R2-D2 írásai 3.0

Niwrok írta:

Vivarium

A "más" fél éve már látta .
Kb. ugyanerre jutottam vele, csak kevésbé b*szott fel .

.

Húúú, akkor bocsi...

De ez csak azért van, mert már akkor is kimaradt a listáról, amikor olvastalak. Most meg, mikor ajánlották, már nem is emlékeztem az írásodra...

Na mindegy, ez egy kalap szar volt.


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Vivarium

A "más" fél éve már látta .
Kb. ugyanerre jutottam vele, csak kevésbé b*szott fel .

.

Húúú, akkor bocsi...
De ez csak azért van, mert már akkor is kimaradt a listáról, amikor olvastalak. Most meg, mikor ajánlották, már nem is emlékeztem az írásodra...
Na mindegy, ez egy kalap szar volt.

Ugyan már, ezért nem (sem) kell bocsánatot kérned . Mert mi is történt? Megnéztél egy szürreális zagyvaságot, amit amúgy nem néztél volna meg.
Még én magam sem mindig emlékszem, mikről írtam vagy miket láttam. Egyszer olvastam egy könyvet, és az utolsó tíz oldalnál jöttem rá, hogy azt már olvastam egyszer, úgy tíz évvel korábban... és már akkor is vacaknak találtam .

.

.





2067




Időutazós öko sci-fi…

A legjobban ezzel a kifejezéssel tudnám jellemezni a – számomra teljesen ismeretlen – ausztrál Seth Larney második egészestés játékfilmjét: az általam kitalált szubzsánerből természetesen viszont az időutazás lesz az, ami miatt elsősorban másnak is tudom ajánlani a mozit, az a bizonyos öko minősítés csupán csak felmondja a kötelezőt a témában (leszámítva a nyitányt.) Az imdb aktuális pontszáma ugyanakkor megint csak senkit ne tántorítson el a filmtől, sokkal, de sokkal több van ebben, mint azt az értékelések mondják és mutatják – igaz, picit kell rajongani magáért a műfajért… no meg esetleg az apokalipszisért (az emberiség megérett a pusztulásra címszó mögött).

A felütésben ugyanis pontosan egy ilyen apokalipszist látunk lezajlani dióhéjban: a klímaváltozás és az ember hathatós közreműködése (erdőirtás, stb) miatt a Földön gyakorlatilag elfogyott az oxigén, országok dőltek romba, emberek milliárdjai fulladtak meg a mérgező légkörben. Egyedül egy ausztrál város tartja magát, az is csak azért, mert ott van a Chronicorp nevű vállalat központja, ami mesterséges oxigént állít elő – a lakosok gyakorlatilag oxigénmaszkban élik életüket és kétségbeesetten keresik a szintetikus oxigén által okozott betegség gyógymódját. Mert hát miért is lenne egyszerű az élet, a cég által túlélésnek kínált mód súlyos következményekkel jár néhány embernél… szóval szívás az egész. Vagy leveszed a maszkot és meghalsz, vagy maga a maszkba juttatott mesterséges levegő öl meg. Azon most ne gondolkodjunk, hogy egy ilyen szituban miért is csak az ausztrál város lakói vannak életben a bolygón, a cég miért is nem tudott világszerte terjeszkedni (hisz a betegség még mindig jobb opció, mint a biztos halál), én legalábbis elfogadtam, hogy történetünkben a Chronicorp nem lépte át a városhatárt. A lényeg, hogy van egy fiatal – egyébként egy rém elcseszett (vagy zseniális??) casting eredménye – srác, aki barátjával a helyi erőműben karbantartó, s akinek felesége szintén megbetegszik a kórban.

A zseniális első öt perc után – amikor is elmondják mi is a helyzet és hogyan is jutottunk el idáig – kicsit érdektelenné válik a film. Ekkor legalábbis van egy szakasz a történetben, amikor a néző úgy érzi, semmi nem történik, és hogy a felvett szálak sehova sem vezetnek. Némi flashback, egy kis családi kétségbeesés, de semmi más – mígnem a főszereplőt és a nézőt is meglepő módon Ethant (Kodi Smit-McPhee) egy prototípus időgépből valaki arra kéri, hogy utazzon előre 400 évet az időben. Na, ez volt az a pont, amitől én egyre nagyobb érdeklődéssel kezdtem figyelni a történetet – az emberiség és a bolygó pusztulása önmagában annyira nem hatott meg – ugyanis innentől egy olyan területre tévedt a mozi, ami szívemnek különösen kedves. Némi dilemma után Ethan vállalja a küldetést, ugyanis az azzal a kecsegtető lehetőséggel jár, hogy a jövőből visszatérve tud gyógymódot hozni felesége számára. De hát miért is ne? Ha valaki tudott üzenni a jövőből, akkor az azt jelenti, hogy egyáltalán van jövő, az emberiség (egy része) túlélte a pusztulást, és vélhetően szándékában áll megmenteni a múltat, mert hát akkor ők sem létezhetnének. Annak ellenére, hogy ez egy nyilvánvaló paradoxon (mert hisz egyszer túl kell élni a jelent, megmentés nélkül, hogy aztán lehessen megmenteni, amire igazából így nincs is szükség), és már nagyon sok másik filmben találkoztunk hasonló gondolatokkal, nekem rögtön bekapcsolta a téma iránt érzékeny radaromat. Hát még mikor a jövőben Ethan szembesül azzal a múlttal, amit ő elhagyott…

Nem nagyon akarok írni mást – spoilermentesen nem lehet – aki ismer az írásaim alapján, az elhiheti, hogy innentől nagyon könnyen lehet mindenféle kapaszkodót találni a moziban. Amit/akit Ethan talál, az zseniális, ahogy a szálak a jövőben összegabalyodnak, ahogy a megmentésére érkezett karakter valódi célja és szerepe kiderül, az nagyon jó. Sorban ugrottak be azok az időutazós filmek, amiket az utóbbi 10 évben láttam, de leginkább talán az Időhurok és a 12 majom sorozat eleve elrendeléses elve nyomta rá a bélyegét a történetre. Mert mi van akkor, ha minden csak azért történik most úgy, mert annak épp úgy kell történnie, az emberiség megmentése meg csak egy illúzió? Hogy a bolygó majd szépen helyre teszi a saját egyensúlyát, és igazából nincs is szükség az emberre, annak kártékony hatására… no de akkor ki küldte az üzenetet? Hogy kaphat hírt a jelen a jövőből, ami nem is létezik? Vagy Ethan csinál valami mást, máshogy, ami sikerre viszi a küldetését, ami lehetőséget ad neki arra, hogy 2067-ben megteremtse a 2467 lehetőségét? Egyáltalán tud mást csinálni, pláne, hogy szembesül azzal, amivel?

Bármit is olvastok arról, hogy milyen átgondolatlan és pocsék a mozi időutazással kapcsolatos történetszála, ne higgyetek ezeknek a negatív hangoknak. Ugye, alapból nincs tökéletes film a zsánerben, alapból mindegyikbe bele lehet kötni, mindegyikben meg lehet találni a nyilvánvaló logikai bukfenceket – csak arról szól az egész, akarja-e az ember ezeket keresni, vagy nem. Én ezúttal nem akartam, én érdeklődéssel vártam, mi is sül ki az egészből, Ethan, aki amúgy teljesen alkalmatlan erre a feladatra, hogy boldogul mindazzal, ami vár rá. Érdekes egyébként elgondolkodni a srác karakterén, mennyire is volt szándékos a színészválasztás, mennyire játszik ez arra rá, hogy a néző ne is tudja róla elhinni, hogy képes megmenteni a Földön maradó lakókat…mert ha ez tudatos volt, tudatosan kerestek egy béna, teszefoszának tűnő srácot a kiválasztott szerepére, akkor megemelem a kalapom. De önmagában abban, hogyan függ össze jelen és jövő, mi szerepe van annak a kis üzenetnek, amit a srác a feleségének, hagy, de legfőképp mekkora áldozattal jár számára az egész, én nem találok különösebb kivetnivalót. Oké, nem ez lesz a legjobb ilyen témájú film, amit láttam – egyébként, nyilvánvalóan nem is elsősorban csak az időutazás a film központi témája – de tök simán élvezhető minden eleme, amit látunk. S ha már látunk… ha jól olvastam, a rendező korábban látványtervező (is) volt, s meg kell, mondjam, ami alternatív világképeket itt megvillantanak (kapásból hármat is), az zseniális.

Maga az öko vonal ugyanakkor semmi különlegeset nem tartalmaz. Elsütnek jó néhány közhelyet, amiket milliószor láttunk már másik filmekben, van egy nagyon erős Terra Nova/2012 áthallás is a moziban – csakhogy ez önmagában kevés. Semmi olyan újdonságot, eredeti gondolatot nem kapunk e témában, amire felkaphatnánk a fejünket, a hangzatos lózungok csupán kiegészítői a mozinak, s úgy érzem, úgy istenigazából az sincs kidolgozva, mi is lett volna Ethan feladata a jövőből visszatérve. Mondjuk az az apró csavar jó a végén – leszámítva a 400 éve nem működő, de beindított gép szerepét (ld még JW) – nesze neked korrupt cég önkényes igazgatósága. Az tetszett. De önmagában a látványon kívül – nevezetesen honnan, hova juthat a bolygó emberrel és a nélkül – semmi fontosat és érdemlegeset nem látunk/hallunk a tekintetben, mi olyasmit kellene csinálnunk, hogy megússzuk a rohamléptekkel közelgő valós katasztrófát. Ja, de. Küldjünk valakit előre az időben és ő majd meghozza a választ. Na de mi van, ha nincs is már jövő???

Annak ellenére, hogy jó pár dolog csípte a szememet közben, teljesen élvezhető film a 2067. Azt mondjuk szívesen vettem volna, ha elmagyarázzák Ethan csuklópántjának fontosságát, meg azt, hogy egy mérgezés információit hogyan is lehet időkapun keresztül követni, de ez legyen a legnagyobb baj. A főszereplő nekem rettentően irritáló volt a sok hisztijével – bár, mint mondtam, ezt tekinthetjük akár egy remek húzásnak is – én biztos erősebb, szerethetőbb karaktert küldtem volna előre az időben, mint ahogy kicsit feszesebbre is vágtam volna az egészet. A kisebb költségvetés néha látszik a mozin – bár láttam már ócskább sci-fit is – a jövőkép is inkább nagytotál, részletek nélkül. Ugyanakkor a főhös áldozatvállalása miatt a 2067-nek megvan az az érzelmi töltete, ami kiegészülve az időutazás finomságaival simán nézhetővé teszi. Ez meg ugye kis Fórumunk egyik specialitása… S a végére egy kis gonoszság: külön dicséret Larney számára, hogy sikerült az ún. példaképein túlnőnie: állítólag Stanley Kubrick, Terry Gilliam, Dennis Villeneuve és Duncan Jones filmjei inspirálták a 2067-et… nos, kész szerencse, hogy jóformán semmi kapcsot nem véltem felfedezni eme nemes rendezőkkel a filmben.




75%



.

.





A sárkánypecsét rejtélye




Ha tudtam volna, hogy ez az orosz fantasy film egy sorozat második része, tuti nem ezt nézem meg először... mindegy, annyi előnye van, hogy most majd be lehet ütemezni ennek a mozinak az előzményét, a 2014-es Viy című filmet is, ami – ahogy olvastam – szerencsére nem áll annyira szoros összefüggésben ennek a történetével, csupán az itt feltűnő főszereplő, egy bizonyos térképész, Jonathan Green (Jason Flemyng) a közös pont. Amióta nincs Hollywood, úgyis kevesebb a néznivaló… amúgy meg… megmondom őszintén, egyáltalán nem volt ez egy rossz élmény – láttam már sokkal rosszabb orosz (és amerikai) fantasyt is, úgyhogy túl nagy kockázatot nem vállalok. A CGI maximum gyengébb lesz…

Egyébként, ha nem szerepelne benn Schwarzenegger, szerintem nem találkoztam volna ezzel a mozival sem. Oké, hogy nagyjából próbálom követni a nagy medve friss filmtermését, de azért nem ülök órákat a net előtt utánuk kutatva – viszont ennek a mozinak az előzetesébe több helyen is belefutottam… vélhetően pont a nevezett Schwarzenegger miatt. Persze, logikus, hogy jobban promózzák a filmet, ha már két ismert színész is főbb szerepben arcát adja hozzá (a másik Jackie Chan), meg ha már Schwarzi producere is volt a filmnek – nekem meg több sem kellett: a bennem megbúvó gyerek rögtön ráharapott a sárkányos, 1700-as években, kínai-orosz-angol területen játszódó kalandfilmre. Már az előzetes is egy roppant látványos és szórakoztató kalandot ígért, s bár én kicsit viccesebbre számítottam, összességében csak ámultam-bámultam mindazon a képi világon, ami végül is a filmben elém tárult. Azt nem állítom, hogy Kóma szint, de ahogy az egész kinéz, ahogy azt a korszakot, azokon a helyszíneken megidézik, az bámulatos.

A prológusban kis animációban elmesélik, hol is vagyunk és mi is az a legenda, amit végigkövetünk két órán át – nos, nem akarom senkinek a kedvét elvenni, de azért azt bizony be kell nyelni, hogy Kínában, 400 évvel ezelőtt egy sárkány földbe nőtt szempilláiból keltek ki a legfinomabb teacserjék. Ezt a teát aztán mindenféle pozitív hatása miatt hamar megismerte a környék, a sárkányra és a teára pedig vigyáztak a Fehér Gandalf szerű varázslók. Persze, ahogy az ilyen mesékben lenni szokott, néhány varázsló túl mohó lett, belőlük lettek a Sötét Varázslók, akik átvették a hatalmat a sárkány felett – de olyan rendesek voltak, hogy ellenfeleik legerősebbjeit, a Mestert (Jackie Chan) és lányát, Cheng Lant (Xingtong Yao) nem ölték meg, csupán a Föld két különböző országában börtönbe záratták. Hogy azt hogy sikerült elintézni, hogy a Mester az angliai Towerben, míg a lánya Moszkvában raboskodjon, arról nem szól a bevezető… de nem is lényeges. Elvégre kell egy londoni szál, már csak azért is, mert ugye az előző film főhőse, Jonathan Green innen indul feltérképezni Európát (és Oroszországot), másrészt meg hát a Towerben ki más lenne a börtönparancsnok, mint maga James Hook, alias Arnold Schwarzenegger. A film eleje egy remek korrajzú, kicsit talán mókás börtönkaland, amiben Hook, mint jóságos igazgató rendszeresen kiutat biztosít azoknak a raboknak, akik őt tisztes versenyben, bunyóban le tudják győzni. A kis humánus… Itt, a Tower egyik cellájában, láncra verve raboskodik a Mester, a Vasálarcos, meg egy öregember, aki 30 éve nem látott nőt – nos, olyan nagy titkot nem árulok el, hogy (bár Hook állítása szerint ilyen még nem volt a Towerben) hogy közülük egyik megszökik, egyik meg szívinfarktust kap egy nő látványától. Hooknak csupán csak a Mestert sikerül ott tartania, bár az öreg rendesen megizzasztja a parancsnokot, sőt rámutat arra is, hogy az ereklyék között őrzött ősi sisak tulajdonképp egy fejtetőre állított fazék. S ha már sisak: az is kiderül (mert egy eltévedt fehér galamb megmondja), hogy a Vasálarcos, aki össze volt láncolva a másik kettővel, nem más, mint a regnáló, ámde hatalmából eltávolított orosz cár…

Rendesen meg van kavarva a felállás, és akkor még nem is beszéltem Jonathanról, aki forradalmasítja a térképészetet, és közben eljut Oroszországba – csakhogy miután ő meg ismeri azt a cárt, aki épp börtönben van Angliában, és szóvá teszi, hogy az a cár, aki ott van, az nem is a cár, ezért őt meg börtönbe zárják Moszkvában. Pont a Mester lánya mellé. Némi ármánykodás után aztán ő kiszabadul és a lánnyal (aki amúgy fiúnak adja ki magát) elindulnak Kínába – miközben egy hajón meg az igazi orosz cár és Jonathan felesége tart oda: mindenki más célból, de a vége az lesz, hogy belecsöppennek egy sárkánymesés történet fináléjába, ahol a jó varázsló szembeszáll a gonosszal, s mint ahogy az az ilyen történetekben várható, győzedelmeskedik. Egyébként bocsi a kicsit ironikus hangvételű tartalomismertetésért, egyáltalán nem a film érdemeit próbáltam ezzel csökkenteni, sokkal inkább az volt vele a célom, mennyire is nem egysíkú és kidolgozatlan az egész – sőt, néha talán pont azt éreztem, hogy picit túl van bonyolítva a történet a sok-sok karakterrel és helyszínnel. Persze, ez meg nagymértékben hozzátesz a teljes élvezethez, mert az egy idő után szinte road-movie-ba hajló kaland számtalan remek lehetőséget kínál bámulatosabbnál bámulatosabb képi világ megmutatására. Legyen szó akár a korai Londonról, Moszkváról, a hajóról, Transsylvaniáról, vagy Kínáról, annyira színes, látványos, összetett minden, hogy jó nézni. Nem mondom, hogy minden elemében hibátlan és tökéletes – a tengeri viharos rész például rém gagyi – de kifejezetten kellemes a szemnek: azt eddig is tudtam, hogy az orosz/kínai vizuális effektekkel foglalkozó műhelyek világszintűvé váltak, de mindig pozitív meglepetés ennek bizonyítékával találkozni.

Könnyen rá lehet egyébként fogni a filmre, hogy pusztán egy látványorgia az egész, de szerintem ez nem állja meg teljes mértékben a helyét. Persze, fantasy filmhez méltóan a látvány dominál, és hogy nincs olyan eget rengetően mély története – de az a véleményem, hogy semmiben nem marad el néhány hollywoodi mozi cselekményétől. Sőt. Itt a sárkány szemöldökét leszámítva egyszer sem éreztem kényelmetlenül magamat, oké, egyszerű és sablonos az egész, de a szerethető karakterek kedves, aranyos (gyerekes) történeten keresztül érnek útjuk végére. Ami meg külön tetszett – és igazából az egész film legjobb húzása volt számomra – hogy a sötét boszorkány varázslatai mögé is bevezetett minket a sztori, szépen feltárva a mágia és a tudomány közti különbséget. Mint mikor szisztematikusan leleplezik a bűvész trükköket: ahogy a tudós Jonathan szépen felfedi mindennek a hátterét, ahogy a csatában az addig legyőzhetetlen sereget megfosztják a technikai vívmányaitól és ez által rögtön fordul a kocka, az nagyon tetszett. S miután ez ugyebár mind a forgatókönyv érdeme: ezt valaki kitalálta és beépítette a sztoriba, úgyhogy részemről nagy dicséret az alkotóknak.

Aki arra kíváncsi, mennyit szerepel benn Schwarzi és hogy milyen a moziban, annak azt kell mondjam, hogy bár nem kifejezetten főszereplő, de számomra meglepően sok időt tölt a vásznon és teljesen jó a szerep, amit írtak neki. Azt hittem amúgy, hogy viccesebb lesz jelenléte, meg hogy az egész film kicsit komikusabb lesz, de sokkal inkább volt a kalandon a hangsúly, mint a mókán. Ezen icipicit talán még finomíthatnának az oroszok, hisz nem kell mindig, mindent annyira komolyan venni: ez a mozi is elbírt volna több esetlenséget, poént – még akár gyereknyelven is. Kínai-orosz produkció lévén, természetesen nem hiányozhatnak az olyan speciális – általam nem túlságosan kedvelt – kínai verekedős, harcművészeti elemek sem, mint levegőben pörgés, majdnem hogy repülés, de óriási szerencsére ezt sem éreztem túlzónak. Valahogy az egész A sárkánypecsét rejtélye részeiben és egészében is működik – igaz, nem lép túl zsánere keretein, de azon belül simán oda lehet tenni egy átlagos álomgyári produkció mellé. Nem egy Gyűrűk ura, de nem is az az elvárás vele szemben. Végre, az öregedő Schwarzi jó helyre került, sem rajta, sem a többieken nem éreztem semmi erőltetettséget.

S ha már a többiek: azért ne menjünk el szó nélkül az mellett sem, hogy epizódszerepben itt van még Charles Dance és Rutger Hauer is: orosz rendezőhöz képest igazi sztárparádé a film. Kifejezetten jó a különféle nációk különféle megjelenítése (ehhez kellettek bizony az angolszászok), a kevert angol-orosz-kínai gárda remek elegyet alkot, legyen szó akár rabokról a Towerben, kozákokról, vagy matrózokról a hajón, vagy a kínai falu lakosságáról. Mindezt pedig rohadt jó háttér előtt… minél többet írok, és minél többet gondolok rá vissza, egyre inkább az a meglátásom, hogy a viszonylagos visszafogott értékítéletekkel ellentétben ez egy kellemes film.





75%



.

R2-D2 írta:

2067

A legjobban ezzel a kifejezéssel tudnám jellemezni a – számomra teljesen ismeretlen – ausztrál Seth Larney második egészestés játékfilmjét: az általam kitalált szubzsánerből természetesen viszont az időutazás lesz az, ami miatt elsősorban másnak is tudom ajánlani a mozit, az a bizonyos öko minősítés csupán csak felmondja a kötelezőt a témában (leszámítva a nyitányt.) Az imdb aktuális pontszáma ugyanakkor megint csak senkit ne tántorítson el a filmtől, sokkal, de sokkal több van ebben, mint azt az értékelések mondják és mutatják – igaz, picit kell rajongani magáért a műfajért… no meg esetleg az apokalipszisért (az emberiség megérett a pusztulásra címszó mögött).

Annak ellenére, hogy jó pár dolog csípte a szememet közben, teljesen élvezhető film a 2067. A kisebb költségvetés néha látszik a mozin – bár láttam már ócskább sci-fit is – a jövőkép is inkább nagytotál, részletek nélkül. Ugyanakkor a főhős áldozatvállalása miatt a 2067-nek megvan az az érzelmi töltete, ami kiegészülve az időutazás finomságaival simán nézhetővé teszi. Ez meg ugye kis Fórumunk egyik specialitása…

75%

Köszi az ajánlást .

Nekem a bevezetőről a Csillagok között ugrott be, abban dilemmáztam ennyit egy pusztuló világban, hogy hátha lehet-e hagyni a szeretteket azért a bizonytalanságért, hogy hátha meg tudod őket kímélni a "nyüszítős" elmúlástól; az már az elején feldobott. Aztán gyorsan megértettem azt is, hogy miért emelted ki a színészválasztást, de nálam nem csak Ethan lógott ki a filmből, hanem gyakorlatilag mindenki, mert egyik sem az a klasszikus arc a vásznon, bár a félamatőr hangulathoz pont jól illett. A fordulat a csontival tetszett, meg azzal is, hogy mit talál Ethan a kamrában, meg ahogy társat kapott (bár a "mérgezés" meg a "haluzás" a legbénább vizuális trükkök voltak egy ebből a szempontból amúgy sem túl acélos filmben), aztán egy kicsit leült nekem a film (gáznak találtam, hogy időre kéne reaktort javítani (az a "kapcsoló"... na az volt még iszonyat röhejes!), de ráérnek elballagni az asszonykát megnézni), de majdnem végig megmaradt a kellemes szinten. Ami nekem gyenge volt, az a befejezés... mert oké, kellett a nyáltenger, de azzal még azt a kevés logikát is kidobták, amivel rendelkezett a film.

Spoiler:

Nem tudtam volna ennyit írni róla, mert ahogy mondtad is, a sztori kicsit egyszerű, a hibáit meg el kell tudni fogadni, mert van bőven... de megnézni a zsáneren belül mindenképpen érdekes volt.

7/10


U.i.: A sárkányszempillásat azt nem ígérem ...

.

.





Teherán S1




Azért megint van valami bizarr abban, hogy miközben elmerülök egy sorozatban, a való világban a nézett történethez kapcsolódó, esetleg ahhoz kísértetiesen hasonlító esemény történik… Most, miközben néztem a Teherán első évadát, szembe jött velem egy hír a neten, miszerint Izrael likvidálta az iráni atomprogramért felelősnek tartott tudóst. Közben meg természetesen ki van írva, hogy amit látunk, az egy kitalált történet (ami vélhetően igaz is), de ilyenkor megfordul az ember agyában, hogy olyan nagyon messze nem is áll a fikció a valóságtól…

Hát ez nagyon jó volt. Az évad első két része az idei év talán legfeszültebb, legizgalmasabb két órája volt, olyan zseniális dramaturgiával, és kiszámíthatatlan eseményekkel, hogy csak bámultam. Amellett, hogy már rögtön a nyitányban belecsöppenünk egy világba, amit jobb csak távolról, képernyőről nézni – még akkor is, ha ez természetesen nagyrészt izraeli nézőpont – az egész kémtörténet felütése totál a fotelbe ragaszt. Van egy fiatal pár, aki repülővel érkezik egy jordán géppel a teheráni reptérre… pontosabban nem is egy, hanem kettő. Két szálon indul a sztori: az egyiken az izraeli szerelmeseket követhetjük, akik csak azért nem utaztak saját országuk légitársaságával, mert az drágább lett volna – viszont a jordán repülő (állítólagos, ugye) hibája miatt kénytelenek leszállni egy ellenséges ország repterén. Engem eszméletlenül megdöbbentett már az a tény is, hogy totál ártatlan fiatalokat csak azért, mert ők Iránban izraeliek, gyakorlatilag bűnözőként kezelik: először nem is értettem, mit hisztiznek a gépen, hogy ők nem szállnak le Teheránban, de amikor kitágult a kép, minden világos lett. A paranoia magasfoka, amit itt a hatóságok művelnek, s bizony a sorozat hatalmas dicsérete, hogy tök együtt lehet érezni a két, adott környezetben kifejezetten hippinek számító (és ez nem az ő dicsőségük, inkább a rendszer kritikája) fiatallal, akik akaratukon kívül kerülnek abba a helyzetbe, amibe kerülnek.

Viszont viszonylag hamar – gyakorlatilag ezzel párhuzamosan – nyilvánvalóvá válik, hogy az a bizonyos paranoia annyira mégsem megalapozatlan az iráni hatóságok részéről: a géppel érkezik hamis azonossággal egy másik pár is, akik viszont tényleg Moszad ügynökök. Most azt nem írom le, mi, hogyan zajlik a reptéren, ki, hogyan, mibe keveredik bele, a lényeg, hogy Tamar (Niv Sultan), a szépséges izraeli kém feladata az, hogy egy légicsapáshoz kiiktassa a teheráni radarokat. Itt jegyzem meg, hogy míg a csaj „egyben van”, amíg úgymond tart rajt az álarc dekorja, kísértetiesen hasonlít Alicia Vikanderhez… ami meg egy óriási jó pont, ugye. Látszólag – legalábbis az ő szemszögükből – minden jól megy, ám pechükre magán célból pont a reptéren van az iráni Forradalmi Gárda vén rókája, Faraz tábornok (Shaun Toub), aki szimatot kapva szinte vérben forgó szemekkel veti magát a kém(ek) után. Mert persze hamarosan Tamar segítségre szorul és a teheráni közéletből előkerülnek azok az Izraelnek dolgozó hétköznapi figurák, akik segítik a lányt… lesz is miben. A sorozat és a sztori szempontjából pedig a lehető legjobb történik: szinte az első percektől egy halálos macska-egér játék kezdődik, amiben Tamar az egér és Faraz a macska. Egyszerűen zseniális az a dramaturgia, amivel egyre nehezebb helyzetbe hozzák a főszereplőnőt, amiből egyre nehezebben és egyre ziláltabban mászik ki – mint ahogy az is zseniális, ahogy egy kémelhárítás dolgozik, ahogy Faraz – igaz, sokáig csak fut a nyomok után – szépen, lassan összerakja a képet. A legjobb kémfilmes eszközökkel és hangulattal operáló sorozat a Teherán, az első két-három epizód annyira a bőröd alá kúszik, hogy utána szinte jeges zuhanyként ér a nem várt leülés… de előbb hadd említsek meg még valamit, ami miatt rám extrán különleges hatással volt ez az egész.  

Mert hiába láttam már sok ilyet, hiába hiszem azt, hiába is ülök le mindig az ilyen karakterisztikájú filmek/sorozatok elé, hogy tudom, milyen az élet ott, mindig letaglóz az az arab világ, ami szembe jön a képernyőn. Most sorolhatnám a filmek és sorozatok tucatjait, mikben is láttunk már hasonlókat, de európai fejjel egyszerűen még mindig felfoghatatlan mindaz, amit látunk. Talán csak a Kalifátus volt ennél megdöbbentőbb és kegyetlenebb, talán csak abban tűnt abszurdabbnak minden, amit muszlim társadalom címszó alatt látunk. Szinte minden epizódban van egy jelenet, ami ráerősít az érzésre: az még csak hagyján, hogy azt az idióta fejkendőt viselni kell szegény nőknek, de hogy egy kézmozdulat miatt majdnem sittre vágnak fiatalokat, az meglepett. Szinte gyerekes örömmel néztem például a reformer fiatalok tüntetését, szinte jól esett látni, ahogy próbáltak nagyjából nagyvilági életet élni… még a drogok ellenére is. Az már más kérdés, hogy e miatt a kis társadalomkritika miatt rendesen leül a sorozat, Tamar kapcsolata a sráccal, az egész szerelmi történet valahogy rohadtul nem illett bele a képbe. A Teherán középső szakasza érdekesnek érdekes volt, de pont a Sickboy-jal történő kapcsolat miatt egyben kisiklásnak is éreztem – ráadásul a lány epizódokon át olyan hülyeségeket csinál, ami nem vall egy profi kémre. Pláne a felütéshez képest volt fura, ahogy még számomra is ésszerűtlen helyzetekbe navigálja magát – gondoljunk csak arra a bizonyos tüntetésre.

A sorozat egyébként ebben a szakaszában próbál mélységet adni szereplőinek – szép lassan mindenkinek lesz oka félni valamitől, vagy csak szimplán elárulni valakit valamiért. Nem egy esetben jutott eszembe a 24, vagy a Homeland, azoknak is a klasszikus ismérve, amiben ügynökök a szolgálati utat megkerülve próbálják elérni céljaikat: leginkább zsarolás hatására, de van, hogy puszta meggyőződésből. A forgatókönyvírók amúgy jól kavarják a szálakat, végig hiteles marad az egész, s igaz, hogy Tamar miatt kicsit lassabb lesz a tempó, de a 8 epizódos évad középső szakasza is bőven tartogat izgalmas jeleneteket – egyúttal felkészít minket a nyitánytól épp egy kicsivel elmaradó zseniális fináléra. Nagyon jó a merénylet tervezése, illetve annak elhárítása, nagyon jó, ahogy szinte sakkjátszma szerűen lépnek a felek. Ugye, az irániak végig futnak az események után, az izraeliek meg nem tudhatják, mit is derített ki a Forradalmi Gárda róluk – és akkor még nem is beszéltem arról, kinek, milyen erkölcsi dilemmákkal kell szembenéznie a „munkája” során. Sőt, arra is kitér a Teherán – de ez megint csak erősen sarkított, izraeli nézőpont – hogy maga az ország, Irán, annak lakói, hogy is élik meg a saját körülményeiket, kik, miért és hogyan menekülnek el onnan, aki ott marad, annak milyen lehetőségei vannak – kicsit nekem olyan erősen pártállami rendszernek tűnt az egész, már ahogy azt az izraeli filmesek bemutatták. Mindenesetre hatásos… az meg, hogy igaz-e… nos, nem áll szándékomban személyesen megtapasztalni.

Ha már eddig nem árultam el semmit a konkrétumokról, most már nem is fogok: a központi téma ugyebár az a bizonyos légitámadás, illetve annak megakadályozása – nos, aki nézett 24-et, az érti, amit mondok… ez nem 24. Ahhoz semmi nem fogható, hiába készült az elmúlt évtizedben több, hasonló stílusú sorozat, Jack Bauer története egyszeri és megismételhetetlen élmény (amúgy, az itt főszereplő Faraz szerepelt a 24-ben is). A végére rettentően felpörögnek az események, sőt, az íróknak volt még a tarsolyában egy dupla csavar is – azt nem mondom, hogy ez a dupla csavar minden szegmensében tökéletesen megállja a helyét, hogy a dolgok mögé nézve nem érezni nagyon-nagyon pici izzadtságszagot, de a Teherán összképéhez – különös tekintettel a középső etapra – inkább hozzátesz, mint elvesz belőle. Szerintem egyébként e nélkül is qrva jó sorozat a Teherán, megvan benn minden, ami egy jó kémfilmhez kell, a klasszikus „lebukik-nem bukik le” hangulat sikeresen kitart a végéig, a kor- és társadalomrajz zseniális (és néha megdöbbentő), a színészek pedig kiválóak. A főcímzene – mostanában egyébként majd’ minden sorozatnál – baromi jó, az egész, így a maga 8 epizódjával teljesen kellemes négyestés kaland lett. Remélem, folytatják – ha már úgy hagyták abba, ahogy…

Nem olvastam utána, de kíváncsi lennék, mit szólt ehhez az iráni vezetés. De hát végül is… a gonosz izraeli agresszor meg akarja őket támadni, ők meg hősiesen elhárítanak… nagyjából. Szóval, semmi okuk a panaszra. Sőt, még az lehet, hogy mindaz a társadalmi berendezkedés, amit itt felvázolnak, és amin én szörnyülködtem, az nekik teljesen hétköznapi és talán még büszkék is rá…



80%




.

.





Vongozero – Menekülés a tóhoz S1 / Эпидемия. Вонгозеро




Nem tudom, az oroszok (különösen a sorozat alapját képező, 2011-ben (!!!) megjelent novella írója,Yana Vagner) megéreztek-e valamit az idei Covidból, vagy csak szimplán el akarták-e készíteni a saját Walking Deadjüket, de az biztos, hogy a mindennapos események fényében megint csak más színezete van a látottaknak. Sikerült ugyanis egy olyan hófödte tájakon játszódó road moviet összehozniuk, amiben a vírus okozta fenyegetettség olyan, mintha a napi valóságként telepedne rá a látottakra, de sokkal életszerűbb, hitelesebb minden, mint azt esetleg egy amerikai produkciótól megszokhattuk – beavatottaknak csak annyit írnék, hogy az Otthont keverjék össze képzeletben a Fertőzéssel, ezt a helyzetet meg tegyék bele mondjuk egy hófödte az Az útba. És bár elsőre bármennyire is nyilvánvalónak tűnhet a párhuzam a TWD-vel, én azt mondom, hogy nevezettek közül pont annak van legkevesebb köze az Epidémiához (szeretném ezt az eredeti címet használni, ez a legjobb) – eleve, ugye zombik sincsenek benne, meg azért teljesen más az amerikai és az orosz nézőpont, életérzés egy ilyen helyzetben.

Az alapszitu ugye az, hogy egy új járvány üti fel a fejét a világban (ami világ itt, nagyon helyesen szinte kizárólag Oroszországra koncentrálódik): véres köhögéssel kezdődik, fehérbe forduló szemgolyókkal és halállal végződik. A lényeg itt a halál: aki elkapja, az menthetetlen, viszont nem válik belőle zombi – a nézőnek legalább nem kell azzal foglalkoznia, hogy a sétáló halottak csak díszletek, útakadályok a történetben. Egyébként ez a fehérbe forduló szemgolyó baromi hatásos tud lenni, legyen az akár élő, akár halott emberé. Történetünk főhőse, Szerjozsa (Kirill Karo, az A vívóból) újdonsült feleségével lakik Moszkva külvárosi részén, egy gazdag, és hihetetlenül unszimpatikus milliomos szomszédjaként. Ex feleségével nem igazán van jóban, de fiáért, Antonért bármire képes lenne – így, amikor kitör a járvány (amit tök hitelesen, a TV-ből tud meg ő is) a moszkvai karantén ellenére elmegy érte. Persze, csak a gyereket nem tudja összeszedni, így kénytelen magával vinni Irinát, az exet is, ez pedig már alapból egy zseniális felütést ad a sztorinak: egy kalapba (kocsiba) kerül majd az új feleség a régivel. Ráadásul az új feleségnek van egy nagykamasz autista fia, Mása, valamint 30 év után Szerjozsa találkozik alkoholista apjával, aki szintén a kis csapat része lesz – és máris kész az Otthon családi drámájához hasonló alapfelállás. Hozzájuk első körben pedig még csatlakozik a szomszéd – aki minden kétséget kizárólag valami sztereotípiát testesít meg az orosz közéletben – annak várandós fiatal felesége és alkoholista, balhés, nagykamasz lánya. Kegyetlen jó kompánia, mindenki teljesen más, s az írók arra is vették a fáradtságot, hogy minden karakterről megtudjunk valamit – igaz, hogy a teljes kép majd csak a fináléra készül el, de így is érezhető és élvezhető minden feszültség, ami a kis csapatot szétfeszíti.

Tök jó, hogy az alaphangot azért mindenkinél megadják, minden karakterrel el tudunk indulni – hogy aztán menet közben mindenki tudjon változni kicsit. Nekem egyébként legjobban a két nő összezártsága tetszett, hisz nyilvánvaló, hogy Szerjozsa még szereti Irinát (és fordítva is), de valahogy szerencsétlen fickónak kezelnie kell a helyzetet – egészen elképesztő és jó drámai jelenetek keverednek ki a kusza kapcsolatrendszerből. S ha még nem lenne elég, ott van Borisz, a nagypapa, Szerjozsa apja, aki súlyos terhet hordoz fiával kapcsolatban – s amire lehet, nem is emlékszik, hisz már szinte elitta az eszét – aki épp e miatt szinte kényszeredetten próbál kvázi vezekelni a családban… és elvezetni őket egy biztonságosnak vélt helyre. Egy tóhoz, a Vongozerohoz, valahova északra, ahol nincs vírus, de van egy kis nyári lak, s ahol talán túl lehet élni ezt az őrületet, ami a világra tört. A sorozat elején talán még nem is akar mindenki menni, ám történik néhány dolog, ami összerántja a családot és a szomszédokat, így szinte menekülve, de egyszerre kelnek útra… hányan is?… tízen.

Az Epidémia így lesz egy baromi jó posztapokaliptikus világban játszódó road movie – nem is áll szándékomban, de nem is tudnám tételesen leírni, hogy a nyolc epizódban mi történik a kis csapattal. Egészen elképesztő drámák és fordulatok, kémfilmeket megszégyenítő izgalom és meglehetősen durva jelenetek kísérik az útjukat – a durvaságot pedig úgy értsétek, hogy adott helyzetben simán elképzelhető, hogy ezt az oroszok megteszik. Nem mondom, hogy nem ül le néha a történet, de még az unalmasabb, látszólag egy helyben topogó részekben is mindig történik valami, ami képes sokkolni, izgalmat fokozni. Az olyan epizódokról meg ne is beszéljünk, mint mikor keresik a gyereket… Nagyszerűen vannak megírva a karakterek, aki az elején unszimpatikus (nem megy ki a fejemből, Lyonya mennyire is emlékeztet a 2012 orosz milliárdosára), azt a végén, bizonyos helyzetekben már sajnálni is lehet, no meg az sem volt egy utolsó jelenet és dramaturgiai húzás, amit Szerjozsa és Ira a folyosón műveltek. Az egész, úgy ahogy van, bámulatos, itt nem kell azon mérgelődni, ki mit miért csinál, ki cselekszik csupán a hatás kedvéért – itt minden szereplő emberként reagál a helyzetre. Van, aki megőrül, van, aki gyilkossá válik – eddig még nem említettem, de az út közben összeszedett orvos, Pása figurája is kiváló – és ezt képtelen feldolgozni, van, aki meg csak szimplán meg akarja menteni bármi áron a gyerekét, szerettét. És még azok a mellékszereplők is működnek, akik úgy istenigazából nem tesznek hozzá a történethez, de főhőseink útjában fontos állomások, hisz például a járvány idején rendületlenül havat takarító néma hótolós a szimpla köpésével mindent kifejez a csapatról és a helyzetről.

Annyira jó, hogy hétköznapi emberek hétköznapi módon viselkednek, hogy a köztük lévő feszültséget hétköznapi módon próbálják rendezni. Hogy itt most nem hörgő zombik elől menekülnek, hanem elsősorban a hatóságok és a betegség elől, másodsorban pedig saját múltjuk elől. Qrva jó, hogy szép lassan mindenkinek megismerjük ezt a múltját – ez rengeteg meglepetéssel szolgál, ám ezek a meglepetések sem hasraütés szerűek, hanem jól felépítettek – hogy végre van egy olyan világ, amiben nem kell a logikátlanságokat keresni. Bazzeg, ha itt hó van és hideg, akkor a szereplők tényleg fáznak és látszik a leheletük, itt nem automatikus, hogy mindenki oldalán fegyver lóg, s az is tök életszerű volt, hogy mondjuk egy Moszkvától távoli faluba még a fertőzés híre sem jutott el… mert így van igazán súlya a gázálarcban bevonuló katonáknak. Külön mosolyt csalt az arcomra az egyik epizódban a házi karantén: a maszkviselés és az elkülönítés (évekkel a mai események előtt). S akkor még nem is beszéltem arról az egész zseniális háttérről, amiben játszódik a sorozat: a vidéki Oroszország minden jellemzője szerepet kap benne, hol egy-egy megtévedt, esetleg börtönből szökött karakter, hol egy ezeréves UAZ mentő képében. Az egész Epidémia hangulata teljesen maga alá tud temetni, az amerikai sorozatokhoz szokott nézőknek kifejezetten deprimáló is lehet – és egyébként pont ezért írtam én is (meg még néhányan a neten) az Az út című filmet párhuzamnak.

Annyira ugyan nem depressziós az egész, de azért csak nem megy ki az ember fejéből, hogy mi értelme is van végigkínlódni az egészet… pláne, hogy a hatóság is szinte mindenkit üldöz és karanténba akar kényszeríteni (jobb esetben). Ráadásul annyira színes – de egyben hétköznapi is – az egész csapat, hogy szerintem mindenki el tudná helyezni magát az autók egyik ülésén, mert egyszerűen nem lógna ki a sorból. Ez így, ilyen formában akár maga az élet is lehetne, ha most például a Covid igazán halálos vírus lenne – az Epidémia is arra épít, hogy az ember az ember legnagyobb ellensége, s hogy mennyire is fontos az, hogy ilyen helyzetekben össze tudjunk tartani (minden olyan esemény, ami itt, a sorozatban széthúzással és külön úttal járt, majdnem tragédiával végződött). Amolyan oroszos módon – jó sok vodkával, szaunával, meg ha kell, egy halom elrejtett második világháborús fegyverrel.

Nagyon kíváncsi lennék a folytatására, mert ezt kb. úgy fejezték be, mint anno az A rejtélyek városát, vagy a Flashforwardot: amikor vége lett – így, vége lett – anyáztam egy nagyot…





80%




.

.
Mindkettő elég különleges ahhoz, hogy érdekeljen, meg a pontok és a leírások is ígéretesek.
A To The Lake-nek talán láttam is az előzetesét, mert az Netflix, de a másikról tőled hallok először.

Köszi!

.

Niwrok írta:

.
Mindkettő elég különleges ahhoz, hogy érdekeljen, meg a pontok és a leírások is ígéretesek.
A To The Lake-nek talán láttam is az előzetesét, mert az Netflix, de a másikról tőled hallok először.

Köszi!

.

+ A kalifátus. Azt se felejtsd megnézni!

.

R2-D2 írta:

Képmás S2

Már a sorozat első felvonása is nagyon bejött, s nem csak a fentebb nevezett ötlet miatt, hanem mert pont abból kifolyólag a thrilleres, kémes világ mellett rengeteg elgondolkodtató kérdést és helyzetet is beemeltek a történetbe. Ez az új évad azonban – különösen az 5-ik résztől kezdve – valami egészen elképesztő szintet hozott: egyszerre mutatta meg a két világ eltéréseinek történetét és okát, azok következményeit és ezzel egyidejűleg olyan emberi drámákat és jellemeket vitt képernyőre, hogy néha az államat kerestem a földön.

Ez az első négy epizód ugyanakkor még mindig csak egy nagyszerű kémtörténet, egy terroristás sorozat, ami önmagában is megáll a lábán, de ekkor nekem még nagyon hiányzott belőle az az igazi, Képmásos, párhuzamos dimenziós hangulat. Viszonylag keveset foglalkoztak azzal, mit is jelenet a két világ léte egymás mellett, hogyan és milyen hatása van ennek a szereplőkre. Aztán… aztán mikor már majdnem „eltemettem” magamban az egészet, jött a Visszhangos epizód. Az van ugyanis, hogy az írók egy epizódot szántak 1987-nek, annak az időpontnak, amikor megtörtént a felfedezés és az átjáró nyitása. Ez még önmagában nem is egy nagy dolog (majdnemhogy elvárható is volt), megismerjük az akkori résztvevőket, tudósokat, logikussá válik sok „jelenkori” erőviszony és kapcsolat – no de amit a kazettával műveltek, az az utóbbi idők legeslegjobb filmes/sorozatos húzása. Egy döntés, végzetes következményekkel és reakciókkal: szavakat nehéz találni mindarra, ami Yanekkel és családjával történik, ami miatt minden úgy alakult, ahogy. Egy múlt, egy jelenet, ami a már említett pillangó-hatás effektushoz hűen igazodva létjogosultságot ad az Indigó létére, Mira minden motivációjára, az egész történet eseményláncolatára. Komolyan, sok sorozat sok epizódját láttam már, ez ez az S2E6 simán TOP 10 nálam – mert nem csak az van, hogy valami sokkol, megdöbbent, esetleg drámai, mert meghal valaki, hanem azért, mert olyan dolgot feszeget, olyan dolgot dob be a sztoriba, ami egy egész koncepciót megalapoz.

Az, hogy EZ után mi történik, nekem már tulajdonképp másodlagos is volt. A Képmás S2 nekem mindig is a kazettát fogja jelenteni, mindig is úgy fogok rá emlékezni, hogy lám, mit okozhat egy megváltoztatott döntés.

90%

Köszi, hogy mindezt leírtad helyettem .

Nem nagyon tudok mit hozzátenni, ezért nem írtam külön erről sem, mert ami jó benne, az már vagy az első évadban is jó volt, vagy leírtad... a rossz meg nem annyira fontos.

Pedig az elején baromira el voltam veszve az egészben, nem is csak azért, mert tényleg sok a szereplő, hanem azért is, mert az alapszitun, Howardékon és Quayle-házaspáron kívül nem sok minden maradt, azt a keveset viszont elég sokáig próbálták elhúzni. Az első négy-öt rész nem adott túl sokat, és nekem is nagyon hiányzott, hogy ne csak párhuzamos történeteket lássak, hanem olyanokat, amik szervesen összekapcsolódnak. Kb. Emily Alpha lassú felébredése az amnéziából volt az egyetlen, ami vitte előre a sztorit, a többi csak annyi volt, hogy emberek össze-vissza szervezkedtek, aztán ugyanilyen össze-vissza kinyírták egymást vagy magukat.

Aztán jött az 1987-es rész, és messze az volt nekem is a legjobb. Csak azért megérte megnézni az összes többit is. Remek a játék a félresikerült kísérlettel, az összehozott tudóscsapatokkal, és azzal, ahogy a magánélet, a dráma felülírja a "felsőbb jót". A kazetta zseniális húzás, de nekem már az is tetszett, ahogy a finom szétválást már a földre eső zseblámpákkal érzékeltették, amikor először még párhuzamosan mozognak, egymás tükörképeiként, de másodszor már van egy kis eltérés a szögekben. És onnantól legalább a tempó is megjött, hiszen van talán három-négy rész is, amik alig pár nap alatt játszódnak le; ott tényleg nincs idő tökölni.

A kémes szálak is elmentek, de az emberi oldala ennek is érdekesebb volt. Emily ráébredése a múltjára, a szembesülés az azonos alapokból eredő, de mégis teljesen eltérő életvonalakkal, Claire sokadik meghasonulása azzal, hogy mi is az igazán fontos neki az életben. És ebből a szempontból nekem le is volt zárva, mert a kapcsolat "végleg" megszűnik", a bosszú lényegében beteljesül, így ezt a sztorit nincs honnan folytatni. De arra kíváncsi lennék, hogy mikor döntötték el, hogy nem folytatják tovább, hogy stílszerűen hol válik el az, amilyen a Counterpart lett, és amilyen lehetett volna... Mert azért azt nehéz lenne tagadni, hogy a lezárás kicsit összecsapott lett, és az évtizedes titkos terv is elég bénán ért véget a vasútállomáson.

8/10
.

.






Possessor






Hááát, ha tudtam volna, hogy ezt a filmet David Cronenberg fia, Brandon Croneberg rendezi, lehet, nem állok neki ekkora lelkesedéssel… csak megint volt egy poszter, egy kifejezetten érdekes és csábító poszter, azzal az elnyúlt arccal, ami a megnézésre csábított – de még abból sem gondoltam feltétlenül, hogy egy ennyire elvont és helyenként kifejezetten szürreális moziba csöppenek bele.

Ugyan az első percekben csak passogtam, ám a meglehetősen fura, véres és értelmetlennek tűnő kezdés (egy nő fejébe némi kicsorduló vér kíséretében valamit beültetnek) után egy meglepően hatásos és sokkoló gyilkosságnak lehetünk tanúi. Így, utólag persze érezhető az apai örökség hatása, így, utólag egyébként a sok vér és szex is értelmet nyer – mindenestre, ahogy a Possessor kezdődik, az kifejezetten felkeltette a figyelmemet. Hát, mikor még kiderül, mi is ez az egész: egy titokzatos cég titokzatos technológiát dolgozott ki a bérgyilkosságra, amiben a bérgyilkos tudatát beépítik egy ártatlan elkövető fejébe, aki majd a beépített tudat hatására elvégzi a piszkos munkát. Közben bérgyilkosunk egy ágyon fekszik, szó szerint ön kívületi állapotban ( itt jut eszembe, milyen zseniális az angol promo szöveg is a No Body is Safe kifejezéssel), egy fura szerkezettel a fején – mindezekből pedig az következik, hogy magának a bérgyilkosnak inkább pszichésen kell erősnek lennie, mint fizikailag. Hisz közvetlen kontaktusba ő (mármint az ő teste) soha nem kerül az áldozatokkal – a dolog zsenialitása pont az, hogy a gyilkosságra kiválasztott halálával a bűnügy is megoldva – így lehet az, hogy a cég legjobb ilyen „alkalmazottja” egy Tasya Vos (Andra Riseborough) nevű nő, akinek a való életben az égvilágon semmi adottsága nem lenne bérgyilkosnak lenni. Mármint hogy így, ilyen közelről öljön… mondjuk… azon azért el lehet gondolkodni, hogy a kiválasztottak, akik felett az irányítást átveszi a cég, milyen kritériumoknak kell, hogy megfeleljenek… de erre s(n)em tér ki a film. Pedig talán jó lett volna.

Mert hogy mikorra elérünk a második (nekünk második, Tasyának sokadik) ügyhöz, már rengeteg érdekes gondolat fogalmazódik meg bennünk – ami egyértelműen az alapötletet és a mozi első 10 percét dicséri. Kezdjük azzal, hogy ez a tudatátviteles dolog – még ha nem is egy egetrengető újdonság – ezzel a bérgyilkosságos dologgal veszettül hatásos. Képzeljétek csak el: lebukás kockázta nulla, a valódi gyilkos a tette után öngyilkos lesz, tökmindegy, volt-e szemtanú, nem is menekül, sőt pont az a cél, hogy mindenki lássa, mi történt. És ha szerencséje van, pont úgy tudja agyon lőni (megint egy szójáték, ami találó) magát, hogy azt a bizonyos bemeneti sebet is eltünteti, amivel a tudat belekerült. Szorosan ehhez kapcsolódik a következő, szintén érdekes probléma, miszerint mi van, ha a belépő tudatnak nem engedelmeskedik a megszállni kívánt test? Legfőképp akkor, ha épp öngyilkosságra akarja kényszeríteni az idegen tudat? Egyáltalán, mindig, minden testet lehet irányítani? S erről hogyan lehet a beültetés előtt meggyőződni?? Nos, elárulom, sehogy… s pont erről szól a film. Mármint arról, hogy természetesen nem lehet, meg hogy ez milyen bonyodalmakat tud okozni… csak kár, hogy még a fő történeti szálban is fontosabb volt a mindenféle vizuális agymenés, álló fasz, kinyíló vagina meg vér, vér, vér – ahelyett, hogy a felvetett kérdéseke mélyebben boncolgatták volna.

Tasya következő ügye egy gazadag, unszimpatikus milliomos kinyírása (szegény Sean Bean), akihez vőjelöltjén keresztül vezet(ne) az út: Tate (Christopher Abott) ráadásul ideális gyilkos, apósjelölt folyamatosan alázza, így utólag senki nem kérdőjelezné meg szándékait. A baj csak az, hogy Tysa talán most először életében azzal szembesül, hogy a megszállni kívánt test – pontosabban az abban még megmaradó tudat – ellenkezik ezzel. Vagyis, az áldozat ellenáll, a nő pedig minden erőfeszítése ellenére alulmarad a küzdelmemben – néha azt sem tudja, ki is valójában. Maga ez a gondolat (is) zseniális, a baj, hogy a Tate fejében lezajló tudathasadást, vagy inkább egy szó szerint értelmezett skrizoféniát a rendező egyre idegesítőbb és elborultabb módon akarja kifejezni a képernyőn. Sokszor tűnt (ez is) egy The Doorsos, Szelíd motorosokos kábítószeres látomásnak, amit néha kifejezetten sokkoló és polgárpukkasztó módon megfejel nem kevés erotikus képpel. Maga az erotika, a dugás egyébként még jó alap is lett volna a férfi testbe költözött női tudat kettőségének problémáinak boncolgatására, ám az ifjabb Cronenberg csak és kizárólag a hatásvadászat kedvéért lép egy merészet is az ügyben. Egy látszólag tök ártalmatlan – s megjegyzem teljesen felesleges és célszerűtlen – jelenetben egy kvázi pornó képsort is bevág… a dramaturgia szempontjából az égvilágon semmi szükség nem volt rá. Csak a művészieskedés, megint… mert attól lesz valaki qrva menő rendező, ha ilyet is csinál, ugye…mint mondjuk Trier…

Szóval az van, hogy Tate egyáltalán nem olyan könnyű eset, mint arra korábban a titokzatos (ami végig az marad és nem is tudunk meg semmit róla) cég, illetve maga Tysa számított: a gazdatest és elme egyre inkább kiszorítja a betolakodót, sőt egy idő után fura kapcsolatba kerül vele. A gyilkosságot ugyan Tysa megpróbálja végrehajtatni Tatevel (itt lehet izgulni, vajon ebben a filmben is meghal-e Sean Bean??) de nem minden alakul a terv szerint, s az ez után megszokott kimentés (mikor is szétkapcsolják a tudatot a testtől) sem lesz maradéktalanul sikeres. A két tudat ugyanis különös szimbiózisba kerül, nem csak Tysa lát Tate fejébe, de Tate elméje is meglátja Tysa emlékeit – akinek pedig jó sablonos szokás szerint van egy ex férje, meg egy szeretett gyereke. S hát ki máson is tudna Tate bosszút állni, mint a nő családján, ugye?? Nem is árulok el azzal nagy titkot, hogy ez a találkozás meg fog történni, de senki ne számítson a megszokott végkifejletre… én legalábbis rendesen meglepődtem néhány forgatókönyvi húzáson, ami a fináléban történt. Az amúgy felettébb érdekes, hogy a két elme harcában ki az erősebb, hisz a nő végig benn van a srác fejében, miközben az elindul a családja ellen – mint ahogy a srác is öntudatánál volt, mikor megtámadják apósát és a nőjét.

Ez egy qrva jó, agyas thriller lehetett volna, ha nem érezte volna az ifjabb Cronenberg, hogy a film nagyszerű ötletein túl neki extravagánskodnia kell. Mint dráma, mint thriller vonalon remek ötletekkel operál, a hangulattal és a színészekkel sincs semmi baj. A ritmusa ugyanakkor hagy némi kívánnivalót maga után, az ígéretes kezdés és a meglepő befejezés között sokszor unalmas és művészieskedő a film, ráadásul a gyilkosságok átmennek gore jelenetté, az a bizonyos szexjelenet meg pornóvá – csak hogy értsétek, mennyire nincs rá szükség és miért hozom fel annyiszor: a főhős függönydekorációt készít virtuálisan egy szobában, miközben ott épp egy pár szexel… semmi értelme és jelentősége nincs az egésznek. Maga bérgyilkosság, annak az újszerű, futurisztikus megközelítése érdekes, sajnos azonban a Cronenberg gyereke – és a forgatókönyv – nem veszi a fáradtságot, hogy mindazon morális és technológiai kérdésekre választ adjon, amiket a film elején felvet. Az egész megmarad egy ötletbörzének, helyenként bántóan szürreális látvánnyal – a bevezetőben említett poszter, amin a két arc elnyúlik egymástól, még az értelmesebb, értelmezhetőbb jelenetek közé tartozik – ami miatt az a Possessor sokkal inkább illik az általam nagyon nem kedvelt Trier, Arronofsky irányvonalba…

Kár érte.






60%


.

Niwrok írta:

Képmás S2


Köszi, hogy mindezt leírtad helyettem .

Nem nagyon tudok mit hozzátenni, ezért nem írtam külön erről sem, mert ami jó benne, az már vagy az első évadban is jó volt, vagy leírtad... a rossz meg nem annyira fontos.

A kémes szálak is elmentek, de az emberi oldala ennek is érdekesebb volt. Emily ráébredése a múltjára, a szembesülés az azonos alapokból eredő, de mégis teljesen eltérő életvonalakkal, Claire sokadik meghasonulása azzal, hogy mi is az igazán fontos neki az életben. És ebből a szempontból nekem le is volt zárva, mert a kapcsolat "végleg" megszűnik", a bosszú lényegében beteljesül, így ezt a sztorit nincs honnan folytatni. De arra kíváncsi lennék, hogy mikor döntötték el, hogy nem folytatják tovább, hogy stílszerűen hol válik el az, amilyen a Counterpart lett, és amilyen lehetett volna... Mert azért azt nehéz lenne tagadni, hogy a lezárás kicsit összecsapott lett, és az évtizedes titkos terv is elég bénán ért véget a vasútállomáson.

8/10
.

Óóóó... nem is figyeltem a híreket, hogy elkaszálták... Én meg vártam a folytatást, mint a jó gyerekek... Azt hittem, ez is csak a Covid miatt csúszik.

Sajnálom, ezt még elnézegettem volna.

De örülök, hogy neked is tetszett, annak meg külön, hogy az a bizonyos epizód is. Az valami zseniális volt.


.

.






Odaát S15





Meg lehet ölni Isten? A mindenhatót? A mindentudót? Aki teremtette a világot (világokat), teremtette Sam és Dean Winchestert, aki saját szórakozására írta az egész Odaát sorozatot – így már érthető, ki miért is nem hal meg –, s aki látszólag nagyon bedurcizott azon, hogy a két fivér mindig el akar térni az általa megírt úttól?? S ha igen… akkor mi lesz? Milyen lesz a világ Isten nélkül, maradhat-e testvére, a Sötétség az egyedüli uralkodó – vagy őt is meg kell ölni? S ki képes erre???

Ez zseniális volt. Azt kell mondjam, az Odaát utolsó évada mesze túlnőtt minden elvárásomon, amit itt az alkotók kitaláltak és megírtak, annak majd’ minden perce simogatás volt rajongói lelkemnek – részben természetesen azért, mert az utolsó évadban csak kiügyeskedték azt, hogy szinte minden korábbi, fontos szereplő legalább egy rövid jelenet erejéig visszatérjen a képernyőre, részben meg azért, mert Chuckból egy olyan karaktert csináltak, ami nekem nagyon tetszett. Másnak talán szentségtörés, de nekem telitalálat: egy végtelen hatalmú egoista, aki csak játszadozik mindenkivel, de soha, senki számára nincs ott, amikor kellene. Aki kéjes élvezettel nézi, hogy szenved valaki, akinek senki, semmit nem jelent, mert mindenki csupán egy porszem az ő nagy homokozójában (leszámítva a három főszereplőt, ugye). De hát hogyan is lehetne a legkisebb mértékben is szeretni, tisztelni és becsülni azok után, amiket az előző évad fináléjában tett??

Egyébként már az első pár epizód rettentő jó volt. Az csak egy dolog, hogy a Pokolból kiszabadult lelkek elárasztják a környéket és szellem formájában terrorizálják a lakosságot, a fiúknak pedig megint mindent be kell vetniük az emberek védelme érdekében – Hamill ügynök és Ford ügynök, ugye - de az, hogy olyan is eszébe jutott az íróknak, mint a nyilvánvalóan pokolra került Hasfelmetsző Jack megidézése, az beszarás volt. A nyitány egyébként tipikusan Odaátos volt, tele misztikummal és a saját szabályrendszereit maximálisan kihasználó kalandos történettel – amolyan levezetésnek az előző évadhoz. Sam és Dean, Castiellel együtt, meglehetősen nehezen dolgozza fel a temetői jelenetet, kvázi a kudarcukat – de hát hogy is lehetett volna Istent így, szimplán kinyírni – és próbál új tervet kidolgozni elpusztítására. Egész jól alakulnak a dolgok, meg is van a következő fegyver – ami aztán megint csődöt mond… ami végül is logikus, ha Isten írja a történetet és majd jó hülye lenne saját halálát megírni. De hát nem lenne az Odaát az, ami, ha a Halál könyvtárában ne lenne mindenkiről egy könyv, még Istenről is – így a fiúknak nem lesz más dolga, mint ellopni abból a könyvtárból ezt a könyvet, így megtudni, hogy lehet kinyírni Istent. Addig azonban még rengeteg minden történik, a Ketrecből kiszabadult arkangyal segítségével újra járunk a Purgatóriumban, sőt több ízben lenézünk a Pokolba is – ahol ugye Crowley halála után végre új, a fiúknak kedvező király van. Annyi, de annyi apró részlet, zseniális húzás színesíti az utat a nagy fináléig, hogy elmesélni sem lehet… csupán két apróságot emelnék ki, ami még a laikusoknak is tetszhet, s egyben remekül érzékelteti, miért is lehet imádni az Odaátot. Ahogy a korábbiakban, az alkotók (király volt a Singer ügynök és Kripke ügynök húzás!) itt is behoznak a történetbe olyan karaktereket,  amik valami módon a valláshoz, történelemhez, vagy pusztán a mitológiához kötődnek – mindkét húzás zseniális lett. Az egyikben megismerjük Ádámot – igen, azt az Ádámot, akit kiűztek a Paradicsomból – aki nem is annyira vicces módon bordájával segíti a fiúk ügyét (mert hát ki más akarna talán legjobban bosszút állni a Mindenhatón, ha nem ő), oldalán egy nővel… ez ugyan nem egy teljes epizód, de minden percében zseniális. Apropó, Paradicsom: igen, a 15-ik évadban oda is eljutunk, annak eredeti, teremtés kori állapotába, kígyó, minden… beszarás. De a másik kis kitérő nekem talán még jobban tetszett, mert nekem eszembe se jutott volna őt, itt szerepeltetni: az egyik epizódban Sam és Dean „hétköznapi” emberekké válnak, esnek, kelnek, minden „védelmük” elszáll – persze, Istennek ehhez is köze van – így úgy döntenek, hogy a vadászból lett vérfarkas haverjuk tanácsára elmennek Alaszkába egy helyre, amiről az a legenda járja hogy visszaadja az ember szerencséjét. Nos, valóban: a hely egy billiárdszalon, ahol a tulaj maga Fortuna istennő (itt rövid kitérő arról, hogy Isten miért teremtette az istenségeket, akiket a népek utálni tudtak) és néhány billiárdpartival az átlag ember némi szerencséhez jut. Zseniális az egész, mitológiai csúsztatásaival, morális kérdéseivel, drámáival – ráadásul egy olyan kis kitérő, ami miatt nem fáj néző feje, miért is nem halad a cselekmény.

Mire a végére minden sakkfigura a helyére kerül, annyi minden történik, hogy épp elég feldolgozni – ha nem ennyi idős lennék, talán még sikongattam is volna néha örömömben, vagy sírtam volna bánatomban. A Halál terve, a Halál halála, majd az új Halál beiktatása és halála, az Üresség hatalma, a Sötétség próbálkozása testvérét jobb belátásra bírni, Lucifer újbóli feltűnése – és az a paradoxon, hogy kerül ő oda – Mihály és apja viszonya… no meg az elengedhetetlen búcsúk fontos karakterektől mind-mind zseniális és/vagy szívszorító jelenet. Olyan alaposan ki van dolgozva minden, annyira érződik az egész záró évadon a szeretet és a törődés – mind a stáb, mind a színészek részéről – hogy teljesen beszív, és maga alá temet az egész. Talán még jót is tett az egész sorozatnak a Covid kényszerszünet, talán pont azért lett az utolsó pár rész annyira bámulatos és felemelő, amilyen lett: méltó búcsú az évadtól és az egész sorozattól is. Ráadásul a szerkezet úgy van felépítve, hogy az utolsó előtti epizód zárja le az évadot, az utolsó meg a sorozatot – néztem is nagyot, mikor a tóparti finálét követően megint az Impalába ülnek a srácok, egy vámpírfészket kipucolni.

De minden fan service, minden szívet melengető húzás mellett nekem mégiscsak az tetszett az egészben, hogy hogyan tudják móresre tanítani, jobb belátásra bírni, esetleg kiiktatni Istent. Pontosabban nem is konkrétan ez – bár kétségkívül jó volt nézni – hanem sokkal inkább az, ami miatt Isten megérdemelte mindezt. Egy öntelt, nagyképű pöcs, akit ideje volt leváltani – tulajdonképp az egész évadban benn volt, mi lesz a megoldás a helyzetre, de mégis kicsit meglepett – aki csupán saját szórakozására és végtelen hatalmának érzékeltetésére pusztított el mindent és mindenkit. Az összes többi, alternatív világot (zseniális volt amúgy a Sam2 és Dean2 átjövetele ide), majd szép módszeresen a miénket is – az újrakezdés, a reset jegyében. Egy öntelt fickó, akinek nem tetszik az általa összerakott Lego és most szét akarja rombolni, hogy aztán újra csinálja… ami, ha megint nem tetszik neki, megint szétdönti. Thanos hozzá képest kispályás, és Thanosnak legalább van valami – akár igazolható is – célja, legyen az bármilyen kegyetlen. És ő csak az élőlények felét csettinti el, az itteni Isten meg mindenkit el akar – leszámítva ugye a fiúkat, hogy kvázi bosszúból ők csak éldegéljenek el az üres világban. Közben remek eszmefuttatásokat, dialógusokat hallunk a teremtés mibenlétéről, annak kudarcáról – egy sértődött kisgyerek megzabolázására tett kísérlet jegyében. Na de mi van akkor, ha ez a kisgyerek a világ legnagyobb hatalmával bír??

Amit ebből a szálból kihoztak, az számomra a történetírás (szolid valláskritika) csúcsa, persze szigorúan az Odaát keretein belül. Mert gondoljatok csak bele, ez által nyer értelmet minden, ami az elmúlt 15 évadban történt. Minden halál, feltámadás, minden siker és kudarc, minden veszteség csak azért lehetett, mert Isten azt úgy írta meg, mert az szórakoztatta. A többi világok szinte mindegyikében (már ahol nem csak mókusok vannak) Sam és Dean megöli egymást, mert Isten ilyen finálét ír a könyvéhez – és rendesen felbosszantja, hogy van két renegát ember, akinek csak van saját akarata, hogy ezt ne tegye meg. Ha nagyon akarom, bele lehet magyarázni ezen a ponton a szabad akarat, az eleve elrendelés elvét, a fiúkat akár a szabadság szimbólumainak is lehet tekinteni – ám én ilyen mélyre nem ásnék. Szimplán szórakoztató volt nézni azt a tehetetlen dühöt, amit a Winchester fivérek kiváltottak Istenből, s akinél azt is elérték pimaszságukkal, hogy bepiszkítsa a kezét, mert a csettintés annyira degradáló már. És kitörő örömmel fogadtam a tóparti jelenet után a helyzet, az egész évad feloldását, mintha az alkotók a legelső perctől kezdve erre építettek volna (azért ezt, így kétlem): szerintem lenyűgöző megoldás született Chuck, Jack, Dean és Sam között. A legutolsó rész meg… ott bizony könnyeztem. Csodálatos búcsú volt a sorozattól és a karakterektől. Nem is igazán tudok erről többet mondani – ez, így sokkal jobb és felemelőbb megoldás, mint mondjuk pl. a Losté volt.





90%




.

R2-D2 írta:

.
Odaát S15

A hely egy billiárdszalon, ahol a tulaj maga Fortuna istennő, és néhány billiárdpartival az átlag ember némi szerencséhez jut...

A Halál terve, a Halál halála, majd az új Halál beiktatása és halála...

A többi világok szinte mindegyikében (már ahol nem csak mókusok vannak)...

90%

.

.






A hívás





Ilyen, mikor a dél-koreai őrült filmkészítés összekeveri az A pillangó-hatást a Frequencyvel…

Ahogy már többször is írtuk, itt, a Fórumon különös figyelmet fordítunk minden olyan mozira, ami az időutazással kapcsolatos, legújabb kincsem pedig ez a koreai film a témában – ami most nem klasszikus formájában, miszerint valaki vissza/előre megy az időben, és úgy okoz változást az idő folyamában, hanem egy nagyszerű ötlet nyomán egy telefon biztosítja a kapcsolatot a múlt és jelen között. Ez azonban sem a zsánerbe sorolás feltételeit, sem az élvezhetőséget nem csorbítja… sőt. Azt kell mondjam, ennyi időutazásos filmmel a hátam mögött is kiemelkedő darabnak tartom az A hívást, kiváló dramaturgiával, sokkoló fordulatokkal és nagyszerűen átgondolt történettel dolgozik – az icipici negatívum számomra talán csak a talán döcögős felvezetés, no meg az Oldboyra, és az I Saw the Devil–re hajazó koreai stílus volt. Mindamellett persze – megint –, hogy európai szemmel egy ideig megint mindenki egyforma volt a filmben.

Kim Seo-yeon (Park Shin-hye) hazafelé tartva elhagyja telefonját a vonaton, hazaérve pedig a lakásban talált régi, vezetékes telefonon felhívja saját számát, hogy visszakérje a megtalálótól. Itt amúgy egy pici fricska is el van rejtve jelen társadalmunk felé: a megtaláló természetesen jutalmat kér a készülékért – ez amúgy a sztori szempontjából nem fontos, de nekem rögtön megragadta a figyelmemet a mai valóságra történő reagálás. Ám alighogy leteszi a vezetékest, kap rajt egy hívást, egy ismeretlen lánytól, aki épp segítséget kér tőle, mert az anyja bántja – Kim semmit nem ért az egészből, de a többedik hívás után elkezd kicsit nyomozgatni. Maga se akarja elhinni, de a hívás a múltból jön, egy Oh Young-sook (Jeon Jong-seo) nevű lánytól, aki pontosan húsz évvel korábban élt ugyanebben a házban. Kim előbb fogja fel és érti meg, miről is van szó – valahol amúgy is hitelesebb és hihetőbb talán az ő szempontjából, hogy a múltból érkezik egy hívás, mint fordítva, hogy a jövőből beszél az ember valakivel a vonal végén. A kezdeti ismerkedés tök aranyos, egészen kiváló ötletekkel érzékeltették az alkotók a húsz év áthidalását – gondoljunk csak a zenére – a helyzet lehetetlensége ellenére kifejezetten hihetően alakul kapcsolatuk.  Fura mód igazi barik lesznek a telefonon keresztül, majdnem idilli és rózsaszín minden – bár azért néhány fura képben, látomásban, no meg a múltbéli lány személyiségében ott a dráma árnya a történet felett – s hát ebben a helyzetben teljesen életszerű és logikus, hogy a múltban élő segít megváltoztatni a jelenben élő múltját, hogy annak jobb legyen.

Most nem írom le, mit, és hogyan, de Young-sook tesz valamit, ami miatt a Kim körüli jelen egy nagyszerűen kivitelezett látvánnyal kísérve mindenben megváltozik – ám ennek egyik következménye az lesz, hogy a két csaj kapcsolata is átalakul. Nem véletlenül hoztam példának az egyik legnagyobb kedvencemet a témában, az A pillangó-hatást: itt is, az első beavatkozástól kezdve szinte mindig, minden csak rosszabb lesz. Kezdve azzal, hogy Kim kevesebb időt tud majd a múltbéli barátnőjére fordítani, aki egyre inkább berág rá ezért – és pont a személyiség zavarja miatt (hisz megtudjuk, hogy az elmegyógyintézetet is megjárta már) – egyre kiszámíthatatlanabb és vadabb lesz. De hát a jövőből hogyan is lehetne kiengesztelni bárkit is a múltban, hogyan is lehetne változtatni a húsz évvel ezelőtti eseményeken azért, hogy Young-sook is jobban érezze magát? Azt gondolná az ember, hogy sehogy, ugye? És ha a jelenben tudjuk, hogy a lányt meg fogják ölni egy nap? Szólnánk neki? Hát persze, hogy meg akarjuk menteni az életét, pláne, hogy ő egy tettével jobbá változtatta a miénket…

De mi van akkor, ha ezzel a segítséggel valami elképesztő gonoszt szabadítunk rá a világra? Most ne gondoljatok semmi természetfelettire, szimplán csak arra, hogy lehet, jobb lett volna – akár az élete árán is –, ha a mentálisan sérült lányból nem válik egyik percről a másikra egy (sorozat)gyilkos…aki aztán majd követelőzni kezd, hogy a jelenben derítsék ki, hogyan úszhatja meg az életfogytiglanit. Megmondom őszintén, ami a film második felében, kétharmadában történik, az olyan szinten a képernyőhöz szegezett, annyira zseniális, hogy csak kapkodtam a fejemet. Mert bár gondolhattam volna rá, hogy a múltbeli kis családi látogatásnak még lesz szerepe, de menet közben eszembe sem jutott – aztán, mikor ismét becsöngetett apu, anyu és a kislány a házba, a jeges rémület lett úrrá rajtam. Mert akkor esett le, milyen szenzációsan csűrték-csavarták a szálakat az írók, milyen kegyetlen módon tud zsarolni Young-sook húsz évvel korábbról – és ugye ekkor már egyértelmű volt az is, hogy a csaj nem teljesen beszámítható, így tetteinek a következményei tényleg átnyúlnak az időn keresztül. Ahogy a lány ismét és ismét belenyúl az időbe, amilyen következményei annak lesznek, az minden igényt kielégít: drámai, sokkoló és egyben látványos is. De valahol ekkor éreztem először azt a félmondatban megemlített koreai ízt is az egészen, ami picit tompított az élményemen: mintha nem tudnának elszakadni az ottani írók a beteges, véres jelenetektől – amik explicit mutatását ugyan többnyire kerülték, de maga a tény, hogy Young-sook is csak egy újabb koreai pszichopata lett, az sok mindent elmond az ottani filmesek gondolkodásáról.

Ha már eddig sikerült jótékony ködbe burkolni a cselekményt, ezután sem akarom nagyon elárulni, mi fog történni a fináléban – legyen elég annyi, hogy a két idősík egy ponton egyesülni fog, amiben a háznak nagy szerepe lesz. A végén már mindenki beszél mindenkivel azért, hogy a saját bőrét mentse, számomra pedig ez maga volt a kánaán. Ugye, logikusnak és könnyebbnek tűnik, ha Young-sook „várja be” Kimet, na de mi van akkor, ha Kim a jelenből mégiscsak képes ráhatással lenni a múltra? S ha erre még sikerül plusz egy lapáttal rátenni? A végjáték kicsit ugyan beteges, de baromi jó, ahogy az alkotók képesek váltogatni az idősíkokat (természetesen Hollywoodra emlékeztető filmes fogásokkal), az kegyetlenül hatásos – ráadásul totál nem mindegy, ki és hogyan marad életben, s hogy Kim körül megint átalakul-e a világ. Önmagában is izgalmas lenne az egész, de így, hogy mindennek jelentősége van a múltban és jövőben egyaránt, így még parádésabb… nézés közben nem is nagyon van ideje az embernek azon gondolkodnia, mi van, ha egyik szereplő akkor, ott, azon a helyszínem meghal…

… és épp ezért néztem kicsit értetlenül a temetői jelenetet, egészen pontosan a stáblistás jeleneteket. Amíg azokat nem vágták be, olyan kis megkönnyezősen megnyugtató végét éreztem az egésznek, Kimen keresztül nagy veszteségeket és győzelmeket éltünk át, ám a picit ócska, kifejezetten hatásvadász és tipikus horrorfilmes képsorok a végén elkeserítettek. Azokért, ott szerintem kár volt – cliffhangerként meg nem szívesen tekintek rá, hisz ez a történet, így kerek, innentől erőltetett rétestészta lesz az időn átívelő harc a két lány között. Maradjon ez, így, ennyiben, ez így volt egy nagyszerű mozi – újabb gyöngyszem a korpa között: egy remek időutazásos történet, amit megint bátran ajánlhatok minden rajongónak. Nem lesz tömegfilm (ahogy az itt, általunk látottak többsége sem az), de akit érdekel a téma és nem idegenkedik egy kis távol-keleti íztől, az lubickolhat ebben a sztoriban is.

Sok rosszat nem is tudok róla mondani. Ahogy írtam, talán az eleje volt olyan semmilyen, olyan kis útkeresős – bár az igaz, hogy így viszont sokkal hatásosabb a helyzet elromlása. Nekem jó sok idő kellett, míg megszoktam az arcokat – szerencsére Kimnek rövid volt a haja, Young-sooknak meg hosszú – valamint fura volt az egészet ebben a dél-koreai nézőpontból látni. De ezeken kívül… szinte semmi. Kiváló történet, tök jó színészek és remek forgatókönyv. Kell még más egy jó filmhez??





85%





.