgatok a neten jobbra-balra, olvasgatom a meglepődést és a végtelenül negatív hangulatot és elutasítottságot a záró évaddal kapcsolatban… nos, kedves barátaim, én most azon kisebbség tagjai közé fogok tartozni, akik védelmükbe veszik a finálét. Vagy legalábbis annak nagy részét, mert ugyan a záróepizód nekem sem jött be maradéktalanul, én is más befejezést írtam volna – kicsit Lost feeling – de az addig történtek (különös tekintettel a harmadik és az ötödik részre) teljesen elvarázsoltak. Nem tetszik, de elfogadom, hogy az írók milyen sorsot szántak a karaktereknek, nem tetszik, de elfogadom, hogy vágyaim ezúttal nem(sem) teljesedtek be. Attól még ez az évad számomra ugyanolyan jó lett, mint a korábbiak, sőt, néhány jelenete, fordulata, hangulata simán TOP10-es az egész sorozat tükrében.

Az előző évadnál írtam, miért tetszett nekem az annyira, én el voltam ájulva azoktól a „fan service” találkozásoktól, amiket az írók kitaláltak: hogy messzi népeket, örök ellenségeket hoztak össze, hogy „egy szobába” zártak olyan karaktereket, akik elsősorban továbbra is egymás halálát kívánják… érdekes gondolatkísérlet amúgy ehhez kapcsolódóan az is, hogy az emberiség a mai állapotában képes lenne-e egy globális külső fenyegetettség esetén összefogni, vagy sem. Kicsit talán erős ez a kikacsintás, de a képernyő elbírja… Aztán, ha már a szereplők egy helyre tereléséről volt szó, bármennyire is fura párhuzamnak tűnik, de nézés közben, Deres ostrománál állandóan a Bosszúállók jutott eszembe: ez a csata, ezzel az ellenféllel számomra ugyanazt a feelinget hozta, mint a Végjáték fináléja. De ha már szóba hoztam menet közben beugró, felsejlő emlékeket: nem tagadom, összességében az egész GoT nem kevés Lost hangulatot hagyott maga után – az volt tele nem megmagyarázott ötletekkel, illetve annak volt kb. olyan baca a vége, mint ennek. Továbbá természetesen nem hagyhatom ki a nagy Gyűrűk urát sem, a várfalon álló ellenség, sőt, inkább az egész készülődés már lezajlott egyszer számomra a képernyőn, mégpedig a Helm szurdoki csatánál. Tekintve pedig, hogy az is tetszett, összességében – hibái ellenére – a Lostot is bírom, a Végjáték meg pont attól lett zseniális, amit írtam, szóval összességében talán nem lehet csodálkozni azon, hogy a GoT fináléja is kedves emlék lesz… maximum a feloldást kell még emésztenem.

Azt már korábban megbeszéltük, hogy mióta nincs sorvezető, mióta nincs írott alapanyag a történethez érezhetően visszaesett a színvonal, s magam részéről már foglalkoztam korábbi írásaimban is a sorozat tipikusnak mondható „hibáival” is: a legszembetűnőbb talán számomra, a hatalmas távolságok rövid idő alatti legyőzése, vagyis, ha a dramaturgia úgy kívánja, mindig, mindenki pont akkor jelenik meg a kívánt helyen, mikor eljön az ideje. Sőt az információk is hasonló gyorsasággal erjednek, mintha kiépített mobil hálózat lenne Westeroson. Ez ugyanúgy igaz erre az évadra is, de most valahogy nem tudott érdekelni: sokakkal ellentétben én cseppet sem találtam unalmasnak az Éjkirály elleni csatára való felkészülést sem – talán ez nem spoiler, hisz évadok óta erre készül egész Észak, de tavaly (tavalyelőtt) óta az egész kompánia. Ahogy a friss szövetségesek összegyűlnek, ahogy a végére mindenki odaér, az nekem nagyon tetszett: tök jó volt ennyi évad különút után, egy helyen látni az összes főhőst. Nekem bejöttek azok a pengeváltások, azok az ellentétek, amik bizonyos párosok között lezajlottak, külön jó volt Jamie esete… másrészről meg szívszorítóan örvendetes volt látni pl. Jon és Ayra találkozását, vagy pl. Jamie és Bran flashbackét – mindezek pedig egy vélhetően halálos ütközet árnyékában. Mert a két epizódos felvezető – ami amúgy egy valóban pofátlan, de egyben végletekig kiélezett „felspannolás” – után jön egy olyan ütközet, amitől leesett az állam. Igen, én láttam, mi történik, nekem nem volt bajon a sötéttel: talán csak a rettentően gyors vágás volt, ami zavart kicsit – de ez sem tompíthatta azt az eufóriát, amit a harmadik rész okozott. Egy olyan ütközetet láttam, amit nem lehet megnyerni, amiben Westeros még élő legnagyobb hősei egymás oldalán harcolnak, amikor a jobbnál-jobb kardforgatók (mekkora lett volna már, ha még Ser Gregor is itt van), oldalukon két sárkánnyal teljesen reménytelenül harcolnak az Éjkirály ellen… tisztára Thanos vs Galaxis. De még abban sem éreztem azt a kilátástalanságot, azt a reményvesztettséget, amit itt, hisz mit kezdesz egy holtakból álló sereggel, aminek létszáma az imént még oldaladon harcoló holtak számával képes nőni???  Borzongató volt ez a felismerés – erre pedig jön egy olyan feloldás, ami hiába is hitelteten és ökörség, de akkor, ott, jó volt átélni a pillanatot. Azon meg már csak utólag morfondírozik az ember, hogy ki, mikor, hogyan nem csinálhatta volna azt, amit, hogy etették ezt a rengeteg embert, hol szállásolták el, stb… de aztán eszembe jut a nő, aki lángba borította a dothrakiak kardját és mindjárt sok mindent megbocsájtok…

Ez volt az évad első fele, az utána következő szakasz pedig hasonló dramaturgiában zajlik, megfejelve a gyász kínzó érzésével. Ha valaki óvatos és figyel, már itt észre lehetett volna venni valamit egy főszereplő beteges mániájából, de én nem voltam ennyire alapos: engem ezek után szabályosan letaglózott mindaz, ami majd az ötödik részben bekövetkezik. Nem tudom szavakba önteni, de szinte sokkolt Dany döntése, talán még életemben nem éreztem ekkora keserűséget egy kedvelt karakter „elvesztése” miatt. Egyszerűen szörnyű volt látni, mi történik a harangzúgás után, szörnyű volt rádöbbenni, hogy minden eddig látott szimpátia csak átbaszás volt – szörnyű volt látni a SW Univerzumon kívül is, hogy a harag mennyire is a Sötét Oldal velejárója, s miket okoz az emberben és annak cselekedeteiben is. Volt már jó néhány megdöbbentő jelenet, esemény, haláleset eben a sorozatban, de ami itt, a záróepizód előtt jön, az számomra mindent überelt – ezt a jeges döbbenet, mélységes csalódást és mérhetetlen dühöt együtt talán még sosem éreztem. Mert világossá vált, hogy tőle innentől kezdve búcsúznom kell, és egyúttal az is, hogy a végkifejlet számomra kedvező módon már csak egyféleképp alakulhat (eddig a trónon mondjuk két-három megoldást is elfogadott volna rajongói lelkem)… mindegy, ekkor még volt opció arra is, hogy minden jóra fordul. De lószart, mama.

Külön oldalakat lehetne írni az utolsó részről, viszont azt sokan, sok helyen megtették – többnyire rendkívül negatív hangvételben – aki akarja, úgyis megtalálja ezeket az írásokat. Totál idiotizmusnak tartom a sorozat újraforgatására indított petíciót, ha valamit kellene újraforgatni, az csupán a finálé lehetne… de az is baromság, mert aki XY-t akarja a trónon látni, annak úgysem tetszene, ha az írók AB-t tennék rá. Már ha lenne ugye trón – egyébként mekkora poén már a sorozattól az a jelenet, ami a hatodik epizód egyértelmű csúcspontja, ami szoros összefüggésben van a címmel, s ami teljesen kiforgatja azt a helyéből. Szóval… ha az egészet nézem, a 8 évados történetfolyam végét, én sem így képzeltem el a befejezést, ennyi hagyomány és kőbe vésett öröklés rend után kissé fura és felforgató, amit látunk. Ugyanakkor nem vitatom el az alkotóktól, hogy saját szájízük szerint alakítsák az eseményeket, sőt, a demokráciás ötlet kiröhögésének üzenetéért külön pacsi nekik. Az is igaz, amit a „tanács” elé idézett figura állít, miszerint a múlt ismerete, a múlt hibáinak ismerete talán lehetőséget ad arra, hogy a jövő szebb legyen Westeroson is ha jól belegondolok, nekem nem is azzal van bajom, ki lett a király, hanem inkább azzal, hogy mi lett azzal, aki nem lett az. Túl hosszú volt az út, túl sok nehézség, kín, szenvedés és szenvedély… a semmiért. Talán ez okozza a legnagyobb csalódást számomra…

De még így is simán jó volt ez az évad is, néhány egészen katartikus (pozitív és negatív értelemben egyaránt) pillanattal. Ugyanakkor, ha az íróknak nem számít, hogy ki az Éjkirály, hogy hova lett évadokkal ezelőtt Jaquen H’ghar, hogy kik keze által, miből, hogyan és legfőképp minek áll újra a Fal és az Éjjeli Őrség, hogy a fantasy vonal továbbra is meglehetősen megmagyarázatlan (ld. még Vörös Papnő) marad, hogy akkor most miért lehet csak hat Királyság, ha eddig Hét volt, vagy egyáltalán milyen forrásokból és hogyan épül az újjá minden… akkor nekem sem kell, hogy számítson. Persze, totál jogosan bosszankodhatnék rajta, én is mérgelődhetnék, mint egy ovis, hogy nem az én kedvencem lett a győztes, de semmi értelme nem lenne: nem tetszik a végeredmény, de most úgy érzem, hogy sem az évad, sem az egész gigászi Westerosi kaland zsenialitását nem csorbíthatja semmi. Örülök, hogy részese lehettem, hogy egy csomó, feledhetetlen karaktert és színészt ismerhettem meg benne, hogy annyi feledhetetlen és megdöbbentő pillanatot okozott az elmúlt 8 évben.




80%



.

R2-D2 írta:

.
Trónok harca S8

Kedves barátaim, én most azon kisebbség tagjai közé fogok tartozni, akik védelmükbe veszik a finálét. Vagy legalábbis annak nagy részét, mert ugyan a záróepizód nekem sem jött be maradéktalanul, én is más befejezést írtam volna – kicsit Lost feeling – de az addig történtek (különös tekintettel a harmadik és az ötödik részre) teljesen elvarázsoltak. Nem tetszik, de elfogadom, hogy az írók milyen sorsot szántak a karaktereknek, nem tetszik, de elfogadom, hogy vágyaim ezúttal nem(sem) teljesedtek be. Attól még ez az évad számomra ugyanolyan jó lett, mint a korábbiak, sőt, néhány jelenete, fordulata, hangulata simán TOP10-es az egész sorozat tükrében.

Persze, totál jogosan bosszankodhatnék rajta, én is mérgelődhetnék, mint egy ovis, hogy nem az én kedvencem lett a győztes, de semmi értelme nem lenne: nem tetszik a végeredmény, de most úgy érzem, hogy sem az évad, sem az egész gigászi Westerosi kaland zsenialitását nem csorbíthatja semmi. Örülök, hogy részese lehettem, hogy egy csomó, feledhetetlen karaktert és színészt ismerhettem meg benne, hogy annyi feledhetetlen és megdöbbentő pillanatot okozott az elmúlt 8 évben.

80%

Ezért írtam, hogy megvárom azért, mit szólsz az utolsó két részhez az előtte levő "eufória" után, mert volt egy tippem, hogy nem úgy képzelted el a befejezést, ahogy az írók... vagy ahogy én.

Igen, jogos az észrevétel, hogy mintha egymás tükörképei lennénk, mert nekem meg éppen ez a szakasz volt az, ami leginkább "trónokharcás", nem az a tündérmese, hogy Dany vagy/és Jon szépen felülnek a trónra, és kedvesen mosolyogva építik újjá a romokat. Én nem néztem ki ennyi tököt abból a Jonból, akinek eddig mindennek felett az adott szó és a becsület számított, amikért akár meg is halt, ami Danyvel történt, az meg ilyen örökletes Targaryen-dolog lehet, hogy egyikük sem tudja kezelni a hatalommal és a politikával járó feszültséget. És nem néztem ki ennyi tököt az írókból sem, akik az egyik fő ellenfélnek beállított Cersei-t teljesen parkolópályára tették.

R2-D2 írta:

Ha valaki óvatos és figyel, már itt észre lehetett volna venni valamit egy főszereplő beteges mániájából, de én nem voltam ennyire alapos: engem ezek után szabályosan letaglózott mindaz, ami majd az ötödik részben bekövetkezik. Nem tudom szavakba önteni, de szinte sokkolt Dany döntése, talán még életemben nem éreztem ekkora keserűséget egy kedvelt karakter „elvesztése” miatt. Egyszerűen szörnyű volt látni, mi történik a harangzúgás után, szörnyű volt rádöbbenni, hogy minden eddig látott szimpátia csak átbaszás volt – szörnyű volt látni a SW Univerzumon kívül is, hogy a harag mennyire is a Sötét Oldal velejárója, s miket okoz az emberben és annak cselekedeteiben is. Volt már jó néhány megdöbbentő jelenet, esemény, haláleset eben a sorozatban, de ami itt, a záróepizód előtt jön, az számomra mindent überelt – ezt a jeges döbbenet, mélységes csalódást és mérhetetlen dühöt együtt talán még sosem éreztem.

Spoiler:

R2-D2 írta:

Igen, én láttam, mi történik, nekem nem volt bajon a sötéttel: talán csak a rettentően gyors vágás volt, ami zavart kicsit – de ez sem tompíthatta azt az eufóriát, amit a harmadik rész okozott. Egy olyan ütközetet láttam, amit nem lehet megnyerni, amiben Westeros még élő legnagyobb hősei egymás oldalán harcolnak, amikor a jobbnál-jobb kardforgatók (mekkora lett volna már, ha még Ser Gregor is itt van), oldalukon két sárkánnyal teljesen reménytelenül harcolnak az Éjkirály ellen… tisztára Thanos vs Galaxis. De még abban sem éreztem azt a kilátástalanságot, azt a reményvesztettséget, amit itt, hisz mit kezdesz egy holtakból álló sereggel, aminek létszáma az imént még oldaladon harcoló holtak számával képes nőni??? Borzongató volt ez a felismerés – erre pedig jön egy olyan feloldás, ami hiába is hitelteten és ökörség, de akkor, ott, jó volt átélni a pillanatot. Azon meg már csak utólag morfondírozik az ember, hogy ki, mikor, hogyan nem csinálhatta volna azt, amit, hogy etették ezt a rengeteg embert, hol szállásolták el, stb… de aztán eszembe jut a nő, aki lángba borította a dothrakiak kardját és mindjárt sok mindent megbocsájtok…

Spoiler:

.

Niwrok írta:

Trónok harca S8



Ezért írtam, hogy megvárom azért, mit szólsz az utolsó két részhez az előtte levő "eufória" után, mert volt egy tippem, hogy nem úgy képzelted el a befejezést, ahogy az írók... vagy ahogy én.

Igen, jogos az észrevétel, hogy mintha egymás tükörképei lennénk, mert nekem meg éppen ez a szakasz volt az, ami leginkább "trónokharcás", nem az a tündérmese, hogy Dany vagy/és Jon szépen felülnek a trónra, és kedvesen mosolyogva építik újjá a romokat. Én nem néztem ki ennyi tököt abból a Jonból, akinek eddig mindennek felett az adott szó és a becsület számított, amikért akár meg is halt, ami Danyvel történt, az meg ilyen örökletes Targaryen-dolog lehet, hogy egyikük sem tudja kezelni a hatalommal és a politikával járó feszültséget. És nem néztem ki ennyi tököt az írókból sem, akik az egyik fő ellenfélnek beállított Cersei-t teljesen parkolópályára tették.

Na jó, de nézőként, rajongóként jogos lehetne az elvárás, hogy olyan vége legyen egy nyolcéves sztorinak, amiben a kedvenc karakterek egyike ül a trónra, amiben az írók kielégítik azon igényemet, hogy a jó győzzön... ha már ennyit vártam rá. Továbbá, egyikük sem tett eddig olyan dolgot, ami miatt dramaturgiailag kötelező lenne kiírni (ld. még SoA és BB), ami miatt ne érdemelnék meg a Vastrónt. Szóval... nekem ezúttal csalódás volt, hogy kivételesen nem a hollywoodi sablon mentén fejezték be az évadot - még úgy is, hogy tulajdonképp az új királlyal sincs semmi bajom. Ő legalább bölcs lett. De egy önmagában bölcs király, nulla harci (valós és politikai egyaránt) tapasztalattal nem biztos, hogy ebben a vérzivataros időben és földrészen jó király lehet...

Niwrok írta:

Spoiler:

Ezt is aláírom, de ahogy írtam, nem tetszett. Pusztán az elvárásaim miatt nem tetszett. Ha pl. nem tutam volna, hogy Anakinból muszáj Darth Vadert csinálni, akkor az ő fordulata sem tetszett volna... számomra addig ő sem tett semmi rosszat, nem volt benn a jellemében, hogy Sith legyen. Pláne az, akivé később vált

Niwrok írta:

Spoiler:

Erre nem tudok különösebben mit mondani... tényleg eufóriában voltam, nekem nem tűnt föl a lovasok végzete majd feltűnése közti ellentét. Pedig logikus. Szimplán érzelmi alapon éltem át az egészet, ahogy mondtam, a Thanos elleni ütközet hangulata telepedett Deres ostromára, ahogy mindenki kiveszi a részét a reménytelen harcból, nos az vitt mindent. Ettől még jogos, amit írtál, de ha ezt most nem írod, észre sem veszem.

Úgyhogy meg sem próbálom magyarázni, szimplán baromság az egész, de jó, hogy újra ott vannak Királyvárnál is.

Én ezzel az egésszel úgy vagyok, hogy qrva nagy élmény volt ezt végignézni, sajnálom, higy többet nem szól a főcím zenéje, hogy többet nem megyek Westerosra. És még ebben az évadban is sokkal több volt a pozitívum, mint a negatívum... de az is igaz, hogy a TOP SOROZATOK ALL TIME dobogójára nem fér fel a GoT. A 24, az Odaát és a Black Mirror mellett nincs már hely.


.

R2-D2 írta:

Trónok harca S8

Na jó, de nézőként, rajongóként jogos lehetne az elvárás, hogy olyan vége legyen egy nyolcéves sztorinak, amiben a kedvenc karakterek egyike ül a trónra, amiben az írók kielégítik azon igényemet, hogy a jó győzzön... ha már ennyit vártam rá.

Én ezzel az egésszel úgy vagyok, hogy qrva nagy élmény volt ezt végignézni, sajnálom, higy többet nem szól a főcím zenéje, hogy többet nem megyek Westerosra. És még ebben az évadban is sokkal több volt a pozitívum, mint a negatívum... de az is igaz, hogy a TOP SOROZATOK ALL TIME dobogójára nem fér fel a GoT. A 24, az Odaát és a Black Mirror mellett nincs már hely.

Igen, de éppen ezért tudott izgalmas, szokatlan és váratlan lenni a GoT, ez tette a Trónok harcát Trónok harcává . Az "a jó győzedelmeskedik" dolgot ez a sztori kb. akkor elcseszte, amikor lenyakazták Ned Starkot .

Westerost azért még ne temesd, hiszen tervben van a GoT "Old Republicja", mindenféle múltbeli történettel. Már ha új szereplőkkel is adnál ennek a világnak egy esélyt.

Ahogy írtam, az összkép nekem is bőven pozitív, még az utolsó évadban is láttam elég jót... de azt hiszem, az előző évad utáni két éves szünettel én már részben elengedtem ezt, nincs hiányérzetem. Meg hát nálam is elég stabil az a dobogó .

.

.

R2-D2 írta:

Hajsza a győzelemért

Tulajdonképp megnyugodtam. Nem véletlenül lett nálam az év végi összesítésben dobogós ez a film: otthoni nézéskor talán még jobban elvarázsolt, mint először. Azok az icipici negatív attitűdök is eltűntek, amiket első látásra a korhatár besorolást indokoló jelenetek váltottak ki belőlem. Az egész úgy tökéletes, ahogy van: két bajnok heroikus küzdelme egy letűnt F1 világban, egy olyan F1 világban, amit én mindig is jobban szerettem, mint a mait…

Borzasztó jó volt az angol/német/olasz nyelvek váltakozása, amire az eredeti hangsávban még egy lapáttal rátett Brühl angol akcentusa. Zseniális. A magyar szinkronban is szerencsére csak az angol van szinkronizálva (így eltűnik az akcentus) – ha nem így lenne, egy fontos összetevő veszne el. Igazi finomhangolás ez, a hibátlan látvány, a dráma (Lauda kórházi kezelésének meg egyszerűen brutális) és a történet mellett. Daniel Brühl spanyol!!!! származása ellenére elképesztően jól hozza az osztrák pilóta figuráját, míg kedvenc Thorunk az angol Huntot. Jó volt olvasni-látni a többi nagy nevet, Regazzoni, Scheckter, Fittipaldi, Andretti, a fekete JPS autót, Senna későbbi kocsiját, a hatkerekű Tyrellt, az egész F1 70-es évekbeli világát. Iszonyat hangulata van a filmnek, méltán olyan magas a kedveltsége.

100%

Régóta újra akartam nézni, és erre most Lauda sajnálatos halála apropót is szolgáltatott. Mert ugyan az én fejemben inkább a 80-as évek vége jelenti a Forma 1-et, a Mansell-Prost-Senna időkben voltak igazán családi programok a hétvégi versenyek, de Lauda így is, vagy negyven éven át volt arca a Forma 1-nek... és milyen arca  . A halála kapcsán olvasott cikkek hoztak elő pár olyan érdekes apróságot, amiket vagy nem is tudtam (például hogy miért nem akarta jobban plasztikáztatni az égési sebeket, noha megtehette volna), vagy nem tudatosodott bennem ennyire (például hogy a baleset utáni első versenye után kínok között szenték le a sisak alatt viselt maszkot a fejéről, mert a verseny alatt részben belegyógyult a sebekbe), így kicsit jobban fel akartam idézni az embert a volán mögött.

A film ugyanolyan kiváló volt most is, mint öt éve, teljesen jogosnak érzem most is a fenti pontot . Nagyon jó a versenyek megidézése, parádés a jellemrajz, a színészek abszolút hitelesek, szórakoztató és elgondolkodtató filmet eredményezve, ami korrajzként, a Forma 1 történelmeként is érdekes. Talán csak az 1976-os utolsó, a japán Grand Prix-t vette a rendező Ron Howard túl komorra és drámaira, ilyen képek, zenék és színek egy ostromhoz kellenek a Trónok harcában, nem egy esős versenyre, legyen bármilyen nagy is a tétje.

.

.





Lords of Chaos - A sötétség gyermekei



Ha már így belejöttem az elmúlt időszakban a metal zenéhez valami módon kapcsolódó filmek értékelésébe, nem mehetek el szó nélkül a Mayhem nevű norvég zenekar megalakulását, majd tragédiákkal és botrányokkal terhes első időszakát feldolgozó aktuális norvég mozi mellett sem… mindezt pedig úgy bátorkodom megtenni, hogy tulajdonképp nem sok közöm van a black metal stílushoz. Persze, a Hammerworld rendszeres olvasójaként nagyjából képben vagyok, a zenekarokról hallottam már, természetesen néhány dal is átment a szűrőmön – azonban mélységében fogalmam sem volt az ezen filmben bemutatott eseményekről, s csak most, utólagos olvasatban kerültem képbe a Mayhem munkásságával. Most nem kezdek litániába arról, mi is történt a zenekarral ez idő alatt, aki ismeri őket, úgyis tudja, a laikusoknak meg ott a wikipédia – az mindenestre sok mindent elárul az egész káoszról körülöttük, hogy a zenekarnak az első feloszlásáig gyakorlatilag nem is jelent meg hivatalos nagylemeze, mindösszesen egy EP és néhány DEMO felvétel datálható arra a 9 éves időszakra, amiben filmünk játszódik…

Azt hiszem, az a jobb, és az a nagyobb élmény, ha valaki szinte semmit nem tud az egészről. Talán még annyit sem kell tudnotok, mint amit én tudtam, nevezetesen hogy a zenekar egyik alapítójának,  Øystein Aarsethnek (művésznevén Euronymousnak) milyen sorsot szánt az élet – bár a mozi bevezetőjében egyértelműsítik, hogy nem lesz happy end a vége – ugyanis totál laikusként véleményem szerint egy remek kis drámát láthatunk Jonas Åkerlund norvég rendező munkája nyomán. Egy végtelenül sötét, némileg morbid humorral megspékelt drámát, aminek szereplőinek a helyett, hogy zenekarosdit játszottak volna, inkább egy elmegyógyintézet zárt osztályán lett volna a helyük (szinte kivétel nélkül), ugyanakkor betegségük és feltűnési viszketettségük törvényszerűen vezetett el mindazon tragikus események sorozatához, amik itt bekövetkeznek. Sokszor, több mozinál írtam már, hogy „Bolondokat a bolondokházába!”, de talán még soha nem volt ennyire aktuális és húsba vágóan létfontosságú ezen kifejezés – mert ugyan mit is lehet mondani azokra, akik egymást túllicitálva templomokat gyújtanak fel, akik egy brutális öngyilkossági helyszínt átrendeznek, majd lefényképeznek azért, hogy az később lemezborítón szerepelhessen… vagy szimplán csak arra, aki elássa a ruháját fellépés előtt, hogy temetőszagú legyen??

Ugye, a film már eleve úgy indul, hogy igazságok és hazugságok alapján készült – egyébként ez még becsülendő is így, leírva – tehát betű szerint a valósághoz kötni az események láncolatát, és esetleg tényszerűséget és tárgyilagosságot számon kérni rajta badarság. Amúgy sem egy dokumentumfilm – még annyira sem, mint bizonyos elemeiben a The Dirt – hanem egy szórakoztatóipari termék, egy két órás (kicsit talán hosszú) utazás az emberi hibbantság legmélyebb bugyraiba pár, világra haragudó, önmagát sátánistának és végtelenül gonosznak képzelő fiatal képében. A felütésben a nyolcvanas években járunk, amikor is az ifjú gitáros, Euronymous két társával, Necrobutcherrel és Manheimmel megalakította a Mayhem nevű zenekart – igen, szerintem is röhejesek ezek a művésznevek – akik kezdetben feldolgozásokat játszottak. A srácnak azonban már ekkor volt valami zizi a fejében, a zenében és tetteiben is a legsötétebb, legpolgárpukkasztóbb, legvadabb dolgokat kereste (lett is belőle egy szinte hallgathatatlan black metal stílus), azonban az igazi főnyeremény számára egy Dead nevű énekes felfedezése volt. A szőke srác Svédországból maga volt a tökély ehhez a beteges világhoz, annyira depis és komplett őrült volt, hogy nála jobbat el sem lehetett képzelni a Mayhem frontemberének. Itt jegyzem meg, hogy sok mindent láttam már vásznon, de még nekem is erős volt, ahogy Dead a koncerten simán összevagdossa a kezeit, várt fröcskölve az első sorban állók arcára… ezek után aztán, ami ott, az erdei kis házban történik, az már tényleg totál elmebaj – mindkét karakter részéről. És itt most tökmindegy, hogy ez egy metal szubkultúra filmje, ez, ilyen leosztásban bármilyen horror, thriller, dráma egyik csúcspontja lehetne: maga az őrület, vászonra álmodva (ráadásul ez még valós is).

A Lords of Chaos – tekintve, hogy mégiscsak megtörtént eseményeken alapul – azonban tovább képes fokozni az őrületet és a betegességet, hisz az élet a legjobb forgatókönyvíró: feltűnik Euronymous mellett egy új srác, Kristian Vikernes, művésznevén Varg, aki aztán felteszi a pontot az őrület i betűjére. Kezdettől fogva volt egy rivalizálás közte és Euronymous között, a film pedig szépen, szisztematikusan felépíti ezt a különleges és valljuk be végtelenül beteges és önpusztító harcot. Ebből fakad majd az egymás túllicitálását jelképező templomgyújtogatás, végső soron pedig a gyilkosság is (amiből amúgy több is van, hisz a Faust becenévre hallgató másik zenekar másik csodagyerekének késelése is szerepel a filmben, mikor is egy buzit szurkált halálra Lillehammerben). Én pedig mindezek következtében azt állítom, hogy ez a Lords of Chaos önmagában is egy nagyszerű, ámde végletekig beteg film, aminek igazi súlyát és szörnyűségét az adja, hogy az itt bemutatott események megtörténtek – s nagyjából így is történhettek meg. Az igazságot azonban csak kevesen ismerhetik, azok meg nem igazán beszélnek róla – most már 40 fölött azért vélhetőn sok mindent máshogy látnak az akkor huszonegynéhány éves srácok is, akik kinézetükkel, tetteikkel és zenéjükkel fel akarták forgatni a világot.

S ha már zene. Annak ellenére, hogy dedikáltan a norvég black metal születéséről szól a film, meglepően kevés zene szerepel a moziban: én speciel nem annyira bánom, hogy nem kellett két órán keresztül a hörgős üvöltős extrém vad metalzenét elviselnem, de szembetűnő, hogy a rendező mennyire az emberi kapcsolatokra, illetve az őrültségre fókuszált a történetben. A Mayhemtől talán három, négy dal, dalrészlet szerepel a filmben, Varg zenekarától, a Burzumtól – ha jól olvastam a szakavatott kritikát – szerintem semmi, viszont legnagyobb örömömre a Fast as a Shark feltűnik az Acceptől egy metal házibuliban (The Dirt feeling). Így viszont talán könnyebb is kicsit elvonatkoztatni magától a zenei szubkultúrától, és jobban lehet szörnyülködni szegény, útkereső srácok abnormalitásán… s talán a Lords of Chaost lehet egy másik szemszögből is vizsgálni. Egy sima társadalmi drámaként, amiben jómódból érkezett, talán szeretethiányos fiúk akarják felforgatni a világot, kárt okozva mindenben, amivel találkoznak. Talán valahol pont ez is volt az egyik célja ennek a filmnek, kicsit demisztifikálni azt a sötét képet, ami a black metalról, annak közvetítőiről és rajongóiról kialakult a köztudatban – elsősorban természetesen Euronymous karakterén keresztül. Mert el lehet gondolkodni azon, hogy ezek a srácok tényleg mindent komolyan is gondoltak, amit mondtak és tettek, tényleg ennyire sátánisták és nácik voltak – vagy csak szimplán marketing fogás volt az imidzsük, esetleg szimplán elmebetegeket látunk időnként a koncerteken.

Így ugyan tudom, hogy ez elvileg a korai Mayhem együttes története (a mainak magyar énekese van!!), mindazon káoszról, ami az akkori norvég közegben a zenekart és a stílus övezve, azonban szerintem simán el lehet vonatkoztatni bizonyos mértékig a háttértől. Akkor is egy érdekes, ámde kifejezetten komor és beteg filmet kapunk, ehhez illő stílusban fényképezve és forgatva. A casting telitalálat, Rory Culkin (Macaulay Culkin öccse) nagyszerű Euronymous szerepére, de nekem a látszólag ártatlan képű Jack Kilmer (Val Kilmer fia) is nagyon bejött Deadként. A mozi hangulata betegesen depresszív, néha már-már talán túlzóan művészies is, s ha mindenáron valami hibát akarok találni a moziban talán pont ezt, illetve a némileg hosszú játékidőt emelném ki. Ja, meg a magyar címet viszont gyorsan felejtsük el...  

De amúgy tök tetszett az egész, nem annyira blackmetalos, hogy ne lehessen megnézni. Érdekes kórkép néhány bolond fiatalról a 80-as évek végéből, Norvégiából… ahol amúgy ugyanúgy max. 20 évet kaphatott már akkor is a gyilkos, mint később az a szintén elmebeteg Breivik. Az egy főre eső bolondok száma elég sok arrafelé…



80%



.

R2-D2 írta:

.
Lords of Chaos - A sötétség gyermekei

Így ugyan tudom, hogy ez elvileg a korai Mayhem együttes története (a mainak magyar énekese van!!), mindazon káoszról, ami az akkori norvég közegben a zenekart és a stílus övezve, azonban szerintem simán el lehet vonatkoztatni bizonyos mértékig a háttértől. Akkor is egy érdekes, ámde kifejezetten komor és beteg filmet kapunk, ehhez illő stílusban fényképezve és forgatva. A mozi hangulata betegesen depresszív, néha már-már talán túlzóan művészies is, s ha mindenáron valami hibát akarok találni a moziban talán pont ezt, illetve a némileg hosszú játékidőt emelném ki. Ja, meg a magyar címet viszont gyorsan felejtsük el...   De amúgy tök tetszett az egész, nem annyira blackmetalos, hogy ne lehessen megnézni. Érdekes kórkép néhány bolond fiatalról a 80-as évek végéből, Norvégiából… ahol amúgy ugyanúgy max. 20 évet kaphatott már akkor is a gyilkos, mint később az a szintén elmebeteg Breivik. Az egy főre eső bolondok száma elég sok arrafelé…

80%

Amikor kijött a film tavaly, akkor olvastam róla egy cikket, a háttérről, és a lemezborítós fotózásra emlékszem is. Nem lettem felcsigázva tőle.
Most meg annyiszor írtad le, hogy milyen jó dráma, hogy persze érdekeli kezdett .

.

.





Csernobil S1





1986.04.26-án a szovjet Vlagyimir Iljics Lenin atomerőműben robbanás történt, a levegőbe szabaduló radioaktiv szennyeződéssel pedig a szél szépen beterítette Európa nagy részét is. Mi is jócskán kaptunk belőle, csak nálunk akkor épp olyan rendszer volt, hogy mi itt, a határ mellett csak az osztrák ORF televízió adásaiból tudtuk meg, hogy pl. nem szabad salátát ennünk… Emlékszem, az iskolában ment a találgatás a katasztrófa valódi erejéről, de sokáig semmi hivatalos információt nem kaptunk – hát már hogyan kaptunk volna, ha a Nagy Testvér nem igyekezett közölni semmit? Ugyanakkor hajlamos ennyi idő után mindenki egyöntetűen mindenért az akkori szovjet államhatalmat okolni – én is – anélkül, hogy úgy igazából a tényekkel tisztában lenne, s úgy unblock látná a nagyobb képet. Megmondom őszintén, a Csernobil után számomra picit árnyaltabb lett ez a kép, persze, egyértelmű a hidegháborús paranoia és bizalmatlanság következtében fellépő félretájékoztatás és eltussolás – de azért szokás szerint nem minden csak fekete és fehér.


Miután tele van a net az HBO új, zseniálisnak titulált sorozatának ajnározásával, én nem is igazán akarok belefolyni ennek ismertetésébe, ajánlásába. Ugyanúgy nem szeretnék túl sokat foglalkozni magával az események láncolatával sem… erre pedig két jó okom is van. Az egyik, hogy elég a wikipédiát  elolvasni hozzá, aztán szinte mindent meg lehet tudni másoderc pontossággal, mi is történt a reaktorral, a másik meg – szóval, még csak véletlenül se nézzetek utána semminek. Vélhetően azért is ütött ekkorát világszerte ez a sori, mert a nézők 99%-ának fogalma sem volt ilyen mélységben a részletekről, ezért sokkal hatásosabbak a drámák és megdöbbentők azok a jelenetek, amiket látunk. Csak egy példa: akinek még az is újdonság, hogy mekkora katasztrófa volt ez valójában, az minden bizonnyal sokkal nagyobb átéléssel nézi a kivezényelt tűzoltók sorsát. Vagy aki elég fiatal hozzá (netán a világ olyan helyén él, ahol ez nem volt mindennapos), az jobban rá tud csodálkozni a szovjet pártvezetés/tudósok eseményekhez való hozzáállására – hisz hogy néz az ki a világ számára, hogy pont a V. I. Lennin erőmű robban fel, illetve hogy egyáltalán hogy lehet, hogy egy RBMK reaktor felrobban????


Viszont meg a nélkül, hogy tételesen végigmennék a látottakon, vagyis magukon az eseményeken, elég nehéz írni a sorozatról: megpróbálok inkább a rengeteg buzdító szó mögé némi támpontot adni, mire is számítson a néző – no és hogy miért is érdemes végigülni ezt az ötször kb. egy órát. Természetesen mindenekelőtt azért, mert hála az HBO-nak, Craig Mazin írónak és Johan Renk rendezőnek, egy teljesen hitelesnek tűnő, a maga tudományosságában jól elmagyarázott, apró részleteiben ugyan hibás, de remek korrajz előtt játszódó történetben feltárul előttünk magának a katasztrófának a menete, okai és következményei. Nagyszerű dramaturgiával, többnyire valós, létező karakterekkel, komor, szomorú hangulattal, néha egészen brutális kórházi képekkel megtámogatott drámai sorozatot dobott piacra az HBO – jé… tudnak ők szexmenteset is gyártani – ami helyenként már-már dokumentarista alapossággal járja körül a történelem második legnagyobb atomkatasztrófájának körülményeit. Dokumentarista, tényfeltáró jellegét ugyanakkor sikerült egy tök szerethető, izgalmas és érdekes gigászi játékfilmbe oltani: rég éreztem ennyire, hogy egy sorozat ennyire etetné magát, hogy rögtön kíváncsi is vagyok arra, hogy a cliffhanger után mi fog történi a szereplőkkel… pl. a három „önkéntessel” az erőmű alatt.

Szóval, eszméletlen sokat lehet tanulni ebből a sorozatból. Személyes érintettségem, érdeklődésem folytán kicsit többet tudtam talán az eseményekről, mint a nagy átlag, de a részleteket ilyen mélyen nem ismertem: egészen megdöbbentő dolgok, összefüggések derülnek ki az öt rész alatt. A legsúlyosabb talán az, hogy tényleg nagyon közel voltunk ahhoz, hogy ma és most ez az írás ne születhessen meg, hogy Európa nagy részén most felperzselt föld legyen, ahol maximum a genetikailag alkalmazkodott medvék meg farkasok futkossanak… ahogy amúgy most Pripjaty környékén. Nagyon-nagyon közel, de hála ennek a sorozatnak, megtudjuk, kinek köszönhetjük tulajdonképp saját létezésünket. Aztán, szerintem nem csak én nem voltam tisztában a robbanás másodperce lebontott folyamatával, mint ahogy azzal sem, mennyit is számít egy szocialista munkaverseny egy tudományos kísérlet időzítésében – de konkrétan azt sem tudtam, hogy ezt az ominózus kísérletet mennyi ballépés, szakmai és emberi arrogancia kísérte: azt tudtam, hogy a robbanás maga ennek a következménye volt, de hogy mi szegélyezte az utat odáig… nos az új volt. De aztán szinte vég nélkül sorolhatnám a triviális és totál ismeretlen elemeket, amik magát a katasztrófát alkotják, abban biztos vagyok, hogy csak a csernobil mániások fognak legyinteni mindenre, hogy „Eh, ezt már tudtam”.

A másik fontos dolog, ami így, 33 év távlatából felettébb érdekes lehet, az a Szovjetunió kórképe maga, az az egész rendszer, ami akkor, ott működött, aminek rovására szokás írni az egész csernobili ügyet. Ma, mikor már legalább egy generációnyira vagyunk a szocializmus ekkor már jelentősen megfakult dicső fényétől, ma már emberek millióinak lehet fura mindaz, amit az HBO felskiccel az ország működésből. Persze, hogy sikeres ez a dolog: aki átélte, az elégedetten bólogathat, aki meg nem, az megdöbbenhet bizonyos dolgokon – pl. a Gorbacsov vezette Központ Bizottsági ülések nekem még nem is voltak annyira durvák, a Pripjaty Bizottság tárgyalása sokkal inkább annak tűnt. Ide tartozik, hogy a Csernobil meglepően korrekt módon áll a pártállam döntéshozóinak viszonyához, nem gyújtja rájuk a házat, de szerintem nem is akar mosdatni senkit: nem tér ki az akkor már élesedő reformpártiak és konzervatívok csatározására, ami egyik konkrét oka volt a dezinformálásnak. Sőt, az egyik főszereplő, Borisz Scserbina (Stellan Skarsgard) karakterén keresztül még egy nagyszerű, örömteli és hiteles (bár, ahogy utána olvasgattam, eléggé dramaturgiai) jellemfejlődést is látunk, amiben a pártemberből kibic tudós lesz, egy attól a perctől gyakorlatilag halott ember amikor odarepül a helyszínre, aki azonban a sorozat alatt szembesül a rendszer sok idiotizmusával és kiáll kényszerbarátja mellett.

S ha már a karaktereknél tartunk: Valerij Legaszov (Jared Harris) ugye valós személy, a Csernobil pedig tulajdonképp rá építi az egész történetet: ugyan nem tudni, mi lett volna, ha nincs ő, ha nem ő van ott (azért a pártmúltja meghatározta sorsát), de az valószínűsíthető, hogy még nagyobb is lehetett volna a tragédia… rajta keresztül látunk és hallunk szinte mindent. Néha egész megdöbbentő számokat és adatokat, körülményeket – és bizony döntéseket… ld. még Kódjátszma: azért az is kemény, hogy a legfelső embernek is rá kell arra bólintani, hogy járulékos veszteségként pár száz, pár ezer ember menjen a halálba a kármentés érdekében. Apropó: iszonyat tetszett a bányászok szerepe a sorozatban, mint ahogy a másfél perces droidok munkája is… mind-mind súlyos és kemény döntések következménye. Igen, köszönet kedves HBO, hogy elkészítetted ezt a sorozatot, ha az életüket visszaadni nem is tudod, de méltó módon emlékeznünk így arra a több százezer emberre, aki a romokon dolgozott, akik nagy része rövidesen belehalt a sugárfertőzésbe, akik nélkül ma nem lenne olyan a világ, amilyen.

Első pillanatara kissé fura volt a tűzoltó srác és feleségének a története, az első percekben nem éreztem az egészet a sorozatba illőnek – olyan kis feleslegesen romantikázós volt – de aztán a kórházas, III epizód szinte letaglózott… oda pedig rajtuk keresztül jut el a néző (meg persze Komljuk kisasszony). Szóval, sok mindent láttam már képernyőn, de talán pont azért, mert tudtam, hogy ez igaz, nagyot ütött a bőr nélkül ágyon fekvő, szétfolyó áldozatok látványa. Tudtam, durva ez az egész, de a hányáson és a hajhulláson kívüli fázisokról ez úton kaptam új infót… nos, maradandó képek lettek, az biztos. Érdekes, egy másik szörnyűséghez is képesek behozni új karaktert a filmbe, a katonaság által elvégzett tisztogatásos dolog is érzelmi barométerem maximális kilengését produkálta – amit amúgy a tegnap éjjel látott Csernobili szívbaj című dokumentumfilm akasztott ki teljesen. Mert ahhoz képest még szégyenlős is ez a sorozat, ebben nem mennek el addig, hogy olyan gyermeket mutassanak, akinek a sugáradag miatt koponyán kívül nőtt az agya…

Nagy divat most amúgy is az atomenergia ellenes propaganda, sokan a Csernobilt is fel akarják, fel fogják használni e cél érdekében – én azonban kicsit máshogy látom az egészet. Ez az ötórás feltárás számomra azt bizonyította, hogy ha idióták kezébe kerül egy atomerőmű irányítása, akkor jó eséllyel előbb-utóbb baj lesz. A természeti katasztrófát nem lehet elkerülni, de ha valaki ért hozzá, ha oda van figyelve mindenre, ha be vannak tartva a szabályok, szakszerűség és nem pedig egoizmus uralja a vezérlőtermet, akkor semmi baj nincs. Számomra legalábbis ezt adta a Csernobil: nem az erőmű volt a hibás abban, hogy felrobbant, hanem az emberi tényező – többszörösen. Tervezés, ellenőrzés és vezetés révén, az első perctől kezdve.

Azt meg csak itt, a legvégén, és nagyon halkan jegyzem meg, hogy van két dolog, ami nekem icipicit lehúzta az egészet: értem, hogy ez nem orosz sorozat (pedig mekkora lenne már, ha így, az lenne!) de nem tudtam totál autentikusnak tekinteni, hogy angolul beszéltek a szereplők. Ehhez nagyon-nagyon kellett volna az orosz nyelv, lehet, ha lesz, egyszer majd megnézem orosz szinkronnal. Még szerencse, hogy nem akcentusoztak az angol nyelvben. A másik apróság: ha már ennyire korhűk vagyunk, akkor nézzük már meg azokat az eredeti felvételeket, könyörgöm: már nézés közben fura volt a Pripjatyot kiürítő buszsereg, de a dokukban egyértelműen látszik a klasszikus sárga Ikarus buszok hada… nem lehetett szerezni pár tíz darabot???




95%




.

R2-D2 írta:

.
Csernobil S1

Vélhetően azért is ütött ekkorát világszerte ez a sori, mert a nézők 99%-ának fogalma sem volt ilyen mélységben a részletekről, ezért sokkal hatásosabbak a drámák és megdöbbentők azok a jelenetek, amiket látunk. Csak egy példa: akinek még az is újdonság, hogy mekkora katasztrófa volt ez valójában, az minden bizonnyal sokkal nagyobb átéléssel nézi a kivezényelt tűzoltók sorsát. Vagy aki elég fiatal hozzá, az jobban rá tud csodálkozni a szovjet pártvezetés/tudósok eseményekhez való hozzáállására – hisz hogy néz az ki a világ számára, hogy pont a V. I. Lennin erőmű robban fel, illetve hogy egyáltalán hogy lehet, hogy egy RBMK reaktor felrobban????

Szóval, eszméletlen sokat lehet tanulni ebből a sorozatból. Személyes érintettségem, érdeklődésem folytán kicsit többet tudtam talán az eseményekről, mint a nagy átlag, de a részleteket ilyen mélyen nem ismertem: egészen megdöbbentő dolgok, összefüggések derülnek ki az öt rész alatt. A legsúlyosabb talán az, hogy tényleg nagyon közel voltunk ahhoz, hogy ma és most ez az írás ne születhessen meg. A másik fontos dolog, ami így, 33 év távlatából felettébb érdekes lehet, az a Szovjetunió kórképe maga, az az egész rendszer, ami akkor, ott működött, aminek rovására szokás írni az egész csernobili ügyet.

Nagy divat most amúgy is az atomenergia ellenes propaganda, sokan a Csernobilt is fel akarják, fel fogják használni e cél érdekében – én azonban kicsit máshogy látom az egészet. Ez az ötórás feltárás számomra azt bizonyította, hogy ha idióták kezébe kerül egy atomerőmű irányítása, akkor jó eséllyel előbb-utóbb baj lesz. A természeti katasztrófát nem lehet elkerülni, de ha valaki ért hozzá, ha oda van figyelve mindenre, ha be vannak tartva a szabályok, szakszerűség és nem pedig egoizmus uralja a vezérlőtermet, akkor semmi baj nincs. Számomra legalábbis ezt adta a Csernobil: nem az erőmű volt a hibás abban, hogy felrobbant, hanem az emberi tényező – többszörösen. Tervezés, ellenőrzés és vezetés révén, az első perctől kezdve.

95%

Nincs már nagyon mit hozzátenni, szinte minden szavaddal egyetértek. Én is valamennyire ismertem az eseményeket, de ilyen mélységében nem, és Legaszov kis táblákkal szemléltetett előadása kiválóan elmagyarázott mindent ahhoz, hogy a pártfunkcik -és a nézők is- megértsenek annyit az atomfizikáról és az ilyen típusú erőművek működéséről, amennyi kellett. Nagyon jól benne voltak az emberi szereplők, a személyes drámák, de éppúgy annak a láthatatlan és ismeretlen fenyegetésnek a halálos ereje is, ami miatt még a közvetlenül az erőműben dolgozók számára sem volt felfogható, hogy egy atomerőműből kijövő fénysugárra nem rácsodálkozni kéne és kimenni nézelődni, hanem beszarni tőle. Jó volt a kárelhárítás feszültsége, az apró ötletek, amik ahhoz kellettek, hogy ne legyen sokkal nagyobb baj, és az ebben résztvevők önfeláldozása is (meg hát azért csak oroszokról beszélünk, azok sosem adtak túl nagy teret az egyéni bizonytalankodásnak), és tetszettek benne az olyan emblematikus figurák, mint a bányászok vagy a tűzoltók (talán csak a kutyavadász különítmény sztoriját éreztem kicsit unalmasnak). Szóval volt benne dráma, nyomozás, látvány, fenyegetés, és ennél jobban kihasználni ezt az öt órát már-már művészet lett volna. Nem érzem túlzásnak a 9,5/10-et.

Szép dolog ez, hogy "ha betartunk minden szabályt, akkor nincs semmi baj", de mutass nekem egyetlen rendszert, ahol a spórolás nem szempont, ahol nincs beépítve a működésbe az, hogy "de hát úgysem lehet baj", és ahol az emberi tényező nem kockázati tényező   . A következményekre tekintettel meg, ahol még ha el is engedem a drámai feszültség és a forgatókönyvírói túlzás egy részét, akkor is napokon múlt egy komplett világégés, minimum megfontolandó egy ekkora kockázatnak a vállalása, még ha a valószínűsége elenyésző is... de van, és akkor visz mindent.

A buszok egyébként éppen rendben voltak, csak mivel ennyi ember azonnali kitelepítéséhez alsó hangon is ezer busz kellett, azokat több területről szedték össze sokféle busz vett részt a mentésben. A közvetlen pripjatyi buszok voltak ezek a kék-fehérek .



Ha már én ki akarnék emelni valamilyen hibát, zavaró tényezőt, akkor az annak a kettőssége lenne, hogy a film angolul készült, de például a kitelepítésre felszólító üzenet oroszul hangzik el a teherautókról.
.

Niwrok írta:

Csernobil S1


Nincs már nagyon mit hozzátenni, szinte minden szavaddal egyetértek. Én is valamennyire ismertem az eseményeket, de ilyen mélységében nem, és Legaszov kis táblákkal szemléltetett előadása kiválóan elmagyarázott mindent ahhoz, hogy a pártfunkcik -és a nézők is- megértsenek annyit az atomfizikáról és az ilyen típusú erőművek működéséről, amennyi kellett. Nagyon jól benne voltak az emberi szereplők, a személyes drámák, de éppúgy annak a láthatatlan és ismeretlen fenyegetésnek a halálos ereje is, ami miatt még a közvetlenül az erőműben dolgozók számára sem volt felfogható, hogy egy atomerőműből kijövő fénysugárra nem rácsodálkozni kéne és kimenni nézelődni, hanem beszarni tőle. Jó volt a kárelhárítás feszültsége, az apró ötletek, amik ahhoz kellettek, hogy ne legyen sokkal nagyobb baj, és az ebben résztvevők önfeláldozása is (meg hát azért csak oroszokról beszélünk, azok sosem adtak túl nagy teret az egyéni bizonytalankodásnak), és tetszettek benne az olyan emblematikus figurák, mint a bányászok vagy a tűzoltók (talán csak a kutyavadász különítmény sztoriját éreztem kicsit unalmasnak). Szóval volt benne dráma, nyomozás, látvány, fenyegetés, és ennél jobban kihasználni ezt az öt órát már-már művészet lett volna. Nem érzem túlzásnak a 9,5/10-et..

Erre szoktuk azt mondani, hogy "Ami jó, az jó..."

Idézet :

Szép dolog ez, hogy "ha betartunk minden szabályt, akkor nincs semmi baj", de mutass nekem egyetlen rendszert, ahol a spórolás nem szempont, ahol nincs beépítve a működésbe az, hogy "de hát úgysem lehet baj", és ahol az emberi tényező nem kockázati tényező   . A következményekre tekintettel meg, ahol még ha el is engedem a drámai feszültség és a forgatókönyvírói túlzás egy részét, akkor is napokon múlt egy komplett világégés, minimum megfontolandó egy ekkora kockázatnak a vállalása, még ha a valószínűsége elenyésző is... de van, és akkor visz mindent.

Persze, de ezzel pont azt akartam mondani, hogy egy épület, jármű, technológia önmagában még nem feltétlenül rossz, egyértelmű, hogy az emberi tényező az (vagy a természeti katasztrófa), ami tragédiákhoz vezet. Itt pedig ez halmozottan igaz volt, részben Gyatlov egója, részben meg a párt/állam működése által.  

Idézet :

A buszok egyébként éppen rendben voltak, csak mivel ennyi ember azonnali kitelepítéséhez alsó hangon is ezer busz kellett, azokat több területről szedték össze sokféle busz vett részt a mentésben. A közvetlen pripjatyi buszok voltak ezek a kék-fehérek .

Akkor buszok pipa. Bocsi, de én meg egy dokumnentumfilmben a mi sárga Ikarusainkat láttam, azt hittem, mind olyan volt.  

Idézet :

Ha már én ki akarnék emelni valamilyen hibát, zavaró tényezőt, akkor az annak a kettőssége lenne, hogy a film angolul készült, de például a kitelepítésre felszólító üzenet oroszul hangzik el a teherautókról.

Szerintem jobb lett volna ez az egész oroszul...  


.

.





Black Mirror S5




Ahogy Niwrok kolléga pár napja megemlítette már, kis Fórumunk örök (és sajnos még mindig eléggé ismeretlen) favoritja a Black Mirror című utópisztikus antológia sorozat, amit szinte születésétől kezdve figyelemmel követünk, s ami eddig szinte hiba nélküli epizódokkal jelentkezett. Jómagam csupán a legutóbbi speciális, interaktív, Netflixen elérhető fejezetét nem láttam (még), és meg kell mondjam, ha kellene egy all time sorozatos örökranglistát írnom, a Black Mirror tuti dobogós lenne – annak ellenére, hogy jobban kedvelem a nagyívű, filmszerű történeteket. De ezek a kis egy-másfél órás szösszenetek, amik itt évadonként kijönnek, annyira zseniálisak, hogy nagy sikerfilmek tucatjait alázzák – mindenekelőtt remek forgatókönyveikkel. Nagy elvárásokkal ültem le hát az ötödik évad három epizódja elé, s bár olvastam itt-ott negatívabb hangokat, bíztam benne, hogy megtalálom mindhárom kis történetben azt a kapaszkodót, ami miatt tetszeni fog. És lásd, így is lett: ez által persze totál szubjektív az egész (melyik filmélmény nem az?), de én azt mondom, hogy nekem ez az évad is szinte hibátlan lett – azzal együtt persze, hogy valóban ez a legkevésbé blackmirroros az összes közül. Vagy… szimplán csak megértük azt, hogy az itt felskiccelt utópia már nem is utópia, sokkal inkább a szörnyű valóság.



S5E1 - Striking Vipers


Az első epizódban két régi barát több évnyi távollét után, egyikük szülinapján újból találkozik, a szülinapos pedig kap haverjától ajándékba egy új kütyüt, amivel a korábban közösen, konzolról nyomatott számítógépes játék új szintre emelkedik: annyira interaktív, hogy egészen elképesztő dolgokat tesz a srácokkal (jó, ekkor már férfiakkal). Persze, el lehet vitázni azon, hogy mennyire életszerűtlen egy játék ennyire megváltozni képessége, hogyan lehet egy megírt programmal ennyire eltérő dolgokat művelni – de azt gondolom, hogy ha már ez itt a Black Mirror, akkor ezt a kérdést felesleges túlgondolni. Sokkal fontosabb volt számomra ebben a fejezetben két másik dolog… az egyik önmagában a „felnőtté válás” problémája, az, hogy az ember mennyire el tud szakadni a gyerekkori játékaitól, tetteitől, ha családja van. Mennyire észrevétlen az a folyamat, ami közben szép lassan, a „magasabb cél” érdekében lemond szinte mindenről, s mikor szembesül ezzel, milyen súlyos felismerésekhez vezethet ez – talán ez, így, ilyen hangsúlyosan nincs is benn az epizódban, de lelki szemeimmel láttam tizenx évvel ezelőtti magamat, a kihagyott mozizásokat, az el-elmaradó motorozásokat társ (feleség) hiányában. Mert majd minden kezdő szülő átesik ezen, mikor is a gyerek, a család szinte mindent képes felülírni, hogy aztán utána az ember képes legyen felépíteni egy új, „magányos” életet. A másik dolog meg, az az „elhidegülés”, ami itt történik: természetesen ezt, így, ilyen formában nem éltem át, de van némi rálátásom arra, láttam, hallottam másoktól, milyen is az, mikor az ember máshol talál örömöt s a társát hanyagolja. Érdekes, pont a tegnapi Orville S2E2-ben volt egy történet, amiben az egyik karakter pornószimulációs függőségére ment rá majdnem a kapcsolata… Itt kicsit más a szitu, de a végeredmény ugyanaz: és bizony, ha nem olvasom, nem látom a poszterképet, eszembe sem jutott volna a Holdfény, mint viszonyítási pont. Szóval tetszett, mert át tudtam élni a „családi drámát”, tetszett, mert át tudtam élni a változást, amin átmennek a férfiak, s tetszett – mert tuti, kihasználnám – a módosult játék is: mennyire büntetlenül lehet élvezni az életet… csak oda kell figyelni arra, hogy másik helyen is helyt kell állni.


S5E2 - Smithereens


Ezen még kevesebbet kell magyaráznom, miért tetszett: adva van egy jól megírt, feszült, izgalmas túsztörténet, amiben egy taxis elrabol egy fiatal gyakornokot, ám balszerencsés véletlenek folytán totál kilátástalan helyzetbe kerül. Rendőrök mindenhol, az esély a menekülésre nulla. Alapból tetszik, mikor egy ilyen helyzetbe kényszerítik a karaktert, alapból mindig izgalmas, mi ebből a kiút, alapból jók ezek s feszült thrillerek (El Desconocido, ugyebár)… de Smithereens megint csak két másik dolog miatt lett fontos számomra. Az egyik, hogy technológia- és közösségi oldal ellenes lelkemnek simogató volt minden egyes olyan jelenet, ami a Facebook (és okostelefon) függőségnek állít görbe tükröt: magam részérül rühellem ezt az egészet, azt az agyament tapifonozást, telefonnyomkodást, szelfizést, szenzációhajhászó hírfolyamot amit ma a világ használ. Ami olyan szinten elidegeníti az embereket egymástól, hogy lassan úgyis mindegy lesz az, ami a Striking Vipersben megtörténik, mert úgyse veszi észre senki. Igen, ez a rész a Facebookról szól, annak minden veszélyéről, az egész agyrémről, amit az elmúlt évtized hozott közösségépítés és kapcsolat leépítés terén… részben. A másik dolog, ami nekem bejött, az a nem is leplezett kritika, miszerint manapság a nagy netes hálózatok, oldalak többet tudnak már rólunk, mint a hatóság: nem kicsit volt megdöbbentő – bár inkább rádöbbentő – hogy a filmbeli cég mi mindent tudott Christopherről. Ide kapcsolható amúgy a Snowden is, meg az elmúlt évek sok-sok történése a megfigyelésekkel, lehallgatásokkal… durva, milyen világot élünk, durva, hogy a sok ostoba vigyorogva dugja a fejét, személyes adatait, titkait, személyiségét a gillotine alá. Szóval… thrillernek sem utolsó a Smithereens, de görbe tükörnek meg egyszerűen parádés – kár, hogy akit igazán érint, annak az agyáig nem jut el ez a kódolt vészkiáltás.


S5E3 - Rachel, Jack and Ashley Too


Ez meg megint egy érdekes darab. Adva van egy láthatóan csinált szupersztár, egy énekes picsa, aki a felszín alatt, a nagy átlaghoz hasonlóan súlyos depresszióban és önértékelési zavarban szenved – ámde menedzsere nem engedi kitörni a jól jövedelmező bizniszből. Van két lány – az anyjukat elvesztő, egymást okoló, apjukkal élő lánytestvérek viszonya külön megér egy dicséretet – akik kapcsolatba kerülnek a sztár által piacra dobott A.I babával, egyfajta mesterséges értelemmel, ám míg az egyik odavan érte, a másik átlát a szitán. Nagyszerű, ahogy az írók ebből az alaphelyzetből egy jó kis izgalmas thrillert faragnak, nagyon tetszett, ahogy Ashley Too teljes egészében öntudatra ébred (ugye, R2, azok a fránya rögzítőpöckök), nagyon jó, ahogy többé-kevésbé hiteles módon eljutunk a fináléig. De megint van két dolog, ami miatt emlékezetes lett számomra az egész (én a digitális Ashleyt nem tekintem akkora csodának, ahogy Niwrok is írta, megcsinálják ezt Whitney Houstonnal, de ha már saját zenémnél maradva, megcsinálták ezt Ronnie James Dioval is): az egyik az, hogy az igazi zene diadalmaskodik a műzene felett, a másik meg az a dolog, ahogy bemutatják a zeneipar működést. Utóbbihoz ismét csak van személyes élményem: ismerek egy társaságot, akik sok pénzt keresnek itthon haknival, de az énekes soha nem énekelt igazándiból, mint ahogy a hangszeres sem tud játszani „névadó” eszközén. Más írja a dalaikat, a felvételek meg stúdióban készülnek olyanra, ami lemezen kijön: utána a fellépéseken csak tátogni kell a megfelelő ütemre… és simán el tudom képzelni azt a szitut, amit ebben az epizódban felvázolnak. A kis baba pedig gondoskodik a BM utópiáról – s talán tényleg ez a legfantasztikusabb a három közül, mert ilyen kütyü nincs napjainkban – még.

S ha már itt tartunk: lehet, a Black Mirror S5 nem annyira futurisztikus, mint néhány korábbi társa, vagy csak simán a kor utolérte a képzeletet, de pont attól tud igazából ütős lenni, hogy szinte minden jelenete származhatna a valóságból. Legalábbis azok közösségi, szociális, társadalmi aspektusai: és lehet, néhány ember a neten pont azért írja, hogy megfáradt az egész, mert talán kellemetlen szembenéznie egy évadon belül többször önmagával. Szerintem szó sincs megfáradásról, igazán súlyos kis epizódok ezek, csak kicsit másak, mint az eddigiek – hisz talán sosem szólt ennyire rólunk az egész. Mert angol miniszterelnök sincs sok köztünk (pláne olyan, akinek meg kell dugnia egy disznót), kevés embert zárnak be egy házba, zsarolnak meg mindenféle dolgokkal… viszont azt a kibaszott telefont mindegyikünk nyomkodja…






85%




.