R2-D2 írásai 3.0

.





Ad Astra - Út a csillagokba





Na de mi a fészkes fenét keres villogó jelzőfény egy űrhajó szárnyán a világűrben??? Nagy a forgalom, vagy mi a túró???      

Minden évben sikerül belefutnom valami eszméletlen szar moziba, amitől esetleg előzetesen várok valamit és ami aztán végletekig ki tud akasztani. Úgy néz ki, idén ez a Brad Pitt mozi lesz az: ha valaki mondta volna nekem, hogy Hollywood titokban megnézte a magyar Pirx kapitány kalandjai sorozatot, és valami agyament ötlet folytán remaket készít belőle, tuti nem ülök be erre a fosra. Pontosabban lehet, beülök, de akkor minden itt látott dolgon felhőtlenül röhögtem volna, nem pedig a kezembe temetem a fejemet… és itt hívom fel minden kedves olvasóm figyelmét arra, hogy qrvára nem leszek spoilermentes, mert ez a förmedvény nem érdemli meg, hogy akár egyetlen percét is védjem, illetve nem érdemli meg azt sem, hogy bárki megnézze.

Ekkora böszmeséget rég láttam. Az csak egy dolog, hogy úgy nagyjából a mozinak nincs semmi sztorija, sem igazából mondanivalója – minden, filozofikus gondolat erős belemagyarázás, ráadásul végtelenül primitív dialógusba ágyazva –, de hogy ilyen igénytelen dramaturgiája legyen, ennyire elnagyolt forgatókönyve és hogy ennyi idiótaságot kelljen elviselnem két órán keresztül, az rémesen fájt. Hát nem olvasta el ezt az ötlethalmazt – megint??? – senki??? Hát nem szólt senki az író/rendező James Graynek, hogy ember, nézd már meg mit találtál ki? Hogy Gagarin szkafandere nem illik a Mars bázisra???  

Borzasztó. Van ugye egy űrhajósunk, bizonyos Roy (Brad Pitt), aki olyannyira űrhajós, hogy mindent beáldoz az űrhajósságért. Családot, barátokat, mindent: hát persze, hogy a magány vár rá, de az meg tetszik neki (vagy sem, de ez nem egyértelmű). No ez a faszi a film elején túlél egy balesetet: lepottyan az űrből a Földre     . Ugyanis az a szitu, van valami űrállomás, ami olyan közel kering a bolygóhoz (a földi gravitáció pályamdosító hatásával itt nem kell számolni), hogy annak robbanása után Roy lezuhan a Földre. Sőt, olyan űrruhája van, ami ejtőernyőt tartalmaz – tudjátok, biztos készültek arra, hátha a sztratoszférán keresztül kell lejönni valakinek… egyébként ez akkor még annyira nem is zavart, annyira nem is gondoltam bele, simán az jött le, hogy egy újabb Red Bull rekordkísérletet látok. Ráadásul több hasonló zsánerű film is kezdődik a főhős majdnem végzetes balesetével – ebből építkezni nem eredeti ugyan, de nem is rossz ómen. Hanem ami utána jön!! Roy apja ugyanis Tommy Lee Jones, aki 29 éve elment a Neptunusz mellé egy küldetésre, hogy idegen életforma után kutasson, de eltűnt az éterben… viszont most meg pont onnan jön egy rejtélyes hullám, ahol ő eltűnt. Mi a megoldás? Hát hogy Roy, egy titkos küldetés keretében próbálja felhívni aput, hátha az válaszol neki és nem lövi tovább a Földet Marvel Univerzumba illő pusztító energiahullámmal – anyám, mikor azt ábrázolták is a moziban…  

Azt se felejtsük el, hogy a film azzal indít, hogy a közeli jövőben… nos, az elején ezzel semmi baj nincs, mert a Földön valóban olyan, mintha most lennék. Űrhajóindítás, minden… de. Időközben kiderül, hogy az emberiség bázisokat épített a Holdon, űrkikötőkkel, bányászokkal, telepesekkel, kalózokkal együtt.    Sőt!! Telep van a Marson is, téglafalú, betonozott alagutakkal… a közeli jövőben. Na kérem, kedves James Gray úr! Hogy az istenbe és mennyi idő alatt is épít ki az emberiség bázist a Holdon és a Marson??? 200 év?? 500?? És tessék mondani, a Földön nem változik a világ? Itt megáll az idő??    Akkor röhögtem volna csak igazán, hogy ha a végén a leszállóegységből három ejtőernyő nyílott volna ki… Egészen borzalmas korrajz és idővonal, teljesen átgondolatlan minden díszlet és technológia – aztán lehet, hogy szimplán – megint!!! – csak az van, hogy hülye néző, ne gondolkodj semmin, azok a bázisok ott a két égitesten csak úgy vannak és kész. De nem tehetek róla, mikor megláttam a Marson azt a több száz méter hosszú, üres alagutakat, rögtön a Stranger Things jutott eszembe… a hülyeség ragályos az Álomgyárban.  

Roynak tehát fel kell hívnia apját. A Marsról. Tehát egy nyamvadt telefonhívásért titokban el kell mennie oda, majd a SpaceCom (nem csoda, hogy ehhez a NASA nem adata a nevét) nevű amerikai űrkutatási hivatal által megírt szöveget felolvasnia egy rendőrségi kihallgató szobára emlékeztető helyiségben (ez is mekkora faszság, te jó ég   ). Na most. A Föld kommunikál a Holddal, sőt a Marssal is. Sőt, először még a Lima Projekttel is kommunikált… akkor viszont felvetődik a kérdés: mi az istenért kellett Royt eljuttatni a Marsra? Hát nem lett volna itthon valami olyan helyiség, aminek van üveg kémlelő ablak és innen beszél Roy apuval?    Mondjuk úgy, hogy a jelet a Mars csak továbbítja… ja nem, mert akkor nincs film, nem támadják meg őket a Holdon a kalózok (anyám) és nem láthatjuk a Holdbázis csodás mozgólépcsőit.     Meg a szafarikon használt dzsipekre emlékeztető holdjáró kabriókat, amiken sárhányó van (biztos friss műszakisok)    , meg minden egyéb ökörséget, ami itt vár ránk. De ez még csak a felvezető a Marsra, ahol csúcsra jár az idiotizmus, s ahova olyan űrhajó visz el (amúgy a Holdra is), amin jelzőfények villognak a világűrben!!!! Ember, jelzőfények!! Mi a picsáért??? Ez nem az Űrgolyhók!!!  

Egy űrbeli majomtámadás (igen, ez komoly!!    ) után Roy csak eljut a Marsra, felhívja aput, majd azt mondják, alkalmatlan a további küldetésre, mert érzelmileg érintett… értitek. Azért választották őt, mert az ő érintettsége juttatja el az üzenetet az apjához, majd leváltják mert érintett – és nem vagyok benn biztos, hogy ezzel az író azt akarta érzékeltetni mennyire átlátszó a SapceCom magyarázata, számomra simán benn van a pakliban, hogy nem tudott mást kitalálni.    De így legalább Roy minden tette indokolható: a marsi sivatagban található csatornafedélen keresztül lemászik egy vízzel teli alagútba, ahol kötél van kifeszítve ahhoz a földalatti tóhoz, ami pont a marsi indítóállomás alatt van…      bazzeg, ez is komoly. Ez így leírva is egy óriási idiótaság, nem látva – ha meg ehhez hozzáadjuk azt, hogy kőkemény űrhajósunk a beindított hajtóművek tüzén keresztül mászik be egy emelkedő űrhajóba, akkor azt hiszem nehéz szavakat találni a baromság fokozatára.     Még jó, hogy itt nem volt biztonsági számzár az ajtón, mint korábban (tessék mondani, mi a francnak egy űrhajó zsilipajtajára KÍVÜLRŐL!!!) biztonsági kódot kérő szerkezet? És ha az űrhajós elfelejti és háromszori próbálkozás után letilt a zár egy pár órára? Megfullad az ipse, mert nem tudja azt a qrva PIN kódot???    És ugye van egy olyan marsi bázisunk is, ahol végtelennek tűnő folyosók, téglafal, betonozott kifutó, meg metróállomásra emlékeztető helyszín is van. Mindez, a közeli jövőben. Ki is betonozott és mikor???  

De még mindig nem fogytak el az ökörségek. A film közepe ugyan iszonyat leül, próbál kicsit filozofikussá válni – azt hiszem, ekkor kicsit el is bólintottam közben – de rájöttem, tulajdonképp csak erőt gyűjt a finálé újabb idiotizmus cunamijához. A Marson ugyanis van atombomba.    Miért is ne, az olyan tök logikus és életszerű, nem? Na, ezt az atombombát kell elvinni a Neptunusz mellé, hogy a titokzatos energiahullámot meg lehessen állítani. Roy, miután sikeresen kinyitotta a nem számzáras zsilipet és a legénységgel megvívja harcát (amúgy, milyen űrhajós az, aki lefagy és nem tudja egyenesbe hozni a leszálláskor a hajóját?) el is jut apuhoz, aki fejére olvassa, hogy nagy ívben szarik rá. Érdekes, tegnap ugyanezt a jelenetsort láttam a Rambo 5-ben, csak ott egy mexikói lakás ajtajában… Roy sokkal messzebb utazott a pofonért.     De nem is ez a lényeg, hanem hogy a visszaúthoz egy világűrpropellert felhasználva egyszerűen átlöki magát a Neptunusz gyűrűjén – ez a jelenet a mozi szégyene, egy komplett kabaré, csak azért nem nevezem a mélypontnak, mert nem tudom eldönteni az előzőek közül, melyik viccesebb. Ha egy mozi, mint ez, vállaltan tartja magát igazi sci-finek, a Gravitációhoz próbál hasonlítani, akkor ilyen baromságot ne írjanak már bele. Mark Watney és a Mentőexpedíció óta tudjuk, hogy minden centi eltérés az induláskor az űrben métereket, tíz métereket jelent a célba érkezéskor – ez a szerencsétlen meg szemre belövi a villogó parkolófényekkel leállított (hát erre kellettek, hogy messziről is meg lehessen látni, ha az ember eltéved az űrben!!! ), több ezer kilométerre található űrhajót, majd keresztülverekedi magár az aszteroidamezőn és tulajdonképp simán célba ér… anyám…  

Katasztrófa az egész, minden, ebben a zsánerben látott film simán kenterbe veri ezt – még a hollywoodiak is, az oroszokról meg ne is beszéljünk. Brad Pitt jól játssza a magány által agyonnyomott űrhajóst, bár helyenként nekem a 12 majom dilis Jeffrey Goinsa jutott eszembe… Tommy Lee meg olyan volt azzal a szakállal, mint Gandalf. Niwrok kolléga meg nem ok nélkül emlegette a Solarist, meg az Űrodüsszeiát (egyiket sem tartom sokra), vagy Terence Mallicket: az Ad Astra valóban feszegeti a művészfilmes határokat is. Ugyanakkor nekem talán pont az az egyetlen, ehhez kapcsolódó dolog volt, ami tetszett a filmben – nevezetesen zseniálisak voltak azok a képek, amik a szkafander sisakján visszatükröződtek a környezetről. Más nem… erőltetett, hemzseg a hülyeségtől, lassú, nulla mondanivalóval bíró mozi lett az Ad Astra, számomra a sci-fi meggyalázása – vagyis talán nem, ha helyén kezeljük: az Űrgolyhók és a Pirx mellé befér.


Tuti első hely év végén.





20%




.

.





13 okom volt S3





„A 13 okom volt továbbra is az utóbbi idők egyik legjobb újonca és roppant kíváncsi vagyok, hogy az „elengedett” Hannah után hogy tudják majd a sorozat címéhez méltóan folytatni – vélhetően Clay-el a középpontban.” – írtam picivel több, mint egy évvel ezelőtt a második évad után… nos, azt kell mondjam, nem kicsit tévedtem az új iránnyal kapcsolatban. Mert oké, hogy természetesen Clay-t, mind az eddigi események talán legfontosabb alakját nem lehet kihagyni, s természetes, hogy az új évad is (harmadrészben) róla szól, de az írók húztak egy teljesen váratlant ezzel a „Ki ölte meg Bryce Walkert?” szlogennel. Szerintem kevesen számítottak arra ugyanis, hogy az eddigi közellenség, akinek sztorija nagyjából (Hannahoz hasonlóan) le volt zárva, lesz a harmadik évad főszereplője – ráadásul úgy, hogy a piszok írók beletettek egy érzelmi csavart is az egészbe: néhány kilengést eltekintve most a korábbi erőszaktevő a jó fiú, akit majdnem sajnálni is kell…

Ez pedig így, ilyen mixben zseniális. Amúgy is qrva jól felépített megint alapból az évad, nem kevés aktuáltársadalmi mondandóval, rengeteg érdekes kapcsolati hálóval, egy izgalmas ki a gyilkos társasjátékkal, de Bruce karakterével olyat húztak – hitelesen!! –, ami megint csak túlmutat sok mindenen, amit első blikkre kiolvasható a sztoriból. Nekem legalábbis menetrendszerűen érkeztek a gondolatok a fejemben vele kapcsolatban: tényleg van olyan, hogy genetikailag elcseszett a srác? Mekkora szerepe van az ő elcseszettségében apjának illetve nagyapjának?? Van-e, létezhet-e ennyi negatív tett után megbocsájtás számára – illetve képes-e egy ilyen srác igazi, mély megbánást tanúsítani, megváltozni? Az elcseszettség (amit ő is állít magáról) elég felmentés lehet-e a környezete számára, hogy valóban emberszámba vegyék, és mi történik azokkal, akik ezt megpróbálják??? … Vagyis… mi történik Anival (nem keverendő össze Anakinnel)? Mindezen kérdéseket pedig úgy sikerült az egész évadon keresztül életben tartani, hogy azok megtestesítője és tárgya gyakorlatilag végig halott, minden hozzá kapcsolódó esemény, gondolat, érzés és élmény (pozitív/negatív) egy kihallgatásos, flashbackes történeti szálon keresztül tárul elénk – ráadásul meglehetősen fura és szubjektív nézőpontból: egy eddig ismeretlen fekete csaj elmondásából. Van is káosz rendesen így az elején, eleve az előző évad roppant izgalmas vége és cliffhangere folytatásért kiáltott volna, ehelyett hirtelen 8 hónappal később egy kihallgató szobába kerülünk… és a halott Bryce ügyében nyomozunk.

Ugye úgy hagytuk abba tavaly, hogy – a #meetoo mellett picit meglovagolva a sajnálatos iskolai lövöldözéses témát is – Clay és Tony a többiek hathatós támogatásával és segítségével megakadályoz, majd eltussol egy tömeggyilkossági kísérletet… önmagában ez is tök érdekesés izgalmas sztori lett volna alapnak, de akkor talán túlságosan is el kellett volna kanyarodni a 13 okos alapkoncepciótól. Mármint attól, hogy egy-egy évad egy esemény köré van felfűzve, s minden epizódban valaki központi szereplővé van téve a történtek kapcsán – itt ugye Bryce halála az ok. Tyler esete mindenesetre még picit háttérbe szorulva is ütős, talán icipicit rá is tud világítani arra, mi játszódhat le egy ilyen tettre készülő srác fejében, mik azok az okok, amik valakit idáig juttathatnak – mert azért azt ismerjük el, hogy amit Monthy vele tett, az nem semmi, s Tyler korábban jól megalapozott jelleméből következően valahol tök logikus, hogy a Tavaszi Bál ajtajáig eljutott azzal a szándékkal, amivel. Mindegy, a lényeg az, hogy ez az esemény ugye önmagában rögtön folytatásért kiáltott volna, de helyette megismerjük Anit…

… azaz Amarowat Anysia "Ani" Achola-t, az új lányt a Libertyben. Vele indul az évad, s nem kis meglepetésre ő lesz az egyik társfőszereplő a történetben. Az ő narrációjában, szubjektív (ez egyébként milyen fontos is a nyomozás és a néző félrevezetésének tekintetében!!) elbeszélésében tárul elénk a gimisek elmúlt nyolc hónapja – úgy, hogy egy sokáig nem ismert rendőrnek meséli el az egészet. Az talán annyira nem volt fura, hogy kvázi megint az egész évad egy (személyes nézőpontú) gigászi flashback, hiszen az első évad is az volt Clayyel és a kazettákkal – amúgy is, hangulatában, szerkezetében, stílusában nagyon közel áll a S1-hez –, de ahhoz azért kellett némi idő és bizalom a néző részéről, hogy elfogadja a helyzetet és az új lányt. Aztán, mikor ez már sikerült, kánaán az egész, minden egyes epizód – némi ismétléssel, mikor is egy embernél több indíték is lehet – valakit górcső alá vesz, kinek miért lett volna oka megölni Bryce-ot, illetve kinek, mikor és hogyan lett volna módja megtenni ezt (nem kell magyaráznom, volt bőven). A 13 okom volt S3 így nem csak az előző évad hagyományit ápolva a kor és a kor gimiseinek mai problémáival foglalkozó nagyszerű sorozat lett, hanem egy remek kis nyomozós, ok-okozati összefüggéseket feltáró bűnügyi thriller. Aminek – a filmekkel ellentétben – megvan az az előnye, hogy van idő alaposan körbejárni mindent és mindenkit, sőt van idő néha félrevezetni a kedves nézőt is. Nekem például az elején rögtön befészkelődött a gondolat a fejembe, hogy vajon miért Ani van ott a kihallgatáson, biztos van oka annak, hogy ennyire részletes, feltáró vallomást látunk tőle… hogy talán ő lesz majd a gyilkos…

Rengeteg mozzanat van, ami nagyon tetszett ebben az évadban is (s lényegesen kevesebb, ami nem), kezdve a srácok/lányok barátságából eredő kapcsolati háló részleteitől a több, súlyos traumát megélt karakter jellemrajzán és jellemfejlődésén keresztül. Tylerről már volt szó, de Jessica is külön tanulmány a maga dühével és kétségeivel, vagy Justin a drogfüggőségével. Aztán ugye itt van Clay, aki épp, hogy csak kiheverte (kiheverte??) Hannah szerelmét, szegény pont egy olyan csajba zúg bele, aki meg rögtön mással kavar. Hol a bizalom határa, mi kell ahhoz, hogy valakivel olyan szoros érdekszövetséget kössünk, hogy minden bűnét, hibáját elfogadjuk – és barátunknak, illetve társunknak tekinthessük? Mennyire mély az a szenvedély, amiben képtelenek vagyunk megóvni magunktól azt, akit szeretünk? S mit lép erre az ellenérdekelt fél? Mi a legjobb büntetés annak a Monthynak, aki szintén súlyos problémákat hoz otthonról, de olyat tett, hogy az ember porig alázná – vagy csak szimplán beverné a képét? Lehet-e őt, vagy akár Bryce-ot sajnálni mindazokért, amik történnek vele, lehet-e tetteikért bármilyen módon felmentést adni érzelmileg – a finálé ismeretében pedig elfogadható-e mindaz, amit az írók kitaláltak? Tényleg kellett ekkora büntetés?

Valahol a korábban indított #meetoo szálat sem hanyagolhatták el (ha már erre húzták fel a második évadot), de most sokkal szélesebb ennek is a látóköre. A sorozat nagyon jól reagál a világra, nekem legalábbis a diáktanács működése, kicsiben hűen tükrözte a kétségkívül szomorú zaklatásokra adott válaszok néha eltúlzott mivoltát… az meg, hogy itt miként építették bele a sztoriba, s ennek igazából milyen hatása volt mindenre, az külön elégedett csettintést eredményez. S ha már itt tartunk: először talán kissé túlságosan lassúnak és idegőrlőnek érzi az ember hogy azt a bizonyos focimeccset – ami végülis Bryce halálának közvetlen előzménye – tök sokáig nem mutatják, de ezzel, így szerintem elég jól bánnak a feszültségkeltéssel, a nézőt egyre inkább furdalja a kíváncsiság, mi történt azon a meccsen, ami Bryce halálához vezetett. A buziság továbbra sem tetszik, semmilyen formában, de már korábban is írtam, hogy valahogy ennél a sorozatnál, ebben a közegben, ebben a merítésben még ezt is helyénvalónak éreztem, Tony családjának esetét meg megint csak egy okos, aktuálpolitikára jól reflektáló történeti láncszemnek gondolom.

Eleve, egy 13 órás meséről sokkal többet és bővebben lehetne írni – folyamatosan villannak be képek a soriból, pedig már egy hete láttam – de nem igazán akarom szaporítani a szót. Sok-sok pozitív dolog, összetevő van még, amit említhetnék, nem kevés drámai, meglepő esemény, fordulat, karakter – akinek tetszett az első két évad, ezt se hagyja ki. Negatívumok közül talán csak azt tudnám megemlíteni, hogy bizony nekem picit fura volt Ani szerepe, önkéntes nyomozóként talán túl sokszor és túl könnyen jutott olyan információhoz, amire csóváltam a fejem: nem tűnt mindig hitelesnek, hogy mindenki így megnyílt neki, hogy mindig, mindent összerakott. Persze a végjáték tükrében, ott, a kihallgató szobában ülve, azzal a rendőrrel szemben minden értelmet nyer – egyidejűleg egy sokkoló befejezést is az ölünkbe dobva – dramaturgiailag tökéletes az egész, csak menet közben néha a csaj és Clay előbbre járt a történet összerakásában, mint a rendőrség. De ezen kívül… szinte semmi. Ráadásul, tudva, hogy a negyedik évad lesz az utolsó, roppant kíváncsisággal várom, mit lehet ebből a záróképből kihozni… mert ha őszinte vagyok, és ha úgy nagyjából jól gondolom a film/sorozatkészítés erkölcsi és köznevelési szabályait, bűnös nem maradhat bűnös – akkor pedig egész érdekes fejleményekkel találkozhatunk jövőre.

Nem egy Dark, de messze veri a slágersorozatokat – átgondoltságban, dramaturgiában, mindenben.




90%



.

R2-D2 írta:

.
13 okom volt S3

Egy 13 órás meséről sokkal többet és bővebben lehetne írni – folyamatosan villannak be képek a soriból, pedig már egy hete láttam – de nem igazán akarom szaporítani a szót. Sok-sok pozitív dolog, összetevő van még, amit említhetnék, nem kevés drámai, meglepő esemény, fordulat, karakter – akinek tetszett az első két évad, ezt se hagyja ki. Negatívumok közül talán csak azt tudnám megemlíteni, hogy bizony nekem picit fura volt Ani szerepe, önkéntes nyomozóként talán túl sokszor és túl könnyen jutott olyan információhoz, amire csóváltam a fejem: nem tűnt mindig hitelesnek, hogy mindenki így megnyílt neki, hogy mindig, mindent összerakott. Persze a végjáték tükrében, ott, a kihallgató szobában ülve, azzal a rendőrrel szemben minden értelmet nyer – egyidejűleg egy sokkoló befejezést is az ölünkbe dobva – dramaturgiailag tökéletes az egész, csak menet közben néha a csaj és Clay előbbre járt a történet összerakásában, mint a rendőrség. De ezen kívül… szinte semmi. Ráadásul, tudva, hogy a negyedik évad lesz az utolsó, roppant kíváncsisággal várom, mit lehet ebből a záróképből kihozni… mert ha őszinte vagyok, és ha úgy nagyjából jól gondolom a film/sorozatkészítés erkölcsi és köznevelési szabályait, bűnös nem maradhat bűnös – akkor pedig egész érdekes fejleményekkel találkozhatunk jövőre.

Nem egy Dark, de messze veri a slágersorozatokat – átgondoltságban, dramaturgiában, mindenben.

90%

Tőled hallom először, hogy lesz folytatás   ... És hiába a "köznevelési szabály", annyira véglegesnek, lezárásosnak látszottak az évad utolsó képei, hogy nem is tudom, hogyan lehetne ezt értelmesen folytatni... Mint a Fűrész 7, ami Jigsaw halála után három résszel is elkészült...

Nekem is bejött úgy általánosságban, hiszen megírtam, de a sok kisebb hibája mellett (mint például Ani általad is említett nyomozgatása) volt egy nagy, amivel nem igazán tudtam mit kezdeni...

Spoiler:

Mindenesetre ha csak annyi témája lesz a 4. évadnak, hogy Clay végre kihúzza a fejét a saját seggéből, és nem azt kell 13 részig nézni, hogy sorra vesszük, a srác megint mit NEM vett észre az elmúlt egy évben... akkor talán még valami jó is lehet belőle.

.

Niwrok írta:

13 okom volt S3


Tőled hallom először, hogy lesz folytatás   ... És hiába a "köznevelési szabály", annyira véglegesnek, lezárásosnak látszottak az évad utolsó képei, hogy nem is tudom, hogyan lehetne ezt értelmesen folytatni...

Szerintem:

Niwrok írta:

Nekem is bejött úgy általánosságban, hiszen megírtam, de a sok kisebb hibája mellett (mint például Ani általad is említett nyomozgatása) volt egy nagy, amivel nem igazán tudtam mit kezdeni...

Spoiler:

Ezzel nagyjából egyetértek, bár szerintem Byce halála millió másik okból eredetezthető, így a téves nyom sem teljesen téves nyom, csupán egy gondolatkísérlet, hogy mi vezethetett volna MÉG a megöléséhez...

De nekem a focimeccs elhúzásával sem volt akkora bajom, sőt abban nem is Bryce haláloka volt a legdurvább, hanem a lányok performansza... akkor még ugye egy fokkal visszafogottabban, mint a templomban. Ez is jó amúgy, hogy melyik volt előbb és melyiket látod előbb. Ide kapcsolódik, hogy múltkor láttam valahol, hogy nyugaton már ott tart a #meetoo, hogy nem szívesen dolgoznak együtt nőkkel, mert sokan félnek az alaptalan vádaktól és a túlérzékeny hisztis p*csák reakcióitól.


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

13 okom volt S3

Nekem is bejött úgy általánosságban, hiszen megírtam, de a sok kisebb hibája mellett (mint például Ani általad is említett nyomozgatása) volt egy nagy, amivel nem igazán tudtam mit kezdeni...

Spoiler:

De nekem a focimeccs elhúzásával sem volt akkora bajom, sőt abban nem is Bryce haláloka volt a legdurvább, hanem a lányok performansza... akkor még ugye egy fokkal visszafogottabban, mint a templomban. Ez is jó amúgy, hogy melyik volt előbb és melyiket látod előbb. Ide kapcsolódik, hogy múltkor láttam valahol, hogy nyugaton már ott tart a #meetoo, hogy nem szívesen dolgoznak együtt nőkkel, mert sokan félnek az alaptalan vádaktól és a túlérzékeny hisztis p*csák reakcióitól.

De szerencsére a sorozat még nem ... Ott kijönnek az ilyen árnyalatok, hiszen Jess éppen azért fordul el valamennyire a #metoo-s csoporttól, mert a templomos akciót már túl soknak tartja. A radikális feminizmus (ahol tényleg könnyen lehet az ember attól zaklató férfisoviniszta, mert ránéz egy nőre, vagy mert előreengedi valahol, neadjisten felajánlja, hogy viszi a csomagját) ugyanis nem keverendő a #metoo-val, bármennyire is nők vannak mindkettőben. A 13 Reasons Why szerencsére még megmarad a józanabbik vonalon, és sokkal inkább a #metoo része az, amivel kapcsolatban tényleg elindult, a szexuális erőszakot elszenvedettek hangjaként, és ezért lett szerintem másodszor is baromi ütős, ahogy Jess beszédet tart a témáról (az első ugye a tavalyi vallomása volt), és ahogy sorra felállnak az emberek, a többiek meg értetlenül, susmorogva nézik, hogy "Ne már, ő is ?!"... főleg amikor Justin állt fel... Mert ott foglalnak állást amellett, hogy ez egyáltalán nem csak "női" probléma.

Szóval szerintem is jó lett ez, nincs vele olyan végzetes bajom nekem sem, azért lett 8-as, de mondjuk nem 8,5 meg 9   .

.

R2-D2 írta:

.
A százados / Der Hauptmann


Az, hogy a srác beöltözik, az ugye nem titok, viszont már itt van a filmnek két rendkívül fontos és érdekes aspektusa. Az egyik, hogy a rendező a felütést követően sikeresen Harold mellé állítja a nézőt, az üldözött, éhes, koszos, csóró kiskatona szerencséje kifejezetten jó érzéssel tölti el a nézőt – innen amúgy nagyobb lesz majd a megrökönyödés később –, a sajnálat, amit eddig a karakter iránt éreztünk meglehetősen sokáig ki is tart. Nálam ez egészen pontosan abban nyilvánult meg, hogy a mozi jó ideig egyfajta beépülős thrillerként működött, tök sokáig azt hittem, az lesz a központi téma, hogy mikor derül ki, hogy ő tulajdonképp csak egy hamis százados. Sokáig szurkoltam neki, hogy megússza élve a dezertálást, sokáig azt gondoltam, azt kell figyelnem, melyik szembe jövő karakter jön rá a turpisságra, sőt még olyan szinten is megvezetett a mozi, hogy – tekintve a vázolt háborús állapotokat –, még azokban a katonákban is dezertőrt láttam, akik nem voltak azok… tudjátok, „Az a gyanús, aki nem gyanús.” Még büszke is lehetett lenni a srácra, hogy bizonyos helyzetekben milyen leleményesen dumálja ki magát, mennyire is kihasználja az egyenruha adta hatalmat – mert az elején még csupán az életben maradásáról volt szó. Sőt, nem is egyszer van elhelyezve a moziban olyan dialógus, ami kvázi felmentést ad a turpisság alól, olyan szöveggel, hogy ha nem csinálod ezt, meghalsz…

Aztán ebből a nagyon kellemes, izgalmas thrillerből egyszer csak (szép fokozatosan, a bőrünk alá kúszó iszonyattal együtt) átváltunk egy nagyon kemény pszichopata gyilkosos moziba. Willi és az időközben hozzá csapódó társai németországi barangolásai folyamán eljutnak egy munkatáborba, ahol a dezertőröket tartják fogva – még a táborba lépéskor sem gondolhatja a néző, mi lesz ebből. Nem is mondom el, szerintem mindenki élje át saját maga azt az őrületet, amik a filmben történtek – hangsúlyozom, valós események alapján – mindenesetre a kezdeti szimpátia, amit oly nagy műgonddal felépítettek az alkotók szép lassan romokba dől. Elképesztő látni, hogy az egyébként valóban betegnek tűnő sráccal mit művel az egyenruha, a századosi rang által megörökölt hatalom… ugyan, ha az ember figyel, már a beöltözéskor lehetett látni ennek jeleit, de akkor nem nagyon tulajdonítunk túl nagy jelentőséget neki – simán lehet azt gondolni, hogy az üldözött, megzavarodott kiskatona saját negatív élményeit vetíti ki a viselkedésében.

Magam részéről egy picit az összecsapottnak érződő fináléval, a szállodás, kisvárosi végjátékkal nem vagyok kibékülve – ott már annyira elszaladt a ló a Harold kommandóval, hogy nézni is rossz volt. Talán még azt lehet felhozni hibának, hogy olyan istenigazából nem boncolgatja a százados lelkivilágát, de ha meg belegondolok, sokkal félelmetesebb lett ez, így, a maga némaságába burkolódzó főhős sztorija. Az viszont nagyon bejött, ami a katonai bíróságon történt – roppant kegyetlen, de egyben totál hihető és életszerű volt, ahogy az ügyet kezelték. Willi Harold története egyszerre az emberi gyarlóság és jellem görbe tükre (akkor is, ha a srác nyilvánvalóan pszichopata volt), valamint a náci Németország végnapjainak a kórképe – az élet tud fura dolgokat produkálni, s hála néhány filmesnek, néha mi is megismerünk belőle párat. Az A százados, a maga kegyetlenségével, megdöbbentő jellemfejlődésével, egyedi hangulatával egy maradandó élmény – de egyben egy újabb olyan film, amit vélhetően elég egyszer megnézni.

85%  

Már amikor írtál róla, akkor is érdekesnek találtam az alaphelyzetet, ami a klasszikus szólás szerint olyan, mint amikor a szart felrakják a polcra, aztán rögtön lekvárnak hiszi magát  . Annyiból jó volt, hogy csak ennyit írtál, hogy tudtam, érdemes megnézni, de azért maradjon még benne felfedeznivaló. Mert az tényleg jó, hogy Harold hogyan színészkedik a ruhában, hogyan képes előadni a tisztet annyira, hogy senki ne nagyon merje megkérdőjelezni a rangját és a hatalmát. A sokszor értelmetlen brutalitás is jól benne volt, az ágyús kivégzéssel például, és ahogy az őrület egyre jobban elhatalmasodik, és már mindenki zagyvaságokban beszél két alkoholista orgia között, mert jönnek a britek, és úgyis vége lesz, akkor meg legalább utoljára legyen egyszer jó... A vége nekem sem jött be, nagyjából a két humorista előadásáig kötött le a film, ezért lett a pont egy kicsit kevesebb.

A filozofálás helyett, hogy megtenném-e ezeket a túlélésért, viszont engem jobban érdekelt a beépüléses-lebukásos sztori, és az, hogy ez hogyan tartható fenn. És tetszett a válasz, hogy igazából sehogy    ! Talán az első faluig, a kocsmajelenetig igen, ott még Haroldon magán múlik, hogy hogyan marad hihetően a szerepben, de a tanyától kezdve azért maradhat a Hauptmann, mert mindenkinek, akivel találkozik, egy Hauptmannra van szüksége (ennyiből már a falusiaknak is, hogy elvégezze azt a piszkos munkát, ami részükről gyilkosság lenne). Onnantól, hogy Harold katonákkal áll szemben, sorozatosan lebukik a nadrágja miatt, mert nem az ő mérete  ! Persze még mindig kell a fellépése, a karizmája hozzá, de ahogy a tanyán talált dezertőröknek kell egy parancsnok, aki mellett nagyobb valószínűséggel élnek túl (sőt, már talán "Péntek" is ezért olyan lelkes sofőr és inas), úgy van a tábor őreinek is szükségük valakire, aki megszabadítja őket a foglyok jelentette macerától. És ilyen helyzetben már az sem számít, amikor bevallja, hogy lopta a ruhát, mert itt a ruhának van tekintélye, és kell, hogy valaki legyen benne, aki tudja is viselni. A ruha képviselte rend és hatalom volt az, amire egy vesztes háborúban mindenkinek nagy szüksége volt megnyugvásként, ösztönzőként vagy kifogásként.

Úgyhogy részemről az volt a konklúzió, hogy itt nem csak a ruha tette az embert, hanem az ember is tette a ruhát.

8/10

.

Niwrok írta:

A százados / Der Hauptmann



Már amikor írtál róla, akkor is érdekesnek találtam az alaphelyzetet, ami a klasszikus szólás szerint olyan, mint amikor a szart felrakják a polcra, aztán rögtön lekvárnak hiszi magát  . Annyiból jó volt, hogy csak ennyit írtál, hogy tudtam, érdemes megnézni, de azért maradjon még benne felfedeznivaló. Mert az tényleg jó, hogy Harold hogyan színészkedik a ruhában, hogyan képes előadni a tisztet annyira, hogy senki ne nagyon merje megkérdőjelezni a rangját és a hatalmát. A sokszor értelmetlen brutalitás is jól benne volt, az ágyús kivégzéssel például, és ahogy az őrület egyre jobban elhatalmasodik, és már mindenki zagyvaságokban beszél két alkoholista orgia között, mert jönnek a britek, és úgyis vége lesz, akkor meg legalább utoljára legyen egyszer jó... A vége nekem sem jött be, nagyjából a két humorista előadásáig kötött le a film, ezért lett a pont egy kicsit kevesebb.

A filozofálás helyett, hogy megtenném-e ezeket a túlélésért, viszont engem jobban érdekelt a beépüléses-lebukásos sztori, és az, hogy ez hogyan tartható fenn. És tetszett a válasz, hogy igazából sehogy    ! Talán az első faluig, a kocsmajelenetig igen, ott még Haroldon magán múlik, hogy hogyan marad hihetően a szerepben, de a tanyától kezdve azért maradhat a Hauptmann, mert mindenkinek, akivel találkozik, egy Hauptmannra van szüksége (ennyiből már a falusiaknak is, hogy elvégezze azt a piszkos munkát, ami részükről gyilkosság lenne). Onnantól, hogy Harold katonákkal áll szemben, sorozatosan lebukik a nadrágja miatt, mert nem az ő mérete  ! Persze még mindig kell a fellépése, a karizmája hozzá, de ahogy a tanyán talált dezertőröknek kell egy parancsnok, aki mellett nagyobb valószínűséggel élnek túl (sőt, már talán "Péntek" is ezért olyan lelkes sofőr és inas), úgy van a tábor őreinek is szükségük valakire, aki megszabadítja őket a foglyok jelentette macerától. És ilyen helyzetben már az sem számít, amikor bevallja, hogy lopta a ruhát, mert itt a ruhának van tekintélye, és kell, hogy valaki legyen benne, aki tudja is viselni. A ruha képviselte rend és hatalom volt az, amire egy vesztes háborúban mindenkinek nagy szüksége volt megnyugvásként, ösztönzőként vagy kifogásként.

Úgyhogy részemről az volt a konklúzió, hogy itt nem csak a ruha tette az embert, hanem az ember is tette a ruhát.

8/10

.

Örülök, hogy megnézted, most, hogy visszaolvastam magam, meglepően sok jelenetre emlékszem belőle. Vannak filmek, amiket egy év múlva az istennek sem tudok visszaidézni... de ezt igen.

A ruhás hasonlat találó. Már csak abból a szempontból is, amit írtál: "A ruha képviselte rend és hatalom volt az, amire egy vesztes háborúban mindenkinek nagy szüksége volt megnyugvásként, ösztönzőként vagy kifogásként."

Ami jó, az jó.

.
.

.






El Camino: Totál szívás - A film





El Camino... azaz Az út… aminek így, az egész ismeretében tényleg van értelme, bár előtte picit gondban voltam, mit is akar jelenteni a cím: ez a film a BB sorozat fináléjának lezáratlan szálát fejezi be, annak a bizonyos Jesse Pinkmannak a történetét, aki megannyi feledhetetlen pillanatot szerzett az anyasorozatban. Aki ugye a végjátékban lehetőséget kap az újrakezdésre – s ami újrakezdés tulajdonképp mindezidáig a néző fantáziájára volt bízva (mielőtt bárki bármi fenomenális feloldozást vár, le kell csillapítsam a lelkesedést, bőven kell még fantázia a továbbiakhoz majd most is).

Már hat évvel ezelőtt leírtam, hogy minden jogos erényei mellett nem tartom a világ legjobb (drámai) sorozatának a Breaking Badet. A végére qrva jó lett, közben is voltak zseniális karakterei és eseményei, de néha nekem túl lassú és idegesítő volt (ugye, a légy és Skyler) – a nagy többség által istenített BB stílus sem mindig jött be igazán. Ettől függetlenül szívesen gondolok rá vissza, anno nagy élmény volt nézni, s hát valamiért csak belevágtam a Better Call Saulba - mint ahogy szinte rögtön rávetettem magam erre a két órás szösszenetre is. Nem is gondoltam abba bele előtte, van-e létjogosultsága így, ennek, nem igazán gondolkodtam azon, mit lehet kihozni Jesse sztorijából az után az ominózus, vérgőzös balhé után… sőt, azt is meg kell valljam őszintén, hogy fura mód Walter tette tűélesen beleégett az emlékezetembe, de hogy mi történt a BB záró évadában Pinkmannel, azt el is felejtettem. Volt is hát megdöbbenés, mikor szakállasan megláttam menekülni egy autóban…

Érdekes mozi ez az El Camino. Úgy istenigazából az égvilágon semmi szükség nem volt rá, tulajdonképp semmit nem adott hozzá a BB történetéhez, sőt, a film végén szinte ugyanott tartunk, mit a BB végén – csak a helyszín, és az időpont más, no meg a körülmények némileg békésebbek – de az tény, hogy egy nagy nosztalgiabuliként kiválóan működik. Olyan, mintha egy megkésett (6 évet késett) visszatapsolt elbúcsúzás, amin mindenki (szinte mindenki), még egyszer utoljára meghajol a színpadon. Mert ugyan mire másra lehetne vélni azt az alkotói szándékot, hogy a mozi nagy része flashbackkből áll, és amikben szépen sorjában kerülnek elő azok a karakterek, illetve karakterek egy része, akik a BB-ben fontos szerepet kaptak? Persze, ha egyenként végigmegyünk a korabeli stáblistán, találunk jócskán hiányzókat, ezzel pedig lehet érvelni a nosztalgiafilmes állításom ellenében – de akkor is úgy érzem, nincs itt másról szó, mint egy utolsó utáni BB búcsúról. Mert ez a történet szerintem sem érzelmileg, sem izgalmilag nem indokolt volna filmet, Jesse útja, az a bizonyos El Camino nem rejt annyi érdekességet – és legfőképp újdonságot – hogy kitöltsön egy, a sorozathoz kapcsolódó, két órás sztorit.

Állításaimat igazolandó, rögtön a nyitó képekben, kb. öt mondat erejéig Jesse a múltban beszélget az egyik ikonikus karakterrel, akivel kapcsolatban egyre szembetűnőbb, hogy milyen hülyén néz ki egy színész ebben a korában, ha egy 10 évvel korábbi állapotot kell eljátszani – ez mindig is így volt, most sincs máshogy. Ja, és úgy igazából az első két percben az is megtudjuk, hol fog végződni a mozi – nem tudom, mennyire okos húzás ez dramaturgiailag, hogy ezt el is árulják. Jó, persze nem lehet biztosan tudni, minden úgy lesz-e, ahogy beszélik, de a rutinos néző kitalálhatja, mire megy ki a játék – illetve a menekülés vége. A való életben ugyanis szinte percekre vagyunk időben és térben a mészárlástól, ami a BB fináléja volt, Jesse pedig szakállal, fizikai és lelki sérülésektől tizedelve épp menekülőre fogja. Sok hely nincs, ahova mehet, két korábbi barátjánál köt ki – ők pedig tartoznak neki annyival, hogy elrejtik (és kvázi felépítik) pár napra – de ide tartozik, hogy nekem például fingom sem volt (s most sincs), ki ez a két srác. Ekkor tudjuk csak meg igazából, sok-sok flashbacken keresztül, mi is történt Jessevel fogsága alatt, valamint felveszünk egy elsőre totál értelmetlen szálat is, amiben egy szőnyegbe tekert takarítónő hulláját kell kidobni a másodikról, majd kivinni a sivatagba – igen, a sivatag elengedhetetlen nosztalgiafaktor, ha már BB-ről van szó. Azért, gondoljunk csak bele, mennyi minden történt ott… elég csak Walter alsógatyás évadkezdőjére, vagy Hank esetére gondolni…

Jesse felépülése, szenvedése azonban korántsem érdekes. Nagyon lassan építkezik a film (BB örökség), sokáig nem is tudjuk, ki miért szerepel benne, s mire teljesen összeáll a kép, a néző némileg elveszti érdeklődését. Lehet, hogy az igazi hardcore fanok teljesen el tudnak merülni a részletekben, rögtön tudják, ki kicsoda, mi motiválja, ki is a porszívóügynök (R.I.P. Robert Forster), no meg a hegesztősök, de nekem mindezen információk hiányoztak… mert eszembe sem jutott, hogy részben vagy egészben újra kellene nézzem ez előtt a BB S5/2-őt. Pedig kellett volna, mert így a tudatlanságom bizony azt eredményezte, hogy nem voltak rám hatással bizonyos események. Sőt, ha nem lettek volna a flashbackek, akkor még Jessevel kapcsolatban sem lett volna tiszta minden – az egész mozi visszaemlékezések és a jelen fura szimbiózisából építkezik, így adja ki a srác utolsó hónapját… de nem éreztem azt, hogy ezt nekem mindenáron látnom kellett volna.

Több helyen olvastam, hogy az El Camino többek között azért jó és különleges, mert nem azt adja, amit az átlag BB néző várt… nos, ez az érvelés szerintem sántít: valami attól jó, hogy nem olyan, mint jó elődje? Az utolsó évad tükrében különösen, arra már ott annyira felpörögtek ott az események, hogy ahhoz képest ez a pótfinálé rendesen lassúnak, erőltetettnek tűnik. Mintha egy nagy vihar elülő hullámait láttam volna, amiben az egyik főszereplő a jól megérdemelt (?) megnyugvását érdemli ki, kapja meg… de mindeközben a kötelező BB stíluselemek szerepeltetésével önmagában még nem elég arra, hogy jó is legyen. Szerintem az átlag BB néző is egy izgalmas, ennél talán pörgősebb, fordulatos, meglepetésekkel tarkított kis sztorit várt volna, ebben pedig, ha nincs az a minimális bosszúszál ami van, némi lövöldözéssel, tulajdonképp nem nagyon történik semmi. Egyfajta merengős road movie (ne már, neo-western hasonlat egy pisztolypárbaj miatt??), amit azzal próbáltak, tudtak érdekessé és szerethetővé tenni, hogy beemeltek – néha csak utalás szintjén – olyan dolgokat, ami a BB rajongók szívét megdobogtatja. Nem tagadom, nekem is fülig ért a szám, mikor Mr. Walter White megjelent, de ha a szívem mélyére nézek, el kell ismerjem, meglehetősen erőltetett volt az ő közös jelenete is Jessevel. Persze, jó volt látni, meg ha nem lett volna, hiányzott is volna, de talán találhattak volna a történethez szervesebben illeszkedő flashbacket is (nem beszélve megint arról, hogy az a jelenet elvileg nagyon a BB elején kellett, hogy játszódjon, s akkor meg megint csak nem szerencsés Bryan Cranston és Aaron Paul öregedése).

Mindezek ellenére annyira természetesen nem rossz egy film az El Camino, de szerintem egy utolsó epizódként jobban ütött volna. Mikor az ember benn van a dolgok sűrűjében, mikor minden esemény, motiváció még friss, minden érzés, élmény meghatározó – így kicsit felemás a végeredmény. Örül az ember az ismerős helyszíneknek, arcoknak, beállításoknak, képeknek (a rohanó felhős Time Lapse ikonikus), tulajdonképp megnyugvást is találhat Jesse sorsában, de valahogy mindezt vagy rövidebben kellett volna elmesélni, vagy kicsit felturbózni a közben történteket. Így – nekem – csak a felmelegített hasábkrumpli esete jut eszembe róla: jó, jó, de frissen finomabb.




75%




.

R2-D2 írta:

.
Három óriásplakát Ebbing határában

Ez valami hihetetlen volt. Korai kijelenteni, hogy az év legjobbja, de hogy nálam dobogós lesz, az majdnem biztos: nagyon-nagyon rég láttam már ennyire összeszedett, remekül felépített, fordulatos történetet, aminek olyan dumái és gondolatai vannak csak úgy mellékesen, hogy a néző tátott szájjal bámulja a képernyőt. Egyik ámulatból a másikba estem, és közben minden egyes fordulat, meglepetés teljesen hiteles volt, minden egyes jellemfejlődés, karakter megnyilvánulás borzongatóan hihető és életszerű. Egy történet, amiben nincs jó és rossz, csak a harag, a düh, a gyűlölet van, egy első pillanatban bosszantónak, de ártatlannak tűnő plakátkampány következtében elszabaduló indulatok és az azokra adott reakciók olyan láncreakciót idéznek elő, hogy súlyukkal szinte belepréselnek a fotelbe. Még akkor is emlékezetes lenne ilyen fordulatokkal, ha nem lenne ilyen dumája, ami van – nem egészen thriller, inkább dráma – aminek rengeteg mondanivalója és temérdek lefejteni való rétege van. S hogy, hogy nem, ahogy haladunk előre a történetben, egyre inkább Yoda szavai motoszkáltak bennem: „…Anger leeds to Hate, Hate leeds to Suffering.” Kibaszottul találó…

95%

Kíváncsi voltam, lesz-e másodjára is ekkora hatással rám a film, de azt kell mondjam, igen. Sokat hozzátett, hogy ezúttal szinkronnal néztem, azok a dumák... megtették hatásukat. Nem véletlen, hogy ezé a faszié az Erőszakik is.

Továbbra is zseniális, az utóbbi évek egyik legjobbja. Történetében, mondandóiban, szövegében, színészi játékaiban, mindenben: szinte kéreti magát, hogy újranézze az ember. Nem úgy, mint egy látványfilmet, ahol bizonyos jelenetek után sóvárog az ember, hanem - mint mondjuk az Egy becsületbeli ügynél - mert szinte meg akarja tanulni a néző az egész film szövegkönyvét, annak részeit.

A BD extratartalma közül kemelném a kb fél órás kis játékfilmet, egy jó kis kavarós vonatos történetet: abban is remek dramaturgiával, ugyanilyen fanyar humorral áll össze a teljes kép. A kimaradt jelenetek is jók, néhányat benn hagyhattak volna a moziban, a werkfilm pedig - bár nem minden idők legjobbja - eléggé körbejárja a film születésének körülményeit.

Csak ez a cím... próbálom promótálni a mozit több felé, de mindenki csak húzza a száját, mikor mondom, mit kell néznie...



.

.




Zombieland 2 - A második lövés




„A túlélés második szabálya: Duplázás (vagyis a mozi címében szereplő Double Trap), mert mindig meg kell bizonyosodnod arról, hogy a szörnyeteg halott, ezt a legkönnyebben úgy teheted meg, ha a biztonság kedvéért még egyszer fejbe lövöd.”

Kicsit morbid – ahogy amúgy az egész franchise is az –, hogy pont a Double Trap a film alcíme, ugyanis nem egy ócska mozit kell még egyszer agyonütni, nehogy felkeljen: a Zombieland 2009-es első fejezete számomra egy nagyon kellemes szórakozás volt már anno is. Majd’ 10 évvel később újranézve icipicit talán vesztett a varázsából, de a mai vígjátékok között még így is megállja a helyét – abból a szempontból mindenképp, hogy nem lépett át azon a számomra lélektani határon, amikor a történet az obszcenitás és gusztustalanság felhasználásával próbálja „viccesebbé” tenni a filmet. Sajnos, a második fejezet épp ebben múlja alul elődjét: egy qrva jó zombis vígjáték lehetne, az egyik kedvencem is talán – de sajnos az a rengeteg hányás, és a néha bántóan sok mocskos beszéd kifogta a szelet a vitorlából… számomra. Még így is jó kis értékelést érdemel, mert biza’ jókat röhögtem menet közben, egészen ötletes jelenetek, fárasztó és kevésbé fárasztó poénok özönén keresztül jutunk a Fehér Házból Babilonba – de volt bizony olyan többször is, hogy hányásfóbiám miatt behunytam a szememet nézés közben.

A Zombieland 2 nem csupán egy felturbózott, „többet, nagyobbat, látványosabban” folytatatás. Szellemisége, hangulata, dramaturgiája, stílusa – de legfőképp színészei – maradt a régi, ugyanúgy részben narrációra épülő történetmeséléssel operál, ugyanúgy áttörve azt a bizonyos negyedik falat, aminek oly sok példáját láttuk mondjuk a Kártyavár sorozatban, de képes újat is hozni, különösen a fagyasztóban túlélt szőke picsa személyében. A hagyományoknak megfelelően egészen zseniális kis monológgal kezdődik a film – Columbus nézőkhöz intézett köszöntője egyszerre volt szívmelengető és vicces is. A film nagyjából figyelembe veszi az első epizód óta eltelt időt, főhőseink – sztem zseniális ötlet által vezérelve – a Fehér Házba költöznek, ez pedig vicces helyzetek sokaságának biztosít magas labdát, amit az alkotók szépen sorban le is csapnak. Így telik a zombiktól hemzsegő világban az idő – kicsit olyan, mint egy mókás TWD epizód – mígnem belefutnak egy szőke csajba, aki szépen befurakodik a főhősök életébe… és az ember agyába. Madison (Zoey Deutch), a hűtőkamrás csaj talán az egész film (és ezzel együtt a magyar szinkron) legnagyobb húzása: karakterébe mindent beépítettek a szőke plázacicákkal kapcsolatos sztereotípiák terén. Az a duma, az a szőkenős picsaság, az az egész jellem, amit ő képvisel részben igazi színfoltja a néha talán önismétlésbe hajló mozinak, részben pedig egy remek kritika, görbe tükör bizonyos társadalmi értékeknek és szereplőknek.

Ahogy amúgy a másik új szereplő és annak közege is: a konfliktus ugyanis ebben a  moziban abból ered, hogy Little Rock (anyám, Abigail Breslin, a Végjáték Valentin Wigginje, hogy felnőtt és meghízott!!) lelép egy hippivel, bizonyos Berkeley-vel (Avan Jogia, a Tut sorozat fáraója). Az első rész road movija pedig az által tér vissza, hogy főhőseink Washingtonból Babilonba indulnak, hogy visszaszerezzék a csapat negyedik tagját – ez a szál meg a hippi kommunákkal kapcsolatos poénokat lovagolja meg. Persze, a végén mégsem minden az lesz,a minek látszik, de ez a „Szeretkezz, ne háborúzz”, a fegyverek nélküli közösség egy zombiktól hemzsegő világban nem kicsit tűnik szatirikusnak. Talahasse, Colombus, némi vargabetű után Witchita, no meg a kihagyhatatlan színfolt, Madison útnak indul hát Little Rock után – ezúttal egy óriási Elvis poént közbeiktatva. Beszarás, amit a karakterek Graceland kapcsán művelnek, nagyon jól és viccesen van ötvözve a humor és a tisztelet Elvis kapcsán. S ha már humor, tisztelet és kikacsintás: nem mehetünk el a T-800-asok mellett sem, ami a Terminátor franchise-t emeli be a sztoriba, de a csúcs egyértelműen Bill Murray stáblistás jelenete volt: ahogy az egészet kezelték, ahogy Columbus kvázi elnézést kér a rajongóktól, ami a nulladik napon történik, az szintén qrva jó…

… és majdnem tökéletes is lenne, ha nem lenne tele ez a jelenet is, meg amúgy a film nagy része azzal a bizonyos hányással. Értem én, hogy a betegség, kvázi az egész fertőzés azzal kezdődik, de úgy gondolom, ennek premier plánban használata és mutatása csupán egy roppant ócska hollywoodi filmvígjáték klisé. Az csak egy dolog, hogy én köztudottan fóbiás vagyok, de azt gondolom, hogy egy jó vígjátéknak – s ennek is – önmagában el kellene tudnia adni magát mindenféle altesti és gusztustalan humor nélkül is. Magam részéről legalábbis jobban kedvelem azokat, amikben a vicces élethelyzeteken és poénokon lehet nevetni, s nem azon, ki mikor kit hányt nyakon – még ha ez egy fertőzés része is. Ugyanúgy ide tartozik a túlságosan vulgáris beszéd is: Tallahassee figurájához kétségkívül illik a dolog, a redneckes, suttyó parasztos stílusnak kétségkívül velejárója, de ne azért legyen részben korhatáros egy mozi, mert annyit káromkodnak benne. Sokkal jobbak voltak azok a jelenetek, amik mondjuk a szokásos éves zombiirtásos verseny díjazottjait mutatták: egészen kreatív (és fárasztó) ötleteket láthattunk közöttük. Jó, a Pisai ferde torony talán már sokk volt, de azon kívül is volt kifejezetten röhejes győztes.

Aztán az is mekkora húzás volt, hogy Tallahassee és Colombus gyakorlatilag  önmagukkal kerültek szembe egy fura jelenetben, mert nem elég, hogy a castingosok nagyszerű munkát végeztek a hasonmások kiválasztásával, de ahogy a szabályokra rákontráztak a parancsolatokkal, ahogy az autós, fegyveres farokméregtést kitalálták, no meg, ahogy az egész találkozás végződik, az nagyon tetszett. Egyébként menet közben arra gondoltam, mekkora poén már, hogy azok a karakterek, akik hőseink mellé csapódnak az úton, szépen el is tűnnek, de aztán Madison figuráján keresztül ez a látszólag egyszerű alapvetés is borulni látszódott. Valahogy az egész mozinál azt éreztem, hogy – mostanában szokatlan módon – a vicc mellett jutott idő a forgatókönyvre is, valahogy az jött le, hogy igazából semmi nem történik benn céltalanul. Jó, tapasztalt filmfogyasztóként rögtön beugrott, hogy az off-screen halál az nem halál, de még ennek is volt épkézláb magyarázata a sztoriban.

A finálé meg… zseniális. Egy óriási mészárlást megfejeltek egy olyan tömeges zombiirtással, hogy amihez hasonlót láttunk már ugyan más komoly és kevésbé komoly moziban, de itt valahogy hatványozottabban ütött az egész. Én legalábbis az utolsó pillanatig nem tudtam, mire megy ki a játék, rendesen megvezettek a kétségbeesett küzdelem látszólagos elbukásával – hogy aztán széles vigyorral nézzem, hova tűnik az egész zombisereg. Gondolkodtam utána, mennyire is hatásos lehetett volna, ha a film bevállal egy vezéráldozatot, milyen jó kis drámai ízt kapott volna az egész – de aztán arra kellett rájönnöm, hogy ez így volt jó, ahogy volt. A Zombieland 2-nek nem állt volna jól a dráma, ez egy vígjáték, ami meg is maradt azon keretek között. Megmaradt a saját szabályai között, sőt a Túlélés 8-ik szabálya, miszerint „Szerezz tökös társat” a film végére talán a legfontosabb alapvetés lesz mind közül…

Tudom, hogy a mostani zombi dömpingben nehéz már újat mondani, szinte mindent láttunk már a vásznon a témában, de a Zombielandnak sikerült a helyenként tényleg brutális, véres és gusztustalan „népirtást” viccessé tenni. Ha úgy veszem, zombis témában minden megvan benne, ami mondjuk a mostanra elfáradó TWD sorozatban is(sőt, a modern Holtak hajnala gyors élőhalottjait is megidézi),itt sem sajnálták a maszkokra, látványra a pénzt, de mindezek mellett kifejezetten szórakoztató kis kaland lett, immár másodjára az egész. Ezek után egyébként – bár ez csak egy rajongói ötletelés – lehet, elférne a TWD-ben is egy ilyen lazább, viccesebb epizód, fennhang, mondjuk, egy Odaát szerkezetű sorozatban egy ilyen szinte kötelező lenne. Nekem ez, így – mínusz ugye a sok rókázás – ilyen mixben nagyon tetszett, Madison karaktere és dumája meg szinte belém égett… még jó, hogy nem vagyok fiatal és ezt nem kel napi szinten elviselnem.




80%



.

R2-D2 írta:

.
Zombieland: Második lövés

Tudom, hogy a mostani zombi dömpingben nehéz már újat mondani, szinte mindent láttunk már a vásznon a témában, de a Zombielandnak sikerült a helyenként tényleg brutális, véres és gusztustalan „népirtást” viccessé tenni. Ha úgy veszem, zombis témában minden megvan benne, ami mondjuk a mostanra elfáradó TWD sorozatban is(sőt, a modern Holtak hajnala gyors élőhalottjait is megidézi),itt sem sajnálták a maszkokra, látványra a pénzt, de mindezek mellett kifejezetten szórakoztató kis kaland lett, immár másodjára az egész. Ezek után egyébként – bár ez csak egy rajongói ötletelés – lehet, elférne a TWD-ben is egy ilyen lazább, viccesebb epizód, fennhang, mondjuk, egy Odaát szerkezetű sorozatban egy ilyen szinte kötelező lenne. Nekem ez, így – mínusz ugye a sok rókázás – ilyen mixben nagyon tetszett, Madison karaktere és dumája meg szinte belém égett… még jó, hogy nem vagyok fiatal és ezt nem kel napi szinten elviselnem.

80%

Nem is a zombis dömping miatt -bár a legutóbbi TWD évad nem segített, az biztos-, inkább általánosságban a folytatásdömping miatt, de egyre nehezebben veszem rá magam az ilyen tíz év után összetákolt második/harmadik/x-edik részekre. Biztos tetszett volna, mert kedveltem az első részt, de ez és például az új Terminátor sem volt elég vonzó alternatíva...

Jókat írtál róla, kicsit visszahoztál az akkori hangulatból, de itt már nem játsszák, úgyhogy majd egyszer elcsípem.

.

Niwrok írta:

Zombieland: Második lövés

Jókat írtál róla, kicsit visszahoztál az akkori hangulatból, de itt már nem játsszák, úgyhogy majd egyszer elcsípem.

.

Érdemes. Madison miatt érdemes.

.

.





Terminátor – Sötét végzet





Azzal kell kezdjem – és ez nagy mértékben befolyásolja a végső értékítéletemet is – hogy szívem szerint elküldeném az anyjába az összes producert, stúdiót, az egész Hollywoodot az olyan húzásaikért, mikor egy több részből álló sorozatot képesek úgy újraírni, hogy az időközben elkészült mozik egy részét egész egyszerűen ignorálják (ugyanez vonatkozik mondjuk más világok más történeteire, műfajaira is – ld. még Disney SW Kánon és Legends, stb.) Teljesen elmebeteg, mocskos és aljas húzás (remélem, jó nagyot buknak vele), hogy az eddigi 5 Terminátor filmből kapásból kukázzák az utolsó hármat, csak azért, mert valami fasz úgy gondolta, jó sok pénzt fog keresni azzal, hogy a Sötét végzet a T2 folytatásaként kerül a moziba, visszahozva Linda nagyit meg Schwarzi papit… hát, nem fog… s nagyon remélem, az egész franchise örökké pihenőre tér. Ez, így, ilyen formában, pláne az egész filmcsomag tekintetében egy eszetlen kapkodás, egy értelmetlen, látványorientált ötletelés csupán – aminek mélypontja számomra egyértelműen ez az epizód, szorosan vállvetve mondjuk a harmadik résszel.

Nehéz indulat nélkül beszélnem róla, egyszerűen képtelen vagyok megbarátkoznom magával az ötlettel, amit az öntelt seggfejek elvárnak tőlem: hülye néző, felejtsd el mindazt, amit az elmúlt 28(!!) évben Terminátor címen láttál, csak ez az igazi és egyetlen hiteles története a sztorinak. Tegyem mindezt úgy, hogy pl. – a nagy többséggel ellentétben – nekem bizony a 4 és 5 is tetszett, sőt a Salvation az egyik kedvenc T mozim. Nem kérem, én nem teszem, az a helyzet, hogy ezt fogom én elfelejteni: ennél értelmetlenebb és feleslegesebb folytatást én még az életben nem láttam talán semmilyen franchise-ban. Mert ha még valami új, eredeti, normális gondolatok mentén megfogalmazott forgatókönyvvel rendelkezne, valami igazán értelmes kis ötletet kibontva valódi folytatásként lenne képes funkcionálni, talán képes lennék megbocsájtani neki… de nem. Ez semmi más, mint egy agyatlan, korunk nézői igényeihez igazított látvány- és akcióorientált baromság, ami szinte mindenen alulmúlja bármelyik elődjét. Megint csak ámulok és bámulok a viszonylag pozitív fogadtatáson, megint csak nem értem, mitől lenne ez bármiben jobb változat, mint mondjuk volt a T3…

Van egy kedves ismerősöm, aki úgy próbálja menteni a T mundér becsületét, hogy kvázi egy alternatív idősíkként tekint erre a filmre – az ő nézőpontja az, hogy mindig is érdekli, milyen az, mikor egy filmnek, történetnek van egy másik kimenetele is. Ebből a szemszögből vizsgálva persze lehet, hogy a Sötét végzet egy értékelhető kis film, aki képes erre így tekinteni, az még jól is járhat vele… én azonban, mint vén, rigolyás f@sz inkább maradnék az ún. eredeti idővonalon – még ha abban is vannak furcsaságok. Egyébként… valahol az X-men is akkor esett ki nálam a pixisből, mikor össze-vissza kavartak mindent a karakterek múltjával és jelenével. Épp ezért a mások által sokkolónak, zseniálisnak és bravúrosnak tartott nyitó jelenet nálam lekapcsolta a lámpát – egy ideig próbáltam ugyan elhelyezni az egészet az eddigi eseményláncolatban, hogy akkor ez most akkor hogy változott és mi módosult, de aztán rájöttem, kár a gőzért. Az egész franchise egyik legfontosabb és legalapvetőbb elemét sikerült kivenni a sztoriból, ami nélkül tulajdonképp nem is létezik a T Univerzum… ja, hogy aztán egy mérhetetlenül ócska húzással csináljanak egy majdnem ugyanolyat.

Egyébként is, ez megint egy olyan film – akár SW is lehetne – ami nem csinál mást, mint a korábbi, sikeres elődeit gyakorlatilag teljesen lekopizza: jé, van megint egy T-800-as, megint van egy nő, akit megint meg kell menteni, megint van egy katona, aki a jövőből jött, hogy megmentse, megint van egy hiperszuper-elpusztíthatatlannak tűnő új Terminator (most REV-9), meg megint egy mesterséges intelligencia, ami a jövőben kicseszik az emberiséggel. Ja, mert csak úgy szimplán lekapcsolja a villanyt majd és ebbe belepusztul a világ, de ez még a kisebbik baj, a nagyobbik, hogy – tekintve, hogy ugye ez már nem a Skynet, hanem valami más – jövőbeni gépek, repülők tervezésében nulla kreativitása van: ugyanúgy néz ki ez a jövő is mint korábban. Hogyne, persze, mert hiába más minden, hiba maradt el az Ítélet napja, hiába nincs Skynet, csak úgy fejlődik minden a film szerint és az írók agyában is tovább, mint eddig: még a gépek is ugyanolyanok. Ez is szimplán egy óriási biztonsági játéknak indult a stúdió részéről, hogy komplett dizájnt, dramaturgiát exportál korábbról, hátha a nézők örülni fognak annak, hogy ugyanazt nézhetik megint, ugyanazzal a kimenetellel, csak más karakterekkel – ennél a T5 sokkal, de sokkal kreatívabb ( nem utolsósorban viccesebb) is volt a maga időutazásaival.

Szóval. Van egy mexikói csaj, Dani (Natalia Reyes), aki Sarah Connorhoz hasonlóan nem tudja, hogy milyen fontos szerepe lesz a jövőben, és azt sem, hogy a jövőből visszaküldtek egy terminátort, hogy megölje őt. Ez egy új modell, nagyon próbál hasonlítani a T-1000-re, de most REV-9-nek hívják (Gabriel Luna), ellenben sokkal fejlettebb és veszélyesebb – épp ezért egy sokkal fejlettebb és veszélyesebb embert küldenek vissza ellenfelének, Dani megvédésére. Itt keveredik amúgy a T2, a T3, ugyanis a katona a jövőből nő, Grace névre hallgat (Mackenzie Davis) és első pillantásra szintén egy terminátor, de aztán kiderül, hogy csupán egy Tökéletes katona (még jó, hogy nincs jégfürdő). Grace és REV-9 harca nem mondom, hogy rossz, de valahogy úgy éreztem, nincs egyensúlyban a két ellenfél, mégis mindig sikerül kereket oldani a menekülőknek. Aztán jön az IGAZI Sarah Connor, és persze emberként, vénkisasszonyként jól szétrúgja a REV-9 seggét… átmenetileg. Ez is olyan tök logikus. Így már hárman menekülnek Mexikóból az USA-ba (az alagút a határ alatt az kínosan röhejes) egy indiai stílusú utazási módon, egy vonat tetején, amikor is olyan hirtelen lesz sötét (megint), hogy a mondandó első felében még süt a nap, majd az hirtelen, minden előjel nélkül leesik az égről és este lesz. Kisebb-nagyobb csetepaté után aztán eljutnak Carlhoz, a függönyöshöz, aki az egyedfejlődés eddig soha nem látott (?) útjára lépett és segít nekik a gonosz REV-9 ellen.

Nem hiába esett eddig kevés szó Scwarziról és a T-800-ról: Arnold barátunk ebben a filmben is kevesebb játékidőt kap, mint amúgy azt a franchise megkívánná és nem is AZT a T-800-at játssza, amit korábban, hanem egy teljesen másikat. Kiderült ugyanis, hogy mindannyiunkat becsapták: 28 évvel ezelőtt titokban küldtek egy másik robotot is a jövőből John elpusztítására, és ezzel a másikkal találkoznak Daniék most –némileg értelmet ad létének a nyitó jelenet, de erősen kell rajt gondolkodni, különösen ama bizonyos chip tekintetében – egy érzelmileg továbbfejlődött, rendesen megöregedett típust, aki békésen éldegél egy családnál, mígnem némi bűntudattól vezérelve be nem száll a csihi-puhiba főhősink oldalán. Felvetődik persze a kérdés, hogy tizenx évig hogyhogy nem tűnt föl senkinek, hogy ő egy gép, de igazából azt hiszem, ez a kisebb baj, a nagyobb az, hogy ez a karakter, ezzel az öregecske Schwarzival csupán árnyéka korábbi önmagának. Vélhetően nem szándékos, de ez a gép – s vele együtt a film sem – fele annyira nem vicces, mint mondjuk elődjei voltak, s bizony ez a film Arnolddal együtt egyszerűen kiöregedett a szerepéből. Nekem legalábbis néha kínos volt az a bunyó, amit vele, karakterén keresztül vászonra álmodtak eme csoda megalkotói.

Egyetlen percre sem éreztem nézés közben, hogy ez kellett volna. Vannak benn elvétve jó jelenetek, jobb ötletek, karakterek – nekem pl. REV-9 T-1000 utánzása kifejezetten tetszett – néha fel is tudtam rajt nevetni, de azt hiszem az sok mindent elmond a mozi szórakoztató faktoráról, amikor azon kell röhögni, hogy milyen „szakmát” kapott Arnie, illetve mikor mondja, hogy jó a humora… nem az. Akciójelenetekben mondjuk egyik film sem volt szégyenlős, mindegyik több akart lenni elődjénél, s van, mikor ez már kontraproduktívvá is vált – e tekintetben a T6 csak hozza a szintet. Szegény színészeit sem akarom bántani, ők mindent megtettek, hogy újra eljátsszák ezt a fura T2 mixet, nem rajtuk múlt a mérsékelt eredmény. Hanem azokon az idiótákon, akik ezt, így kitalálták. A Sötét végzet azonban talán beteljesíti jelentését és végleg le is húzza a rolót a franchise-nak.

Elég, ha épp annyi idő fog eltelni, ami után már nem tudják Arnoldot T-800-nak öltöztetni.




45%



.

R2-D2 írta:

.
Terminátor – Sötét végzet

Azzal kell kezdjem – és ez nagy mértékben befolyásolja a végső értékítéletemet is – hogy szívem szerint elküldeném az anyjába az összes producert, stúdiót, az egész Hollywoodot az olyan húzásaikért, mikor egy több részből álló sorozatot képesek úgy újraírni, hogy az időközben elkészült mozik egy részét egész egyszerűen ignorálják (ugyanez vonatkozik mondjuk más világok más történeteire, műfajaira is – ld. még Disney SW Kánon és Legends, stb.) Teljesen elmebeteg, mocskos és aljas húzás (remélem, jó nagyot buknak vele), hogy az eddigi 5 Terminátor filmből kapásból kukázzák az utolsó hármat, csak azért, mert valami fasz úgy gondolta, jó sok pénzt fog keresni azzal, hogy a Sötét végzet a T2 folytatásaként kerül a moziba, visszahozva Linda nagyit meg Schwarzi papit… hát, nem fog… s nagyon remélem, az egész franchise örökké pihenőre tér. Ez, így, ilyen formában, pláne az egész filmcsomag tekintetében egy eszetlen kapkodás, egy értelmetlen, látványorientált ötletelés csupán – aminek mélypontja számomra egyértelműen ez az epizód, szorosan vállvetve mondjuk a harmadik résszel.

Nehéz indulat nélkül beszélnem róla, egyszerűen képtelen vagyok megbarátkoznom magával az ötlettel, amit az öntelt seggfejek elvárnak tőlem: hülye néző, felejtsd el mindazt, amit az elmúlt 28(!!) évben Terminátor címen láttál, csak ez az igazi és egyetlen hiteles története a sztorinak. Tegyem mindezt úgy, hogy pl. – a nagy többséggel ellentétben – nekem bizony a 4 és 5 is tetszett, sőt a Salvation az egyik kedvenc T mozim. Nem kérem, én nem teszem, az a helyzet, hogy ezt fogom én elfelejteni: ennél értelmetlenebb és feleslegesebb folytatást én még az életben nem láttam talán semmilyen franchise-ban. Mert ha még valami új, eredeti, normális gondolatok mentén megfogalmazott forgatókönyvvel rendelkezne, valami igazán értelmes kis ötletet kibontva valódi folytatásként lenne képes funkcionálni, talán képes lennék megbocsájtani neki… de nem. Ez semmi más, mint egy agyatlan, korunk nézői igényeihez igazított látvány- és akcióorientált baromság, ami szinte mindenen alulmúlja bármelyik elődjét. Megint csak ámulok és bámulok a viszonylag pozitív fogadtatáson, megint csak nem értem, mitől lenne ez bármiben jobb változat, mint mondjuk volt a T3…

45%

Én már az 5. részt sem láttam, nagyjából azért, mert a 3. rész szinte paródiára vett dolgaival elengedtem ezt a sorozatot (mert már annak sem volt semmi köze ahhoz a rideg, érzelemmentes gyilkológéphez, a robotoktól való félelemhez, aminek ez az egész indult)... A Salvationt is csak Bale miatt néztem meg.

Engem ezért nem is zavart volna ennyire, hogy kidobták a sorozat felét, meg olvastam is, hogy valami jogi vita miatt nem tudta Cameron annak idején úgy folytatni az Ítélet napját, ahogy szerette volna, és erre most kapta meg a lehetőséget. Úgyhogy majdnem meg is néztem... de úgy éreztem, még ennyire sem érdekel a Terminator-nosztalgia. Az, ahol igazából csak felmelegítenek egy régi sztorit, ahol nyugdíjasok próbálják elhitetni magukról, hogy ők akciósztárok, csak mert valamikor azok voltak, és ahol minden annak rendelődik alá, hogy ezt megtehessék. Hogy megint legyen egy olyan darabja a 2010-es éveknek, amiről ne legyen emlékem, mert a 2010-es évek nagy része igazából egy 90-es évek remake... ennyire ez nekem nem hiányzott.

Így hogy írtad az öregedő, megszelídülő robotot, azt hiszem, jól döntöttem...

.

.





Aki bújt




„- Ki tette ezt magával?
- Anyósék”

Van valami vonzó abban, mikor a horror műfajba humort próbálnak keverni – az ember lelkiállapotának néha kifejezetten jót is tesz, ha a feszültséget, vagy a fröcskölő vér látványát oldani próbálják némi nevetéssel… az már megint más kérdés, hogy az a bizonyos humor hogyan illeszkedik az adott filmbe. Mert nem szabad elvennie a másik zsáner élét, célszerű feketének, esetenként sokkolónak lennie, de egyben nem szabad csupán öncélúnak, vagy túlontúl vulgárisnak sikerülnie. Nos, az Aki bújt talán pont ezen szempontból teljesít kicsit alul: annak ellenére hogy nekem bejött a mozi humora, érteni vélem azokat a hangokat, amik ezért kritizálják a filmet.

Több olyan filmet láttunk már, amiben szegény, szerencsétlen főhősnőre rászakad a balszerencse (pokol) és mindenféle kínokat, megaláztatásokat átélve valami úton vérgőzös bosszút áll az őt bántókon. Nos, ha nagyon akarom, erre is rá lehet fogni ezt a narratívát, bár itt kicsit más a helyzet (ez nem egy I Spit On Your Grave) – itt egy fura játék következménye Grace üldöztetése, de minden híresztelés és előzetes promó ellenére sem válik a főszereplőből bosszúálló angyal. Aztán, szakavatottak természetesen rögtön kapcsolhatnak vérben fürdő menyasszonyi ruhás főszereplős filmekre – nekem is rögtön beugrott a [REC 3] – de itt alaposan fel van forgatva minden, amit esetleg elképzeltünk a sztoriról. S ha már sztori… mindamellett, hogy szerintem veszettül szórakoztató lett az egész, azt mindenképp el kell mondjam, hogy ez, így, ilyen mixben még sehol nem szerepelt: okkultizmus, egy idióta család, egy őrült éjszakai hajsza, vicces és brutális halálok, vér, fekete humor egyszerre így még nem volt filmben. Egyébként pont a fináléban történt események és az üres szék tették fel nálam az i-re a pontot, a doboz varázsa és az ahhoz kapcsolódó átok nagyszerűen és meglehetősen kirobbanó formában zárja a történetet.

A nyitó jelenet már amúgy is minden pénzt megér: a nézőnek fogalma sincs, mi miért történik, csupán azt látja, hogy egy szerencsétlen fickó – mint később kiderül, egy vőlegény – menekül egy gótikus kastélyra hajazó épületben egy csomó hibbant gyilkos elől. Remek, pörgős felütés, ráadásul úgy is hat az egész, hogy fingunk nincs még róla, ki kicsoda és miért van a helyszínen. Jótanács: tessék picit megjegyezni a figurákat, mert őket fogjuk látni… 30 évvel később. Egyébként most kivételesen semmi baj nincs az időugrással, itt nem sumákolásról van szó, hanem csupán arról, hogy az a bizonyos esemény – nevezzük játéknak – épp akkor ismétlődik meg… e tekintetben viszont felmerült bennem egy nagyon fontos kérdés. Nevezetesen az, hogy vajon mekkorát ütött volna ez a történet úgy, hogy SEMMIT, de tényleg SEMMIT nem tudtam volna az egészről: a trailerek meg a szinopszis viszont önmagában lelövik az egész játék lényegét, miért és hogyan kerül az újdonsült menyasszony abba a helyzetbe, hogy egy komplett család üldözi egy éjszakán át egy kastélyban.

Szóval 30 év. A nyitó jelenet két kiskölke, Daniel (Adam Brody) és Alex (Mark O’Brian) már felnőtt, utóbbi pedig épp elvenni készül szerelmét, Gracet (Samara Weaving). A felütés eseményei után nem csoda, hogy a két fiú között meglehetősen erős a kapcsolat, mint ahogy az sem, miért lett Daniel egy iszákos srác, Alex pedig az, aki… mindkettőjük jellemét erősen befolyásolta a családi múlt (hoppá, mégiscsak van karakterrajz, csak kicsit gondolkodni kell rajta). A család, ami nem kicsit elmebeteg, már-már Addams Family szinten: ahhoz ugyanis, hogy Grace teljes értékű családtag legyen, s nem mellesleg a qrva nagy vagyonból is részesedjen, egy fura beavatási szertartáson kell átesnie. És itt jön az egyik nagyszerű húzás, ami nincs benn az előzetesben: ez a beavatás csak ritkán jár áldozatokkal, az elmúlt harminc évben maximum sakkozni kellett a család kegyeiért – nekem ez pedig nagyon tetszett. Mármint hogy a puszta véletlen, balszerencse az, ami generálja az őrületet a filmben, ráadásul mindezt megfűszerezték egy misztikus, okkult tárgyhoz kötődő rejtéllyel. Kicsit, mint a Hellraiser, vagy inkább mint a Teáscsésze, vagy a 13 bűn: nem a család határozza meg, mi történik az ifjú arával, hanem egy külső tényező és szabályrendszer, aminek utasításait maradéktalanul be kell tartani – igen, mert ha nem, felborul a tér-idő kontinium és megsemmisül a világegyetem… vagy legalábbis a család.

És ez jó volt. Nagyon jó, ahogy Grace rácsodálkozik egy vicces és véletlen haláleset közben, hogy bizony az ő élete a tét. Nagyon jó volt, hogy a film során ugyan fokozatosan megtanul – elsősorban dühből és kétségbeesésből – visszavágni, de egyszer sem csinálnak belőle harcias amazont. Nem csináltak belőle egy női Rambot, nem az volt a cél, hogy Grace szépen bosszúból kinyír mindenkit, itt a macska-egér játékban a macska is esendő kisállat. Sőt, megkockáztatom, hogy ebben a moziban szinte minden szereplő megmarad emberi tulajdonságokkal, bénasággal bíró karakternek lenni, a 30 évente fegyvert fogó átlagemberek minden szerencsétlenkedésével együtt. Grace képes megsérülni, a család topasága viszont nem elsősorban az ő véletlenszerű dramaturgiai túlélése miatt van, hanem azért… azért mert vélhetően az adott szituban az átlagember is így viselkedne. Persze, teljesen irracionális és őrült dolog az egész, rá is van játszva rendesen a humoros oldalára a dolgoknak, de gondoljunk bele, milyen is lenne, ha valami ősi átok miatt, a saját életünket féltve kénytelenek lennénk vadászni valakire – valakire, akit elvileg be kéne fogadni a családba. Én biztosan hasonlóan szerencsétlen, vagy félős lennék az adott szituban – külön jó volt, hogy volt olyan karakter, aki a megszerzett vagyon illetve családi pozíció miatt jobban „élvezte” az egészet, jobban alávetette magát a szabályoknak – a szereplők egy része pedig számomra teljesen hitelesen és életszerűen viselkedett (már ami ebben az abszurd és lehetetlen helyzetben lehet).

Több helyen olvastam, hogy a film egyben fricska is a felső 1%-nak, kifigurázva azok néhol beteges szokásait – persze, lehet is egy ilyet belelátni a dolgokba, de nekem teljesen más aspektusból tetszett a mozi. Engem elsősorban azon bizonyos tárgy és a hozzá kötődő mítosz, valamint annak végkifejlete fogott meg, sokkal inkább kötődtem az A hely, a Teáskanna és társaik hangulatához, témájához. Mert ugyan persze, hogy beteg volt a család, persze, hogy a kőgazdagok máshogy értékelik az életet és a személyeket, de ezek a szerencsétlenek számomra nem pszichopaták voltak, hanem valahol vagyonszerzésük áldozatai, akik számukra racionális döntést hozva, szimplán csak félelemből kergették végig szegény Grace-t az éjszakán. Néhol viccesen, néhol véresen, de működött az egész őrület, az áldozat meg majdnem végig tudott tényleg áldozat maradni… Ez nem a The Purge, amiben beteg hajlamú milliomosok szórakoznak büntetlenül áldozatukkal, itt a kényszer maga a betegség, a félelem a doboztól illetve a titokzatos La Bailtól a motiváció mindenre – nem pedig a gyilkolás puszta öröme (inkább kín, mint öröm).

Szórakoztató másfél óra volt, meg kell hagyni. Nekem Grace állítólagos változásával nem volt bajom, talán két dolog, ami icipicit zavart: az egyik, hogy néha valóban sokat és indokolatlanul káromkodnak benne (bár, eredeti nyelven még ez sem volt olyan gáz, de kétségkívül a kevesebb hitelesebb lett volna), a másik meg hogy már megint senki nem foglalkozik a házon kívüli reakciókkal. Tudniillik vannak itt halottak, akiket csak el kéne tüntetni, csak ki kéne magyarázni, valamikor, valahogyan, hogy miért nem mennek haza… akár a jelenben, akár a múltban. De ez Hollywoodban smafu, e tekintetben tulajdonképp csak hozza az átlagot az Aki bújt… Amúgy a ház, a díszlet, a hangulat rendben volt, a film hossza pedig pontosan illeszkedett ahhoz az igényhez, amit egy kergetőzős, hentelős mozitól elvár az ember. Volt néhány egészen jó ötlet, néhány morbid és vicces esemény – no meg egy véresen is csinos menyasszony, remek színészi játék által.





80%




.