R2-D2 írásai 3.0

.




Pirx kalandjai S1




Igen. Nagyon gagyi.  És nem, nem ért csalódás… pont erre számítottam. Sőt, azzal, hogy tulajdonképp a repülő kávéfőzőn kívül jóformán semmire nem emlékeztem belőle, még meglepetést is tudott okozni: részben az egyes epizódok történetével, gondolatiságával, részben meg a folyamatosan fel-fel tűnő magyar színészóriások vendégjátékával. Előbbi mondjuk kettős érzés, azért a Stanislaw Lem művei alapján megírt történetek rengeteget veszítettek erejükből a jó kis magyar trükkök által – és ez még akkor is így van, ha figyelembe vesszük a készítés dátumát. Ekkorra a Star Treknek már vége is volt, sőt, az Orion űrhajó is befejezte kalandjait, egyedül az Alfa Holdbázison nem jártunk még…. hehe… megelőztük az angolokat…

A Pirx kalandjai egy 1972-ben készült, 1973-ban bemutatott, 5 részes magyar sci-fi sorozat, ami Stanislaw Lem lengyel író Pirx pilóta kalandjai című novelláskötetéből szemezgetett történeteket dolgozott föl/át, és ami (utólag) leginkább a nevetséges trükkjeiről híresült el. Az én korosztályom szerintem kivétel nélkül hallott róla, s még ha egy percet sem látott belőle, akkor is tudja, hogy már a nyolcvanas években közröhej tárgya volt a felnagyított lakberendezési tárgyak gombjait tekergető, utólag odavetített emberek látványa: a tévésorozat rendkívül kis költségvetéssel készült, jobbára háztartási eszközökből, mindennapi cuccokból állították össze a díszletét. Mindazonáltal a sorozat az egyik első alkalmazása volt Magyarországon a bluebox technikának (na, innen tényleg volt hova fejlődni   ), a kettő együtt pedig jellegzetes – és feledhetetlen!!    – hangulatot és látványvilágot kölcsönöztek a sorozatnak. Majd később külön bekezdést szentelek a lenyűgöző képi világnak, addig tessék úgy olvasni az írást, mintha minden rendben lenne – az Orion űrhajónál is át lehetett lépni a felnagyított akváriumot, itt is célszerű elsősorban arra figyelni, mi történik az adott epizódban.

Azt azért soha nem szabad elfelejteni, hogy 1972 van, néhány eseményt, a sztori egyes elemeit, gondolatait, a szereplők egyes mondatait annak függvényében kell látni és értelmezni – megmondom őszintén, most, ennyi idősen rengeteg olyan dolgot is beleláttam a cselekménybe, amit talán nem is kéne. Mindenekelőtt a tárgyalásosba, de akár korábban is. A történetekkel komoly probléma nincs, az egész egy űrhajós vizsgával kezdődik, amiben megismerjük főhősünket, Pirxet (Papp János). Ő egy vagány srác, nem épp éltanuló, késik előadásról, épp súgógéppel szeretne vizsgára készülni – de van benn valami rendkívüli, valami ösztönös helyzetmegoldó képesség (delfin-próba). Leginkább a Chris Pine által megformált Kirkhez tudom hasonlítani, de talán valami Solo jellemvonásaiból is van benn. Az első epizód, ami a Diplomavizsga címet viseli, a maga módján pedig (leszámítva a röhejes dolgokat) egész jó és értékes, próbálja Pirx karakterét felépíteni – több-kevesebb sikerrel. Az első hivatalos repülés izgalma, a vizsga folyamata talán még érdekes is, az „osztály” rivalizálása, a folyamatosan szekált, lenézett srác sikerében pedig ezúttal talán icipicit népnevelő (értsd: szocialista népnevelő) hatást is éreztem. Mindegy, az epizód végére Pirx elismerést vív ki a „felnőttek” között, társai azonban még mindig nem akarják elfogadni, hogy jobb, mint ők. Amúgy… volt az első részben egy tök jó jelenet, a szemüveges: a kicsit az Éretlenekre hajazó súgógép-szemüveg használatát tök jól lezárják azzal, hogy nem mehetsz vizsgázni szemüvegben, mert nem is járhatnál ide, ha szemüveges vagy.

A második rész, A Galilei-állomás rejtélye, egy űrkrimire emlékeztet, amiben Pirx és egy idősebb tudós egy fura baleset nyomait próbálja feltárni a Holdon található bázison. A munkájuk során aztán pontosan ugyanabba a helyzetben találják magukat, amiben korábban már 2x2 ember meghalt… megint csak Pirx helyzetmegoldó képességén, ösztönös, szabálykerülő viselkedésén múlik életben maradásuk. A kb. egy óra tartogat meglepően jól megírt és feszült szakaszokat, a végére pedig Pirx már igazi hőssé válik az űrhajósok között. Közben – mert azért nincs film love story nélkül – nagy nehezen összejön egy újságíró csajjal, Glóriával is (Sunyovszky Szilvia), akivel majd a harmadik részben romantikus útra megy a Marsra. A Víkend a Marson címet viselő E3 az elején inkább egy vígjáték, talán szatirikus is az emberre túlzottan rátelepedő technika és kényelmi szolgáltatások bemutatása – megmosolyogtatónak mindenképp az. És akkor nem elsősorban azon kell mosolyogni, ahogy a marsi bázist megjelenítették, hanem az egész üdülési ötletelésre… Aztán kiderül, hogy egy robot elszabadul, aminek megállítására épp kéznél van Pirx. Ez ugye egy szokásos sci-fi alapvetés, de talán ennél a szakasznál lehet legkevésbé elvonatkoztatni attól az iszonyat béna látványtól, amiben Pirxék (távirányítós??) játékautóban kergetik az a robotot… szerintem valahol ez a mélypont.

Ehhez képest az utolsó két rész kifejezetten jó. A Terminusz, a koronatanú egyszerre tesz fel roppant érdekes kérdéseket egy robot szavahihetőségével kapcsolatban és egyszerre görbe tükör is a szocialista koncepciós perek számára. Pirx, immár hadnagyként egy véleménye szerint ártatlanul elítélt tudós érdekében végigcsinál egy tárgyalást – közben meg halogatja esküvőjét – amiben a koronatanú egy felrobbant reaktorú űrhajó egykori robotja. Nekem tök tetszett az egész, az arrogáns ügyész, a bíró, az egész ügy: de végül is az a nagy tanulság lett belőle, hogy az ártatlanokat fel lehet menteni. Kicsit olyan szerecsenmosdatásnak tűnik, az 1972-es évszám meg még rátesz egy lapáttal. Jó a tárgyalás, jók a színészek (Básti Lajos, Tordy Géza, Sinkovits Imre), de jó alapban a robot-jog probléma forgatása is. És nem kevésbé ütős az utolsó epizód, az Akció 127 óra 25-kor sem: Pirxnek egy Szaturnusz (anyám, az a Szaturnusz!!!    ) melletti munkában kell tesztelnie a legénységét, akik között androidok is vannak. Az egész olyan mint egy kémfilm, egy beépülős mozi, nekem kifejezetten bejött a bizonytalanságban tartás, a ki a robot és ki nem kérdése, az egészet egy megfejelték egy Pirxhez méltó húzással – komolyan, ha itt sem kellett volna a LEGO-ból kirakott lépcsőn, vagy a beléptető kapu kezelőpaneljének álcázott szalagos számológépen mérgelődnöm, még azt is mondanám, hogy nemzetközi mércével is jó volt.

Sajnos azonban egyszerűen nem lehet elmenni szó nélkül – és nem lehet élvezni sem miatta  maradéktalanul a sorozatot – mindazon eszméletlenül béna látványvilág mellett, amit a Pirx kalandjai produkál. Nagy szavak, hogy ezt tényleg látni kell (ld. video írás végén), de tényleg nem lehet kifejezni mindazt a trükkhalmazt, amit 5 órán át kapunk. Az még nem is akkora hiba – tekinthetjük jóindulattal akár kreatívnak is – hogy mindenféle (de tényleg, MINDENFÉLE     ) akkori háztartásbeli eszközt felhasználtak a dizájnhoz… no de ahogy ezt tették, az gáz. Nem baj, hogy citromfacsaró az űrállomás, meg Matchbox parkol a ház előtt, de ahogy a szereplők a sokszorosára nagyított, háttérbe vetített eszközök előtt mozognak, az irtó béna: konkrétan a világűrben mintha be lennének szarva. Minden ilyen nagyított képről egyszerűen süt a kínszenvedés, kedvencem a főcímben is szereplő valamilyen berendezés ( ) gombjának tekergetése. Az arányokkal amúgy is baj van, valahogy az istennek sem sikerült úgy fényképezni, hogy el is higgyem, minden akkora, aminek állítják… és akkor a nevetséges robotokról, makett autókról, fóliával „jövősített” állomásokról nem is beszélek. Van, hogy kályhacsőben sétálnak, van, hogy a fotelben szinte látszik az elbújt statiszta – sokaknak talán viccesek ezek a képek, de számomra ilyen töménységben inkább rém kínosak voltak. Amikor emberek beszéltek normál körülmények között, amikor fontos sci-fi témákat boncolgattak, akkor nincs gond, de még az is jobb lett volna, hogy ha a THX 1138-szerű fehér szobában teszik ezt…

S ha már itt tartunk… a Pirx kalandjai mérlegének pozitív serpenyőjében van valami, ami miatt mégiscsak érdemes megnézni az egészet. Oké, bohókás, vicces, néha értelmes és érdekes – de csak most tűnt föl, milyen vendégszínészek (guest stars    ) szerepeltek egy-egy epizódban. A teljesség igénye nélkül, itt van Zenthe Ferenc, Harsányi Frigyes, Básti Lajos, Márkus László, Sinkovits Imre, Tordy Géza, Szilágyi Tibor… mind-mind olyan színész, aki a magyar filmélet ékköve. Nem is értem, hogy tudták őket rávenni erre – lehet, bulinak, újszerűnek tartották ezt az egészet. S még igazuk is van: akkor, tényleg újszerű volt, mára már inkább kordokumentum, hogy ilyet csináltunk mi a nagyok árnyékában. Megnézését viszont a szerposztás ellenére mégiscsak csak jó humorérzékkel megáldottaknak, esetleg erős idegzetűeknek ajánlom – no meg olyannak, mint én. Aki emlékszik valamire gyerekkorából és kíváncsi rá, mit szeretett annyira akkor… csak kapaszkodjon erősen a fotel karfájába. De még mindig inkább százszor ez, mint egy Jancsó film aabból a korból…


Ezt képtelenség értékelni…    










.

.




A bátrak / Only the Brave



A francnak kell nekem mindig olyan filmet nézni, amiről aztán meg nem írhatom meg, miért is érdemes leülni elé… ez az A bátrak ugyanis egy újabb olyan alkotás, amiről jobb, ha semmit nem tud az ember. Akkor hatásos igazán, akkor jön át a kis tűzoltócsapat munkája, az egész film lassú építkezése akkor éri el igazán a kívánt katarzist, ha az ember nem kutakodik, mi is volt a valós esemény, ami alapján a mozi készült. Úgyhogy, légyszi, semmit, de semmit ne nézzetek utána mindannak, amiket esetleg írok – maradjon nektek is meg az, ami nekem megadatott.

Prescottban, Arizonában a helyi tűzoltócsapat évek óta azon dolgozik, hogy az úgynevezett kettes minősítésükből hivatalosan is egyes legyen. Ez fontos és különleges dolog, előbbi azért, mert akkor a tűznél a tényleges oltásban vehetnek részt, saját döntéseik által saját sikereket érhetnek el, utóbbi meg azért, mert akkor ők lennének az ország első, nem állami egyes csapata. Én semmit nem tudtam erről a fura besorolósdiról, de a film kb. az ötödik percben helyre tesz ezzel kapcsolatban: 2005-ben járunk, a phoenixi Cave Creek Comlex erdő/bozóttűz oltására hívják a csapatot, ám mielőtt nehéz, de roppant tehetséges vezetőjük, Eric Marsh (Josh Brolin) valódi és fontos döntést hozhatna, megjelennek a helyszínen az egyesek és csúnyán helyre teszik a csapatot. Nem mellesleg el is baltázzák az egészet, de ez sem elég ahhoz, hogy Marshék előbbre kerüljenek a listán. Marsh így, felesége unszolására (anyám, de rég láttam Jennifer Connellyt) enged büszkeségéből és segítséget kér a városi tűzoltóparancsnoktól, hogy járjon közben érdekében a polgármesternél: abban ugyanis mindenki egyetért, hogy csak idő kérdése, mikor lesz egy hatalmas bozóttűz a környéken. Ráadásul, egyesként a csapat pénzt és sikert is hozhat a polgármesternek és a városnak – így, némi hezitálás után a telefonok felizzanak, Marsh 7-es osztaga pedig vizsgafeladatra vár.

Fura kettősség jellemzi ez időtájt a mozit: meglehetősen lassúnak és merengőnek tűnik, sokszor érzi úgy az ember, hogy az igazi bevetések, a megtörtént tűzesetekben való részvétel háttérbe szorul a karakter- és a csapatépítés rovására, sokszor van úgy, hogy bizony inkább néztem volna a hősies küzdelmet a lángoló erdőben. Mondjuk… ahelyett, hogy Marsh és felesége, Amanda veszekedését hallgassam, vagy esetleg egy elsőre sehova nem tehető drogos hülyegyerek kínlódást lássam – de persze semmi és senki nincs itt ok nélkül, a fináléra minden ilyen apróságnak szerepe lesz. Számomra az is nehézkes volt, hogy nem igazán értettem ezt a rohamtempót, ami gyakorlatilag a mozi kétharmadát jellemzi, ha jól számolom, 2005. június 21. és 2013. június 18. között játszódik a történet, közben három, négy komoly tűzesetnél is voltak a fiúk (igen, zömük huszonvalahány éves), mégis olyan epizódszerű az egész film felosztása. Épp hogy csak érintünk dolgokat és eseményeket egyik képen megszületik a baba, a következő snitten már akár három éves is. Persze, a fináléra minden kisimul, az utolsó negyed órára minden karaktertörténet összesűrűsödik, minden gyakorlatnak, elméleti és fizikai terhelésnek szerepe lesz – de közben, nézés közben inkább csak gyűlik az emberben a kétség és a kérdés.

Úgyhogy, az ember bármennyire is tűzoltós filmet vár, csupán két olyan tűzeset van, ami kiemelt szerepet kap a filmben: az egyik az, amiben Marsh csapata – a főnök arrogáns, de szakmailag szükséges döntései miatt – megkapja a hőn áhított egyes besorolást, a másik meg… nos, az a finálé nagy tüze: a Yarnell Hill-i tűz. Mindkét szakasz lenyűgöző, izgalmas, még belegondolni is szörnyű, mik történnek a tűzoltókkal a lángoló erdőben. Mindezek mellett azonban az A bátrak sokkal inkább fókuszál a karakterekre – a dörzsölt mozinéző meg találgathat az elejtett információk, a képernyőn töltött percek, a család előtérbe helyezése vagy hanyagolása miatt, lesz-e áldozata a két és negyed órás kalandnak. Nos, természetesen semmit nem fogtok tőlem erről megtudni, de az biztos, hogy nem minden úgy fog alakulni, ahogy azt esetleg várni lehet, Joseph Kosinski zseniális módon csűri-csavarja úgy a szálakat, hogy a néző a végén valódi katarzison eshessen át. Például: behoz a sztoriba egy srácot, aki amúgy a fentebb említett drogos, aki épp megtudja, hogy egy átmulatott éjszaka után apa lett hónapokkal ezelőtt, s aki gyakorlatilag a börtönből jelentkezik a csapatba (az első napi futása zseniális). Ő Brendan (Miles Teller), akivel meglepően sok időt töltünk együtt, akinél a rendező fontosnak érezte bemutatni a kislányával törődést, az újra családba tartozását… nos, kedveskéim, ő túléli, vagy nem? Aztán itt van Marsh parancsnok, a kiváló szaktudású és érzékű vén róka, akinek lassan a házassága is rámegy a munkára, aki tulajdonképp egy másik függőségét cseréli fel erre? Vele mi legyen? Úgy, hogy azért ez alapban egy hősfilm? Aztán… például a nagyszájú, nőcsábász, kezdetben kicsit talán szemét és ellenszenves MacKenzievel (Taylor Kitsh)? Vagy a totál szimpatikus, Jessevel (James Badge Dale – aki nekem örökre a 24 Chase-e marad), Marsh helyettesével, aki akár örökölheti is a kis csapat vezetését?  De sorolhatnám… mindenki részese a nagy katarzisnak, az egész kis társaság menet közben olyannyira ki van dolgozva, hogy szinte bárkiért tűzbe lehetne menni…

Erre Kocinski, írói, no meg az élet olyan megoldást tolnak az arcunkba, amit rég nem láttam filmen – s olyan elemi erejű érzelmeket hoznak elő, amit nagyon rég nem éreztem. A Sully-nál volt hasonló… igen, ott a vízreszállásnál szorult össze utoljára annyira szívem, mint itt: az A bátrak minden nehézsége, döccenői ellenére olyan finálét nyújt, amit egyszerűen látni és átélni kell. Tudatlanul, ahogy mondtam, itt most tényleg nem mindegy, mennyire emlékszünk a 2013-as eseményekre: e szempontból amúgy kissé fura is lehet mondjuk ezt egy amerikainak látni, akinek emlékeiben még élénken élnek a hős tűzoltók, a Granite Mountains Hotshots, a Gránithegyi Egyesek hősies tettei. Nekik nem lehet újdonság a finálé – ellenben ugye velünk… és mi jártunk szerintem jobban. Mert a film minden apró jelenete (van, ami háromszor) értelmet nyer, minden félszegség, mondat csupán játéka a sorsnak, tulajdonképp egy ilyen tűznél tökmindegy, ki milyen karakter az életben, csupán a mázlin múlik, jó helyen van-e, mikor a viharos szél által keltett lángtenger keresztülsüvít a bozótos vidéken. Mondanám, hogy olyan, mint a Lánglovagok, de mégsem: az másra helyezi a súlypontokat, azt a sztorit írók kitalálták, ezt meg csupán csak az élet írta… annyi a közös bennük, hogy a tűzzel még felkészült szakembereknek is meggyűlik néha a bajuk. Az meg megint csak az én karmám, hogy pont most van/volt a nagy görög erdőtűz, amiben sokan meghaltak és ami letarolt egy óriási területet – úgy néz ki, én állandóan akkor botlok különféle filmekbe, amikor azokhoz hasonló események a nagyvilágban megtörténnek.

Remélem, jól el tudtam húzni a mézesmadzagot a nélkül, hogy bármit elárultam volna a végéről. Higgyétek el, érdemes megnézni az A bátrakat, nem mindennapi élmény lesz. Egészen parádés színészgárda, hiteles és hihető karakterek és emberi kapcsolatok, érzelmek jellemzik, és pluszban az ember több új ismerettel gazdagodik az erdőtüzek oltásával kapcsolatban. Nem ám csak víz, aztán oké… ááá… árokásás, irtás, ellentűz, stb. Mondjuk, a legelején a helikopteres vízszívás az beszarás, simán elhiszem, hogy van ilyen… Átélhető és átérezhető a kiemelt karakterek motivációi és döntési nehézségei, végre nem semmitmondó, hanem tényleg hús-vér dialógusokkal tűzdelve. Nagyon jó volt az, ahogy a csapaton belül ment az ökörködés, a szívatás – de ha kellett volna, egymásért életüket is adták volna. Kosinski ismét bámulatos beállításokkal és képekkel dolgozik, s a kutyát nem érdekli ( , én rá se jöttem), hogy itt Arizonát most Új-Mexikó játssza… csak olvastam, talán nem is túl jó kontextusban. A hab a tortán – számomra, legalábbis – hogy a csapat, vagy legalábbis nagy része bizony metal zenét hallagat: zene volt füleimnek az AC/DC, a Metallica vagy  Pearl Jam dalainak felcsendülése – ráadásul a Jump in the Fire pont akkor, mikor indulnak oltani…

Méltatlanul alulértékelt és elhallgatott film ez az A bátrak, hazánkba még moziforgalamzásig se jutott el, csupán a tévében tűnt föl – pedig messze jobb, mint néhány agyonhypeolt társa. Böngészve az imdb vonatkozó adatait, máshol se nagyon kapkodtak érte (aminek biztosan megvannak a saját okai, és nem tudunk róluk), de hát nem mindig az a jó, amit a producerek, stúdiók szeretnének. Ha icipicit rövidebb lenne, de legfőképp, ha menet közben lehetne tudni, mi miért van úgy, ahogy (ezt nem tudom, hogy lehetne megoldani, csak egy érzés), akkor még magasabb pontszámot is érdemelne. De az az utolsó negyed óra…




80%



.

R2-D2 írta:

Pirx kalandjai S1

Igen. Nagyon gagyi.  És nem, nem ért csalódás… pont erre számítottam. Sőt, azzal, hogy tulajdonképp a repülő kávéfőzőn kívül jóformán semmire nem emlékeztem belőle, még meglepetést is tudott okozni: részben az egyes epizódok történetével, gondolatiságával, részben meg a folyamatosan fel-fel tűnő magyar színészóriások vendégjátékával.
Ezt képtelenség értékelni…    

Ezzel szerintem egy életre sikerült kimaxolnod a nosztalgiát és a retrót !
Nekem kb. az lenne ilyen, ha újranézném az Űrgammákat , mert Pirxről én már nem is nagyon hallottam gyerekként.

R2-D2 írta:

A bátrak / Only the Brave

A francnak kell nekem mindig olyan filmet nézni, amiről aztán meg nem írhatom meg, miért is érdemes leülni elé… ez az A bátrak ugyanis egy újabb olyan alkotás, amiről jobb, ha semmit nem tud az ember. Akkor hatásos igazán, akkor jön át a kis tűzoltócsapat munkája, az egész film lassú építkezése akkor éri el igazán a kívánt katarzist, ha az ember nem kutakodik, mi is volt a valós esemény, ami alapján a mozi készült. Úgyhogy, légyszi, semmit, de semmit ne nézzetek utána mindannak, amiket esetleg írok – maradjon nektek is meg az, ami nekem megadatott.

80%

Egyfelől ismerem az érzést, másrészt meg kb. olyan lehet, mint leülni egy olyan film elé, amiről nem olvas(hat)tam el semmit... még a te írásodat sem egyelőre , még annyit sem, hogy miért érdemes leülni elé .
De majd kiderül ...

.

Niwrok írta:

Pirx kalandjai S1

   

Ezzel szerintem egy életre sikerült kimaxolnod a nosztalgiát és a retrót   !
Nekem kb. az lenne ilyen, ha újranézném az Űrgammákat   , mert Pirxről én már nem is nagyon hallottam gyerekként.

És... pont ma... pont most van egy cikk:

ÍME


De az Űrgammák az 1995-ös... az nem is annyira retro...  





.

R2-D2 írta:

.
Itt meg is állhatunk picit (már csak azért is, hogy terelhessek kicsit): bár ez a spanyol cím árulkodónak tűnik a sztori egészét tekintve, de mégiscsak sokkal jobb és kifejezőbb, mint mondjuk a hivatalos Marrowbone, vagy a magyar Menedék (???).

Bár alapvetően egyetértek azzal, hogy sokszor elbaltázzák a magyar címeket, és némely filmre csak azért erőltetnek rá valami általános szófordulatos magyar címet, aminek köze sincs az eredetihez, mert angol címmel nem könnyű idehaza megnyerni a piacot (ami szerintem amúgy baromság), de itt most szerintem ügyes húzás volt a Menedék.

Spoiler:

Idézet :

Kb. egy óra után érünk el a titok feloldásához, onnantól egyre nagyobb döbbenettel és szorongással, szinte tátott szájjal nézzük, mi lesz ebből. Mert a titok önmagában még nem egy titok, van még jócskán, ami befolyásolja a család életét, s ahogy mászunk bele a sűrűjébe, ahogy eljön majd a nagy felismerés – no, rajtam akkor futott át a hidegrázás, mikor felemelték azt a leplet.

Spoiler:

Idézet :

Ha ezt a sztorit, csavart, így, életemben először látom, akkor vélhetően alulról nyaldosná az értékelésem a 100%-ot, így viszont – bár a megdöbbenés így is megvolt – rögtön legalább két másik, korábban látott, hasonló koncepciójú film is eszembe jutott.

Spoilerbe írd már meg őket, mert bár vannak sejtéseim, szerintem én rossz irányba tapogatózok, ha hasonló filmek után kutatok az elmémben.

Spoiler:

Összességében amúgy egyetértek, remek kis mozi, bár nálam az újranézési faktora közelít a nullához, mivel az elsőre ütő fordulatok után másodjára ez már szerintem inkább csak unalmas lenne. A hangulat és a színészi játékok (amikkel amúgy semmi, de semmi gond nem volt a túljátszott Porteren kívül) viszont annyira nem bitang jók, hogy amiatt újra érdemes lenne meglesni. Nálam ez egy erős 7/10.

R2-D2 írta:

T2: Trainspotting

Ez egy rohadt jó film, csak meg kell hozzá öregedni picit.

85%

Állításom az újranézés után is fenntartom, másodjára is iszonyat bejött - csak sajnos ennyi időnek kellett eltelnie, hogy újra tudjam nézni, hisz tavaly azokon a napokon történt haláleset a családban. A Loganra pl azóta sem vettem rá magam...

Mindegy, ez tök jó volt. Pontosan olyan, amilyennek lennie kell, pontosan az lett a szereplőkből, amiknek lenniük kellett. Renton újabb "Válaszd az életet" dumája az egyik legjob filmes monológ, amit hallottam, mondjuk a harmadik helyezett az Építész monológja és Norton tükrös beszéde az Az utolsó éjjelben után. Nekem ez a film jobban bejött, mint előzménye, az akkorival, akkor sem tudtam azonosulni, ezzel sokkal inkább. És még úgy is qrva jó volt, hogy az a plusz nem volt most meg, hogy előtte néztem volna a T1-et...

A BD-n van jó pár kimaradt jelenet, néhány kifejezetten jól illene a filmbe, meg van egy kis ökörködős dumaparti a rendező és három színész között (Spud meg egy poszteren van jelen). Sajnos magyar felirat ezúttal nincs az anyaghoz, de attól még érdemes megnézni... már ha valaki szereti annyira magát a filmet is hozzá.


.

.




A világ összes pénze




Ezzel a mozival kapcsolatban szinte minden írás körbejárja a film hányattatott sorsát, kritikusként/íróként szinte mindenki lefutja azt a tiszteletkört, amiben teret ad a készültével kapcsolatos jól informáltságának… nos, én ezúttal kimaradok ebből a mókuskerékből. Egyszerűen azért, mert utólag ugyan jó tudni, hogy esetleg mi miért siklott félre, de nézés közben csak a pillanatnyi élmény szabadna, hogy döntő legyen, csak azt kellene tudni élvezni és értékelni, amit adott két órában látunk a képernyőn. Így hát nem bonyolítom túl: aki a „fogyasztáson” túl icipicit is képben van a filmes berkek eseményeivel, az úgyis tudja, miről van szó, mármint hogy Kevin Spacey legnagyobb bukása ez a szereptörlés a Kártyavár mellett – aki viszont semmit nem tud a dolgokról, annak meg úgyis mindegy, jobb is, ha nem hasonlítgat, nem keresgeti az utóforgatás okozta különbségeket.

Sőt. A legjobb az lenne, ha azt sem tudnátok, valójában miről szól ez az egész, akkor lenne igazán hatásos a film néhány jelenete – esetleg az, hogy ki és milyen körülmények között kerül fogságba, az újdonság lehet, nekem legalábbis az volt – de a mozi lényege sajnos tényleg elkerülhetetlen az írásokban: van egy vénember, aki anno a föld leggazdagabb embere volt, és nem volt hajlandó váltságdíjat fizetni elrabolt unokája után… 1973-ban. Igen, mindez megtörtént (nagyjából így is történt meg), ami azért kétségkívül ad némi súlyt a látottaknak – mindazonáltal halkan megjegyzem, hogy azért némileg bele van nyúlva a sztoriba… csak, ahogy szokták írni, a „drámai hatás kedvéért”. Mindegy, ha valaki nem olvas utána, fel sem fog tűnni a dolog… esetleg annyit javasolnék, hogy a film után annak nézzetek utána, mi lett a főszereplővel.

Jean Paul Getty 1892-ben született, apja nyomdokain haladva, néhány évnyi kalandozás után az olajbizniszben szerezte hatalmas vagyonát – halálakor a világ leggazdagabb emberének tartották (akkor ezek szerint még 2 milliárd dollár elég volt ehhez.). Miután a mozi is kitér erre, itt célszerű megemlíteni egyik legnagyobb buliját, mikor is 1949-ben 60 éves olajkutatási koncessziót szerzett Szaúd-Arábia és Kuvait területére Abdul Aziz Ibn Szaúd királytól 9,5 millió dollárért és évi 1 milliós részesedésért. A világ legnagyobb olajmezőjén 1953-tól Getty cége 2,5 millió köbméter kőolajat termelt ki évente. A Getty Oil mellett további 200 vállalkozásban szerzett ellenőrző részesedést, vagyona rohamosan gyarapodott. 1957-ben a Fortune magazin szerint ő volt a leggazdagabb élő amerikai, 1966-ban a Guinness Rekordok Könyve a világ leggazdagabb emberének nyilvánította 1,2 milliárd dolláros vagyonnal. Szenvedélyes műgyűjtő volt, reneszánsz és barokk festmény és bútorgyűjteményét az 1953-ban alapított J. Paul Getty Múzeumban tette nyilvánossá. 1973. június 10-én Rómában aztán elrabolták Getty unokáját, a 16 éves John Paul Getty III-at, és 17 milliós váltságdíjat követeltek érte – azonban az volt a család gyanúja, ez csak egy trükkje a lázadó tinédzsernek, hogy pénzhez jusson, ezért elutasították a követelést.

Az A világ összes pénze – a fentebb taglalt némi kiegészítő információ mellett – tulajdonképp erről az emberrablásról szól. De mielőtt bárki azt várná, hogy egy végletekig kiélezett túsztörténetet kap, annak fel kell hívjam a figyelmét, hogy nem ez volt a mozi fő célja, nem is erre van helyezve a hangsúly. A cím is sokat sejtet, első blikkre azt is gondolhatnánk, mondhatnánk, hogy az öreg Getty lesz a középpontban, de Ridley Scott a fókuszt valami miatt a kevésbé fontos és karizmatikus menyére, az elrabolt fiú anyjára helyezte – ezzel pedig egy meglehetősen nagy katyvaszt eredményezett a filmben. Az történt ugyanis, hogy az elvileg mellékszereplőnek szánt idősebb Getty, Christopher Pulmer alakításában mindenkit elnyom a képernyőn, az ő karaktere a legerősebb és legérdekesebb a néző szempontjából, így az elvileg főszereplő nő/anya beleszürkül a sztoriba. Ahogy amúgy legnagyobb bánatomra maga az áldozat is, én legalábbis sokkal többet vártam megtudni az ifjú Getty lelkiállapotáról és körülményeiről (pláne annak tükrében, ami később történt vele az események hatására, s amit a film egyáltalán nem vesz figyelembe).

Már a felvezető is kicsit döcögős, montázsszerűen bepillantást kapunk a múltba, abba, hogy mr. Getty meggazdagodott – ám az, hogy miért is lett az az ember, aki, az nem derül ki… sőt. Sőt, mintha valahol az egész filmnek, karakterábrázolásának mintha csupán csak az lenne a lényege és üzenete, hogy maga a pénz teszi az embert olyan kapzsivá, fukarrá és kegyetlenné, amilyen az öreg Getty volt. Ez nekem kicsit sántít, ennyire magára a vagyonra, annak megtartására fogni mindent – szerintem nagyon hiányzott az a jellemrajz, ami valós és hiteles, érzelmileg kielégítő választ adott volna arra, hogy a másfél milliárd dollárból miért nem lehet váltságdíjat fizetni – ha nem is rögtön az első összeget, de a lealkudottat legalább. Igaz, ahogy írtam, nem az öreg Getty van a célkeresztben, sokkal inkább Gail (Michelle Williams), az anya, az egész történet az ő szemszögéből, nézőpontjából van elmesélve. Hogy ő hogy élte meg mindezt, ő mit érzett ex apósa, a fia, az emberrablók – no meg a később képbe kerülő Fletcher Chace-zel (Mark Wahlberg) kapcsolatban. Talán még nem is lenne ez olyan nagy baj, ha megfelelően fel lenne építve a csaj karaktere, ha egyáltalán lenne benn annyi erő és különlegesség, hogy érdekessé tegye a filmet. De hiába Williams jó játéka, egy néha kétségbeesetett, néha hisztis picsán kívül én nem láttam benne semmi igazán extrát… mert ott van az öreg a képernyőn.

A történetbe olyan nagyon nem akarok belemenni, a lényeget úgyis lehet tudni: az ifjú John-t (Charlie Plummer) elrabolják olasz bűnözői körök, akik után majd Chace fog nyomozni és egyeztetni velük, aztán némi bonyodalom után történik olyan, ami után az öreg megfontolja a fizetést. Jó pár hónappal és jó pár millió dollárral kevesebbért ugyan (az azért kemény, milyen feltételekkel és mennyit), de megfontolja a dolgot – tök jó lett volna, ha egy jó krimiként a tudatlanok számára (az átlagnéző ilyen) a film épített volna arra, megéri-e a srác a váltságdíj megérkezését, ha egy árva percre lehetett volna kétségek közt lenni azzal kapcsolatban, mi lesz ennek az egésznek a vége. De sajnos nem… még azzal sem igazán foglalkozik a forgatókönyv, hogy a kis John hogy élte meg az egészet, milyen lelki és fizikai megterhelést jelentett neki az a kb. 6 hónap, míg egyáltalán felvetődött, hogy talán nagyapja kiváltja. Ugye, utólag már nem tudni, mi lett volna az eredeti vágásban, de most bizony idősebb Getty szinte rátelepszik az egész filmre: az ő gondolatai, tettei (nem tettei) hordozzák magukban mindazokat a gyomrosokat, amit talán a krimi részétől várna az ember. Az a kapzsiság (pénzes telefonfülke az alkalmazottaknak), azok a gondolatok a gazdagságról, arról, hogy miért nem fizet – az még talán racionális is – az egész hozzáállása a világhoz, a világ összes pénzéhez, az nagyon jól van lehozva a filmen, az embernek néha tényleg kinyílik a bicska a zsebében azokon, amiket mond és tesz az öreg. A mozi azonban így valami teljesen más lett, mint azt amúgy egy elrablásos történet feldolgozása indokolhatná – valami társadalom és személyiségkritikai tabló, amiben egy vénember foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz, amije van, egy tabló, ami icipicit betekintést ad abba, miért és hogyan lehet valaki ilyen gazdag.

Sajnos azonban ez sem teljes értékű, ehhez hiányzik a korábban említett idősebb Getty jellemfejlődésének bemutatása. Az számomra eddig is nyilvánvaló volt, hogy az ilyen gazdag emberek általában kapzsik és érzéketlenek is, de hát azért is tartanak ott, ahol én soha nem fogok… de az A világ összes pénze szerkezete, súlyozása, koncepciója miatt tulajdonképp semmi nem tud igazán kidomborodni. Sem ez a kapzsi racionalitás, sem a megtört anya, sem a volt CIA ügynök szerepe (mondjuk a duma az öreg felé jó volt, kár, hogy hatásvadász fordulatot csináltak belőle), sem pedig a fiú szenvedése. Sem krimiként, sem drámaként nem igazán állja meg a helyét, s bár vannak benne erős mondatok, gondolatok, összességében lapos és érdektelen, néhol kifejezetten unalmas a film. Talán egyedül a korrajzra és a színészekre nem lehet panaszom – de ahogy tanult kollégám mondta: „Egyetlen filmnek sem tesz jót, ha elkészülte után a felét újraforgatják”… annak ellenére igaz ez, hogy úgy összességében szerintem Pulmer leigazolása még csak dobott a mozin. De általa a kohézió eltűnt, az arányok meg felborultak.





70%




.

R2-D2 írta:

A világ összes pénze

Az A világ összes pénze szerkezete, súlyozása, koncepciója miatt tulajdonképp semmi nem tud igazán kidomborodni. Sem ez a kapzsi racionalitás, sem a megtört anya, sem a volt CIA ügynök szerepe (mondjuk a duma az öreg felé jó volt, kár, hogy hatásvadász fordulatot csináltak belőle), sem pedig a fiú szenvedése. Sem krimiként, sem drámaként nem igazán állja meg a helyét, s bár vannak benne erős mondatok, gondolatok, összességében lapos és érdektelen, néhol kifejezetten unalmas a film. Talán egyedül a korrajzra és a színészekre nem lehet panaszom – de ahogy tanult kollégám mondta: „Egyetlen filmnek sem tesz jót, ha elkészülte után a felét újraforgatják”… annak ellenére igaz ez, hogy úgy összességében szerintem Pulmer leigazolása még csak dobott a mozin. De általa a kohézió eltűnt, az arányok meg felborultak.

70%

Lehet, hogy Plummer emberfeletti munkát csinált, de annyira szétesik a csere miatt a film, hogy rossz volt nézni. Gyakorlatilag az összes jelenetben egyedül látszik, még a viták közben is, így nincs dinamika, a "régi film" aprólékosságába beletoldva a homályos hátterű "új jelenetek" meg új lógnak ki, hogy simán látszik a körülmények ismerete nélkül is, hogy hol lett megcsonkítva a mozi.

Nekem nincs ez még 7 pont sem...

"Akinek" hiányérzete maradt, próbálkozhat a sorozattal (Trust).
.

.





A védelmező 2





4 év. 4 éve mutatták be Antoine Fuqua és Denzel Washington második közös művét, az A védelmezőt, ami akkor nekem iszonyat bejött: más volt, mint egy hagyományos akciófilm, de nem is csupán egy bosszúfilm lett, hanem pont olyan, mint azt elképzelni, mi van, ha Jason Bourne igazságérzetét „nyugdíjas” éveiben valaki megpiszkálja.
4 év. 4 év telt el és itt a folytatás (szerintem totál lényegtelen, hogy ez Washington első folytatásfilmje), és 4 éve volt az írónak, Richard Wenknek, hogy folytassa saját megkezdett történetét… de 4 év sem volt elég arra, hogy egy épkézláb, hihető, és logikus forgatókönyvet összehozzon az általa kitalált hősnek. A faszi amúgy sem jeleskedik a folytatásírásokban, elég, ha csak a Jack Reacher 2-re gondolunk… mert ugyan lehet, hogy az A védelmező első részénél mindenkivel együtt ő is nagyon elkapta a fonalat és egy kiváló (bár sokan semmilyennek tartják) mozit hoztak össze – de ez, ez a második epizód… hmm… felejthető. Egyébként pont, mint a Jack Reacher 2.

Egyébként egy nappal korábban újranéztem az első részt (lehet, nem kellett volna) és amellett, hogy újra tetszett, elgondolkodtam néhány apróságon: tudniillik ha valaki egy barkácsoltban kinyír egy halom embert, azt azért csak kikérdezik, nem? Ha meg nem is őt, akkor a többieket: és ők mit mondanak? Egy szellem volt?? Nos,a második fejezet után ez a kérdés szinte teljesen irreleváns: kérem szépen ebben a világban, Robert McCall világban az ilyen apróságokon nem kell fennakadni. Gondolom hívták a John Wick takarítóbrigádját és eltüntették a hullákat – mindig, mindenhonnan… ha meg mondjuk majd egy híd elején posztoló rendőrt lőnek le, a társa dramaturgiai okokból pont nincs ott/nem keresi és egyebek. Ezzel a ténnyel, mármint a Ne foglalkozz a háttérrel! a film első tíz perce is kíméletlenül szembesít: McCall papa ugyanis muszlimként épp egy török vonaton utazik, ahol természetesen egy nemes cél érdekében szembe kerül néhány rosszfiúval. A végeredmény nem kérdéses, Robert a már jól megszokott módon felmérve a terepet és a lehetőségeket, hamar elintéz mindenkit, aki nem jól választ – csak az a baj, hogy nekem eszembe jutott már ekkor, hogy épp hova lett az előbb még poharakat törölgető pultos (szakmai ártalom) valamint hogy a hullák után vajon milyen úton módon jut haza Amerikába – másodmagával…

Nagyjából ez a felütés, és megmondom őszintén, minden balfaszsága ellenére ez még a jobb szakaszok közé tartozott. Itt még legalább Robert az volt, akit megismertünk, olyan motivációkból cselekedett, ami miatt az lett, aki: Védelmező. Egy mások problémáit csupán saját igazságérzetéből eredően megoldó, kemény, szerethető fickó (aki mellesleg Reyhez hasonlóan szinte a világ összes nyelvét pont akkor beszéli, mikor szüksége van rá), egy vérprofi gyilkos, sötét, terhes és szomorú múlttal. Ennek a múltnak amúgy fontos szerepe is lesz a moziban – még nem tudom eldönteni, jó ötlet volt-e – hozzákötnek majd egy teljesen felesleges látogatást, no meg ugye fontos helyszínné is válik a film bizonyos pontján… de ne rohanjunk annyira előre. Az elején Robert épp taxizik (Uber, mi más?), hallgatja az emberek életét, néha rendet vág egy csapat drogos milliomos hülyegyerek között (itt hívom fel mindenki figyelmét, hogy az előzetes Star Trek poénja a mozira eltűnt), de amúgy semmit nem csinál. És pont ez az első baj: az előző sztori is nagyon lassan építkezett, úgyhogy igazából itt jó ideig nem is nagyon vártam, hogy beinduljon az akció, de amit kb. egy órán át csinálnak, az pofátlan átbaszás. Már csak azért is, mert itt a főhős már kész van, már tudjuk, ki ő és mire képes, nem kell felépíteni – ennél azért jóval több akciót vártam volna tőle (és a filmtől is). Helyette mi van? Émelyítően giccses, de sehova nem vezető dialógusok és barátkozás Susannal (pocsék dramaturgia: csak azért, hogy legyen alapja a mozi második felének), egy teljesen agyament pótapai nevelő szerep egy néger sráccal kapcsolatban (pocsék dramaturgia 2: csak azért, hogy legyen alapja a mozi második felének) – talán nem véletlen, hogy rögtön a Jack Reacher 2 ugrott be erről az esetről is. Kifejezetten unalmas az egész, számomra totál leült a mozi – akárcsak Washington a székre, nézni, hogy a néger kölök hogy festi át a falat: abban a sapkában ez a jelenet akár a Fencesben is lehetne.

Aztán, történik valami, ami hivatott lesz felpörgetni az eseményeket – csak nem úgy, ahogy azt várnánk. Robert egyik barátja meghal, ő pedig elkezd nyomozni – wtf, eddig erről szó sem volt, hogy ilyet is tud – és egy rakás csúnya emberbe botlik, akik ki akarják nyírni. Na kérem: ha ez valami hasonló kis VÉDELMEZŐ szerepkörben történne, egy qrva szavam nem lenne, de az A védelmező 2 innentől valami más lesz, sokkal inkább egyfajta Bosszúvágy jellegű történetté alakul át, amiben a főhőst személyes okok vezérlik tettei elkövetésében. Más ez, mint amire számítani lehetett, Robert már nem szimpla rosszfiúkkal harcol, hanem hozzá hasonló, tökös legényekkel – nekem ez az ügynökséges, árulós, lövöldözős fordulat nem jött be. S ha már fordulat: sajnos kilométerekről bűzlik az egész, aki látott már pár filmet, az sajnos az első perctől kezdődően kitalálhatja a nagy meglepetést, hogy ki is áll a gyilkosság mögött – hogy miért, milyen motivációk miatt, az meg megint inkább mosolyogtató, mint hihető. Sokkal jobb volt az előző epizód magányos, szociopata orosz takarítója, mint ez a felállás: itt, a családi házas jelenet (ami amúgy tisztára Kill Bill feeling) a maga párbeszédével meg sem közelíti az A védelmező 1, Szemtől szembe kópiás éttermi dialógusát. Nagy nulla az egész, és a végkifejlet szempontjából nem csak az a baj, hogy tudjuk, hogy úgyis Robert fog győzni,hanem ahogy ez majd meg fog történni.

Mert bizony az utolsó fél óra kész agyrém: a már fentebb említett hidas jelenet után, abban az időjárási helyzetben, azon a helyszínen teljesen logikátlan – katonai szempontból meg végképp az – események követik egymást. Az mondjuk jó húzás volt, hogy így legalább nincs ott lakosság, de belegondolva… nos, nem lett volna egyszerűbb felmenni a toronyba és szépen leszedni mindenkit, aki kiszáll a kocsiból, mint zsákokat vagdosni egy pékségben, hogy majd a ventilátor elfújja a lisztet? Ha már egyszer – az eddigi koncepciót felrúgva – Robertnek is fegyvert adtak? Én el nem hiszem, hogy négy ilyen magasan képzett katona ilyen bénán hagyja magát kinyírni (+1 a taxiban), szinte tálcán kínálva magát a begőzölt bosszúhadjáratnak. Persze, a film szempontjából jobban néz ki a kibelezett rosszfiú, meg túl egyszerű lett volna megint minden, de akkor is: néztem az eseményeket és sajnos azt kellett éreznem, hogy egy másodosztályú, lövöldözős akciófilmet látok. A korábbi, Jason Bourne szerű okosság eltűnt a filmből, csak a nagy szél és káosz marad… no meg megint a nagy kérdés a végére a takarítókkal kapcsolatban. Hogy senki nem fogja megkérdezi senkitől, ki lőtte le a zsarut, meg ki belezte ki a kis magánhadsereget? Hogy ezek után hogyan tud Robert továbbra is „halott” és láthatatlan – kvázi Batman – maradni???

Mindezek után és ezek tükrében sajnos azt kell mondjam, ezt kár volt elkészíteni. Jelentős minőségi visszalépés van az első fejezethez képest, a főhősből teljesen mást csináltak, mint az logikus lett volna. Tényleg Jack Reacher 2 szindróma: azt is, ezt is meg lehet nézni, lehet bennük keresni és találni jobb pillanatokat, de itt a lényeg valahol elveszett a hurrikánban. Az mondjuk jó, hogy még mindig viszonylag keveset tudunk McCallról, legalább valami titok, sejtelmesség marad a jellemében, de ez a túlzott akciózás, korábban nem jellemző célokkal és motivációkkal nem smakkol a karakterhez. Addig jó az egész, amíg Robert marad védelmező, amíg móresre tanítja a rosszfiúkat – de hogy személyes okok miatt bosszút áll, ahogy, ahol azt teszi… nos, én nem ezt vártam. Ez a sztori kb. jó lett volna egy 80-as évekbeli Stallone, Schwarzenegger filmbe, esetleg Jason Statham is jól megoldotta volna mindezt, de tetézve a rengeteg üresjárattal, a felesleges, sablonos kapcsolatépítéssel, a kiszámítható csavarral, a logikátlan események láncolatával – no meg vesszőparipámmal,a parlagon hagyott hullahegyekkel mára már csak egy közepes élmény.

Hangulat kétségkívül rendben van, Denzel kissé unottan, de jól játszik, a Narcosban megismert Pedro Pascalnak meg kifejezette örültem. Néha sikerült izgalmat is csempészni az eseményekbe (pl. szoba-könyvespolc-pánikszoba), amiben nem utolsó sorban sokat segít a zene is, de ha azon múlik, én inkább vártam volna még egy évet, hátha annyi kellett volna egy normális forgatókönyvhöz. Az elsőt továbbra is szeretem, ezt megnéztem és többé nem akarom.





60%




.

R2-D2 írta:

.
A védelmező 2

4 év. 4 éve mutatták be Antoine Fuqua és Denzel Washington második közös művét, az A védelmezőt, ami akkor nekem iszonyat bejött. 4 év. 4 év telt el és itt a folytatás, és 4 éve volt az írónak, Richard Wenknek, hogy folytassa saját megkezdett történetét… de 4 év sem volt elég arra, hogy egy épkézláb, hihető, és logikus forgatókönyvet összehozzon az általa kitalált hősnek.

Nagyjából ez a felütés, és megmondom őszintén, minden balfaszsága ellenére ez még a jobb szakaszok közé tartozott.
És pont ez az első baj: az előző sztori is nagyon lassan építkezett, úgyhogy igazából itt jó ideig nem is nagyon vártam, hogy beinduljon az akció, de amit kb. egy órán át csinálnak, az pofátlan átbaszás. Kifejezetten unalmas az egész, számomra totál leült a mozi – akárcsak Washington a székre, nézni, hogy a néger kölök hogy festi át a falat: abban a sapkában ez a jelenet akár a Fencesben is lehetne.
Nagy nulla az egész, és  a végkifejlet szempontjából nem csak az a baj, hogy tudjuk, hogy úgyis Robert fog győzni,hanem ahogy ez majd meg fog történni.
Mert bizony az utolsó fél óra kész agyrém.

60%

Tehát van egy "balfasz-de-azért-tűrhető" első szakasz, amit követ egy órányi "unalmas átbaszás", majd amikor végre történik valami, az is egy nagy nulla, a vége meg agyrémbe torkollik? Mmmm....      

Azt hiszem, én is azok közé tartozom, akik semmilyennek tartották az első részt (emlékem legalábbis nincs sok róla a puszta tényen kívül, hogy láttam), ezzel meg akkor próbálkoznom sem nagyon van értelme...

.

Niwrok írta:

A védelmező 2


Tehát van egy "balfasz-de-azért-tűrhető" első szakasz, amit követ egy órányi "unalmas átbaszás", majd amikor végre történik valami, az is egy nagy nulla, a vége meg agyrémbe torkollik? Mmmm....      

... igen, ez a tömör összefoglalás. Kicsit árnyaltabb a kép, mert azért amikor az, amit vártam, akkor jó volt, de úgy összességében igen.

A francnak írtam órákon át mikor két sorban is lehet jellemezni...



.

R2-D2 írta:

Menedék

Hogy érdemes-e újranézni? Nos, igen, már csak pont az említettek miatt is: ráadásul talán akkor az az első benyomásra erősen érezhető tanácstalanság is eltűnhet a moziból. Mert bizony, szűzen a film elé ülve, az első óra nagyon sokszor tűnik vontatottnak, nagyon sokszor éreztem azt, hogy nem tudni, hova tartunk. Oké, a feszültség az végig megvolt, a hangulat, a díszlet, a színészi játék mind hatásos volt – de nekem kicsit lassú és unalmasnak tűnt a film. Ez az érzés tükröződik az értékelésben is, az első benyomás élménye, amikor még nem tudja a néző, mit lát… mert hiába gondolja azt, amit gondol, nem tudja, hogy a „nagyobb képet” kellene nézni. Ráadásul, az ominózus 12-ik percben pont úgy van fényképezve, hogy lófaszt se látni, pont annyi az egész, hogy a bizonytalanság magját elültesse az emberben. De az „altatós” szakasz szerintem túl jól sikerült, túlságosan is szerteágazó és részletgazdag lett, látszólag semmit nem jelentő kapcsolatokkal és eseményekkel… mit pl. a könyvtár. Aztán persze, a puzzle összerakásakor minden elemnek helye lesz, de addig… nos, tény, hogy kicsit érdektelen az egész. Hangulatos, de érdektelen, és talán kicsit hosszabb a kelleténél.

De az, hogy még mindig kattog az magam rajta, az jó jel: a Menedék egy újabb remek thriller, a spanyol boszorkánykonyha újabb nagyszerű terméke. Kevés szereplő, még kevesebb helyszín, sötét, súlyos múlt, lassan feltáruló, de sokkoló titkok – és megint bebizonyosodott, jó forgatókönyv nélkül nincs jó mozi. S ahogy írtam, az értékelés az első benyomást tükrözi, de már tegnap óta is kúszott picit feljebb magamban – mert csak a katarzis számít, az unalom elmúlt.


80%

Megnéztem... de azt hiszem, nekem is kelleni fog ebből egy újranézés, mert tegnap annyira nem kapott el annyira a hangulat. Pedig az volt neki, azt éreztem... A sztori is tetszett, az alakítások is, és alapvetően a fordulatok is jók.

Spoiler:

A 8 pont most jó lesz... de talán van ebben több is.

.

Niwrok írta:

Menedék


Megnéztem... de azt hiszem, nekem is kelleni fog ebből egy újranézés, mert tegnap annyira nem kapott el annyira a hangulat. Pedig az volt neki, azt éreztem... A sztori is tetszett, az alakítások is, és alapvetően a fordulatok is jók.

Hurrá! Örülök, hogy tetszett és hogy kb annyira, mint nekem...

Ha viszont ezt látjuk előbb, és nem modjuk a

Spoiler:

lehet, hatásosabb lett volna....


.

.




Sötét elmék




Niwrok után szabadon: megvan az idei év Az ötödik hulláma…

Az ember azt hiszi, tanul a hibáiból: pont az előbb említett hullám után úgy ültem be erre a filmre, hogy tudtam, hogy gyerekfilmet fogok látni, egy újabb YA adaptációt – jelentősen csökkentettem is elvárásaimat az eseményekkel kapcsolatban. Szóval, tudtam, hogy dedó lesz, de hogy ennyire gyermeteg és béna… nos, az még ezek után is meglepett. Alapból egyébként jobban elvagyok ezekkel a zsánerű alkotásokkal, mint esetleg itteni kollégám, valahogy eddig sikerült kapaszkodókat találnom az újkor ifjúsági filmjeiben – de mostanában vagy túl gyorsan öregszem, vagy a filmek lettek szimplán egyre szarabbak. Azt is megbeszéltük itt már korábban, hogy ha nem évente jön három YA mozi, hanem mondjuk háromévente egy, akkor az sokkal jobb mindenkinek, meg akkor talán a színvonal is magasabban marad… nos, naiv dolog volt ezt hinni. Még az ígéretes kezdésű Az útvesztő és az A beavatott szériákat is sikerült elbaltázni a folytatásokkal, de csak van mindig valami új, amire a filmipar rábukik (ezúttal a 20th Century Fox)…

A Sötét elmék trilógia (gondolom, ez nem meglepő) egy bizonyos Alexandra Bracken nevű írónő munkája, aki három év alatt írta meg a kis Ruby történetét: a nyitó epizód a moziban épp ezért ugyanúgy félbehagyott lesz, mint mondjuk a „nagy példakép” , az Az ötödik hullám a babkonzervekkel. Egyébként nagy valószínűség szerint ugyanúgy is fog járni: elképzelni nem tudom, hogy ennek a totális bukása és negatív kritikája után a Fox újabb dollármilliókat adjon a folytatásra – de higgyétek el, jobb ez mindenkinek. Azt nem tudom (csak sejtem), hogy maga az eredeti könyv mennyire kidolgozott és jó, de az biztos, hogy a film esetében már megint senki nem olvasta el azt a qrva forgatókönyvet, már megint senki nem mert szólni, hogy: „Emberek, ez így nagyon gáz!” vagy… vagy lehet, szimplán az egészet az általános iskola alsó tagozatának értelmi képességeihez mérten írták?? És akkor a korhatár, a 16-os karika valójában azt jelenti, hogy az fölött nem ajánlott senkinek???

Amúgy megfogadtam ám, mielőtt elkezdtem az írást, hogy olyan nagyon nem szedem szét a filmet. Nincs is túlságosan rá jogom, meg okom sem: egyszerűen ez nem nekem készült, tudtam, beültem rá (legalább hűvös volt a moziban), végig is néztem bealvás és különösebb idegbaj nélkül – csupán filmeket szerető (és talán némiképp értő) kibic íróként egyáltalán nem tudtam élvezni. A Sötét elmék ugyanis egyszerre több sebből is vérzik: nem elég a szellős, gyermeteg forgatókönyv, a teljesen kidolgozatlan és megmagyarázatlan alapsztori, az események háttere – mindehhez olyan primitív és óvodás szintű kapcsolati háló és dialógus cunami társul, ami még egy Pixar filmnek és szégyenére válna. Mindazonáltal néhány ötlet még így is kifejezetten bejött, van nagyon kevés aspektusa, ami említésre és megjegyzésre méltó – kíváncsi lennék, mi lett volna ha mondjuk nem a Kung Fu Panda 2-3 rendezőnője, Jennifer Juh Nelson és a Wayward Pines logikátlanságainak írója, Chad Hodge az alkotópáros… az meg, hogy a Stranger Things és az Érkezés producereitől, ne csapjon be senkit. Szerintem Dan Cohen se büszke, hogy hivatkoznak rá…

Valamikor a jövőben, nem túl messze, egyszer csak a Földön élő gyerekek 90 %-a meghal. Csak így, minden előzmény nélkül: hopp, összeesik és meghal. Van valami eszement elnevezés rá a moziban, de hogy miért, hogyan, az az író(nő?) szerint teljesen lényegtelen – szerintem amúgy nem az – és senki nem is veszi a fáradtságot, hogy a legminimálisabb épkézláb magyarázattal szolgáljon az okokra. Pedig a Merovingi is megmondta a Mátrix 2-ben: ok nélkül nincs okozat, így a néző az első percektől egy borzasztó homályból kellene, hogy építkezzen – és nem, nekem nem elég az a magyarázat, hogy az eseményekbe a főszereplő kislány, Ruby szemszögéből és narrációjában kapcsolódunk be. Kényelmes dramaturgiai húzás ugyan, de kevés, hogy annyit tudunk, mint ő, én legalábbis úgy vagyok vele, hogy szeretek a dolgok és a forgatókönyv mögé is bepillantani. Nos, itt ez nem adatik meg, marad hát az okozat: van sok-sok halott gyerek, aminek az alábbi – szerintük – logikus következményei vannak: az egyik, hogy a maradék életben maradtak különleges képességek birtokosai lesznek, kvázi jedikké válnak (erről később). A csúnya, gonosz kormány azonban nem Templomot épít nekik a Coruscanton és nem egy bölcs tanítóra bízza, hogy megismerjék és használni tudják képességeket… nem. Munkatáborokba internálják őket, és hat éven át katonai bakancsot pucoltatnak velük… és ez most komoly. Megint nulla logika és háttér: hol vannak a szülők, hogy zajlott le ez a társadalmi kataklizma… de legfőképp mi lesz a következménye. Ugyanis ha nem lesz több gyerek a Földön, és elfogynak a katonák, akkor a sok kis jedi mit fog majd csinálni??

Van még egy érdekes dolog az alapkoncepció szerint: a sok-sok gyerekhalálnak az lett a következménye, hogy beköszöntött a The Walking Dead üressége vidéken. Legalábbis a film szerint a felnőttek elköltöztek a városokba (miért ), amikből amúgy egy grammot nem látunk, a vidék meg totál posztapokaliptikus képet mutat, épphogy csak nem jön Rick és csapata szembe. Ezek szerint ez valami mánia ez az új YA mozikban, ez nagyon tetszik az újkori íróknak… itt is, a kiszabadult gyerekek az üres plázákban élelemért és kajáért kutatnak, közben meg harcolnak az őket üldöző katonasággal. De ez picit később van, az elején Rubyt (Amandla Rue Stenberg) is bekerül a megmagyarázhatatlan okból, módon és céllal fenntartott táborba, ahol rögtön az első vizsgálaton kiderül, hogy ő különleges (természetesen). Ő narancs. Ja, mert a kis Jedik színkódok alapján vannak kategorizálva, a zöldek az überokosak, a sárgák az elektromosságot uralják, a kékek tárgyakat mozgatnak, a narancsok elme trükköket tudnak (ezek szerint Obi Wan a Tatuinon narancs volt ), a pirosak meg – nos, ők nagyon veszélyesek. A színkód piramis alapján a narancsokat és a pirosakat meg kell ölni, ezért Ruby azt mondja magáról, hogy zöld. Logikus, nem? Mint ahogy az is, hogy a pirosakat mégsem ölik meg, hanem fegyverként használják őket a kormány emberei, kb. úgy, mint mikor Scotty szeméről leveszik a szemüveget… és ezt a pirosak csak úgy hagyják. Egyébként első gondolatra azt hittem, hogy YA X-men filmet fogok látni, de aztán YA Jedi Akadémia lett belőle…

A történet aztán egy váratlan fordulat következtében úgy alakul, hogy Ruby a tábort elhagyva találkozik egy zölddel, egy kékkel meg egy sárgával, így lesz kerek a csodacsapat. Ők együtt keresik a biztonságos helyet, amit egy Szökött Srác nevű mutáns, bocsánat, Jedi vezet, ahol boldogan, békében élhetnek a kormány vegzálása nélkül… mert a kormány ugye nem fedezi fel őket. Kis road movie, míg odáig eljutnak, egy béna – de legalább hiteles – szerelmi szál egy kék meg egy narancs között, némi kaland, üldözés, miegymás: a dinamikára és a látványra olyan komoly panasz nem lehet. Mikor aztán megérkeznek a nyári táborba, mindenki megkapja a maga feladatát, nincs bakancs, amit pucolni kell: a kis kommuna növényt termeszt, stb. A vezető, a Szökött Srác (ó, micsoda meglepetés!!!) meg kapásból rányomul Rubyra, tekintve, hogy ő is narancs, két narancs meg jól megérti egymást, ugye… a baj az, hogy messziről ordít az egészről az a meglepő csavar, ami tényleg csak az általános iskola alsó tagozatában üthet nagyot. Mindegy, egy kis árulás itt, egy kis csetepaté ott, Ruby meg, a Nagy Hollywoodi Kliségyűjtemény lapjait igazolandó, vezető lesz egy… egy miben is? Ja, a színes kezűek és színes szeműek Jedi Akadémiáján (mert azt elfelejtettem megírni, hogy amikor a Jedik használják a képességeket, olyan színű lesz a szemük, amilyenek ). Majd megnézem, a Sithek szeme biztos piros volt…

S ha már piros. Említettem, hogy volt pár dolog a filmben, ami tetszett. Az egyik, a pirosak használata, megjelenése, kinézete, képessége (most azt hagyjuk alapban mekkora baromság a létük). Ahogy megérkeznek, ahogy akcióba lépnek, az remek jelenet. A másik, ami nagyon bejött, az Ruby tudása: a film elején zavarodottan néztem, mi történik közte és a szülei között, de a végén tök jó magyarázatot kapunk az eseményre – sőt, megmondom őszintén, az egyetlen hatásos, drámai és jól felépített jelenet pont ehhez a képességhez kapcsolódik a fináléban a moziban. Nekem legalábbis bejött… A színészekre sok panaszom nem lehet, többségük ismeretlen volt, nem az ő bajuk, hogy olyan béna karaktereket kellett játszaniuk egy béna világban: ékes példa erre a fejvadász, Lady Jane (Gwendoline Christie) szerepe – persze, jó látni, ahogy elbánnak vele, de önmagában egy vicc az egész.

Ahogy maga a mozi is az. Bárgyú és gyermeteg, egy nagy mix korábbi történetekből, kidolgozatlan háttérrel, logikátlan és nevetséges eseményekkel – mégis, valahol annyira gyerekes és dedó, hogy az ember nem tud rá tiszta szívből haragudni. Csak nem akarja látni a folytatást (szerintem nem kell). Ennél a szoci idők ifjúsági magyar filmjei és minisorozatai is jobbak voltak, sőt, még mai szemmel is jobbak.




40%



.