R2-D2 írásai 2.0

.




Fácángyilkosok





Ahogy a Nyomtalanulnál már írtam, a Q-ügyosztályról több könyv is készült, a nyitó epizód túlságosan TV ízű bemutatkozása után pedig kíváncsian vártam, a történet második részére a dán franchise építők mennyire kapták össze magukat, mennyire tudták a gyerekbetegségeket elhagyni – hisz az első epizód anyagi és szakmai sikere vélhetően új ajtókat nyitott meg számukra. A Fácángyilkosok azonban a megnövelt játékidő és költségvetés ellenére sem emelkedik annyira ki az északi depresszióból, mint az szükséges és elégséges lenne, s bár számomra egyértelműen jobb, mint a dán rendőrök bemutatkozása, az igazi katartikus, letaglózó élményre bizony még várni kell. Aztán az is lehet, hogy az összes többi ilyen lesz: jóindulatúan állva hozzá a dolgokhoz, próbálom úgy felfogni az egészet, hogy a lassúság, a komor hangulat, az ebből eredeteztethető depresszió, a néha tv epizód jelleg mind az alkotói koncepció és a franchise része.

Carl, a Piás és Assad, az Arab továbbra is a rendőrség alagsorában dolgozik, rég lezárt ügyeket vizsgálva. Úgy alakult az élet, hogy ketten jól kijönnek egymással – egészen pontosan van ember a világon Assad személyében, aki kijön Carllal -, viszont a baráti idillbe belépő új titkárnőnek, Rose-nek rendesen meg kell dolgoznia a pozíciójáért. Az nyilvánvaló, hogy Assad valami gyengéd érzelmeket táplál iránta, viszont dán film lévén nem csap át a történet nyálas csöpögésbe. Szóval a korábban megismert kis csapat immár három fős, s miután Carlt egy éjszaka egy hajléktalan kinézetű korábbi főrendőr megállítja, segítséget kérve tőle 20 éve megölt gyerekei valódi gyilkosának kiderítésében, új kaland veszi kezdetét. Egy kis noszogatás, meg érzelmi ráhatás után az immár triumvirátus hamar rájön, hogy a lecsukott gyilkos inkább csak egy stróman, a valódi tettesek pedig szabadlábon vannak – sőt, a néző után nem sokkal arra is rájönnek, kik is az elkövetők. Innentől nekik (és a mozinak) egy dolga van: bizonyítani a két évtizede elkövetett szörnyűségeket. Ami azért lásuk be nem épp egyszerű feladat, pláne, ha olyan magas falak állnak a rendőrök előtt, mint ebben a filmben.

Szerencséjükre van egy visszafejtett telefonhívás, van egy szemtanú, aki még élhet, aki látta, mi történt: a Fácángyilkosok innentől veri meg az előzményét… mégpedig két dolog miatt. Az egyik az, hogy Kimmie, a (lány)tanú képbe kerülésével egyértelműen két szálra szakad a cselekmény, a két idősík pedig egészen kiválóan egészíti ki egymást – viszont mégis két különálló, izgalmakkal megpakolt film váza sejlik fel általuk. Ahogy a múlt és jelen egymásba illeszkedik, ahogy egyre többet tudunk meg a brutális múltról és ahogy ez a jelenben egyre nagyobb pánikot okoz a tehetős elkövetőkben, az nekem kimondottan tetszett. Szerkezetileg ez a visszafejtős, oknyomozós szál jobban bejön – bár érzelmileg kétségkívül hatástalanabb -, mint mondjuk a film végén egy kupacban nyakunkba zúdított magyarázat, itt azért sokkal hitelesebben és okosabban kell bánni az információkkal. A jó krimi ismérve amúgy is az információ átadásán múlik, itt, a Fácángyilkosokban ez pedig hatványozottan igaz: a néző ugyan picit előbbre jár, mint a dán rendőrök, de egészen a végéig még sincs teljesen képben mindennel, ráadásul a filmnek menet közben kell a múlt eseményeivel meggyűlöltetni a jelen bűnözőit. Izgalmas feladat, érdekes sakkjátszma, nagyjából sikerült is.

A másik dolog, amiben a Fácángyilkosok a Nyomtalanul fölé nőtt, az Kimmie Lassen karaktere. Az első filmből hiányoltam egy igazán húzós, eredeti, esetleg sokkoló figurát, olyasmit, amiből pl. a svéd Tetovált lányban több is van, itt viszont az a különlegesen szerencsés helyzet állt elő, hogy a megtalált tanú rögtön két idősíkon is mozgatórugója az eseményeknek. A múltban, az ifjú Kimmie (Sarah-Sofie Boussnina) egy elitiskola egy diákja, aki kb. a Kriegerin Marisájához  hasonló szituba keveredik: a szeretett fiú egyre durvuló erőszakhajlamának aktív kiszolgálója lesz. Az események spiráljának végén aztán ott van egy kettős gyilkosság, amit a lány igazából már nem tud feldolgozni – a fiúcsapattal szemben pedig nem érdemes mennie… annak halál, de minimum súlyos sérülés a vége. Az ifjú és kimondottan szexi színésznő remekül hozza a kissé beteg jellemet, aki gyakorlatilag bármire kapható, végtelen naivsága keveredik a számítással, a szerelem meg az őrülettel. Aztán, 20 évvel később már egy teljesen más Kimmiet (Danica Curcic) látunk. Az őrület ugyan megvan, de a mozi végére a bosszú is ugyanolyan lételemévé válik, a csinos, erős jellemű lányból lett hajléktalan, tépett nő látványa meg önmagában sokkoló. A felnőtt Kimmie ugyanis 20 éve bujkál korábbi barátai elől, 20 éve drogosok és hajléktalanok között él, pontosabban túlél.

Ezen a ponton amúgy a Fácángyilkosok jócskán kilép korábbi kereteiből. Kimmie, mint karakter totál uralja a képernyőt, simán mellékszereplővé teszi a két zsarut és titkárnőjüket. Nem is elsősorban tetteivel, hanem kisugárzásával, jellemével, színészi alakításával. Mondhatnám rá, hogy fény a szürkeségben, az alapban deprimáló közeg üde színfoltja (akkor is igaz ez, ha a film egy része épp általa nyomasztó). S ha már közeg: a Fácángyilkosoknak van ideje kicsit kitekinteni a dán társadalom több szintjére is. Az elitiskola elit diákjai, azok gyermekes és kevésbé gyermekes hatalmi játékaira. Aztán a sikeres, gazdag felnőttek (itt mondjuk üzletemberek, de lehetnének akár politikusok is) érinthetetlenségére, a mindent átszövő korrupció jelenségére. Aztán a nagyváros sötét bugyrait elárasztó drogra és nyomorra, ami önmagában minden filmben megdöbbentő tud lenni. Aztán – ez mondjuk kissé klisés – a megromlott apa/fiú kapcsolatra, Carl karakterén keresztül pedig a totál depressziós, alkoholista, láncdohányos figura életfilozófiájára… Mindezek aztán azt okozzák, hogy a Fácángyilkosok sokkal összetettebb film lett, mint elődje, a krimi mellett bújtatva – vagy teljesen nyíltan – más aspktusból is vizsgálható.

S hogy miért is húztam még ezek után is picit a számat? Hát elsősorban azért, mert nem tudta maximálisan fenntartani a nyomozás közben a figyelmemet: az által, hogy viszonylag hamar kiderül, ki a gyilkos, onnantól inkább csak érdeklődéssel figyeltem az eseményeket, különösebben izgulni nem tudtam rajtuk. Aztán mindamellett, hogy sokkal reálisabb és hitelesebb ez a film amerikai társainál, jó néhány hajmeresztő idiótaság színesíti – gondolok itt mindenekelőtt a sima szökésre… de a betörés, s annak ötlete sem épp egy logikus és hiteles megoldás. Még ha Jack Bauer lenne… Az sem elhanyagolható tény, hogy a negatív hangulat, a lassúság,  a nyomasztó északi feeling egy idő után kontraproduktív tud lenni, s bármennyire is bírom az ilyen típusú alkotásokat, úgy néz ki, másfél óra, esetleg 1:40 elég belőlük. Itt a két óra talán kicsit sok volt. Ennek ellenére – vagy épp ezek miatt - nem osztom, amit a netes ítészek ismét sugallni próbálnak: a második Q-kaland (különösen az elsőhöz viszonyítva) európai mércével kimondottan élvezetes lett.


Fácán nélkül, mert az egy darab nincs benne...  




80%

R2-D2 írta:

Fácángyilkosok

Ahogy a Nyomtalanulnál már írtam, a Q-ügyosztályról több könyv is készült, a nyitó epizód túlságosan TV ízű bemutatkozása után pedig kíváncsian vártam, a történet második részére a dán franchise építők mennyire kapták össze magukat, mennyire tudták a gyerekbetegségeket elhagyni – hisz az első epizód anyagi és szakmai sikere vélhetően új ajtókat nyitott meg számukra. A Fácángyilkosok azonban a megnövelt játékidő és költségvetés ellenére sem emelkedik annyira ki az északi depresszióból, mint az szükséges és elégséges lenne, s bár számomra egyértelműen jobb, mint a dán rendőrök bemutatkozása, az igazi katartikus, letaglózó élményre bizony még várni kell. Aztán az is lehet, hogy az összes többi ilyen lesz: jóindulatúan állva hozzá a dolgokhoz, próbálom úgy felfogni az egészet, hogy a lassúság, a komor hangulat, az ebből eredeteztethető depresszió, a néha tv epizód jelleg mind az alkotói koncepció és a franchise része.

80%

Amikor az első részről írtál, az annyira nem fogott meg, ez viszont sokkal jobban hangzik . A kérdésem így annyi, hogy a Nyomtalanul kihagyható-e, vagy tekintsem egyszerűen a Fácángyilkosok kényszerű velejárójának?
.

Niwrok írta:

Fácángyilkosok

Amikor az első részről írtál, az annyira nem fogott meg, ez viszont sokkal jobban hangzik . A kérdésem így annyi, hogy a Nyomtalanul kihagyható-e, vagy tekintsem egyszerűen a Fácángyilkosok kényszerű velejárójának?
.

A karakterek megismerése miatt azt mondom, tekintsd kényszerű velejárójának. Meg lehet nézni anélkül is, de akkor a két zsaruról semmit sem tudsz meg.

R2-D2 írta:

Holnapolisz

Megmondom őszintén, elmosolyodtam. A mozi vége felé van egy okfejtés – ami egyébként az egész film tartalmi lényege, az események mozgatórugója, az üzenete -, ami közben úgy éreztem, a karakter nekem (is) beszél. Pontosabban hozzám szól: totál személyes üzenetté vált minden, ami ott elhangzott, magam is azon emberkék táborába tartozom, akik miatt elvileg mindaz történik, amit látunk a vásznon. Ezáltal aztán jóval személyesebb lett a film, mint az esetleg indokolt lenne, s bár az üzenetet megértettem, vagyok annyira önfejű, hogy igazándiból túl sok hatása ne legyen rám…

75%

Tegnap ezt is megnéztem az Insidious 3. mellett, és elég szar érzés, hogy ez tetszett jobban, nagyjából azokért, amiket te is leírtál. Van gyerekekre méretezett társadalmi mondanivalója, baromi látványos az egész Holnapolisz-projekt (bár nekem a titkos szoba meg annak az átalakulása jobban bejött a fogaskerekes-századfordulós stílussal), és elég erőltetett meg nevetséges a vigyorgó halálosztag a dezintegráló sugarával.

Néha tényleg megmosolyogtató, hogy pár évtizeddel ezelőtt milyennek képzelték a jövőt a háború utáni viszonylagos békeidőkben. Ugyanakkor elég kemény az a rész, ahol a mostani álmodozókat, akik még mindig úgy gondolják, hogy fejlődünk meg kolonizálunk meg robotok lesznek és kényelem és kacsalábon forgó űrpaloták, azokat gyorsan kiábrándítják, hogy fityiszt.

Hogy az optimizmus és a pozitív hozzáállás jobbá tudná tenni a világot, azt még csak-csak el tudom képzelni, hogy megmentené a világot, azt nem igazán. Egy olyan világ, ahol már sejtek szintjén zajlik a rivalizálás és a harc az erőforrásokért, nem igazán tűnik alkalmasnak rá... De ki nem zárom a lehetőségét, mert a sejtek is képesek olyan együttműködésre, amivel egy egész embert tudnak összhangba hozni és működtetni.

Olvastam egy novellát, és biztos, hogy emlegettem már itt, a Toynbee-átalakítót. Ebben egy fickó épít egy időgépet, és elutazik a jövőbe, majd amikor visszajön, elmeséli, hogy milyen csodákat látott, mekkora fejlődést, általános jólétet és békét. Az emberek ezen felbuzdulva nekiállnak megvalósítani azt a jövőt, ami annyira szép és jó, évekkel később pedig izgatottan várják, hogy az utazó megérkezzen hozzájuk...

Spoiler:

Végülis ezt a variációt még nem próbáltuk ki ...
.

Niwrok írta:

Holnapolisz


Tegnap ezt is megnéztem az Insidious 3. mellett, és elég szar érzés, hogy ez tetszett jobban, nagyjából azokért, amiket te is leírtál.

Hogy az optimizmus és a pozitív hozzáállás jobbá tudná tenni a világot, azt még csak-csak el tudom képzelni, hogy megmentené a világot, azt nem igazán. Egy olyan világ, ahol már sejtek szintjén zajlik a rivalizálás és a harc az erőforrásokért, nem igazán tűnik alkalmasnak rá... De ki nem zárom a lehetőségét, mert a sejtek is képesek olyan együttműködésre, amivel egy egész embert tudnak összhangba hozni és működtetni.

Örülök, hogy végül is szakítottál rá időt, meg hogy tetszett is. Kicsit most már úgy vagyok vele - így utólag -, ahogy a Wall-e vel voltam: ez egy tök jó téma, ötlet, csak nem Disneynek kellett volna csinálni...

Egyébként meg: furán éreztem magam, mint az apokalipszis várója és hívője, szinte szégyelltem érezni negatív kisugárzásomat... aztán elmúlt.


.

.




Kártyavár S3





„Maguk meg mi a fenét bámulnak?”

Ejj, ha végig ez lett volna az érzésem az évad közben… ha többször láttam volna ezt a Francis Underwoodot, újra a régi fényében tündökölni… ejj, de jó lett volna ez az évad!! De így… így egyelőre azt sem tudom eldönteni, hova tegyem az egészet: az alkotók a frissítés jegyében alapjaiban forgatták fel az egész sorozatot, mint mikor egy ruhát kifordítva teszel ki száradni. A ruha attól ugyanaz marad, de minden pont visszájára fordul: a Kártyavár S3-nál így viszont pontosan azok a stíluselemek, emberi jellemek, motivációk szorulnak háttérbe, amik miatt az első két évad olyan (még ha néha gyűlölhetően is) maradandó volt…

Azt feltételezem, hogy ezt az írást csak az olvassa, aki látta már az előző két seasont, így a csak a harmadik évad tekintetében leszek spoliermentes: Francis Underwood, a csúcsra ért, miután sikeresen megbuktatta a korábbi amerikai elnököt, ő lett a világ első embere. Feleségével, Claire-rel beköltöztek a Fehér Házba, arra azonban talán egyikük sem számított, hogy milyen gyötrelmes év vár rájuk. Az elnöki pozíció sokkal stresszesebb, mint gondolták, Frank népszerűsége rohamosan csökken, az általa kitalált Amerika Dolgozik munkahelyteremtő program sem akar igazából beindulni. Elnökként most ő az űzött vad, ő kapja azt, amit eddig ő osztott… ráadásul a nemzetközi helyzetben egy kőkemény ellenfélre talál az orosz elnök személyében. Mindezek mellett csak jön egy hurrikán is, no meg közeleg a demokrata elnök-előválasztás, ahol szépen fejére tudják minden hibáját olvasni… nem csoda, hogy mindezt a kapcsolatuk is megsínyli. Az S3 nagyjából egy év története, Frank Underwood elnökségének első éve, a csőd első éve: csőd az igazgatásban, csőd a személyiségében és csőd a kapcsolatában.

Hoppá! Az első bukkanó! Az egész eddigi koncepció végig a nő és a férfi tökéletes szimbiózisára épül, a mindent felülíró, kegyetlenül racionális szerelmükre. Arra, hogy ketten, együtt bármit képesek elérni, sőt – ahogy azt korábban beszéltük – ami előre vetítette talán azt is, hogy kettejük közül talán Claire a csúcsragadozó, ő lenne az igaz gonosz. Erre mi történik??? Ha nem ismernénk a figurák előtörténetét, el se hinnénk, hogy két gyilkost látunk, két, végletekig erőszakos, törtető és hatalomittas figurát. Súlyosan önmaga alatt van mindkét főszereplőnk, Frank esetében még némi fellángolás ugyan tapasztalható, de Claire… nos, Claire pálfordulásra nincs magyarázat. Tök úgy néz ki az egész, mintha a showrunnerek elfeledtetni szándékoztak mindazt a gonoszságot, amit eddig az Underwood család a világgal és környezetükkel szemben produkált. Sőt, megkockáztatom, soha eddig nem volt sem Frank, sem Claire ennyire szánni való és teszefosza, mint ebben az évadban…

Aztán ugyebár ott van maga a koncepció. Eddig a törtetés, a mindenkin átgázolás volt a sorozat sava-borsa, no de hova lehetne még taposni az USA elnöki pozíciójából??? Valahogy az egész értelmét vesztette (hasonlóan, mint a Homeland a harmadik évad után), ez így nem lett más, mint egy Fehér Házas politikai történet, egy széteső kapcsolat drámája. Ráadásul iszonyat részletesen, gyakran borzasztó unalmasan tálalva: megint az a helyzet, hogy európai szemmel totál idegen az egész előválasztásos kampány, nekem, ez, itt, így vajmi kevés izgalmakat tartogatott. A fénykorában lévő Frank szívbaj nélkül intézett volna el minden vetélytársát, itt viszont, miután ügyelni kell a látszatra is, ez már nem megy. A fő szál (az elnöki szál) mellé így aztán az írók kénytelenek bevonni két másik eseményláncolatot is, az egyik Doug esete Rachellel, a másik meg egy új figura, az író Thomas Yates (Paul Sparks) története. Nos, egyik gázabb, mint a másik: Doug felépülése, mellőzése, nyomozása, majd a megoldása kimondottan vontatott – az íróról meg ne is beszéljünk. Mióta van szüksége az Underwood házaspárnak arra, hogy idegent engedjenek saját köreikbe, mit is várt Frank egy hímringyó sztárírótól??? Amúgy a mélypont egyértelműen a kézsimogatós jelenet volt, az majdnem olyan hatásvadász, mint a korábbi triumvirátus.

Az események megint csak össze-vissza történnek (ez mondjuk nem újdonság, ez eddig is így volt). Sokszor totál lineárisak az epizódok, de többnyire megindokolatlan időugrásokkal követik egymást: így viszont megint csak az a helyzet áll elő, hogy a karakterek motivációi lógnak a levegőben, néhány „büntetés” értelmetlenül elmarad, néhány gondolat, ötlet kidolgozatlanul lóg a levegőben. Azzal nem is igazán foglalkozok már, hogy megint szereplők kerülnek ok nélkül parkoló pályára, történetszálak várakoznak félbehagyva – a leginkább végig az zavart, hogy simán mindenki vigyorogva teszi a dolgát, bármekkorát is ártott Francisnek. A szokásos kiszólások, magyarázások, nézői bevonások pedig olyannyira megritkultak, hogy néha már meglepődtem, mikor bedobták őket. Ez már nem az a Kártyavár, amit én megismertem…

DE. Még így is meg lehet találni mindazon kapcsokat, amivel a Kártyavár S3 képernyőhöz láncol – viszont ehhez elengedhetetlenül szükséges valami féle politikai érdeklődés. Valami, ami miatt a néző képes 13 órát a Fehér Házban eltölteni, egy töketlen Frankkel és egy egyre mélyebb depresszióba süllyedő Clairrel. Nálam ez úgy kezdődött, hogy az első epizódban meghallottam az elnök vízióját az Amerika Dolgozik (AmDol) programról… nos, szinte felnevettem: most vagy szeretett kormányunk lopta el az S3 forgatókönyvét, vagy az írók figyeltek fel kishazánkra, de a teljes foglalkoztatottság, a közmunkára kísértetiesen hasonlító munkaerőpiac bevezetése széles vigyort váltott ki belőlem. Kár, hogy csak pár epizódon át volt ez a központi téma – hehe, ők is inkább leálltak vele, mintsem valós megoldást kínáltak volna a munkanélküliség megoldására.

Aztán menet közben több közhelynek tűnő állítás is felsejlett bennem, amivel az S3 nyilvánosan foglakozik. Az egyik ilyen a „megszerezni vagy megtartani nehezebb a hatalmat” illetve a „mindenki a győztes skalpjára vadászik”. Francis Underwood azzal, hogy elnök lett, elérte a célját, de –természetesen – rögtön hivatalba lépése után megindultak a konspirációk eltávolítására. Érdeklődéssel figyeltem, hogy az az ember, aki eddig abszolút racionális és következetes tetteiről volt híres, kőkemény ellenfele volt mindenkinek, az elnöki hivatal láncaitól béklyóba kötve vergődik a hőn várt pozícióban. Hogy az a jellem, ami idáig juttatta, elég-e a hatalom gyakorlásához, egyáltalán aki képes (elég ügyes és törtető) hatalmat szerezni, az tud-e élni is vele? Vagy az egy teljesen másik műfaj? Ami tehát az évad legnagyobb hibája is – mármint a főszereplő(k) erős jellemváltozás – az egyben egy új perspektívát is kinyitott: mennyire is meg van kötve az amerikai elnök keze, mennyire is nem csinálhatja azt, amit igazán szeretne. Ez egészen érdekes téma, bár néha nagyvonalúan, de tök hitelesen és életszerűen van bemutatva a pozíció minden rákfenéje. Érdekes volt a kötelező krízisek politikai megoldásai – a 24 akcióival szemben.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy Frank Underwood (de főleg Claire) egy olyan homokozóba lépett be játszani, ahol mindenki legalább olyan erős, mint ő. Durva belegondolni, hogy ha ezt a valóságra vonatkoztatjuk – de legalábbis a sorozat valóságára -, akkor a világ vezető politikusainak nagy része mind-mind egy Frank/Claire Underwood: legjobb példa erre Petrov, az orosz elnök (Lars Mikkelsen), de az ENSZ diplomatái, nagykövetei sem igazán lógnak ki a sorból. Üdítő – de sorozatidegen - volt látni, hogy Frank nem egy helyzetből vesztesen jön ki, sőt, az évad végére gyakorlatilag minden összeomlik körülötte. De nem úgy, ahogy ezt esetleg várta volna az ember, ahogy esetleg a sorozat címe ezt sejteti, hanem csupán azért, mert vannak nála erősebb, törtetőbb és gecibb emberek a világon. Ilyen sem volt eddig – egy újabb perspektíva, egy újabb érdekes téma, amiben nyakig lehet merülni. Az évad talán legjobb epizódjai azok, amikben Petrov szerepel (nem kicsit Putyin áthallással), legyen az akár Moszkvában, akár Washingtonban, akár a Jordán-völgyben. S ha már Putyin: kíváncsi vagyok, ezt valaha bemutatják-e az oroszoknál, hisz az egyik részen a Pussy Riot személyesen teszi tiszteletét…

S végül, de ne utolsósorban nagyon alapos betekintést (néha már kissé unalmasat) kaptunk az előválasztásos rendszerből: sosem gondoltam volna, hogy egy párton belül ennyire késhegyre menő küzdelem alakulhat ki egy leendő pozícióért – Frank a női kihívójával  (Elizabeth Marvel), a TV vitával, az egész politikai csatározással a vélhetően valós kulisszák mögé kalauzol el. Az egész borzasztó aktuális, eszméletlenül életszerű – a kis párviadal pedig előrevetíti a következő évad elnökválasztási ceremóniáját. Egyébként: sokadik politikai beállítottságú sorozat játszik el egy női elnök lehetőségével, kíváncsi vagyok, a Kártyavár az utolsó jelenet tükrében meg meri-e azt lépni, amire én gondolok. Az még érdekes lehet, s akkor Niwroknak is igaz lesz a végén…

Ha nem, ha a negyedik évad is ilyen „újfajta” lesz egy év múlva, akkor viszont érdemes lesz elgondolkodni a befejezésen… esetleg egy címváltoztatáson. Mert a „Legkésőbb a 3. évadban úgyis megtudjuk, mire "jó" egy paranoid szociopata a nemzetközi porondon, egy rakás "csontvázzal" a szekrényében ” gondolatból a nemzetközi porondot megtudtuk, de csontvázak bizony még a szekrényben vannak, s Frank Underwood dicsősége sem omlott össsze kártyavár szerűen. Még. Azért azt én megvárom.




75%



.

Idézet :

Kártyavár S3

„Maguk meg mi a fenét bámulnak?”

Ejj, ha végig ez lett volna az érzésem az évad közben… ha többször láttam volna ezt a Francis Underwoodot, újra a régi fényében tündökölni… ejj, de jó lett volna ez az évad!! De így… így egyelőre azt sem tudom eldönteni, hova tegyem az egészet: az alkotók a frissítés jegyében alapjaiban forgatták fel az egész sorozatot, mint mikor egy ruhát kifordítva teszel ki száradni. A ruha attól ugyanaz marad, de minden pont visszájára fordul: a Kártyavár S3-nál így viszont pontosan azok a stíluselemek, emberi jellemek, motivációk szorulnak háttérbe, amik miatt az első két évad olyan (még ha néha gyűlölhetően is) maradandó volt…

A fénykorában lévő Frank szívbaj nélkül intézett volna el minden vetélytársát, itt viszont, miután ügyelni kell a látszatra is, ez már nem megy. A fő szál (az elnöki szál) mellé így aztán az írók kénytelenek bevonni két másik eseményláncolatot is, az egyik Doug esete Rachellel, a másik meg egy új figura, az író Thomas Yates (Paul Sparks) története. Nos, egyik gázabb, mint a másik: Doug felépülése, mellőzése, nyomozása, majd a megoldása kimondottan vontatott – az íróról meg ne is beszéljünk.

Egyébként: sokadik politikai beállítottságú sorozat játszik el egy női elnök lehetőségével, kíváncsi vagyok, a Kártyavár az utolsó jelenet tükrében meg meri-e azt lépni, amire én gondolok. Az még érdekes lehet, s akkor Niwroknak is igaz lesz a végén…

Ha nem, ha a negyedik évad is ilyen „újfajta” lesz egy év múlva, akkor viszont érdemes lesz elgondolkodni a befejezésen… esetleg egy címváltoztatáson. Mert a „Legkésőbb a 3. évadban úgyis megtudjuk, mire "jó" egy paranoid szociopata a nemzetközi porondon, egy rakás "csontvázzal" a szekrényében ” gondolatból a nemzetközi porondot megtudtuk, de csontvázak bizony még a szekrényben vannak, s Frank Underwood dicsősége sem omlott össsze kártyavár szerűen. Még. Azért azt én megvárom.

75%

Kimerítő írás, köszi !

Nem tudom hirtelen, hogy miben is lenne majd esetleg igazam, de nagyjából azért írtam az idézett mondatot is, amit itt végigvettél.

Mivel Frank motivációja végig a bosszú volt, és az Walker félreállításával igazából beteljesült, így gyakorlatilag elfogyott a "hajtóereje". Másrészt frakcióvezetőként jól ismerhette a belső viszonyokat, és ezeket könnyen ki is használhatta, a nemzetközi tapasztalata viszont éppen ezért nulla volt. Harmadjára pedig amíg eddig könnyedén megtehette, hogy az érdekeinek megfelelően a háttérből tilitolizzon többezer munkahellyel és szakszervezetekkel, anélkül, hogy a következményeiben különösebben foglalkoznia kellett volna, elnökként minden az ő fejére hullik vissza. Franknak egyszerűen nincs tapasztalata egy ekkora "játszmához", és arra voltam kíváncsi, hogy tehetsége van-e hozzá, vagy nála is belép a Peter-elv (azaz hogy a megelőző teljesítmények alapján kapott/szerzett előléptetések kapcsán az ember óhatatlanul is eljut abba a pozícióba, amelynek az ellátására alkalmatlan ). Ezek szerint igen.

Nem tudom, milyen az író-szál, de hogy Doug "feltámadhatott" (há' de üveges szemekkel feküdt a sárban, baszki!!!), az egy fos. Már az előző évadot is szétcseszte a Racheles vergődés, és hogy (legalább) még egy megy el ugyanerre a faszságra, csak azért, hogy bármelyik pillanatban ki tudják húzni a szőnyeget Frank alól?! Ehhhh...
.

Niwrok írta:

Kártyavár S3


Nem tudom, milyen az író-szál, de hogy Doug "feltámadhatott" (há' de üveges szemekkel feküdt a sárban, baszki!!!), az egy fos. Már az előző évadot is szétcseszte a Racheles vergődés, és hogy (legalább) még egy megy el ugyanerre a faszságra, csak azért, hogy bármelyik pillanatban ki tudják húzni a szőnyeget Frank alól?! Ehhhh...
.

Ezt picit túlkombinálod... megnyugodhatsz, nem (csak) erről van szó. De majd meglátod.

Idézet :

Valami követ / It Follows

Az e havi VOX újságban egy kétoldalas ajánló keretében egyenesen „Az utóbbi idők legstílusosabb, legfélelmetesebb és egyáltalán: legprímább…” horrorfilmjének titulálták ezt a mozit, ami állítólag annyira újszerű, meg félelmetes meg izgalmas… hogy totál magával ragadott az írás. Leginkább talán a „hideglelősen gyönyörű” szókapcsolat fogott meg, sokáig ízlelgettem e szavakat még utána is. Miután pedig a Valami követ tavalyi film (végigjárták vele a fesztiválokat, hangos sikereket aratva), bíztam benne, hogy nem kell moziban megnézni, mert arra az égvilágon semmi esélyem nem lenne – szerencsére, nem is annyira meglepő módon így is lett.

A hype nagy része badarság. Nem rossz film a Valami követ, egyáltalán nem rossz, de ha egy horroron az ember képes elbóbiskolni, akkor ott van valami bibi. A tényleg érdekes képi világ, fényképezés és a zseniális hangulatfokozó zene mellett azonban nagyjából semmi nincs, ami említésre méltó, még az annyira eredetinek mondott alapötlet sem: gyakorlatilag a A kör egy újragondolt változata, amiben a videokazettát a szex helyettesíti. 16-os karikás módon.   .

75%

Ezt is láttam, de nagyjából csak azt írnám le, amit te. Az alapötlet jó, a látványvilág és egy-két ijesztés (mondjuk a magas fickó első megjelenése) tényleg működik, és lehet találni benne némi érzelmi-filozofikus gondolkodni valót... de borzasztó, hogy mennyire leül a közepén, leginkább amikor kimennek a tengerhez, és ha jobban belegondol a néző, lehet egy idióta zagyvaságnak is tartani, aminek semmilyen szabálya, következetessége nincs (olvastam ilyen véleményt is), csak jönnek a kamerával szembe a bamba-néma valamik. Utóbbira most nem voltam fogékony, a riogatásra és a hangulatra viszont igen, úgyhogy...

8/10
.

Niwrok írta:

Valami követ / It Follows

Ezt is láttam...

 Tényleg belehúztál!!

Én is nézek ám, csak módom nincs írni.  

Niwrok írta:

, és ha jobban belegondol a néző, lehet egy idióta zagyvaságnak is tartani, aminek semmilyen szabálya, következetessége nincs (olvastam ilyen véleményt is),

Hehe, ez lennék én... a film a szabályait sajna nagyon nem tartja be.

Spoiler:

R2-D2 írta:

Én is nézek ám, csak módom nincs írni.  

Tudom, család .

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

, és ha jobban belegondol a néző, lehet egy idióta zagyvaságnak is tartani, aminek semmilyen szabálya, következetessége nincs (olvastam ilyen véleményt is),

Hehe, ez lennék én... a film a szabályait sajna nagyon nem tartja be.

Spoiler:

Nem, ez a filmbookos kritika lenne . Ahhoz képest te balzsammal simogattad a filmet .

Spoiler:

Azért remélem, nem csak akkor jössz (legközelebb ) ide, ha valami követ ...
.

Niwrok írta:

Nem, ez a filmbookos kritika lenne . Ahhoz képest te balzsammal simogattad a filmet

Köszi. Most olvastam csak, jó. Kb ugyanazokat emelte ki, mint én, csak még inkább szigorúbb. - a szülők hiánya másnak is feltűnt....

Niwrok írta:

Azért remélem, nem csak akkor jössz (legközelebb ) ide, ha valami követ ...

.

Ha ez megnyugtat, AKKOR nem megyek, máshogy alakulnak a dolgok. Viszont nyáron mindenképp, majd jelentkezem.

.



Éberség




„Évente több mint 21 millió embert gyógyítanak altatásban. Többségük mély álomba merül, nem is emlékeznek semmire. Azonban 30 ezer betegnek közülük nincs ilyen szerencséje. Ők képtelenek elaludni. Olyan állapotba kerülnek, amelyet tudatos álomnak neveznek. Teljesen megbénulnak, nem képesek segítségért kiáltani, pedig ébren vannak.”

Clay Beresford (Hayden Christensen) 22 éves multimilliárdos vállalkozó. Ingatlanokkal, munkahelyekkel üzletel, alapvetően egy jó kedélyű, tisztességes, jó szándékú fiatalember… aki hamarosan meghal, ha nem kap új szívet. Ugyanis régóta szívizomsorvadásban szenved, ritka vércsoportja miatt azonban a rengeteg pénze sem segíti előbbre a várólistán. Anyja rajongásig szereti őt, kettejük kapcsolata tipikusan az a helyzet, amikor is anyuci képtelen elengedni fiát … így Clay titokban kénytelen találkozgatni egyik alkalmazottjukkal, Sammel (Jessica Alba) is. A mozi első harmada ennek a mindent elsöprő szerelemnek a felvázolása, felturbózva egy igaz baráttal, a sebész Jackkel (Terrence Howard). Aztán egyik este Clay a kis csipogóján üzenetet kap, hogy van donor, barátja Jack pedig kész végrehajtani rajta a szívátültetést: olyannyira kész, hogy hiába hív Clay anyja egy idősebb, országos hírű másik dokit, Clay kitart a négy műhibaperrel terhelt Jack mellett. Befekszik hát a műtőasztalra…

… és nekem igazából innen kezdődött a film. Jó, az eleje sem rossz, így utólag visszagondolva tele van millió apró jellel, utalással, ami segíthetne eligazodni a dolgokban, de valahogy az egész túlságosan romantikus, megkockáztatom nyálas lett. A pénz, csillogás, sárm sosem vakított el, Calyyel pedig a film ezen szakaszában még nem tudtam azonosulni. No de a műtőasztalon!! Az van, hogy a srác egy a harmincezerből, így az altató nem hat rá: gyakorlatilag mindent hall, amit műtét közben beszélnek a feje felett. Sőt, érzi is magát a műtétet, de miután teste teljesen le van bénulva, reagálni képtelen – pedig ahogy halad előre a történet, ahogy egyre több részlet derül ki Clay közvetlen környezetéről, úgy lenne egyre nagyobb szüksége ordítani. Az asztalon fekve ugyanis egy komoly, őt is érintő összeesküvés fültanúja lesz, viszont cselekedni nem tud.

Zseniális. Kissé elcsépeltnek tűnhet, de amit a mozi második fele produkál, az zseniális. Eszméletlen jól felépített, csavaros thriller, megcifrázva azzal az orvosi vonallal, amit én gyerekkorom óta bírok. Nem olvastam róla, hogy ez Robin Cook adaptáció lenne, de akár annak is simán elmegy… ahogy Clay egyre több mindenre rájön, ahogy ez a filmben vizuálisan meg van jelenítve, ahogy az apró jelek értelmet kapnak, az levett a lábamról. A film nyitó képsora amúgy előremutat, okosan elaltatja néző éberségét, hogy aztán az egészen még egyet csavarva érjen el a fináléhoz – parádés. A kezdeti romantikus maszlagot hátrahagyva (aminek amúgy jelentősége is van) egy feszes, vérbeli thrillerbe váltunk át, hangulatában megidézve az Egyenesen át legjobb pillanatait, a Kóma emberi életet semmibe vevő, ám itt más célból felhasznált összesküvéses vonalával és feszültségével, kombinálva a halálközeli élmény vélt eseményeivel. A film és a forgatókönyv nagyon okosan altatja el a nézőt, nagyon okosan vezeti félre az érzelmeit – hisz ki nem tenné le a voksát a srác saját korosztályát képviselő barát, illetve a szülői aggódással szembenő szerelem mellett??  Sam és Jack figurája így magában hordozza mindazon érzelmi motivációkat, amik miatt az ember fia inkább melléjük áll, mint a túlságosan okoskodó, leendő menyére féltékeny anya, illetve a koros, kissé nagyképű, okoskodó sebészprofesszor mellé.

Aztán miután beüt a krach és a mocskos játék felszínre kerül, amolyan okos krimikhez hasonló módon áll össze a kép: Clay a saját emlékeit felidézve jön rá végzetes árulásra. Nekem nagyon tetszett a más világon eltöltött időszak, a kétségbeesés és tehetetlenég dühe, amit ilyenkor érezhetne az ember fia hasonló szituban. Erőlködés nélkül kerülnek helyére a puzzle-elemek, a mozi ezen szakaszában elhelyezett csavar pedig remekül megáll a lábán. Thrillerileg és érzelmileg is. A díszlet, a háttér a kórházi jelenetekkel hibátlan, a karakterek és a parádés színészgárda pedig minőségi megszólalást biztosít a figurák számára. Sam, az ártatlan szerelmes, Jack, a profi sebész, és Lillith ( , erről a névről mindig az Odaát Lillithje jut eszembe), a mindent feláldozni képes anya sakkjátszmája kiváló szórakozást biztosít a film második felére. Úgy, hogy közben az a bizonyos kocka is fordul egyet. Jó nagyot…  

Egyszerűen nem értem, ez hogy kerülhette el 2008-ban a figyelmemet… mint orvosi thriller már alapban figyelőlistára kellett volna, hogy kerüljön, ráadásul mindhárom főszereplő munkásságát úgy nagyjából követem is (különös teintettel ugyebár a mások által, máshol rengeteget szidott Anakin Skywalkerre). Az sem mentség, hogy a mozibemutató (ebből is) elmaradt, attól még folyamatosan az xpresst böngészve ráakadhattam volna anno – de valahogy a kollégák sem hívták fel rá a figyelmemet. Pedig aztán egészen ötletes és tulajdonképp remekbeszabott thrillertől fosztottam meg magam – eddig. De most gyorsan be is zsákolom, ezt szívesen nézem újra és szívesen ajánlom másnak is. Csupán a kissé elnyújtott love story miatt nem kap több százalékot. De így is:




80%



.

R2-D2 írta:

Éberség

Egyszerűen nem értem, ez hogy kerülhette el 2008-ban a figyelmemet… mint orvosi thriller már alapban figyelőlistára kellett volna, hogy kerüljön, ráadásul mindhárom főszereplő munkásságát úgy nagyjából követem is (különös teintettel ugyebár a mások által, máshol rengeteget szidott Anakin Skywalkerre). Az sem mentség, hogy a mozibemutató (ebből is) elmaradt, attól még folyamatosan az xpresst böngészve ráakadhattam volna anno – de valahogy a kollégák sem hívták fel rá a figyelmemet. Pedig aztán egészen ötletes és tulajdonképp remekbeszabott thrillertől fosztottam meg magam – eddig. De most gyorsan be is zsákolom, ezt szívesen nézem újra és szívesen ajánlom másnak is. Csupán a kissé elnyújtott love story miatt nem kap több százalékot. De így is:

80%

Egyszer még tévében kaptam el ezt a filmet, de azt hiszem, csak valami töredékét, mert a hosszú románcos részre nem emlékszem, csak a műtőasztalra. Tényleg jó kis film volt, ez alapján meg lehet, hogy a körítéssel együtt még jobb lenne. Kedvet csináltál az újranézéshez, aztán majd kiderül, hogy az mire lesz elég .
.

.




Terminátor: Genisys





Arra emlékszem a 80-as évekből, hogy a T1 bemutatója után sokáig magasszárú sportcipőben, ebbe beletűrt farmernadrágban és apám által otthagyott ballonkabátban mászkáltam, Kyle Reese, a jövőből érkezett katona ruhaosztályon összeszedett akkori öltözete a rajongói énem kivetüléseként jó pár hónapon át végig kísérte mindennapjaimat. Abban jártam suliba, buliba, sok helyre, az első Terminátor film a maga forradalmi újdonságaival meghatározó része volt akkori filmes világomnak (a Vasfüggönyön innen, a lényegesen szegényebb kínálat bizony ilyen hatást volt képes kiváltani egy tizenéves srácból). Aztán arra is emlékszem, hogy a T2 idején majdnem leesett az állunk az elképesztő technikai bravúroktól, többek között a T-1000-es modell, akinek pisztolya megakad a börtönajtó rácsban minden idők (akkor) legjobb akciófilmjévé avanzsálta azt, Edward Furlong nevét pedig azóta ismerem. Jött a T3, ami az idióta napszemüvegével, a kissé elbénázott castingjával meglehetős csalódás volt, de a darus autó házakat letaroló látványa, no meg a női terminátor igéző erotikája valahogy képes volt megszerettetni a sorozat legpocsékabb darabját is.

Aztán ugyebár évekig semmi, míg már felnőtt(?) fejjel beültem a Terminátor: Salvationra, ami egy csapásra visszahozta bizodalmamat a franchise iránt: abszolút kedvenc színészemmel, Christian Bale-lel a főszerepben, a motoros jelenettel és annak zenéjével, az utópisztikus jövőképpel teljesen elvarázsolt. Magam részéről imádom azt a filmet, szerencsére nem kell sorrendbe raknom őket, mert nem tudnék választani közülük – mindegyiket más és más miatt szeretm. Ezekből kifolyólag érdeklődéssel vártam az ötödik fejezetet, a Genisys névre keresztelt új epizódot, előtte már egyre mélyebben merültem el a promóban, az előzetesekben… nem kellett volna. Mert a moziban egy idő után én is értetlenül bámultam az egészre, szinte nem is hittem el, hogy profi marketingesek ennyire el tudnak kúrni valami hollywoodi gigaprodukciót, ennyire elbénázott műmájer plakátokat és ennyire spoileres előzetest képesek gyártani.

A helyzet az, hogy – aki még teheti – SENKI NE NÉZZEN előzetest. Most kimondottan irigylem azokat, akik úgy mennek el egy-egy mozira, hogy semmit nem tudnak róla, mert a Terminátor: Genisys esetében óriási előnyben vannak: több ponton is működhet náluk az a meglepetésfaktor, amit nálam sikeresen kiöltek a marketingesek. Legjobb példa a fiam: velem ellentétben ő semmit nem tudott a filmről, meg is lepődött rendesen John Connor karakterén, amikor meg kellett… én meg… én meg csak csóváltam a fejemet, milyen jó kis csavar, amit én ismerek. Az előzetesek annyira ellőnek minden fontos dolgot a filmből, hogy az már bűn, véleményem szerint nagymértékben hozzájárultak a mozi mérsékelt sikeréhez is. Ennek ellenére én még így is remekül szórakoztam rajta, de kellő tudatlansággal tán még jobb lett volna.

Ezekből kifolyólag túl sok mindent (legalább én) nem árulok el a sztoriról. A jövőben indítunk, amikor is John Connor (Jason Clarke) és csapata, élén Kyle Reese-zel (Jai Courtney) épp a végső támadásra készülnek a Skynet ellen. Tervük már majdnem sikerül, ám a gép még az utolsó pillanatban visszaküld egy T-800-as modeltt 1984-be, hogy ölje meg John anyját, Sarah Connort. Igen, ez az a jelenet – pontosabban annak a jelenetnek az előzménye -, amit a T1-ből ismerünk: a pucér Arnold megérkezése a múltba ugyanolyan borzongató élmény volt most is, mint 30 évvel ezelőtt. Természetesen Kyle is utánamegy (most már azt is megtudhatjuk, mindez hogyan történik), azonban legnagyobb meglepetésünkre a múlt nem a régi. Valaki, valamikor belenyúlt az idővonalba és 1984 már nem az, amit főhőseink ismernek: a T:G egy tejesen új történetszálat vesz fel – teszi ezt azonban úgy, hogy maxi illeszkedik a korábban ismerthez. Sőt! Hatalmas tisztelet részemről – egyúttal egy óriási nosztalgiabomba -, hogy próbálják lekövetni a korábbi filmek eseményeit, figuráit: van újból kukásautó, áruház, hajléktalan, áruház, sportcipő… meg vannak punkok is. Igen, az események ugyanúgy történnek, mint anno, azonban egy bizonyos ponton minden megváltozik.

Ennek a változtatásnak aztán az a következménye, hogy Sarah Connor (Emilia Clarke) már nem az a törékeny, védeni való anyuka, akit eddig ismertünk, a T-800-as inkább a T2-ben megismert tulajdonságaival rendelkezik, sőt, itt már a T-1000-es modell is vadászik rájuk. Az ítéletnap azonban vészesen közeleg, a kis csapat célja pedig ismét csak elpusztítani a Skynetet születése előtt (szokás szerint).  Miután pedig egy okos kis csavarral Reese rájön, mi is a Skynet, miből is lesz az, ami végül kirobbantja a harmadik világháborút, a történet egy újabb időugrással a jövőben folytatódik – ahol aztán egy T-3000-es új modell is beszáll a küzdelembe a Skynet oldalán… aztán nagyjából ennyit lehet spoilermentesen – de kedvcsinálóként - írni a filmről. Többet ismerni belőle bűn, így, ennyi információval igazán működőképes az egész. S hogy megint miért is megyek szembe a világgal az értékelésemmel???

Az első és legfontosabb dolog, hogy – ahogy már ez más filmeknél is működött – pl. legutóbb a Haragnál – ha van egy ilyen színészgárda, akinek kivétel nélkül minden tagját bírok, az nálam egy fél siker. Miután jómagam nem nézek Die Hardot, így nekem Jai Courtney elsősorban a Spartacusból ismerős, abból pedig bírom a srácot… ezáltal viszont semmi negatív attitüd nem volt bennem Kyle Reese megformálása tekintetében. Oké, kicsit fura volt, hogy most már a harmadik Kyle Reeset láttam, de Courtney tökéletesnek bizonyult a feladatra. Dany Targaryenről ugye nem kell beszélnünk,  és Jason Clarke-nek is sorolhatnám a jobbnál jobb szerepeit, amikben megszerettem.  De a hab a tortán egyértelműen az idei év eddigi második legjobb filmjének, a Whiplashnak a tanára, J.K. Simmons feltűnése volt: ajándék volt őt néznem, még ha mellékszereplő volt, akkor is. De említhetném még a koreai T-1000-est, Byung-Hun Lee-t is, aki legutóbb épp a RED2-ben játszott bérgyilkost, s akit talán legnehezebben fogadtam be Robert Patric helyére. Mindegy, a lényeg az, hogy adva van egy rakat színész, akit bírok, ebből pedig az következik, hogy a film – legyen az bármilyen – jókora előnnyel indul nálam.

Aztán itt van a másik – talán legfontosabb - dolog, ami viszont személyes utálatom tárgyának tökéletes kifigurázása, kifordítása volt. Nevezetesen az, amiből lett a Skynet, amit maga a Genisys jelent. Minden bizonnyal csak kevesen gondolják úgy, mint én, hogy ez a túlzott digitalizáció, az okostelefon, okosóra, okostévé, ez a minden mindennel összekapcsolás nem vezet jóra, a végtelenül elbutított, lehallgatott és manipulált társadalom a vesztébe rohan, de számomra a T:G igazi sava-borsát pontosan ez a háttérgondolat adja. Az a talán nem túl nyilvánvaló görbe tükör – amit talán sokan fel sem fognak, hogy az -, miszerint az emberek nagy része önként vonul a vágóhídra, kiszolgáltatva magát a technikai fejlődésnek. Ilyesmivel foglakozott igazából a Kingsman is, csak jóval komolytalanabbul: az én maradi, analóg lelkemet kéjesen simogatta az ötlet, hogy a technikai fejlődés lesz az emberi faj sírja. Ezen aspektus viszont jócskán lendített az amúgy is szórakoztató T:G élményen – mert mindamellett, hogy eddig talán ez volt a legviccesebb, legcooloabb Terminátor mozi, van benne egy olyan sötét gondolat is, ami külön megér egy misét.

Szórakoztató… igen. Én tök jól éreztem magam rajta, soha, egy T filmen nem röhögtem ennyit. Remekbeszabott humor kíséri végig a történetet, egy parádés Schwarzeneggerrel, aki talán még sosem volt ennyire jó terminátor. Aki nem fél – amolyan Cyrano módra – saját magát sem kifigurázni, aki viszont kőkeményen és hitelesen hozza a pusztító figurát. A film csordultig van kikacsintásokkal, tisztelgésekkel saját korábbi előzményei, illetve más filmek irányában, sokszor görbült széles mosolyra a szám ezek miatt. Oké, lehet, az ember pont nem egy T mozitól várna filmes gegeket, de becsülöm bennük, hogy meg merték lépni. Mint ahogy az első Bosszúállókat is becsültem ezért: egy pillanatra sem akarja magát túl komolyan venni a Genisys, simán felvállalja azt, amiért készült: a szórakoztatást. Márpedig mindezt úgy sikerül neki megtenni, hogy közben azért rendesen variál az időutazással, van ez jó adag társadalmi mondanivalója, hozza a korábbi Terminátor filmes elvárásokat is – mindezek között pedig remekül egyensúlyozik, remekül gyúrja ezeket egybe.

Negatívum?  Azon kívül, hogy totál elbaltázott az egész bevezető kampánya, nem sok. Az tény, hogy néhány CGI komolytalan, néhány akció már mennyiségileg túlzás (hitelességbe nem nagyon tudok belekötni, mikor is két gép bunyózik a jövőből), no meg talán az, hogy néha meglepően kihaltak a helyszínek, ahol hőseink járnak. Meg még annyi, hogy a T-800 duplázódásának magyarázatát elég rövidre zárták azzal, hogy „Nem tudni, ki küldte, nem tudni mikor” … aztán más nincs. Engem az új idővonal nem zavart, nekem ez így simán illeszkedik a többibe. Nekem nagyon bejött ez a lazább, komolytalanabb vonal, ezt az upgradelt T-800-at simán elnézem még párszor.

Csak akkor már előzetes nélkül.





80%



.