R2-D2 írásai 3.0

R2-D2 írta:

.
Tyler Rake: A kimenekítés

Az az eddigiek alapján tehát nem titok, hogy az A kimenekítés egy őrült rohanás Dakkából, egy őrült túlerővel szemben: bunyó, ölés, futás – lehet, hogy másnak egyértelmű és kiszámítható eseményekkel és végkifejlettel, de számomra nem volt minden esetben egyértelmű a küldetés sikere, túlélése minden karakternél (most sikerült ködösen fogalmaznom, remélem). Van néhány dolog, ami azonban ebben a véres hajszában külön is megragadt bennem: az egyik a már említett tetőn játszódó jelenet, s az ehhez kapcsolódó későbbi események. Ritkán nyírnak ki olyan karaktert, mint itt – másrészt meg csak eszembe jutott az Isten városa is a felfegyverzett gyerekcsapat láttán.

Az egész film qrva jól össze van rakva, igazi, nagybetűs akciófilm, amiben ezúttal valóban kevesebb időt fordítottak a személyes háttér kidolgozására, mint azt amúgy lehetett volna, de a feszültség, a pörgés, meg egy remek Thor kárpótolt szinte mindenért. Soha rosszabb (akció) filmet!

80%

Örülök, hogy azt a két dolgot kipótoltad, amiről én is írtam volna a "második félben": Dakkáról és a gyerekekről .

Nekem nagyon bejött a környezet hangulata, mert egyáltalán nem szeretnék térdig a szemétben járni ennyire zsúfolt utcákon, de a hangulatát kétségkívül visszaadta annak, milyen háromszor nagyobb népsűrűségben élni, mint a kínaiak.

A gyerekekkel meg döbbenet, miket művelnek, pedig egyébként jó eséllyel ott pont ekkora értéke van az életnek, és hogy az utcakölyköké nagyjából egy patkányé szintjén van. Az addig oké, hogy Tyler nem törte ki a nyakát egyiknek sem, de azért kiosztott nekik is éppen elég parasztlengőt, lábtörést meg agyrázkódást.

.

.






Sebek





Így jár, aki minden nap iszik… előbb utóbb csótányokat lát mindenhol…

Az első munkahelyemen volt egy kollégám, aki annyira az alkohol rabja volt (ugye, a vendéglátás árnyoldala, ld. még Sebek), hogy egyik délben, nyitás előtt a reggelire/ebédre kikészített rántott csirkecomb elkezdett a szeme előtt mozogni, s hiába mondtuk neki, hogy nincs ott semmi, a faszit a mentő vitte el hallucinációi miatt. Jó ideig nem is dolgozott, s azóta már a túlvilágon vedeli az olasz fröccsöt – nos, mindezt csak azért írtam le, mert történetünk főhőse az én szememben hasonló cipőben jár. Legalábbis én rögtön a saját korábbi élményemre asszociáltam vele kapcsolatban, csak esetünkben nem a csirkecombok kezdtek sétálni a borozós asztalon, hanem bogarak dugtak a whiskys üvegek mögött…

Ha valaki veszi a fáradtságot és kicsit elkezd kutakodni, mi a nézők (kritikusok) véleménye erről a filmről, tuti elmegy a kedve a megnézésétől – Niwrok rövidke írásán kívül gyakorlatilag nem találni pozitív értékelést róla a neten. Ha nincs ez a Filmfórum és a kolléga nem ajánlja privátban is annyira ezt a mozit, biztosan messzire elkerülöm – én ugyanis az átlagnál is nehezebben birkózom meg a mindenféle szürreális képekbe csomagolt jelenetekkel, azok mondanivalójával. Még így is féltem tőle, hogy teljesen összeomlik a film nálam, hogy az emlegetett bogarakkal majd nem tudok mit kezdeni (igazából nem is tudtam), de aztán az lett, hogy mire odáig eljutunk, hogy a lefolyóból tömegével jönnek elő a csótányok (?) és árasztják el a szoba falát, addigra már mindegy volt. Sőt, addigra már szerencsétlen pultosunktól nem is vártam mást, mint ezt: folyamatos delíriumban létezve miért is lenne olyan fura, ha az ember mozgó csirkecombot, vagy akár bogárinváziót lát?? Mindezek következtében a Sebek nekem egészen mást jelentett, mint a kritikusok többségének: horror helyett egy alkoholtól megborult elme útját a teljes őrületbe és hallucinációba. Nem is tudok erre igazából horrorként tekinteni, sokkal inkább egy A visszaút szerű alkoholista drámaként, amiben bizony nincs visszaút, hanem a megoldás egy seben keresztül elmerülni a hurok mélyén.

S ha már sebek… persze, nyilvánvalóan megint én ülök fordítva a lovon, de az egyértelmű – és hangsúlyos elsődleges – jelentése mellett a cím nekem egyidejűleg jelenti Will azon sebét, amit korábbi barátnőjének, Aliciának elvesztése okozott neki… s ha kicsit szokatlanul, innen közelítjük meg a dolgokat, sok mindennek más értelme lesz. Persze, nem állítom, hogy ez most egy tanmese az alkoholizmus negatív hatásairól, de ha már végignéztem, engedtessék már meg nekem, hogy megtaláljam benne a magam kis kapaszkodóit. Mert bizony a film a maga módján még tetszett is, messze nem hibátlan, meg nem is biztos, hogy erről akar szólni, de az őrültségek, amik itt történnek, sokkal hihetőbbek, ha azt egy bomló elme képzeletének tudjuk be. Rengeteg hülyeség van benn így is, meg azért nem is illik bele minden csont nélkül az én koncepciómba sem, meg persze, hogy azok a sarokpontok, amiket negatívumnak kiemelnek mások az írásaikban, valóban léteznek, de ezúttal én nem akarok belemenni a film értelmezhetetlenségébe – pláne úgy, hogy bevallottan én sem egészen értem, mi, miért és hogyan történik Willel.

Will (Armie Harmer) egy pultos a Rosie’s bárban. A nyitó képsorokon épp egy fiatal párral társalog, s közben minden egyes körben ő is lenyom egy felest. Aztán ahogy telik meg a bár, úgy válik egyre feszültebbé a helyzet, ami egy brutális bunyóban végződik. Ki kell emeljem, mennyire is mesteri a rendező feszültségteremtése csupán a zene által: mire a verekedésig elérünk, a film zenéje bekúszik a bőrünk alá és magunk is egyre izgatottabbak leszünk általa – mini kis katarzissal ér fel az egész kirobbanó balhé. Az meg külön dicséret, hogy teljesen életszagú az egész vendéglátós helyzet, ahogy Will dolgozik, ahogy azt kezeli – és… zseniális(an) bizarr az ötlet, miszerint aki meztelen, annak ingyen van a pia… először azt hittem, nem látok jól, de sajnos mégis. Szóval Will beszélget – mint kiderül később, exével – jön néhány fiatal, meg egy idősebb, balhésabb banda, akik majd összetörik a berendezést. A végén meg ott marad egy telefon, amit Will hazavisz, s belenéz – a galériájában meg meglehetősen brutális képeket talál halottakról és lefejezett emberekről. Ez kellene ugye legyen a mozi misztikus szála, de én már ekkor elhúztam a számat: már megint Amerika, már megint a pia: Will a ki tudja hányadik rövid után simán beül az autóba, s simán hazavezet – nem mellesleg, mintha egy kortyot nem ivott volna. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, úgy, ruhástól, cipőstől bebújik az asszony mellé, majd miután elutasítást kap, csak kivesz a hűtőből egy sört… apropó, valahol olvastam, a filmekben mindenki egy sört kér a pultostól, s soha, senki nem kérdez vissza, milyet. Tényleg, ez mekkora hülyeség…

A továbbiakban Will – minden bizonnyal a telefonon talált szörnyűségek hatására is - egyre mélyebbre merül saját hallucinációiba és az alkoholba. Persze, elsődleges szándék és nézőpont szerint egy gonosz erő szállja meg, ami valami rituális gyilkosságsorozathoz, meg majd egy feneketlen kútra hajazó, laptopon megjelenő hurokhoz kötődik, de én csak azt láttam, hogy Will nem bír kikecmeregni saját nyomorúságából, amit a korábbi csajával történő szakítása okozott neki. Alicia (Zazia Beetz) ugyanis törzsvendég a Rosie’s-ben, Will nap mint nap látja, és bizony nem tudja elengedni – először csak közös ivászat és drogozás (meg utána TERMÉSZETESEN autókázás), majd egy majdnem nemi erőszak következik kettejük kapcsolatában. Will pedig a láthatóan be nem gyógyult korábbi sebe mellé összeszed még párat, ami az újkeletű elutasítások okoznak neki – amikre ismét csak az a válasza, hogy seggrészegre issza magát. Olyannyira, hogy még munkahelye is veszélybe kerül, nem elég, hogy összebalhézik szinte mindenkivel, még az új párkapcsolatát is sikeresen lenullázhatja – a koncepcióm és a mozi egyébként itt bicsaklik meg kissé, a fura látomások és a hirtelen elhidegülés ugyan beleillik egy gyorsított alkoholizmus által okozott családi válságba, de egyre furább és nehezebben értelmezhető a telefon és a fiatalok szerepe. Nem egyértelmű ugyanis semmi, sem az, hogy Will látomásai közül mi a valóság és mi a hallucináció, sem az, hogy akkor most például Carrie (Dakota Jonhson) meredt képernyőbámulása, majd fürdése és a másnap reggeli hogyan illik bele a képbe…

Tény, hogy a Sebek egy idő után elveszti a saját fonalát – hacsak nem tartunk ki továbbra is a piálás okozta látomások mellett – és egyre nehezebbé, érthetetlenebbé válik. Sorolhatnám azokat a jeleneteket, amiket kritikaként felhoznak, s amiket még az én nézőpontomban is nehéz hova tenni, kezdve a bevillanó képekkel, aztán a telefon által közvetített gonosz megszállásával, majd befejezésként a bogárinvázóval a végén, de igazából felesleges. Egy beteg elme látomásaiban milyet értelmet is lehet várni, pláne úgy, hogy Will és az alkohol harcát egyre nyilvánvalóbban az alkohol nyeri – ezért is gondolom azt, hogy az utolsó csepp a pohárban (bocsi, az üvegből) az volt, mikor Ericnél beszél Aliciával telefonon. Számomra legalábbis tök lejött, hogy akkor engedte el az őrületet maga körül, akkor jöttek a bogarak is töménytelen mennyiségben – aztán az, hogy mindez mögé Will és a rendező milyen misztikus horror hátteret képzelt, az már csak másodlagos. Van, akinek csirkecomb, van, akinek sebben kinyíló dimenziókapu, telefonon keresztül megszálló gonosz, vagy mindegy…

Bármi más út, amin keresztül próbáljuk visszafejteni a Sebeket, szerintem zsákutca. Egy egyre inkább őrületbe hajazó, értelmezhetetlen katyvasz, logikátlan jelenetekkel és döntésekkel, kidolgozatlan karakterekkel és megmagyarázatlan látomásokkal. Ha én alapból nem kattannék rá az alkoholistákra, s az első perctől kezdve nem azt figyeltem volna, Will mennyit is iszik (miközben, utána) mennyit is vezet, és ennek ellenére miért is nem látszik rajta szinte soha, hogy részeg, lehet, én sem ezen az úton indultam volna el a kibogozásban. Mert Babak Anvari rendezése, képi világa ugyan lenyűgöző, de miután az égvilágon semmi támpontot nem ad a film megértéséhez, én ezt a megoldást találtam – hogy egyáltalán a legkisebb esélyem legyen feldolgozni azt, amit látok. Mert így talán nem véletlen, hogy a végén a kamerát ellepik a bogarak, jelképezve Will totális megőrülését – a kérdés csak az, hogy Anvari ezt egy gonosz szellem hatásának tulajdonította, vagy nekem van igazam, a gonosz alkohollal… viszont még így is roppant nehéz értékelni a filmet. Hangulata zseniális és maradandó, remek képek vannak benne, tulajdonképp a karakterei is jók – csak ne lenne olyan nehéz és érthetetlen. Meg megint ne vezetne mindenki seggrészegnek beállítva színjózanul autót… egyáltalán seggrészegen autót.





75%


Ui: Visszaolvasva, nyilván hülyeség, s nem is kötelező érvényű, amit én gondolok... de talán ad némi támpontot az amúgy támpont nélküli mozihoz...  




.

R2-D2 írta:

Sebek

Számomra legalábbis tök lejött, hogy akkor engedte el az őrületet maga körül, akkor jöttek a bogarak is töménytelen mennyiségben – aztán az, hogy mindez mögé Will és a rendező milyen misztikus horror hátteret képzelt, az már csak másodlagos. Van, akinek csirkecomb, van, akinek sebben kinyíló dimenziókapu, telefonon keresztül megszálló gonosz, vagy mindegy… Bármi más út, amin keresztül próbáljuk visszafejteni a Sebeket, szerintem zsákutca. Egy egyre inkább őrületbe hajazó, értelmezhetetlen katyvasz, logikátlan jelenetekkel és döntésekkel, kidolgozatlan karakterekkel és megmagyarázatlan látomásokkal. Ha én alapból nem kattannék rá az alkoholistákra, s az első perctől kezdve nem azt figyeltem volna, Will mennyit is iszik (miközben, utána) mennyit is vezet, és ennek ellenére miért is nem látszik rajta szinte soha, hogy részeg, lehet, én sem ezen az úton indultam volna el a kibogozásban. Mert Babak Anvari rendezése, képi világa ugyan lenyűgöző, de miután az égvilágon semmi támpontot nem ad a film megértéséhez, én ezt a megoldást találtam – hogy egyáltalán a legkisebb esélyem legyen feldolgozni azt, amit látok. Mert így talán nem véletlen, hogy a végén a kamerát ellepik a bogarak, jelképezve Will totális megőrülését – a kérdés csak az, hogy Anvari ezt egy gonosz szellem hatásának tulajdonította, vagy nekem van igazam, a gonosz alkohollal… viszont még így is roppant nehéz értékelni a filmet. Hangulata zseniális és maradandó, remek képek vannak benne, tulajdonképp a karakterei is jók – csak ne lenne olyan nehéz és érthetetlen.

75%

Ui: Visszaolvasva, nyilván hülyeség, s nem is kötelező érvényű, amit én gondolok... de talán ad némi támpontot az amúgy támpont nélküli mozihoz...  

Nem kell oda az az utóirat ... Miért ne lehetne egy ennyire kaotikus, misztikus filmnek többféle értelmezése, és egyébként is, miért ne dönthetné el a néző, hogy ő magának hogyan akarja értelmezni, hogy számára mit jelent?!    Nekem nem jutott eszembe ennyire hangsúlyosan az alkohol, de máris több lettem attól, hogy megtudtam, másnak igen. A hasonlóként indult annak idején a fórum, ha jól emlékszem   ...

Én drámaként néztem (mint majdnem mindent), amiben még ez a rituálés dolog is csak kísérő volt, kifejezése annak, amit te is írtál, hogy Will mennyire nem tudja elengedni Aliciát, és hogy ez őrli fel napi szinten annyira, hogy már bármi áron szabadulna attól a kíntól, amit számára ez a beteljesületlen szerelem vagy vágy jelent. Hogy akár a lelkét is hagyná, hogy valami démonizé, valami nem evilági felzabálja, csak neki ne fájjon tovább. Úgy is működött .

"Hangulata zseniális és maradandó, remek képek vannak benne, tulajdonképp a karakterei is jók" - és mégis leginkább ez a lényeg. Mert nem "jó" film abban az értelemben, hogy kellemes meg szórakoztató, hanem mert mesterien tudja előidézni azt, ami a célja volt: a nyugtalanságot. Például azért, hogy a néző feltegye magának a kérdést, hogy ő mit áldozna fel azért, hogy a legnagyobb hibáját visszacsinálhassa, vagy hogy megkapja, amire a legjobban vágyik...

.

Niwrok írta:

R2-D2 írta:

Sebek


Ui: Visszaolvasva, nyilván hülyeség, s nem is kötelező érvényű, amit én gondolok... de talán ad némi támpontot az amúgy támpont nélküli mozihoz...  

Nem kell oda az az utóirat ... Miért ne lehetne egy ennyire kaotikus, misztikus filmnek többféle értelmezése, és egyébként is, miért ne dönthetné el a néző, hogy ő magának hogyan akarja értelmezni, hogy számára mit jelent?!    Nekem nem jutott eszembe ennyire hangsúlyosan az alkohol, de máris több lettem attól, hogy megtudtam, másnak igen. A hasonlóként indult annak idején a fórum, ha jól emlékszem   ...

Hát mert én már csak ilyen kis udvarias vagyok...  

Idézet :

Én drámaként néztem (mint majdnem mindent), amiben még ez a rituálés dolog is csak kísérő volt, kifejezése annak, amit te is írtál, hogy Will mennyire nem tudja elengedni Aliciát, és hogy ez őrli fel napi szinten annyira, hogy már bármi áron szabadulna attól a kíntól, amit számára ez a beteljesületlen szerelem vagy vágy jelent. Hogy akár a lelkét is hagyná, hogy valami démonizé, valami nem evilági felzabálja, csak neki ne fájjon tovább. Úgy is működött .

De azt tudod, hogy szerintem csak ketten vagyunk - akik írtak is róla -, akik (meg)találtak valamit Will lelki vívódásából a moziban? Szinte mindenki a Kör és hasonló misztikus történet kibontását és magyarázatát kereste... ha csak azt kutattuk volna mi is, semmit nem is találunk, ráadásul akkor tényleg nincs is vége/értelme a mozinak. Így viszont - akár az én, akár a Te nézőpontodból vizsgálva - a bogarak a kamerán teljesen egyértelműen jelzik az őrület elahatlamsodását, Will megadását...


.

R2-D2 írta:

Nyomtalanul

A Nyomtalanulban van annyi különlegesség, hogy megálljon önállóan is saját lábán, csupán ha valaki nagyon sok sorozatot és/vagy filmet néz, annak tűnhet fel az egész: a másfél órás játékidőben látottak tökéletesek egy TV sorozat pilotjának, nagyvászonra már kevésbé valóak.

Egy teljesen korrekt, izgalmas, hiteles és fordulatos kis történetbe csöppenünk, ami önmagán kívül azonban semmi izgalmat nem hordoz. Ezt úgy értem, hogy rutinos nézők számára totál kiszámítható az egész, Carl nyomozása szép lineáris módon tárja fel a múltat, ezért mikor megmagyarázzák, mi, mikor és hogyan történt, csupán elégedett bólogatásra futja, megdöbbenés nélkül. Nem az a baj, ami történt, hanem inkább annak „snasszossága”.

A skandináv krimik hangulata viszont zseniálisan átjön, az egész filmről süt a depresszió. Nem tudom, ezt a színekkel, a színészekkel, a zenével érik-e el (vélhetően ezek kombinációival), de már rögtön az elején érezni, hogy nem USA-ban vagyunk.

75%

Igen, ez már rögtön abból látszik, hogy a pultos visszakérdez, ha valaki azt mondja, "Egy sört kérek." .

Nem emlékeztem, hogy ez a rész még annyira nem jött be neked, mint talán a többi, de én is pontosan így fogalmaztam volna meg az élményt: ez egy sorozatpilot. Az az időszak, amikor a karakterek először találkozva még csak kóstolgatják egymást, ahogy elindul a lassú összecsiszolódás, amikor még csak felskiccelni sikerül a később fontossá váló jellemeket... és ami mellé kell valami ügy is, amit nyomozni lehet, de azért nem túlságosan. Bár Merete eltűnése izgalmas felütés, az egészet igazából csak a kitartás viszi előre, nincsenek benne olyan nagy megfejtések, bár ahhoz valóban kell Carl, hogy hajlandó legyen úgy hinni a tanúknak, úgy bízni egy szellemileg sérült fiú/férfi "vallomásában", mint senki előtte, de mert nem is próbálták, mert egyszerűbb, kényelmesebb volt rányomni, hogy öngyilkosság történt. És bár az jó, hogy sokáig tényleg nem tudni, hogy a Q-ügyosztály mibe nyúlt bele, hogy érdemes-e foglalkozniuk vele, és a hosszan érlelt bosszú is működőképes motiváció, valahogy az egész dolgot ezzel a nyomás-emelgetéssel nem értettem igazán, azon kívül, hogy a tettesnek ez volt otthon... Végül a skandináv hangulat is működik, de ehhez sokkal jobban hozzá vagyunk szokva, sokkal könnyebben felismerhető akkor, amikor már Hollywood (Hóember) vagy akár a magyarok (Valan) "skandináv" krimiket forgatnak, mint amikor a Nyomtalanul készült lassan egy évtizede.

A Döglött aktákat amúgy is nagyon szeretem, és én már megtehetem, hogy a Q-ügyosztályt minisorozatként nézzem, ne önálló filmekként. De ez pilotként működik tényleg csak igazán, és lehet, hogy egy órában jobban is működött volna...

7,5/10
.

R2-D2 írta:

.
Fácángyilkosok

A Fácángyilkosok azonban a megnövelt játékidő és költségvetés ellenére sem emelkedik annyira ki az északi depresszióból, mint az szükséges és elégséges lenne, s bár számomra egyértelműen jobb, mint a dán rendőrök bemutatkozása, az igazi katartikus, letaglózó élményre bizony még várni kell. Aztán az is lehet, hogy az összes többi ilyen lesz: jóindulatúan állva hozzá a dolgokhoz, próbálom úgy felfogni az egészet, hogy a lassúság, a komor hangulat, az ebből eredeztethető depresszió, a néha tv epizód jelleg mind az alkotói koncepció és a franchise része.

A Fácángyilkosok innentől veri meg az előzményét… mégpedig két dolog miatt. Az egyik az, hogy Kimmie, a (lány)tanú képbe kerülésével egyértelműen két szálra szakad a cselekmény, a két idősík pedig egészen kiválóan egészíti ki egymást – viszont mégis két különálló, izgalmakkal megpakolt film váza sejlik fel általuk. Ahogy a múlt és jelen egymásba illeszkedik, ahogy egyre többet tudunk meg a brutális múltról és ahogy ez a jelenben egyre nagyobb pánikot okoz a tehetős elkövetőkben, az nekem kimondottan tetszett. A másik dolog, amiben a Fácángyilkosok a Nyomtalanul fölé nőtt, az Kimmie Lassen karaktere. Az első filmből hiányoltam egy igazán húzós, eredeti, esetleg sokkoló figurát, olyasmit, amiből pl. a svéd Tetovált lányban több is van, itt viszont az a különlegesen szerencsés helyzet állt elő, hogy a megtalált tanú rögtön két idősíkon is mozgatórugója az eseményeknek. Ezen a ponton amúgy a Fácángyilkosok jócskán kilép korábbi kereteiből. Kimmie, mint karakter totál uralja a képernyőt, simán mellékszereplővé teszi a két zsarut és titkárnőjüket. Nem is elsősorban tetteivel, hanem kisugárzásával, jellemével, színészi alakításával.

A második Q-kaland (különösen az elsőhöz viszonyítva) európai mércével kimondottan élvezetes lett. Fácán nélkül, mert az egy darab nincs benne...  

80%

Nekem ez most kevésbé jött be... még a Nyomtalanulnál is. Biztosan azért is, mert a két óra nekem is túl sok volt, nem éreztem, hogy a téma kitöltené ezt a filmet, de még inkább azért, mert ez az unalmukban erőszakoskodó, a hatalmukra élvező újgazdag sznob zsúrpubik túl nagy parasztvakítás nekem. Értem én, hogy ettől lesz szenzációsnak beállítva a sztori, hogy a Q-ügyosztály néhány ilyen nagyvadnak megy neki, de nekem ettől egy fikarcnyit sem lett érdekesebb az ügy, sőt! És bár Rose kellemes karakter, a macskával együtt már túl zsúfolt az az irattár a pincében.

Kimmie elég jó karakter szerintem is, megvan az a kisugárzása, ami kiemeli a többiek közül, de őt is valahogy elég furán írták meg. Az egyik jelenetben még ő a halott gyerekének motyogó, félbolond hómlessz, aztán egy gyors fürdés, és máris átvedlik luxusprostivá, hogy aztán egy éles kanyarral ő legyen a bosszúálló fúria... Az biztos, hogy benne van a személyiségében a régi érzelmek maradéka, bármi történt is, ahogy a 20 év menekülés is, de igazán Carl tükrében lett érdekes karakter számomra. Hogy talán volt egy pillanat, amikor az alkesz, nihilista zsaru sorstársára akadt Kimmie-ben; olyanra, aki talán nem is az üldözői, hanem önmaga elől menekül, olyanra, aki megértené, és akit megértene. Ez a kapcsolat volt nekem meghatározó, de két órában, ennyi felesleges csicsával és lassú merengéssel együtt ez már túl kevés.

6,5/10
.

Juhé!

Lenyomod mind a négyet???

Nekem lineárisan emelkedett a színvonal, igaz, én talán évi bontásban néztem. Lehet, naponta kicsit túl sűrű, nem?

De örülök, hogy belevágtál, sajnos a Palackpostáról akkor nem volt időm írni, így esetleg azt megtehetnéd majd.  


.

.






Aterrados





Az utóbbi immár 7 év tapasztalatából kiindulva, itt a Filmfórumon mindig izgalommal teli várakozással ülök (ülünk) le egy nem amerikai származású mozi elé, mert sokszor igazi kincseket találni a spanyol, német, vagy esetleg egyéb nyelvterületről származó filmek között… talán büszkék is lehetünk arra a színes kínálatra, amit itt az évek alatt ebben a témában felhalmoztunk. Ha csak Dél-Amerikánál maradunk, volt már itt ajánló Kolumbiából, Venezuelából, Chiléből – és nem feltétlenül került mind a Legjobb idegen nyelvű filmek Oscarja miatt a célkeresztbe. Egyszerűen arról van szó, hogy sokszor a kis költségvetés ellenére sokkal jobbak, izgalmasabbak, értelmesebbek és hatásosabbak azok a forgatókönyvek, amik nem az Álomgyár kötelékében születnek… Az Aterrados – ami amúgy egy újabb Netflixes produkció – ráadásul egyik közös kedvenc zsánerünk, a horrorfilmek közé tartozik, így talán még inkább kitüntetett figyelem övezte: Niwrok egy egy évvel ezelőtti ajánlója után én most merültem el a Buneos Airesi paranormális jelenségek másfél órájában. Legalábbis azt hittem sokáig, hogy abban… de erről később…

Az biztos, hogy már a kezdés sem a szokványos: itt nincs elfecsérelt idő holmi családi idill bemutatására, meg hogy valaki hall valamit, aztán sok idő múlva az a valami testet is ölt… itt az első képsorokban már hangok jönnek a lefolyóból, aztán már a hetedik percben olyan brutális és hatásos képsorok következnek a fürdőből, amik láttán minden horror rajongó megnyalhatja mind a tíz ujját. Egyébként én valami isteni sugallat folytán a fürdőből kiszűrődő monoton hangok hallatán rögtön a 2004-es Átokra asszociáltam, abban volt a felakasztott ember himbálózásának, és falhoz csapódásának hasonló hangja és üteme – de amit itt láttam, az még annál is hatásosabb volt. Szóval van egy házaspár, a fickót, Juant (Augustin Rittano) meg letartóztatják – majd legnagyobb meglepetésemre egy háromtagú bizottság közli vele, hogy ők maximálisan elhiszik a jóembernek azt, amit állít, amit látott. Sőt a történetbe kvázi flashbackként bekerül egy másik történet, Juan szomszédjának, Walternek (Demian Salomon) a sztorija, akinek először Juan a furcsa hangokat tulajdonította, s akinek a háza tulajdonképp az egész jelenség központja lesz: szegény srác hiába próbált orvoshoz fordulni látomásaival és problémáival, senki nem hitte el neki bizonyíték nélkül, hogy éjszaka egy fura, meztelen, emberforma lény garázdálkodik a szobájában. A Paranormal Activityben már láttunk ugyan hasonló megoldást a frászhozásra, de kérem, ez a figura, ezzel a kinézettel, amit Walterrel művel – nos, az szintén beszarás.

A történetbe ágyazott történet azonban csak egy keret egy úgynevezett belső maghoz, ami Walter sztorijához kötődik, abból indul ki – s ami talán a legsokkolóbb és leghangulatosabb az összes közül. Van ugyanis egy fura baleset (ami külön jó pont, hogy ezt Juan is megemlíti, az ő nézőpontjából is átélhetjük), egy kisfiú balszerencsés esete, ami már alapban is sokkoló és tragikus, de a java még csak ez után jön… harmadik színhelyként az utca túloldalán álló házban. A konyhán, székben ülő alak, annak mozdulatlansága, az egész esemény az egyik leghatásosabb horror jelenetsor, amit valaha láttam – jump scare elemek nélkül (milyen jó már, hogy várod az ijesztést, de nem jön) – bizony, igazak azok a néhány írásban megemlített jelzők, amik erről a képről szólnak. Eleve az, hogy valaki kimászik ugye a föld alól, roppant nyugtalanító, de ahogy ez, itt tálalva van, ahogy a volt boncmester képbe kerül, ahogy ő és a rendőrfőnök kezeli az egészet, az szerintem zseniális. Zseniális és egyben baromira ijesztő, ugyanis a film és a karakterek nyilvánvalóvá teszik, hogy ez majdnem egy hétköznapi dolog, és elültetik a nézőben azt a gyanakvást, bizonytalanságot, félelmet, ami a természetfölöttiben való hitből eredeztethető. Mert ha teljesen egyértelmű, hogy ez ugye van, akkor nem ránthatod meg a vállad, hogy hülyeség – az Odaát is erre épül, de ott a fiúkkal nagyobb bizodalommal nézünk szembe a túlvilággal.

Itt is jön a triumvirátus, aki ezt a célt hivatott betölteni, de hamar világos lesz, hogy a három öreg épp úgy a sötétben tapogatózik az eseményekkel kapcsolatban, mint mi – bármennyire is úgy tűnik első pillantásra, hogy ők a mozi Warren házaspárja, ez gyorsan bebizonyosodik, hogy nem így van. Itt érnek össze egyébként a történetekbe ágyazott történetek szálai, a korábbi flashbackek következményeiként a három guru beköltözik a három elátkozott házba… de szerepük még csak nem is hasonlít a Poltergeist vékony hangú öregasszonyának szerepére: ők ugyanolyan kiszolgáltatottak, mint a korábbi szereplők, ők is csupán kutatják, mivel is állnak szemben. Eleve, már ez is jó és hatásosabb, mint mikor egy „harcos” szakértő száll szembe a gonosszal: Rosentock (George L. Lewis), Albreck (Elvira Onetto) és Jano (Norberto Gonzalo) eleve olyan figurák, akiknek sikere kétséges, akik maguk is elismerik, hogy félnek, s akikért ugyanúgy lehet izgulni, mint egy mezei családfőért, vagy anyáért. Félelmük aztán nem is lesz alaptalan: én azzal is jól ellettem volna, ha csak simán szellemek irányították volna az eseményeket, de aztán meghökkenve vettem tudomásul, hogy az írók ezt talán túl sablonosnak gondolták. A naranccsal és a dimenziókapukkal olyat léptek, amivel sokadszor a moziban rendesen megleptek…

Persze, lehet erre azt mondani, hogy túl van bonyolítva az egész, de nekem speciel nagyon bejött, hogy ezúttal nem feltétlenül démoni erők vagdossák egyik faltól a másikig a karaktereket, hanem már-már inváziós sereggel állunk szemben. Erről amúgy már volt szó korábban, egy másik mozinál, hogy mostanában mindenféle kapukon keresztül mindenféle lények akarnak a világunkba betörni, de azt hiszem, ilyen megközelítésben még sehol sem szerepeltek: kicsit ugyan nehéz megfogni és megérteni az öreg Rosentock magyarázatát a nézőpontokkal kapcsolatban, mikor az ágy alatti lényt felfedi, de azt hiszem, ez pont jót tett a filmnek. Ha már a nézőnek nem adatik meg a siker, a katarzis és a happy end, hadd rágódjon már azon, hogy mi is az, ami másfél órán át nyugtalanította, amik miatt másfél órán keresztül borzasztó nyomasztó hangulatba került.

Mert azt feltétlenül el kell mondjam, hogy az Aterrados talán legnagyobb erénye (a sallangmentes, határozott és hatásos dramaturgia mellett) az elképesztő hangulat, amit teremt. Valahogy süt mindenről, hogy ez akár igazi is lehetne, a néző nem keres – mert nincs ideje keresni – rejtett hülyeségeket, hibákat, a hétköznapi szereplők hitelesek, akik maguk is sokkot, vagy infarktust kapnak attól, amit látnak, átélnek, akik tulajdonképp tök életszerűn reagálnak az eseményekre. Mert gondoljunk csak bele: ha van egy halott, aki kimászik a sírból, nem az a legjobb, hogy visszatesszük őt oda, betonnal leburkolva az egészet, ahelyett, hogy mindenféle vizsgálatba bonyolódnánk és hülyének néznének minket? Persze ehhez kell azért egy nyugdíjas boncmester is, aki nem igazán fél a halottaktól – no meg egy szerelmes rendőr, aki inkább meg akarja kímélni barátnőjét a dolgoktól… s ha már itt tartunk. A rendőr srác, Funes (Maximiliano Ghione) a legjobb példája mindannak, amit írtam, szerintem ő az a karakter, aki akár néző is lehetne az egészben, pontosabban ő pont az a karakter, aki a mi kivetülésünk lehet a moziban. Pláne azzal, amit a legvégén a dolgok megoldására kitalál… hát nem ez a leglogikusabb lépés???

Nekem nem volt bajom sem a színészekkel, sem a történetvezetéssel, nekem tök bejött ez a több helyen megszakított idővonal, amiben egyes eseményeket egy komplett történettel magyaráznak meg, kapcsolnak össze. Mindhárom kis mese a maga módján qrva jó, mindháromban van olyan jelenet, ami úgy beleég a retinába: Juanéknál a feleség, Walternél az ágy alatti fickó, Aliciánál meg ugye a gyerek. A finálé meg a három helyszínnel, a „paranormális nyugdíjasklubbal” („Három feladat, három kapitány, három hajó”) remek összefűzése az addig történteknek – és ismét egy szokványostól eltérő megoldással és zseniális hangulattal. Alapban is elég komor és nyomasztó végig a mozi, de ami a végjátékban jön, az zseniális e téren is: nem elég, hogy a már említett magyarázatot kapjuk (már amennyit kapunk), de a műfaj legjobb elemeit (sablonjait) felhasználva eszméletlen parás képsorokat mutatnak a fura fejű, piros szemű lényekkel – akiktől gyengébb idegzetűek tényleg ágyba vizelhetnek éjjel. A legutolsó jelenet meg… nos, az számomra a pont az i-n. Ahogy kvázi egy év múlva megismétlik Juan kihallgatását, csak most már más nézőpontból, ahogy az utolsó képsor az arcunkba robban, az egyszerűen zseniális…

Ha valaki szereti ezt a műfajt és kicsit tovább akar látni az amerikai tucathorroroknál, érdemes próbát tennie az Aterradossal – a spanyol nyelv miatt még inkább lehet kötni a többi, zseniális spanyol mozihoz. Ha nem is hibátlan film, de emlékezetes, az biztos.




80%






.

R2-D2 írta:

Aterrados

Mert azt feltétlenül el kell mondjam, hogy az Aterrados talán legnagyobb erénye (a sallangmentes, határozott és hatásos dramaturgia mellett) az elképesztő hangulat, amit teremt. Valahogy süt mindenről, hogy ez akár igazi is lehetne, a néző nem keres – mert nincs ideje keresni – rejtett hülyeségeket, hibákat, a hétköznapi szereplők hitelesek, akik maguk is sokkot, vagy infarktust kapnak attól, amit látnak, átélnek, akik tulajdonképp tök életszerűn reagálnak az eseményekre.

Ha valaki szereti ezt a műfajt és kicsit tovább akar látni az amerikai tucathorroroknál, érdemes próbát tennie az Aterradossal – a spanyol nyelv miatt még inkább lehet kötni a többi, zseniális spanyol mozihoz. Ha nem is hibátlan film, de emlékezetes, az biztos.

80%

Köszi . Nem tudom, lehet, hogy csak rossz passzban néztem, és azért találtam zavarosnak, vagy csak elvonta más a figyelmem, de jó, hogy neked ennyire bejött.
Szeretném újranézni, de még mindig be vagyok tőle szarva .

.

Niwrok írta:

R2-D2 írta:

A 64-es betegnapló

Ha valaki eddig nem kattant volna rá a dán író, Jussi Adler-Olsen krimijeire, azt hiszem, itt az idő, hogy megtegye: az eddig hétrészes regényfolyamának előző, harmadik megfilmesítése is már nagyon jó lett, de ez, ez az A 64-es betegnapló címet viselő feldolgozás azt hiszem, minden krimirajongó igényeit kielégíti. Minden megvan benn, amit egy igazán fordulatos, izgalmas, hollywoodi túlzásoktól mentes bűnügyi történet megkövetel, ugyanakkor nem vesztette el azt a vérbeli skandináv, enyhe depresszióba hajló, nyomasztó ízét és képi világát sem, ami tulajdonképp az első perctől szerves része és ismertetőjele a franchise-nak.

Egyre jobb ez az egész, a négy film pedig még nem olyan nagy lemaradás, hogy valaki ne tudná pótolni őket. A legelső talán kicsit nyögvenyelősnek, útkeresésnek tűnik, talán túl messziről és mélyről indul a megismerkedés, de aztán az érdemes kivárni az ilyen történeteket, mint ez: nem csak egy remekbe szabott, európai krimiként, hanem kapásból kettő, totál aktuáltársadalmi kérdéskör köré felépített, súlyos mondanivalóval rendelkező drámaként is megállja a helyét.

85%

A "valaki" felírta   .

A "valaki" pótolta .

A tétet megint ügyesen sikerült emelni, hiszen a tetthely szenzációs a befalazott, elrendezett hullákkal, és a gyilkos elkapásánál sokkal nagyobb kihívás a Q-ügyosztály számára, hogy egy olyan bűntényt leplezzenek le, amivel egy köztiszteletben álló orvosról kéne lekapargatni a mázat. A sprogø-i intézetben történtek valóban egy külön drámát megérnének, és az is elég vad húzás, hogy ezzel a dán társadalmat is némi szembenézésre késztették, a múltjukkal és a jelenükkel egyaránt. Ez általánosságban is igaz az elmegyógyintézetek működésére, hiszen jó pénzért bárkit be lehetett egy ilyenbe dugni, és utána kezelésnek mondott válogatott kínzásoknak alávetni, ha a családnak vagy a közösségnek valamiért terhes lett a jelenléte (és nem is csak mert homoszexuális lett volna, mint a Black Sailsben, hanem mondjuk csak így akartak eltüntetni egy kellemetlen örököst).

Ebben a sokrétegű, mély történetben még olyanokkal sem volt problémám, hogy elég sok mindent előre ki tudtam találni, a "személycserét" illetően is (onnantól, hogy elhangzott, "süt a gyűlölet" a tetthelyből, és hogy a múltidézés addigra már bemutatta a szereplőket, gyanús volt, hogy kinek van itt a legerősebb motivációja a bosszúra), és a beépített emberre is nagy tétekben mertem volna fogadni (a hosszan mutogatott új szereplő mindig gyanús ). Az viszont feltűnt, hogy már megint túl sok a véletlen egybeesés, és egyre inkább hiányolom az egész Q-ügyosztály alapvető lényegét, vagyis azt, hogy az aktákban találjanak lezáratlan ügyekre, ne mindig az ablakon essen be egy.

Az jó volt, hogy ezúttal Assad számára tették egy kicsit személyesebbé az ügyet, hogy az ő háttere is nagyobb szerepet kapott, mint pár rasszista beszólás. Carl viszont most picit csalódást jelentett, nem is azért, mert ne lett volna ugyanolyan nihilista tirpák, mint eddig, és nem is az vagyok, aki a látványosan előadott bunkóságok között ne érezné azt, hogy Carl mennyire fél elveszíteni bárkit, ezért inkább esélyt sem ad, hogy közel engedje őket magához. Viszont hogy mindig visszaesik a startmezőre, és a fejlődése csak egy-egy epizódra korlátozódik, az most már zavart. Sokszor negatívumként hoztuk fel a tévésorozatos hangulatot, de ez olyan dolog, amiért talán pont jobb lenne ez sorozatnak, hiszen ott meg lehetne hagyni az átívelő szálakat, jobban el lehetne merülni a jellemekben, mint hogy filmek sorozatában erre kevesebb az esély, mert azoknak önállóan is kell tudnia működni. Viszont mégsem működik, mert önállóan nézve a 64-es betegnaplót például ki sem derül, hogy mi lenne az a Q-ügyosztály, hogy miért vannak a pincében, és miért van ott egy macska...

8/10
.

R2-D2 írta:

.
Bloodshot

Szinte már sajnálom, hogy ez a film még a bezárások előtt eljutott a moziba, mert így boldog-boldogtalan, mindenhez értő és mindent jól lehúzni tudó kritikus meg tudta nézni (legálisan) – és jól el is tudja venni a kedvét mindenkinek attól, hogy esetleg belevágjon Vin Diesel újabb kalandjába. Csak azt nem értem, ha valaki ennyire profi és sok filmet néz, mit is várt egy olyan filmtől, ami egy képregény adaptáció (ez ugye alapból helyére teszi a dolgokat) és aminek nevezett úriember a főszereplője (pláne a FF és az XXX sorozat után)? A Bloodshot szerintem messze nem lett olyan rossz, mint azt állítják róla, sőt – leszámítva a már-már kötelezően idétlen akciójeleneteket, főleg a film végén – egész kellemes kikapcsolódást képes nyújtani, egy olyan sci-fi és hi-tech világot tár elénk, aminek majd’ minden részlete önmagában kiváló, s ami részletei messze túlmutatnak az akciófilm zsánerén.

70%

Annyira nem, Vin Diesel azért sokkal lejjebb is tudta tenni a lécet, mint ezt a film, de nekem ennyire nem jött be. Ebben szerepe lehetett annak is, hogy én olyan előzetest láttam, amiben aztán tényleg az összes fordulatot ellőtték, az amnéziát meg a "visszapörgetést" is. Egy felturbózott Tökéletes katonaként a sztori még így is elment, az átlaghoz képest jobb. Az akció és a hozzá kötődő CGI sokkal jobban zavart, mert az első akciójelenetből semmit nem látni a sötét meg a liszt miatt (a tempóváltásokkal meg külön élvezhetetlen), a másodikat meg végig valami idióta hőkamerán keresztül nézzük, de ez csak addig volt gond, amíg el nem jött a liftes bunyó, mert az meg bűnronda.

6/10
.

Niwrok írta:

Nyomtalanul

A Döglött aktákat amúgy is nagyon szeretem, és én már megtehetem, hogy a Q-ügyosztályt minisorozatként nézzem, ne önálló filmekként. De ez pilotként működik tényleg cs..

7,5/10
.

Niwrok írta:

Fácángyilkosok

6,5/10

Niwrok írta:

Palackposta

... mert a Palackposta nem csak az eddigi részekből tetszett a legjobban, de önmagában thrillerként is sokkal jobb, mint amiket az utóbbi időkben néztem.


A Palackposta így nem csak egy feszült, tempós krimi lett, nem is csak dráma egy nyomozóról, aki nem mindig a legjobb módon akar kijönni a saját veszteségei jelentette gödörből (már amikor egyáltalán ki akar), hanem ezeken túl kicsit még személyesen is meg tudott fogni. Ezért annyi, amennyi, de krimiként is simán az átlag "jó" felett lenne.


9/10
.

Niwrok írta:

A 64-es betegnapló

A "valaki" pótolta .

Sokszor negatívumként hoztuk fel a tévésorozatos hangulatot, de ez olyan dolog, amiért talán pont jobb lenne ez sorozatnak, hiszen ott meg lehetne hagyni az átívelő szálakat, jobban el lehetne merülni a jellemekben, mint hogy filmek sorozatában erre kevesebb az esély, mert azoknak önállóan is kell tudnia működni. Viszont mégsem működik, mert önállóan nézve a 64-es betegnaplót például ki sem derül, hogy mi lenne az a Q-ügyosztály, hogy miért vannak a pincében, és miért van ott egy macska...

8/10
.

Azért tök jó, hogy megnézted őket...  

Ez egyébként kicsit hasonlít arra, mint mikor valaki évente néz egy sorozatot, vagy egyben darálja: mindkettőnek megvannak az előnyei és hátrányai. Esetünkben meg ráadásul hatványozottan igaz, hogy te kvázi négyrészes minisorozatot láttál, én meg négy (kezdetben TV) filmet.

De örülök, hogy tetszett, igaz, kicsit más súlypontokkal, de neked is bejött az egész. Nálam ugyan lineárisabb a fejlődés, neked kicsit talán hektikusabb a tetszési index, de jó ez így. Tényleg nagyon remélem, meglesz az utolsó három cím is.  

Carl meg... a végén már tök megszerettem. De hogy hogy lehet ennyire jó, antiszociális hőst írni...  

Niwrok írta:

R2-D2 írta:

Bloodshot

– egész kellemes kikapcsolódást képes nyújtani, egy olyan sci-fi és hi-tech világot tár elénk, aminek majd’ minden részlete önmagában kiváló, s ami részletei messze túlmutatnak az akciófilm zsánerén.

70%

Annyira nem, Vin Diesel azért sokkal lejjebb is tudta tenni a lécet, mint ezt a film, de nekem ennyire nem jött be. Ebben szerepe lehetett annak is, hogy én olyan előzetest láttam, amiben aztán tényleg az összes fordulatot ellőtték, az amnéziát meg a "visszapörgetést" is. Egy felturbózott Tökéletes katonaként a sztori még így is elment, az átlaghoz képest jobb. Az akció és a hozzá kötődő CGI sokkal jobban zavart, mert az első akciójelenetből semmit nem látni a sötét meg a liszt miatt (a tempóváltásokkal meg külön élvezhetetlen), a másodikat meg végig valami idióta hőkamerán keresztül nézzük, de ez csak addig volt gond, amíg el nem jött a liftes bunyó, mert az meg bűnronda.

6/10
.

Igen, sajnos az sok mindent meghatároz. Nekem pont az tetszett a legjobban benn... mert én egyáltalán nem számítottam rá. Mindegy, én ezt a Bloodshotot Diesel jobb filmjei közé sorolom...

A liftes bunyó az viszont tényleg bűnronda. De azt hiszem, ezt írtam is.


.

.





Devs S1




Vannak sorozatok, projektek, amikre okkal, vagy ok nélkül jobban felfigyel a világ, amikről már bemutató előtt rengeteg találgatást lehet olvasni, olyan rendezők művei, akiket (szintén okkal, vagy ok nélkül) valamiért felkapott a „szakma”, akik a többség szerint már letettek valamit arra a bizonyos asztalra. Sokszor divat, vagy megmondó emberek által generált hype irányítja ezt a várakozást – és bizony sokszor kötődik ez olyan nevekhez, akik misztifikálását magam részéről nem értek… Ez a Devs egy bizonyos Alex Garland projektje, akinek számomra forgatókönyvíróként sokkal jobb munkái voltak, mint mondjuk két korábbi filmje, az Ex Machina vagy az Expedíció… utóbbit például számomra komoly megpróbáltatás volt végignézni…

Van egy erdő, valahol San Francisco mellett, ahol egy Amaya nevű tech cég bázisa található, aminek kvázi emblémájaként az erdő közepén pedig áll egy kb. 50-60 méter magas kislány szobor (amúgy nincs szerepe, de qrva jól néz ki és hatásos). Ennél a cégnél dolgozik sorozatunk két főszereplője, az orosz származású Szergej (Karl Glusman) és barátnője, a hongkongi származású Lilly (Sonoya Mizuno). Induláskor Szergej egy bámulatos prezentáció következtében bekerül a cég Devs nevű osztályára, egy különálló épületbe, amiről jóformán senki nem tud semmit… legalábbis arról a munkáról, ami ott folyik, arról biztosan nem. Aztán, némileg váratlanul történik egy gyilkosság, amiben az Amaya cég nyakig benn van – a sorozat pedig már az elején e miatt az esemény miatt érezhetően kettészakad: egy kémtörténetes, gyilkosságos szálra, illetve magára a Devs projektre. Persze, nem vagyunk egyformák, meg valami összekötő elem kellett a sok filozofikus kérdés köré, de nekem ez azt eredményezte, hogy a nyomozós, ki a gyilkosos (amit csak a szereplő nem tud, mi igen) történet majdnemhogy érdektelen lett azok mellett a zseniális dolgok mellett, amit a kutatóintézetben vizsgálnak – és amit megalkotnak.

Kezdjük előbbivel, a sorozat számomra rosszabbik oldalával – ami amúgy a maga nemében még nem is lenne rossz, hisz remek húzások vannak ebben is – Lilly történetével. Én valahogy végig azt éreztem, hogy minden egyes perc, ami a Devsen kívül játszódik, és Lillyhez kötődik, felesleges időpocsékolás, és elvesz abból az élményből, ami a Devshez kapcsolódó kutatáshoz, elméletekhez kötődik. A lány szimpatikus (bár kicsit gebe), meg minden, de számomra annyira érzelemmentes és sivár, hogy szinte fájt (tudnék neki egy ismert férjet ajánlani – na jó, nem hozom föl ezentúl minden írásban). Nem feltétlenül varrok mindent a színésznő nyakába, vélhetően a túlontúl lassú cselekményvezetésnek is szerepe van az érzésben, de annyira rideg, unalmas volt Mizuno játéka, hogy sokszor már alig vártam, hogy kapcsoljunk el innen. Hiába mondják a soriban, hogy ő egy erős és okos nő, számomra ez alig jött át: ami a „külvilági”, hozzá köthető eseményekben érdekes és, az mind az Amaya cég biztonsági főnökéhez, Kentonhoz (Zach Greiner), illetve az ajtó előtt fekvő hajléktalanhoz, Petehez (Jefferson Hall) kötődik… aki amúgy is a kedvencem lett a Devsben – annyira biztos voltam benn, hogy ő nem egy senki, hogy az évad folyamán lesz fontos szerepe… Ráadásul Lillynek van egy olyan jelenete, ami első nézésre kifejezetten kínos volt, s hiába is jött rá a magyarázat, akkorra már késő volt: az a hiszti, ott az irodában, az valahogy nekem nagyon kilógott a sorból.

Viszont a másik pillér, amin a sorozat áll, a Devs… az minden képzeletet felülmúl. Van egy épület, ami már maga is zseniális a vákuumon keresztül közlekedő vízszintes lifttel, amiben egy szerkezet található, ami sok okos matematikusnak és programozónak hála projekciókat vetít ki egy falra. De nem ám akármit! Gyakorlatilag mindent!! Egy szerkezet segítségével bármely eseményt a világ (és direkt nem az emberiséget írtam) történetében meg lehet nézni – először még csak pixelesen, majd később tűélesen, képpel, hanggal… bármit!! Csupán bizonyos szabályokat kell(ene) betartani az ezt használóknak, miszerint nem nézünk előre a jövőbe, illetve magánszférában nem kutakodunk – persze, minden szabály azért van, hogy megszegjék, előbbihez kapcsolódik majd a finálé alap problémája, miszerint egy bizonyos pontnál tovább nem vetít a gép, utóbbihoz meg… Nos, amikor először megláttam Jézust a kereszten, már hátrahőköltem, de aztán Marylin Monroe szeretkezésén már csak vigyorogtam. Zseniális az alapötlet, s menet közben kifejezetten sajnáltam, hogy nem feküdt rá a sorozat arra, hogy több híres, hírhedt történelmi eseményt megidézzen projekciókon keresztül: csak az járt a fejemben, hogy ott van egy baromi jó gép, lehetne mutatni egy csomó jó dolgot (oké, mondják ugyan, hogy JFK-t Oswald ölte meg, de ez most már édeskevés), de nem… át kell váltanunk szegény faarcú Lillyre és az ő krimi szálára. A nagy egészet ismerve persze kicsit megenyhültem, most már tudom, hogy sokkal fontosabb volt a multiverzum és a predesztináció elve a sztoriban, mint a törióra, de menet közben bizony tök jó húzás lett volna még némi sorsfordító, híres eseménynél ott lenni. Végtelen a sor, nem is célszerű kiemelni semmit – inkább úgy mondom, bárminek örültem volna ebben a formában…

De az alkotóknak ez nem volt (olyan) fontos, sokkal inkább más témákban merültek el: nevezetesen a fentebb említett két dologban. Az egyik, hogy minden eleve elrendeltetett-e, hogy a jövő meg van írva előre, s bármit teszel, azt azért teszed, mert annak úgy kell, kellett megtörténnie – ez által a Devs nem csak a múltba tud halálos bizonyossággal elkalauzolni, hanem a jövőbe is. Hisz ha ez az elv igaz, akkor csak és kizárólag egy jövő létezik, minden tett az ok-okozat összefüggésein alapul, s az ember döntései pontosan úgy zajlanak, ahogy az előre el van rendelve. Alapból ezzel ugye még nincs is gond, mert az ember nem tudja, hogy döntéseinek milyen következményei lesznek – no de mi van, ha egy utat látsz előre, s azt gondolod, hogy te ezt máshogy csinálnád??? Ha eleve már azt is látod, hogy látni fogod azt, hogy látod az utad??? S mi van, ha változtatsz, és azzal felülírod az elrendelés elvét? Vagy akkor valami külső behatás visszarendez mindent???  Van-e egyáltalán saját akaratod, pontosabban az, amit annak hiszel, az nem csak egy mesterterv része-e??  A Devs rendesen belebonyolódik a témába, az egész sorozat központi kérdése és kulcsmomentuma e köré fonódik: természetesen Lilly lesz majd az, akinek a döntése hivatott bizonyítani az elmélet létét vagy nem létét…

… viszont ha lehet változtatni a dolgokon és minden egyes tettnek, gyakorlatilag minden mozdulatnak, interakciónak más és más következménye lehet, akkor tényleg létezik a végtelen számú párhuzamos dimenzió egymás mellett?? Az úgynevezett multiverzum? Amiben én most épp nem ezt írom, hanem mondjuk épp egy filmet nézek? Vagy a haverokkal lógok?? Egészen fiatal korom óta foglalkoztat engem ez a kérdés, gyakran beszélgetünk is róla baráti körben – általában valami fontos, balszerencsés, tragikus, vagy esetleg örömteli fordulat kapcsán. A „Mi lenne, ha…” kérdés ott van minden ember fejében, biztos mindenki visszacsinálta volna már néhány rossz döntését és elgondolkodott már azon, hogy akkor most mennyire más lenne az élete. Alapból is érdekes, de ha mondjuk valamikor perceken (a Devsben másodperceken) múlik a te, vagy egy hozzátartozód élete, ha úgy gondolod, hogy felelős vagy valamiért… akkor nem őrülnél bele? Akkor nem kutatnád a multiverzum létét és nem akarnád visszacsinálni az egészet? Hogy egy bizonyos ponton azon a bizonyos másik sarkon fordulj be??? Hát dehogynem… A Devs pedig addig csűri csavarja a témát, annyira jól és hangulatosan ábrázolja a multiverzum létét, hogy az beszarás: még egy olyan szimpla jelenetben is, hogy valaki hazamegy és egy képen szerepel kb. 5 másik önmagával, amelyik mást csinál, még az is jó… de milyen az, amikor valaki kiáll egy gát szélére és azon kell izgulni, melyik multiverzumot követjük majd a filmben. Azt, amelyikben leesik, vagy azt, amiben nem??

Hosszan tudnám még sorolni, mennyi zseniális ötlet van még így is a sorozatban, hogy milyen sok jó elemből áll, hogy külön-külön is önálló filmalap egy csomó dolog, hogy mikor, milyen kép, jelenet mennyire elvarázsolt… Az, hogy a Devs mégsem kerül nálam a szűk elitbe, az kisebb részben a Lillynek és az ő „külvilági” szálának, nagyobb részben viszont a rendező vizualitásának, ábrázolásmódjának köszönhető. Mintha csak egy 10 órás Expedíciót néztem volna, néha élvezhetetlenül lassú az egész, a művésziesség simán agyonnyomja az amúgy szenzációs témát. A sok merengő, lassú kamerás kép, Lilly egész lénye, a sok csend és fura díszlet mintha egy felesleges máz, burkolat lenne egy qrva jó történeten: ha ezen át tudod magad hámozni, akkor nyert ügyed van… de ha nem, vagy nem teljesen, akkor ugyanazt fogod érezni, mint én. És akkor még nem is beszéltem az utolsó 20 percről, amit egyszerűen az én kis agyammal nem is tudok befogadni, az a drogos trip utolsó állomása…

A Devs alapötlete szenzációs.... ebből sokkal, de sokkal többet ki lehetett volna hozni.






75%




.

R2-D2 írta:

.
Devs S1

Hosszan tudnám még sorolni, mennyi zseniális ötlet van még így is a sorozatban, hogy milyen sok jó elemből áll, hogy külön-külön is önálló filmalap egy csomó dolog, hogy mikor, milyen kép, jelenet mennyire elvarázsolt… Az, hogy a Devs mégsem kerül nálam a szűk elitbe, az kisebb részben a Lillynek és az ő „külvilági” szálának, nagyobb részben viszont a rendező vizualitásának, ábrázolásmódjának köszönhető. Mintha csak egy 10 órás Expedíciót néztem volna, néha élvezhetetlenül lassú az egész, a művésziesség simán agyonnyomja az amúgy szenzációs témát. A sok merengő, lassú kamerás kép, Lilly egész lénye, a sok csend és fura díszlet mintha egy felesleges máz, burkolat lenne egy qrva jó történeten: ha ezen át tudod magad hámozni, akkor nyert ügyed van… de ha nem, vagy nem teljesen, akkor ugyanazt fogod érezni, mint én. És akkor még nem is beszéltem az utolsó 20 percről, amit egyszerűen az én kis agyammal nem is tudok befogadni, az a drogos trip utolsó állomása…

A Devs alapötlete szenzációs.... ebből sokkal, de sokkal többet ki lehetett volna hozni.

75%

Ez egyébként igaz az Ex Machinára és az Expedícióra is. Mindkettőnek remek volt a filozófiai háttere, amit csak többé-kevésbé tudtak egyben izgalmassá is tenni. Azokat is bírtam, szerintem ezt is fogom.

.

R2-D2 írta:

.
Locke


Mindezek fényében azt hiszem nem meglepő, hogy a Locke az én filmem. Van egy szerethető főhőse, aki akár én is lehetnék, van egy teljesen hiteles élethelyzete. Majd mindenki két korábbi mozihoz hasonlítja (Élve eltemetve illetve az A fülke), azonban az összevetés csak annyiban állja meg a helyét, hogy a kapcsolattartás fontos eszköze egy telefon. Ám míg a többiben a főhős nem szabad akaratából került a konfliktushelyzetbe – hisz azért nem mindennap temetnek el valakit élve, vagy nem mindennap fognak ránk távcsöves puskát idegenek -, addig itt Ivan Locke saját maga választotta azt, hogy a nyakába boruljon a szar. Ettől lesz igazán súlyos és életszerű az egész. Persze, a mozi elengedhetetlen kelléke egy jó színész, jelen esetben Tom Hardy hibátlanul hozza a figurát, de kivételes módon azt nem éreztem, hogy ezt most csak és kizárólag ő tudja eljátszani. Amit csinál, ahogy a dialógusokat kiegészíti mimikával, könnyekkel, az mindenesetre zseniális. Látunk egy filmet, amiben kvázi nem történik semmi, mégis képes feszültséget generálni – a színész által is. No meg a forgatókönyve által.


90%

A legutóbbi Wheelman, de legfőképp a Devs után arra gondoltam, újranézem az egyik legjobb autós monodrámát, aminek ugye egyik meghatározó sarokpontja az a döntés, amiben Ivan jobbra fordul bal helyett... a Devs narratívája szerint ezáltal egy alternatív univerzumba kerül. s mindezt csak azért írom, mert felmerült bennem az a gondolat, hogy ha nem így dönt, akkor mennyire máshogy alakul az élete - no meg, hogy akkor ugye nincs az egész. Kíváncsi voltam, ennyi idő után is működik-e a film, működik-e ugyanúgy, mint első nézésre. Nos, azt kell mondjam, igen, bár természetesen az az újdonság, az a váratlan kötődés, ami először a főhőshöz kapcsolt, az most már nem volt annyira intenzív - annak ellenére sem, hogy sok mindent el is felejtettem a filmből.

Ennek ellenére ez még mindig egy nagyon jó mozi. De ahogy anno először is írtam, elsősorban annál talál be, aki mindazon dolgokat, vagy azon dolgok egyrészét már átélte, amit Locke épp átél 80 perces útja során - sőt, szerintem a tetszési index egyenesen arányos azzal, hogy a nézővel mennyi minden történt már meg azon események közül, ami itt megtörténik a főszereplővel. Tom Hardy zseniális és totál hiteles a szerepében, a 80 perces út ahhoz képest, hogy gyakorlatilag akciómentes és a sorsát a főszereplő saját maga választja, tök izgalmas. Egyedül az újdonság lenyűgöző varázsa hiányzik picit - no meg kíváncsi lennék egyszer szinkronnal is a mozira, de a lemezemen sajnos most csak angol hang német felirat kombót tudtam választani.

Az 5 percnyi extra nyúlfarknyi ugyan, de arra jó volt, hogy megmutassák: ezek feltették a BMW-t egy trailerre, körbekamerázták és azt cipelték az éjszakai angol autópályákon.


.