R2-D2 írásai 1.0

.




Csatahajó



Ez volt az a film ebben az évben, ami az előzetes várakozásaimat, elképzeléseimet toronymagasan túlszárnyalva – jókora meglepetésemre - egy igazán szórakoztató mozi lett. Valójában egy nagy bacaság egész, egy vérbeli blockbuster, ami talán a csomagolása, a szerethető karakterei, meg néhány sablonmentes megoldása miatt ragadt meg a szívemben…

A kezdése, bármennyire is lopott ötlet, engem szórakoztatott. Sokáig persze nem is tudtam, honnan van a csirkés burito sztorija, de valójában nem is számít. Illett a moziba, tökéletesen bemutatta Hooper karakterét – és megalapozta az egész szitut, amibe utána került. A maga mókás módján mosolyra fakasztott, jó alapot adott a folytatásra… ami meg bizonyos szempontból lenyűgözött. A hajógyakorlat már önmagában is látványos és érdekes lenne, a harc a három idegen géppel meg egyszerűen csúcs. Mert ugyanazt a feelinget sugallja, mint amit a Skyline-nál éreztem…

„Ha valaki fogja ezt a jelet, és onnan idejön, akkor az olyan lesz, mint Kolumbusz és az indiánok. És mi leszünk az indiánok…”

Hát erről van szó!!! Ami Hooper kezének érintése után történik, az zseniális. Az a technológiai fölény, az a pusztulás – és annak megvalósítása is – lenyűgöző. Akár egy vérbeli, hibátlan inváziós mozi lehetne, ha az lett volna a cél. De itt nem az volt: átmegy a teljesen szokásos „megmentjük az emberiséget” típusú filmbe, s így bizony könnyen giccsessé és sablonhalmazzá válhatna az egész. Jöhetne a nagy USA haditengerészet és szétlőhette volna az idegeneket. De nem: egy érdekes elgondolással 1 hajó legénysége veszi fel a harcot, s arat győzelmet. Ami azonban a legérdekesebb: többé-kevésbé hitelesen és szerethetően teszi. A torpedójáték beleszövése a filmbe kimondottan jó húzás volt, mint ahogy a napfelkelte hatása is. Én legalábbis nagyon élveztem az egészet, kellően fordulatos, izgalmas és fájdalmas hülyeségektől mentes másfél óra akció volt.

Mindazonáltal tény, hogy ha jobban belekukkantunk a nagyítóba, szinte kiszúrja a szemünket néhány baromság. Az egyik mindenképp az időtényező, valahogy az a napfelkelte-reggel-8.43, az egy örökkévalóság volt. Olyan volt, mint a Polar expresszben: „ Á, nem késünk le semmiről! Itt mindig 5 perc múlva éjfél van”
Továbbá azt sem értem, miért nem indult vadászgép a sziget ellen, s biztos van olyan hajózási dolog is, amitől meg a beavatottak hajukat tépték. Ezek ellenére a film működik: szerethetőek a karakterei, s a végére megadja a blockbusterek kötelező epikus fináléját: lehet és tudunk is örülni a győzteseknek. Bármennyire is sablonos az egész.

A színészgárdára nem igazán lehet panasz: a korábbi John Carter (Taylor Kitsch) játssza Hoopert, nekem valahogy bejött ez a bohém, szabályokat leszaró katona. Társai a hajón jó fejek, Nagata kapitány, Vadállat Lynch, de még Raikes (Rihanna) is. Apropó: mivel nekem fogalmam sem volt előtte ki is ő, sokáig összekevertem a Battlestar Galactica Dualla hadnagyával. Csak később tudtam meg, hogy ez valami énekes – nos, a minimumjátékot igénylő szerepben megállta a helyét. Liam Neeson admirálisként nem sok vizet zavar, és a láb nélküli néger csóka is jó fej volt. Egyedül talán Sam, a szőke csaj volt idegesítő p*csa. Mintha a TR3-ból lépett volna át ide…

Aztán van még valami, ami megfogott: az AC/DC. Jött a széles vigyor, mikor megszólalt a zene, a hangulatomat simán a plafonig emelte. Remekül ültek a poénok, s a lassítás sem vágta agyon a mozit. Az egész film látványvilága hibátlan, a CGI brutálisan jó. Stílusát tekintve olyan, mint egy vízi Top Gun és Independence Day keveréke – azok minden hibáival és erényeivel, plusz néhány eredeti gondolattal. Semmivel nem jobb vagy rosszabb, mint az ID4, vagy akár az Armageddon. Viszont nem is vártam mást.



.

.





Ház az erdő szélén




Ez esetben (újfent) bedőltem a filmvilág ámulatának és látatlanban bevállaltam a filmet. Még szerencse, hogy csak DVD-n adták ki, mert amilyen pozitív felhajtás övezi, képes lettem volna BD-n megvenni. Kár lett volna érte…

Azt nem állítom, hogy borzalmas, de közelít hozzá. Egyszerűen kényelmetlenül éreztem magam rajta, ez számomra nemhogy alapmű, meg etalon, meg mérföldkő nem lesz, de még azoknál a filmeknél is gyengébbnek tartom, amiket próbál ironikusan megtisztelni. Mert ugyan érteni vélem az egész koncepció lényegét – no de ezt miért kellett ilyen siralmasan megcsinálni???

Kezdjük az elején, a borítóval: ilyen jelenet, ilyen ház nincs a filmben. Hogy is mondták hajdanán a kabaréban? „Ez, így, ilyen formában nem igaz.” Mellesleg marketingileg a borító ütős: kellően sejtelmes és érdeklődést keltő. Még a film első harmadával sem volt bajom, amíg a totál sablonos szituban az öt fiatal beköltözik a házba: éreztem, hogy ez a görbe tükör része. Valahol azonban még hangulata is volt. Azonban ahogy egyre többet tudunk meg a teljesen abnormális háttér részleteiről, úgy fogyott el a türelmem meg a kedvem.

Innentől próbálok kétértelműen fogalmazni, de még így is SPOILERES lehet!!!!

Először is. Nem jó az, ha nézel egy filmet és sokáig fogalmad sincs, mi miért történik. Márpedig itt a film kétharmadáig fogalmam se volt. Csupán csöpögtetik az információt a vérrel együtt, baromságot baromságra halmozva. Nem is az a baj, hogy az egész egy Horror Games lett – tinihorror módra -, hanem egy idő után a gombnyomásra előidézett manipulációk  zavaróak voltak. És akkor még a valódi okot – ami az egész hóbelevancot hazavágta – még nem is ismertem!!!!
A másik, ami a film előrehaladtával egyre jobban zavart, az a totál összeegyeztethetetlen stílus: amit még a horror részben el tudtam volna fogadni, az a való világ részeként borzasztóan nevetséges. Már maga a feltételezés iszonyat bugyuta, hogy varázsszóra egy raktárból - a való világ raktárából!!! – előkerülnek, amik előkerülnek, s utána minden egyes halált élőben követnek. És utána? A játék vége után szépen visszacsalogatják őket parizerrel a ketrecbe?? Mert ugyebár legközelebb megint felhasználhatóak… Egy kis smink és megy tovább minden?? A japán rész mi a f*sz volt??? Ott nem kellett végigcsinálni?? Vagy a mélység titkának mindegy, honnan jön a vér?? Iszonyat zavaros, álmisztikus, erőltetett az egész, tele megválaszolatlan kérdőjelekkel.
De a csúcs, az a bázis… Anyám… Nem az a baj, hogy elszabadul az a mérhetetlen baromság, ami elszabadul, hanem hogy egy szép nagy piros gombra történik… Hát mi a f*szért volt ott az a gomb? Mi az, vészkiszabadító? Ezeknek? Még ha olyan gomb lett volna, mint az Alien 4-ben, akkor hagyján. De így?? A finálé meg valami kapitális ökörség. S ezen a cameo sem segít…
Azzal nem is foglakozom, mennyire kliséhalmaz az egész, a karakterek stílusa, a szitu, amibe kerültek, mert egyrészt tudom, hogy alkotói szándék része, másrész meg az volt még inkább a film jobbik fele. Nekem a másik tette tönkre az egészet. Ezt vagy el kellett volna vinni vígjáték irányba, mint a Trancsírákat, vagy valami misztikus úton belekeverni a gyűjteményt. De ez a TV show-szerű áldozatos hablaty nekem nagyon nem jött be.

SPOILERES RÉSZ VÉGE

Ennyi negatívum után jöjjön néhány pozitívum: a legjobb Marty, a narkós srác. Iszonyat jó arc, kicsit emlékeztetett a Végső állomás 2 füvező srácára – biztos a haja miatt. Thor szereplése meglepett, először meg sem ismertem, de nem volt rossz… sőt egyik kölök sem volt rossz. A benzinkutas sem, és még a bázis két bolond műsorvezetője sem. A filmes ereklyék, utalások nagyon jók voltak, mint ahogy a szörny rt. sokszínűsége is. Hangulatilag, látványilag nagyon rendben van, csak valami épkézláb sztori kellett volna.



.

.




Gengszterkorzó S2




Ha már az első évadnál holmi lassan ébredező szerelmet emlegettem e sorozat kapcsán, akkor a második évad legjobb kifejezése a langyos házassági kapcsolat. Számomra továbbra is ez - az eddig látottak közül - a leggyengébb HBO-sorozat, de még így is alulról közelíti az ötödik csillagot: ami elsősorban önmagának a saját gyártás minőségnek köszönhető.

Mert ez ugyanolyan lett, mint az első, meg nagyjából ugyanolyan, mint a többi kosztümös HBO sorozat. Elsősorban politikai és hatalmi csatározások színtere, megfejelve némi vérrel és némi erotikával. A Boardwalk Empire (továbbiakban BE) második szezonjában ugyanakkor ez utóbbiakból lényegesen kevesebb van, mint az várhatnánk, míg előbbiek sokkal csavarosabbak, mint megszoktuk. Az előző évad lineárisan folytatódik, központi szerep továbbra is az alkohol, (basszus, a tilalom ellenére itt mindenki iszik) ugyanakkor már feltűnik a drog, valamint az egész globálissá válik. Nagyobb ívű, jóval szélesebb nézőpontú season lett, ahol jut idő rasszizmusra, sztrájkra, gyermekbénulásra és egy kis óhazára is. Alapos korrajz az 1920-as Amerikáról, a korrupció és egyéb bűnök fertőjében mélyre merülve.

Tulajdonképpen tetszett. A legnagyobb hibájának egyedül lassúságát tartom, néhány totál felesleges és időhúzó mellékszállal egyetemben. Van Alden és a hisztis ribanc szála egyszerűen borzasztó, valahogy az egész faszi karaktere köré épített magánélet bicskanyitogató. És tökmindegy, hogy a szentfazék felesége vagy az ócska p*csa van mellette. Van Alden önmagában sem egy jó figura, de a karakterekről később. Az egész évad tulajdonképp a vesszőfutások évadja: a bukások és felemelkedéseké, a felemelkedéseké és bukásoké – s az ehhez kapcsolódó megdöbbentő drámáké. Üzleti, baráti és családi vonalon egyaránt. Kicsit talán családból idénre több jutott, főleg Nucky környezetében, vallásból jóval több jutott (a legjobb beszólás is pont ehhez kapcsolódik), Schröeder kisasszony környezetében, és drámából is több jutott – no, ezt már nem írom meg, hol. Mindenesetre néhány egészen megdöbbentő esemény színesíti a sztorit, ami sokszor azért is megdöbbentő, mert érzelmileg egyáltalán nincs megágyazva neki. S ilyenkor a karakter, akit már lelki szemeinkkel szinte kiemeltünk a mocsokból, szépen újra fejest ugrik bele. S tönkretesz mindent…

Ha sorozat, akkor karakterek. A jól megírt, érdekes figurák viszik előre a játékidőt az efféle történetekben – s szerencsére nincs ez másképp a BE S2-ben sem. Akit már megismertünk, az alapban hozza a formáját, a két-három új figura beillesztése a sztoriba pedig tökéletes. Különösen Owené – borzongató a mosoly mögé bújt gyilkos. De ide sorolhatnám az ügyésznőt, illetve a hentest is. Azonban a BE S2 egyúttal más is: a globális árulással a karaktereknek kifejezett „útja” van, elég nagy változásokon megy át néhány kulcsszereplő. Az egyszer fenn, egyszer lenn aktuális pozíciója mellett néha nehéz erkölcsi döntések, bűnbocsánat illetve annak megtagadása áll középpontban. Nem véletlen, hogy az igazán erős jelenetek a BE-ben nem a gyilkolós-gengszteres részek, hanem pl. a két testvér (Nucky és Eli) viszonya, az anya-fia (Gillian és Jimmy) viszonya, vagy a hajdani gyám és fiú (Nucky és Jimmy) viszonya. Rajtuk keresztül merülünk el igazán a Korzóban, az ő tetteik azok, amik életben tartják az évadot.
S ha már karakterek: Jimmy anyja egyszerűen zseniálisan undorító (no, nem kinézetre)... Pontosabban annak a sztereotípiának a tökéletes leképzése, amit az HBO előszeretettel mutat a háttérben lévő női irányításról. Ilyen volt a Rómában is, s a Trónok harcában is. Néha legszívesebben fejbe lőttem volna. Van Alden ugyanakkor a maga sérült és kettéosztott lelkivilágával inkább zavart, annyira hiteltelennek tűnt nekem az egész figura. Sehogy nem állt össze a kőkemény szesztilalmi ügynök, a kurvától gyereket váró apa, a mélyen vallásos férj, meg a korrupt hivatalnok képe. Talán túl sokat próbáltak egy figurába belezsúfolni. Nucky és a többiek viszont kimondottan jók - egyre jobbak -, már-már meg is kedvelné őket az ember, aztán gyorsan tesznek olyat, hogy ne lehessen. Mindenestre a színészek láthatóan élvezik a játékot, mindenki brillírozik, még akkor is, ha ez elsősorban Steve Buscemi sorozata.

A korrajz újfent zseniális lett, egész jók a társadalmi feszültségek, egészségügyi problémák beleszövése a sztoriba. Sikeresen árnyalják vele a gengszterkorszakot, a korrupció, a gyilkosságok korszakát. S mint már említettem máshol: a BE S2-t is simán be lehet helyettesíteni a mai korba, csupán a szereplőket kellene átöltöztetni és átnevezni, a díszletet megváltoztatni és többé-kevésbé 2012-ben vagyunk. Gengszterek helyett bankárokkal.


Őszintén szólva, várom a harmadik évadot. USA-ban már megy, kíváncsi vagyok, mi lesz Margaret utolsó epzódbeli tette után...




.

.




Holtpont (1991)



„100% pure adrenaline – 100% tiszta adrenalin”

Ennél jobban nem lehet összefoglalni azt az érzést, amit a Holtpont nyújtani képes. Ebben a szlogenben benn van minden, ami ezt a filmet jellemzi. Talán még annyit lehet hozzátenni, hogy a „Carpe diem – élj a mának” ugyanúgy lehetne a mottója…

A kilencvenes évek eleje iszonyat erős filmeket adott a világnak. Abban az időszakban egyértelműen csúcson volt az álomgyár, az akkori mozikat még ma is szívesen nézi újra az ember, s az azokban a filmekben akkor kezdő, ismeretlen színészek mára világsztárok lettek. Kíváncsi lennék, 20 év múlva a maiak hol lesznek, én mindenestre árgus szemekkel fogom figyelni őket…

A Holtpont még a kiváló felhozatalban is személyes kedvencem volt. Magában hordozza mindazt az érzést, amit én is gondolok az ÉLET szükségességéről, a veszélyről, az adrenalin hajhászásról. S bár szörfözni nem tudok, ugrani sem ugrottam még (bár szeretnék valamikor), de a sebesség és a veszély imádata a véremben van. Ezekből kifolyólag, mikor 20 éve először láttam ezt a filmet rögtön magába szívott, s azóta akárhányszor tettem be a lejátszóba, vagy futottam bele a TV-ben, mindig képes volt ugyanazt a varázst nyújtani. Ha csak egy szimpla bankrablós akciófilm lenne, a beépült FBI ügynökkel, autós üldözéssel, már akkor is jó lenne, mert nagyszerű figurákra, önmagában is kiváló ötletre épülő kis film. DE. A szörfözés beleszövése a történetbe egy teljesen új szintre emeli a mozit, mert egy ilyen zárt világba betekintés mindig magában hordozza az izgalmat, hogy megtudunk valami egy szűkebb csoport életviteléről és – ahogy Bodhi szavaival éljek – spiritualitásáról. Azonban ez itt még mindig nem elég, mindezt még sikerült megfejelni az ejtőernyős ugrással, az igazi adrenalin bombával, aminek már a látványától is kirázza az embert a hideg. Mindez egy izgalmas, jól felépített történetben (mindig mondtam, hogy mennyi minden múlik a forgatókönyvön), kiváló karakterekkel, ahol a bankrablók is szimpatikus figurák, eszméletlen jó kamera beállításokkal, legyen az akár a vízben, akár a levegőben, akár a futós üldözésben. Tökéletes munka.
Igazából nem is egészen értem, elsőre Ridley Scotték miért nem láttak benne fantáziát, miért kellett hónapoknak eltelni, míg Cameronék rábukkantak a szkriptre…

Kathryn Bigelow neve mostanság a Bombák földjén kapcsán került előtérbe, de a Holtpont előtt ő már jegyzett többek között egy Kék acél nevű mozit is - ami szintén kedvencem -, valamint az ő munkája a Harrison Ford féle Atomcsapda is. Nő létére kiváló érzéke van a filmkészítéshez, a beállításokhoz, a ritmushoz – ámde a Holtpont mégsem az ő nevétől hangos. Hanem elsősorban a Ghost után hirtelen sztár lett Patrick Swayze (Bodhi) és a szárnyait bontogató Keanu Reeves (Utah) nevétől. Kettejük szimbiózisa - s egyben rivalizálása is - a film motorja, a „gyilkos ellenségem a barátom” létállapot egész történeten átívelő feszültsége teszi zseniálissá a mozit. Mindezekhez pedig olyan figurák asszisztálnak, mint a mókamester Gary Busey (Angelo), az izgalmasan dekoratív, ámde inkább TV sorozat színésznő Lori Petty (Tyler), valamint a Red Hot Chili Peppers énekese, Anthony Kiedis. Nagyszerű gárda, a maga módján mindenki tökéletesen egészíti Bodhi és Utah történetét. A film lezárása meg egyszerűen zseniális. Abban a jelenetben tulajdinképp benn van az egész film: az adrenalin, a barátság és a vetélkedés, a bűnhődés és a megbocsájtás is. Tökéletes.

Mint ahogy a BD kiadás is. Ez sajna ismét a hazai piac szégyenfoltja: gyakorlatilag egész Európa rajt van valamilyen formában a kiadáson, kivéve a magyar nyelvet. Szégyen és gyalázat, s egyben hatalmas kár is. A képminőség szemkápráztató, gyönyörűen felújított anyag. A hang meg egyszerűen beszarás. Az eredeti DTS HD MA 5.1 mintha csak ma készült volna, a hullámok moraja megtölti a szobát, a zene szétárad a hangfalakban, s szerencsére a párbeszéd sem halk. De ami igazi kincs, az az extratartalom (ugyanez van a szinkronos DVD-n is): néhány kimaradt, borzalmas minőségű jelenet, 4 percben, valamint egy többrészes dokumentumfilm 45 percben. Nagyon jó anyag 2006-ból, szinte mindenki megszólal benne. Szegény azóta elhunyt Swayze is, akin akkor még csak a kor látszott, betegsége nem, de így is éles kontraszt volt a 15 évvel azelőtti önmagához képest. Megdöbbenve figyeltem, hogy a hullámok – még az ausztráliai nagy is – valós és igazi, a szörfösök valódiak ( Bodhi csapatából két srác pofi szörfös), s a nagy hullámban valóban bement egy őrült. Akit külön meg kellett fizetni azért, hogy NE lovagolja meg a hullámot, hanem essen el. Az ejtőernyős képek trükkfelvételei lenyűgözőek, eszembe nem jutott volna arra gondolni, hogy nem zuhannak közben. Swayze kiugrása a gépből viszont real, teljesen bele volt őrülve az ugrásba, s megcsinálta élesben. Mint ahogy a szörfjelenetek egy részét is.

Sajnálhatjuk, hogy ezt a BD-t SEM kaptuk meg – s mivel ebből sem fognak nekünk 200 db-ot újranyomni, nem is fogjuk. Marad a külföldi beszerzés.



.

.




Csempészek



Tulajdonképpen elégedett vagyok. Egy kölcsönzés árából letudtam ezt a filmet is, nem engedtem elcsábulni a „látatlanban vásárlás ördögének”. Egy kölcsönzést tökéletesen megért a Csempészek, de polcra ezt sem kell tennem...

Ugyanakkor bosszús is vagyok. Ez tök jó lehetett volna, ha nem akar ennyire hollywoodi lenni. Nem ismerem – csak olvastam róla – az eredeti izlandi filmet, a Reykjavík-Rotterdamot, de simán el tudom képzelni, hogy az a maga európaiságával jobb lett. Itt megint kellett pl. egy tízperces lövöldözéses jelenet, hogy tudjuk, hol is készült a mű… Túlságosan amerikanizálódunk, a hitelesség áldozatul esik a tíz percbe besűrítendő üldözés/bepakolás oltárán, a csavarok pedig vagy kiszámíthatók, vagy hajtépően banálisak.

Nekem bizony már az alapsztorival is bajom van. Annyiszor láttuk már ezt az utolsó munkás visszatérést, hogy alaposan fel kellene kötnie a gatyáját bármelyik forgatókönyvírónak ahhoz, hogy érdemben el tudjon varázsolni. Nem is sikerült, Chris Faraday (Wahlberg) karaktere számomra nem eléggé megalapozottan vág bele az utolsó melóba. Akkor sem, ha közben ő maga jelenti ki, hogy élvezi… a legelején simán meg kellett volna szüntetni a probléma forrását, a zsarolót magát, és kész. Tudom, hogy akkor nincs film, de a bárban annyira egyszerű dolog volt a meló elvállalása, mint Anakin átállása a sötét oldalra… Onnantól mondjuk egész érdekes volt, a konténerhajó, mint helyszín, és a meló kivitelezése tetszett. Panamában a Scofield-fivérek óta nem jártam, kimondottan tetszett az egész háttér – amit aztán a gengszterfőnökös jelenetsor, a komplett 20-25 perc rendesen hazavágott. Már a kölök, Andy tette is totál életszerűtlen volt, de az egész üzlet lebonyolítása maga az. Az a lövöldözés meg… felesleges hatásvadászat.

Szerencsére utána kicsit helyrebillen az egyensúly, a meglepetések működnek, legyen az akár az áru elrejtése, akár a szereplők valódi motivációi. Talán csak a feleség, Kate (Kate Beckinsale) történetét éreztem teljesen ötlettelennek, no meg a telefonos részt. Mintha csak a Jurassic Pak III-ban jártunk volna. Azzal, hogy a gyerekek mindkét oldalon milyen lazán viselik a szüleikre fogott fegyvert, azzal nem is foglalkozom, meg azzal sem, hogy az áru elrejtését mikor sikerült megoldani. Ezek mind-mind lényegtelenek már ilyenkor – mikor is összességében jó esetben is csak semleges az érzésem a mozival.

Sokáig azt hitem, olyan lesz, mint Az olasz meló (Wahlberg miatt is) volt. Annak ez a cipőjét sem viheti, egyszerűn az a dinamika nincs meg benn. Hiányzik az adrenalin, kissé álmosító, érdektelen az egész.  A másik nagy kedvencemhez, a Szajréhoz meg viszonyítani sem tudom, ahhoz Wahlbergnek társ is kellett volna, no meg nem ártott volna valami földbegyökereztető fordulat sem. A New Orleansi és a Panamai közeg, a konténerhajó hiába kiváló háttér, azonban a karakterek súlytalanok, az egész mozi egy nap után felejthető. Kellemetlen emléket ugyanakkor nem nagyon hagy, igaz, kellemeset sem. A színészek egyszerűen sótlanok, Sebastian (Ben Foster) castingja meg szerintem egyszerűen mellényúlás. Nem tudom máshogy fogalmazni: a srácból nem sugárzik az, amit megírtak neki. A dilinyós „főgonosz”, Briggs (Giovanni Ribisi) viszont túljátszatott karakter, ráadásul még simán hülye is – ahhoz képest, aminek a vezetője, mindenképp. Neki nem áll jól ez a tetkós, fegyverrel hadonászós rosszfiú, ő inkább az az öltönyös g*ci, aki az Avatarban volt…


Kár az egészért, így csak egy egyszer nézhető mozi marad...  


.

.




The Clone Wars S3



„Réges-rég, egy messzi- messzi galaxisban…”

Mondtam már, hogy imádom??? Biztosan.. A TCW harmadik évadának 22 epizódja egy újabb Kánaán, ami a hozzám hasonló fanoknak képletes orgazmust is okozhat…


Zseniális volt az egész. Ha lehet fokozni, még nagyobb, még jobb, mint a második évad, pedig az is eléggé magasra tette a lécet. Szerkezetileg, tartalmilag nagyon hasonló a kettő, mégis, ebben valahogy több van: iszonyat tetszett a komplett EU beillesztése, illetve a maradi rajongók számára a rengeteg kikacsintás a mozifilmek felé (bár ők ezt már úgysem nézik). Tökéletes egyvelege az akciónak, a politikának, a személyiségek árnyalásának. Mindezek mellé két-három olyan súlyú komplett mini-trilógia, ami önmagában is egy-egy SW könyvet/filmet érdemelne…

De kezdjük az elején. Bemelegítésként a Kaminón kezdünk, ahol a klónok kiképzése és vizsgáztatása folyik – természetesen a THX 1138-as számú program alapján. Aztán Kaminót megtámadja a szeparatista flotta, élükön Ventressel – s kis híján tönkre is teszik a klónozó központot… a klónoknak igazi egyénisége lett, de rá kell jönniük, hogy egységben az erő. Jó felütés, igazi akcióorgia – vérbeli SW feeling. A következő néhány epizód viszont szorosan illeszkedik a prequel-trilógiában felvillantott,  Lucas-féle politikai vízióhoz. Korrupció, csalás, árulás, szavazatvásárlás és megfélemlítés, bankár-klánok hatalma, a pénzvilág uralma vonul fel néhány részen keresztül. Bármennyire furcsa: iszonyat jó mindegyik rész, néhány mondata olyan szinten szókimondó és aktuális a mai világban, hogy döbbenet. Gondolok itt a bankár-klános Coruscanti része, de akár a Mandaloros korrupciós dupla epizódra is... No persze azért akcióban sincs hiány, közben Ashoka megmenti Padmé életét egy orgyilkos Aurra Sing elől, de a megszöktetett Ziro után eredő Obi-Van és Quinlan Vos (új kedvenc Jedim) küzdelme Cat Bane-nel sem piskóta..

És ez még mindig csak a felvezetés, a java innen jön. Következik két olyan trilógia, amitől leesett az álam… Az egyik a Dathomiri három rész, az Éjnővérekkel… nos, róluk Dave Wolverton írt először 1994-ben, a Szökevények című könyven. Abban a műben Han, Leia, Luke és Chewie jut el a Dathomirra, ahol az Éjnővérek és a Boszorkák élnek. Uralják az Erőt, varázslatokra használják, rancorokon lovagolnak – és félelmetes erejük van együtt. Olyannyira, hogy Yoda állítása szerint: „A boszorkák elkergettek minket…” – nos, gondolhatjátok, mivel kell majd szembenézni Obinak és Aninak… De a trilógia nem róluk szól, hanem Talzin anyáról, megtudjuk, hogy Ventress is Éjnővér volt valaha, illetve egy újabb zabrak harcos tűnik föl, Darth Maul „fivére”, Savage. Apropó: egy villanásra feltűnik Maul arca is, minta életben lenne… Nagyon jó volt az egész Dathomir, a könyv beemelése a TCW-be… Már ettől el voltam ájulva, nem gondoltam, hogy ezt még fokozni lehet, de aztán jött a Mortis-trilógia. Anyám…

Zseniális. Az Atya, a Fiú, meg a Leány is, minden. Megdöbbentő az Erőben való jártasságuk – mikor egy kézmozdulattal visszaküldik a pengét a fénykardba, az lélegzetelállító. Obi-Van, Ashoka és Anakin is porszem hozzájuk képest, ráadásul baromi jó Anakin Vaderes látomása… a három rész, főleg a végtelen hatalmú főszereplők miatt az összes évad összes epizódja közül a legjobb. Ezután már igazán levezető és üdítő a Fellegvár-trilógia, ahol egy aranyos kis lannik Jedi mester, Even Piell illetve Tarkin kapitány megmentése a cél. Igen, az a Tarkin, aki majd szétrobbanja az Alderaant… Másik poén, hogy Anakinék karbonitva ágyazva jutnak át a biztonsági hálón, s ugyanazok a kis figurák (ugnaughtok) fagyasztják be őket, akik majd később Solo-t is a Bespinen.

A vége meg, Ashoka dupla epizódja két dolog miatt is kiváló. Egyrészt az ifjú padawan kész jedi lett, az egész sorozaton át Ashoka fejlődése volt a legszembetűnőbb. Mindamellett, hogy a szokásos csipkelődése Anakinnel megmaradt, a végére ugyanakkor egy érett, komoly figurát láthatunk már benne. Másrészt meg ugyebár egy új figura jön be a képbe: egy vuki. No meg azok a trandoshanok, akik az EU könyveiben rendszeresen feltűnnek, s akik a vukik ősi ellenségei. Akiknek képviselője volt az a Bossk is, a fejvadász, aki Vader zászlóshajójának hídján is állt, mikor Solo eltűnt a Falconnal…

Zseniális volt az egész. Az új bolygók nagyon bejöttek, eljutottunk már Nal Huttára is, a huttok székhelyére (ami szintén könyv-anyag), de sorolhatnám a többi iszonyat jó helyszínt is (Alderaan, Wasskah, Lola Sayu, Mortis, Serreno, Devaron, stb…). Koréliára ugyanakkor én még mindig elvinném a történetet, mint ahogy Koribbianra a Kesselre, vagy a Myrkrre is. Az új karakterek szintén qrva jók, az új Jedik is, no meg a fentebb említett Éjnővérek, zabrakok és Mortis-lakók is. Az animáció iszonyat jó, az űrcsatás részek akár mozifilmbe is elmehetnének, de a sorozat legnagyobb erénye, az EP I-II-III-ból megmaradó szinkron – amit pl. az eredeti sorozat ne mondhat el magáénak….

Borzasztóan várom a negyedik évadot, amiről már tudom, hogy a Mon Kalamarin is fogunk járni, ahol találkozunk Ackbar kapitánnyal. Meg még ki tudja, hol.



.

.




A holló (2012)



Néhányszor őszintén meglepődve, néhányszor elégedetten csettintve, s néhányszor bizony a fejemet fogva néztem végig E. A. Poe utolsó napjait. Mindez azt is jelenti, hogy összességében nincs semmi bajom a mozival – de egyelőre nem érzek késztetést sem az újranézésre, sem a vásárlásra.

A film alapötlete, kvázi valóságalapja a híres amerikai költő/író, Edgar Allan Poe halálának körülményei: 40 évesen az utcán találtak rá, félrebeszélt, s egy bizonyos Reynoldsot emlegetett. Halálának oka azóta sem tisztázott, a bizonytalanság így kiváló alapot ad egy-egy fikció számára. Nem baj ez, a forgatókönyvírók felelőssége innentől, mennyire hihető és izgalmas sztorit kanyarítanak rejtély köré. Ebben a filmben nagyjából minden sikerült is, de valami mégiscsak hiányzott az igazi „katarzishoz”…

A történet, a Poe műveit valóságba átültető sorozatgyilkos garázdálkodása nagyon jó. Ötletnek is, de megvalósítva is. Ugyan kicsit olyan Pokolból érzése van az embernek, de a felskiccelt háttér itt is sokat dob a film hangulatán. A második gyilkosságon én személy szerint viszont meglepődtem – nem is tetszett igazán -, pofátlan Fűrész-koppintás az egész. Még akkor is az, ha ezek szerint a Fűrészesek használták fel Poe írását hozzá. Mivel azonban számomra ez az esemény a Fűrészben volt először, így én ezt éreztem nyúlásnak… a többi gyilkosság, csapda, üzengetés rendben van, jó az egész nyomozás, kellően véres és rejtélyes az egész. Ha nagyon jóindulatú akarok lenni, már-már majdnem Hetedik-szintre ér el a színvonal – a romantika korába ültetve. De csak majdnem, mert ebben a karakterek sajna borzasztóan gyengék…

Poe (John Cusack) idegesítő, unszimpatikus, borzasztóan ripacs figura. Alkoholista, nagyképű, tőlem totál idegen karakter, akit a végére talán egy picit tudtam sajnálni, de menet közben bizony egy percig sem bántam volna, ha kinyírják… A zsaru, Fields (Luke Evans) egy fokkal talán jobb, de ő meg az egész bagázsa egyszerűen teszefosza. Talán mégis őt tudtam jobban elfogadni. A lány apja, Hamilton (Brendan Gleeseon) totál visszataszító, de valahogy egyébként is úgy éreztem, túlságosan „darkos” lett az összkép, az egész film tiszta negatív figurával van tele: történjen akár kocsmában, akár nyomdában, akár a bálon. A nemszeretem karakterek nálam meg újfent nemszeretem filmet eredményeztek, mint már annyiszor máskor. Itt a sztori javított a képen, de a keserű szájíz megmaradt – legfőképp John Cusack és/vagy E. A. Poe miatt…

Spoiler:

.

Látod, megérte elhozni... Amúgy köszi.

.




A némafilmes




Sokszor vontam már kétségbe az Akadémia döntéseit Oscar-ügyben, de ekkora blamát rég láttam tőlük… 5 díjat, köztük a legfontosabbakat adni egy letűnt kor technológiáját 100 évvel később megidéző filmnek, aminek igazából még csak normális története sincs – nos, azt hiszem ez elég gáz. Nem akarom magam nagyon szellemi toprongyként feltüntetni - a mozi néha még tetszett is -, de egyszerűen elképesztőnek tartom azt a felhajtást, amit körítettek köré…

Erre az égvilágon semmi szükség nem volt, s ennek az égvilágon semmi értelme nincs. 2012-ben egyszerűen létjogosultsága sincs – mégis a megbolondított filmvilág odavan érte. Basszus, itt mindenki mazochista? Hát nem láttak elég fekete-fehér némafilmet gyerekkorukban? Sőt, nem emlékszik rá senki, mikor még csak fekete-fehér TV volt otthon? Minek 2011-ben ilyeneket forgatni, mikor pont a megidézett kornak is megvoltak a maga zseniális moziai??? Kicsit úgy érzem, az öregurak ott az USA Filmakadémiájának székében saját gyerekkoruknak adták a díjakat, mint mikor egy haldokló öregember a betegágyon elmerül az emlékeiben. És nem néz szembe a valósággal… De akkor emeltek volna le a polcról egy akkori alkotást, indították volna, aztán díjazták volna azt…

Értem én, hogy tiszteletadás, meg emlékállítás. Nagy divat manapság – no de ilyen szolgai módon csinálni, ilyen ötlettelenül... Technikailag és anyagilag az égvilágon semmi kihívást nem jelenthetett, színészileg talán, forgatókönyvileg meg csak akkor jelentett volna, ha legalább valami egyszeregynél bonyolultabb történetet találtak volna ki hozzá. Egyébként, ha már emlékállítás: nálam a Hugo az, aminek ez maradéktalanul sikerült. Pontosan az ellenkező módon megközelítve a kérdést: a mai technika minden vívmányával felvértezve, egy szerethető történetben, szerethető karakterekkel idézi fel és állítja szembe egymással a filmkészítés hajnalát és a jelenét. A némafilmes viszont csak egy üres copy, ami azzal akar nagy lenni, hogy másolja a 100 évvel ezelőtti technológiát…

Legjobb film. Legjobb rendező. Legjobb férfi főszereplő. Legjobb filmzene. Legjobb kosztüm… Anyám… Talán még Jean Durajdin (a ffi főszereplő) díja tűnik a leginkább jogosnak, a többi kamu. Egyszerűen azért, mert itt NEM a FILMET díjazták, hanem a műemléket. Nem a RENDEZÉST, hanem az ötletet. Igazából valami műemlék-díjat kellett volna kihirdetni, mert önmagában, ha az elméket elborító fekete-fehér, 4:3-as körítést, a tátogó színészeket lehámozzuk, a Némafilmes egy átlagosnál is bugyutább nulla mozi. Semmi más nem emelte oly magasra, mint az emberi bacaság egy letűnt kor iránti nosztalgia után, ami már akkor elavult volt, mikor használták… Ez a filmzene meg: hát nem az az igazi jó zene, amiből megmaradnak a dallamok a fejedben? Ebből semmi nem maradt meg…

Vagy csak nekem böki a szememet ez a túlzott hype a mozi körül? Csak én gondolom úgy, hogy az egész egy nagy felfújt lufi, ami célzottan a vénemberek nosztalgiájára építve érte el sikereit? Csak nekem lenne fontos egy filmben (különösen egy ilyen filmben) valami katartikus sztori? Vagy csak szimplán hülye vagyok?

Az Artist dióhéjban összefoglalható története ilyeneket nem rejt magában. Néhány jobb jelenetet (pont, amihez hangok kötődnek) leszámítva egyhangú, színtelen és unalmas. Némafilmes sztár lecsúszik, új színésznőcske (az utcáról, mert Amerika a lehetőségek hazája!!) felemelkedik. Titokban szerelmesek egymásba, lány megmenti fiút, happy end. Mindezt tátogva, a bevágott szövegdobozokkal – amiket már gyerekkoromban is utáltam. Ósdi, nevetséges és komolytalan az egész, azt hiszem, ez volt az utolsó fekete-fehér némafilm, amit láttam.

Különben is: Lucas megmondta, filmélmény 50% kép, 50% hang. Nos, ezek alapján itt a filmélmény jó, ha 25 %-ra kijön.:-DDDD

Így hát tulajdonképp a DVD-t sem lehet nagyon értékelni. Mert a képről mit is írjak?? Hogy szép telt színekkel, tűéles kontrasztokkal operál? A hangról? Halkak a dialógusok? A zene mondjuk, végig szól, de az meg lehetne erőteljesebb… Egy dolog volt, amit a javára írhatok, az a magyarítás. Az tetszett.

A legfontosabb kérdéseimre, a Miértekre ugyan a mai napig nem tudom a választ, de azt legalább elmondhatom magamról, hogy - jó filmrajongóhoz hűen – 2012-ben egy egy évvel korábban készült, öt Oscarral elhalmozott fekete-fehér, 4:3-as némafilmet is láttam. És nem kapcsoltam ki. De hogy meg nem veszem, az tuti. Inkább beteszem valami időgépbe, aztán visszaküldöm a húszas évekbe. Ott a helye.


.

.




A.I. Mesterséges értelem



Hogy mi értelme van egy több mint 10 éves moziról írni? Igazából fogalmam sincs. Talán az, hogy mindig vannak ifjú versenyzők, akik később kapcsolódnak be a Nagy Filmkeringésbe, s talán nekik valódi újdonság lehet egy-egy ajánló: mert mindig van, amit érdemes bepótolni, amire érdemes felhívni a figyelmet. Az A.I. pedig tökéletesen egy ilyen mozi.

A nagyon sok látott film közül az A.I. az egyik, amely minden nézésnél képes könnyeket varázsolni a szemembe. Ez már akkor is így volt, mikor még nem volt gyerekem, azóta pedig szinte törvényszerűnek tűnik. Szerintem ebben (természetesen) Spielbergnek elvitathatatlan érdeme van – tulajdonképp Kubrick jól érezte még életében, hogy ezt Spielbergnek kellene rendezni. Aztán a sors úgy hozta, hogy ez be is következett: ami számunkra, filmrajongók számára kész főnyeremény lett. Egy hihetetlenül érzelmes, néha talán icipicit valóban giccses, ugyanakkor többrétű, elgondolkodtató sci-fi, ami minden értelmezési és beleélési szintjén komoly értékeket hordoz, és komoly gondolatokat ébreszt…

Már az első képsorok egy olyan jövőt vizionálnak, amik szorosan kapcsolódnak a mai globális felmelegedéssel kapcsolatos elméletekhez. Ez a vonal - bár a leggyengébb szál az egészben – végigmegy a filmen, s egy vargabetűvel, a kétezer évvel későbbi korban zárul le, a maga jeges valóságában. Aztán ugyebár ott van a morális kérdés, az „Alkossunk egy robotot, amely képes szeretni” gondolata, ami már önmagában is egy kiváló alap lehet bármely sci-fiben. Anno, amikor Kubrick tervbe vette az A.I.-t, elég sok hasonló témájú novellát olvastam – az eltelt közel 30 év azonban a kérdés aktualitásán nem változtat. Beszélni, elmélkedni róla ugyanúgy aktuális ma is.

A mozi legnyilvánvalóbb és legérzelmesebb szintje azonban az anyai szeretet kérdése. Amit Daviden keresztül, pontosabban a tündérmesén keresztül közel két és fél órában átélünk, az még a kemény férfiszíveket is meglágyíthatja. A mecha, a kisfiú-robot története, aki Pinocchio mintájára igazi kisfiú akar lenni, hogy őt is igazi kisfiúkén szeressék, s ezért rengeteg kalandon kell átmennie, keresve a varázslatos Kék Tündért baromi erős érzelmi töltettel rendelkezik. Tulajdonképp az emberi élet majd’ minden korszakában: gyerekként is és szülőként is. No meg ugyebár mindenki volt kisfiú/kislány… Kellett hozzá mondjuk az ártatlan képű, akkor 13 éves Haley Joel Osment, aki ösztönösen kiválóan volt robot-kisfiú, s aki kiválóan hozta a mindent elsöprő szeretet iránti vágyat is.

A film jól elkülöníthetően három részből áll. Az első, egy viszonylag zárt világ, a Swinton család élete, ahova kerül David. Teljesen valószerű környezet, talán csak a járművek utalnak rá, hogy a jövőben járunk. Borzasztó erős az érzelmi kisugárzása, hisz David aktiválásától kezdve, a tesó hazatérésén át, David mellőzéséig millió szívszorító esemény történik. Mikor pl. Monica felolvassa a kódszavakat, s David átöleli, hogy anya… megindító… Nagyon jó az első harmad, a szűk környezet ellenére minden motivációt megkapunk a folytatásra. Ami meg aztán homlokegyenest egy más világ lett…
Gigoló Joe feltűnése, az egész háttér alaposan kiterjeszti és megváltoztatja a mozit. A szülői kapcsolat helyébe a barátság és puszta túlélés kerül, a Mészárcirkusz pedig a maga brutalitásával és mondanivalójával borzongató. Érzelmekben ugyan itt sincs hiány, mégis ez a szakasz inkább az akciókról és a kalandról szól – egy jó adag robot-jövőképpel, no meg némi társadalomkritikával. A mechákat alkalmazó majdani elpunnyadó társadalom, a „mecha vs. orga” ellentét valós, sötét jövő képét vetíti elő, ahol David hite, vágya a szeretetre fénylő csillagként világít…
Így érünk el Manhattanbe, ami toronymagasan az egész film érzelmi kiömlése.. Már azzal is, hogy David szembesül magával, aztán a mélyben talált megoldással – de legfőképp azzal az egy nappal, ami megadatott neki. Borzongatóan gyönyörű lezárás, annak az egy napnak a képei mind-mind csordultig vannak érzelemmel. Ugyanakkor a kétezer évvel későbbi körülmények, David új társainak szerepe a sci-fi vonal kiterjesztése – és egyben méltó befejezése is. Az utolsó harmad elgondolkodtató és félelmetes, szomorú és felemelő, boldog és tragikus egyben. Tökéletes, de Spielbergesen túlfűtött módon érzelem gazdag.

Az egész mozi látványvilága, a történet háttere zseniális. A jövő hangulata nagyon átjön, de egyben nagyon hiteles is. Megnézve az extrákat, félelmetes munka van benn. John Williams dallami ezúttal kissé visszafogottabbak a szokásosnál, de remek hangulatot adnak a filmhez. A színészek maximumot hozták, a fentebb már említett H.J.Osment, aki a Hatodik érzékből lehet ismerős – s akiből sajna nem lett ismert filmszínész – egyszerűen zseniális: s ő maga mondta, hogy egyetlen egyet sem pislogott a film alatt!! Nem kevésbé szenzációs Jude Law Gigoló Joe szerepében, neki is jól sikerült „robotizálnia” magát. Igazi ínyencség a maci szerepe, annak ellenére, hogy csak bábu. Brendan Gleeson, William Hurt is üde színfoltja volt a történetnek – ami azonban egyértelműen David története. A kis srác Oscart érdemelt volna.

Mint ahogy a film is.


.

Köszi... Nekem hasonlóan nagy élmény minden alkalom, s most kapóra jött a frissen vásárolt BD az újranézéshez. Nem igazán értem sem a díjak elmaradását, sem a felemás fogadtatást anno.

Csodálatos mű, de szerintem sok ember nem szereti, ha képesek megsírattatni. Mintha az a gyengeség jele lenne - pedig pont az emberségességé... De "puhának" látszani manapság nem divat.

Még jó, hogy ez engem (meg Téged) nem érdekel.

.





The Clone Wars S4





Mérges vagyok. Nagyon. 22-ből 20 rész szinte kifogástalan volt, az utolsó kettővel, a piros főcíművel meg majdnem az egész évadot totálisan kicsinálták…

A halott az halott. A halottak nem támadnak föl, normális esetben nem írják bele őket újra egy történtbe. Mert a történet minden komolyságát elveszik vele, nevetségessé és hiteltelenné válik az egész. Úgyhogy innentől kezdve – bár továbbra is imádom a SW világát – ezt az egész rajzfilmfolyamot már egy más síkon fogom kezelni. S őszintén szólva remélem, az ötödik évad lesz majd az utolsó.

Pedig minőségileg, tartalmilag simán hozta az elvárt szintet a sorozat. Szerkezetileg a hangsúly áttevődött az évadon belüli quadrológiákra, kapásból három ilyen is van benn, ezáltal külön kis filmeket kapunk az seasonon belül. Remek ötlet és szórakozás, szinte repül az idő Anakinékkal, és lehet nézni négyesével… Az egész  S4 nagyon jól kezdődött: a Mon Kala nyitótrilógia vérbeli SW feeling, ráadásul egy új karakter becsempészése a sorozatba, Ackbar kapitányé. Az egész vízi világ, a quarrenek meg a kalamarik viszálya nagyon jó lett. A lények ugyebár már a Jedi visszatérben is szerepeltek, történetük elég régi EU dolog is, élmény volt ezt megfilmesítve is látni. Az erős kezdés után egy nagyobbacska pihenő következik, a két robotos illetve a Naboo-s rész inkább mókás, mint izgalmas. Talán csak az Anakain vs. Dooku párbaj dob az egészen, no meg az a kis kikacsintás az Alleen bolygóval – Ratts Tyerell volt az az alleena faj képviselője, akit az EP I-ben a fogatversenyen láthattunk.

A lazaság nem tart soká, mert jön az Umbra-történet. Egy komolyabb, egyben akciódúsabb szál, a háború morális kérdéseivel, a klónok emberi mivoltával foglakozik: nekem nagyon bejött. Először bizakodva figyeltem a Dexhez hasonló Jedi-mestert, Krell tábornokot, aztán mikor kiderült, ami kiderült – nos, utána érdeklődve vártam a végkifejletet. S törvényszerű volt, hogy az tegye meg, aki megtette. Az Umbara bolygó – ahogy a többi világ is – nagyon jó lett, ezer évvel ezelőtt még Sith-akadémia is működött rajta, talán annak öröksége az umbarai nép kiváló harci tudása… A következő trilógia személyes kedvencem. A Kirosról elrabolt togruta kolónia sorsa (talán mert Ashoka is togruta) az első perctől kezdve érdekesnek tűnt, ráadásul a zygerriaiakban egy teljesen új fajt ismertünk meg, meg egy új fegyvert, az elektro korbácsot. Izgalmas, pörgős, SW-hoz méltó négy epizód – egy fénykardokat kilövő Artuval. A la EP VI. A levezetés Ashokával meg a Halálosztaggal csak hab a tortán.

A csúcspont számomra már megvolt, bár tény és való, a következő etap sem volt unalmas - bár valahogy nehezen fogadtam el ezt az Obi-van féle álcát, később meg azt a tényt, hogy Dooku nem érezte meg őt. Maga a sztori a több bolygón átívelő üldözéses-átveréses történet ugyanakkor tetszett, különösen a harmadik fejezete: volt már a korábbi évadokban is más filmekre emlékezés, itt a 17-es rész, a Doboz az egy az egyben Kocka tisztelgés volt. Jó volt a sok fejvadász egyben, jók voltak a csapdák is, mint ahogy a Sithek meg nem valósult terve a végén… így érkeztünk el a fináléhoz a Ventress-quadrológiához, ami majdnem tökéletes lett. A Dathomiri mészárlás nagyon jó volt (tisztelgés No.2, a Holtak serege), mint ahogy a fejvadászos epizód is. Érezni Ventress változását, valahol örültem is neki – bár az utolsó epizód felvezetésének kicsit kevés. Nagyon tetszett a későbbi Fejvadász történetek szereplőinek bevonása a történetbe, érdekes a kis Boba vezető szerepe. Meg hát ugye itt van Dengar, aki majd megmenti Bobát később a Sarlacc gyomrából kiröpülése után…

Tök jó volt. Az egész. Négyesével, hatosával néztük a gyerekkel a részeket, alig vártuk már, mikor jön a következő. Persze tudtam, mi vár még rám, olvastam róla, de nem vette a kedvem. Gondoltam, valahogy majd beillesztem kis világomba… Az utolsó két epizód viszont elvette a kedvemet. A szereplő annyira siralmas és nevetséges volt, annyira izzadtságszagú az egész, hogy fájt… Ráadásul a végén Obi EGYEDÜL elmegy, szembeszáll a két zabrakkal. Micsoda hülyeség… Mégis, mit hitt? Talán még Yoda elbírt volna velük – más nem. Ventress meg egyértelműen gyenge. Obival együtt is.

Érdekes, egyik részben Yoda hangja más volt, amúgy továbbra is a megszokott, nagyon jó szinkronnal nézhetjük a sorozatot. Van már ötödik évad, remélem, abban már nem lesznek ekkora blődségek… Most valahogy nem is várom annyira…

Spoiler:

Szomorúan olvasom... lehet, közben rájöttek, hogy mégsem volt akkora közönségsiker és most próbálnak kihátrálni??

Megette a fene az egészet. Ehhez képest a Disney-sztori már semmiség.

.




Odaát S7



Kösse fel az ember a gatyáját, ha Magyarországon követni akarja kedvenc sorozatai alakulását… Az Odaátból még csak a negyedik évadnál jár a TV, a hazai DVD forgalmazás topaságait kikerülve (mindösszesen egy évad jelent meg) így hát muszáj kisegítő lehetőségekhez fordulni… Szerencsére azért vannak a jó barátok, hogy ilyenkor szállítsák az aktuális évadokat, hogy újból el lehessen merülni a végtelen kalandokban.

Nos, az Odaát – aki nem tudná – az a sorozat, ahol már minden főszereplő legalább egyszer meghalt és föltámadt, járt a Pokolban és visszatért. A sorozat, ami a maga misztikumával, hangulatával és legfőképp a két testvér karakterével hatalmas rajongótábort szerzett magának. A sorozat, amely gyakorlatilag az első évad óta ugyanarra a szerkezetre épül, kvázi ismétli önmagát, az évadonkénti fő történetszál mellett kötelezően jönnek az egyes epizódok „szörnysemlegesítő” történetei. Mégis, a maga módján mind kiváló kis kaland, ezáltal a hetedik évad újfent iszonyat szórakoztató – mégis azt kell mondjam, kissé megfáradtnak éreztem az egészet.

Legfőképp a központi történetszál gyengeségét érzem e mögött. A hatodik évad borzasztóan idegesítő záró képsorai után ezúttal leviatánok szabadulnak a Földre. Apropó: pont most szedtem össze gondolatban az Odaátok eddigi fináléit – s meg kell mondjam, valamennyi emlékezetbe vésődőre sikerült. Az első rész innen is ugyanúgy jobban illik az előző évad végéhez, mint ehhez az évadhoz, de ezt már megszokhattuk. Castiel istenként való bukása ugyanakkor kellően megdöbbentő és baljós- a fekete vérű húsevő lények fenyegetése jó kicsengés az évadra előre. Sajnos azonban a Purgatóriumból származó, emberi alakot felvenni képes leviatánok misztikuma csupán egy globális húsgyár összehozására degradálódik, erejük, ősi múltjuk rejtélye totál kihasználatlan. Eddig ők a legerősebb teremtmények, akikkel Samnek meg Deannek dolga volt, illett volna ezt kihasználni – erre mit akarnak?? Csak enni… a finálé e tekintetben meg aztán végleg összecsapott, különösen Dick végzete. Kár érte, kár az egész kiaknázatlan történetért…

Ezen kívül viszont minden hibátlan. Baromi jók a különálló epizódok, az időutazós, Mr. Chronosos szokás szerint nagyon tetszett. Ismét rengeteg szellem, démon, boszorkány, meg mindenféle szörny áll hőseink útjába- s már nem zavar, hogy néha nincs más téma, mint egy-egy vadászat. Az „alkohol-szellem” egyszerűen zseniális volt, mint ahogy az amazonos epizód is. Látványilag, hangulatilag újfent felveszi a versenyt néhány horrorfilmmel, zeneileg továbbra is imádom. Dübörög a metal, baromi jó poénok és beszólások tömkelege. Mindig imádtam az Odaátban a filmes poénokat, hát ezekből itt hatványozottan van. Bourne ügynök, a szokásos jedi poénok, de szinte felsorolni sem lehet őket. Ezektől igazán odaátos az Odaát, ezektől szeretem az egészet…

Meg a karakterektől. Sam és Dean már örökös kedvencem, olyan szinten, hogy más horrorfilmekről szóló írásaimban gyakran hivatkozom is rájuk. Mellettük ugyanakkor olyan karakterek tűnnek föl a hetedik évadban, mint az ezúttal zakkant Castiel, a Halál (az egyik legjobb figura az összes évadot tekintve), legnagyobb örömömre Lucifer, no meg aztán a végére mindenki. Imádom. Ja, és Bobby… Igen, Bobby, aki különösen nagy szerepet kapott idén. Története nagyon jó, kellően drámai és érzelemgazdag, de mindenekelőtt tiszteletteljes. Nagyon tetszett, az is, hogy maradt, ahogy maradt. Érződik a karakter iránti szeretet és megbecsülés.

A záró képsorok meg… szokásosan bosszantóak. De jók…

Ugyanakkor az is tény, hogy kell valami elfogultság is a Supernatural befogadásához. Kell valami megfoghatatlan beleélés, varázs, mert ha ez nincs, akkor idegesítően bugyuta, hiteltelen, stb.. az egész. Idegesíthet az össze-vissza történet, a sok különféle természetfeletti dolog. Egyáltalán: a komplett misztikum, amit e sorozat köré kerítettek. Vagy elmerülsz benn, vagy hagyd az egészet a francba. Nekem valamikor a pokol kapuinak kinyitása után, a harmadik évadtól vált kedvencemmé, amit az Apokalipszis négy lovasa, Lucifer, Mihály és a többi karakter csak fokozott. Most ott tartok, hogy a 24 után a Supernatural a második kedvencem, megelőzve pl. a Lostot, Szökést, stb…

Várom a nyolcadikat…




.

Én köszönöm, hogy megnézhettem....

Kicsit ártendeztem, ha nem bánod. Van neki új topik.