R2-D2 írásai 3.0

R2-D2 írta:

.
A farkas gyermekei S1

Szóval, nekem a nekromanta létezéséig tetszett az egész maradéktalanul, onnantól nagyon nyögvenyelős lett minden. A gyerekek egymáshoz, valláshoz, Anyához, Apához való viszonya ugyan végig jó volt (bár néha – ahogy amúgy másban is – rettentően tudott idegesíteni a vak hit), Sue karaktere is tetszett (jó volt a gyermek nélküli anya próbálkozása a gyereknevelésre), ellenben Marcustól szó szerint a hideg is kirázott. De MotoGP hasonlattal élve kár a harmadik szektorért, mert az nálam annyira félresikerült, hogy az egész kör bánta: így lett az A farkas gyermekei (amúgy a Devshez és a Mesék a hurokbólhoz hasonlóan) egy ígéretes kezdetből és alaptörténetből egy minimum felemás sorozat. Aminek vannak jó pillanatai, jó gondolatai, néhány kifejezetten emlékezetes momentuma, de a végére egy szinte röhejes katyvasszá válik.

70%

Engem is valamennyire megcsapott a hype, de mostanában más dolgok kötöttek le. Bár a téma, a filozofálgatás persze érdekes lehet, de amit és ahogy leírtad, az egész túlságosan emlékeztet a See sorozatra a vakok között levő látó messiásokkal és a rájuk vadászó inkvizícióval. Ugyanez sablon volt az is a jó ötlettel, az érdekesebb karakterekkel, az emlékezetes jelenetekkel, aztán ahogy sztorit is kéne írni az ötlet mögé, akkor igazából csak butaságok meg olcsó parasztvakítás jönnek ki belőle.

Filozofáljál, de azért ne gondolkozzál... nekem kicsit paradox...

.

.






A pásztor






Kicsit nehéz helyzetben vagyok, mert Illés László a múltkor volt olyan kedves és adott egy lemezt előző filmjéből, az A pincéből, ráadásul én azt a maga amatőr mivoltában kifejezetten kedveltem és dicsértem – az, úgy, elsőfilmes alkotásként messze túlnőtt minden elvárásomon. Épp ezért nem áll szándékomban túlságosan szétszedni ezt a mozit, de azt gondolom, talán nem sértődik meg rajta, ha ezúttal leírom ellenérzéseimet is új alkotásával kapcsolatban. Tudom, hogy nem lehet minden, mindig tökéletes és jól sikerült, mint ahogy azt is tudom, hogy nem minden film, téma jöhet be mindenkinek, de sajnos azt kell mondjam – ismétlem, minden rossz szándék nélkül – hogy ez a mostani az A pásztor inkább okozott nekem csalódást, mintsem újabb kellemes mozi élményt. És most már azzal sem tudom takargatni az egészet, hogy első rendezés, meg amatőrfilm – a szombathelyi kötődésű rendező második alkotása már mint témájában, mint megjelenésében próbál szintet lépni, s kitörni az amatőr skatulyából. S hogy miért is nem sikerült, arról olvashattok alábbiakban – tudom, hogy ezt az alkotók is olvassák, ezért is írtam, hogy mindenféle rossz szándék és fikázás nélkül.

Szoktam volt mondani, hogy minden film alapja a jó forgatókönyv, történet – nos, azt hiszem, ez az egyik összetevő az A pásztorral kapcsolatban, amire igazándiból nem lehet panaszom (leszámítva azokat a hitelességet zavaró és megkérdőjelező apróságokat, amikre később kitérek). Valahol,1944-ben, Magyarországon – legyünk ennyire patrióták, Szombathely környékén – él egy pásztor, egy idősebb fickó, akinek állatain kívül nincs senkije: egy fura (ámde ötletes) látomásban ugyan feltűnik egy fiatal lány az asztal túloldalán, de a papi a reggeli tisztálkodás után egyedül költi el kajáját az asztalánál. Aztán a napi rutinnak megfelelően indul a mezőre az állataival, látszólag minden a megszokott, hétköznapi medrében folyik – azonban aznap az erdőből lövöldözést hall. A hangok után eredve pedig sorban találja legyilkolt zsidók holttesteit, köztük egy fához dőlő, haldokló fickóét, majd egy földön fekvő, meztelen lányét is. Ha nem láttunk volna már több ízben hasonló szörnyűséget vásznon, még azt is mondhatnám, kellően hatásos és megdöbbentő az egész, így viszont sajna egy szolid sajnálomot eredményeztek a képsorok – egész addig, mígnem egy zseniális húzással megtudjuk, hogyan is kerültek oda azok az emberek az erdőbe. De nem is akarom ezt elspoilerezni, aki megnézi a filmet, csodálkozzon maga is el picit a remek (jó, nem egy Nolan szint) dramaturgiára, ami itt visszaköszön. Nekem legalábbis kifejezetten tetszett ugyanis az, ahogy a szálak, események összeértek, ahogy a németek (egy tiszt plusz két kiskatona, valamint a pásztor) találkozik.

Ugyanakkor nem mehetek el szó nélkül mindazon apróságok mellett, amik eddigre már rendesen összegyűltek bennem – kvázi tompítva azt az élményt,a mit esetleg az A pásztor nyújtani hivatott. Kezdjük a legfontossabbal, amit mindig, minden filmnél kihangsúlyozok – és sajnos nem menti az alkotókat, hogy más, hollywoodi filmek is szarnak az egészre -, nevezetesen a nyelvvel. Kérem szépen miért nem lehet hitelessé tenni egy filmet azzal, hogy a németek (legalább egymás között) németül beszélnek? Jó, ez ugyanakkor felvetné azt a kérdést is, hogy egy Magyarországon szolgálatot teljesítő német tiszt utána hogyan ért szót egy isten háta mögött lakó magyar pásztorral, de az még mindig jobb és hitelesebb lett volna, ha valamelyikük beszélné a másik nyelvét. Így nekem az egész tök fura volt, valahogy a ruhákon kívül – no meg mert azt mondták – a németek egyáltalán nem tűntek németeknek. A másik szintén ezen eseménysorhoz kapcsolódik: sajnos nem tudtam olyan mélyen elmerülni a szörnyűségekben mint kellett volna, mikor is azok a bizonyos lövések, illetve a kabátból kifröccsenő vér roppant mód életszerűtlenre sikeredett. Olyan látványosan festékpatronos volt az egész… Maga amúgy a szállítás, szökés, vadászat még rendben is volt, sőt, az erdei kergetőzés a zseniális, eddig már kétszer látott Utoya 22 című norvég film hangulatát is képes volt visszaadni, volt feszültség a képekben, és az operatőri munka is dicséretes.

A német tisztről nekem egyébként Liam Neeson ugrott be, mint szegény ember Schindlerje, német egyenruhában, de ez nem baj: Horváth Ákos ebben a közegben, ilyen sapkában tényleg hasonlít Neesonra, s ez egyáltalán nem hátrány – amit alakít, azzal nincs semmi baj. Szintúgy nincs egyébként a pásztort alakító Székely B. Miklóssal sem, a baj nem velük lesz – de erről később. Ahogy írtam, a rendező okosan fűzi egybe a két szálat, míg a pásztor találkozik a századossal – az események középpontjába pedig egy fiatal lányt állít, akit a németek (költői többes) megerőszakolnak. Sajnos itt azonban megint csak meg kell álljak két szóra, ugyanis az az erőszakolós jelenet számomra ezer sebből vérzett. Az oké, hogy a fiatal srác nem akarja, csak parancsra teszi, e szemszögből még azt is megértem, sőt jónak is tartom, hogy nem szabja le a ruhát a csajról (ahogy az amúgy életszerű lehetne), hanem kigombolja a blúzát, azonban amit erőszakként művel, az inkább komikus, mint megdöbbentő. Persze, valószínűleg ezzel a béna dugással is azt az érzetet próbálták erősíteni az alkotók, hogy mindez kényszer műve – hisz erősen érződik a parancsnoki hierarchia a filmben, a srác látványosan fél és /vagy meg akar felelni a századosnak, századostól. Icipicit többet kellett volna ezt a kapcsolatot boncolgatni és minden rendben is lenne, különös tekintettel a későbbi, pajtabeli jelentre (én ott ugyanis nem nagyon éreztem hezitálást részéről) Az viszont, hogy az A pásztor ilyen nyíltan felvállalja a meztelenséget a cél, a hitelesség és a hatás kedvéért, az ekkor még rendesen meglepett – csak a legeslegvégén világosodtam meg, mihez is kössem az egészet. S megint csak halkan jegyzem meg, s megint csak nem kifejezetten az alkotók hibája (máshol is így van), nehezen hiszem, hogy 1944-ben borotvált/ápolt puncit hordtak volna a nők. Ez nekem kissé… hogy is mondjam… modern volt.

A film következő szakasza, amikor is a pásztor és a százados egyszerre van a képernyőn, az kifejezetten jó volt. Tetszett, ahogy a német tiszt kvázi bűnügyi nyomozóként szépen sarokba szorítja az öreget, s bizony meglepett ennek a rögtönzött „kihallgatásnak” az eredménye, végkifejlete is. Nagyon jól átjött a nácik kegyetlensége, az, hogy a pásztornak végig kellett nézni az eseményeket, talán szörnyűbb volt magánál a tettnél is – kár, hogy itt is volt egy olyan dolog, ami kizökkentett a hangulatból. Ez a dolog pedig sajnos nem volt más, mint maga a színész, Jordán Tamás játéka: minden tiszteletem a művész úré, de ebben a szerepben, ebben a jelenetsorban roppant módon nem jött be, ahogy játszott. Mintha egy színdarabban lettem volna, annyira színpadias, nem pedig filmes volt a játéka, hogy szinte zavart. Olyan teátrális volt minden mozdulata, minden szava, mintha nem tudott volna elszakadni a színháztól… maga a dráma jól meg van írva, megdöbbentő és hatásos (bátor dolog volt mindezt mutatni is), kár, hogy a művész úr valahogy nem tudott alkalmazkodni a film műfajához.

És akkor el is érkeztünk a fináléhoz: ahogy az várható volt (én lehet, hogy korábbra hoztam volna a pásztor „lázadását”), ahogy azt amúgy a felállított hatalmi viszonyok, a korszellem megkövetelte, a nácik kegyetlensége teljes erejével teret nyert, és tulajdonképp semmi rendkívüli nem történt a legvégén. A zsidókat és az őket bújtatókat, nekik segítőket megbüntetik a németek, minden a helyére kerül – az már más kérdés, hogy úgy istenigazából sem az áldozatok, sem a tettesek nem kaptak akkora mélységet a moziban, hogy komolyan lehessen együtt érezni velük. De úgy érzem, az A pásztornak nem is igazán egy konkrét ember sorsának bemutatás volt a célja (ez esetben viszont az A pásztor cím kicsit becsapós), sokkal inkább egy élethelyzet, egy kor bemutatása, amiben emberek erdőben vadásznak büntetlenül másik emberekre, amiben egy jó indulatú segítő egy őrült ideológia áldozatává válik. Apropo… amikor a végén van az az ütlegelés, szerintem túl feltűnő, hogy melléüt a karakter, de ezt lehet, csak az én beszéltem be magamnak. Ha ez véletlen hiba, ez még bele is férne számomra, de van még pár aprósága, mit mindenképp szeretnék szóvá tenni – csupán építő kritika jelleggel (megtettem már más, barátok által készített amatőr filmnél is). Az egyik a ház. Értem, hogy Dozmaton ezt a helyszínt sikerült találni, de lepusztultsága ellenére sem hittem el, hogy 1944-ben járunk… legfőképp az újszerű ereszcsatorna miatt. A másik, hogy az időjárásból és a szövegkörnyezetből kiindulva valamikor ősszel játszódhat a történet, márpedig a film legelején bizony egy légy zümmögött a hangszórókban. Ez pedig rohadtul nem illik a képbe, ugyanis ha kinézünk az ablakon, már most egy qrva légy nem röpköd a levegőben…

És végül a legvégére hagytam azt, ami engem talán legjobban zavart. Minden eddigi felhozott „hiba” talán tűréshatáron belül van, azonban van egy dolog, ami nem megy ki a fejemből – és itt kapcsolódunk a meztelen nőhöz. Van két magyar rendező, akinek műveitől én hidegrázást kapok, az egyik Tarr Béla, a másik pedig Jancsó Miklós – nos, én mindkét figurának a hatását erősen érzem a filmen. Az A pásztor első tíz perce egy értelműen Béla báé, ahogy az öreg fürdik, az egész nyitány nemcsak hogy lehangoló, és ingerszegény, de végtelenül hosszú és unalmas. Egészen az első holttestig. A mozi vége pedig, a meztelen nővel simán elmehetne egy Jancsó filmbe, én ott láttam hasonlókat (még akkor is, ha itt a meztelenség egyértelműen a kiszolgáltatottság érzésére erősít rá). Ez a két stílus sajnos számomra keserű keretbe zárja az amúgy nem rossz filmet – ha tanácsolhatom, a rendező inkább alakítson ki egy saját vizualitást magának. Meggyőződésem, hogy a horror műfaj sokkal jobban áll neki, s bár nem tudom, hogy volt-e valami személyes indíttatása a történet megfilmesítéséhez, de azt gondolom, hogy a zsidókkal szemben elkövetett szörnyűségeket bemutató filmekkel (még ha természetesen nem is lehet elégszer megmutatni) tényleg tele van a padlás – meg az Oscar szoba.

Amatőrségéből eredő hibáit el tudom fogadni, de sem a témaválasztása, sem a két fentebb említett magyar filmes stílusához való húzása (tisztelgése??) nagyon nem jött be. Viszont pontozni továbbra sem fogok, nem is akarom annyira lehúzni, mert én még ilyet sem tudnék csinálni – csak aki ennyi filmet néz, mint én, talán jobban észrevesz bizonyos dolgokat. Magam részéről sok sikert a következőhöz.




.

.





Gomorra S2





Ahhoz képest, hogy a múltkor jó sokat keseregtem a Gomorra első évadán, viszonylag hamar folytattam a fiktív nápolyi maffia történetét – továbbra is fenntartásaim vannak az egész eszement öldöklésnek a hitelességével, különös tekintettel annak büntetlenségére – hisz azt már az elején megkaptam útmutatásnak, hogy a második évadtól lesz az egész sorozat igazán jó és élvezhető. Nos, azt kell mondjam, ez az állítás részben igaz lett, a második évad valóban jobb, mint az első… a baj csak az, hogy olyannyira más, mintha nem is ugyanazon univerzum keretein belül lennénk – ez pedig legfőképp a két vezér karakteren keresztül tükröződik legjobban.

Kezdem a legfurább és dramaturgiai szempontból az egyik legrosszabb dologgal, ami egy sorozatban talán történhet. Az S2 első epizódja mintha lemaradt volna az előző évad végéről, minden szempontból (pláne az egész ismeretében) ahhoz tartozik: amik ebben történnek, azok az események az előzőekben látottakhoz sokkal jobban illeszkednek, mint a későbbiekhez. Nem akarok spoileres lenni, de meglehetősen durva utat járatnak be az egyik főszereplővel, teljesen és totálisan áttéve őt az elmebeteg gyilkosok csoportjába – ha valamikor is volt apró kis késztetés arra, hogy talán meg lehetne kedvelni a fickót, az S2E1 tesz róla, hogy ez az inger végleg kivesszen az emberből. Magam részéről roppantul sajnáltam az egészet, s még ha értem is a hirtelen felindultságot, a kontrollálatlan érzelmeket, ez akkor is durva tett egy sorozat szereplőjétől… akire ugye épül a történet egyik szála. Már csak azért is, mert a másik szál épp gépeken életben tartva fekszik a kórházban, hogy aztán majd egy mágikus, dramaturgiai csoda folytán magához térjen – megalapozva a Gomorra folytatásának lehetőségét. Engem kifejezetten idegesített, amit láttam, pontosabban ugyanolyan gáz volt az egész, mint az első évad: pszichopata barmok öldösték egymást, miközben hiteltelenül – egymás és a hatóság látókörét természetesen szerencsésen elkerülve – közlekednek Olaszországon belül… Ez amúgy a későbbiekre is igaz, valahogy nekem fura volt, hogy ennyi tömeggyilkos, szökött rab, drogkereskedő csak úgy szabadon lófrálhat a világban, minden következmény és hatósági üldöztetés nélkül. Azt ugyan értem, hogy az egész Gomorra a maffia szemszögéből mutatja az eseményeket – nem pedig a hagyományos, rendőri nézőpontból – viszont így meg rém fura és hihetetlen sok minden, ami itt történik.

Aztán az első rész után olyan történik, amitől máshol, máskor is mindig fölmegy a vérnyomásom: időugrás, és immár egy évvel később járunk. Én nem tudom, miért jó ez, miért is kellene nekem, mint nézőnek elfogadni, hogy azok után az események után, amik történtek, hirtelen mindenki csak hipp-hopp, máshol van és semmit nem tudok meg arról, hogy miért és hogyan került oda. Az, aki megfojtja a saját feleségét, hogyan dolgozza ezt föl, illetve az, akit szarrá lőnek egy színházi teremben, akiről vélhetően minden nápolyi hatóság tudja, hogy egy köztörvényes bűnöző, akit minimum megfigyelés alatt kéne tartani, hogyan lehet a világ másik végén, állig felfegyverezve egy dzsungelben. Mindig utáltam az olyan időugrásokat, amiknek nincs más szerepe, mint hogy ne kelljen megmagyarázni semmit, csak újra lehessen indítani valamit, máskor és máshogy… nos, a Gomorra ez ennek a csalásnak a mintapéldája. Van nagyon durva és pszichopata 13 epizód, aztán mintha éreznék az írók, hogy ez így nem lesz jó, hogy talán túl gyorsan fogynak a figurák, hogy talán illene az egész káoszból kiemelni valakit, akit lehet kedvelni és követni a sorozatban, ezét kvázi rebootolják az egészet és a két legfontosabb emberből szinte pozitív figurát csinálnak. Igen, nem titok, Gennaro és Ciro a két karakter, akik eddig mindent megtettek, hogy vérgőzös bűnözők lehessenek, most meg majdnem hogy ott fogunk tartani, hogy néhány epizód után szinte ők a jófiúk ebben az egész őrületben – csak akkor meg minek volt az egész első évad?? Oké, értem, hogy mindkettő akkora traumát élt át, ami megváltoztatja őket (bár akkor meg ennek bemutatására illene időt fordítani, kedves írók), de egyszerűen az a múlt, amit itt írtak nekik, ilyen egyszerűen nem törlődhet a nézők agyából. Mintha tényleg egy új sori kezdődött volna, mintha mindaz, ami eddig történt, az ő szemszögükből semmis lenne – számomra ez a jellemváltozás nem jellemfejlődés, hanem egy ócska írói húzás… s mint ilyen hiteltelen és bántóan logikátlan.

A lényeg mindebből pedig az, hogy az a Gomorra, amit igazából lehet szeretni, ami igazából jó lehet, az tulajdonképp az S2E2-vel kezdődik. Ebben is van épp elég őrület és kegyetlenség, ebben is hullanak majd az emberek, mint a legyek, de innentől Gennaro és Ciro is olyan karakter, akiket hibáik és gyilkos hajlamuk ellenére lehet kedvelni. A két korábbi barát, akiket egy aljas húzással elszakítottak egymástól, akik előzőleg simán kinyírták volna egymást, innentől elkezdi tisztelni a másikat. A történet szerint egymásra is vannak utalva, de én azt éreztem a két karakter tetteiből, hogy azok a „boldog” évek nem múltak el nyomtalanul és a korábbi véres köd, ami egymás megölésére irányult, immár a múlté. Ciro ugyebár próbál létrehozni egy ún. Szövetséget a nápolyi kábítószer ellátás zavartalan biztosítására – érdekes összetevő ebben az egészben az a Conte, aki ugye az előző évad végére pozícióba került Savastanok ellenében – míg Gennaro Rómában építi magát újra, biztosítva a drog Itáliába szállításának zavartalanságát. Egyébként a szállítás módjai zseniálisak, az egész római eseménysor, az építőiparos apóssal és közeggel nekem nagyon bejött. Érdekes volt az is, amikor Gennaro barátai elmennek hozzá, s ami abból a jelenetből következik… többször elégedetten csettintettem nézés közben, olyan jó húzások jöttek sorozatosan a második évadban. Az meg, ahogy szép lassan Don Pietro és Gennaro egymás ellen fordul, ahogy az írók beleírják a történetbe ezt a bonyolult apa-fia kapcsolatot, az zseniális: akár még egy családi drámába is elmenne – drogos, gyilkolós körítés nélkül.

Ciro története nem kevésbé lenyűgöző (már ha képesek vagyunk elfelejteni az első 13 epizódot). A Szövetség maga demokráciájával természetesen illúzió, és a Gomorra nagyon jól játszik a tagok ehhez – és egymáshoz – való viszonyával. Nagyon jó volt, ahogy senki nem bízik senkiben, nagyon jó volt, ahogy Don Pietro egymásnak ugrasztja őket, az egész szervezet, légkör rettentően életszagú: a saját környezetemből tudom, hogy amíg megy a szekér, amíg mindenki megtalálja a számítását, minden oké és minden sérelmet asztal alá lehet söpörni (itt pedig aztán van bőven, ugye), de amikor élesedik a helyzet, amikor a bizalom csorbul, összedől az egész. E szempontból hiba nélküli az S2, a nápolyi kapcsolati háló, az abban részt vevők tettei kellően megdöbbentőek – és igen, ahogy az első évadnál írtam, valóban csak a haláluk sorrendje a kérdéses, ám legnagyobb meglepetésemre néhány haláleseten megrökönyödtem, sőt, néhányat logikusnak és szükségszerűnek találtam. Már ha ugye egy bűnöző célja az, hogy kinyírjon valakit és ezt másra kenje… de ezek mellett volt egy gyilkosság, ami olyan szinten kéjes örömöt okozott, hogy szinte elszégyelltem magam…

Rengeteg jó húzás van a Gomorra második évadában, amire szívesen emlékszek vissza, icipicit talán az őrületből is visszavettek az írók, kicsit talán jobban ráfeküdtek a motivációkra, s hogy mi miért történik. Úgy érzem, végre vannak felépített jellemek, végre van épkézláb elgondolás az események mögött, végre van mélysége mindennek. Ha Gennaro és Ciro ezt a karaktert hozta volna az első évadban is, egy rossz szavam nem lehetne erre a sorozatra, hisz mind a helyszín, mind a hangulat továbbra is hibátlan. A nápolyi lakótelepi gettó brutális, nagyon átjön a képernyőn, hogy miért és hogyan is nőhetett ekkorára az egész drogmaffia a városban. Félelmetes, ahogy nyílt utcán robogókról lövöldöznek, vagy épp szarrá vernek valakit, s egészen kiváló az az autentikusság, amit a sorozat felvonultat. Itt jegyzem meg – aztán már később nem kell – hogy nagyon bejött és nagyon jó hangulatot ad az egésznek az a zene, ami kiegészíti a történetet: a végefőcím zenéje az olasz nyelv és stílusa ellenére nagyon bejött, de felfigyeltem arra is, ahogy az izgalmat fokozzák az egyes jelenetek előtt. Van jó néhány új karakter is, akik közül meglepő módon néhányan túl is élik az évadot… ez amúgy egy örömteli változás, mert az első évadban, akit újként behoztak (általában mellékszereplőként), azt mind ki is nyírták – általában még abban az epizódban. Az S2 legfontosabb pozitív változása, hogy most már lehet izgulni a szereplőkért, mert most már tényleg nem lehet tudni, ki éli túl a történéseket – mindez pedig azért, mert Gennaro és Ciro olyan lett, amilyen. Az már más kérdés, mennyire hiteles ez, meg hogy miért csak a második évadtól ilyenek, de ha mondjuk el tudjuk felejteni mindazt, amit ők korábban tettek, és csak a „jelenre” koncentrálunk, akkor remek kis maffiatörténet mozgatórugói lettek az évad végére… a temetős jelenet így korona lett az évadra számomra.

Ja és még annyit, hogy a zene miatt ott maradtam az elején a végefőcímnél és meglepődve tapasztaltam, hogy pár snitt erejéig látok képeket a következő részből – és ez is nagyon tetszett. Nem a legvégén voltak, ajánlóként, mint máshol, hanem az epizód szerves részeként jöttek…




75%





.

.





A halál ABC-je 1-2




„ A következő játékfilmet a világ különböző részeiről származó 26 rendező készítette. Mindegyiküknek az ABC egy betűje jutott és megkérték őket, válasszanak ki egy szót. Aztán valamennyien elmeséltek egy rövid történetet, amely az általuk választott szóval és a halállal állt kapcsolatban. A saját részterületükön teljes művészi szabadságot kaptak.”

Ez a szöveg vezeti be az A halál ABC-je című őrület mindkét epizódját, ami talán az egyik legrégebbi elmaradásom volt a tervezett pótlások között – és hát mikor is nézzen az ember horrorfilmet, ha nem Halloween környékén? Így, utólag azt mondom, lehet, hagyni kellett volna az egészet az októberi köd homályába veszni, sokkal békésebb lett volna az a két éjszaka, amit erre a kétszer két órás mozira fordítottam… s nem, nem azért, mert annyira félelmetes lett volna, hogy nem tudtam tőle aludni. Ugyan valóban megviselt az egész, de szimplán csak azért, mert én még nem láttam ennyire agyament, abszurd és abnormális filmet ilyen töménységben: ezeknek a 3-8 perces szösszeneteknek a döntő többsége annyira extrém és kiakasztó, hogy nem is kell ahhoz túl prűdnek, vagy maradinak lenni, hogy megfeküdje az ember gyomrát. Mert mit is lehet mondani – a számomra legkiakasztóbb – epizódra, miben székhez kötött férfiak maszturbáló versenyének vesztesét karóba húzzák??? A baj szerintem egyébként pont azzal a bizonyos művészi szabadsággal van, néhányan – elsősorban a japánok – úgy értelmezték, hogy most aztán a legbetegebb fantáziájukat is képernyőre ültethetik…

Maga amúgy a koncepció, az ötlet nem is rossz. Tényleg minden kisfilm az abc egy betűjéhez köthető, és normális keretek között egész jó kis antológia kerekedhetett volna az egészből. Az sem zavaró, hogy aztán tényleg van itt minden, rajzfilm, gyurmafilm, élőszereplős film, minden zsánerben, szinte minden korszakból – persze, a rövid játékidő szab némi korlátot a sztorinak, de egy remek ötlet, egy fura haláleset, balszerencsés esemény, vagy csak csupán az emberi természetre épített őrület érdekes sztorikat eredményezhetett volna (van jó pár ilyen is az 52-ből). Lehetett volna ez egy ötletes Végső állomás klón, vagy tényleg egy Meghökkentő (véres) mesék, de úgy néz ki, a rendezők nagy része kicsit túltolta a dolgokat: mintha az lett volna a cél, hogy minél megbotránkoztatóbb, betegebb, képtelenebb kisfilmeket készítsenek. Tény, hogy így egy rendkívül sokrétű, színes kavalkád kerekedett, viszont az is tény, hogy pont az abszurditása miatt én az A halál ABC-jére egyáltalán nem tudok horror antológiaként tekinteni, sokkal inkább jött le nekem egy koromfekete vígjátéknak,mintsem igazi horrorfilmnek – írom ezt annak ellenére is, hogy a trancsír, a végeláthatatlanul ömlő vér és a gore jelenetek műfajilag valóban a horror zsánere felé tolják az egész koncepciót.

Meglehetősen nehéz is írni egy olyan filmről (filmekről), ami ugye 52 különböző részből áll. Általánosságban elmondható, hogy filmes szempontból meglepően profi az egész, a lehetőséget kapott rendezők (akik között azért vannak olyan nevek, mint Nacho Vigalondo – Időbűnök, vagy Ti West) tényleg mindent megtettek azért, hogy technikailag, látványilag rendben legyen az alkotásuk. Kifejezetten tetszett, hogy ennyi féle stílust felvonultatnak, valahogy jól esett a változatosság: mondjuk két órán keresztül nem néztem volna rajzfilmet, vagy gyurmafilmet, de így, ilyen mixben bejött. Származásuk szerint nagyjából úgy alakult a tetszési indexem, ahogy amúgy alapból mostanában a filmekkel is vagyok: a legjobban az európai alkotások tetszettek, legkevésbé meg a távol-keletiek. Természetesen a szereplő színészek mind ismeretlenek voltak számomra, ámde dicséretükre váljék, hogy a feladatukat maradéktalanul megoldották – jó, többségüknek jórészt meg kellett „csak” halni, de azt haláli jól csinálták. És még azt is állítom, hogy alapból az ötletekkel sem volt baj – legalábbis a konszolidáltabb epizódokban – néhányból akár egész estés filmet is el tudnék képzelni, hisz volt időutazásos, időhurkos fejezet, vagy a pókos, de a megcsalós, ázsiaiban is volt potenciál. Viszont a fingó lányokból, a nőbe visszamászó szarból, meg a macska-kutya maszkos nácisból épp elég volt az 5 perc is.

Most nem fogom mind az 52 részt tételesen leírni, az írásom fő mondandójához igazodva inkább kiemelném azokat, amik valamiért (jó vagy rossz okból) különösen maradandóak lettek. Főként a legrosszabbakra, legbetegebbekre helyezném a hangsúlyt – de ezt sem azért, hogy ne nézzétek meg ezt az agymenést – hanem hogy inkább fel tudjatok rá készülni, mi vár rátok: többször hivatkoztunk itt már ugyan Helenre (ugye, Weide?), de az piskóta ehhez képest – még a pizzája ellenére is. A halálra vert férj, a valósággá vált yeti, vagy a pókos epizód szimplán csak átlagos, de pl a fingásos, amiben leszbi japán lányok egymás fingját szagolják, majd belehalnak, vagy a kutyamaszkos fickó, aki a náci macskamaszkos énekesnő áldozta lesz (oda-vissza) és a szamurájos az már meglehetősen fárasztó. Az első epizód egyik negatív csúcsa azonban egyértelműen az, mikor az egyik rajzfilmben a szar nem akar távozni a WC-n, hanem mindenáron vissza akar jutni gazdájába, illetve a már említett maszturbálós fejezet. Egyébként ez még nem is önmagában a vesztesek halála miatt, hanem ahogy nehezítik a versenyt – nos, ott, a pedofilos résznél szakadt el a cérnám. Szorosan az élmezőnyben van még a gyilkos WC gyurmafilmje, vagy a megnyúzós epizód – ahogy a dagi nő önmagát késsel vékony fazonra szabó története is, valamint az utolsó (szintén japán) kisfilm, a meztelen nőkkel és férfiakkal, akik szintén a nácikhoz köthetők. Nagyon beteg történetek, meglepő módon a drogos, aminek talán igazán szürreálisnak és betegnek kellett volna lennie, még az a legfogyaszthatóbb mind közül.

A második mozi aztán úgy érzem, kicsit visszavett a perverzitásból és az abnormalitásból. Vérből, szexből, gore jelenetekből itt sincs hiány, de a második két órában lényegesen több olyan fejezet van, amit a maga módján még élveztem is. A fekete humor szignifikánsabban jelentkezik, gondoljunk csak az amatőr bérgyilkosra az első részből, vagy a borzra a másodikból, valamint van pár darab olyan is, amiben még társadalomkritikai mondandót is felfedezni véltem (pl. a falu tanácsa által elítélt srác esete). Az itteni gyurmafilm viszont ritka gusztustalan és értelmetlen, mint ahogy abszurd a rabruhás éneklős is. Az orosz rulettes tetszett, ahogy a kérdezős, majmos is, sőt az egyik kedvencem – a fekete humorával együtt a két hajótörött fickó és a nő esete. Jó volt még az afrikai, amikor a nő lóg a fán, meg az osztott képernyős, mikor a faszi hívja a feleségét – mindkettő alkalmas lenne egész estés filmnek. Sőt ki lehetne bővíteni a megcsalósat az őrült thaiföldi nőkkel, vagy a plázában feltűnő, kiközösített embert égető robotosat is komplett történetté… utóbbiban egyébként a legmegdöbbentőbb az, hogy ez egy sima lincselés, ami akár meg is történhet. Ahogy a bébiszitteres is. A negatív csúcspont nálam is az utolsó előtti, a péniszes, az nagyon beteg, és csak nem sokkal marad el tőle az utolsó, a saját magát újból a saját bőrébe szülő nő sem… anyám. Mindazonáltal a kettes ABC ezek ellenére is fogyaszthatóbb az egyesnél.

Van ennek elvileg egy harmadik része is, egy The ABC’s of Death 2.5 című alkotás, ahol 26 kisfilm van M betűvel – ám azt elsőre nem találtam meg… na jó, ezek után annyira nem is kerestem. Értékelni is nehéz ezt, a legjobb talán a középút. Annyira beteg az egész, hogy néhány kiakasztó részt leszámítva már mulatságos és szórakoztató, a jobbak meg kb. kiütik az aberráltakat, úgyhogy legyen





50%



.

R2-D2 írta:

.
A halál ABC-je 1-2

Értékelni is nehéz ezt, a legjobb talán a középút. Annyira beteg az egész, hogy néhány kiakasztó részt leszámítva már mulatságos és szórakoztató, a jobbak meg kb. kiütik az aberráltakat, úgyhogy legyen


50%

Én sem értékeltem sokkal többre egyiket sem (itt és itt), és az is közös pont, hogy a tetszési index az "ázsiai-európai" tengelyen mozgott.

Részleteiben meg nem tudok belemenni, mert pár képkockán kívül semmire nem emlékszem már belőle, még úgy sem, hogy visszaolvastam magam meg téged is. 3-5 percnél ez nem is csoda. Érdekes volt a koncepció, szeretem az antológiákat, de ennyi időbe tényleg esetleg egy poén vagy valami fricska fér bele. Nincs sztori, csak vér belek, meg néhány geg.

A The Mortuary Collection most nagyon tetszett, szerintem ne várj azzal ennyit... de még akár egy évet se .

.

.





Gomorra S3




Ugye a múltkor azon mérgelődtem, mekkora ökörség, hogy egy új évad első epizódja zárja le az előző szakaszban történteket, s hogy mekkora átverés, hogy utána rögtön időugrással folytatódik a történet… nos, a mérgelődésemet továbbra is jogosak érzem, de úgy néz ki, a Gomorra esetében kénytelen vagyok ezzel együtt élni. Ez a harmadik évad ugyanis pontosan ugyanazt a sormintát követi, mint elődje (sőt, a negyedik is majd ezt fogja), a dramaturgia itt is ugyanaz: az S3E1 szervesen kötődik az S2-höz, az azt lezáró temetői gyilkosság közvetlen hatásait láthatjuk benne, hogy aztán majd ismét egy évvel később vegyük fel a nápolyi maffia történetének fonalát.

Ha a múltkor azt írtam, hogy sokkal élvezhetőbb, nézhetőbb az S2, mint az S1, akkor ez az állításom ismét csak hatványozottan igaz az S3-ra is (az S1 tükrében még mindig forrong bennem a düh). Az előző évadban felvett koncepció kezd beérni, a korábban egymás torkának eső két karakter immár megint csak két barát, s együtt próbálják visszaszerezni helyüket a nápolyi alvilágban – az már más kérdés, hogy ezt a közös munkát mennyire árnyékolja be az árulás veszélye, s hogy kire milyen hatással van az az egy év, amit a Gomorra önkényesen ugrott (megint) az időben. Azt csak halkan jegyzem meg, hogy abból a szempontból még talán örvendetes is az ugrás, hogy valóban mindenki öregebb, mint egy éve, e szempontból ez a „kétes” hitelesség üdvözítő is lehet – legalább nem kell azon filózni, mint sok más alkotás esetében, hogy ki, mennyit változott a forgatás során. Mindegy is, a lényeg, hogy az első részt tulajdonképp nem is lehet szigorúan az évadhoz csatolni, sokkal jobban járunk az értékelésnél, ha a második epizódtól tekintünk egy kerek történetre: így egy egészen parádés nyitást kapunk, két olyan felvezetővel, ami eddig talán az egész sorozat két legjobb része lett. Az egyikben ugye Bulgáriában járunk, ahol a nápolyi srác az ottani maffiának dolgozik, nem kis megaláztatást elviselve munkaadójának fia által – eszméletlen jó az egész, ahogy gyűlik a harag, ahogy növekszik a feszültség (benne és a nézőben is), ahogy a kis sztori végére elérünk oda, ahova… az beszarás. Pláne úgy, ahogy azt látjuk, hogy az a fránya, halottakkal kikövezett múlt rátelepszik a srácra, ahogy a korábbi kőkemény gyilkos lelke romokban hever – cirka 14 résszel ez előtt el sem tudtam volna képzelni, hogy én ezt a karaktert valaha még kedvelni, vagy sajnálni fogom. Hatalmas dicséret az íróknak, hogy elérték mindezt, hogy a kezdeti őrület után képesek voltak úgy változtatni a szimpátia szélirányán, hogy bizony immár teljes szívvel-lélekkel mellette tudtam állni, sőt, az évad végére olyan katarzist volt képes okozni, ami nem volt benn ebben a sorozatban.

Szorosan ehhez a témához kötődik egy másik figura sorsa, akinél ugye az egy év időugrás pont arra volt jó, hogy a korábban, általa börtönbe juttatott fickó ki tudjon onnan jönni – aki aztán először bizonyítékot szerez gyanújáról, majd rohadt keményen bosszút is áll „jóakaróján”… kiterjesztve a Gomorra határait Nápolyon kívülre. Egyébként ezzel a szállal én sokáig nem is tudtam mit kezdeni, valahogy már a második évadban is azt éreztem, hogy lassítja a cselekményt, felesleges vargabetű a történetben – de aztán itt rá kellett jönnöm, hogy alábecsültem az írókat… no meg a szereplőket. Ahogy ki van találva, ki miért és legfőképp hogyan kerül vissza a nápolyi gettó határára, az bámulatos és bizony alapos elgondoltságról árulkodik. A karakter meg… nos, itt ugyanaz a helyzet, mint az előző bekezdésben: egy olyan figura kerül át (vissza) a kedvelhető szereplők oldalára, akiért egy lyukas garast sem adtam volna, aki a maga szenvtelen gyilkolásaival eddig pontosan az ellenkező érzelmeket váltotta ki belőlem. Ha most vicces akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy legalább két pszichiátriai eset meggyógyult a sorozatban, és most már valóban van tétje mindannak, amit látunk. Mert hiába bűnöző és gyilkos valaki, ha a történet el tudja hitetni a nézővel, hogy nem velejéig rossz vagy beteg ember, hanem csupán a saját túléléséért, esetleg a megalapozott és megérdemelt bosszúja miatt teszi, amit tesz, akkor bizony tényleg mellé lehet állni. És akkor ütős csak igazán a finálé…

Gennaro és Ciro közös története remek motívumokkal van tele, mindkét fél részben különböző célok által vezérelve, de súlyos terhekkel a vállán építi fel magát újra Nápolyban. Az új csapatuk, a totál amatőr, de annál lelkesebb robogós banda, s vezérük, Kékvér nagyszerű húzás (pláne, ahogy a srác képbe kerül), már csak azért is, mert őket én valahogy visszafogottabb pszichopatának éreztem, mint az első évad bármely karakterét. Tetszett, ahogy Ciro lassan átvette az irányítást felettük, tetszett az a tudatosság, ahogy el akarják élni céljukat – Ciro pedig, mint az ész a csapat mögött, igazi nagy játékossá növi ki magát. Amúgy is ő volt az eddig is a Gomorrában, akihez legalább megpróbáltam kötődni, de itt most egy csomó olyan dolgot tesz, ami miatt végleg belopta magát a szívembe. Kicsit olyan, mint mondjuk Vane volt a Black Sailsben – aggódtam is, hogy nehogy úgy végezze, mint ő. De a Gomorra ebben is változott, mos már nem hullanak a fejek ész nélkül, most már majdnem minden gyilkosságnak, leszámolásnak érthető és logikus magyarázata, motivációja van… s bizony most már van olyan is, aki miatt akár könnycseppet is el lehet morzsolni. Meg persze olyan is, akinek a halálát kéjes örömmel lehet nézni – kapásból tudnék mondani legalább három karaktert, akit jó volt látni meghalni…

Ahogy haladunk előre a történetben, úgy érzem, valóban egyre jobb és kiforrottabb az egész Gomorra. Részben persze azért, mert már lassan nincs kit megölni, a kezdeti „mészárlás” már a múlté, akik most élnek-halnak a sorozatban, azok élete és halála a saját tetteik következménye – e miatt viszont lehet választani kedvencet és utálni valót. Sőt, most már azt is el tudom mondani, hogy lassan vannak jók és rosszak a sorozatban (eddig csak rosszak voltak), s most már volt – és amúgy maradt is még – karakter, akit szívesen láttam meghalni. Most már nem a sorrend a kérdés, hanem inkább az, hogy aki megpróbált kiszakadni az őrületből, aki bármi okból megpróbált megváltozni az életben maradjon, aki viszont nagyon paraszt, az haljon meg. Az évad végén legalább három olyan alak van, akit nagyon szeretném, ha kinyírnának, majd meglátjuk, mi lesz belőle… ebből kettő még az első évad pszichopatái közé sorolható, a harmadik meg… nos, mit lehet kívánni egy apának, aki elveszi a saját lány gyermekét azért, hogy azt átadva a maffiának, tönkretegye vőjét?

Érezhetően visszafogottabb, lassabb, kevésbé őrültebb a Gomorra, mint volt. Sokkal jobban fókuszál a szereplőire, sokkal mélyebb jellemekkel dolgozik, mint korábban. Miután a figurák többsége már a nápolyi temetőben van (amúgy, milyen zseniális, ahogy Gennaro kiterjeszti a bűnszervezetet legális üzletekre, a védelmi pénz helyett biztonsági cég, temető, stb…), a maradékukkal könnyebb játszani és árnyalni őket. A leszámolások ezúttal is kemények, váratlanok, de most már nem cél nélküliek – részben ugye a hatalmi harc részesei, részben meg a személyes bosszú tárgyai. Sőt, újdonság – de jó – az is, hogy néhány jelenetben már-már hollywoodi hatásvadászattal operáló átverős, becsapós, leszámolós események vannak, amik bizony ebben a környezetben (finomítva az európai dramaturgiával) teljesen életszerűnek tűnnek. Az meg, hogy eddig azt szoktuk meg, hogy bárki, bármikor meghalhat, itt hozza meg a gyümölcsét, hisz nem egy olyan meglepő jelenet van, amikor meghal, akire nem számítunk, vagy életben marad az, akiről már lemondtunk.

Hamarosan jövök a negyedik évaddal, hisz jó pár dolog félbemaradt most: kíváncsi vagyok Patricia valós énjére és céljaira, no meg hogy a főszereplőnk hogyan dolgozza föl a finálé eseményeit, és hogyan áll bosszút mindazért, amit vele tettek.





80%




.

.





A feltaláló





Béres József  1972-ben alkotta meg a nevét azóta is viselő, nyomelemeket komplex formában tartalmazó készítményét, az úgynevezett Béres cseppet. Azt gondolom senkinek nem kell bemutatni, mi is az – kétlem, hogy idehaza van valaki, aki még nem hallott róla, sőt ma már világszintű elismertség is övezi –,  viszont talán sokaknak újdonság lehet, hogyan is született meg ez a különleges termék. Annak ellenére, hogy meglehetősen sok alkotás (könyv, dokufilm, sorozat) foglalkozik a csepp és a doki történetével, megmondom őszintén, nekem ez volt az első kalandozásom a témában – talán csak nagy vonalakban az idősávot tudtam volna belőni, mikor kezdődött minden, de azon kívül… nos, minden újdonság volt. Ezek után viszont nem is csoda, hogy szinte végig élvezettel ültem a képernyő előtt: láttam egy újabb, egészen kiváló magyar filmet, ami nemcsak remek korrajzával, tárgyilagos, de humoros történetmesélésével, hanem önmagában a szórakoztatóan tanító mivoltával is kiemelkedik a hazai alkotások közül. Ráadásul – és ez bizony nálam hatalmas piros pont – nincs benn felesleges és öncélú erotikus jelenet, végre egy olyan magyar film, ami nem trágár és nem himbálóznak benne csöcsök…

A történet elején Béres József saját maga mesél néhány gondolatot gyerekkoráról – arra mindenképp jó ez a kis intro (amúgy semmi fontos dolgot és információt nem tartalmaz), hogy a nézőt beszippantsa a korabeli Magyarország hangulata. Persze, láttunk már épp elég filmet ebből a korból, de nekem eddig ez csak a nagyon művészi és nihillista megközelítésben köszönt vissza a képernyőtől, most viszont valahogy az első perctől kezdve egyfajta vidámságot, szórakoztató jelleget éreztem erőteljesebbnek nézés közben – biztos lehetne elemezni, hogy milyen eszközökkel érte ezt el a rendező, de én nem vagyok filmesztéta, hogy ezzel foglalkozzam. A lényeg, hogy a korabeli vidék megjelenítése ezúttal épp nem kidobott a filmből, hanem szép lassan magába szívott, s mire a történet érdemi részéhez érünk, már teljesen otthon éreztem magam itthon. Maga a film amúgy kb. 10 év eseményeit öleli fel, a rövid felvezetés után Béres először a kisvárdai Állami Mezőgazdasági Gépállomáson „túrta a földet”, kutatta, miért is terem különféle minőségű burgonya ugyanazon a helyen, majd onnan egy baráti csábításra került át abba a bizonyos Nyírségi Mezőgazdasági Kísérleti Intézetbe, ahol módja és lehetősége volt kifejlesztenie azt a folyadékot, amivel először talán még csak nem is életeket szeretett volna megmenteni… csupán az emberi szervezetet akarta egészségesebbé tenni.

Aztán az élet ugye közbeszólt: a saját családban váratlanul jött gyógyíthatatlan betegség átírta a szer (és a munka) jelentőségét, onnantól pedig már nem szimplán az életkörülmények javítása volt a cél, hanem egy olyan szérum kikísérletezése, ami akár a rákot is gyógyíthatja. S ha már itt tartunk. Lehet ugyan ócska hollywoodi klisének tartani, de ebben a moziban is működik az az érzelmi hatásvadászat, ami a karakterek életútjának fontos eseményeit közelebb tudja hozni a nézőkhöz: az A feltalálóban Béres József testvérének a története ez. Ugye, ez volt az a katalizátor, ami a dokit végül is a csepp kikísérletezésére kényszeríti, de általa kap a mozi egy tök erős érzelmi töltetet is – én legalábbis meghatottsággal vegyes izgalommal és örömmel néztem a nő gyógyulásának „csodáját” a korbeli, mai szemmel kőkorszakinak tűnő körülmények közepette. Ez a szál – még ha mellékesnek is tűnik – legalább olyan fontos az események tükrében, mint az, hogy mi történt Jóska bával az átkosban… már csak azért is, mert az erős érzelmi hatás mellett Irén volt az, aki igazából testvére készítményét reklámozni, terjeszteni kezdte, aki miatt tulajdonképp ismert és hírhedt lett Jóska bá és a cseppje is. Kvázi a nő juttatta el Bérest oda, ahova…

Az A feltaláló nagyszerűen megállja helyét sima életrajzi moziként is – amiből amúgy nem vagyunk eleresztve itthon – hisz tök jó dramaturgiája van, hiteles, hihető az egész, és remek korrajzot varázsoltak a vászonra az alkotók. Maga Béres története is érdekes a maga nemében – bár persze meg sem közelíti a tipikus amerikai hősök történeteit – de szerintem akkor még sem ő, sem kortársai nem is tudhatták, milyen jelentős készítményt hozott létre. Nekem ugyanakkor (szokás szerint?) van még két dolog, amik – a megint csak a szubjektív, életem során rám rakódott élmények és tapasztalatok – miatt az A feltaláló sokkal többet és jobbat jelent, mint esetleg más, a filmet tárgyilagosan vizsgáló nézőnek. Az egyik maga a szer egészségre gyakorolt hatása, annak és készítőjének hatalom általi elutasítása, különös összefüggésben a mostani Covid járvány idején. Nos, a nélkül, hogy a részletekbe belemennék, meg a nélkül, hogy bármi módon is megnyilatkoznék a vírussal kapcsolatban, annyit fűznék az egészhez hozzá, hogy Jóska bá története (egy más korban) kísértetiesen hasonlít néhány jelenkori vitamin forgalmazó cég, ember helyzetéhez. Az egész film alatt végig azt éreztem, hogy a szereplők szabadon cserélhetőek bizonyos jelen kori résztvevővel, csak az államhatalom helyére mondjuk most az OGYI-t kell beleképzelnünk, Jóska báé helyére meg… de ezt most inkább nem írnám le. Kb. 15 éve ismerem a vitaminok, nyomelemek gyakorlati hatását, és figyelemmel kísértem azt a hisztit, amit a gyógyszeripar kivert a vitaminok túlzott fogyasztása ellen… nos, ha még abban a korban élnénk, tuti megpróbálták volna eltüntetni, elítélni mindazokat, akik azt állítják, hogy a nyomelemek és vitaminok az emberi élet és az immunrendszer nélkülözhetetlen és létfontosságú szükségletei. Csak most már más világ van, a napi 60 mg ajánlott és maximális C-vitamin mennyisége inkább lett immár (egyik napról a másikra!!) hivatalosan is 1000 mg… mert a gyógyszergyárak rájöttek, ha már tiltani nem tudják és lebeszélni sem lehet róla a világ „felvilágosultabb” részét, akkor inkább ők is gyártanak ilyet.

A másik dolog – és ez a fontosabb szempontom az értékelésnél – az a kommunizmus- és társadalomkritika, ami kb. az ötödik perctől kezdve élesen és egyre erősebben megjelenik a moziban. Jóska bá, mint rendszerellenes figura nagyszerűbbnél nagyszerűbb, nagyon fimon humorral átszőtt beszólásokkal lát el minket, amitől szerencsére nem lesz burleszkszerűen vígjáték és komolytalan a film, de az elvtársakkal szembe szálló vidéki agrármérnök kálváriája sokkal többé, szórakoztatóbbá válik tőlük, mint egy átlagos tanmesétől az elvárható lenne. A mikroszkóp, az egerek (fogjatok magatoknak), néhány pártember karaktere, azok tettei és gondolatai szinte az egész film alatt gondoskodnak arról, hogy az a bizonyos kaján mosoly ott ragadjon az arcunkon. Volt, hogy csak simán élveztem az egészet, volt, hogy hangosan felnevettem, zömében viszont csak éveztem a nagyszerű forgatókönyv által elém táruló világot. A 70-es évek eleje ugyan még nekem is nagyon távoli, de icipicit még átéltem (át tudom érezni) annak a kornak a szellemét, ami itt a mozit áthatja. És ez nem olyan karikatúraszerű társadalomkritika, mint amit mondjuk a Drakulics elvtársban láttunk, ez sokkal életszerűbb, hétköznapibb és hitelesebb – és a nagy csoda az egészben az, hogy legalább annyira élvezhető és szórakoztató... ráadásul pedig úgy teljesíti mindezen kritériumokat, hogy közben a sok elvtárs (és ’56 bevágása), a politikai, hatalmi berendezkedés, érdek ábrázolása azért valós és komoly fenyegetést jelent, a film drámai élét erősíti: hatalmas gratula az alkotóknak azért, hogy mindezt ilyen arányban sikerült vászonra ültetni – s talán az idei év legjobb magyar filmjét megalkotni.

Nekem nem volt bajom a színészekkel sem – olvastam valahol, hogy Gáspár Tibor mekkora mellényúlás volt a szerepre, nos, ez egy baromság – ahogy azzal sem, mi maradt ki Béres József életrajzából. Ha fontos lett volna a második világháború ennek a történetnek a kibontásában, vélhetően beleszőtték volna, de én egyáltalán nem éreztem semminek a hiányát a csepp feltalálásának körülményeiben. Ez a film Jóska bá életének annak a tíz évére fókuszál, amikor megszületett a készítmény, és én totál elégnek éreztem hozzá mindazt az információt, amit a készítőjéről megtudtunk. Sőt, ha valamibe bele kellene kötnöm, talán épp a játékidő hossza az, ami némileg zavaró lehet, talán ha kevesebb napraforgó- és pipacsmező színesítette volna a filmet, kicsit feszesebb lehetett volna. De ezen kívül… szinte semmi. Érdekes, szórakozató, olyan igazi iskolamozi.





85%




.

R2-D2 írta:

.
A feltaláló

Ez a film Jóska bá életének annak a tíz évére fókuszál, amikor megszületett a készítmény, és én totál elégnek éreztem hozzá mindazt az információt, amit a készítőjéről megtudtunk. Sőt, ha valamibe bele kellene kötnöm, talán épp a játékidő hossza az, ami némileg zavaró lehet, talán ha kevesebb napraforgó- és pipacsmező színesítette volna a filmet, kicsit feszesebb lehetett volna. De ezen kívül… szinte semmi. Érdekes, szórakoztató, olyan igazi iskolamozi.

85%

Már egy fél éve kerülgetjük egymást ezzel a filmmel. Moziban is majdnem megnéztem (ez volt az egyik első film, amit a tavaszi lezárások után vetíteni kezdett a helyi mozi), és a tévében is el szerettem volna csípni, de elfelejtettem, mikor kerül adásba a Dunán. Mostanra fent van online is, hivatalosan.
Talán most már megnézem, talán megadtad hozzá a szükséges lökést .

.

Niwrok írta:

A feltaláló

Már egy fél éve kerülgetjük egymást ezzel a filmmel. Moziban is majdnem megnéztem (ez volt az egyik első film, amit a tavaszi lezárások után vetíteni kezdett a helyi mozi), és a tévében is el szerettem volna csípni, de elfelejtettem, mikor kerül adásba a Dunán. Mostanra fent van online is, hivatalosan.
Talán most már megnézem, talán megadtad hozzá a szükséges lökést .

.

Talán tetszeni is fog...

.





Más világ





Talán már van annyira régi (2001-es) ez a film, hogy lesz, akinek újdonságként fog hatni az ajánlóm… mert biza’ vannak mozik, amik érdemtelenül vesznek el az idő ködjében, amik valami miatt messze nem kapják meg utóéletükben (sem) azt az elismertséget, ami esetleg járna nekik. Szerintem a Más világ (egyébként érdemes azon is eltűnődni, mennyire is nem adja vissza a film címének fordítása az eredeti szándékot) pontosan ebbe a kategóriába esik: aki abban a szerencsés helyzetben van, hogy látta anno, annak csupa jó véleménye van róla – mégsem érzem a filmmel kapcsolatban azt, hogy 20 évvel később benn lenne bármiféle közbeszédben, ha a jól sikerült horrorokról van szó. Pedig aztán Amenábar (számomra) egyetlen épkézláb filmje az egyik legjobb szellem/kísértethistória, amit láttam – természetesen első nézésre üt igazán óriásit a fináléja, de többedszerre sem éreztem megfáradtnak vagy unalmasnak az egészet. Sőt, a hamarosan mozikba kerülő magyar horror kapcsán egy egészen új felfedezést tettem a film alatt, ugyanis tök ki ment a fejemből az a bizonyos fényképalbum, amit Garce talál a házban.

1945-ben járunk. Grace (Nicole Kidmann) egyedül neveli gyermekeit egy isten háta mögötti birtokon lévő kastélyban. Férje elment a háborúba, vélhetően soha nem is tér többé vissza, a nő azonban nem igazán akarja ezt a tényt elfogadni. Nem könnyíti meg a helyzetét, hogy két gyermeke ún xeroderma pigmentosum nevű betegségben szenved, ami azt jelenti, hogy nem érheti őket fény: a ház ablakai el vannak függönyözve, az ajtóknak pedig mindig csukva kell lenniük, hogy megóvják őket a véletlenszerű, napfénnyel való érintkezéstől. Ebbe a nem túl barátságos állapotba érkezik három új szolgáló a házba, egy öreg kertész, egy szintén idős nő meg a lánya, egy néma csaj, aki furán tartja a nyakát. Ez kb. a film első öt perce, de már ekkor lehet érezni a Más világon azt a parás hangulatot, ami kitart a film végéig. Egyrészt ugye ott van maga a helyszín, a kastély, annak közvetlen környezete: mindig is van varázsa a régi házakban zajló horroroknak, mindig is rengeteg lehetőséget biztosítanak a lezárt szobák, homályos folyosók, nyikorgó lépcsők egy kis félelemkeltésre – nos, itt szinte az első percektől rátelepszik a nézőre (amúgy a szintén hangulatkeltő köddel együtt) valami jeges bizonytalanság. A másik meg a három, munkára jelentkező szolgáló karaktere: látványra úgy különösen nincs bennük semmi félelmetes, de fellépésük, viselkedésük, egész lényük, megspékelve azokkal az elejtett mondatokkal, amiket egymásnak mondanak, mind-mind felerősítik a nézőben az említett bizonytalanság és a félelem érzetét. A Más világ tipikusan az a film, ami annyira jó alapokat rak le a későbbi építkezéshez, hogy elég neki csak szinten tartania a felütés hangulatát…

Pedig aztán a lényeg még majd csak ezután jön. Hamar kiderül, hogy valami nincs rendben a házzal, valami gond van Grace körül: szintén fél információkból felsejlik egy, a férjét elvesztő, megőrült nő figurája, aki valamikor saját gyermekei ellen fordult – még ha ezt ők nem is egyértelműen kommunikálják. A házban is egyre több furcsaság történik, olyan, mintha kísértetek járkálnának mindenhol. Különösen a lánya, Anne tűnik fogékonynak erre, ő lát egy komplett másik családot párhuzamosan velük élni – természetesen a végletekig vallásos (már-már bigott) Grace nem hisz a természetfelettiben. Itt kell megjegyeznem, mennyire el is felejtettem a főszereplő mély vallásosságát is, s hogy ennek igazából mekkora szerepe is volt a történetben: azt nem mondom, hogy a Keresztút idegesítő anyjával párhuzamba lehet állítani Grace karakterét, de engem még így is sokkolt az a vakbuzgó hit, ami átjárta a nőt… és az által magát a sztorit. Érdekes volt nézni, hogy a szellemek tagadását hogy váltja fel a nőnél a felismerés, és hogy minderre milyen reakciókat ad: miután elhiszi, hogy szentségtelenség zajlik a házban, elmegy megkeresni a helyi papot, hogy áldja meg a házat. Bele a ködbe, ahol aztán megint olyan történik, amire sem ő, sem a nézők nem számíthattak – így, utólag, ismerve a film lényegét, egyáltalán nem meglepő a találkozás, de menet közben, első nézésre bizony rendesen zavart kelthet a fejekben az a találkozás az erdőben, pláne ennek a szálnak a befejezése.

Ahogy pörög a film, ahogy tért hódit Grace – és a nézők – tudatában is, hogy valaki van még rajtuk kívül a házban, úgy kúszik be egyre jobban a bőrünk alá a kiváló hangulattal és látvánnyal megtámogatott félelem. Jobbnál-jobb jelenetek jönnek sorban, van, ami csak szimplán félelmetes, de van néhány kiválóan időzített ijesztő szcéna is, s bár sosem voltam a hatásosan adagolt jump scare jelenetek ellenzője, de itt keményebb mondjuk egy üres szobában megszólaló zongora esete, vagy egy leszedett függöny – esetleg az avarral betemetett régi sír látványa. Ritkán látható profizmussal adagolja a rendező a feszültséget, az elemek (a rémület, őrület és bizonytalanság) mértani pontossággal épülnek egymásra, a három szolgáló meg mindig mond valami kétértelműt, hogy az emberben csak ott maradjon a félsz, csak ne hagyja nyugodni békés kis lelkét. Emlékszem, anno, mikor én ezt először láttam, kifejezetten féltem rajta, sőt, most, a mostani újranézés előtt is az volt bennem, hogy a Más világ egy igazán félelmetes horror a múltból. Nos, azt nem mondom, hogy most is minden pontosan úgy működött, mint korábban, de rengeteg hasonló stílusú mozival a hátam mögött is kellemes borzongást éreztem néhány eseménynél… és ezek közül is kiemelkedik egy bizonyos ötlet, jelenet, amit abszolút csak a tudatalattimban őriztem, s most, hogy újra szembesültem vele, bizony megint működött.

Arról van szó, ami a tervezett Post Mortem című, hazai horror alapját képezi: a halottakról készült fényképek különleges hatásáról. Grace ugyanis megtalálja a 19. századi "halottak könyvét" a házban, előző generációk elhunyt családtagjainak gyászos portréfotóiról, néhány hiányzó lappal (amik természetesen majd még előkerülnek). Most már tudom, hogy a múlt század elején szokás volt a halottakat lefényképezni, de mindezeket megfelelő körítésben, fekete-fehér fényképeket használva, beilleszteni ebbe a filmbe, zseniális húzás volt. Komolyan mondom, egy ilyen erős atmoszférájú moziban egy ilyen fényképalbum az egyik legfélelmetesebb élmény tud lenni, sokkal többet ér, mint egy ócska ijesztés – s még akkor ugye nem is tudhatjuk, milyen fontos szerepet kapnak a hiányzó képek. A fináléban ugyanis helyére kerül minden, a sírokról lekerül az igazságot jótékonyan elfedő falevél és egy olyan döbbenetes végkifejlet tárul elénk, ami önmagában feledhetetlenné kellene, hogy tegye a Más világot.

Ha most bármit is mondanék erről, vagy bármi módon kötném bármilyen más alkotáshoz, esetleg rendezőhöz, súlyos hibát követnék el. Tény, hogy nem ez az egyetlen mozi ezzel a húzással, tény, hogy már láttunk ilyet, de azt hiszem, kevés, ilyen jól felépített és kidolgozott forgatókönyv örvendeztetett meg minket ilyen váratlan húzással. Mert annak ellenére, hogy szinte nem telik el öt perc a filmben a nélkül, hogy ne lenne rá valami utalás, annak ellenére, hogy szinte az orrunk alá dörgöli a rendező, hogy valami nincs rendben, kétségkívül nagyon hatásos, mikor Grace találkozik a betolakodókkal. Ja, igen, mert a film eredeti címe, a The Others önmagában is zseniális, egyszerre vonatkozik szinte mindenkire, aki ebben a moziban szerepel – s mégis, mikor szembesülünk vele, hogy mikor és hogy szövődik össze a halottak világa az élők világával, azt hiszem az rendkívül sokkoló. És az meg külön dicséretes, hogy ugyan folyamatosan előre vetíti a film önmaga megoldását, épeszű ember nem rakja össze a végét: ez az igazi zsenialitása a Más világnak – hogy a néző a végén a fejére csap, hogy hát persze! Mint egy jó detektívtörténetben: ott volt előttem minden nyom, minden utalás, mégsem jöttem rá, ki a gyilkos!! S ez esetben a „gyilkos” nem egy kalapból előhúzott valaki, akit csak a meglepetés ereje miatt ránt elő a bűvész, hanem egy tökéletesen megírt és felépített történet csattanója.

Egyébként megemlíthettem volna, hogy az egész mozi egy remake, illetve hogy egy korábbi könyvön alapul már az a film is, amit feldogoztak – de ez semmit nem von le az érdemeiből. Szinte hibátlan az egész, annak ellenére, hogy nem az a nagyon sarkalatos horror, nincs kihegyezve sem vérre, sem ijesztgetésre, mégis úgy marad meg bennem, mint az egyik legjobb (félelmetes) hangulatú film, amit e zsánerben láttam. Kétségkívül szerepet játszik ebben a kiváló helyszín, a díszlet, kamerabeállítás, no meg az a sötétben tapogatózás, ami végigkísér a filmen. A szellemektől valahogy alapban mindig is tart az ember, az meg a film külön zsenialitása, hogy itt milyen szerepet kapnak a „többiek”. Nicole Kidmann, mint horrorfilm főszereplőnője ugyan nem biztos, hogy a legjobb választás volt a szerepre, de helyette a három szolga és/vagy a gyerekek maximálisan felturbózták az élményt. Talán egyes egyedül az erdőben talált szereplő jelenetét érzem feleslegesnek a történet szempontjából, úgy igazából nem sokat tett hozzá a kerek egészhez. De ezen kívül… nos, semmi. Azt meg itt kell megjegyezzem, mennyire rá tudott segíteni (megint) a BD hangja a parafaktorra: a fejem fölötti hangszórókból hallatszó lábdobogás például úgy beszarás, ahogy van.




85%



.

.





Gomorra S4





Ennek a sorozatnak a vége ugyanolyan nyögvenyelős volt, mint az eleje… azt hiszem, nem fogok krokodilkönnyeket hullajtani azért, hogy több, mint egy hónap utazás után végre kiszakadtam a nápolyi álmaffia bűnös kötelékéből (bár még hátravan az a bizonyos önálló mozifilm, amit utólag forgattak hozzá). Az ígéretes harmadik évad után ugyanis arra számítottam, hogy minden a helyérre kerül, hogy a nyitott kérdések, érzelmek megválaszolásra kerülnek, hogy a menet közben megváltoztatott jellemű karakterek révbe érnek, mindenki elnyeri méltó jutalmát, illetve büntetését. Hát, nem. Kaptam egy hihetetlenül semmitmondó évadot, egy borzasztó idióta befejezéssel (állítólag berendelték az utolsó, ötödik évadot, nagy szükség lenne rá), aminek nagy része totál időhúzás és bosszantóan érdektelen. Valahogy megint úgy vagyok vele, mint mondjuk anno a Homelanddel voltam: ott is a harmadik évad után a nagy hiányzó miatt érdektelenné vált – legalábbis egy időre – a sorozat, ott is azt éreztem, hogy a főszereplő nélkül már sosem lesz olyan az egész, mint korábban volt. Csak ott sikeresen újrapozícionálták az egészet, ott volt idő és lehetőség felépíteni Carrie karakterét… itt viszont… itt olyan volt, mint mikor félbe kell hagyni egy amúgy közepes szeretkezést. Pont a kielégítő finálé maradt el…még így, cliffhangerrel együtt is.

Eddig nem igazán emeltem ki a sorozat bántó gyengéit, eddig a lendület, a sok háború a klánok és területek között átlendített jó néhány olyan dolgon, ami már picit béna volt korábban is. Bár az S3-nál említettem a római felesleges szálat, de ott még nem tulajdonítottam neki olyan nagy szerepet: itt viszont szinte kiszúrta a szememet Gennaro gigantikus építkezése. Volt olyan epizód, amiben gyakorlatilag semmi nem történik (tényleg, a plasztikai műtéttel mi lett, elvitte a cica??), nem is értettem igazán, mit akarnak kihozni abból, hogy a korábbi pszichopata maffiafőnök most egy repteret akar építeni Nápolyban. Lehet, önmagában, másik sorozatban ez tök jól működne, máshol tök érdekes lehetett volna az a politikai, gazdasági, hatalmi harc, ami mindezt övezi – de itt, ilyen előzmények után ez semmi volt. Oké, értem, hogy mindez Gennaro jó útra térését próbálta szimbolizálni, valahogy azt akarta bemutatni, hogyan válnak a köztörvényes bűnözök, gyilkosok „tisztes” üzletemberré, de a Gomorra egész eddig nem erről szólt. Az is tiszta, hogy kellett valami előtörténet ahhoz, hogy az évad végére legyen hatása annak, ami vele történik, de menet közben szinte minden, a maffián kívül eltöltött perc dögunalom volt számomra. És ez akkor is igaz, ha azért ott is volt néhány kemény húzás – csak valahogy nem illett bele abba a képbe, amit eddig a Gomorra önmagáról felállított.

Szorosan ide – Gennarohoz és családjához – tartozik apósának szerepe. Főszereplőnk jelleméből, az általa átélt megszégyenülés következtében kiváltott igazságérzet miatt törvényszerű lett volna, hogy azt a szálat valahogy lezárják… de nem. Após eltűnt, mint szürke szamár a ködben, nem írom meg, mennyi játékidőt is szántak neki az alkotók, csak annyit mondhatok, hogy fájdalmasan nagy kihagyott lehetőség az egész szerepe a sorozatban. Minden, amit ő tett korábban, bosszúért kiált, az egyik legutálatosabb figura volt az előző évadban, remek kis penge (golyózápor) váltást lehetett volna írni Gennaro és ő köré, de mindez szinte teljesen elmarad. Nekem legalábbis óriási hiányérzetet generált mellőzése, mert a negyedik évad így olyan, mintha a harmadik meg sem történt volna. Azt a bizonyos bosszúra szomjazást pedig aztán kimaxolták az előző évadban – hogy aztán ne adjanak rá gyógyírt… én legalábbis simán elfogadtam volna, ha Gennaro kezd a helyzettel valamit. Már csak azért is, mert a finálé bebizonyította, hogy minden, ami a sráccal történt a negyedik etapban, puszta parasztvakítás – ha már olyan a végjáték, amilyen, simán belefért volna némi fricska/bosszú após irányába is. Ez bizony egy hatalmas elcseszett dramaturgiai ziccer, ami hiányt okozhat a nézőben…

De ha eltávolodunk Gennarotól (volt, hogy részeken át nem is láttuk), akkor sem teljesít túl jól a Gomorra. Ugye, az első rész megint a harmadik évadhoz tartozik, ott lezárul a piac újrafelosztása, szereplők balra és jobbra el, aztán függöny. Secondigliano ura/úrnője immár Patricia, aki kénytelen együtt dolgozni Gennaro nagybácsijával, egy bizonyos Gerlandoval és az ő családjával. A meglehetősen konzervatív kompánia (meg amúgy is, a nápolyi alvilág) azonban rohadt nehezen fogadja el a lányt főnöknek, ebből aztán jó sok kalamajka és gyilkosság következik az évadban: tulajdonképp az egész S4 erre a pozícióharcra épül, amiben immár toronymagasan Patri a főszereplő, amiben neki kell(ene) helyt állnia a férfiak által uralt terepen. Nem rossz, amit látunk, bár kicsit fura itt is (ugye, ugye, az egy év időugrás), miért is tűnt el a fősodorból néhány korábban fontos szereplő, s miért is van akkora hatalma, tekintélye másnak, akiről eddig nem is hallottunk. Van néhány jellegzetes, gomorrás történeti sablon, ami visszatérő motívum, s ami működik – többek között, hogy ha egy epizód felvesz valaki ismeretlent a rész elején, és őt(őket) követjük, az(ok) valószínűleg meghalnak hamarosan – de összességében egy langyos víz az egész. Oké, béke van, ami békét szép lassan felborítják a hatalmi harcok és árulások – azt nehezen értettem meg, hogy egy személyes, unszimpátiára épülő ellentét miatt miért is kell egy komplett drogszállítmányt rendőrkézre adni – viszont az első perctől azt éreztem, mintha egy labdarúgó B csapat mérkőzését látnám. Patri nem olyan, mint Gennaro vagy Ciro volt, a Levanték meg nem Savastanok. Arra meg azért most már vigyázni kell, mikor, kit nyírnak ki az írók, mert a fajsúlyos szereplők döntő többségét kiírták korábban, a kevés életben maradott meg épphogy csak elviszi a hátán a sztorit… lásd például a Capaccio fivéreket – mint gyakorlatilag az egyetlen korábbról megmaradt, fajsúlyos figurákat. Nos, velük kapcsolatban aztán tényleg valami eszméletlen szemét leszámolást vártam, valami olyat, ami a megbolygatott igazságérzetemet itt is helyre teszi. Hááát… nagy duzzogva el lehet fogadni a lezárást velük kapcsolatban, de nekem igazából ez nem volt elég.

A Gomorra S4 annyiban mindenképp koherens az elődeivel, hogy aztán tényleg kiszámíthatatlan, kinek, mi lesz a sorsa. Ahogy a korábbi írásokban írtam, ez azonban csak egy ideig működik, a sokadik gyilkosságot, leszámolást már tök rezignáltan veszi tudomásul az ember – s írom ezt annak ellenére, hogy úgy érzem, ebben az évadban (is) valahogy próbáltak mélységet adni legalább azoknak a főbb szereplőknek, akik koporsóban kell, hogy végezzék. Aztán hogy ez mennyire tűnik hitelesnek, mennyire illik bele az összképbe, hogy a néző szempontjából melyik árulás fogadható el, illeszthető bele a karaktert támogató szervezetek, családok, viszályába, az már más kérdés – néhányuknál ugyanis picit random dolognak éreztem a köpönyeg megfordítását. Szinte az egész évad alatt nem tudtam mit kezdeni például Patri férjével, az a faszi annyira, de annyira semmilyen nem volt, hogy a végére már az sem érdekelt, kinek az oldalára áll – és ezt most úgy kell érteni, hogy bármit tett, tökmindegy volt számomra. S ha már Patri. Amilyen remek felvezetést kapott az előző évadban, amilyen kis kígyónak tűnt, ahhoz képest az S4-beli szerepe szerintem teljesen mellényúlás. Egyszerűen én sem hittem el róla (nem csak a maffia), hogy ő Secondigliano főnökasszonya – akkor sem, ha néha maga végez emberekkel – nekem az jött le, hogy mintha csak sodródna az árral, és tulajdonképp nem is csodálkoztam rajta, hogy mindenki át akarja baszarintani. Jó, itt szinte mindenki mindenkit, de akkor is: a nőtől sokkal többet vártam, Pietro szeretőjeként, majd a vénasszony gyilkosaként, és egy ilyen szervezet örököseként (mondjuk Gennarot sem értettem e tekintetben sem) szerintem sokkal több volt a karakterében, mint amit kihoztak belőle. A repteres végjáték meg… no, az volt az igazi kalapból kihúzott kivégzés. Ja, és tessék mondani, ezek után mi értelme is van egy betonbunkerbe bújni???

Nem tudom, nekem ez az egész Gomorra, a maga 48 epizódjával nem lett egy maradandó élmény. Egyszer megnéztem, néhány karakterre emlékezni fogok később is, de úgy összességében többször bosszantott/untatott, mint szórakoztatott. Amit el kell ismerjek: kétségkívül van hangulata, a nápolyi getto, Secondigliano, vagy akár a Forcella-negyed zseniális háttér. Néhány felvétel parádés, s ha ez után drónnal, felülről-hátulról fognak városban közlekedő autókat, motorokat filmezni, rögtön a Gomorra fog majd eszembe jutni. A színészek – már aki tölt annyit a képernyőn, hogy meg lehet jegyezni – kifejezetten jók, s tényleg van jó néhány igazán emlékezetes jelenet a sorozatban. Kár, hogy az első évadból nem következik logikusan a másik három, kár, hogy a forgatókönyvírók is csak a második-harmadik évadban voltak józanok, s kár, hogy az egész Gomorra nekem túlságosan művinek és egysíkúnak jött le. A zenéje viszont a mérleg pozitív serpenyőjébe kerül: nem igazán kedvelem az olasz nyelvű muzsikát, de a végefőcím zenéje lassan bekúszott a bőröm alá…

Egyébként eddig nem érdekelt, de most utánanéztem: az imdb-n még nincs nyoma, de állítólag berendelték a záró, utolsó évadot. Na, legalább ki lehet bújni a patkánylyukból…






70%




.

R2-D2 írta:

Más világ

Szinte hibátlan az egész, annak ellenére, hogy nem az a nagyon sarkalatos horror, nincs kihegyezve sem vérre, sem ijesztgetésre, mégis úgy marad meg bennem, mint az egyik legjobb (félelmetes) hangulatú film, amit e zsánerben láttam. Kétségkívül szerepet játszik ebben a kiváló helyszín, a díszlet, kamerabeállítás, no meg az a sötétben tapogatózás, ami végigkísér a filmen.

85%

Régen nem néztem újra, de jó emlékeim vannak róla.

Ez még annak a kornak a filmje volt, amikor nem váltak unalmassá a film végi erőltetett csavarok, amikor még tényleg eszedbe sem jutott, hogy ilyen fordulatot is rejthet a történet, és igazán meg tudtál lepődni rajta. Engem már akkoriban sem zavart, hogy lassan építi a hangulatot, hogy inkább nyomaszt, mint ijeszt.

Örülök, hogy felhoztad, szívesen gondolok vissza rá, és külön kis öröm, hogy látom, megragadt a Post Mortem ...

.

.





A halhatatlan




Kezdjük a legfontosabbal. Bárki, bármit állít és lát bele, ez egy rajongóknak készült film: aki nem ismeri a Gomorra eddigi történéseit, megnézheti ugyan – egy totál átlagos drogos, bűnözős mozit kap –, de az égvilágon semmit nem fog érteni abból, ki miért is van ott, ahol, melyik jelenetnek, információnak milyen szerepe van. Nyilván, a teljesen „szűz” nézőnek is lehet kedvence mondjuk a főszereplő, de az A halhatatlan akkor működik igazán, ha tudjuk, mi a film kiindulópontja és a vége. Amúgy meg, alapból is inkább úgy kéne (kellett volna) nézni, hogy a harmadik és negyedik évad között, kvázi átvezetésként – volt már ilyen,a  24-nél is – ha valaki egyszer belevág a kalandba, tegye ezt így. Én nem ezt csináltam, s olvassátok csak el, mi lett a vége…

Most alaphelyzetben cigánykereket kellene hánynom örömömben, hogy különálló mozit kapott az a figura, akit én az egész Gomorrából talán a legjobban bírtam, hogy – Ahsokához hasonlóan – visszatért a képernyőre… de megmondom őszintén, nem tudok felhőtlenül örülni. Ellentétben a kis tortuga csajjal, az itteni karakter visszatérése a legócskább hollywoodi dramaturgia mentén történik, szinte süt az egészről az, hogy ez egy utólag kitalált és összeeszkábált történet, amit vélhetően a rajongók kényszerítettek ki az alkotókból. Irtó gagyi az egész alap, amire ezt a mozit felhúzták, és hiába is néztem szívesen a képernyőn a Halhatatlan újabb kalandjait, egyszerűen nem ment ki a fejemből, hogy ennek bizony nem így kéne lennie. Ez, így csupán arról szólt, hogy az esetleges ötödik évadban újra össze lehessen terelni a két testvért – csak erősen kétlem, hogy ez volt a terv az elejétől fogva…

De tulajdonképp mindegy is. A lényeg, hogy a kórházfolyosón megjelenik az alak, akinek a folyosó helyett koporsóban lenne a helye. Miután közlik vele, hogy a kómája alatt jelentősen átalakult Secondigliano hatalmi rendje, és az ő feltűnése rendesen felkavarná az állóvizet – értsd, a békét – ezért mindenkinek jobb, ha eltűnik Nápolyból. Mindenkinek, persze, de legfőképp a nézőnek, akinek így nem kell elmagyarázni, hol az istenben volt, mikor is az újrafelosztás lezajlott… Szóval a srác (egyébként nem fogom leírni, ki is ő, szerintem aki képben van az eseményekkel, úgyis tudja, aki meg nincs, annak meg ne én lőjem már le a spoilert) kényszerűségből Lettországba „menekül”, hogy az ottani, orosz befolyás alatt álló drogbizniszben vállaljon aktív szerepet. A szituáció innentől fogva kísértetiesen emlékeztet az S3 Bulgáriában zajló eseményeire, sőt, ha gonosz lennék, azt is mondhatnám, az alkotók nem tettek mást, mint újraforgatták az az epizódot – immár két órában. A karakter tapasztalata gyorsan látványos eredményt hoz, s miközben otthon is zajlanak az események, ő szépen felépíti magát az új környezetében. Ugyan belecsöppen egy orosz-lett bűnözői konfliktus kellős közepébe, de abból is szépen kimászik (azt most hagyjuk, mennyire is életszerűtlen megint az egész), s az új barátai révén egész komoly befolyásra és támogatottságra lett Riga környékén.

A film amúgy két idősíkon zajlik: a jelen bizonyos eseményei közben, ahhoz szervesen kapcsolódva felsejlik a srác gyermekkora, hogyan is élte túl azt a bizonyos földrengést, majd utcagyerekként hogyan is maradt életben egy bizonyos Bruno szárnyai alatt. Ez amúgy önmagában mér érdekes is lehetne, ha valós érzelmeket, hátteret adna a karakter múltjához – azonban sajnos a forgatókönyv megragad egy plátói szerelem és az abból örökösen bevésődött bosszú körforgásában. Az van ugyanis, hogy Lettországban pont Bruno lesz az, akinek segítenie kellene főhősünket, azonban már rögtön az első találkozásukkor látszik, hogy valami nincs rendben köztük – pontosabban az öröm és a tisztelet csak egyoldalú a kapcsolatban. Egyébként ez még akár a film javára is írható, nevezetesen, hogy azzal tényleg okosan játszik a történet, mi is az a feszültség, ami miatt ott tart a kapcsolatuk, ahol. Konkrétumot egészen a mozi végéig nem tudunk, egészen addig elhúzódik az a párhuzamos idősíkokon zajló, „tényfeltáró riport”, mi is történt huszon-, harminc évvel korábban. Gondolom, úgy tervezték, hogy a néző a fináléra kapjon elég érzelmi muníciót ahhoz, hogy egy-egy karakter tette katarzist okozhasson neki, adott esetben kéjes örömmel nézze valamelyikük halálát… nos, ez qrvára nem működik. Mikor másfél órás „feszült” várakozás után végül is megtudtam, mi Bruno múltbeli bűne… nos, azt nem mondom, hogy elsírtam magam bánatomban, de majdnem én szégyelltem magam a forgatókönyvíró(k) helyett. Most komolyan? Nem volt jobb ötlet, hogy a csaló, szélhámos ifjonti Bruno legnagyobb bűne az, hogy csalódást okozott az alig tízéves főszereplő plátói szerelmében?? Hogy egy tízéves fiúcska szerelmes egy huszonéves énekesnőbe és Bruno miatt nem jön össze a kapcsolat?? Egy maffiafilmben?? Ne már…

Sajnos a film játékidejének döntő többsége erre az eseményláncra megy el. Nem nézhetetlen, de igazából semmi érdemlegeset nem tesz hozzá a Halhatatlan legendájához: nekem óhatatlanul az ifjú Han Solo története ugrott be róla (no nem a Solo című filmből, hanem a könyvtrilógiából), ahogy a korabeli Nápoly utcáin lopott. Pedig tök jó lehetett volna mondjuk egy Isten városa szerű, kőkemény gyerekkor, valós sérelmekkel, veszélyekkel, megaláztatással – és valós bosszúvággyal erre a filmre. De nem, más volt a terv, amiből eléggé langyos mozi kerekedett. Szerencsére van az A halhatatlannak egy másik, keményebb, élvezetesebb – a sorozathoz jobban illeszkedő – történeti szála is: maga a rigai drogkereskedelem, az üzlet az oroszokkal. Na, ez hoz némi Gomorra feelinget a filmbe, a mészárlások, a lett hazafias bűnöző csapat feltűnése (azok a tetkós arcok nagyon jók), viszonyuk az orosz maffiához az már Gomorra light. Jó, azon csak nagyon nehezen sikerült túllépnem, ahogy a Halhatatlan először a kezük közé kerül, az valami eszméletlen béna és hiteltelen jelenet volt – szinte virított a képernyőn, hogy ahhoz a balesethez lezárták a környéket: ne mondja már nekem senki, hogy egy Covid nélküli világban ilyen kihalt egy világváros főutcája, napközben. Az is fura, hogy szegény lett bűnözök szinte sültbolondok, egy vadidegen kétszer simán lyukat beszél a hasukba – konkrétan a második esetnél az első percben le kellett volna lőniük – és ők veszik/vennék fel a harcot az orosz maffiával. S ha már itt tartunk: volt egy jelenet, apró monológ a mozi elején, amikor az orosz gengszterfőnök arról elmélkedik, milyen is a két nép viszonya… na, az a gondolatsor az egész film legjobb jelenete. Nem azért, mert annyira előrelendítené a cselekményt, hanem mert szerintem egy olyan kimondatlan nagypolitikai véleményt, igazságot fogalmaz meg, amitől megborsózik az ember háta. Szerintem néhányan tényleg így gondolkodnak még Moszkvában…

A maffiás, drogügyletes szál, ami a máz a Bruno-sztorin, aminek el kéne fednie a nagy ürességet, még nagyjából működik is. Még szép, hogy ugyanazon univerzum ugyanazon alkotói zsigerből megcsinálták ezt a kis szösszenetet, hasonló dramaturgiával, lövöldözős, árulós, leszámolós történettel, egy komor, néma Halhatatlannal olyan nagyon nem tudtak mellényúlni. A képi világ, a díszletek, beállítások jók, de ez simán mehetett volna egy töltelékepizódnak a sorozatba – mondjuk akkor a párhuzamosságot át kellett volna írniuk – akkor nem lett volna ennyire fura és mesterkélt. Igaz, akkor meg rögtön feltűnt volna, hogy jé, ilyet meg már láttunk Bulgáriában (mondjuk, nekem így is), de ha ezt valóban be akarták volna illeszteni a fősodorba, s nem csak utólag lett volna megerőszakolva az egész, talán lehetne azt mondani rá, hogy egy remek csavarral operáló, átlagos epizód. De így… főleg a legutolsó jelenettel… annyira kilóg a lóláb. Tisztára Dallas…




70%




.

.





Vivarium





Bármennyire is vigyáz az ember, néha nem kerülheti el, hogy belefusson egy-egy olyan alkotásba, amiről ha tudná, mit fog kapni, kilométerekről elkerülné. Engem általában egy-egy poszter, előzetes, esetleg egy rendező, vagy színész az, ami el tud csábítani az ismeretlenbe – az esetek nagy részében jó érzékkel választok nézni valót, de néha sikerül nekem is beletenyerelnem valami iszonyat szar filmbe. Írásom mai tárgya tökéletes példája a felcsigázott várakozásból eredő hatalmas koppanásnak – az utóbbi talán két évben nem láttam ekkora baromságot, ami a Vivarium című mindfuck moziban elém tárult. Persze, ebből majd megint az lesz, hogy miután senki nem érti, miről is szól az egész, és ezt senki nem is akarja beismerni, inkább kultikus státuszba emelik a filmet… pedig szimplán az az igazság, hogy kevesebbet kellett volna szívni, mikor is ezt a forgatókönyvet írták. Ritkán mondok olyat, hogy valami nézhetetlen, de ez közelít hozzá: nem hogy nincs semmi értelme, meg nehezen értelmezhető a szimbólumrendszere, hanem egyszerűen a maga nihillista képi világával, zavaros és megmagyarázhatatlan történetével (???) idegesítő és rém unalmas. Volt már, hogy elvesztem egy filmben, hogy a rendező jelképeit, útmutatásit nem tudtam dekódolni – de ilyet, hogy az égvilágon semmi támpontot nem kapok az értelmezéshez, talán még nem is láttam…

Pedig a felütés még akár érdekesnek is mondható. Van egy ifjú pár, Tom (Jesse Eisenberg) és Gemma (Imogen Poots), a srác valami kertész féle, a csaj meg tanár, akik épp lakást keresnek. A mozi kezdetén amúgy van egy jelenet, még az is lehet, hogy az a kulcs az egészhez – a fészkéből kitúrt kismadár halála – amire lehet, hogy csak én nem figyeltem eléggé, de hát minden szimbólum, titkosírás csak akkor ér valamit, ha van hozzá megoldókulcs, nem? Szóval Tom és Gemma lakást keres, és betévednek egy ingatlanoshoz, ahol egy kifejezetten irritáló, már-már kriplinek nevezhető fickó az ügynök: az első logikai bukkanó már itt előjön a történetben, mármint hogy én bizony tuti nem mentem volna egy ilyen bolond után sehova. De ők elmennek egy Yonder nevű lakóparkba, ami már első ránézésre minimum fura: házak százai állnak egymás mellett, mindegyik tök ugyanúgy néz ki, s első blikkre is egy labirintus az egész. Jó, lelkes ifjú párként ezen még át is lehet talán siklani, hisz az ügynök tenyérbemászóan kedves, meg hát ki a fene gondolja, hogy aztán nem lesz visszaút… már pedig nincs. Ügynök egyszer csak köddé válik, Tom és Gemma meg megpróbál hazajutni, a baj csak az, hogy akármerre indulnak, mindig a 9-es ház elé érkeznek. Hmmmm… hol is láttam ilyet? Ja, Wayward Pines… többek között…

Két dolog is van, ami így, már az elején kissé szöget ütött a fejembe. Az egyik, hogy ez az egész lakópark akkor most hogyan is működik és hol is van. Ha ugyanis ezt a valós világ részének tekintjük, ahova be lehet jutni, akkor minimum fura, hogy senki nem jár arra és senki nem tud róla – marad a másik, Silent Hill szerű „létesítmény” értelmezés, egyfajta alternatív dimenzió, amiből kijutni tényleg nem lehetséges halandó embernek. A másik meg, hogy amikor Tom és Gemma bekerül a mókuskerékbe (a kifogyó benzin legalább életszerű lett), szerintem túlságosan rezignáltan veszi tudomásul vesztét, az égvilágon semmi jelét nem mutatják, hogy bárki is várná őket odakinn. Maga az ötlet amúgy nem rossz, remek misztikus felütést ad a filmnek, s megalapoz – a saját értelmetlenségei ellenére is – egy remek kamaradarabot, egy pszichológiai játékot, amiben megnézhetnénk, a fiatal pár hogyan őrül bele a kilátástalanságba. Érdekes és váratlan dolgok történnek, az első napi kényszerkaja után rendszeresen kapnak ételt kintről, a néző pedig egyre inkább várja, mi is ez az egész, mi célból vannak ők ott, vár valamilyen magyarázatot mindarra, amit lát. De a lószart, mama. A néző nem kap semmit, és még örülhet, hogy a mozi eleje csak titokzatos, de legalább nem abszurd és szürreális.

A dolog akkor kezd abszolút elszállni, mikor egy újabb dobozban nem a megszokott kaja érkezik, hanem egy kisbaba (kisbaba, dobozban!!!) – azzal az instrukcióval, hogy "Neveld fel és szabadítsd fel". Innentől valami elképesztő bolondokháza kezdődik, a kisbaba három hónap alatt 10 éves lesz (persze ezt megint időugrásból tudjuk meg), aki ha éhes, sikít, ha nem éhes, utánoz. Gemma, aki többször is elmondja a gyereknek lefekvés előtt, hogy „Nem vagyok a kibaszott anyád!” pont úgy viselkedik, mint aki tényleg azzá válik, Tom meg lyukat ás az udvaron (ez most komoly). Terry Gilliam sem tudott volna ennél értelmetlenebb forgatókönyvet írni, bármi történik a filmben, annak az égvilágon semmi értelme, és az égvilágon semmire semmi magyarázatot nem kapunk. Csak jönnek a képek, csak halmozódnak a kérdések és szép lassan ezek a kérdések maguk alá temetik az egész filmet. Ráadásul az a gyerek valami eszméletlenül idegesítő, amikor sikít, olyan az arca, mint a Sikoly maszkja, de amúgy meg totál sérültként viselkedik alaphelyzetben is – mint egy magasan funkcionáló autista. Közben meg tényleg úgy nő, mint a bolondgomba, mígnem egyszer csak fiatal felnőtt lesz. Azzal már nem is akarok foglalkozni – mert teljesen értelmetlen is lenne – ki, hogyan biztosítja a srácnak a folyamatosan változó fehér ing-fekete nadrág-fekete cipő kombót, miközben a főszereplőink évekig ugyanabban a ruhában vannak…

A csúcs azonban egyértelműen az, amikor is a – vélhetően valami alien – gyerekből lett felnőtt önálló utakra indul, a kerti árok már olyan mély, hogy létra kell bele, a járdát meg fel lehet emelni, mint egy szőnyeget, hogy alábújva a többi lakásba essen át az ember. Ezek egyébként vélhetően másik dimenzióban vannak, mert mindegyik más színű, az egyikben apu dugja anyut, a másikban anyu már egyedül eszik, a harmadikban apu fürödve hal (szerintem ő nem ásott lyukat) és így tovább. Ez az utazás (szó szerint az) teljesen úgy néz ki, mintha tényleg egy drogos trip lenne, s ha bármi apró kis magyarázatot kapnánk hozzá, mit látunk, még azt is mondanám, hogy minden szürrealitása ellenére érdekes lehetne. De nem, a 9-es házszám megint bejátszik, az utazásnak vége. Azt egyébként, hogy ebben a fantáziavilágban mennyi idő telik el, sosem tudjuk meg, mint ahogy azt sem, hogy miért lesz a kertásásnak az a vége, ami, illetve hogy úgy unblock az egész történetnek mi az értelme. Az én elképzelésem szerint az idegen faj épített egy másik dimenzióban található több száz egyforma házból álló lakóparkot, ahova fiatal párokat csábítanak egyesével, hogy mindegyik felneveljen egy idegen faj által megszállt, humanoid kisgyereket. Logikus, nem?

Olvastam amúgy, hogy ha mindezt a nyilvánvalóan idióta körítést lehámozzuk a filmről és valami szimbolikát keresünk a logika helyett, Tom és Gemma történetében a kispolgári lét minden szomorúsága felsejlik. A mókuskerék, a gyereknevelés, a kertásás, a Covidos betegség időszakát idéző íztelen kaják (hoppá, itt ki és miből is főz?), sőt valaki már a mostani karantént is párhuzamba volt képes állítani vele. Háát… a fene tudja. Nekem a kispolgári létről qrvára nem ezek jutnak eszembe (még bonyolult jelképeken át sem), sokkal inkább adja azt vissza néhány metal zenekar szövege, úgyhogy nálam ez az értelmezés nagyon nem működött. De hát miért is működött volna pont ez, mikor az egész film egy teljesen érthetetlen és értelmezhetetlen agymenés? Komolyan, az Enemy egy szögegyenes történet ehhez képest…

A látvány elsőre jó ugyan, de aztán egyre idegesítőbb a folytonos ismétlés: amennyire megdöbbentő először látni a végtelen, egyforma házak sokaságát, vagy az egyforma, mesterségesen az égboltra rajzolt felhőket, úgy válik menet közben egyre jelentéktelenebbé minden. Amikor mennek autóval, olyan, mintha egy rajzfilmben mennének, vagy jobb esetben egy szimulátorban ülnék. Szerencsére mint Poots, mint Eisenberg jó, mármint abban a kétségkívül hiteltelen és abszurd szerepben, amit el kell játszaniuk, viszont azt a kisgyereket, meg a belőle hónapok alatt váló nagy gyereket képtelenség elviselni. Ami jó volt, az a háztetőre írt második üzenet, azon elmosolyodtam… hogy aztán gyorsan arcomra fagyjon a mosoly. Őszintén szólva, rohadtul nem ajánlom ezt a filmet senkinek, de azért kíváncsi lennék, más mire jut vele…





35%



.

R2-D2 írta:

.
Vivarium

Nekem a kispolgári létről qrvára nem ezek jutnak eszembe (még bonyolult jelképeken át sem), sokkal inkább adja azt vissza néhány metal zenekar szövege, úgyhogy nálam ez az értelmezés nagyon nem működött. De hát miért is működött volna pont ez, mikor az egész film egy teljesen érthetetlen és értelmezhetetlen agymenés? Komolyan, az Enemy egy szögegyenes történet ehhez képest…

Ami jó volt, az a háztetőre írt második üzenet, azon elmosolyodtam… hogy aztán gyorsan arcomra fagyjon a mosoly. Őszintén szólva, rohadtul nem ajánlom ezt a filmet senkinek, de azért kíváncsi lennék, más mire jut vele…

35%

A "más" fél éve már látta .
Kb. ugyanerre jutottam vele, csak kevésbé b*szott fel .

.