R2-D2 írásai 3.0

.





Hotel Mumbai





„Imádkozom magukért!
Bassza meg az imáit! Miattuk vagyunk itt!"


Még az egyik legutóbbi, az A kimenekítés című filmnél említettem, hogy írni fogok erről a Hotel Mumbairól – arról a moziról, ami talán kevesebb figyelmet és hírverést kapott a tavalyi évben, mint amit megérdemelt volna, pedig szerintem a 2019-es év egyik legjobb alkotása lett… és ami nem véletlen, hogy az éves listám második helyén landolt, különösebb gondolkodás nélkül. Magam részéről talán még sosem láttam ennyire jó terroristás-túszejtős filmet, még sosem éreztem ennyire kézzelfoghatónak azt az iszonyatot, amit néhány őrült gépfegyverrel a kezében produkálni tud – miközben válogatás nélkül lövi az útjába kerülő embereket. Ehhez hozzáadva a hátteret, az egész indiai légkört, ahol ez az őrület megtörtént – márpedig megtörtént – egy olyan élményben lesz része a nézőnek, ami folytán a feszültség szinte az első perctől kezdve a bőre alá kúszik, nem engedi egy pillanatra sem – s ami végén a máskor giccsesnek tűnő záró képsorok a keserédességükkel igazi, könnyfakasztó katarzist képesek elhozni. S a már itt tartunk: az A lehetetlennél éreztem hasonlót, mikor is a kórháznál egymásra talál a család…

2008. november 26-án minimum 10 állig felfegyverzett pakisztáni terrorista érkezett egy csónakban az indiai Mumbai városába (hajójukat később megtalálták a nyílt vízen), akik jól szervezetten, előre kiválasztott célpontokra fókuszálva 4 napra pokollá tették a város életét. Szó szerint gondolkodás nélkül lőttek mindenkire, akik útjukba került, a négy napos támadás során majdnem 200 embert öltek meg és 300-at megsebesítettek… az akció végén (ez nem lehet spoiler) pedig csupán csak egyikük élte túl. A többiek már Allah paradicsomában vannak – megmondom őszintén, a film végére alig vártam már, hogy haljanak meg, a megdöbbenés okozta sokk – no meg a remek forgatókönyv és casting – következtében talán még soha nem utáltam ennyire terroristát. Mert ezek a srácok nem úgy voltak gonoszak, ahogy azt a filmekben eddig megszoktuk, hogy kitalálunk valami szájhőst, világmegváltó tervekkel, aki el akar pusztítani valamit… nem, ezek a srácok a maguk szenvtelen arcukkal félelmetesebb voltak mindenkinél. Az a közöny és az az őrült hit, ami sugárzott belőlük, az mindent vitt…

Filmünk amúgy nem tér ki az összes helyszín összes mészárlására, zömében a Taj Mahal Hotelben játszódik, csupán az elején járunk egy vasútállomáson, ahova két elkövető érkezik. Már ekkor borzongató volt látni azt a hidegséget és egyúttal elszántságot, ami belőlük sugárzott, pedig ezek még csak amolyan bevezető képsorok. Így utólag, azt is megjegyezném – ami nézés közben fel sem tűnt –, mennyire zseniális az a dramaturgia, ahogy a lövöldözésbe szép fokozatosan emelik be, majd növelik az áldozatok számát és látványát: a vasútállomáson pl. még csak hallani a lövöldözést, aztán később egyre magasabbra jutunk az őrület szintjében… talán a rendőrautó megszerzésétől kezdve. A kávézós jelenet már kifejezetten brutális, nem is elsősorban explicit jellegében, sokkal inkább pszichésen: ott már a kivégzés jelleg kézzelfogható (megdöbbentő azt is látni, hogy mennyire a vakszerencsén múlt, ki marad életben), az emberben pedig rögtön beugrik a párizsi terrortámadás pár éve… mert semmi nem változik. De ez még mindig csak a felvezetés ahhoz, ami a szállodában fog jönni, ami természetesen az egész filmet meghatározza, s a vázát adja – és itt van valami, ami minden lövöldözéstől és izgalomtól függetlenül örök életre beleégett a retinámba. Van egy jelenet, amikor az első két terrorista besétál a szállodába – nos, akárki csinálta a castingot, meg akárkik is ezek a számomra ismeretlen színészek, ahogy, amilyen arccal ott megjelennek, az beszarás. Több száz ember életének kioltásásra készülve, több tucat fegyverrel a hátizsákjukban, olyan rezzenéstelen, ártatlan kifejezéssel így bemenni… zseniális. Persze, Allah hatalmas, tudjuk, de akkor is…

Magáról a Taj Mahalos mészárlásról túl sokat nem akarok elárulni, higgyétek el nekem, még nem láttatok ennyire kegyetlen, hiteles és életszagú gyilkolást játékfilmben ( talán az Utoya 22-ben, de ott más a súlyozás). Túlzásoktól mentesen, mintha dokumentumfilmet néznétek (amúgy is sok korabeli híradóbevágás színesíti a filmet), az meg legyen a dramaturgia megbocsájtható bűne, hogy néhány jelenetet kiszíneztek, néhol talán ok nélkül fokozták a feszültséget bizonyos karakterekkel történt kalandokkal. Gondolok mindenekelőtt a kisbabára (úgy néz ki, ez a mániám, de vázolt körülmények között megint csak feleslegesnek és túlzásnak érzem szerepeltetését), meg talán a személyzeti lépcső többszöri, látszólag össze-vissza használatára… amúgy is, ha jól érzem és értelmezem a korabeli híreket, a filmesek kvázi a Taj Mahal Hotelbe sűrítették az egész négynapos akciót. De nem elég látni, mit művelnek a „ezek gyerekek”, talán ugyanolyan megdöbbentő az a hit, amivel mindezt megteszik. Szerintem ennyire húsbavágó még soha nem volt a muszlim radikalizmus és a totális agymosás látványa, ahogy a headseten keresztül a háttérből – vélhetően Pakisztánból – irányítják őket, ahogy a legkisebb kétségüket is eloszlatva a legcsekélyebb kétség nélkül ölik az embereket, de közben a női melltartóba nyúlni tilos – az önmagában letaglózó. Akkor is az lenne, ha a lövéseknél szemérmesen elfordulna a kamera, de szerencsére nem teszi… fehér emberként szinte képtelenség felfogni azt, amit látunk, de azt hiszem, az itt mutatottak a normális araboknál is messze kiverte a biztosítékot. Ha most nagyon visszafogott akarok lenni, akkor csak szimplán azt mondom, hogy a radikális iszlám, a Korán teljes félreértelmezése és a szélsőséges muszlim csoportok terrortámadásai számomra legalább olyan beteges és durva dolgok, mint más, történelmünkre árnyat vető irányzatok esetleg nagyobb áldozatot követelő mészárlásai.

Persze, önmagában nem érne semmit a mozi s a forgatókönyv, ha nem lehetne az áldozatokhoz kötődni, ha nem lehetnének benne hősök, akik ezt az őrületet elszenvedik vagy megakadályozzák. A forgatókönyv e tekintetben is példásan teljesít, hisz mind az orosz milliárdos, Vaszilij (Oscar Isaac) mind Zahra (Nazanin Boniadi), családja olyan karakterek, áldozatok, akik szerepe egyáltalán nincs túltolva, gazdagságukban nem feltétlenül ripacsok és unszimpatikusak, lehet őket szeretni és lehet izgulni értük… az orosz faszit egyébként kifejezetten bírtam. A másik oldalról meg ugye ott van a főszakács, Oberoi (Anupam Kher) és csapata, akik az „a vendég az isten” jelszó alatt mindent megtettek a szálloda lakóiért, illetve a főszereplő srác, a szikh (ez amúgy jó kis info a filmben) Arjun (Dev Patel), aki a balszerencsés cipőelvesztés után szerintem élete legnagyobb kálváriáját éli át. Amúgy, konkrét vallási megnyilatkoztatás ugyan nincs velük kapcsolatban, de ha muszlimok is, az jól átjön, mennyire távol áll a normális ember gondolkodása az őrülettől és az átmosott agyú terroristákétól. Apropo… hamarosan olvashattok majd egy bizonyos Kalifátus című sorozatról itt írást, ezek után a film után különösen kíváncsi vagyok, hogy pl európai lányok agyát hogy lehet átmosni annyira, hogy önként csatlakozzanak… mondjuk az ISIShez.

A Hotel Mumbai erőssége részben a megtörtént események hideg, számító kegyetlenségében, másrészt meg az ott dolgozó személyzet hősiességének bemutatásában van. De csak pont annyira véres és kegyetlen, amennyire kell (mármint a látványában), s pont annyira hatásvadász és érzelmes, ami miatt a végére azok a bizonyos könnycseppek is előkerülhetnek – mert mindenekfelett ott lebeg a tett, és annak kivitelezésének ridegsége, s nincs is szükség egyéb túlzásokra. Maga a díszlet a háttér, egész India – akárhol is vették fel, de miért is ne lehetett volna Indiában – roppant autentikus és hiteles, nekem meg képernyőn keresztül mindig is tetszettek ezek a helyszínek, kultúrák. Külön jó pont a filmnek, hogy nagyszerűen vágták be a valós korabeli képeket – néha magam sem tudtam, hogy mit látok: azt, amit a megdöbbent világ látott 12 éve, vagy azt, amit az alkotók találtak ki… és itt is látszik, hogy az élet sokszor kegyetlenebb és durvább sztorikat tud produkálni, mint bármilyen kitaláció. A baj az, hogy azóta eltelt 12 év és csak rosszabb lett a helyzet: a vallásháborúkról alapban is megvan a véleményem, de az, hogy mindez az őrület immár Európában is felütötte a fejét, kellő szomorúsággal és borzalommal tölt el ahhoz, hogy ezt a filmet is kicsit máshogy tudjam nézni. Nem állítom, hogy ez, itt, így, ennyire durván megtörténhet (eleve, különleges egység sem 1200 km-re van sehol), de máshogy nézi az ember a híreket ma, mint 12 éve nézte: akkor olyan távoli és megfoghatatlan volt mindez, ma meg… az iszonyat nálunk egyelőre csak a TV-ben van, de nyugaton már valójában a kertek alatt.

Ez egy qrva jó film, sajnálom, hogy nem lett ismertebb és sikeresebb.





90%




.

R2-D2 írta:

.
Hotel Mumbai

Talán kevesebb figyelmet és hírverést kapott a tavalyi évben, mint amit megérdemelt volna, pedig szerintem a 2019-es év egyik legjobb alkotása lett… és ami nem véletlen, hogy az éves listám második helyén landolt, különösebb gondolkodás nélkül. Magam részéről talán még sosem láttam ennyire jó terroristás-túszejtős filmet, még sosem éreztem ennyire kézzelfoghatónak azt az iszonyatot, amit néhány őrült gépfegyverrel a kezében produkálni tud – miközben válogatás nélkül lövi az útjába kerülő embereket. Ehhez hozzáadva a hátteret, az egész indiai légkört, ahol ez az őrület megtörtént – márpedig megtörtént – egy olyan élményben lesz része a nézőnek, ami folytán a feszültség szinte az első perctől kezdve a bőre alá kúszik, nem engedi egy pillanatra sem – s ami végén a máskor giccsesnek tűnő záró képsorok a keserédességükkel igazi, könnyfakasztó katarzist képesek elhozni. S a már itt tartunk: az A lehetetlennél éreztem hasonlót, mikor is a kórháznál egymásra talál a család…

Ez egy qrva jó film, sajnálom, hogy nem lett ismertebb és sikeresebb.

90%

Mivel nálam is csak épphogy lecsúszott a dobogóról, így nincs nagyon mit hozzáfűznöm.
Minden szavával...

.

.




Az aszfalt királyai




Tudom, hogy nem épp egy újdonságról írok most – vélhetően ez az egyik legismertebb mozi az aktuális ajánlóink közül – meg azt is tudom, hogy Niwrok kolléga már közölte a véleményét pár hónapja az Az aszfalt királyairól, de ha már tegnap írtam a tavalyi szerintem második legjobb alkotásról, akkor úgy gondoltam, megejtem ugyanezt a nálam nyertesről is… Mert már elsőre is teljesen elvarázsolt a film, de most, az újranézésnél (anyám, milyen állatul szól ez a mozi) picit jobban tudtam figyelni a részletekre, s miután most utánanéztem a valóság és a film viszonyának is, még jobban bejött az egész. Alapból is imádom az autóversenyzős mozikat, magukat a technikai sportokat – erről a korszakról viszont érthetően keveset tudtam, csupán az maradt meg bennem, hogy a mostanihoz képest mennyire is veszélyes volt versenyezni a múlt évszázad közepén…

A Le Mans-i 24 órás autóverseny egyike a világ legrégebbi autóversenyeinek, 1923 óta rendezik meg a franciaországi Le Mans közelében fekvő sarthe-i versenypályán. Az eredetileg sorozatgyártású autók megbízhatóságának (igen, ez fontos, mert nem mindig a leggyorsabb autó a legjobb) és gazdaságosságának tesztelésére szolgáló futamokat a mai napig élvezhetjük – ahogy a filmben is van, a mezőny kora délután rajtol el, és másnap kora délután ér célba. Az első évtizedek kezdeti európai győzelmi dominanciát egy bizonyos Caroll Shelby törte meg, aki első amerikaiként 1959-ben egy Aston Martin ülésében megnyerte a futamot. Filmünk egyébként pont ezzel az eseménnyel indul, s azt hiszem ennél jobb és hangulatosabb felütéssel nem is kezdődhetett volna autóversenyzős mozi: minden egyes képkocka, minden egyes hangeffekt helyén van, s az olyanoknak, mint én, akik gyerekkoruk óta benzingőzt szívnak (nagyképűen hangzik, de 14 éves korom óta motorozom) ez egy olyan adrenalin töltetes nyitány volt, hogy rögtön beleszerettem a filmbe. Az a korszak, azok az autók, az az egész légkör… imádtam minden percét. Shelby (Matt Damon) – és talán az egész amerikai autóversenyzés legnagyobb pechére – azonban egészségügyi okokból kénytelen felhagyni a versenyzéssel, s bár minden porcikája a versenyautókért rajong, kénytelen megelégedni azok építésével és eladásával. Ilyen intenzív kezdés után gondolom, sokak számára – egyébként elsőre nekem is – kicsit visszalépés a következő szakasz, amiben Shelby és Ken Miles (Christian Bale) kapcsolatának felépítését láthatjuk, valamint bevezetnek minket a Ford vállalat működésébe, amit láthatóan megfojt a bürokrácia, viszont most már azt gondolom, kellett is a filmnek ez a kis „tárlat”. Amellett, hogy felrakja azokat a bizonyos bábukat a sakktáblára, remek kis jeleneteket tartalmaz: gondoljunk csak Shelby szélhámos eladásaira (McQeenen még mindig vigyorgok), vagy Miles autószerelős műhelyére, mikor a faszi visszajön reklamálni…

Érdekes egyébként, hogy a mozi több országban, több címmel is forgalomba került: a hazai Az aszfalt királyai kifejező ugyan, de valahol túl általános, viszont volt, ahol a Ford v Ferrari, illetve a Le Mans ’66 címen futott… nos, a Ford v Ferrari kb. olyan, mint a filmbeli Ford marketingcsapata. Jól hangzik, meg minden, de igazából egy lufi az egész: a történet ugyanis egyáltalán nem a Ford és a Ferrari párharcára fókuszál, mert hiába is van benn az ominózus jelenet, amiben Henry Ford II (Tracy Letts) meg akarja venni az olasz autós céget és hiába illesztették be a filmbe – egyébként nem valós módon – az öreg Enzo (Remo Girone) feltűnését a 66-os versenyen, ez a cím akkor lenne hiteles, ha a Ferrari szemszögéből is látnánk a felkészülést és az autóépítést. De nem látjuk…

Mert a történelem szerint az autósportban – legalábbis Le Mans kapcsán mindenképp – a 60-as években már a Ford és a Ferrari párviadala volt a jellemző: az évtized elejének olasz dominanciájára válaszolva a Ford az 1964-es versenyen mutatkozott be először, a Ferrari azonban ekkor még jobb volt. A kiélezett versengés oka pedig az volt, hogy II. Henry Fordnak nem sikerült megszereznie a Ferrarit, ezért elhatározta, hogy azt a versenypályán fogja legyőzni. Hatalmas pénzeket ölt a reményei szerint győzni képes versenyautó megépítésébe, a mára már legendává vált Ford GT40-be. Viszont filmünk szinte kizárólag a GT40-es megépítésére, ezen belül pedig Shelby és Miles viszonyára fókuszál, a másik versenytárs csupán csak a pályán kerül a középpontba… nem állítom, hogy ez baj lenne, mert szenzációs szinte minden ezzel kapcsolatban, csak véleményem szerint a Le Mans ’66 cím is kifejezőbb és találóbb. Ha valaki teljesen tudatlanul nézi, a korabeli technikai körülményekre való rácsodálkozáson kívül elmerülhet abban a remek dramaturgiai húzásban, ami a valóságtól eltérően kvázi házi ellenségéket csinált a Ford cégen belül, azokban az érzelmileg kihegyezett, de kitalált, vagy újragondolt jelenetekben, mint például mr. Ford próbaútja a GT40-el. Nem Shelby vitte ugyanis őt próbaútra, hanem maga Miles, és Beebe sem volt bezárva az irodába – azonban a mozi egészét tekintve, a karakterek közti kapcsolati háló bonyolítása és a motivációk árnyalása érdekében szerintem nagyszerű húzás volt az írók részéről úgy beállítani a dolgot, hogy Milesnek nem csupán a Ferrarit kellett legyőzni, hanem Ford saját embereit is. No meg ugye elsősorban saját magát: nekem borzasztóan tetszett a szókimondó, senkit és semmit nem tisztelő stílusa, de így, ilyen felvezetés mellett sokkal jobb és hatásosabb volt a verseny fináléja…

Még mielőtt a fő attrakcióra, a 66-os versenyre rátérnék, megjegyezném, hogy engem legalább annyira érdekelt magának az autónak a fejlesztése, mint annak élesben használat. Minden tesz qrva jó volt, a légellenállás mérése, nézése zseniális, az egész csapat, aki Miles és Shelby mellett dolgozott, nagyon jó volt. Sőt, most hogy eredeti nyelven néztem a filmet, észrevettem egy színészt, akit olyan sikeresen elmaszkíroztak, hogy nem ismertem meg: nagy örömömre Phil szerepében az a Ray McKinnon tűnik fel, aki az a bizonyos Lincoln Potter volt a SoA-ban és legutóbb a Mayans M.C.-ben… a faszit a hangja alapján azonosítottam.  Már a közel két órás felvezetés is, míg elérünk 66-ba, majdnem tökéletes, nagyon jó volt, hogy jutott idő a Miles családra, hogy felesége éppoly autó és versenymániás (nem a szokásos narratívát követve egy tiltakozó hisztis picsa), nagyon jó volt a Fordot körülvevő „csapat” seggnyalása és pozícióharca, s bár nem így történt, de érzelmileg és motivációs szempontból nagyon jó volt, hogy a mozi szerint Milest nem vitték el 65-ben versenyezni. Valójában elvitték, de váltóhiba miatt kikaptak a Ferraritól… de ahogy írtam, minden dramaturgiai változás, minden mesterségesen keltett ellentét segített a katarzishoz vezető úton – magához a versenyhez.

Niwrok is példának hozta már a Hajsza a győzelemért című filmet, s most én is megteszem: ez a verseny, így megcsinálva simán van olyan jó, mint annak a filmnek a F1-es futamai. Aki picit is szereti a versenyzés világát, kb 20 percre tátott szájjal bámulhatja a képernyőt, egyszerűen minden képkocka olyan profin van megcsinálva, hogy az ember ott érzi magát a versenyen, a GT40 ülésében. Szenzációs az egész, érezni a sebességet, a benzingőzt, az olajszagot, a verseny lüktetését, annak minden izgalmát – s ezek tetejébe olyan kis apróságokkal, vicces dolgokkal színezték ki az írók az eseményeket, amik tökéletesen működnek feszültségoldásként. A stopperóra, az elejtett csavar remek húzás, mint ahogy érzelmileg remek húzás Miles és Beebe külön játszmája. Ha nem lett volna a Rush, most ez lenne számomra az etalon versenyzős film, minden trükk, minden kamerabeállítás hibátlan – de hát nem is csoda, ismerve azokat a technikai megoldásokat, amiket alkalmaztak a forgatáson. Mert itt kérem igazi replikák köröztek igazi pályán, s csak nagyon minimális volt a CGI, amit használtak. Zseniális az egész futam dinamikája, a versenycsapatok, gyárak, karakterek közötti rivalizálás bemutatása – egy halálosan veszélyes korszakban, amikor még messze nem voltak olyan biztonságosak az autók, mint most. Amikor a pilóták igazi „őrültek” voltak, amikor a legkisebb emberi vagy technikai hiba végzetes lehetett, mikor a halál szinte mindennapos vendég volt az autóversenyeken…

Lenyűgöző az egész, órákat lehetne írni róla, minden egyes versenyt ki lehetne elemezni, és érdemes kicsit kutakodni is a neten (tekintve az utolsó jeleneteket, csak a megnézés után) mi volt a valóság és mi a fikció az Az aszfalt királyaiban. Magam részéről (is) már csak egy fontos dolgot emelnék ki, mégpedig Christian Bale játékát – beszarás, amit ez a faszi művel. Dick Cheney figurája után megint lefogyott vagy 40 kilót, hogy eljátszhassa a szikár Ken Miles figuráját, annak minden mozdulatával, angol akcentusával együtt – sokszor, sok színésznél mondják, hogy maximalista és mindent megtesz a szereppel azonosulásáért, de azt hiszem, senki nem képes azt rendszeres megcsinálni, amit Bale művel… immár 33 éve. Állítólag volt róla szó, hogy e film kapcsán összeállt volna a Tom Cruise/Brad Pitt páros, az mondjuk világraszóló esemény lett volna… de azt hiszem, semmivel nem jártunk rosszabbul a Matt Damon /Chr Bale duóval.




90%



.

R2-D2 írta:

Szuperexpressz

Több olyan mozi is él emlékeimben, ami anno a nyolcvanas években óriási hatással volt rám, így nagy örömmel repülök rá, ha valahol fel-fel bukkan közülük valamelyik a neten. A nyolcvanas évek "nagy" japán filmjei közül legutóbb a Szuperexpresszbe futottam bele a nettékában - és a magyar felirat hiánya ellenére szépen, két nap alatt meg is néztem... s hogy miért két nap? Nos, mert meglepő módon az eredeti, 155 perces japán verzióhoz volt szerencsém, s csak most, kis utánajárással derült ki, anno, akkor, mennyire is szanaszét vágták. A Szuperexpresszről (angol címe The BulletTrain) első blikkre annyit kell tudni, hogy 1975-ben készült, hozzánk akkori jó szokás szerint 7 évvel később jutott el, s hogy bármennyire is elfelejtettek erre hivatkozni, ez a mozi lehetett az 1994-es Féktelenül alapja.

80%

Nekem így is két nap lett, mert azért a két és fél óra nem kevés . És nélküled az sem jöhetett volna létre, köszi !

A nosztalgia nálam nem játszott, de a film így is elég kellemes volt. Ahhoz képest, hogy majdnem fél évszázados, nem öregedett olyan rosszul, mert a feszültséget, ha nem is a szokott hollywoodi módon, képes fenntartani. Érdekes a kor hangulata, a ruhák, a zenék és nagyon tetszett benne az, amit Japánon kívül nehezen tudnék elképzelni: azt, hogy az adott szónak ekkora becsülete van (bár ehhez képest Okita elég ráérősen pakolgat...). Valahogy még jól is esett, hogy egy filmben végre nincs, mert nem lehet egyetlen kockányi CGI sem, így a modellvasutas jelenetekkel egész jól elvoltam, akkor már inkább fájtak a "flashbackek" (pl. ahol valami rögbimeccs megsárgult fotóin kóvályog úgy a kamera, hogy émelyegni kezdtem) és az a bénán vágott motorbaleset. Ezen túl ami nem jött be, az a tűz a bárban (annyira képtelen véletlen, és feleslegesen megnyújtja a filmet), és hát a hisztérikus visongással én sem voltam kibékülve... de úgy tűnik, a kelet-ázsiai filmekben muszáj úgy beszélni, mint a rajzfilmfigurák.

Szép munka volt a felirat, a japán nevek miatt én már valószínűleg szédültem volna a végére !

7/10
.

Niwrok írta:

Szuperexpressz

Nekem így is két nap lett, mert azért a két és fél óra nem kevés . És nélküled az sem jöhetett volna létre, köszi   !

A nosztalgia nálam nem játszott, de a film így is elég kellemes volt. Ahhoz képest, hogy majdnem fél évszázados, nem öregedett olyan rosszul, mert a feszültséget, ha nem is a szokott hollywoodi módon, képes fenntartani. Érdekes a kor hangulata, a ruhák, a zenék és nagyon tetszett benne az, amit Japánon kívül nehezen tudnék elképzelni: azt, hogy az adott szónak ekkora becsülete van (bár ehhez képest Okita elég ráérősen pakolgat...). Valahogy még jól is esett, hogy egy filmben végre nincs, mert nem lehet egyetlen kockányi CGI sem, így a modellvasutas jelenetekkel egész jól elvoltam, akkor már inkább fájtak a "flashbackek" (pl. ahol valami rögbimeccs megsárgult fotóin kóvályog úgy a kamera, hogy émelyegni kezdtem) és az a bénán vágott motorbaleset. Ezen túl ami nem jött be, az a tűz a bárban (annyira képtelen véletlen, és feleslegesen megnyújtja a filmet), és hát a hisztérikus visongással én sem voltam kibékülve... de úgy tűnik, a kelet-ázsiai filmekben muszáj úgy beszélni, mint a rajzfilmfigurák.

Szép munka volt a felirat, a japán nevek miatt én már valószínűleg szédültem volna a végére !

7/10
.

Köszi!!!!

Teljesen jogos, amiket írsz, különösen a tűzre: most, hogy ennyit foglalkoztam vele, még feltűnőbb, hogy a semmiből került oda, csupán dramaturgiai szerepe volt - a mágikus balszerencse, ugye...
Viszont érdekes, amit utólag olvastam, hogy az európai változatból totál kivágtak minden bűnözői háttérszálat, beszélgetést, motivációt...

És fura olt rádöbbenni ennyi idő után, hogy ez volt a Speed elődje...

Én azt hiszem, a következő 30 évben nem nézem újra...

A felirathoz: a japán nevek még csak hagyján, azokat hagytam úgy, ahogy voltak, az angol szöveg is tök egyszerű volt - így biztos, sok minden ki is marad már az angolban is - sokkal inkább arra kellett figyelnem, mikor, ki mit mond, mert nem nagyon volt tagolva a felirat. A másik meg... két napomba került, míg megtaláltam pontosan azt a motortípust a neten, amivel a srác menekül... az angol feliratban valami idétlen típus volt írva és rögtön feltűnt, hogy az nem jó. Végigtúrtam hát az összes, 1974 körül gyártott Honda képét és csak megtaláltam!!! És a vonatok felépítésében is profi lettem, különös tekintettel a kerekre...

Szóval kétszer is köszi. A megnézést (meg hogy nem volt olyan rossz) és a dicséretet is.


.

.





A kalifátus S1




Biztos mindegyikőtök elgondolkozott már azon, mi vesz rá fiatal európai lányokat arra, hogy tizenévesen, biztonságos és nyugodt európai életüket feladva, a hírhedt Iszlám Állam terrorszervezethez csatlakozzonnak, és önként Szíriába menjenek – nem törődve az ott rájuk váró megaláztatással és életveszéllyel. Különösen pár évvel ezelőtt volt aktuális ez a téma – még mielőtt (állítólag) a nemzetközi összefogás legyőzte a szélsőséges iszlám szervezetet – de még most is, 2020-ban is megdöbbentő és szomorú látni egy olyan alkotást, ami ezt a kérdést járja körbe. A svéd A kalifátus című sorozat ezzel a témával foglalkozik (amúgy, talán nem véletlen az sem, hogy svéd sorozat foglalkozik ezzel), valami hihetetlenül kegyetlen és megdöbbentő módon: én legalábbis még nem láttam eddig olyan alkotást, amit ennyire kényelmetlen és rossz érzés volt nézni…

Az egész ugyanis nagy vonalakban arról szól, hogy az egyik vonalon két svéd lánynak hogyan mossák át az agyát otthon, Svédországban, ami következtében otthonukat hátrahagyva Szíriába indulnak (a két osztrák tinihez hasonlóan), a másik vonalon meg egy, már korábban, hasonló körülmények között Rakkába költözött nő hogyan próbál kiszakadni abból a környezetből, amibe önként belemászott, de nem úgy alakult az élete, ahogy elképzelte. A történetünk utóbbival, Pervinnel (Gizen Erdogan) kezdődik, aki egy dzsihaditsa szír férfi felesége Rakkában. Van közös gyermekük, ő már nagyjából alkalmazkodott a körülményekhez – de a női kiszolgáltatottságot, a megalázást egyre nehezebben viseli. Aztán egyik nap egy tragikus véletlen folytán hozzájut egy mobiltelefonhoz, s felveszi azon a kapcsolatot a Svédországi ismerősével, rajta keresztül pedig a svéd rendőrséggel. Mielőtt kicsit jobban belemennék ebbe a szálba, feltétlenül meg kell említsem az A kalifátus egyik legjobb és legfajsúlyosabb összetevőjét, azt a szíriai korrajzot, történelmi, társadalmi tablót, ami Pervin szálához kötődik – ugyanis az, európai szemmel, még férfi néző számára is borzasztóan kegyetlen és brutális. Mert ugyan hallottam már mindarról, ami itt a képernyőn feltűnik, olvastam már arról, hogyan élnek a nők az Iszlám Államban – de ezzel, így, képernyőn szembesülni nem volt egyszerű dolog… pedig azt hiszem, ez még nem is a teljes valóság, inkább annak a kissé kozmetikázottabb, eladhatóbb része. A legutóbbi filmélményeim közül pont az Asszonyok kútját tudnám példának felhozni, de az vígjáték volt ehhez képest: itt a feleségeknek, nőknek gyakorlatilag semmi joguk nincs, este utcára sem mehetnek, az iszlám szabályait betartva kell élniük és öltözködniük, telefonjuk nem lehet, férjükön kívül más férfi nem is láthatja az arcukat… és ez csak a felszín. A folyamatos verbális, fizikai és szexuális erőszakról még nem is beszéltem, ha valaki kifog egy állatot (márpedig a fanatikus dzsihadisták között jó pár akad) akkor az élete gyakorlatilag pokollá válik – és megint csak más ebbe beleszületni, meg más ezt tudatlanul, önként választani. Amit a sorozat e tekintetben mutat, ahogy Rakkát a háború közepette ábrázolja, ahogy ebbe beilleszti Pervin karakterét, az zseniális és szerintem játékfilmes kategóriában talán példa nélküli is…

Pervin ebben a közegben él, s egyre jobban elege van belőle: annak ellenére, hogy férje, Husam (Amed Bozam) egy kifejezetten mérsékelt és mondhatni empatikus figura, hogy egy-egy pofont leszámítva komoly atrocitás nem éri, menekülni akar ebből a közegből. Ahogy írtam, kapcsolatba kerül egy svéd rendőrnővel, Fatimával (Aliette Opheim), aki megígéri neki, hogy kapcsolatai révén megszökteti Rakkából – ha segít neki információkat szerezni egy közelgő, svédországi terrortámadásról, amit Rakkából szerveznek. Az évad ezen szála, a szír szál, Pervinnel és férjével egy rohadt jó kémtörténet, amiben szegény nőt végletekig kihasználnak, amiben minden jelenetben benn van a lebukás veszélye, amiben csak Pervin eszén (na jó, sokszor Husam butaságán) múlik az, hogy esetleg a következő percekben lebukik és simán kinyírják. A sorozat szempontjából egy kifejezetten jól megírt, szerethető, sajnálható és szimpatikus karakter, akin keresztül rácsodálkozhatunk arra az ocsmány muszlim világra, amit az Iszlám Állam képvisel – azonban míg ő szerethető, addig az őt körülvevő világot néha kifejezetten rossz nézni… de nem jobb a helyzet a svéd szállal sem, sőt, a két világot összekötő, Fatima történetével sem.

Fatima ugyanis egy migrációs hátterű olyan rendőrnő, akiben próbálták elrejteni a Homelandes Carrie és Jack Bauer keverékét… csak picit túltolták a dolgokat. Egy ideig ez tök jól működött, amíg arról volt szó, hogy ösztöneit követve szembeszáll a parancsokkal és szabályokkal, amíg arról volt szó, hogy a merénylet megakadályozása miatt szinte bármit képes feláldozni és megtenni, addig bizony rendesen megdobogtatta 24 rajongói szívemet. De aztán volt egy pont, mikor ez a fanatizmus és mánia átfordul kegyetlen rögeszmévé és árt olyanoknak, akiket a néző kifejezetten kedvel – no, onnantól a nő elveszti a kapcsolatot a nézővel. Azt sem szeretem nézni, hogy valaki önpusztító, de mikor egy kiszolgáltatott helyzetben lévő embert még inkább kihasznál, belekényszeríti őt olyanba, amiről tudnia kell, hogy akár bele is halhat, az jelen helyzetben kifejezetten unszimpatikus és undorító volt: Pervin és Fatima kapcsolatában rengeteg olyan dolog, esemény, telefon van, amiben szép fokozatosan megutáltam Fatimát. És nem igazán volt feloldozás részéről az sem, hogy a végén próbált mindent helyrehozni… hiába tűnt egész évadon keresztül egy áldozati báránynak, akit a gonosz hatalom kipécézett magának, aki meg akarja akadályozni a terrortámadást, de menekülnie kell. Egyébként… az egész terrortámadásos dolog, ahogy az megoldódik, az zseniális, okos, váratlan, de hiteles húzás.

Keveset beszéltem még az A kalifátus másik, központi száláról, ami talán mindennél jobban kinyitotta a bicskát a zsebemben. Van ugyanis három, szintén migráns hátterű tinédzser lány, akik Svédországban élnek és a történet szerint rájönnek, hogy nekik ki kell szökniük Szíriába, hogy az igaz iszlám vallás szerint éljék az életüket – mert Svédország (!!!) rasszista és itt  gyűlölik az iszlámot. A két testvér, Sulle (Nora Rios) és Lisha (Yussra El Abdouni) Wasem valamint barátnőjük, Kerima (Amanda Sohrami) története kegyetlenül szomorú és brutálisan tanulságos: az ember sokszor leüvöltené a fejét a lányoknak, hogy hülyék vagytok, ha nem látjátok az igazat! Hogy rabszolgának visznek benneteket, hogy a videókon mutatott Rakka csak ámítás, hogy semmi nem igaz abból, amit Ibbe (Lancelot Ncube) mond nekik. Az ő figurája külön fejezetet megérne, mennyire alattomosan, de a maga módján zseniálisan szervezi be a lányokat – és szervezi meg a három pilléren álló merényletet. De vissza a lányokra: egyszerűen rossz volt nézni azt a naiv lelkesedést, amit egyre felerősödve produkáltak az iszlám vallás iránt, ahogy egyre élesebb kritikákkal illeték azt az országot, ami otthont adott nekik – Svédországról amúgy nekem megvan a különbejáratú véleményem a migráció kapcsán, s fura volt azt nézni, hogy egyeseknek az sem elég, ami nekem pl. már sok. A három lány drámája ugyanakkor megindító, a finálé eseményei meg egyszerűen letaglózóak: hárman, három helyen, három „állapotban” fejezik be a sztorijukat… brutális végjátéka egy kegyetlen sorozatnak.

Mert ez számomra kifejezetten kényelmetlen volt. Annyira közel hozta az egész iszlám fanatizmust, annyira életszerű és hiteles volt minden, ami Rakkában Pervinnel és Svédországban a Wasem lányokkal történik, hogy annak ellenére, hogy technikailag, történetileg, „cliffhangerileg” eteti magát a sorozat, nem tudtam esetenként kettő epizódnál többet nézni. Pedig csak 8 x 45 perc az egész, igazából két nap alatt lenyomható, de nekem kellett pihennem, hogy azt a sok negatív érzést kipihenjem közben. Egyszerre idegesített fel és szomorított el a sorozat – s nem csak azért, mert ártatlan nőket, lányokat láttam kihasználni, hanem mert az A kalifátus minden percén azt éreztem, hogy ez bizony a kőkemény valóság lehetett… anno, akár pár évvel ezelőtt is. Mindezek ellenére mindenkinek ajánlom a sorozatot: hihetetlenül izgalmas és feszült tud lenni, legyen szó akár Pervin lebukik-nem bukik le szálával kapcsolatban, akár azzal kapcsolatban, hogy sikerül-e az öntörvényű Fatimának megakadályozni a jól szervezett terrortámadást Svédország szívében. Hogy mi lesz a lányokkal, sikerül-e őket megállítani és visszahozni, mielőtt eltűnnek a szír határon, vagy, hogy sikerül-e Pervint az utolsó epizódban gond nélkül kimenekíteni Rakkából. De talán a legfontosabb és e sorozaton túlmenően általános érvényűen sikerül-e észhez téríteni mindenkit, aki a radikális iszlámot támogatja és a Korán tanításait félreértelmezve gyilkolná mindazokat, akik nem Mohamed tanait követik. Lesz-e egyáltalán valaha olyan világ, amiben mindenki békében éli a saját vallását – lehetőleg a saját országában (nem)… el lehet-e érni valaha, hogy a muszlimok emberszámba vegyék azokat a nőket, akiket mi itt immár évszázadok óta (nagyjából) megbecsülünk…





90%




.

.





13 okom volt S4





Komolyan, valami díjat kéne adni az alkotóknak… valami olyat, amit az életben nem felejtenek el. De nem jó értelemben: amit az utóbbi idők egyik legjobb sorozatának záró évadában műveltek, amit magával a sorozattal műveltek, az túlmegy minden határon. Így elcseszni valamit, az már művészet, ennyire egy szar évadot megírni és publikálni, az már nézők elleni bűntett. Szerintem még soha, egyetlen sorozatban nem csalódtam akkorát, mint ebben a szörnyűségben – három, nekem nagyon tetsző évad után ez derült égből villámcsapás lett. És még csak nem is azzal volt a bajom (elsősorban), hogy a történet nem egészen úgy alakult, ahogy én elképzeltem – sőt, ez még akár dicséretes is lehetne – hanem az, hogy ez a fejezet kb. semmiről sem szól, tele van totál értelmetlen és random jelenetekkel, mintha mindenki elfelejtette volna (az írókkal az élen), mit is csinált az elmúlt három évben…

Kezdjük a lényeggel: az USA egyik legelbaszottabb iskolája lehet ez a Liberty, ugyanis ha jól számolom, röpke három év alatt 5 diákja is meghalt – és erős túlzással élve, aki meg nem halt meg, abból buzi lett. Utóbbi hülyén hangzik ugyan, de ha megnézitek, rájöttök, hogy talán soha nem volt még ennyire erős sehol a meleg pc propaganda: itt úgy röpködnek a fiú csókok, mint a stukkerek a Bujtor filmekben. És most nem csak a homofób énem háborog, hanem sokkal inkább a dramaturgiai énem: itt olyan váratlanul lesznek szereplők buzik, olyan váratlanul csattannak el csókok, hogy csak kapkodtam a fejemet: legalább három olyan karakter is van, akinek eddigi életéből, eddigi tetteiből messze nem következett ez a coming outozás… amit persze a jól nevelt, elfogadó amerikai anyuci és apuci széles mosollyal üdvözöl. Semmi nincs megalapozva, megmagyarázva, kidolgozva, csak hopp, megtörténik… még szerencse, hogy komolyabb testi kapcsolatokat nem mutattak a fiúk között, nekem épp elég volt mondjuk a bálban csókolózó szerelmespár látványa. Az a bál… anyám…

De ne szaladjunk előre kvázi a fináléig – kezdjük ott, ahol az előző évad abbamaradt. Ugye, a kis baráti társaság a halott Monthyra kente Bruce megölését, az igazi tettes pedig apja hathatós támogatásával szépen elsétált a naplementébe. Minden szép és jó is lenne, ha ugye Monthy az előző évadban (Monthy, mint meleg, ugye??) nem épp azzal a Winstonnal hetyegett volna a gyilkosság éjszakáján, aki most szépen átiratkozott a Libertybe. Ez amúgy egy tök jó alap, remek lehetőség lett volna egy jó kis nyomozós, macska egér játékra – már ha elfogadjuk azt a nyilvánvaló őrültséget, hogy valaki, aki állítólag szeret valakit, nem a rendőrségre megy rögtön alibit igazolni kedvesének, hanem a gyilkosnak vélt társaság egyes tagjait próbálja megkörnyékezni az igazság kiderítése céljából. Szóval Winston, a meleg srác kvázi próbál beépülni a barátok közé, próbál mindenkiből valamit kiszedni, hogy ki ölhette meg Bruce-t, ha már ugye ő tudja, hogy Monthy nem lehetett. Ebben volt is lehetőség, csak sajnos az írók az elmúlt évben a harmadik és a negyedik évad közötti időben a korábban összetartó srácok/csajok közé jó nagy árkokat ástak, hogy a néző ne agyaljon annyit azon, miért is nem mondja el Ani mindenkinek, hogy Winston tudja, amit nem lehetne… ja, mert akkor nem tudnák megbuzultatni egyiküket meg, és egy csomó egyéb, izgalmasnak szánt jelenetet se lehetett volna ilyen agyament módon megírni. Fél évad eltelik, mire mindenki megtudja, mi is a szitu Winstonnal, fél évad időhúzás a semmiért. De ez még hagyján, más sorozatban is képesek nyilvánvaló dolgokat elodázni ennyi időn át – az meg még talán érdekes is lehetett volna, hogy kinél mire jut Winston… a baj az, hogy szerintem ennek kellett volna lennie az igazi, központi szálnak, ha már van egy gyilkosságunk korábbról, meg vannak sumákoló tettesek, jó kis krimit lehetett volna erre felhúzni…

De nem. Az S4 ez mellett kb. öt dologban is próbál egyszerre helyt állni, de mindegyik csődöt mond a maga módján. Kezdjük a nyitó jelenettel: egy olyan helyszínen, eseményen vagyunk, ami egy ideig minden epizód elején feltűnik (a Lost jutott róla eszembe), s aminek qrva nagy fontosságot kellene tulajdonítani – aztán egyszer csak hopp, nincs sehol többet ez a képsor. Elültetnek a nézőben valamit, hogy na, akkor ez most kicsoda, hogyan, mikor, miért, aztán hagyják az egészet a francba… az meg, amit ennek a nyitánynak a megoldására felhoznak, az meg egyszerűen borzalmas. Spoiler nélkül nem tudok erről írni, de aki, és legfőképp ahogy!!! abba a helyzetbe kerül, az a forgatókönyvírás megcsúfolása. Szerintem üveggel pörgették ki, vagy mittudomén… Az évad másik, talán fontosabb szála/lába, hogy Clay barátunk megbolondul. Eddig sem volt egyszerű a srác, de Bruce halála, a gyilkosság eltussolása betette nála a kaput, mi meg kénytelenek vagyunk nézni egy évadon keresztül egy depressziós tudathasadásos fiú vergődését – ugye, mindig azt mondom, hogy bolondokat a bolondokházába, nos, ez évben Clay is oda való. Vagy sokkal inkább az írók… ahogy a buzikat is mindenki elfogadja, itt Clay is bármit, bármikor megtehet, soha nincs semmi következménye… majd gondoljatok erre, mikor nézitek. Először senki nem látja rajta, hogy megőrült, aztán senki nem is foglakozik vele, meg senki nem is segít neki – leszámítva a pszichológusát, aki az egész S4 legjobb figurája lett számomra (Dan hadnagy a Forrest Gumpból). Egész egyszerűen rossz és idegesítő nézni azt az elmezavart, amit Clay (és az írók) produkálnak… kb. 9 részen keresztül… ja, és mindezt még jópofává és izgalmassá akarják tenni egy Harcosok klubja jellegű skrizoféniával… hát, nagyon nem jött be…

Mint ahogy a többi, magasröptű gondolat, aktuáltársadalmi reflektálás sem, ami eddig a sorozat húzóereje volt. Van itt minden: Black Mirrorra emlékeztető szülői gyerekellenőrzés – csak néztem, mi ez a hülyeség – iskolai lövöldözés témája (az tény, hogy az a rész izgalmas), diáklázadás utcai harccal, rendőri túlkapás (ez most véletlenül épp aktuális lett), erdei tábor baltás gyilkos szellemével, szerelmi háromszög, visszaeső drogozás, alkoholfüggőség – mindez pedig egy rózsaszín lufiba rejtve, ami nem más, mint a kedves diákok végzős báljának szükségessége. Komolyan, ha ennyi minden, így megtörténne itthon, a fél iskolát kirúgták volna, aztán nincs se bál, se érettségi… ha meg véletlenül tényleg meg lehet ezt, így, kinn csinálni, akkor magára vessen Amerika – de senki ne pofázzon a mi „poroszos” oktatásunk miatt. Eszméletlen idióta húzások tarkítják az egész évadot, teljesen ad-hoc minden, szinte kivétel nélkül mindenki tök hülyén viselkedik: Clay, Jess, Ani, Justin, Zach, Alex, Tony… talán még Tyler az, aki önmaga marad. Értem én, hogy talán az átélt trauma az oka, a bűntudat, hogy az írók arra akarják visszavezetni a személyiség torzulásokat (mindenkinél máshogy) – no de akkor tetszettek volna valami támpontot is adni ehhez. Mert ez így olyan, mint egy szanaszét rohangáló ménes, ami mellől megszökött a terelőkutya…

És még ekkora káoszba is bele tudtak szarni az írók olyan jeleneteket, mint mondjuk Zach és Clay autózása, vagy az azt közvetlenül megelőző ok… anyám. Annak a dugásnak az égvilágon semmi, de semmi jelentősége nincs és nem is lesz (hogy aztán kivel, az megint a varázskalap), mint ahogy az autózás végének sem. Puff, megtörténik, aztán már hetekkel később vagyunk… következmények nélkül!!! Mert ez egy ilyen ország és ez egy ilyen évad. A vége meg… az utolsó, másfél órás epizód egy kínszenvedés, ilyet eddig csak Peter Jacksontól láttam az A király visszatér végén: egy egy órás agónia, egy melankónikus szarság, egy szintén bűvészkalapból előrángatott esemény végére. Komolyan, jobb lett és hitelesebb lett volna, ha a nyulat húzzák elő… nekem qrvára nem jött be a finálé. Az sem tetszett, hogy ez az egész azzal történik, akivel, meg az sem, hogy akkor most az akta lekerül a pincébe: nem árulhatom ugyan el, mi lesz Winston nyomozásának vége, megtudja-e az igazat vagy sem, mint ahogy az is maradjon rejtély, hogy az igazi bűnösök megbűnhődnek-e, de nekem ez, így, ilyen végjátékban nem tetszett. Hiába a sok sikeres felvételi, a levegőbe repülő sapkák, a sok duma a szeretetről meg a barátságról, sőt Hannah feltűnése is – ez, így egy nagy nulla.

Nagyon gáz ez az egész, az íróknak sikerült minden korábbi nimbuszukat lerombolni nálam. Minden elveszett, ami miatt jó volt eddig, a karakterek totál hülyék, sokszor tök szürreális és követhetetlen az egész és az eredeti koncepció is eltűnt ( csak 10 epizód is van a 13 helyett): azt is megkérdőjelezem, hogy jogos-e az epizódok végén az öngyilkosságtól való óvás felirata… hacsak nem a nézőnek szól, aki a sorozat végére maga is menne Hannah Baker után…





50%




.

R2-D2 írta:

.
13 okom volt S4

Komolyan, valami díjat kéne adni az alkotóknak… valami olyat, amit az életben nem felejtenek el. De nem jó értelemben: amit az utóbbi idők egyik legjobb sorozatának záró évadában műveltek, amit magával a sorozattal műveltek, az túlmegy minden határon. Így elcseszni valamit, az már művészet, ennyire egy szar évadot megírni és publikálni, az már nézők elleni bűntett. Szerintem még soha, egyetlen sorozatban nem csalódtam akkorát, mint ebben a szörnyűségben – három, nekem nagyon tetsző évad után ez derült égből villámcsapás lett. És még csak nem is azzal volt a bajom (elsősorban), hogy a történet nem egészen úgy alakult, ahogy én elképzeltem – sőt, ez még akár dicséretes is lehetne – hanem az, hogy ez a fejezet kb. semmiről sem szól, tele van totál értelmetlen és random jelenetekkel, mintha mindenki elfelejtette volna (az írókkal az élen), mit is csinált az elmúlt három évben…

Nagyon gáz ez az egész, az íróknak sikerült minden korábbi nimbuszukat lerombolni nálam. Minden elveszett, ami miatt jó volt eddig, a karakterek totál hülyék, sokszor tök szürreális és követhetetlen az egész és az eredeti koncepció is eltűnt ( csak 10 epizód is van a 13 helyett): azt is megkérdőjelezem, hogy jogos-e az epizódok végén az öngyilkosságtól való óvás felirata… hacsak nem a nézőnek szól, aki a sorozat végére maga is menne Hannah Baker után…

50%

Arany szarkupac ezüst lófasz sújtással ?

Nem olvastam el részleteiben, csak majd akkor, ha már lesz viszonyítási alapom... Aztán majd meglátom, megéri-e a külön írást, vagy csak reakció lesz belőle...

.

.

R2-D2 írta:

Aki bújt

Mindamellett, hogy szerintem veszettül szórakoztató lett az egész, azt mindenképp el kell mondjam, hogy ez, így, ilyen mixben még sehol nem szerepelt: okkultizmus, egy idióta család, egy őrült éjszakai hajsza, vicces és brutális halálok, vér, fekete humor egyszerre így még nem volt filmben.

Mert ugyan persze, hogy beteg volt a család, persze, hogy a kőgazdagok máshogy értékelik az életet és a személyeket, de ezek a szerencsétlenek számomra nem pszichopaták voltak, hanem valahol vagyonszerzésük áldozatai, akik számukra racionális döntést hozva, szimplán csak félelemből kergették végig szegény Grace-t az éjszakán. Néhol viccesen, néhol véresen, de működött az egész őrület, az áldozat meg majdnem végig tudott tényleg áldozat maradni… Ez nem a The Purge, amiben beteg hajlamú milliomosok szórakoznak büntetlenül áldozatukkal, itt a kényszer maga a betegség, a félelem a doboztól illetve a titokzatos La Bailtól a motiváció mindenre – nem pedig a gyilkolás puszta öröme (inkább kín, mint öröm).

80%

Ha így nem is, de engem nagyon erősen emlékeztetett a környezet a hangulat és a sztori a Bűbáj és kéjelgés-re .

Nekem maga ez az embervadászat általában nem jön be, nem igazán érdekelnek az ilyen filmek, a bosszúfilmek sem nagyon, így ez a része annyira nem hatott meg a filmnek, noha érdekes volt a bújócska, hogy azért nem az egész a házban zajlott le. Az viszont, ahogy az egészet "ördögi" társasjátékokra építették fel, és amilyen szerepe volt ebben a családtagoknak, az nagyon is... a morbid humor meg már csak ráadás volt. Ez a sokszínű bagázs sokkal inkább lekötött, mint például a bénácska kergetőzés a mezőn, mert érdekes volt figyelni, ki hogyan reagál erre a "hagyományra", és tök jó volt, hogy a hisztis picsa, a balfék (azon nevettem a legjobbat, ahogy megnézte a youtube-on, hogyan kell használni a számszeríjat ) és a mindenre elszánt családanya éppúgy része ennek, mint a nihilista alkesz meg az aranyásó szociopata. Teljesen egyetértek abban, hogy az egy remek húzás, hogy itt nem gyilkolni gyűlnek össze, ez nem kivégzés, csak nem kell behúzni a Fekete Pétert... csak olyan mélyen ivódott be a babona a családi legendák közé, hogy már nem tudják, de nem is mernek eltérni tőle, mert nincs második esélyük.

De a legjobban azon lepődtem meg, hogy ez a csaj nem Margot Robbie ...

8/10
.

.





Better Call Saul S5





Azt hiszem, megint én ülök picit fordítva a lovon, ugyanis a nézők és a kritikusok „imádják” Saul kalandjainak ötödik felvonását, már-már a BB szintjére emelik az egészet – én viszont sokadszorra éreztem azt nézés közben, hogy ennek, így az égvilágon már megint semmi értelme és létjogosultsága nincsen. Most nem akarom ötödszörre is részletekbe menően kifejteni, mennyire rosszul öregednek a szereplői, hogy mennyire lassan és unalmasan építik fel a BB alapjait – a lényeg, hogy már megint inkább érdektelen volt figyelni az eseményeket, mintsem hogy az államat kerestem volna bármi miatt is a földön közben. Lehet – sőt biztos –, hogy maga a koncepció a hibás, egyszerűen nem működik ez az előzménysorozatos dolog: túl nagy időtávot próbálnak áthidalni túlságosan hosszan, s közben vesznek föl olyan karaktereket, akiket meg majd el kell tüntetniük a projekt végére… mert az anyasorozatban ugye ők nincsenek már benne. Ennek fényében számomra örvendetes hír, hogy állítólag a hatodik lesz az utolsó évad – kíváncsian várom az összefésülés eredményét… de ismerve más franchise-ok hasonló próbálkozásait, túl sok reményem nincs a tökéletes megoldásra.

Azt viszont most legalább már megtudtam, hol is járunk az időben. A wikipédia szerint 2004-ben, négy évvel azelőtt, hogy Saul találkozik Jessevel és Walterral. Szerencsére erre az infora csak most bukkantam rá, így menet közben nem kerestem viszonyítási pontokat a korrajzhoz, s különös szerencse, hogy nem számolgattam azt, hogy akkor most ki hány évesen játszik hány évest – próbáltam ezek nélkül kicsit elmerülni a sztoriban. A sztoriban, ami a szokásos flashforwarddal kezdődik, Saul a jövőben (tulajdonképp a mában) paranoiásként retteg szinte mindentől, s pánikszerűen menekül, mikor felismerik, de aztán abban a rövid introban meg úgy tűnik, mintha valamiért képes lesz szembenézni múltjával… gondolom, ezzel fognak kezdeni valamit, de előre jelzem, hogy a záró évadban erre nem lehet elég nettó öt perc, fekete-fehér képkocka. Mindegy, vissza a jelenbe (őőőő… múltba): pontosan ott folytatjuk, ahol előzőleg abbahagytuk. Saul Goodman immár törzskönyvezett ügyvéd, Jimmy ezzel a névváltoztatással akarja lezárni  Mc Gilles múltját, kapcsolatát bátyjával, a HHM-es harcát – s bár Kimnek ezzel fenntartásai is vannak, a makacssága legyőz minden akadályt. A korábban eladott, osztogatott eldobható mobilok által szerzett bűnözői vásárlókör jó alapot adhat az ügyfélköre bővítésére, ráadásul ez a lökött egy nyilvános performance keretében még 50% kedvezményt is biztosít a munkadíjából: az évad egyik legszórakoztatóbb szála az a két idióta bűnöző, akik a féláras kedvezmény miatt egy epizódon keresztül csinálnak mindent –hogy majd Saul a sittről úgyis olcsóbban kihozza őket…

Eddig is így volt, s most sincs másképp: az évad egyik szála a Jimmyből lett Saul történte, hogyan is lesz belőle a kartell ügyvédje, mennyire is tekinthető ez önkéntesnek és mennyi ebből a kényszer – vélhetően itt kellene némi drámai érzetről említést tenni az események kapcsán, de én ilyet nem igazán tudok mondani. Tulajdonképp a drámák már megtörténtek korábban, ezen évadban csupán lassan sodródik Saul a saját maga által keltett árral – különösebb meglepetés és izgalom nélkül. Amiért eddig is szerettem, az most is megvan: akadnak ebben a sztoriban is egészen jó pillanatok, nekem különösen tetszettek azok a leleményességek, amikkel Saul eléri céljait (amit az építkezés hátráltatásáért tesz, az zseniális), mert valahogy én mindig is kedveltem a törvényesség határán, néha azon túl járó figurákat. Önmagában Kim és Jimmy (bocsánat, Saul) viszonya is érdekes volt, érdekházasságuk, ahogy egymásra hatottak, ahogy formálták egymást, ahogy Kim néha maga is átlépte a határokat, ahogy és amiben támaszkodott Jimmyre, az kifejezetten érdekes és jó volt – ennek a csúcspontja meg ugye az lesz majd, amikor a „feleséged épp most mentette meg a seggedet”. Bár nézés közben ez a kapcsolat is kicsit lassúnak és érdektelennek tűnt, utólag végiggondolva volt eredménye és látszata az egésznek…

A BCS másik, központi figurája meg ugyebár Mike karaktere, aki majd Gus jobb keze lesz a Breaking Badben – no, itt most konkrétan megtudjuk, miért is… és a legnagyobb bajom nekem ezzel az egész szállal, meg tulajdonképp az évaddal szegény Jonathan Banks szerepe. Egyre kevésbé tűnik hitelesnek és reálisnak mindaz, amit ő kap és elvisel, szegényem túl gyorsan és túl látványosan öregszik a szerepéhez (eddig nem volt gond Gussal, de lassan ő is ebbe a kategóriába esik). Az öreg Salamanca ugye mindegy, a tolószékben nem feltűnő a dolog, sőt, a többi karakternél sem zavaró, de Mike-ra és Gusra szinte már rossz ránézni – Mike-ot például jól elintézik az évad közepén, s egyre hiteltelenebb látni mindazt, ahogy ő abból talpra áll és amit kibír. Maga a drogháború Gus/Mike és a Salamanca család között jó, érdekesek Gus üzleti áldozatvállalásai a nagyobb cél érdekében, jól kezelik Nacho karakterét is (szegény srácot nem irigyeltem, ahogy a két szervezet közé került), s tetszett az is, hogy egyre durvábbá válik minden… de itt is az volt az érzésem, hogy 10 részre elnyújtva ez bizony sok. Van például egy teljes epizód, amiben 7 millió dollár óvadékot kell keresztül cipelni a sivatagon – no, az engem a legyes fejezetre emlékeztetett a BB-ből. Amúgy is sokszor tűnt úgy, hogy tulajdonképp semmi nem történik, hogy az egész évad csupán egy nagy állóvíz, amibe néha Saul beledob egy-egy kavicsot, de az EP8 szerintem kifejezetten kínszenvedés… annak ellenére érzem úgy, hogy majd’ mindenki elalél a sétától.

De egyébként így vagyok az egész évaddal is. Jóformán semmit nem léptünk előre azon az úton, aminek végén Jesse és Walt majd beállít Jimmyhez (nagyon remélem, ezt a jelenetet nem hagyják ki a végéről), olyan tök fura minden. Jönnek új karakterek, akiknek ugye majd el kell tűnniük, de később meg sem említik őket – ez Kim tekintetében egyre furább – vannak egyre durvuló drogháborús ütközetek, vannak jó és jobb Saulos ügyek… de összességében ez az egész évad egy egy helyben toporgás. Nekem legalábbis így jött le – ezúttal nem igazán találtam benn olyan kapaszkodót, ami köthetné a BB-hez (na jó, Hank feltűnése picit talán ilyen). Igaz, már szinte mindenki tiszteletét tette, aki majd később feltűnik, s az is igaz, hogy az ottani állapotok kialakulásához idő kellett… de akkor is. Jimmy immár végleg Saul lett, Mike meg már végleg Gus embere – a lényeg megtörtént, a többi csak játék az idővel meg a mellékszereplőkkel. E tekintetben meg igazából mindegy is, hogy Saul mennyi bowling golyót dob Howard autójára, vagy hogy Lalo Salamancát (aki amúgy egy jó figura) sikerül-e likvidálni az évad végére és/vagy Kim mikor tűnik el Saul mellől… például mindkettőnek be kell következnie ahhoz, hogy gond nélkül átlépjünk a BB korába. A záró évadra nagyon össze kell kapniuk magukat az íróknak, ha minden szálat jól és hitelesen el karnak varrni, ha el akarják hitetni azt, hogy Albuquerque városában Gus Fring ül a drogbirodalom csúcsán, a Los Pollos Hermanos nevű helyi KFC irodájában.





70%



.

Niwrok írta:

R2-D2 írta:

A vihar magja

Mindent összeadva és kivonva talán majd még meg is veszem. Egyszer.

65%

A természeti katasztrófafilmek területe nekem majdnem teljes vakfolt, soha nem éreztem még, hogy nekem feltétlenül látnom kéne többet azokon kívül, mint amiket a tévében elkapok időnként.

És nagyjából pont ez lett az oka, hogy végül megnéztem ... Csak éppen a Netflixen jött szembe...

Ahhoz képest, hogy nem az én műfajom, tényleg egészen jól szórakoztam rajta. A körítés persze szerintem is tele van szakállas klisékkel, a pár ismerős arcot leszámítva harmatgyenge a legtöbb színész, és nekem a CGI is néha gyengécskének tűnt (mondjuk én vagy öt évvel később néztem, mint te... főleg ahogy az épületek hullottak csaknem tökegyforma téglákra, ahogy a kamionok úgy pattogtak, mintha nem is lenne súlyuk, meg ahogy elrepült a műtehén, az volt gázos)... de egyébként a felvezetőt leszámítva van benne dinamika, így meg elment vele a másfél óra. A két tanyasi tahó meg jól feldobta a hangulatot, na ők még qrvajól hozták a karaktert .

6,5/10
.

.





Dark S3





El nem tudom képzelni, hogy ezt az egészet az írókon kívül bárki is képes átlátni… egyszerűen képtelenség. Ami a Dark harmadik évadában ránk köszön, az valami brutális, megmondom őszintén, kb. a negyedik epizódra olyannyira elvesztettem a fonalat, hogy halványlila fingom nem volt róla, kivel, mikor, mi és miért történik – hiába állítottam meg a filmet, hiába próbáltam kibogozni a csomót, néha még azt sem tudtam, épp melyik univerzumban járunk. Adaméban, vagy Evaéban… És még soha nem tetszett ennyire film, sorozat úgy, hogy közben szinte semmit nem értek belőle, de még talán soha nem is engedtem el menet közben egy történetet sem azzal, hogy egyszerűen elvesztem térben és időben. Itt most ez történt: a fent nevezett okok következménye az lett, hogy egyszerűen néztem és élveztem minden percét, csodálkoztam és hüledeztem a jobbnál-jobb ötleteken, csavarokon és kapcsolatokon… és közben nem érdekelt már, mi miért is van úgy, ahogy van. Abban bíztam, hogy – tekintve ugye, ez nem Hollywood – majd csak megmagyarázzák, mit is láttam, csak van valami elképzelés arra, hogyan is létezhet egyszerre mondjuk négy Martha egy jelenetben, s legfőképp csak tudnak valami elfogadható lezárást adni ennek a pozitív őrületnek. Nos, tudtak…

Ugye, a második évad végén, 2020. június 27-én eljön az apokalipszis a Dark sorozatban (jé… pont ekkor jött ki a harmadik évad), amit Jonas nem tudott megakadályozni, sőt, elvesztette szerelmét, Marthát is – hogy aztán a lány egy fura kütyüvel a kezében megjelenjen nála, s az utolsó pillanatban magával vigye egy másik világba. Ez pedig engem már az első pillanatában lenyűgözött: arra gondoltam, hogy ezzel a Dark biztosan szintet fog lépni, hisz nem elég a több idősík, immár több, párhuzamos világ is bejön a képbe – nos, várakozásom maximálisan beigazolódott. Sőt. Nem elég ugyanis, hogy a Képmáshoz hasonló tükörvilágban is járunk (és itt a tükröt szó szerint kell érteni, tessék majd figyelni a részletekre!!!), de úgy járunk ott, hogy közben a korábbi 20-30 főszereplő gyakorlatilag megduplázódik (mert mindenki kicsit más is) és a korábbi időutazás kibővül a világok közti utazással is. A 33 éves ciklus sem dominál már annyira, itt a kiválasztottak oda és akkor utazhatnak, ahova, és amikor csak akarnak, totál összemosva a világok közti határokat és eseményeket. Lehetetlen mindent követni, ahogy azt írtam, néha azt sem tudni, melyik világban járunk – én megpróbáltam, nem sikerült. Egy hatalmas káosznak tűnik az egész, amiből nincs kiút, amiben a két fő ellenség folyamatos hazudozása mozgatja a dolgokat, s amiben az a bizonyos ciklus, hurok a szereplők minden igyekezete ellenére csak nem szakad meg. Sőt, minden pontosan úgy és akkor történik, ahogy és amikor már midig is megtörtént – mert a dolgokat mozgató két idős figura kvázi ellentétes célja csak ezt idézheti elő.

Anélkül, hogy túl sokat elárulnék a sztoriról (így most azt sem mondhatom el, ki az az Éva és miért is az), annyit elmondhatok, hogy az a bizonyos apokalipszis abban a tükörvilágban is bekövetkezik, ahonnan az új Martha érkezik, viszont ott elvileg épp az ő dolga lenne ezt megakadályozni. Nagyon tetszett az elején, hogy kvázi egy női Jonast csináltak belőle, ahol lakik, ahogy öltözik, az zseniális felvezetése az évadnak: a sárga esőkabát így válik egy ikonikus ruhadarabbá… utána is kellene néznem, lehet-e ilyet rendelni. Szóval Jonas ide kerül külsősként, és vele együtt mi is rácsodálkozunk arra, hogy – a Képmáshoz hasonlóan – mennyivel máshogy alakult a már megismert szereplők élete. Zseniális húzások a sztoriban: más férj és feleség, más lakás, volt, aki itt pap, de Adam világában nem volt az, van itt is néma, de nem az, akire számítasz, sőt, aki fogyatékos volt, az itt is az, de most máshogy. Annak ellenére, hogy „a dolgok itt is megtörténnek, lehet, hogy nem pont akkor és pont úgy, de megtörténnek” szinte minden eseményében zsigerien új és izgalmas a kis változtatások miatt minden – millió példát tudnék erre mondani, de a legszignifikánsabb mondjuk Ulrich esete Helgével. Aztán mennyi mindent rejt az a mondat, szituáció, élethelyzet, hogy „azt a nőt csalom veled, akivel megcsaltam a feleségemet”… bizony, a sakkbábuk ugyanazok, a játszma vége is ugyanaz, csak épp máshol állnak most a sakktáblán. Apropó, sakktábla: többször el is hangzik a sorozatban, hogy minden bábu a helyén van, vagy hogy azokat oda kell tenni (legdurvább ugye Jonas tette Siljával, amikor mondja neki és az anyjának, hogy rossz helyen és időben vagytok) de egyébként is, az egész nem más, mint Adam és Eva gigászi, világokon átívelő sakkjátszmája. Egy óriási mindfuck, egy bámulatosan átgondolt és részleteiben szenzációsan megtervezett mestermű… akkor is (vagy tán pont azért), mert teljesen képes összezavarni a nézőt.

De amikor már úgy érzi az ember, hogy mindennek vége, mikor egy epizódon belül megdöbbentő módon sorban halnak meg a szereplők, mikor azon gondolkodsz már, hogy akkor most hogyan tovább, jön egy karakter, minden titkok tudója, akire úgy igazából nem is nagyon figyeltünk eddig és szép lassan ő lesz az, aki fényt gyújt a sötétben. Nehezen írom le azt az érzést, amit akkor éreztem, mikor elkezdték megmagyarázni, ki mikor hogyan került oda, ahova, mikor kezdett összeállni a kép: szinte szétáradt bennem a megdöbbenéssel kevert öröm, hogy mindennek, amit eddig nem értettem, van oka és értelme. Az olyan gondolat, hogy mondjuk az, akit egyik világban fiatal korában megölnek, az létezhet-e egyáltalán idősebb korában bárhol, bármikor, rögtön tovaszáll, egyszerűen kéjes élvezettel szívtam magamba minden képkockáját a harmadik évadnak, mert olyan volt, mint mikor valaki megfogja a kezedet a sötétben és vezet ki a fény felé. Zseniális az egész, ahogy tényleg, minden, mindennel összefügg, ahogy ki van találva a két világ keletkezésének oka, ahogy az eredet nem az, mint azt Adam és Eva gondolja. Apropó, mekkora húzás a három, eddig ismeretlen ítéletvégrehajtó kiléte is, mint ahogy az is, hogyan és hol lehet helyrehozni ezt az egész elbaszott világot. Az mondjuk sosem volt kérdés számomra, hogy a helyrehozott világban Jonasnak nincs helye (mert ugye Mikkel nem megy vissza, hogy az apja legyen), de azon rendesen meglepődtem – és elgondolkodtam –, hogy lehet, Marthanak sincs… Számomra ez a végjáték, így megírva közel tökéletes: az igaz, hogy tényleg sokat sírnak benne a karakterek, de ha belegondolok, miken mennek keresztül és milyen döntéseket kell hozniuk, cseppet sem lehet ezen csodálkozni.

Oldalakat tudnék írni jelenetekről, amikből ha egy másik filmben akár csak egy is van, akkor az az év filmje lehetne, de kiemelnék ezek közül kettőt-hármat, ami nagyon megfogott/kiakasztott. Az volt talán eddig is az egészben a legdurvább, hogy valakinek a lánya egyben a saját anyja is, de most az, hogy hogy lehetett ez, egyáltalán, hogy az apja kicsoda, mikor (!!!) és hogyan születhetett meg, az minden képzeletet felülmúl. A másik Ulrich esete: mekkora szívás már, hogy tudatlanul visszamész a múltba, megkeresni a fiadat, megtalálod, majd életed hátralévő részét sitten és bolondokházában töltöd, mert azt, aki megmenthetne, megöli a saját, ugyanannyi idős anyja – az egyik világban… de a faszi a másik világban sem jár jobban, mert ott meg szembesülnie kell tettének következményével, ami következmény 33 ével későbbről érkezik. És akkor még nem is beszéltem a Dark azon alapvetéseiről, miszerint, ha létezik idősebb éned, akkor nem halhatsz meg (inverz Vissza a jövőbe), vagy ha visszamész a múltba, akkor a környezeted jövője egyben már a te múltad is, így azon nem tudsz változtatni. Meg amúgy is: minden a ciklusról szól, minden eleve el van rendelve, minden, mindennel összefügg, s ha te magad nem is kerülnél arra a helyre, ahova kerülnöd kell, mert mondjuk, nem akarsz, lehet, pont azzal kerülsz oda, hogy nem akarsz odakerülni… amíg valaki át nem vágja azt a bizonyos csomót, a végtelen jel központi találkozási pontját.

Ha bármi hibát is kellene keresnem a soriban, talán csak azt tudnám megemlíteni, hogy a legeslegvégén kicsit nagyobb perspektívát is megnéztem volna Windenből. Oké, jó az a vacsora, meg rengeteg rejtett ötlet és gondolat van önmagában abban az öt percben is, de én tök kíváncsi lettem volna részben egy nagytotálra a kisvárosról (van egyáltalán erőmű??) és esetleg egy montázsra a karakterekről, hogy az új szituban ki mit csinál. Egyáltalán… ki létezik azok közül, akikkel eltöltöttem 26 órát három évad alatt. És hogy jól gondolom-e azt, hogy ha ugye nincs ok az időgép megépítésére, tehát nem lesz abból meghasadt univerzum, akkor ugye atomerőműs baleset sincs? Tehát nem keletkezik az az anyag, ami miatt lehet időutazni és ami elhozza az apokalipszis??

Húúú, ez brutál jó volt. Egyébként is gondolkodtam rajta, hogy a harmadik előtt meg kéne néznem újból az első kettőt (ne tegyétek, semmit nem fog segíteni), de ezek után biztos, hogy valamikor majd egyben meg fogom nézni a három évadot…. milyen jó lesz, hogy tudni fogom, ki mit miért csinál…  





100%



.

R2-D2 írta:

.
Zombieland 2


Madison (Zoey Deutch), a hűtőkamrás csaj talán az egész film (és ezzel együtt a magyar szinkron) legnagyobb húzása: karakterébe mindent beépítettek a szőke plázacicákkal kapcsolatos sztereotípiák terén. Az a duma, az a szőkenős picsaság, az az egész jellem, amit ő képvisel részben igazi színfoltja a néha talán önismétlésbe hajló mozinak, részben pedig egy remek kritika, görbe tükör bizonyos társadalmi értékeknek és szereplőknek.

… és majdnem tökéletes is lenne, ha nem lenne tele ez a jelenet is, meg amúgy a film nagy része azzal a bizonyos hányással. Értem én, hogy a betegség, kvázi az egész fertőzés azzal kezdődik, de úgy gondolom, ennek premier plánban használata és mutatása csupán egy roppant ócska hollywoodi filmvígjáték klisé. Az csak egy dolog, hogy én köztudottan fóbiás vagyok, de azt gondolom, hogy egy jó vígjátéknak – s ennek is – önmagában el kellene tudnia adni magát mindenféle altesti és gusztustalan humor nélkül is. Magam részéről legalábbis jobban kedvelem azokat, amikben a vicces élethelyzeteken és poénokon lehet nevetni, s nem azon, ki mikor kit hányt nyakon – még ha ez egy fertőzés része is.

A finálé meg… zseniális. Egy óriási mészárlást megfejeltek egy olyan tömeges zombiirtással, hogy amihez hasonlót láttunk már ugyan más komoly és kevésbé komoly moziban, de itt valahogy hatványozottabban ütött az egész. Én legalábbis az utolsó pillanatig nem tudtam, mire megy ki a játék, rendesen megvezettek a kétségbeesett küzdelem látszólagos elbukásával – hogy aztán széles vigyorral nézzem, hova tűnik az egész zombisereg.

Nekem ez, így – mínusz ugye a sok rókázás – ilyen mixben nagyon tetszett, Madison karaktere és dumája meg szinte belém égett… még jó, hogy nem vagyok fiatal és ezt nem kel napi szinten elviselnem.

80%

Hát, ez még másodszorra is baszottut tetszett. Sőt, jobban, mint elsőre...

Sőt, az idézett zombiirtás is más megvilágításba került: elsőre nem is figyeltem rá, hogy mikor Harrelson indián őseiről beszél, megmutatja egy asztalon, hogyan vadásztak az ősök bölényre. Most, miután már tudtam a finálét, rögtön fel is tűnt a jelenet, ami fölött elsőre átsiklottam.

Madison meg... hát az még most is beszari volt. Az utóbbi idők legjobb vígjátékos húzása ilyen környezetbe betenni egy plázacicát.

Nem lenen ellenemre, ha lenne ennek egy harmadik része - talán kevesebb hányással.


.

R2-D2 írta:

.
Dark S3

El nem tudom képzelni, hogy ezt az egészet az írókon kívül bárki is képes átlátni… egyszerűen képtelenség. Ami a Dark harmadik évadában ránk köszön, az valami brutális, megmondom őszintén, kb. a negyedik epizódra olyannyira elvesztettem a fonalat, hogy halványlila fingom nem volt róla, kivel, mikor, mi és miért történik – hiába állítottam meg a filmet, hiába próbáltam kibogozni a csomót, néha még azt sem tudtam, épp melyik univerzumban járunk. Adaméban, vagy Evaéban… És még soha nem tetszett ennyire film, sorozat úgy, hogy közben szinte semmit nem értek belőle, de még talán soha nem is engedtem el menet közben egy történetet sem azzal, hogy egyszerűen elvesztem térben és időben. Itt most ez történt: a fent nevezett okok következménye az lett, hogy egyszerűen néztem és élveztem minden percét, csodálkoztam és hüledeztem a jobbnál-jobb ötleteken, csavarokon és kapcsolatokon… és közben nem érdekelt már, mi miért is van úgy, ahogy van. Abban bíztam, hogy – tekintve ugye, ez nem Hollywood – majd csak megmagyarázzák, mit is láttam, csak van valami elképzelés arra, hogyan is létezhet egyszerre mondjuk négy Martha egy jelenetben, s legfőképp csak tudnak valami elfogadható lezárást adni ennek a pozitív őrületnek. Nos, tudtak…

Húúú, ez brutál jó volt. Egyébként is gondolkodtam rajta, hogy a harmadik előtt meg kéne néznem újból az első kettőt (ne tegyétek, semmit nem fog segíteni), de ezek után biztos, hogy valamikor majd egyben meg fogom nézni a három évadot…. milyen jó lesz, hogy tudni fogom, ki mit miért csinál…  

100%

Ezt én most sajnos nem tudtam ennyire élvezni...

Bár a Möbius-szalagként kezelt világok "A" meg "B" oldala, tényleg jókat nevettem a mindenben megjelenő "tükröződéseken", a bő 150 évnyi időtáv nagyon érdekes volt, az ebben rejlő kihívást (a szálak kézben tartását) is maximálisan elismerem, és még az "eredendő eseményre" való kifutás is tetszett... közben ez az évad mindent felerősített, amiket az eddigi évadokban hibának láttam. Nem esett jól, hogy nem pusztán el kéne fogadnom, hogy nem követhetem a láncot a sok ide-oda ugrálás miatt (a 7. rész szabad mozgása éppen azért nem tetszett, mert felrúgta azt a szabályt, hogy itt az eseményeknek 33 éves ciklusokban kell történnie, ami különösen akkor gáz, amikor Jonas és Claudia 33 évig mást sem csinál, csak a romos gépet kapcsolja be naponta egyszer), de az már egyenesen zavart, hogy nagyon nem is próbálják. Eddig tök jó volt, hogy a legtöbb dologban megjelent az emberi motiváció és gyarlóság, ami mozgásban tartotta ezt a "körforgást", és legalább ezek mentén lehetett haladni, most az emberi tényező háttérbe szorult, és a nagy sakkjátszmából csak annyi látszott, hogy időnként odakapcsolunk Adamra, aki újabb embert lök bele a gömbbe... mint amikor az ember főz, és gondosan adagolja a hozzávalókat. Még rosszabbul esett, és eddig is szóvá tettem, hogy rengeteg a semmibe révedő arcokról készült nagytotál, ami ebben a formájában csak időhúzás, és szintén írtam már róla, hogy a random felbukkanó öreg Claudia egyre jobban irritál... itt meg ő lett az egésznek a kulcsa. És úgy lett a legutáltabb karakter nálam, hogy a sejtelmes hóhér-triót az első perctől kezdve semmirevalónak, üres lufinak tartottam. Az már ezek között csak apróság, hogy a nagy megfejtések időnként csak lyukra futások, például hogy csaknem két évadig ment a találgatás, hogy Jonas hogy lesz "Adam", hogy hogyan ég meg a feje, erre egy vállrándítással el lett intézve, hogy "túl sokat utazott"...

Ettől még jó ez az évad is -kiemelve, hogy a megvalósítás továbbra is parádés-, de az előző kettő fényében "csak"...

Ja, meg rohadt jók a zenéi...



8/10
.

Niwrok írta:

Dark S3


Ezt én most sajnos nem tudtam ennyire élvezni...

Bár a Möbius-szalagként kezelt világok "A" meg "B" oldala, tényleg jókat nevettem a mindenben megjelenő "tükröződéseken", a bő 150 évnyi időtáv nagyon érdekes volt, az ebben rejlő kihívást (a szálak kézben tartását) is maximálisan elismerem, és még az "eredendő eseményre" való kifutás is tetszett... közben ez az évad mindent felerősített, amiket az eddigi évadokban hibának láttam. Nem esett jól, hogy nem pusztán el kéne fogadnom, hogy nem követhetem a láncot a sok ide-oda ugrálás miatt (a 7. rész szabad mozgása éppen azért nem tetszett, mert felrúgta azt a szabályt, hogy itt az eseményeknek 33 éves ciklusokban kell történnie, ami különösen akkor gáz, amikor Jonas és Claudia 33 évig mást sem csinál, csak a romos gépet kapcsolja be naponta egyszer), de az már egyenesen zavart, hogy nagyon nem is próbálják. Eddig tök jó volt, hogy a legtöbb dologban megjelent az emberi motiváció és gyarlóság, ami mozgásban tartotta ezt a "körforgást", és legalább ezek mentén lehetett haladni, most az emberi tényező háttérbe szorult, és a nagy sakkjátszmából csak annyi látszott, hogy időnként odakapcsolunk Adamra, aki újabb embert lök bele a gömbbe... mint amikor az ember főz, és gondosan adagolja a hozzávalókat. Még rosszabbul esett, és eddig is szóvá tettem, hogy rengeteg a semmibe révedő arcokról készült nagytotál, ami ebben a formájában csak időhúzás, és szintén írtam már róla, hogy a random felbukkanó öreg Claudia egyre jobban irritál... itt meg ő lett az egésznek a kulcsa. És úgy lett a legutáltabb karakter nálam, hogy a sejtelmes hóhér-triót az első perctől kezdve semmirevalónak, üres lufinak tartottam. Az már ezek között csak apróság, hogy a nagy megfejtések időnként csak lyukra futások, például hogy csaknem két évadig ment a találgatás, hogy Jonas hogy lesz "Adam", hogy hogyan ég meg a feje, erre egy vállrándítással el lett intézve, hogy "túl sokat utazott"...

Ettől még jó ez az évad is -kiemelve, hogy a megvalósítás továbbra is parádés-, de az előző kettő fényében "csak"...

8/10
.

Tulajdonképp mindenben igazad van, de valahogy nekem most ezekkel sem volt bajom. Persze Adam fejére én kíváncsi lettem volna, meg sok minden egyébre is, de valahol most az ÉLMÉNY, a zseniálisan összerakott káosz teljesen magával ragadott...

Mert még mindig tud azon járni az agyam, hogy akkor Noah az Hannah unokája, akinek az anyja fogant valamikor 1960 körül, de Noah megszületett 1920 körül, majd gyereket csinált 2030 körül, ami gyerek nem mellesleg önmagának az anyja is...  Szóval... igaz, amit írtál, minden hiba igaz, de most nem érdekel.  



Rendeltem is Darkos pólót... kettőt is. SoA már van, most lesz Darkos is. [/quote]