R2-D2 írásai 3.0

.





Zöld könyv - Útmutató az élethez





1936-ban egy afroamerikai postás (később utazó ügynök), I. világháborús veterán, bizonyos Victor H. Green nevű jóember megjelentetett egy kis füzetet, amiben összeszedte az akkori Amerika olyan vendéglátó- és szálláshelyeit, amikben szívesen látták a néger polgárokat. Érdekes egy korszak volt ez akkor, a nagy rabszolgafelszabadítás után ugyanis csak látszólag tűntek el a négerekkel szembeni hátrányos megkülönböztetések, a több száz éves beidegződések és előítéletek továbbra is működtek az országban. Korban, hangulatban, témában leginkább a Race című mozi környékére lehet elhelyezni ezt az egészet, a The Negro Motorist Green Book keletkezésének kezdetét és apropóját (abban a filmben is van jó pár megdöbbentő jelenet) – filmünk pedig, a Zöld könyv még ehhez képest is közel harminc évvel később játszódik… így talán még megdöbbentőbb mindaz, amivel hőseink szembesülnek. Persze, volt már egy Selma is, meg ugye MLK sem véletlenül mondta el később a beszédét, de még akkor is fura, még akkor is túl közeli időpontnak tűnik az 1962-es évszám ahhoz, hogy egyáltalán felfogjuk és megbarátkozzunk mindazzal a kirekesztéssel, ami ebben a road moziban történik.

1962-ben, a néger zongoravirtuóz, Don Shirley (Mahershala Ali) úgy dönt, hogy egy, számára nyilvánvalóan kellemetlenségekkel járó, ámde rendkívül jövedelmező turnéra indul az ún. déli államokba. Talán nem kell magyaráznom, mit is jelentett ez akkor, s könnyen mondhatja az ember, hogy minek nyitogatni azt a bizonyos pofonládát… ugyanakkor (némileg Shirley védelmében, elsőre legalábbis) nem szabad elvitatni azt a művészi önérzetet a zenésztől, zongoristától, amivel igenis be akarja mutatni tudását „ellenséges környezetben” is. Itt jegyzem meg, hogy a mozi amúgy valós eseményeken alapul (gondolom, azért jócskán dramatizálva), a forgatókönyv írásában tevékenyen részt vett annak a Tony Vallelongának (Vigo „Aragorn” Mortensen) a fia, aki itt Shirley sofőrje, testőre és útitársa lett. Ez az olasz származású fickó a film szerint kezdetben maga is „enyhén” rasszista, tipikus nehézfiú, aki az eszét hirtelen haragjával, dumájával és nyers erejével pótolja. Egy bárban dolgozik, amolyan kidobó, mindenes, amikor pedig a bár átmenetileg bezár, megkeresik egy különleges ajánlattal (kezébe yomva azt a bizonyos Zöld könyvet): kísérje el déli körútjára az amúgy királyként élő és viselkedő fekete zongoristát. A két, homlokegyenest más mentalítású, műveltségű, habitusú ember pedig hamarosan egy autóban találja magát – a sors fintora szerint azonban most a fehér sofőr a fekete utas alkalmazottja, kvázi „szolgája”. Ez pedig rögtön egy olyan élethelyzetet eredményez, amit már láttunk inverz módon… az Életrevalókban.

Innentől kapásból két fontos és érdekes szálra bomlik a dramaturgia. Az egyik az egész helyzetnek, útnak a drámai mivolta, események egész sorozatán keresztül csodálkozhatunk rá a 60-as évek eddig idillinek képzelt amerikai korszakának valóságára. A külsőségekben nem egyszer akár az American Graffitit is megidéző film nagyon kemény görbe tükröt tart a rasszizmus és a feketék hátrányos megkülönböztetése elé, nem egyszer az embernek a bicska kinyílik a zsebében akkor, amikor meglátja, hogy bánnak azzal a művésszel, akit ugyan felállva megtapsolnak a fehérek az előadása után, de ugyanő nem vacsorázhat ott, ahol a fehér, neki tapsoló vendégek. Vagy… az ún. Alkonyvárosok, ahol sötétedés után néger nem mehet ki az utcára… érdekes belegondolni, most holt tart az USA, milyen gyors és látványos fejlődés történt alig 50 év alatt, hogy ebből a miliőből félig fekete elnökük legyen. Nagyon komoly, drámai mondanivaló, néhány igazán ütős és hatásos szénába csomagolva… ha más nem lenne, ha csak erre lenne kihegyezve a film, az is remek lenne – de akkor kétség kívül mondhatnánk azt, hogy ilyet már milliószor láttunk. Szegény négereket bántják a csúnya fehérek, nesze, egy újabb mozi a rasszizmusról…

… de a Zöld könyv szerencsére nem áll meg itt, sőt. Az van, hogy azzal, hogy összezár egy autóban, egy útra két ennyire más karaktert, helyzetkomikumok és kiváló dialógusok tömegét teremti meg. Sőt, ha az ember egy komoly drámát vár, akár még csalódhat is, ugyanis majd minden „kemény” jelenetet felold valami vicces beszólás, lezárás. Az egész mozi süt a vidámságtól, valahol – nem is annyira rejtve – ugyanaz az életigenlés és pozitív életérzés jellemzi, mint a zseniális francia Életrevalókat. Jó, dumában annyira nem erős, de ahogy a két figura jelleme alakul, ahogy a két kultúra, mentalitás egymásra hat, amilyen eseményeket, poénokat ez eredményez, az beszarás. Menet közben azt vettem észre, hogy egyre inkább széles vigyorral nézem a filmet, a csirkecombos részen már szabályosan nevettem, mint ahogy azon is elégedetten csettintettem, amikor kiderült, volt-e Tonynál fegyver, vagy sem. Bármilyen súlyos teher is e filmben a rasszizmus, valahogy képes a Zöld könyv önmaga paródiája lenni, mintha csak Cyranora gondolnánk: „Mert magamat kigúnyolom, ha kell, de hogy más mondja, azt nem tűröm el!” Ez a szórakoztató beütés pedig azt eredményezi, hogy a Zöld könyv tényleg egy olyan film lett, amire szívesen gondol vissza az ember.

Lehet persze, aki annyira emberbarát, meg amnestys, hogy számára ez a vicces dolog már magának a drámai élnek a kifigurázását, annak élének elvesztését jelenti – nem tudom. Az biztos, hogy nekem pont attól lett ez az idei Oscar jelölések legjobbika, egyben a Legjobb Film megérdemelt nyertese, hogy ez, így, ilyen mixben szerepel a történetben. Nekem nem lett volna kedvem sokadjára végignézni egy szenvedős négersztorit, nekem most pont ez a fura páros kellett az üdvösséghez. S igen, azt is lehet mondani – különösen a finálét tekintve – hogy néha a film nem nélkülözi a giccsességet sem, de arról meg az a véleményem, hogy pontosan az az érzelmi töltet kellett a végére, pontosan úgy kellett lezárulnia Tony és Shirley útjának, ahogy az itt megtörtént (még ha örvendetesen kiszámítható is).  S ha már az út. A Zöld könyv szórakoztató mivolta és kemény mondandói mellett egyidejűleg egy remek tabló is a 60-as évek Amerikájáról: nagyon sok helyen járnak a főszereplők, magam részéről ugyan talán kicsit több hátteret elviseltem volna még, de ami van, az tök tetszett. A bilikék autó, az egész déli táj, a nagy ranchok, az öltözködés, a komplett díszlet qrva jó volt. Szinte hihetetlen, hogy ennek a mozinak a költségvetése megállt 28 millió dollárból, amiből ugye eleve nem kevés pénzt visz el a két színész gázsija. Vérbeli road movie, ahol nem csak azt jó hallani, mit dumál két pasi a vásznon két órán keresztül, hanem azt is jó nézni, ahol járnak.

Ja igen, a duma. Van számomra egy ún. csúcspont az egészben, egy remekül megírt dialógus, amikor a két, ellentétes jellem és gondolkodás összecsap az esőben, egy vita keretében – nos, az a film egyik legjobb jelenete. Nem csak azért, mert egy csapásra megértjük Shirley összes baját, gondját és motivációját, hanem mert az a szitu ott, abban a pár percben összesűrít mindent, amit a Zöld könyv mondani akar a korról, az emberről és a rasszizmusról. Az nagyon komoly, hirtelen minden viccesség és szórakoztatás eltűnik az esőfüggönyben –és azt hiszem ez kellett ahhoz, hogy a két figura a végén ott kössön ki, ahol, egymást tisztelve és kedvelve. Mindezek átélésében természetesen elévülhetetlen érdeme van a két színésznek, Alit én már a Kártyavár óta bírom, és remek színésznek tartom, Mortensen meg ugye Mortensen, mindenki Aragornja. Egyébként – Chris Bale-hez hasonlóan – ő amúgy is minden dicséretet megérdemel a játékán felül is azért a fizikai átalakulásért, amit ezen szerep kedvéért bevállalt… aztán hogy ez jó-e, és egészséges-e, azt mindenki döntse el saját maga.

Negatívumot nem nagyon tudok írni. Ha részleteiben néha picit vontatottnak és eseménytelennek is éreztem az egészet, a nagy összkép a maga pozitív kicsengésével bőven kárpótolt mindenért. Egyedül talán csak a feleslegesen behozott buziszálat tartom kicsit hatásvadásznak, a nélkül is átjött, milyen nehéz volt a szereplőnek (hogy aztán igaz-e vagy sem, azt végképp nem tudom). Arról meg, hogy az Oscar pedig egyre inkább kezd hasonlítani az Eurovíziós Dalfesztiválra, hogy nem elsősorban a film minősége a mérvadó, hanem a témája, arról meg nem e film tehet – maximum annyiban, hogy nem vagyok benn biztos, hogy nem játszottak-e picit rá az egészre a sztoriban. De ettől függetlenül a Zöld könyv - Útmutató az élethez minden dicséretet megérdemel önmagában is: úgy nyúlt egy közkedvelt, ámde kényes témához, hogy közben képes volt egyszerre drámai és vidám is lenni. Mondom, tisztára Életrevalók… egy kék kocsiban.




85%


.

R2-D2 írta:

.
Zöld könyv - Útmutató az élethez

Korban, hangulatban, témában leginkább a Race című mozi környékére lehet elhelyezni ezt az egészet, a The Negro Motorist Green Book keletkezésének kezdetét és apropóját (abban a filmben is van jó pár megdöbbentő jelenet) – filmünk pedig, a Zöld könyv még ehhez képest is közel harminc évvel később játszódik… így talán még megdöbbentőbb mindaz, amivel hőseink szembesülnek. Persze, volt már egy Selma is, meg ugye MLK sem véletlenül mondta el később a beszédét, de még akkor is fura, még akkor is túl közeli időpontnak tűnik az 1962-es évszám ahhoz, hogy egyáltalán felfogjuk és megbarátkozzunk mindazzal a kirekesztéssel, ami ebben a road moziban történik. A film nagyon kemény görbe tükröt tart a rasszizmus és a feketék hátrányos megkülönböztetése elé, nem egyszer az embernek a bicska kinyílik a zsebében akkor, amikor meglátja, hogy bánnak azzal a művésszel, akit ugyan felállva megtapsolnak a fehérek az előadása után, de ugyanő nem vacsorázhat ott, ahol a fehér, neki tapsoló vendégek.

… de a Zöld könyv szerencsére nem áll meg itt, sőt. Az van, hogy azzal, hogy összezár egy autóban, egy útra két ennyire más karaktert, helyzetkomikumok és kiváló dialógusok tömegét teremti meg. Sőt, ha az ember egy komoly drámát vár, akár még csalódhat is, ugyanis majd minden „kemény” jelenetet felold valami vicces beszólás, lezárás.

85%

Ez az "Elkülönítve egyenlő" mai szemmel iszonyatos és buta törvénye, amiről folyamatosan Oscar-közelben vannak a filmek, mint ez. Két éve A számolás joga, előtte a Selma, még előtte az A segítség, vagy mutatva, hogy a műfaj sem akadály, ott a Hajlakk... de ami nekem talán elsőként megragadta a figyelmem a téma, az A méhek titkos élete volt. Mindegyik a Polgárjogi törvény 1964-es bevezetése körül szóródik, azért, hogy mutassa, mi indokolta a bevezetését, mekkora ellenállás fogadta, és amit a Méhekhez írtam annak idején: "Attól, hogy van egy darab szignózott papír a feketék és a nők egyenlőségéről, még nem azt jelenti, hogy a rögzült dolgok és viselkedésformák egyik napról a másikra megváltoznak.". Lehet azt mondani, hogy "A rabszolgaságot 150 éve eltörölték! Tovább kéne lépni!", mint Edward Norton Az utolsó éjjelben. De pont a közelsége miatt, hogy még ha idősen is, de köztünk, a jelenben itt élnek azok, akik ezeket elszenvedték, vagy akiknek a családtagjait bántalmazták, esetleg meg is ölték ebben az időszakban... nem indokolt, hogy még mindig itt legyen a téma, főleg, hogy nagyon úgy látszik, még bőven van mit feldolgozni belőle, bármilyen formában is?

Ugye úgy volt, hogy tegnap nézem, de aztán más lett belőle (ld. odaát), de egy-két hét, és én is nyilatkozom. Bár nem hiszem, hogy máshogy látnánk .

.

.





Alelnök




„Richard Bruce „Dick” Cheney (Lincoln, Nebraska, 1941. január 30. –) az Amerikai Egyesült Államok 46. alelnöke George W. Bush elnöksége alatt. Korábban a Fehér Ház alelnöki hivatalának vezetője („Chief of Staff”), az amerikai képviselőház tagja Wyomingból és az USA védelmi minisztere volt. A magánszférában a Halliburton energiavállalat elnöke és vezérigazgatója; amelynek ma is jelentős részvényese. 2002. június 29-én rövid ideig az elnöki hatalmat is birtokolta, mikor Bush elnököt egy orvosi vizsgálat során elaltatták.” (Wiki)

Elég nehéz erről a moziról érdemlegeset és kicsit terjedelmesebben írni… ugyanis egy héttel a megnézése után gyakorlatilag annyi maradt meg bennem, hogy Christian Bale megint milyen szenzációs átalakuláson ment keresztül – no meg hogy az egész mozi inkább tartozik az érdekes kategóriába, mint a jóba. Épp ezért, ezzel egyidejűleg a Legjobb Színész kategóriájának jelölését még érteni is vélem, de hogy ez a film (is) mit keresett a Legjobb Film Oscar-díj várományosai között… nos, az már egy jó kérdés. Az is igaz, hogy ahol a Roma indul, ott annál csak jobbak lehetnek – de míg a többinél nagyjából értem a motivációkat (melegek, rasszizmus, #meetoo, stb…), itt egyszerűen csak nézek ki a fejemből: képtelen vagyok kiverni azt a gondolatot, hogy ez az egész nem más, mint az Akadémia burkolt állásfoglalása bizonyos politikai oldal mellett, hogy az az Alelnök beválogatása nem más, mint egy szándékos fricska a Trump által fémjelzett republikánus oldalnak. Ebben a filmben ugyanis nem csak az van, hogy Cheney maga az ördög, hanem, hogy körülötte, mellette gyakorlatilag mindenki sültbolond és/vagy komplett idióta – beleértve Bush-t is – és hogy a világ (és Amerika) összes bajáról Cheney tehet. Talán nem véletlen, hogy megint kisajátította ezt a filmet egy bizonyos politikai közösség, hogy megint azok áradoznak róla, akik osztják ezt a véleményt – mintha ők, a másikak szende szüzek lennének a politikai porond mocskos színpadán. Csak kérdem: ezek nem látták a Kártyavárat?? Ja, hogy abban ez egy inverz helyzet volt?? Bocsi… a hatalomvágy és a manipuláció politikai beállítottságtól független…

Egyébként nem véletlen, hogy felhoztam példának a Kártyavárat. HA ez mind igaz, amit láttunk (persze, nem az), akkor el lehet gondolkodni azon, mennyire ihlette Francis Underwood figuráját eme bizonyos Dick Cheney: a két karakter célja, természete, stílusa, habitusa, motivációja és módszerei ugyanis kísértetiesen hasonlítanak. Ahogy néztem az Alelnököt, szinte végig a Kevin Spacey által megformált figura jutott eszembe – csak itt most minden tömörítve és felgyorsítva történt. Egyébként ez által valami el is veszett a nagy mesélésben, a film inkább tűnik egy pillanatképekből álló életút bemutatásának, kiemelve annak negatív hozadékait, mintsem egy korrekt és tárgyilagos mozinak (azt nem is merem írni, hogy életrajzi filmnek), valós, hiteles, drámai és érzelmes eseményekkel. Száraz, manipulatív az egész – azt még talán meg is értem, ha valaki saját meggyőződéséből csinál egy negatívabb hangvételű filmet valakiről, viszont ha ez így igaz lenne, s Cheneynek tényleg ekkora befolyása lehetett volna mindenre,a mit a történet állít, akkor az Amerika legnagyobb szégyene lenne, az utóbbi 50 évet tekintve…

A kezdeti 09.11-es nyitókép után 1963-ba kapcsolunk, amikor is az ifjú Dick – azt is muszáj volt ugye megjegyezni más kritikákban, hogy a dick a szlengben mit jelent – Cheney (Christian Bale) egy ön- és közveszélyes, életet habzsoló alkoholista dick volt. Balhéi követően azonban egyszer csak úgy dönt (na jó, a felesége ultimátuma után) hogy ő bizony Washingtonig és a Fehér Házig meg sem áll… itt húztam össze először a szemöldökömet. Ez olyan… olyan… gagyi. „Kedves férjem, ha nem kapod össze magad, elválok. Jó, nem lesz több ilyen, alelnök leszek” – kb. ez volt a szint az eseményben, tanult kollégám erre nyugodtan mondhatná, hogy Cheney mágikus véletlenek során hirtelen leszokott a piáról, egyetemre ment és aztán Donald Rumsfeld segédje (és csicskája lett). Mintha ez olyan kurva könnyű lenne, ugyanis hipp-hopp már egy rendezvényen vagyunk, amin Cheney csak úgy eldönti, hogy innentől ő most republikánus és az előadó Rumpsfeld mellé szegődik. Ez is olyan logikus nem? Semmi érzelmi, ideológiai kötődés, motiváció, csak az van, hogy főhősünk egyik pillanatról a másikra hirtelen oldalt választ és onnantól ő lesz a Sátán gyermeke a moziban. Nekem tök hiányzott valami háttér, valami ok, ami erre az útra terelte a jóembert – immár alkoholtól és fiatalkori bohóságtól mentesen.

Aztán innentől nagyjából a Forrest Gump és a Kártyavár keverékeként működik a film. Cheney minden fontos amerikai politikai eseménynél ott van a háttérben, közben Francishoz és Piszkos Fredhez hasonlóan keveri a szálakat. Fényképalbum szerűen rohanunk végig a történelmen, amiben valahogy az egyre kövérebb és öregebb (egy idő után legalább Bale utoléri saját életkorát) Cheney mindig, mindenben ott van, mindig mindent ő irányít. Már majdnem elnök lesz, aztán jön a demokrata fordulat, amikor kénytelen választani a lánya és a karrierje között… és legnagyobb meglepetésemre vége a filmnek. Ez amúgy nagyon tetszett, a film felénél feltűnő stáblista egy igazán ötletes, ritkán használt és meglepő filmes eszköztári fogás, vissza is pörgettem, azt hittem, hibás a kópia, amit nézek. Az más kérdés, hogy csak nem hagyhatták ki az egészből megint a meleg szálat, vélhetően van valós alapja, csak ennyi filmmel a hátunk mögött picit ezt is PC fogásnak lehetett érezni. Mindegy, a jóember a fényképalbum következő lapjain aztán már Bush-sal tárgyal, és elérkezünk a film címéhez: ő lesz az amerikai elnök helyettese. Itt jegyzem meg amúgy, hogy totál nem értek egyet azokkal a hangokkal, amik az mondják, hogy Sam Rockwell nem hasonlít Bush-ra… nem a lószart nem. Ahogy Bale kiköpött Cheney, úgy Rockwell is tisztára Bush: nekem legalábbis néhány beállításban megszólalásig hasonlított az eredetire. Az már más kérdés, hogy – ahogy fentebb írtam – az egész szituáció rendkívül eltúlzott és úgymond Bush ellenes, az amerikai elnök szimplán egy pojáca Cheney árnyékában. Komolyan, akár Michael Moore is készíthette volna ezt a filmet, s bár jómagam sem kedveltem a fickót, szinte már zavart az a légkör, amit teremtettek köré, ahogy őt ábrázolták.

Talán, ha nem láttam volna a Kártyavárat (no meg a 24-et), még rá is tudnék csodálkozni mindarra, ami itt történik a filmben, még el is tudnék szörnyülködni azon, milyen játszmák vannak az amerikai politikában, mennyire is fontos szerepe van a háttérben meghúzódó emberkéknek. De miután Francis Underwooddal töltöttem öt évadot, és már akkor is meg voltam róla győződve, hogy mindaz, amit ott láttam, akár igaz is lehetne, nem volt rám túl nagy hatással az Alelnök. Maximum megtudtam, hogy akár lehetett Cheney is (meg még más is) az egésznek az ihletője, csak a sorozatban polaritást váltottak – talán pont azért, hogy megmutassák, mennyire is oldal- és pártfüggetlen ez a dolog. Itt, e tekintetben nálam félrecsúszott a mozi, túlságosan is egyoldalú és szájbarágós Cheney és a republikánusok megítélését tekintve. De ha valakinek nincs több évadnyi „tapasztalata” e tekintetben, vélhetően bejön neki a mozi: nekem csupán Chris Bale újfent szenzációs játéka, illetve az a narrációs megoldás nyújtott menedéket az egészben. Ja, igen, mert azt még nem mondtam, hogy a film részben egy titokzatos külső narráció alapján van elmesélve, és ahogy a mesélő szerepe kiderül, ahogy és amikor értelmet kap minden vele kapcsolatban, az bejött. Néztem is egy nagyot – és talán ekkor, de csak ekkor elmosolyodtam picit. Nem is értem, mi alapján nevezik ezt szatírának, esetleg tragikomédiának – mert HA ez igaz, az valóban tragikus és komikus is egyben, de inkább az amerikai politikai és hatalmi viszonyokra vonatkoztathatóan.

Ha ez elég indok az Akadémiának arra, hogy egy filmet nevezzen az Oscarra, az ő dolguk. Szerintem ennek sem volt semmi keresnivalója az idén a jelöltek között – egyedül Bale alakítása (inkább átalakulása) az, ami díjat érdemelt – volna.




70%




.

R2-D2 írta:

Alelnök

Talán, ha nem láttam volna a Kártyavárat (no meg a 24-et), még rá is tudnék csodálkozni mindarra, ami itt történik a filmben, még el is tudnék szörnyülködni azon, milyen játszmák vannak az amerikai politikában, mennyire is fontos szerepe van a háttérben meghúzódó emberkéknek. De miután Francis Underwooddal töltöttem öt évadot, és már akkor is meg voltam róla győződve, hogy mindaz, amit ott láttam, akár igaz is lehetne, nem volt rám túl nagy hatással az Alelnök. Maximum megtudtam, hogy akár lehetett Cheney is (meg még más is) az egésznek az ihletője, csak a sorozatban polaritást váltottak – talán pont azért, hogy megmutassák, mennyire is oldal- és pártfüggetlen ez a dolog.

Ha ez elég indok az Akadémiának arra, hogy egy filmet nevezzen az Oscarra, az ő dolguk. Szerintem ennek sem volt semmi keresnivalója az idén a jelöltek között – egyedül Bale alakítása (inkább átalakulása) az, ami díjat érdemelt – volna.

70%

Ezt is meg fogom nézni, mert érdekel a sztori és a színészlista is impozáns.
Hogy ennyit írtál arról, hogy mennyire van eltúlozva, akkor néztem, hogy Adam McKay rendezte... majd próbálok ráhangolódni előtte, mert az a barom már az amúgy hasonlóan ígéretes Nagy dobást is szétcseszte a hülye stílusával meg az olcsó poénjaival.

.

R2-D2 írta:

.
Zöld könyv - Útmutató az élethez

A Zöld könyv szórakoztató mivolta és kemény mondandói mellett egyidejűleg egy remek tabló is a 60-as évek Amerikájáról: nagyon sok helyen járnak a főszereplők, magam részéről ugyan talán kicsit több hátteret elviseltem volna még, de ami van, az tök tetszett. A bilikék autó, az egész déli táj, a nagy ranchok, az öltözködés, a komplett díszlet qrva jó volt. Szinte hihetetlen, hogy ennek a mozinak a költségvetése megállt 28 millió dollárból, amiből ugye eleve nem kevés pénzt visz el a két színész gázsija. Vérbeli road movie, ahol nem csak azt jó hallani, mit dumál két pasi a vásznon két órán keresztül, hanem azt is jó nézni, ahol járnak.

85%

Bár a dramatizálás és a humor egy kicsit tényleg elvett nekem az éléből (A számolás jogában is volt humor, de az valahogy jobban kereste az egyensúlyt), kicsit karikatúrába hajlóan, azért még ez egy nagyon jó film volt, és szerintem is joggal lett ez a győztes a Legjobb film jelöltjei között. A csirkés jelenet tényleg mindent vitt, de amit igazán élveztem a filmben, az Mortensen volt, ahogy annyira átvedlett "olasszá", New York-i "digóvá", amennyire csak lehetett.

8/10
.

.





Képmás S2





Az első évad kapcsán már egy bekezdésen át dicsértem a Counterpart zseniális alapötletét, úgyhogy most annak részletes ismertetésétől eltekintek: aki nem tudja mi az, de nincs ideje, kedve elolvasni a korábban írtakat, annak nagy vonalakban annyi a rövid infó, hogy van két tökegyforma világ/dimenzió egymás mellett, amikben mindenkinek van egy másik énje. Ez a két világ szigorú szabályok között él egymás mellett, néhány kiválasztott hivatalnokon, no meg a kémeken kívül kevesen tudnak a létezésükről – hisz beláthatatlan következményei lennének annak ugye, ha minden ember hirtelen megtudná, hogy van belőle még egy… Egy „Másikom/ My Other”, ahogy a sorozatban használják, egy látszólag ugyanolyan lény – aki azonban a két világ Y szerű fejlődésének következtében totálisan tud különbözni a másiktól. Ugye, pont, mint a mi kis főszereplőnk, Howard Silk (J. K. Simmons)… aki egyik életében egy szürke hivatalnok, míg a másolata egy tökéletesen képzett ügynök…

Már a sorozat első felvonása is nagyon bejött, s nem csak a fentebb nevezett ötlet miatt, hanem mert pont abból kifolyólag a thrilleres, kémes világ mellett rengeteg elgondolkodtató kérdést és helyzetet is beemeltek a történetbe. Ez az új évad azonban – különösen az 5-ik résztől kezdve – valami egészen elképesztő szintet hozott: egyszerre mutatta meg a két világ eltéréseinek történetét és okát, azok következményeit és ezzel egyidejűleg olyan emberi drámákat és jellemeket vitt képernyőre, hogy néha az államat kerestem a földön. Rendesen kibővült ugyanis a kép, most már nem csak annak a néhány főbb karakternek a másikát láthatjuk, akiket a Season 1-ben megismertünk, hanem kifejezetten sok karakter mozog – immár mindkét oldalon. Örvendezve mesélhetném, hogy szinte minden kérdésre választ kapunk, hogy mennyire jó volt nézni, ahogy az ellentétes jellemek környezetük hatására közelednek önmaguk ground zerojához, hogy megint mennyi érdekes és izgalmas kérdést vet fel a két párhuzamos világ léte… no meg hogy a kémes, thrilleres vonal megint csak mennyire eltalált lett. Van itt minden, önmagával viaskodó ügynök, fanatizált terrorista sejt (akiket ugyan zsigerből elítéli az ember, de megismerve motivációik okát, talán még elfogadható is az indítékuk), aztán egy Visszhang nevű börtön, ahol emlékeket szednek ki az emberekből. Megismerjük a negyedik emelet lakóit, hogy jött létre a két világ 1987-ben, sőt, egy nagyon triviális példán keresztül – egyébként ez az egész sorozat legszenzációsabb húzása – fény derül arra is, mi miért lett, lehetett más. Kvázi pillangó hatás effektus módjára történnek események, csak itt Trevor nem megy vissza helyrehozni a hibát…

Az első évad végén ugye az átjáró lezárult, a két Howard meg kényszerből végképp helyet cserélt. Míg az ügynök, talpraesettebb Howard próbálja elfoglalni a szürke hivatalnok életét, próbál beilleszkedni a kórházból hazaengedett, de emlékezethiányos Emily mellé, addig a másik oldalon a mi kis béna Howardunkat bizony rendesen meghurcolják a gyilkosságért, amit elkövetett. Közben meg előtérbe kerül az előző fejezetben leleplezett Indigó hálózat vezetője, bizonyos Mira, aki meglepően nagy hatalommal bír a túloldalon. Fura is volt nézni, nem igazán lehetett érteni, ki is ő és mit is csinál (legfőképp, hogy miért), de aztán a hatodik részben minden világossá válik majd, minden tett, motiváció értelmet nyer. Külön felhívom a figyelmeteket egy bizonyos jelentre, egy vidéki házban: nagyon jegyezzétek meg az ott szereplő néger fickó arcát – fontos szerepe van az egész mindenség kialakulásában… csak ekkor ezt még nem tudni. Az évad első fele, harmada egy remek kis macska-egér játék, egy vérbeli, hidegháborús kémtörténet, amikor is a karakterek szerepeket játszanak egy másik ember bőrében, és végig ott lebeg fölöttük Damoklész kardja, mikor buknak le, mikor derül ki, kik is ők valójában és mit is akarnak. Persze, mint ilyenkor mindig, a szerepet játszó ügynök egyre inkább megkedveli a felvett szerepet, egyre inkább el is hiszi, hogy akar és képes lenni az a figura, akit eljátszik. Esetünkben természetesen a két Howard az, aki körül ezt a fura átalakulásos játszmát nézhetjük, de számomra épp oly fontos volt a Clare-Peter páros játéka is: ahhoz képest, amilyen kis álnok volt a csaj az első évadban, az idei pálfordulása nem csak szerethető, hanem kifejezetten hiteles lett. S végül ehhez az etaphoz tartozik az új igazgató, egy csaj, Naya is, aki azért került az intézetbe, hogy a téglákat kiszűrje… nos, ez nekem a 24 legszebb időszakait idézte meg, mikor is a CTU-ban kellett keresni az árulókat.

Ez az első négy epizód ugyanakkor még mindig csak egy nagyszerű kémtörténet, egy terroristás sorozat, ami önmagában is megáll a lábán, de ekkor nekem még nagyon hiányzott belőle az az igazi, Képmásos, párhuzamos dimenziós hangulat. Viszonylag keveset foglalkoztak azzal, mit is jelenet a két világ léte egymás mellett, hogyan és milyen hatása van ennek a szereplőkre. Aztán… aztán mikor már majdnem „eltemettem” magamban az egészet, jött a Visszhangos epizód, amiben feltűnik egy öregember, aki magát okolja a két világ létéért – és aki kísérleteket végez, hogy megállapítsa, hol és mikor „törik” meg egy-egy ember személyisége. Zseniális volt az egész – ha nem is feltétlenül maguk az események – ahogy boncolgatták Howardon keresztül, melyik karakter mikortól lett olyan, amilyen, hol volt az a pont, amikor valaki máshogy reagált valamire, és aminek a következményei teljesen más útra terelték jellemét. Kicsit olyan volt, mint egy gondolatkísérlet az ember saját múltjával kapcsolatban: kedves olvasó, Te is bizony elgondolkodtál már azon, milyen is lenne az életed, ha egy bizonyos helyzetben máshogy döntöttél volna… nos, az egész Képmás ennek az elméletnek a fizikai megtestesülése képernyőre álmodva. Ekkor már felébredt bennem az izgalom és a plusz érdeklődés a sorozat iránt, de aztán ami a hatodik fejezetben jött, az minden várakozásomat felülmúlta.

Az van ugyanis, hogy az írók egy epizódot szántak 1987-nek, annak az időpontnak, amikor megtörtént a felfedezés és az átjáró nyitása. Ez még önmagában nem is egy nagy dolog (majdnemhogy elvárható is volt), megismerjük az akkori résztvevőket, tudósokat, logikussá válik sok „jelenkori” erőviszony és kapcsolat – no de amit a kazettával műveltek, az az utóbbi idők legeslegjobb filmes/sorozatos húzása. Egy döntés, végzetes következményekkel és reakciókkal: szavakat nehéz találni mindarra, ami Yanekkel és családjával történik, ami miatt minden úgy alakult, ahogy. Egy múlt, egy jelenet, ami a már említett pillangó-hatás effektushoz hűen igazodva létjogosultságot ad az Indigó létére, Mira minden motivációjára, az egész történet eseményláncolatára. Komolyan, sok sorozat sok epizódját láttam már, ez ez az S2E6 simán TOP 10 nálam – mert nem csak az van, hogy valami sokkol, megdöbbent, esetleg drámai, mert meghal valaki, hanem azért, mert olyan dolgot feszeget, olyan dolgot dob be a sztoriba, ami egy egész koncepciót megalapoz. A Lostban volt néhány ilyen, de ott rendszeresen nem tudtak vele mit kezdeni – no, kérem, itt szilárdan egymásra épülő téglák egész halmazát kapjuk ezek után… miért is volt az influenza, kik is a Vezetőség, miért vannak a táskák, ki az a Mira, egyáltalán Yanek szemszögéből mennyire is totális kudarc és lehetetlen a két világ léte egymás mellett.

Az, hogy EZ után mi történik, nekem már tulajdonképp másodlagos is volt. A Képmás S2 nekem mindig is a kazettát fogja jelenteni, mindig is úgy fogok rá emlékezni, hogy lám, mit okozhat egy megváltoztatott döntés. Persze, a hátralevő epizódok sem szűkölködnek egészen kiváló jelenetekben – van további hajsza a terroristák után (biológiai támadás, ld. még 24), vannak egészen kiváló találkozások, nagyszerű leszámolások, igazán nagy ívű tervek és sokkoló események. További kiváló jellemfejlődések és kontrasztok (pl. a két Peter), nagyon jó, egymás életébe belépések, remek kameraváltásokkal, vágásokkal, no meg egy kifejezetten meglepő (vagy tán mégsem??) fináléval. Kár, hogy a Starz befejezettnek nyilvánította ezt a kalandot két évad után, én szívesen néztem volna tovább, hogy alakul a két párhuzamos világ sorsa – esetleg kilépve Berlin közvetlen környezetéből. Mert eddig csak a német fővárosban mászkáltunk ide-oda, jó lett volna látni más nagyváros alternatív képét is. S ha már itt tartunk: ismételten meg kell dicsérnem azt a részletességet és hangulatot, amivel a két különböző helyszínt, az Alpha és a Primer világokat ábrázolták: az egyik egy járvány által megtizedelt, érezhetően kihaltabb, szürkébb képet mutat, míg a másik sokkal mozgalmasabb, színesebb, élhetőbb helyszín. Külön jó volt a finálé alkudozása a két kapcsolattartó között – az is megér egy gondolatkísérletet, az eltérésekből, a helyzetből adódóan melyik civilizáció merre vitte a kutatás fejlesztés irányát, ugyanazok az elmék ugyanazt találták-e ki… egyáltalán… él-e minden tudós „másikja” a Primer világban???

Negatívumot nem akarok keresni, mert nekem ez nagyon bejött, másodjára is. Talán, ha a nyelvi kavalkádban következetesek lettek volna – nevezetesen milyen alapon beszél valaki németül, a többiek meg angolul, Berlinben!! – akkor az erre kényes lelkem is rendben lenne (a rendszámok legalább stimmeltek). De amúgy… tök rendben van az egész. Feszes, izgalmas, remek felvetésekkel és dramaturgiával… kár, hogy vége.

De legalább le van zárva… nagyjából.




90%




.

Niwrok írta:

R2-D2 írta:

Lady Bird

Christine McPherson (Saoirse Ronan) fiatal, végzős lány. Úgy is mondhatnám, hogy egy hisztis picsa, akinek még a saját neve sem elég jó, ezért a környezetétől is elvárja, hogy a saját maga által kitalált Lady Bird-nek szólítsák… emberek, ez mekkora baromság már. Mármint el tudjátok képzelni, hogy bemész egy iskolába, hivatalos helyre és azt várod el, hogy egy nicknéven szólítsanak?

De ez is csak egy dolog, ha mindez érzelmesen (megint a már megszokott érzelmi hatásvadászat hiánya, ugye) lett volna tálalva, még el is tudtam volna merülni benn, de aztán ahogy egyre inkább jöttek a ma elvárt, PC elemek és fogások, úgy lettem egyre távolságtartóbb az egésszel. A befogadott (??), latin tesó, a kis buzi gyerek, a tipikus, dagi barátnő, aztán az attól való elfordulás, a tipikus menő csajokhoz tartozni akarás – mind-mind olyan elem, ami egy másodosztályú kertévén szombat éjjel játszott filmvígjátékban is unalmas lenne, nem hogy itt. Végig az volt az érzésem, hogy ezek az elemek csak azért vannak benne, mert benne kell, hogy legyenek. Az egészet a vallási elem emelhette volna ki a tömegből, abban lehetett volna némi potenciál, abban lehetett volna megtalálni Lady Bird lázadásának okát… de ez sem működik. Sikerült ugyanis az egyházi iskolát totál elbagatellizálni – lehet, ez a valóság, de nem működik – hisz a csuha ellenére meglepően felvilágosult és laza volt minden.

Nem lett volna ez egy rossz ötlet, érdekesen, izgalmasan és szerethetően meg lehetett volna csinálni egy kamaszlány harcát az élettel és önmagával… csak a rengeteg megfelelni akarás (Oscar???) és egymáshoz tett, de össze nem ragasztott sablon egy teljesen középszerű és számomra érdektelen filmet hozott. Patikamérlegen kiadagolt, steril sztori, nulla emóció és improvizálás… leginkább ez marad meg belőlem a Lady Birdről.

60%

Konkrétan van egy középkorú kolléganőm, akit a világon mindenkinek úgy kell hívnia, hogy Anna*, pedig egyéb az a neve, hogy Irén*, csak neki tetszik az Anna. Amikor új ember kerül a céghez, mindig le kell futni a tiszteletköröket, hogy elkezdi keresni az Irént, és mindenkinek meg kell magyarázni, hogy az Anna az Irén.

* a neveket a személyiségi jogok miatt megváltoztattam  

A filmből láttam előzetest, abból kb. ugyanez jött le. Amitől el kell talán ájulni tőle, az az, hogy nő rendezte, csupa nő a főszereplője, és a nővé érés folyamatáról szól, ami az eddigi három "sarkalatos témaválasztás" mellé bejött negyediknek a mostani zaklatásos botrányok miatt. Ennyi erővel mondjuk nevezhették volna a Wonder Womant is, de a dráma mégiscsak előrébb van a listán az Akadémiánál, mint egy sima képregényfilm.

Ahogy mondtam, Saoirse Ronan miatt meg fogom nézni, de aligha egy héten belül fog erre sor kerülni.

Lett abból egy év is .

Nekem jobban bejött, pedig ugyanazt a hétköznapi kamaszos lázadást láttam, mint te, csak talán kevésbé vártam a Nagy Katarzist. Nem vártam magyarázatot sem, mert hát a kamaszok nem "okkal" lázadnak, hanem azért, mert kamaszok, mert a felnőttek által kijelölt határok között és azon túl is keresik a saját határaikat. Ebben kellemes csalódás volt az is, hogy az anya karakterét könnyen elvihették volna vallási bigott vagy vaskalapos irányba, de a lehetőségekhez képest még laza is volt, egy anya, aki néha "rosszul" féltette a lányát a világtól (aki 9/11 után egy évvel akart New Yorkba menni...). A vallásos suli dettó, persze megvoltak a maga rituáléi és tiltásai, de nem osztogatták a körmöst csak azért, mert valaki mosolyogni, viccelni vagy érzelmet nyilvánítani merészelt. Mellette nekem is voltak vicces jelenetek, a színházi társulatnál helyettesítő fociedző jelenetét például végignevettem . És a vége is tetszett, annak az egyszerű felismerése, hogy Christine számára a New York-i úttal nem maradt nagyon semmi, ami ellen lázadni akarna, kitűnni a sokak számára nyomasztó középszerűségből, és az eddig eltolni próbált szülővárosa, a családja lehetett az otthon és a biztonság, egy stabil pont a kitárult világában.

Lehet, hogy Oscar-jelöltként nézve elcsodálkoznék rajta, hogy mit kell ezen annyira kiemelni, de sima családi drámaként, Saoirse Ronan miatt megnézve szerintem jó volt... vagy is hát, leginkább valahogy aranyosan egyszerű ...

7,5/10
.

.






Látlak





Még most is azon tűnődöm, hogy lehetett egy ennyire ígéretes ötletből egy ennyire semmilyen filmet csinálni… hogy lehetett ezt, ennyire elrontani, hogy nem sikerült az előkészítés, forgatás, utómunka több hónapos időtartama alatt eldönteni, mi a f@szt is akarnak kihozni mindabból a zseniális felütésből, amit csalinak bedobtak a film kezdetén. Nem tudom, minek szánták, de ez nem hogy nem horror, de még thrillernek is nagyon gyenge, agyonnyomva egy béna szerelmi szállal meg kicsit felizgatva egy kis sci-fi beütéssel – ez még a manapság talán kicsit kevésbé divatos YA vonalon is nagyon kevés. Vagy megint a MEO-s szabin van és egy újabb iszonyat béna forgatókönyv csúszott át a szűrőn Hollywoodban???

„Mindenki emlékszik, hol volt az Esemény napján” – ezzel kezdődik a film, amiben is egy általános iskolai foglalkozás közben egy hatalmas robbanást látunk az ablakon át. Miután nem tudtam a moziról jóformán semmit (majd a végén idézem a wikit, mekkora ökörséget írtak), első pillanatra azt hittem, ismét egy jófajta inváziós sci-fivel lesz dolgom – de nem, viszont annál jobban tetszett a következő negyed óra, amiben kitágították a világot. Képzeljetek el egy katasztrófát, aminek az lett a következménye, hogy a baleset (robbanás) környezetében élő emberek meghaltak ugyan, de egyfajta lenyomatot hagytak maguk után a világban. Egy szellemlényt, ami – ld. még The Endless – meghatározhatatlan okok miatt sajátos hurokban ragadva az élők között marad. Úgy, hogy az élők látják ugyan őket, de kommunikálni nem tudnak velük, s az idő (mindenkinek más) lejárta után Thanos csettintése szerűen eltűnnek a környezetükből. Tehát, minden áldott nap, minden szellemlény (szinkronban: maradvány = mara) ugyanabban az időben, ugyanott tűnik fel és minden nap ugyanazt csinálja. Pl. egy néni minden nap ugyanakkor és ugyanott megy át az úton, majd tűnik el, a faszi ugyanott porszívózik, stb… Nincs ez máshogy a főhősnőnk, Ronnie (Bella Thorne) esetében sem: ő a kislány, akivel gyerekkorában bekerülünk a sztoriba, s ő az, akinek halott apjának a szelleme minden reggel együtt ül velük az asztalnál. Itt kell sajnos megjegyeznem azt is, hogy a 22 éves színésznő roppant mód hiteltelen egy 16 éves diáklány szerepére (ahogy amúgy a társa, a 27 éves Richard Hamon is a 16 éves fiúéra), nem hiszem el, hogy nem tudtak volna korban közelebbi színészeket szerezni. Szóval… van egy ilyen világ, amiben a holtak szellemei az élők közt élnek, de külön szabályrendszer jött létre velük kapcsolatban – tudjátok, mint a majomika három törvénye – amik közül talán a legfontosabb, hogy a szellemek nem kommunikálnak és nincs ráhatásuk a fizikai világra. Csak látni őket. „élik” a saját kis ciklusukat és aztán elporladnak… újra és újra…

Nem nehéz kitalálni, a bonyodalom majd abból lesz, hogy Ronnie-t egy szellem először halálra rémíti, majd kommunikálni kezd vele. Tök jó kis kísértethistória kerekedhetne az egészből, picit akár az Egyenesen át módjára is, minden adott hozzá: az egyre gyakrabban feltűnő szellemek, akik valamiért egyre többen lesznek (mondjuk, ez jó kérdés, miért és hogyan), az egész komor, sötét hangulat és képi világ egy nagyon jó kis szellemes horrort eredményezhetett volna – de nem: valami agyament okból kifolyólag teljesen érhetetlenül és értelmezhetetlenül egy sorozat gyilkosos thrillerbe csöppenünk. Amiben első percekben még a fenyegető szellem, Brian (Thomas Elms) a gyanúsított – még ha ez a korábban felállított szabályokkal teljesen szembe is megy. Ebből kifolyólag a nézőben rögtön felmerül a kérdés, hogy vagy a film annyira hülye, hogy létrehoz szabályokat, amiket következetesen nem tart be, vagy rögtön az első szakaszban kijelentett „semmi nem az, aminek látszik” kijelentést komolyan veszi… innentől viszont az van, hogy semmi fordulat, meglepetés nem működik a moziban, mert tulajdonképp logika nélkül lehet bármit csinálni a forgatókönyvben. Azt meg csak én jegyzem meg… úgy halkan… hogy ha egy szellem, aki állítólag ugye fenyeget, azt írja a tükörre, hogy RUN, akkor miből gondolja bárki, hogy ártani akar???

Mindegy, Ronnie és újdonsült sablon-antiszociális barátja, Kirk a dolgok nyomába ered, de miután ők csak gyerekek (ezt mindig elfelejtettem, ha rájuk néztem), ezért kell nekik a segítség, egy témával foglalkozó tanár, bizonyos Bittner (Dermot Mulroney) személyében – aki először nem hisz a lánynak, majd hipp-hopp segíti őket. De érdekes, neki sem tűnik föl a menekülj üzenet, ahogy az időközben bedobott – amúgy érdekes – újabbnál újabb ötletekre és fordulatokra sem kapunk választ: engem mindenekelőtt az érdekelt közben, ha az Esemény 10 éve történt és az akkori halottak köztük járnak, akkor hogy lesznek egyre többen – ez is csak úgy ki van jelentve, de igazából végig lóg a levegőben. Ronnie és Kirk aztán egyre mélyebben merül a rejtélyben, elmennek a robbanás epicentrumába is és egyre közelebb kerülnek a megoldáshoz, amiben Ronnie születésnapjának is fontos szerepe van. Valahol egyébként a mozi itt lépi át a józan ész és forgatókönyv határait, itt veszti el azt a kapcsot a nézővel, ami abban segítené, hogy értelmes és élvezhető alkotás legyen… ugyanis innentől vagy értelmezhetetlen, vagy szürreális jelenetek jönnek random egymás után, a néző pedig nem győzi kapkodni a fejét. Mert azért csak megfordul mindenki fejében, hogy ha már annyira hangsúlyosan Hirosimához, Nagaszakihoz és Csernobilhez hasonlították az Eseményt, akkor hogy lehet mindenféle védőfelszerelés nélkül elzarándokolni a lezárt városba… no meg hogy milyen lezárt város az, amit egy megtépázott drótkerítés őriz?? Katonaság?

Ahogy írtam, ebből minimum két-három vonalon ki lehetett volna hozni egy jó filmet – ha következetesen végigvittek volna bármi ötletet a történetben azok közül, amiket feldobtak. Egyrészt, ugye, a szellemes, kísértetes vonal: jó volt Brian minden egyes megjelenése, tettek bele néhány jump scare elemet is, ami működik, de aztán a helyett, hogy a marákat (vagy legalábbis néhányukat) félelmetessé tették volna, inkább egy asztalnál újságot olvasó apuka képe marad meg a nézőben róluk. Ehhez kapcsolódóan jön a következő dolog: óriási ziccer, és bosszantóan érintőlegesen van csak kezelve az a drámai szál, ami magával a halállal, a gyásszal, az elmúlással foglalkozik: ha már ennyire hangsúlyos a családtagok köztünk élése, s a film végi szerepük, akkor igazán illett volna némi mélyebb lélekanalízis arról, ki, milyen módon és hogyan képes elengedni emléküket és megbékélni elvesztésüket. Icipicit párhuzamba is lehet állítani a Cocoval is, csak inverz módon: ott, ha nem gondolsz már valakire, akkor eltűnik a holtak közül, itt meg pont meg el kéne engedni, hogy eltűnjön apu az asztal mellől (volt már ehhez hasonló is, úgy érzem). Remek kis dráma lehetett volna belőle, de nem lett – helyette a semmiből előkerül egy thrilleres vonal, onnantól kezdve meg az a kérdés, ki a gyilkos és miért. Engem amúgy talán ez akasztott ki legjobban, ez volt a leginkább semmilyen a sztori szemszögéből: ahogy kiderül, ki ő és miért és hogyan, úgy vált tök hiteltelenné az egész. S végül – ami talán legjobban fájt – volt egy gondolat, aminek tök örültem volna, hogy ha egy áltudományos maszlaggal megbolondítva jobban kibontják… nevezetesen az atomrobbanás után lenyomatot hagyó halottak témája. Abban annyi, de annyi lehetőség volt, hogy szinte bosszantott, hogy egy mondatban elintézték az egészet.

A Látlak (a Still az hol marad a címből, kedves fordítók???) így lett egy remek ziccereket felvonultató, azokat sorra kihagyó újabb hollywoodi középkategóriás tömegcikk. Hangulata ugyan rendben van, de a sok elkezdett szál, a sok random módra bedobott összetevő, a zsánerek kavalkádja szinte lenullázza egymást. Nem segít az sem, hogy el kell higgyem két felnőtt színészről, hogy középiskolás, no meg a magam megszokott módján a sok látomásszerű képpel, víz alatti jelenettel sem tudtam mit kezdeni. Végig csak az járt a kis okos fejemben, hogy arra vagyok kíváncsi, mi is ez az egész világ, hogyan alakul ki, és mit lehet csinálni a marákkal – nem pedig egy elszabott tudományos kísérlet totál életszerűtlen következményeként tervezett újraélesztési próbálkozást akartam lesni. A szellemváros jó volt, tök jó lett volna, ha az ottani több ezer lélek ciklusának magyarázatára jobban kitértek volna – kicsit el is képzeltem, mondjuk Pripjaty utcáit ilyen formában – de a bázison történtek és azok összecsapott magyarázatai, no meg azon az ominózus fényképen feltűnő egyre több karakter szerepe már nem jött be. Félni egy percet nem tudtam rajt, de szívesen ámultam volna egy jól kidolgozott, marákkal teli világon, amiben a szeretett halottal való kommunikálás izgalma, a gyász és esetleg az áltudományos sci-fi vonal lett volna erősebb. Vagy mondjuk szívesen paráztam volna a szellemvilágtól egy jó kísértetes moziban – ha már a hangulatot a látvánnyal és a képi világgal megteremtették hozzá… ja, hogy a szellemek körül jéghideg a levegő?? Tényleg, az az Odaát…



60%


„A film középpontjában a tizenéves Ronnie áll, aki az egyik osztálytársával egy olyan árnyékvilágba esik, amely elhomályosítja az élők és halottak határait. A duópáros kétségbeesetten elkezd versenyt vívni az idővel, hogy megállítsák a ravasz gyilkosokat.” Wiki – ez egy akkora baromság, hogy szégyellheti magát az, aki ezt írta…



.

.






Nyughatatlan özvegyek





Steve McOeen nem egy termékeny játékfilmrendező. Ez a Widows mindösszesen a negyedik filmje, s bár jómagam nem igazán kedvelem a néger direktort és műveit, valahogy ez a női heist mozi már a bemutatója óta birizgálta a fantáziámat. Az előzetese alapján volt egy elképzelésem arról, mit is fogok kapni, valami bosszúfilmbe oltott bankrablós sztorit, amiben bűnözők exei csinálják meg a balhét férjeik halála után. Valami okos, izgalmas történetet, „tökös” szereplőkkel, a zsáner elvárasainak megfelelő szerkezetben – nos azonban a rendező és a forgatókönyvíró egy nagy fityiszt mutatott nekem. Nyomokban ugyan tartalmazza mindazt, ami miatt leültem elé, de ezzel a filmmel sem fog Steve McQueen úr kedvenceim közé kerülni: az előzetes látványos akcióorgiája és karakterkavalkádja helyett egy nagyrészt dögunalmas, több mint két órás, érzelmi csúcspontoktól ismét csak mentes, langyos női bankrablós sztorit kapunk… néhány kifejezetten idegesítő és buta szállal, illetve figurával.

Egyéként nagyjából az első percekben egy óriási kérdőjel fogalmazódott meg bennem – egy olyan kérdés, ami nagymértékben befolyásolta azon későbbi meglepetésnek szánt esemény(ek) átélését, ami minden bizonnyal más embernek fontos és hatásos fordulópont lehetett a filmben. Spoilermentesen nehéz róla írni, de legyen elég annyi, hogy én egy percig nem hittem el, hogy a raktárban szarrá lőtt és felrobbant furgonban oda is vesztek a fiúk. Egyszerűen képtelenségnek tartottam neves színészeket sok pénzért csak és kizárólag azért szerződtetni, hogy kb. öt perc után meghaljanak – illetve némi flashbackben bonyolítsák a történetet. Lehet, nem jó ilyen gyanakvással leüli egy mozi elé, de minimum azt vártam, hogy a nyitó jelenet valami flashforward szerű emlék, látomás, valami, ami majd be fog következni mondjuk a film felénél – és az út, míg idáig eljutunk, tud érdekes is lenni. Meg hogy ez után jönnek majd azon özvegyek, akikről a címben is szó van – és majd valami jól megindokolt erkölcsi okból kifolyólag megcsinálják életük balhéját. Sőt, előzetesen az volt a fixa ideám – én legalábbis így írtam volna meg – hogy a fiúk csak megrendezték saját halálukat, aztán lelépnek a lóvéval a csajok mellől…

De nem. Kérem, a helyzet véresen komoly és drámaian robbanékony: Harry Rawlings (Liam Neeson) és csapata – köztük pl. kedvenc Jon Bertnhalunk –, egy félresikerült rablás után kénytelen menekülni a fékeveszett tűzerőt felvonultató rendőrök elől. Ám nem jutnak messze, egy raktárból már nem jutnak ki élve, az autó és a benn ülő emberek öt perccel a film kezdete után a lángok martalékai lettek. Miután azonban Rawling és társai elsőszámú közellenségek voltak a zsaruk szemében, túlságosan sok könnycseppet senki nem ejt értük – mindenki örül, hogy egy jó nagy robbanásban egyszerre eltűnt az egész banda. Rawling felesége, Veronica (Viola Davis) persze mély gyászba süllyed, neki a fehér férje volt mindene, s annak ellenére, hogy tudott Rawling ügyleteiről, láthatóan szerette őt. Azon talán még nem is akadtam volna fönn, hogy ezek után egy kicsit merengős, lassabb, nyomasztóbb hangulatúvá váltott a mozi – kvázi érzékeltetve a tragédia okozta sokk hatását – viszont az, hogy szinte a következő képsorokon egy politikai csatározásba, egy választási küzdelembe kapcsolódunk be, az kicsit meglepett. Nem csak azért, mert látszólag az égvilágon semmi köze nincs az egésznek a történethez, hanem mert McQueen módszere szerint ez is egy in medias res váltás – szinte pofátlanul otthagyja a gyászoló nőket, hogy egy más irányt vegyen a film. Az a helyzet ugyanis, hogy a 18-as körzetben épp időközi (??) választások lesznek, a két induló pedig Jack Mulligan (Colin Farell), aki családi hagyományokat vinne tovább a politikai pályával, illetve Jamal Manning (Brian Tyree Henry), aki a feketéket képviselné – némi bűnözői múlttal a háta mögött. Nos, az ő párharcuk a film fő csapásiránya – és egy idő után szomorúan konstatáltam, hogy még az özvegyek tettei is ezen két figura bábjátékának részei.

Rawling ugyanis nem más pénzét lopta el, mint Jamalét, aki így ultimátumot ad Veronicának, hogy adja azt vissza. Hehe… itt nincs olyan, hogy az örökös nem felel az örökbehagyó tetteiért… ezért kell a nőnek rabolnia, ezért kénytelen bűnbandát szervezni – no kiből? Hát persze, hogy a többi halott férj exeiből. Mert miért is ne… biztos mindenki bankrablónak születik, csak nem tud róla. Én legalábbis kissé furán néztem, hogy hirtelen mindegyikük alól kimegy a talaj, hirtelen mindegyiküknek qrva jó oka lesz meglovasítani 5 millió dollárt… akkor is, ha halvány lila fingjuk nincs a bűnözésről. Sőt, az Alice nevű csaj (Elizabeth Debicki) – Florek (Brenthal) özvegye, aki csak úgy mellesleg rendszeresen verte a csaját, az mégis mellette maradt – egy akkora szőke buta picsa, hogy ha nem lenne, ki kéne találni (ki is találták)… biztos csak megint az én fantáziám zabolátlan, de rögtön Paris Hiltont láttam benne a maga szőkeségével és butaságával. Még talán az összes közül Linda (Michelle Rodrigez) figurája tűnik legalkalmasabbnak a melóra – de gyanítom ő is csak azért, mert maga a színésznő többnyire kemény csajokat játszik, így valamiféle prekoncepció érvényesül vele szemben. Mindenesetre ő az egyetlen hármójuk közül, akinek a kezében el tudom képzelni a fegyvert, ami a rabláshoz kell… igen, nem rabláshoz, mert a meló, amit Veronica a férjétől „örökölt”, ezúttal nem egy bankba szól, hanem egy… na de ezt már nem árulom el.

A lényeg, hogy a vártakkal ellentétben a film játékidejének nagy részét nem a szokásos dramaturgia alapján zajló események (készülődés-bankrablás) teszik ki, hanem a már fentebb említett, végtelenül unalmas választási játszma. Mulligan mellé behozták a családi szálat, egy arrogáns, korábban vezető politikus apa (Robert Duvall!!) képében, míg Manning oldalán van a tesója, egy fogdmeg, egy behajtó- és ítéletvégrehajtó, Jatemme (Daniel „Get Out” Kaluuya). Előbbi a maga arroganciájával és nézeteivel nem csak hogy nem volt számomra szimpatikus, de érzésem szerint tovább bonyolította és lassította is a cselekményt – oké, hogy a fináléra meg volt a helye, de menet közben így éreztem. Utóbbi viszont a maga beteg hidegségében zseniális (ld. még Utópia), a fekete szálról például sokkal maradandóbb karakter, mint tesója, a képviselőnek készülő Jamal. Ugyanakkor azt is érteni vélem, hogy van ennek az egésznek politikai és társadalomkritikai mondanivalója, a két oldal játszmái, múltja, környezete (különösen feketékkel kiegészítve) egyfajta tükör is lehet a politikának, de a Nyughatatlan özvegyekben túl sok játékidőt vesz el maguktól a nyughatatlan özvegyektől. Valahogy itt is úgy alakult, hogy a két zsáner keverése, egymásba fűzése nem sikerült, egyik kioltja a másikat – ha meg mindehhez hozzávesszük azt a meglepetést, amit beépítettek a moziba egy jókora káoszt kapunk a történet vonatkozásában. Nekem legalábbis eszembe jutott, ki hogy reagálná le Harry tettét, miért is nem kavart az nagyobb vihart a kis biliben…

De hogy mindenkit megnyugtassak (és hogy az özvegyek is megnyugodjanak a végére), van rablás is. Igaz, kb 15 perc az egész moziból, s igaz, hogy úgy tulajdonképp nincs rendesen kidolgozva, megalapozva, hogy az özvegyek hogyan lettek képesek azt megszervezni és megcsinálni, de van. Sőt, a fináléra minden és mindenki a helyére kerül, a rossz megkapja méltó büntetését, a jó meg a jutalmát… ja, jutalmat más is kap. Egyébként, pont erről jutott eszembe, tessék mondani, attól miért lesz „jóváírva” erkölcsileg egy rablás – sőt, gyilkosság, illetve cserbenhagyásos halálos baleset (ami környékén a kutya se jár, természetesen) – a képernyőn, hogy a rosszfiútól kell lopni? Illetve, ha már itt tartunk, akkor most mi is lett Jamal pénzével??

Eh, mindegy is. Ennek a filmnek mindegy. Ez nem volt jó, túlnyomórészt unalmas és érdektelen, igazán mély lelki kötődés egyik karakterhez sincs – érdekes, a rendezőnek ezt a bravúrt már a 12 év rabszolgaságban is sikerült elkövetnie – sem dramaturgiailag, sem dinamikailag nincs jól összerakva az egész. A csavarra épülő heist mozi is sántít, a társadalomkritikus választási harc meg egy nagy üres lufi. Hiába a jó színészek, hiába a korrekt, és nagyjából hülyeségektől mentes háttér, a nagy összkép jó esetben is egy egyszer nézhető, egyáltalán nem maradandó alkotást mutat. Kár érte, a trailer alapján jobbnak tűnt.





65%



.

R2-D2 írta:

.
Nyughatatlan özvegyek

Steve McQueen nem egy termékeny játékfilmrendező. Ez a Widows mindösszesen a negyedik filmje, s bár jómagam nem igazán kedvelem a néger direktort és műveit, valahogy ez a női heist mozi már a bemutatója óta birizgálta a fantáziámat. Az előzetese alapján volt egy elképzelésem arról, mit is fogok kapni, valami bosszúfilmbe oltott bankrablós sztorit, amiben bűnözők exei csinálják meg a balhét férjeik halála után. Valami okos, izgalmas történetet, „tökös” szereplőkkel, a zsáner elvárasainak megfelelő szerkezetben – nos azonban a rendező és a forgatókönyvíró egy nagy fityiszt mutatott nekem. Nyomokban ugyan tartalmazza mindazt, ami miatt leültem elé, de ezzel a filmmel sem fog Steve McQueen úr kedvenceim közé kerülni: az előzetes látványos akcióorgiája és karakterkavalkádja helyett egy nagyrészt dögunalmas, több mint két órás, érzelmi csúcspontoktól ismét csak mentes, langyos női bankrablós sztorit kapunk… néhány kifejezetten idegesítő és buta szállal, illetve figurával.

65%

Egyszer végre én is leírhatom: "Hogy te miket nézel ..."

Mivel nekem eddig csak a Szégyentelen nem tetszett annyira tőle, így a pontszám ellenére is felírtam. Majd megpróbálok kevésbé sztárparádé heist-mozit várni .

.

.





Heavy túra




„Jobb összeszarni magad, mint hogy örökké székrekedésed legyen.”  

Bár jómagam nem igazán kedvelem a vígjátékokat –az utóbbi időben olyan irányban ment el ez a zsáner, hogy inkább nem is nézek ilyet – egy percig sem volt kérdés, hogy ezt a finn őrületet látnom kell: a finn faluból induló metálbanda megdicsőülése még úgy is érdekelt, hogy az egész nyilvánvalóan egy öniróniával, szarkazmussal erősen átitatott, meglehetősen idióta filmnek ígérkezett. És nagyon jól tettem: legnagyobb megelégedésemre egyáltalán nem volt annyira fárasztó, bárgyú és infantilis, mint azt a promo képekből, meg az egész előzetesből várni lehetett – s az ugyan tény, hogy néha a kifejezetten agyzsibbasztó poénokkal és helyzetkomikumokkal operál, de az összkép számomra inkább egy kedves és aranyos, vicces filmet mutat, egy ártalmatlan, kicsit félszeg és béna death/black metal bandáról. Annyit azonban mindenképp előre kell bocsájtanom, hogy ez egyáltalán nem szól mindenkihez, az a stílus, amit itt a fiúk játszanak, az bizony még a metál zenében is eléggé réteg, kevésbé edzetteknek komoly megrázkódtatást okoz az a hörgős, üvöltős, vad és hangos zenélés, amit az Impaled Rektum (Karóba Húzott Végbél) névre önmagukat elkeresztelő banda produkál. Ahogy ők nevezik: „Szimfonikus, posztapokaliptikus, rénszarvas-daráló, Krisztus-gyalázó, extrém, háborús, pogány, skandináv metal”

Egyébként laikusoknak annyit meg kell jegyezzek, hogy a metal színtéren az északi (skandináv vonal) különleges helyet foglal el, sikeresnél sikeresebb bandák jönnek onnan – valami okból kifolyólag pedig különösen szeretik a srácok a metal legsúlyosabb, legintenzívebb vállfaját, az ún. black/death metalt játszani. Biztos a sok depresszió az oka… Mindegy, a tételes felsorolástól most eltekintenék, a szakavatottak úgyis kívülről fújják a bandák neveit, aki meg nem jártas ilyenben… nos, az úgysem ezen keresztül fog kapcsolatba kerülni a fémzenével. A lényeg, hogy főhőseink fiatal finn srácok, akik egy kis faluban, egy rénszarvas vágóhíd pincéjében gyakorolnak, immár 12 éve. Nagy álmuk a kitörés, de Turo (Johannes Holopainen), az énekes félszegsége miatt állandóan csak halasztódik a dolog. Ráadásul eddig csak feldolgozásokat játszottak, a széles nyilvánossághoz meg ugye illene valami saját dal is. Lesz persze az is, de ne rohanjunk előre a húsdarálóba beszorult rénszarvas esetéig… A film Turoval kezdődik, egy tök jó fej, hosszúhajú, bőrkabátos, bicikliző csávóval, akinek bizony hosszú haja miatt boldog, boldogtalan beszól a faluban. Az ő narrációjában ismerjük meg három zenésztársát, a CD-boltban (téka? könyvtár??) dolgozó, mindenre emlékező egyik gitárost, Pasit (Max Ovaska), a kisé őrült, mindenbe ész nélkül belekapó dobost, Jynkkyt (Antti Heikkinen), akit már ezen okokból kifolyólag kétszer halottnak nyilvánítottak, no meg a másik gitárost, Lotvonent (Samuli Jaskio), a próbaterem gazdáját, aki azért segít apunak a rénszarvas feldolgozásában. Annak az apunak, akinek úgy mellesleg pont a két középső ujját vitte le valamikor a fűrész – de így könnyebb az ördög-villát mutatni, nem kell behajtani az ujjait… praktikus, nem? Turo egy szociális otthonban dolgozik, ahol például a rendszeresen beszaró beteg után csinál rendet, s ahol majd a gumiszobában találkozik a lappföldi néger csókával, Oulval (Chicke Ohanwe), akire meg valami fura módon pont a death metal hat nyugtatólag. Nem kerülhetem el, de megint csak az magyar klasszikus dalszöveg ugrott be, ami már egyszer szerepelt itt, a fórumon, az Ossiantól a Metalkezelés: „A metál kezelést nem bírja ki senki, A dühöngő megnyugszik és megőrül ki nyugodt”

Ezek a szimpatikus fiatalemberek aztán a fentebb már belebegtetett, darálóba szorult rénszarvas miatt megtalálják saját hangzásukat, elkészítik az első demójukat – egész jó kis dal lett – amit aztán egy véletlenül rénszarvasvérrel nyakon öntött producernek adnak. Ő nem más, mint a nem túl messzi Norvégia egyik metál fesztiváljának a góréja, de tekintve a balszerencsés találkozást, nem igazán akarja a bandát többet látni. Ez azonban nem zavarja a fiúkat, s miután az egész falu úgy tudja, hogy fellépnek a nagy külföldön, már nem léphetnek vissza: a mulatós zenét játszó helyi szépfiú előzenekaraként van a bemutatkozásuk közönség előtt. A baj csak az, hogy Turo kb. úgy kezeli a helyzetet, mint anno James Hunt a Rushban, ennek pedig, kombinálva a hörgéssel, meglepő körülményei lesznek… ami aztán majdnem a banda végét jelenti. De szerencsére jön Jynkky, aki megint nem gondolkodik, csak cselekszik – és megint halottá nyilvánítják. Az úton feltűnik még egy rénszarvas is, meg egy fix traffipax, ami mellett a csapat promó képe készül, no meg van egy helyi rendőr, s annak lánya, aki a történet szerelmi száláról gondoskodik. Eddig is remek kis poénokat sütöttek el az írók (szakavatottaknak külön jól eshet Pasi lexikális tudása a riffekről – néhány nekem is beugrott), de ami a fináléban jön, arra nincsenek szavak.

A Karóba Húzott Végbél ugyanis egy sajnálatos temetés ellenére, üldöztetve a szépfiú és a rendőrség által, lopott autóban, egy bolonddal a fedélzeten csak elindul a fesztiválra játszani – az önmegvalósítás és a metal életérzés jegyében. A határon történtek, a viking szerepjáték Legolas vikinggel, a fesztivál és a végjáték eszméletlen jó lett, egymást érték a poénok, igazi, vérbeli vígjátékká alakult át a Heavy túra (egyébként maga a filmcím fizikailag egy meglehetősen rövid időszakra utal, sokkal inkább értelmezhető az egész útra a pincétől a fesztiválig). Állítólag érintve van a svéd-norvég viszony is egy nagy középső ujj keretében, de én ezt nem tudhatom, a határátkelés a maga szürreális mivoltában és fekete humorával tényleg Rejtőt idézi, Turo idegessége pedig a fellépésen is produkál újabb tünetet – hogy aztán a végére mégiscsak egy sikeres bemutatkozáson essen túl a fiatal banda. Még hangszert is kaptak, miután a fesztivált hajón közelítették meg egy viking csapatnak hála, a felszerelésük pedig ott maradt egy sziklaszirten, a turnébuszban… csak a kihantolt koporsó „élte túl” a heavy tripet, ami idáig tartott. A mozi ezen szakaszában bizony néha hangosan felnevettem (tekintve meg, hogy Turo stressze olyan ördögűzősen van megoldva, az is inkább vicces lett), néhány poén annyira jó lett, hogy sok agyonajnározott hollywoodi produkció megirigyelhetné. Amúgy is, az egész moziról süt, hogy ez nem Hollywood, a finn nyelv, a kissé szarkasztikus, kissé morbid, fekete humor messze viszi a Heavy túrát az Álomgyár többnyire altesti és más megalázására épülő idióta vígjátékaitól.

S ha már megalázás, kifigurázás: ez a film úgy csinál viccet egy metalbanda születéséből, hogy közben nem alázza meg sem a műfajt, sem a tagokat. Igaz, hogy kissé szerencsétlennek és adott esetben bénának tűnnek a főszereplők, de végig egy szerethető társaság marad – sőt azon prekoncepciókat is megkérdőjelezi a mozi, miszerint minden ilyen stílusú zenekar sátánista, embervért ivó, csirkét színpadon vágó emberekből áll. Nem: itt a tagok szimpatikus, talán kissé bolond fiatalok, akik talán pont introvertáltságuk miatt (Turo biztosan) találják meg a közös hangot a zenével és egymással. Én, aki rendszeresen olvasom a „szaksajtót”, én nem lepődők meg azon, hogy kifejezetten értelmes, érzelmes, intelligens és okos emberek is feltűnnek metál zenekarokban – ez a Heavy túra pedig minimum megerősített ebben: nem nézi teljesen hülyének, tízig elszámolni nem képes idiótának azt a szubkultúrát, amiről szól. Ennek pedig leginkább az lehet az oka, hogy a már több mint egy évtizede együtt dolgozó író-rendező páros, Juuso Laatio és Jukka Vidgren nagyon is jól ismerik a közeget, nemcsak szeretik az adott stílust, de több videóklipet is készítettek metalbandáknak. S még egy apróság – talán pont ebből eredeztethetően: egyúttal felszínesen ugyan, de picit megvakarták a társadalmi elutasítottság problémáját … no meg a sikeresekhez való dörgölődzés témakörét is. Az meg hogy néha közhelyeket is elpuffogtatva teszik ezt? Na bumm, ez legyen a legnagyobb baj.

A színészek tök jók, a finn nyelv külön adalék hozzá. A zene – bár, mint mondtam, nem a kedvencem – meglepően élvezhető (talán kissé konszolidáltabb is, mint vártam), a skandináv háttér, a picit „redneckes” falusiakkal nagyon jó. De kétség nem fér hozzá, nem lesz ez mindenki filmje, viszont szerintem az is tehet vele egy próbát, aki nem rajong ezért az egész szubkultúráért – az is találhat benne magának szerethető és vicces figurákat és jeleneteket. Aki meg szereti ezt a stílust, az meg szerintem az első perctől az utolsóig élvezni fogja… Sőt, aki az ilyet szereti, hamarosan elmerülhet a Dirt című Mötley Crüe moziban, vagy a Lords of Chaos című filmben a Mayhemről. Kész kánaán…  




80%  





.

R2-D2 írta:

.
Heavy túra

„Jobb összeszarni magad, mint hogy örökké székrekedésed legyen.”  

A színészek tök jók, a finn nyelv külön adalék hozzá. A zene – bár, mint mondtam, nem a kedvencem – meglepően élvezhető (talán kissé konszolidáltabb is, mint vártam), a skandináv háttér, a picit „redneckes” falusiakkal nagyon jó. De kétség nem fér hozzá, nem lesz ez mindenki filmje, viszont szerintem az is tehet vele egy próbát, aki nem rajong ezért az egész szubkultúráért – az is találhat benne magának szerethető és vicces figurákat és jeleneteket. Aki meg szereti ezt a stílust, az meg szerintem az első perctől az utolsóig élvezni fogja… Sőt, aki az ilyet szereti, hamarosan elmerülhet a Dirt című Mötley Crüe moziban, vagy a Lords of Chaos című filmben a Mayhemről. Kész kánaán…  

80%  

Ez a rénszarvas amolyan visszatérő motívum .

Talán kuriózumként, egyszer ...

.

Niwrok írta:

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Utazók

Ha a sztori nem tölt meg többet egy papírzsebkendőnél, az már baj. Ha a film sokáig nem is akar más lenni, mint idegenvezetés egy űrhajón, meg egy virtuális űrséta (ne már, hogy azt nézzem, ahogy a szereplők azt nézik, ahogy elhúz mellettük egy csillag... No ), ami bármilyen látványos is, kizárólag a látványért létezik, az baj. Ha a szereplők a film felében beveszik a "leszarom-tablettát", és csak buliznak a magánjellegű luxushajón, majd a drámai részt kétszer öt perc alatt letudják, az is baj. És az is baj, ha túlárad a giccs és a nyálmáz...

De még ha eredeti lenne, amit látunk, viszont rohadtul nem az! Szinte minden képkockája lopott.

Január közepén nehéz azt mondani, hogy már megvan a 2017-es LopottIdő-díjas sci-fim, de csak remélni merem, hogy ekkora buktába nem futok bele még egyszer idén. Másfél órányi, töküres szemrágó, amit legfeljebb fél órányi, nem túl épületes, de legalább valahol drámai és megkapó tartalomhoz hegesztettek hozzá.

3,5/10

Juj! Azért ennyire nem számítottam, hogy lehúzod... azt gondoltam, hogy ha elkap a gépszíj és belemész a tartalomba, nem fog tetszeni, de a 3,5 nagyon kevés. De Te tudod... Már úgyis kellett egy különbözőség...

Tisztában vagyok vele, mennyi a 3,5 pont, és lehet, ha nem első dühömben írok az Utazókról, akkor akár 4 pont is lehetett volna, de több biztosan nem, mert nem tudok többet adni arra, amiből ilyen mértékben árad az űr üressége, ellenben felb*sz a töméntelen lopás miatt (a bár pofátlansága miatt jól fel is hergeltem magam, amire hazaértem), és nagyjából egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány dolog van, ami igazán tetszett:

Spoiler:

Meg a Szép új világ is megvan, mert ez a film egy nagybetűs TAPI.

Újranéztem, mert azért előfordul, hogy a dühből lehúzott filmeknél változik az értékelés; van, hogy jobban, van, hogy kevésbé...

Itt most kevésbé, mert ugyan a lopásokat most is láttam, de már egyszer kidühöngtem magam rajtuk... de hát végül is ezért írunk "élménybeszámolókat", és nem "kritikákat" .

De a másik két problémám továbbra is fennmaradt. Az egyik volt ugye az a klasszikus, hogy a film a saját szabályait nem tartja be, csak idétlenkedik velük; és nem nagy dolgok ezek (Jim éttermi vacsorái, Arthur "személye", a tájékoztató szöveg a csillag melletti elhúzáskor), de éppen az ilyeneken látszik, mennyire érdekel valakit a saját filmje. Megnéztem, ki írta... Jon Spaihts-nak olyan filmek forgatókönyve "köszönhető", mint a Prometheus, A Doctor Strange vagy a Tom Cruise féle Múmia, és akkor nekem nem is volt több kérdésem.

A másik meg a közhelyek és az üres látványelemek mennyisége. Nem olvastam vissza magam, de így is többször eszembe jutott, hogy nagyrészt egy TAPI-t nézek... "Három hét egy helikopteren. Teljesen szuperénekes, szintetikusan beszélő, színes, szteroszkóp tapi, szinkronizált illatorgona kísérettel". Sok mindent elengedtem, de az a "véletlenül" pont olyan hosszú kábel továbbra is fájt, ahogy az is zavart, hogy a stáb néha azt hitte, ők a Planetáriumot vezetik, nem filmet forgatnak, így jó sokszor hívják fel rá a figyelmet, hogy "Nézd, milyen szép kitalált űrvilágot tudunk rajzolni!".

Azt pedig továbbra is a film legnagyobb átverésének tartom, hogy ezt valami tiszta szerelemnek, a körülmények miatti nagy egymásra találásnak hazudja a film, és nem az egymásra utaltság és a kényszer szülte függésnek (amiben az együttélés miatt akár meg is jelenhettek később az érzelmek). Olyan függésben, amiben Aurorának nagyjából annyira volt választása, hogy él még hetven évet gyűlölködésben, gondosan kerülve Jimet, vagy elfogadja, hogy az élet -és Jim- ezeket a lapokat osztotta neki, és abból hozza ki a legtöbbet, bármi volt eredetileg a terve. Kurva nehéz lehet úgy nem szeretni valakit, hogy egy emberen kívül nincs senki más, akit szeretni lehetne.

A legizgalmasabb kérdés mégis az volt, ami a film közben végig bennem motoszkált, hogy a #metoo idején egy ilyen film milyen fogadtatást kapott volna . Mert ez itt olyan szépen végigveszi a fizikai erőszakon kívül egy bántalmazó kapcsolat összes ismérvét, hogy esettanulmányt lehetne belőle írni.

5,5/10
.

.





A 64-es betegnapló





Ha valaki eddig nem kattant volna rá a dán író, Jussi Adler-Olsen krimijeire, azt hiszem, itt az idő, hogy megtegye: az eddig hétrészes regényfolyamának előző, harmadik megfilmesítése is már nagyon jó lett, de ez, ez az A 64-es betegnapló címet viselő feldolgozás azt hiszem, minden krimirajongó igényeit kielégíti. Minden megvan benn, amit egy igazán fordulatos, izgalmas, hollywoodi túlzásoktól mentes bűnügyi történet megkövetel, ugyanakkor nem vesztette el azt a vérbeli skandináv, enyhe depresszióba hajló, nyomasztó ízét és képi világát sem, ami tulajdonképp az első perctől szerves része és ismertetőjele a franchise-nak. Ráadásul, így, negyedszerre már régi jó ismerősként köszönthetjük a történetek két főszereplőjét, a furcsa zsarupárost, Carlt és Assadot. Akiket amúgy egyre inkább megkedvel az ember, szépen, lassan építkezve a Q ügyosztály történeteinek filmre vitele elérte azt, hogy kezdenek úgymond ikonikus karakterekké válni a nézői/rajongói köztudatban…

Most sajnálom, hogy az előző filmről, a Palackpostáról nem volt időm írni: szép kis íve lenne a kritikáknak, szépen lejönne belőle, hogyan is vált a bizonytalan, TV ízű kezdés után egy bivalyerős sorozattá az egész, hogyan is alakultam magam is át ennek az egésznek a befogadásában. A Nyomtalanul útkeresése, kicsit lassú és fura hangulata így, utólag egy remek alapozás volt a későbbiekre, bemutatta és elfogadtatta mindazt a világot, amiben azóta is járunk: a koppenhágai rendőrség „döglött akták” ügyosztályának légkörét, amiben egy fura páros, Carl (Nikolaj Lie Kass) és Assad (Fares Fares), valamint backupként egy kolleganő, Rose (Johanne Louise Schmidt) dolgozik. Aki még egy percet nem látott az egészből, annak azért el kell mondanom, hogy Carl olyannyira nem egy egyszerű fickó, hogy az elején szinte nézni is rossz, az alkoholizmusból talán mára már nagyjából kigyógyuló, láncdohányos faszi a legmogorvább ember, akit a hátán hord a Föld – épp ezért külön csoda, hogy a néző mégis képes vele azonosulni két órára. Sőt, erre a filmre már azt vettem észre, hogy kifejezetten élvezem a stílusát, viselkedését, már szinte vártam, mikor, kit, hogyan és miért sért meg: így, ez arrogáns, antiszociális viselkedés, amit kitaláltak a karakternek, az azt hiszem egyedülálló a filmes kínálatban.

Nem véletlenül hozom ezt fel ismét, ugyanis meglepő módon a mozi a zsarupáros szakításával indul: Assadot áthelyezik (hogy saját kérésére-e, azt nem tudni), a nyitó képsorok egyikén pedig látjuk, hogy ezt a helyzetet Carl épp megint hogy reagálja le. Az arab srácnak egy hete van hátra, igazából ha nem akarna, nem is nagyon kellene már belefolynia semmibe – de nem ő lenne, ha nem kapna azon az ügyön, ami épp az útjukba kerül: egy bérlakásban három mumifikálódott holttestet találnak, akik színpad szerűen egy asztalnál ülnek, vagináik és péniszük formaldehidben az asztalon… megmondom őszintén, sok tetthelyet láttam már filmben, de ez TOP 10-es. Akár a Hetedik, akár a Hannibal filmbe/sorozatba is beleillene, annyira zseniálisan sokkoló a látvány, annyira hatásos minden. S hogy hogy kerül mindez a Q ügyosztályra? Nos, az asztalnál 12 évvel ezelőtt eltűnt emberkék ülnek, személyivel a zsebükben, így csak ki kéne nyomozni, ki nyírta ki őket és hogy is kerültek oda. Azon a kis logikai bukfencen persze fenn lehet akadni, hogy minek falaz be valaki három hullát, s tesz bele a zsebükbe személyi okmányokat – de tekintve, hogy ez nem amerikai film, még erre is lesz válasz később. Mindegy, ez a jelen, a sorozat hagyományainak megfelelően ide kell majd elérni egy múltbéli szálnak – egészen pontosan, a múlt bűntetteinek itt kell majd végződni valamilyen formában. De hogy ilyenben, ennyire sokkoló, aktuális és megdöbbentő módon, az még engem is meglepett.

A fentebb említett múlt 1961-ben kezdődik, mikor is egy fiatal lányt, Nete-t (Fanny Bornedal) a szülei egy szigeten lévő lány nevelőotthonba küldenek, nekik nem tetsző szexuális viselkedéséért. Tapasztaltabb olvasóimnak rögtön beugorhat a norvég Ördögsziget című mozi is – a párhuzam elvitathatatlan, csak abban fiatal keresztény fiúk nevelőintézete állt egy szigeten, itt meg lánybörtön egy másikon. Sprogø szigete azonban kicsit más, és más lehetőségeket is rejt a történet és a manapság oly aktuális #meetoo mozgalom szempontjából: az ide került lányokat gyakran éri szexuális zaklatás, sőt engedély nélküli (mármint az ő engedélyük nélküli) sterilizálás is. A jelennel párhuzamosan futó múlt eseményláncában szépen végigkövetjük (végig szenvedjük) Nete történetét, aki arra, mire a dán kormány bezáratja a helyet, sajnos az összes létező tragédián átesik. Szép lassan, gyomrot felkavaró, torkot összeszorító módon tárul fel a fiatal lány esete, akit a sziget teljhatalmú ura, bizonyos Curt Wad (Elliott Crosset Hove) használ ki teljesen… s így, mikor a jelenben is feltűnik a faszi, idősebb kiadásban, a néző rögtön képes utálni az azóta sikeres, termékenységcentrumot vezető professzort. Az A 64-es betegnapló ekkor még csak attól érdekes, hogy van egy bűntény, aminek tettesét keresik, meg van egy hihetetlenül visszataszító, aljas, államilag támogatott állapot, amiben néhány lány próbál túlélni. Ha ekkor valaki azt mondja, hogy az ott fogva tartottak közül lesz valaki gyilkos, szívbaj nélkül aláírom és erkölcsileg fel is mentem – a baj csak az, hogy a múmiák között nem szerepel ugyebár a doki, sőt, az egyik holtest pont egy lányé.

Azért írom mindezt ilyen sejtelmesen, mert ugye nem akarom elárulni, ki, mit, miért csinál, legyen az mindenkinek a saját felfedezése. Egy apró adalék csak: van egy szitu, mikor Carl találkozni megy valakivel – no, én ott megéreztem a film egyik fordulatát, de mindez semmit nem vett el az élményből. Már csak azért sem, mert az amúgy zseniális fentebb írt két szál mellé behoznak egy olyat, ami a mai migrációs helyzetben borzongatóan aktuális. Ezt sem írom meg, mi, de mindenesetre az egész végjáték erre van felfűzve – még a múmiás szál is háttérbe szorul, egy megnyugtató lezárással – és ez önmagában azért annyira megdöbbentő, mert simán elhihető, hogy egy ilyen szervezet képes lehet létezni a mai, bevándorlással sújtott nyugati „demokráciákban”. A nemzetszocializmus legsötétebb bugyraiból merített Hideg Tél elmélet (ami itt fiktív ugyan), sajnos nagyon is az életből táplálkozik: az, amit itt kitaláltak, az, ahogy ebbe bevonják az amúgy is negatív megítélésű, migrációs hátterű és környezetű Assadot, az egyszerre zseniális és szomorúan veszélyes. Persze, beállítottság és vérmérséklet kérdése, ezt ki, hogy olvassa le: még azt is el tudom képzelni, hogy valaki sűrűn bólogatna is az ötletre – jómagam ennyire nem vagyok elvakult, szerintem a problémát máshogy kell megoldani, de hogy valamit tényleg kezdeni kellene ott, északon a problémával, az biztos. Mindenesetre az A 64-es betegnapló (ami amúgy Nete naplója, s ami a film felénél kerül elő csak igazából) olyan kérdéssel is mer foglalkozni, egy olyan kérdést öltöztet krimi köntösbe, aminek már a felvetése is nagyon bátor dolog – mindkét nézőpontból.

Nos, ennyi mellébeszélés után már csak azt tudom elmondani, hogy a film három nézőpontból is kiválóan működik, a női megaláztatás keverve a faji vonallal, no meg a befalazott múmiák ügyével egy egészen különleges filmélményt biztosít. Nem veszít semmit a skandinávosságából, a depresszív hangulat továbbra is megvan, az akciójelenetei végig a földön járnak, a karakterei pedig továbbra is parádésak. Sőt, velük kapcsolatban ott tartunk, hogy Assad és az események hatására Carl is kezd változni (mert azt ugye egy percig sem hiszi el senki, hogy ezek itt elválnak egymástól), és nagyon kíváncsi vagyok, az író, Olsen a hetedik könyv végére hova helyezi el ezt az embert a civilizációban. Merthogy van még három, megfilmesítetlen történet, cím szerint  a Hajtóvadászat,  a Határtalanul és a Szelfik, amik nagyon remélem, hogy vászonra kerülnek: nekem legalábbis most már kifejezetten hiányozna a képernyőről a Q ügyosztály fura párosa. Egyre jobb ez az egész, a négy film pedig még nem olyan nagy lemaradás, hogy valaki ne tudná pótolni őket. A legelső talán kicsit nyögvenyelősnek, útkeresésnek tűnik, talán túl messziről és mélyről indul a megismerkedés, de aztán az érdemes kivárni az ilyen történeteket, mint ez: nem csak egy remekbeszabott, európai krimiként, hanem kapásból kettő, totál aktuáltársadalmi kérdéskör köré felépített, súlyos mondanivalóval rendelkező drámaként is megállja a helyét.

Mert hát nem dráma az, hogy elmész egy nőgyógyászhoz abortuszra és közben kipakol??





85%




.

R2-D2 írta:

.
A 64-es betegnapló

Ha valaki eddig nem kattant volna rá a dán író, Jussi Adler-Olsen krimijeire, azt hiszem, itt az idő, hogy megtegye: az eddig hétrészes regényfolyamának előző, harmadik megfilmesítése is már nagyon jó lett, de ez, ez az A 64-es betegnapló címet viselő feldolgozás azt hiszem, minden krimirajongó igényeit kielégíti. Minden megvan benn, amit egy igazán fordulatos, izgalmas, hollywoodi túlzásoktól mentes bűnügyi történet megkövetel, ugyanakkor nem vesztette el azt a vérbeli skandináv, enyhe depresszióba hajló, nyomasztó ízét és képi világát sem, ami tulajdonképp az első perctől szerves része és ismertetőjele a franchise-nak.

Egyre jobb ez az egész, a négy film pedig még nem olyan nagy lemaradás, hogy valaki ne tudná pótolni őket. A legelső talán kicsit nyögvenyelősnek, útkeresésnek tűnik, talán túl messziről és mélyről indul a megismerkedés, de aztán az érdemes kivárni az ilyen történeteket, mint ez: nem csak egy remekbeszabott, európai krimiként, hanem kapásból kettő, totál aktuáltársadalmi kérdéskör köré felépített, súlyos mondanivalóval rendelkező drámaként is megállja a helyét.

85%

A "valaki" felírta .

.