R2-D2 írásai 3.0

.





Terminátor – Sötét végzet





Azzal kell kezdjem – és ez nagy mértékben befolyásolja a végső értékítéletemet is – hogy szívem szerint elküldeném az anyjába az összes producert, stúdiót, az egész Hollywoodot az olyan húzásaikért, mikor egy több részből álló sorozatot képesek úgy újraírni, hogy az időközben elkészült mozik egy részét egész egyszerűen ignorálják (ugyanez vonatkozik mondjuk más világok más történeteire, műfajaira is – ld. még Disney SW Kánon és Legends, stb.) Teljesen elmebeteg, mocskos és aljas húzás (remélem, jó nagyot buknak vele), hogy az eddigi 5 Terminátor filmből kapásból kukázzák az utolsó hármat, csak azért, mert valami fasz úgy gondolta, jó sok pénzt fog keresni azzal, hogy a Sötét végzet a T2 folytatásaként kerül a moziba, visszahozva Linda nagyit meg Schwarzi papit… hát, nem fog… s nagyon remélem, az egész franchise örökké pihenőre tér. Ez, így, ilyen formában, pláne az egész filmcsomag tekintetében egy eszetlen kapkodás, egy értelmetlen, látványorientált ötletelés csupán – aminek mélypontja számomra egyértelműen ez az epizód, szorosan vállvetve mondjuk a harmadik résszel.

Nehéz indulat nélkül beszélnem róla, egyszerűen képtelen vagyok megbarátkoznom magával az ötlettel, amit az öntelt seggfejek elvárnak tőlem: hülye néző, felejtsd el mindazt, amit az elmúlt 28(!!) évben Terminátor címen láttál, csak ez az igazi és egyetlen hiteles története a sztorinak. Tegyem mindezt úgy, hogy pl. – a nagy többséggel ellentétben – nekem bizony a 4 és 5 is tetszett, sőt a Salvation az egyik kedvenc T mozim. Nem kérem, én nem teszem, az a helyzet, hogy ezt fogom én elfelejteni: ennél értelmetlenebb és feleslegesebb folytatást én még az életben nem láttam talán semmilyen franchise-ban. Mert ha még valami új, eredeti, normális gondolatok mentén megfogalmazott forgatókönyvvel rendelkezne, valami igazán értelmes kis ötletet kibontva valódi folytatásként lenne képes funkcionálni, talán képes lennék megbocsájtani neki… de nem. Ez semmi más, mint egy agyatlan, korunk nézői igényeihez igazított látvány- és akcióorientált baromság, ami szinte mindenen alulmúlja bármelyik elődjét. Megint csak ámulok és bámulok a viszonylag pozitív fogadtatáson, megint csak nem értem, mitől lenne ez bármiben jobb változat, mint mondjuk volt a T3…

Van egy kedves ismerősöm, aki úgy próbálja menteni a T mundér becsületét, hogy kvázi egy alternatív idősíkként tekint erre a filmre – az ő nézőpontja az, hogy mindig is érdekli, milyen az, mikor egy filmnek, történetnek van egy másik kimenetele is. Ebből a szemszögből vizsgálva persze lehet, hogy a Sötét végzet egy értékelhető kis film, aki képes erre így tekinteni, az még jól is járhat vele… én azonban, mint vén, rigolyás f@sz inkább maradnék az ún. eredeti idővonalon – még ha abban is vannak furcsaságok. Egyébként… valahol az X-men is akkor esett ki nálam a pixisből, mikor össze-vissza kavartak mindent a karakterek múltjával és jelenével. Épp ezért a mások által sokkolónak, zseniálisnak és bravúrosnak tartott nyitó jelenet nálam lekapcsolta a lámpát – egy ideig próbáltam ugyan elhelyezni az egészet az eddigi eseményláncolatban, hogy akkor ez most akkor hogy változott és mi módosult, de aztán rájöttem, kár a gőzért. Az egész franchise egyik legfontosabb és legalapvetőbb elemét sikerült kivenni a sztoriból, ami nélkül tulajdonképp nem is létezik a T Univerzum… ja, hogy aztán egy mérhetetlenül ócska húzással csináljanak egy majdnem ugyanolyat.

Egyébként is, ez megint egy olyan film – akár SW is lehetne – ami nem csinál mást, mint a korábbi, sikeres elődeit gyakorlatilag teljesen lekopizza: jé, van megint egy T-800-as, megint van egy nő, akit megint meg kell menteni, megint van egy katona, aki a jövőből jött, hogy megmentse, megint van egy hiperszuper-elpusztíthatatlannak tűnő új Terminator (most REV-9), meg megint egy mesterséges intelligencia, ami a jövőben kicseszik az emberiséggel. Ja, mert csak úgy szimplán lekapcsolja a villanyt majd és ebbe belepusztul a világ, de ez még a kisebbik baj, a nagyobbik, hogy – tekintve, hogy ugye ez már nem a Skynet, hanem valami más – jövőbeni gépek, repülők tervezésében nulla kreativitása van: ugyanúgy néz ki ez a jövő is mint korábban. Hogyne, persze, mert hiába más minden, hiba maradt el az Ítélet napja, hiába nincs Skynet, csak úgy fejlődik minden a film szerint és az írók agyában is tovább, mint eddig: még a gépek is ugyanolyanok. Ez is szimplán egy óriási biztonsági játéknak indult a stúdió részéről, hogy komplett dizájnt, dramaturgiát exportál korábbról, hátha a nézők örülni fognak annak, hogy ugyanazt nézhetik megint, ugyanazzal a kimenetellel, csak más karakterekkel – ennél a T5 sokkal, de sokkal kreatívabb ( nem utolsósorban viccesebb) is volt a maga időutazásaival.

Szóval. Van egy mexikói csaj, Dani (Natalia Reyes), aki Sarah Connorhoz hasonlóan nem tudja, hogy milyen fontos szerepe lesz a jövőben, és azt sem, hogy a jövőből visszaküldtek egy terminátort, hogy megölje őt. Ez egy új modell, nagyon próbál hasonlítani a T-1000-re, de most REV-9-nek hívják (Gabriel Luna), ellenben sokkal fejlettebb és veszélyesebb – épp ezért egy sokkal fejlettebb és veszélyesebb embert küldenek vissza ellenfelének, Dani megvédésére. Itt keveredik amúgy a T2, a T3, ugyanis a katona a jövőből nő, Grace névre hallgat (Mackenzie Davis) és első pillantásra szintén egy terminátor, de aztán kiderül, hogy csupán egy Tökéletes katona (még jó, hogy nincs jégfürdő). Grace és REV-9 harca nem mondom, hogy rossz, de valahogy úgy éreztem, nincs egyensúlyban a két ellenfél, mégis mindig sikerül kereket oldani a menekülőknek. Aztán jön az IGAZI Sarah Connor, és persze emberként, vénkisasszonyként jól szétrúgja a REV-9 seggét… átmenetileg. Ez is olyan tök logikus. Így már hárman menekülnek Mexikóból az USA-ba (az alagút a határ alatt az kínosan röhejes) egy indiai stílusú utazási módon, egy vonat tetején, amikor is olyan hirtelen lesz sötét (megint), hogy a mondandó első felében még süt a nap, majd az hirtelen, minden előjel nélkül leesik az égről és este lesz. Kisebb-nagyobb csetepaté után aztán eljutnak Carlhoz, a függönyöshöz, aki az egyedfejlődés eddig soha nem látott (?) útjára lépett és segít nekik a gonosz REV-9 ellen.

Nem hiába esett eddig kevés szó Scwarziról és a T-800-ról: Arnold barátunk ebben a filmben is kevesebb játékidőt kap, mint amúgy azt a franchise megkívánná és nem is AZT a T-800-at játssza, amit korábban, hanem egy teljesen másikat. Kiderült ugyanis, hogy mindannyiunkat becsapták: 28 évvel ezelőtt titokban küldtek egy másik robotot is a jövőből John elpusztítására, és ezzel a másikkal találkoznak Daniék most –némileg értelmet ad létének a nyitó jelenet, de erősen kell rajt gondolkodni, különösen ama bizonyos chip tekintetében – egy érzelmileg továbbfejlődött, rendesen megöregedett típust, aki békésen éldegél egy családnál, mígnem némi bűntudattól vezérelve be nem száll a csihi-puhiba főhősink oldalán. Felvetődik persze a kérdés, hogy tizenx évig hogyhogy nem tűnt föl senkinek, hogy ő egy gép, de igazából azt hiszem, ez a kisebb baj, a nagyobb az, hogy ez a karakter, ezzel az öregecske Schwarzival csupán árnyéka korábbi önmagának. Vélhetően nem szándékos, de ez a gép – s vele együtt a film sem – fele annyira nem vicces, mint mondjuk elődjei voltak, s bizony ez a film Arnolddal együtt egyszerűen kiöregedett a szerepéből. Nekem legalábbis néha kínos volt az a bunyó, amit vele, karakterén keresztül vászonra álmodtak eme csoda megalkotói.

Egyetlen percre sem éreztem nézés közben, hogy ez kellett volna. Vannak benn elvétve jó jelenetek, jobb ötletek, karakterek – nekem pl. REV-9 T-1000 utánzása kifejezetten tetszett – néha fel is tudtam rajt nevetni, de azt hiszem az sok mindent elmond a mozi szórakoztató faktoráról, amikor azon kell röhögni, hogy milyen „szakmát” kapott Arnie, illetve mikor mondja, hogy jó a humora… nem az. Akciójelenetekben mondjuk egyik film sem volt szégyenlős, mindegyik több akart lenni elődjénél, s van, mikor ez már kontraproduktívvá is vált – e tekintetben a T6 csak hozza a szintet. Szegény színészeit sem akarom bántani, ők mindent megtettek, hogy újra eljátsszák ezt a fura T2 mixet, nem rajtuk múlt a mérsékelt eredmény. Hanem azokon az idiótákon, akik ezt, így kitalálták. A Sötét végzet azonban talán beteljesíti jelentését és végleg le is húzza a rolót a franchise-nak.

Elég, ha épp annyi idő fog eltelni, ami után már nem tudják Arnoldot T-800-nak öltöztetni.




45%



.

R2-D2 írta:

.
Terminátor – Sötét végzet

Azzal kell kezdjem – és ez nagy mértékben befolyásolja a végső értékítéletemet is – hogy szívem szerint elküldeném az anyjába az összes producert, stúdiót, az egész Hollywoodot az olyan húzásaikért, mikor egy több részből álló sorozatot képesek úgy újraírni, hogy az időközben elkészült mozik egy részét egész egyszerűen ignorálják (ugyanez vonatkozik mondjuk más világok más történeteire, műfajaira is – ld. még Disney SW Kánon és Legends, stb.) Teljesen elmebeteg, mocskos és aljas húzás (remélem, jó nagyot buknak vele), hogy az eddigi 5 Terminátor filmből kapásból kukázzák az utolsó hármat, csak azért, mert valami fasz úgy gondolta, jó sok pénzt fog keresni azzal, hogy a Sötét végzet a T2 folytatásaként kerül a moziba, visszahozva Linda nagyit meg Schwarzi papit… hát, nem fog… s nagyon remélem, az egész franchise örökké pihenőre tér. Ez, így, ilyen formában, pláne az egész filmcsomag tekintetében egy eszetlen kapkodás, egy értelmetlen, látványorientált ötletelés csupán – aminek mélypontja számomra egyértelműen ez az epizód, szorosan vállvetve mondjuk a harmadik résszel.

Nehéz indulat nélkül beszélnem róla, egyszerűen képtelen vagyok megbarátkoznom magával az ötlettel, amit az öntelt seggfejek elvárnak tőlem: hülye néző, felejtsd el mindazt, amit az elmúlt 28(!!) évben Terminátor címen láttál, csak ez az igazi és egyetlen hiteles története a sztorinak. Tegyem mindezt úgy, hogy pl. – a nagy többséggel ellentétben – nekem bizony a 4 és 5 is tetszett, sőt a Salvation az egyik kedvenc T mozim. Nem kérem, én nem teszem, az a helyzet, hogy ezt fogom én elfelejteni: ennél értelmetlenebb és feleslegesebb folytatást én még az életben nem láttam talán semmilyen franchise-ban. Mert ha még valami új, eredeti, normális gondolatok mentén megfogalmazott forgatókönyvvel rendelkezne, valami igazán értelmes kis ötletet kibontva valódi folytatásként lenne képes funkcionálni, talán képes lennék megbocsájtani neki… de nem. Ez semmi más, mint egy agyatlan, korunk nézői igényeihez igazított látvány- és akcióorientált baromság, ami szinte mindenen alulmúlja bármelyik elődjét. Megint csak ámulok és bámulok a viszonylag pozitív fogadtatáson, megint csak nem értem, mitől lenne ez bármiben jobb változat, mint mondjuk volt a T3…

45%

Én már az 5. részt sem láttam, nagyjából azért, mert a 3. rész szinte paródiára vett dolgaival elengedtem ezt a sorozatot (mert már annak sem volt semmi köze ahhoz a rideg, érzelemmentes gyilkológéphez, a robotoktól való félelemhez, aminek ez az egész indult)... A Salvationt is csak Bale miatt néztem meg.

Engem ezért nem is zavart volna ennyire, hogy kidobták a sorozat felét, meg olvastam is, hogy valami jogi vita miatt nem tudta Cameron annak idején úgy folytatni az Ítélet napját, ahogy szerette volna, és erre most kapta meg a lehetőséget. Úgyhogy majdnem meg is néztem... de úgy éreztem, még ennyire sem érdekel a Terminator-nosztalgia. Az, ahol igazából csak felmelegítenek egy régi sztorit, ahol nyugdíjasok próbálják elhitetni magukról, hogy ők akciósztárok, csak mert valamikor azok voltak, és ahol minden annak rendelődik alá, hogy ezt megtehessék. Hogy megint legyen egy olyan darabja a 2010-es éveknek, amiről ne legyen emlékem, mert a 2010-es évek nagy része igazából egy 90-es évek remake... ennyire ez nekem nem hiányzott.

Így hogy írtad az öregedő, megszelídülő robotot, azt hiszem, jól döntöttem...

.

.





Aki bújt




„- Ki tette ezt magával?
- Anyósék”

Van valami vonzó abban, mikor a horror műfajba humort próbálnak keverni – az ember lelkiállapotának néha kifejezetten jót is tesz, ha a feszültséget, vagy a fröcskölő vér látványát oldani próbálják némi nevetéssel… az már megint más kérdés, hogy az a bizonyos humor hogyan illeszkedik az adott filmbe. Mert nem szabad elvennie a másik zsáner élét, célszerű feketének, esetenként sokkolónak lennie, de egyben nem szabad csupán öncélúnak, vagy túlontúl vulgárisnak sikerülnie. Nos, az Aki bújt talán pont ezen szempontból teljesít kicsit alul: annak ellenére hogy nekem bejött a mozi humora, érteni vélem azokat a hangokat, amik ezért kritizálják a filmet.

Több olyan filmet láttunk már, amiben szegény, szerencsétlen főhősnőre rászakad a balszerencse (pokol) és mindenféle kínokat, megaláztatásokat átélve valami úton vérgőzös bosszút áll az őt bántókon. Nos, ha nagyon akarom, erre is rá lehet fogni ezt a narratívát, bár itt kicsit más a helyzet (ez nem egy I Spit On Your Grave) – itt egy fura játék következménye Grace üldöztetése, de minden híresztelés és előzetes promó ellenére sem válik a főszereplőből bosszúálló angyal. Aztán, szakavatottak természetesen rögtön kapcsolhatnak vérben fürdő menyasszonyi ruhás főszereplős filmekre – nekem is rögtön beugrott a [REC 3] – de itt alaposan fel van forgatva minden, amit esetleg elképzeltünk a sztoriról. S ha már sztori… mindamellett, hogy szerintem veszettül szórakoztató lett az egész, azt mindenképp el kell mondjam, hogy ez, így, ilyen mixben még sehol nem szerepelt: okkultizmus, egy idióta család, egy őrült éjszakai hajsza, vicces és brutális halálok, vér, fekete humor egyszerre így még nem volt filmben. Egyébként pont a fináléban történt események és az üres szék tették fel nálam az i-re a pontot, a doboz varázsa és az ahhoz kapcsolódó átok nagyszerűen és meglehetősen kirobbanó formában zárja a történetet.

A nyitó jelenet már amúgy is minden pénzt megér: a nézőnek fogalma sincs, mi miért történik, csupán azt látja, hogy egy szerencsétlen fickó – mint később kiderül, egy vőlegény – menekül egy gótikus kastélyra hajazó épületben egy csomó hibbant gyilkos elől. Remek, pörgős felütés, ráadásul úgy is hat az egész, hogy fingunk nincs még róla, ki kicsoda és miért van a helyszínen. Jótanács: tessék picit megjegyezni a figurákat, mert őket fogjuk látni… 30 évvel később. Egyébként most kivételesen semmi baj nincs az időugrással, itt nem sumákolásról van szó, hanem csupán arról, hogy az a bizonyos esemény – nevezzük játéknak – épp akkor ismétlődik meg… e tekintetben viszont felmerült bennem egy nagyon fontos kérdés. Nevezetesen az, hogy vajon mekkorát ütött volna ez a történet úgy, hogy SEMMIT, de tényleg SEMMIT nem tudtam volna az egészről: a trailerek meg a szinopszis viszont önmagában lelövik az egész játék lényegét, miért és hogyan kerül az újdonsült menyasszony abba a helyzetbe, hogy egy komplett család üldözi egy éjszakán át egy kastélyban.

Szóval 30 év. A nyitó jelenet két kiskölke, Daniel (Adam Brody) és Alex (Mark O’Brian) már felnőtt, utóbbi pedig épp elvenni készül szerelmét, Gracet (Samara Weaving). A felütés eseményei után nem csoda, hogy a két fiú között meglehetősen erős a kapcsolat, mint ahogy az sem, miért lett Daniel egy iszákos srác, Alex pedig az, aki… mindkettőjük jellemét erősen befolyásolta a családi múlt (hoppá, mégiscsak van karakterrajz, csak kicsit gondolkodni kell rajta). A család, ami nem kicsit elmebeteg, már-már Addams Family szinten: ahhoz ugyanis, hogy Grace teljes értékű családtag legyen, s nem mellesleg a qrva nagy vagyonból is részesedjen, egy fura beavatási szertartáson kell átesnie. És itt jön az egyik nagyszerű húzás, ami nincs benn az előzetesben: ez a beavatás csak ritkán jár áldozatokkal, az elmúlt harminc évben maximum sakkozni kellett a család kegyeiért – nekem ez pedig nagyon tetszett. Mármint hogy a puszta véletlen, balszerencse az, ami generálja az őrületet a filmben, ráadásul mindezt megfűszerezték egy misztikus, okkult tárgyhoz kötődő rejtéllyel. Kicsit, mint a Hellraiser, vagy inkább mint a Teáscsésze, vagy a 13 bűn: nem a család határozza meg, mi történik az ifjú arával, hanem egy külső tényező és szabályrendszer, aminek utasításait maradéktalanul be kell tartani – igen, mert ha nem, felborul a tér-idő kontinium és megsemmisül a világegyetem… vagy legalábbis a család.

És ez jó volt. Nagyon jó, ahogy Grace rácsodálkozik egy vicces és véletlen haláleset közben, hogy bizony az ő élete a tét. Nagyon jó volt, hogy a film során ugyan fokozatosan megtanul – elsősorban dühből és kétségbeesésből – visszavágni, de egyszer sem csinálnak belőle harcias amazont. Nem csináltak belőle egy női Rambot, nem az volt a cél, hogy Grace szépen bosszúból kinyír mindenkit, itt a macska-egér játékban a macska is esendő kisállat. Sőt, megkockáztatom, hogy ebben a moziban szinte minden szereplő megmarad emberi tulajdonságokkal, bénasággal bíró karakternek lenni, a 30 évente fegyvert fogó átlagemberek minden szerencsétlenkedésével együtt. Grace képes megsérülni, a család topasága viszont nem elsősorban az ő véletlenszerű dramaturgiai túlélése miatt van, hanem azért… azért mert vélhetően az adott szituban az átlagember is így viselkedne. Persze, teljesen irracionális és őrült dolog az egész, rá is van játszva rendesen a humoros oldalára a dolgoknak, de gondoljunk bele, milyen is lenne, ha valami ősi átok miatt, a saját életünket féltve kénytelenek lennénk vadászni valakire – valakire, akit elvileg be kéne fogadni a családba. Én biztosan hasonlóan szerencsétlen, vagy félős lennék az adott szituban – külön jó volt, hogy volt olyan karakter, aki a megszerzett vagyon illetve családi pozíció miatt jobban „élvezte” az egészet, jobban alávetette magát a szabályoknak – a szereplők egy része pedig számomra teljesen hitelesen és életszerűen viselkedett (már ami ebben az abszurd és lehetetlen helyzetben lehet).

Több helyen olvastam, hogy a film egyben fricska is a felső 1%-nak, kifigurázva azok néhol beteges szokásait – persze, lehet is egy ilyet belelátni a dolgokba, de nekem teljesen más aspektusból tetszett a mozi. Engem elsősorban azon bizonyos tárgy és a hozzá kötődő mítosz, valamint annak végkifejlete fogott meg, sokkal inkább kötődtem az A hely, a Teáskanna és társaik hangulatához, témájához. Mert ugyan persze, hogy beteg volt a család, persze, hogy a kőgazdagok máshogy értékelik az életet és a személyeket, de ezek a szerencsétlenek számomra nem pszichopaták voltak, hanem valahol vagyonszerzésük áldozatai, akik számukra racionális döntést hozva, szimplán csak félelemből kergették végig szegény Grace-t az éjszakán. Néhol viccesen, néhol véresen, de működött az egész őrület, az áldozat meg majdnem végig tudott tényleg áldozat maradni… Ez nem a The Purge, amiben beteg hajlamú milliomosok szórakoznak büntetlenül áldozatukkal, itt a kényszer maga a betegség, a félelem a doboztól illetve a titokzatos La Bailtól a motiváció mindenre – nem pedig a gyilkolás puszta öröme (inkább kín, mint öröm).

Szórakoztató másfél óra volt, meg kell hagyni. Nekem Grace állítólagos változásával nem volt bajom, talán két dolog, ami icipicit zavart: az egyik, hogy néha valóban sokat és indokolatlanul káromkodnak benne (bár, eredeti nyelven még ez sem volt olyan gáz, de kétségkívül a kevesebb hitelesebb lett volna), a másik meg hogy már megint senki nem foglalkozik a házon kívüli reakciókkal. Tudniillik vannak itt halottak, akiket csak el kéne tüntetni, csak ki kéne magyarázni, valamikor, valahogyan, hogy miért nem mennek haza… akár a jelenben, akár a múltban. De ez Hollywoodban smafu, e tekintetben tulajdonképp csak hozza az átlagot az Aki bújt… Amúgy a ház, a díszlet, a hangulat rendben volt, a film hossza pedig pontosan illeszkedett ahhoz az igényhez, amit egy kergetőzős, hentelős mozitól elvár az ember. Volt néhány egészen jó ötlet, néhány morbid és vicces esemény – no meg egy véresen is csinos menyasszony, remek színészi játék által.





80%




.

R2-D2 írta:

.
Aki bújt

Szórakoztató másfél óra volt, meg kell hagyni. Nekem Grace állítólagos változásával nem volt bajom, talán két dolog, ami icipicit zavart: az egyik, hogy néha valóban sokat és indokolatlanul káromkodnak benne (bár, eredeti nyelven még ez sem volt olyan gáz, de kétségkívül a kevesebb hitelesebb lett volna), a másik meg hogy már megint senki nem foglalkozik a házon kívüli reakciókkal. Tudniillik vannak itt halottak, akiket csak el kéne tüntetni, csak ki kéne magyarázni, valamikor, valahogyan, hogy miért nem mennek haza… akár a jelenben, akár a múltban. De ez Hollywoodban smafu, e tekintetben tulajdonképp csak hozza az átlagot az Aki bújt… Amúgy a ház, a díszlet, a hangulat rendben volt, a film hossza pedig pontosan illeszkedett ahhoz az igényhez, amit egy kergetőzős, hentelős mozitól elvár az ember. Volt néhány egészen jó ötlet, néhány morbid és vicces esemény – no meg egy véresen is csinos menyasszony, remek színészi játék által.

80%

Köszi !

A szokásos kör: Érdekelt, de itt nem játszották, így a feledés homályába merült...
Általában nem rajongok a hentelős mozikért, de ennek tetszett az ötlete és a hangulata, Margot Robbie meg mindenhez csak hozzátesz. Jó lesz ez .

.

R2-D2 írta:

Ouija - A gonosz eredete

Két évvel ezelőtt, az Ouija első részénél majdnem kényelmetlenül éreztem magam (akkor még   ), hogy tetszett valami, ami a nagyközönségnek nem – és most az a marha nagy helyzet, hogy megint kényelmetlenül kéne magam érezni (de már nem   ), csak most fordított indokból… ugyanis míg mindenki ájuldozik ettől az egésztől én csak mélabúval figyeltem, mi is történik a képernyőn. Az, hogy az Ouija másodszor is adós marad a parás hangulattal, az nem lepett meg túlságosan, arra valahogy fel voltam készülve, de az, hogy 97 perc alatt talán kettőször sikerült nekik ijedtséget kiváltani belőlem, az kínos… legalábbis ebben a zsánerben kínos.

Nem titkolózom: semmi nem történik. Komolyan, közel egy óra után már azt vártam, mikor jön a finálé, mert abban csak elszabadul a szellemvilág, csak lesz valami paráztató rész, csak sikerül a frászt hozniuk rám… de nem. Egyszerűen annyira nulla az egész mozi, hogy még a tinihorrorok minimálisra vett ingerküszöbét sem éri el. Sokan szidják az első részt, hogy az mennyire lightos volt, de az a PG-13 simán kenterbe veri ezt a PG-13-at. Ott legalább működtek a jump scare jelenetek, ott legalább a pincében volt egy kis elemlámpás kutakodás, ott legalább sikerült valamit felvonultatni a zsáner kliséiből… itt még azt sem. Az egész moziban talán ha kettő olyan kép és hanghatás együttese van, ami miatt a jeges rémület végigfuthat az emberen, a többit simán, ásítások közepette végig lehet nézni.

Mindezen szidalmak ellenére mégsem tudok igazából haragudni a filmre. Olyan óriási elvárásaim nem voltak, összességében nem is fájt – inkább csak sajnálom, hogy olyan tök semmilyen lett. A zsánerbe csak nagyon nagy jóindulattal fér bele, unalmas, érdektelen másfél óra, egy semmitmondó tucat tinihorror a sok közül. A stáblista utáni jelenet icipicit felvillanyozhatja a nézőt – ha másért nem is, leginkább azért, mert egy régi kedves horrorszereplőt láthatunk benn viszont. Megint.  

65%

Bár én is láttam az első részt, de gyakorlatilag egy képkockára nem emlékszem belőle... és két év múlva valószínűleg ez is arra a sorsra jut majd, mert tényleg nem egy nagy eresztés. Így a visszaolvasott leírás alapján nekem azért valamivel jobban bejött, és viszonyítva ahhoz, amit az első részről írtam, nekem is ez tetszett jobban. Szerintem is sok a rizsa, a körítés és a felvezetés, és a sztori is blőd a sokadik Amerikába menekült, zakkant náci tudóssal, de hangulatra engem nagyjából megtalált a film. Tetszett annak az iróniája, hogy a kamu szeánszok egyszer csak a legváratlanabb helyen kezdenek működni, az, ahogy "játszottak" a táblával, az időnkénti rávágások, és az általad említett korrajz is. A parát illetően én a szürke szemű, megnyújtott pofáktól is tudtam cidrizni, de a legjobban az tetszett, ahogy az akasztott hulla váratlanul nyomott "takarásból" egy bungee-jumpingot.

De annyival azért nem tetszett jobban.

6,5/10
.

.





Star Wars: Skywalker kora





Direkt vártam egy hetet az írással, szándékosan hagytam, hogy leülepedjen az egész bennem, mert nem akartam úgy járni, mint korábban: sajnos mindkét előző részt alaposan felülpontoztam rajongásom okozta első izgalmamban. Csak később éreztem, hogy ez az új trilógia, a Disney éra új SW trilógiájának első két filmje milyen mély sebeket ejtett rajtam: szinte fel is adtam az immár közel négy évtizedes rajongásomat. Pedig elsőre anno már az EP VII-re is haragudtam (csak ott még égett bennem a tűz), az EP VIII-cal viszont mára már úgy vagyok, hogy nézni sem bírom - az egész SW Univerzum legócskább filmje, egy idióta rendező idióta ötletelése (egyetlen egy ötlete vált be, erről később), maga a megtestesült borzalom… messzire kerülöm, nem is néztem újra a IX előtt. Ilyen lelkesedéssel és előjelekkel ültem be a moziba, s valahol sokkal többet és jobbat kaptam, mint vártam – igen, az EP IX toronymagasan a legjobb a három új film közül, de még így is a béka segge alatt van a klasszikus 6 részes Sagához képest.

Igen, a Saga. Lucas gyermeke és világa, egy jól megfogható és kerek egész történet, aminek van eleje és vége, látni rajta, hogy tart valahonnan valahova. Írtam már, de nem változott a véleményem: ez a sequel egy nagy káosz, egy koncepció és kohézió nélküli ötletbörze, történetileg egy nagy nulla, aminek ráadásul qrvára nem tett jót, hogy a három film két rendezője direkt kibaszósdit játszott egymással. Igen, Rian Johnson a ludas, ő volt az, aki beleszart a ventillátorba – e tekintetben az EP IX még egy egészen jó kármentés lett. De hogy úgy indulni neki valaminek, hogy lesz három új rész, jó, kiírjuk a három régi főszereplőt, hozunk be újakat, de úgy, hogy a régi rajongókat is kiszolgáljuk – és majd menet közben valami sztorit is írunk… nos, úgy nem lehet filmet csinálni. Az én kis SW világomban a Galaxis hősei, akik legyőzték a Gonoszt, azok nem szanaszét vannak a világban, az a Luke, akiből a valaha élt legnagyobb Jedi kellett, hogy váljon, aki apjával legyőzte az Uralkodót, nem egy szigeten él remete életet. Fura mód már a hetedik rész is sokat megsemmisített azokból a dolgokból, ami miatt szerettem a korábbiakat, ami miatt kerek volt eddig az egész – de aztán a nyolcadik végleg hazavágott mindent… még közvetlen előzményét is. Egyszerűen nem értem, hogy nem lehet ennek az Univerzumnak egy feje, egy alkotói csoportja, aki(k) tudják mit akarnak, valaki, aki annál jobbat ki tud találni, mint az EP IX-nak az alapja. Mert annál jobbat még én is ki tudnék találni, hogy hozzuk vissza a halálból az öreget…

Nem spoiler, mert minden trailer, előzetes promo erre épül – no meg kb. a film első képkockájában nyilvánvalóvá is teszik - Palpatine Császár valahogy túlélte az Endori csatát. Hogy hogyan, azt ne kérdezzétek, valaki biztos stoppal elvitte onnan, annyi a biztos, hogy elég ramaty állapotban van, kicsit olyan Szauronosan éldegél, de a bankszámlájához tuti hozzáfér, mert egy egész hadsereget épített magának 30 év alatt. Szóval… az a helyzet, hogy ezt a teljesen nyilvánvaló baromságot, ezt a legutolsó hollywoodi bóvlit sajnos be kell nyelnünk ahhoz, hogy egyáltalán megadjuk az esélyt arra, hogy lehessen élvezni a filmet. Csak… csak tudjátok, fura… Palpatine visszahozatala már megtörtént egyszer, évtizedekkel ezelőtt egy képregényben, akkor azt gyakorlatilag minden fan elutasította. Most meg? Most meg hirtelen jó lett – nekem nem. Én Darth Maul újraélésztését sem bocsájtom meg soha, és ugyanígy nem tudok megbékélni Sidious feltűnésével sem Tényleg, az csak egy dolog, hogy – TITOKBAN!!! - miből, mikor és hol, kivel építette az a sok csillagrombolót (tudom, néző ne gondolkodj ilyenen), de utána hogy szerzett rá legénységet? Feladott egy hirdetés a Holoneten? Bukott Császár legénységet keres???

Mindegy. Tételezzük fel, hogy vagyunk annyira elvakultak, hogy átsiklunk az Öreg léte felett. Akkor kapunk egy két és fél órás korrekt űrkalandfilmet, ami eddig talán a legstarwarsosabb az újak közül, egy eszméletlenül pörgős és tömény akciómozit, zseniális látvánnyal, néhány szívmelengető pillanattal és nem utolsó sorban ismét egy jó adag fan service-zel. Finn, Rey és Poe (akiket amúgy még mindig nem igazán fogadtam be) néhány intenzív jelenet után ezúttal közös küldetésre indul, hogy Luke gazda nyomait járva megtaláljon egy Sith GPS-t, ami elvezeti őket a Császár rejtekhelyére – tudjátok, amit csak egy kütyüvel lehet megközelíteni, de közben több ezer ember odament dolgozni és hajókat építeni. Mindegy, kütyü nincs, csak egy üzenet sith nyelven (igen, a gyk a sith alapból egy vörös bőrű faj), amit meg egy tolmácsdroid nem hajlandó lefordítani – bazzeg, még Gandlaf is megszólalt mordoriul, ha nagyon muszáj volt… itt nem. Ebből aztán megint csak újabb akciókupac kerekedik, röpködünk bolygóról bolygóra, mígnem persze megvan minden és lecsücsülünk a nagy finálé előtt. Egyébként ez a szakasz kifejezetten szórakoztató igazi nagybetűs mozi élmény, ami arra épít, hogy a főhőseinket eljutassa a végső ütközet helyszínére. Sok dolog tetszett ebből a szakaszból, az Erő diádról még írok, de jó volt Lando behozatala, a sok új helyszín, a gyógyítás, mint Jedi képesség, az egész szakasz hangulata, a poénok, a látvány – a vérbeli SW feeling. Leia halála szívszorítóan méltóságteljesre sikeredett, nagy gratula érte. De a legfontosabb: az a beszólás, amit Abrams Luke szájába adott holmi eldobott kard kapcsán – szinte kéjes simogatás volt lelkemnek, az EP VIII nyitányára reagálásképp.

De azért itt is volt, amivel nem tudok mit kezdeni. A Rey vs Kylo Tie vadászos  jelenetnek a sivatagban semmi értelme, amit meg utána a csapatszállító hajóval műveltek, az szinte kínosan röhejes volt. Mint ahogy a Falcon vontatása is – hát nem volt senkinél jogosítvány, hogy beüljön a pilótafülkébe és vezesse a Sólymot? Aztán elgondolkodtam azon is, mi szerepük van azoknak a félelmetes Ren lovagoknak – azon kívül, hogy cool a megjelenésük – ha csupán piros ledes középkori bárdokkal és kardokkal vannak felfegyverkezve egy olyan világban, ahol van lézerfegyver… ugye, megint a koncepció és az átgondoltság hiánya. De ide sorolhatnám, hogy egy Jedi, aki métereket tud szökkenni, minek is mászik a Halálcsillag roncsaiban? Vagy hogy van egy titkos bolygó, amihez egy mindenféle veszélyt jelentő útvesztőn keresztül vezet az út: és tessék mondani, a bolygó másik felén is van ez a piros köd? Ha nincs, akkor miért nem onnan közlekedik mindenki? Vagy ez olyan, mint az EU féle Bendő?? Körbeveszi az Exegolt? Aztán azt is tessék mondani, megint csak nem volt jobb ötlet három film után, mintsem valakit átállítani egyik oldalról a másikra?? Azzal a nem csekély kérdéssel nem is foglalkozva, hogy Palpi feltűnése nem ignorálja-e vajon az első hat epizód áldozatait? Meg: ha egy Jedi erőszellem képes valós fizikai cselekvésre is, akkor ezt eddig miért nem tették, és most meg miért csak szegény Reyt küldik oda Sidioussal harcolni? Miért csak hangjukkal segítik? Ja, dramaturgia, értem… És végül: az Első Rend után nem hangzott senkinek furán a Végső Rend, mint elnevezés?? Legalábbis, magyarul???

Nem sokat írtam a film történéséről, mert nincs is mit. Ahogy az várható volt – pláne egy finálé filmben – a jók a végén összegyűlnek és legyőzik a gonoszt. Maga a harc iszonyat monumentális, érzelmileg és látványilag teljesen rendben van, s ha megint csak eltekintünk egy újabb agyrém és ötlettelen húzástól, miszerint kicsoda is Rey, qrva jóra sikeredett – mégpedig az Erő diád miatt. A múltkori moziban még nem tudtam hova tenni  a dolgot, de most már értem, mi a lényege: Rey és Kylo kapcsolata olyan mély az Erőben, hogy képes tárgyakat teleportálni, egymással fizikai kontaktust létesíteni távolról. Amit pedig Abrams erre a témában látványként ráépített, az zseniális, gondolok itt mindenekelőtt a Kijimi-i párbajra, de az Exegolos jelenet is qrva jó lett. Ez az egész nekem nagyon bejött, ez egy olyan dolog, ami tökéletesen beleillik az én SW világomba, amihez hasonlóra rég vágytam. Nem valami újramelegített, átírt szar, hanem valami tényleg új és képbe illő (nem úgy, mint mondjuk a szimplán 3D látvány miatt kitalált megállított lézerlövedék a levegőben, ugye). Egyébként, ha már itt tartunk: a jedik és a sithek kecses fénykardpárbaja mennyire is a múlt homályába vész, mennyire is dühből vagdalkozás van most a vásznon a múlthoz képest… persze, autodidakta módon elég nehéz vívási stílusokat tanulni.

A mozi hossza és a töménysége miatt persze még órákat és oldalakat lehetne írni mind a pozitív, mind a negatív érzésekről. Legjobban összefoglalva tényleg az a helyzet, hogy a néző maximum felemás érzésekkel jön ki a moziból: érzi, hogy láthatott volna valami epikus történet lezárást, valami nagyon nagy durranást, mert az alkotóknak van érzékük hozzá – kár, hogy mindehhez nem találtak egy normális forgatókönyvírót. Pedig az EU vagy a TCW írói közül tuti lett volna olyan, aki épkézláb sztorival állt volna elő, amiben korábbi hőseink sorsa nem a halál és amiben van jobb ötlet, mint ismét visszahozni valakit a sírból. Értékelésem csak kis mértékben tükrözi ezt a kettősséget, úgy voltam vele, hogy hát Maul is csak elfér az élőhalottak között, miért is ne férne el Sidious is. Rajongásom icipicit visszatért, most már nagyobb kedvvel ülök le a TCW új évada elé, no meg itt van ugye a Mandalori is, amit hamarosan megnézek. Sőt, talán el is kezdek megint olvasni…





75%


Ui: Azt meg még el is felejtettem írni, hogy külön pozitív élmény és extra pontot ért számomra, hogy a végén Anakin, Ahsoka !!, Luminara, Aayla és Kanan !! hangja is feltűnt az éterben. Ezért köszönet Abramsnek!!


.

R2-D2 írta:

.
Star Wars: Skywalker kora

Direkt vártam egy hetet az írással, szándékosan hagytam, hogy leülepedjen az egész bennem, mert nem akartam úgy járni, mint korábban: sajnos mindkét előző részt alaposan felülpontoztam rajongásom okozta első izgalmamban. Csak később éreztem, hogy ez az új trilógia, a Disney éra új SW trilógiájának első két filmje milyen mély sebeket ejtett rajtam: szinte fel is adtam az immár közel négy évtizedes rajongásomat. Pedig elsőre anno már az EP VII-re is haragudtam (csak ott még égett bennem a tűz), az EP VIII-cal viszont mára már úgy vagyok, hogy nézni sem bírom - az egész SW Univerzum legócskább filmje, egy idióta rendező idióta ötletelése (egyetlen egy ötlete vált be, erről később), maga a megtestesült borzalom… messzire kerülöm, nem is néztem újra a IX előtt. Ilyen lelkesedéssel és előjelekkel ültem be a moziba, s valahol sokkal többet és jobbat kaptam, mint vártam – igen, az EP IX toronymagasan a legjobb a három új film közül, de még így is a béka segge alatt van a klasszikus 6 részes Sagához képest.

Ebből aztán megint csak újabb akciókupac kerekedik, röpködünk bolygóról bolygóra, mígnem persze megvan minden és lecsücsülünk a nagy finálé előtt. Egyébként ez a szakasz kifejezetten szórakoztató igazi nagybetűs mozi élmény, ami arra épít, hogy a főhőseinket eljutassa a végső ütközet helyszínére. Sok dolog tetszett ebből a szakaszból, az Erő diádról még írok, de jó volt Lando behozatala, a sok új helyszín, a gyógyítás, mint Jedi képesség, az egész szakasz hangulata, a poénok, a látvány – a vérbeli SW feeling. Leia halála szívszorítóan méltóságteljesre sikeredett, nagy gratula érte. De a legfontosabb: az a beszólás, amit Abrams Luke szájába adott holmi eldobott kard kapcsán – szinte kéjes simogatás volt lelkemnek, az EP VIII nyitányára reagálásképp.

Rajongásom icipicit visszatért, most már nagyobb kedvvel ülök le a TCW új évada elé, no meg itt van ugye a Mandalori is, amit hamarosan megnézek. Sőt, talán el is kezdek megint olvasni…

75%

Én meg direkt nem vártam, és direkt nem olvastalak el előtte ...
Ehhez képest lett olyan az írásom, amilyen. Amiket írtam, azokat nem elsődlegesen reagálásnak szántam, bár nyilván sejtettem az eddigiek alapján, hogy miről mit (fogsz) gondolni.

Csak gondoltam, ezt elöljáróban elmondom .

.

.





A mandalori S1





Ha valaki még nem hallott volna róla, az A mandalori a Disney új dobása a SW világában: hosszú tervezgetés és sutba vágott ötlet után (még Lucas is tervezett hasonlót) az első élőszereplős sorozat ebben az univerzumban, főszereplője meg – na ki más, ilyen cím után – egy mandalori harcos, ami még a teljes laikusoknak is mond valamit… igen, Boba Fett faj (?) társa. Van azonban egy másik, jóval mélyebb szint is Mandalore ismeretében: a bolygó és a róla származó harcosok gyakori szereplői más műveknek is, elég, ha csak a Rebelsre gondolunk, Sabine karakterére és történetére, de én nem mehetek el szó nélkül a RepCom regények mellett sem – ha már anno azok, akkor úgy bejöttek. Igaz, az még egy más korszakom volt, időm révén szinte faltam az EU-t, sokkal nagyobb volt bennem még a tűz… amit aztán csak a Rebels tartott ébren, s most az A mandalorin volt a sor, hogy fel is lobbantsa azt újra. Jelentem, sikerült.

Végre valami, ami újból vérbeli, hamisítatlan SW. Végre valami, amin megint csak látszik, hogy van mögötte terv és elgondolás, végre valami, ami nem csak és kizárólag a látványnak van alárendelve. Valami, ami egyszerre tud új és hagyománytisztelő lenni, egyszerre bátor és végtelenül konzervatív, és egyszerre szól a régi fanokhoz a megszámlálhatatlan utalással, helyszínnel, fajjal – illetve az új „világcukiság” karakterével egyszerre tud új rajongókat is bevonzani. Mondjuk, kíváncsi vagyok, ezt Filoniék hogy dumálják majd ki, hogy a Gyermek nem tűnik föl a 30 évvel későbbi mozikban, de ez legyen még a jövő zenéje. Az biztos, én leülök a második évad elé is – de szigorúan csak ugyanígy, mint ez elé: tekintve, hogy egy-egy epizód maxi 38 perc, a 8 részes sorozat pont belefért egy délutánba (még a SW kedvéért sem vagyok nézni semmit hetiben), így az első évad még inkább egy gigászi moziként jött le nekem. Persze, lehet mérgelődni, hogy egy epizód miért csak alig több, mint fél óra, de ez legyen annak a baja, aki képes volt leülni elé minden pénteken (talán).

Egy ismeretlen, fagyos bolygón találkozunk először főhősünkkel, egy – ekkor még – szimplán csak Mando névre hallgató fejvadásszal, aki épp egy kék bőrű, mythrol hímet készül begyűjteni. Kicsit valóban olyan az egész jelenet, mintha egy westernfilmből származna – sőt talán valóban rá lehet fogni az egész sorira ezt – csak sokkal modernebb minden. A rövid expozíció aztán pont arra elég, hogy megismerjük főhősünk képességeit: minden pontosan olyan és annyi, amilyet mondjuk én, mint témát kissé jobban ismerő elvár és elfogat egy mandalori harcostól. Mando megbízástól megbízásig él, a Fejvadász Céh tagjaként begyűjti azokat az alanyokat, akikre különféle okok miatt vérdíjat tűztek ki valakik, valahol. SW ismerőként jó kis alapanyag ez, simán megállná  helyét egy Történetek a fejvadászokról feldolgozásnak is (miszerint epizódokként egy-egy meló), de az írók alaposan továbbgondolták az egészet, ugyanis egy azóta nagy port kavart húzással behoznak a történetbe egy olyan lényt, történeti szálat, ami majd átível az egész évadon, s ami alapjaiban forgat föl sok mindent ezen univerzum keretein belül. Mando ugyanis egy a Navarro nevű bolygón egy új megbízást szerez, a célpont pedig nem más, mint egy cuki, ártatlannak tűnő, gyerek leszállítása…

Itt kell amúgy megállnom egy pillanatra, hogy megjegyezzem: icipicit nehezen indult nálam a sorozat, ugyanis az első epizódban minden idegen faj túl emberi volt számomra: túlságosan is az EP IV hangulatára hajazva, szinte mindenki, aki Mando útjába került, látványosan maszkba bújtatott ember volt. Hiányzott az a CGI sokszínűség, ami mondjuk az EP I-et jellemezte anno… márpedig nekem már az Orville-nél is az volt a bajom, hogy a maszkok mögött embereket láttam, nem pedig idegen lényeket. Ez idővel aztán megszűnt, ahogy jöttek a már ismert lények, a trandoshaiak, az ugnauth Kuiil, a twileekek, a jawak, a buckalakók, sőt IG-11, helyére került minden, a második résztől már kéjes élvezettel merültem el a már ismert és jól megszokott világomban. Egy olyan korrajzú, látványú és hangulatú világban, ami tökéletesen illik a Yavini Csata Után 9-i évbe, s ami a klasszikus trilógia hangulatát hozta be a nappaliba.

Aki nem vak és szörfözget a neten, az úgyis tudja, mi az új megbízatás tárgya, aki viszont nem hallott róla, annak legyen meglepetés a Gyermek faja és szerepe: engem rendesen megleptek ezzel a húzással Filoniék. A lényeg, hogy miután Mando leszállítja az árut, megkapja a busás honoráriumát, a rövidke évad egy ideig arra épít, hogy hova tud elrejtőzni a főhős egy fura csomaggal a hóna alatt a Galaxisban – John Wick módjára úgy, hogy az összes kollégája őt és csomagját akarja megszerezni/eltenni láb alól. Nagyon jók az egyes epizódok, amikben Mando nyugalmat keres, vagy épp kényszerűségből összeáll olyanokkal, akik ki akarják nyírni, nagyon tetszett, ahogy az írók minden vesztesnek tűnő szituációból hitelesen ki tudják hozni győztesnek. Hitelesen, mert a fickó korántsem legyőzhetetlen, sokszor vadiúj beskar páncélja, saját mandalori harcostársai, vagy épp a csomagja menti meg. A harc a jawakkal pedig talán a legjobb példa erre: a homokjáró, annak védelmi rendszere, a lopott árut védő jawak látványa totál új, de hihető és átgondolt volt (ráadásul megtudtuk, hogy jawak nem csak a Tatuinon élnek, hanem mondjuk az Arvala 7-en is). Sok új helyszínt és karaktert megismerhetünk, a Sorgan bolygó és telepesei, az egész E4 kalandja pl. nekem totál megidézte az A hét mesterlövész hangulatát ( a TCW és a Rebels is gyakran játszott ilyen filmes kikacsintásokkal), Cara Dune, a volt  alderaani lázadó kommandós pedig egy új kedvencem lett a soriban.

Aztán, mikor Mando rájön, hogy bujkálása nem tartható örökké (tényleg, ez a nyomkövető hogy is működött??), úgy dönt, hogy megszünteti az okot, amiért őt üldözik, s szembeszáll a megbízójával. Némi kis Tatuini, Sorgani, Arvala 7-i kitérő után a nagy fináléra visszamegy a Navarrora, hogy végleg elvarrja a szálakat, s bár tudja, hogy könnyen csapdába eshetnek új barátaival, felveszi a harcot a bukott Birodalom maradék haduraival… s milyen jó volt megint ezt, így látni. Hogy megint megerősítést nyert az EU azon szegmense, amiben a szétesett Birodalom koncain különféle hadurak marakodnak, hogy ismét olyat láttam, ami az én elképzelésem szerint viszi tovább a sztorit Endor után. Hogy a Császár ugyan halott, de a Birodalom még él, hogy ugyanazok a gondolatok itt is elhangzanak, mint mondjuk a Vérvonalban, vagy az Utóhatásban. Hogy ezer szállal kötődik ez az egész az ún. OT-hez, de a TCW-hez és a Rebelshez is, igazi fanként legalábbis kéjes simogatás volt lelkemnek a Moff kezében feltűnő tárgy, ami fontos és különleges helyet foglal el mind Mandalore, mint az egész SW Univerzum történetében, illetve fegyvergyűjteményében.

Sok dologgal bővítette ez a röpke 4 és fél óra a SW világát számomra. Sok jó és átgondolt ötlet, kiegészítés szerepelt benne, ami esetleg eddig nem volt: mindenekelőtt magáról Mandalore-ról, a páncélosok seregéről. Tök jó volt megtudni, hogyan és hol készül az a bizonyos páncél, hogy a név kevésbé jelöl származást, inkább egy hitvallást takar. Hogy azok az ugnauthok, akik mondjuk a Bespinen dolgoztak, azok máshol a Birodalom rabszolgái voltak, hogy Mos Eisley hírhedt kocsmájába, ahol anno Luke és Han találkozott, már nem hogy beengedik a droidokat, hanem egyenesen droid a pultos. Apropo, ahogy a kis szemtelen kezdő fejvadász fogadja Mandot, az nagyon Hanos… De az is tök jó volt, hogy végül csak adtak magyarázatot Mando származására, volt idő némi flashbackben elmesélni, hogy lett belőle mandalori harcos – s hogy miért is olyan fontos nem levenni azt a nyamvadt sisakot a fejéről. Nem kevés mulatságot és homlokráncolást okoz ugyanis egy évadon keresztül, hogy a főhős nem hajlandó levenni a fejéről a védőburkolatot, tudva pedig, hogy Pedro Pascal játssza a Mandalorit, érdekes lett volna, ha egy percre sem mutatják az arcát.

Szinte semmi rosszat nem tudok írni erről a sorozatról. A Gyermek nagy egészbe illesztésével kapcsolatban vannak aggályaim, de bízom benne, hogy Filoni okosabb annál, hogy ne csak úgy gondolkodjon, hogy: Nesze néző, nézd, de ne okoskodj rajta sokat. Picit tényleg lassú az egész, minden egyes képkockája, beállítása nagyon igazodni akar az EP IV-V-VI stílusához, de hát miért is ne tenné, ha abban a korban játszódik. Egymás után nézve mondjuk a Skywalker korát és ezt, ordít a stílusbeli különbség, de azt hiszem, nagyon jót tett a kis lelkemnek ez a visszafogottabb, kevésbé pörgős kis történet. Szerethető és érdekes főhősökkel, és egy új „jelszóval”:

„Ezt az utat járjuk.”

Igen. Inkább ezt.




90%



.

R2-D2 írta:

A mandalori S1

Ha valaki még nem hallott volna róla, az A mandalori a Disney új dobása a SW világában: hosszú tervezgetés és sutba vágott ötlet után (még Lucas is tervezett hasonlót) az első élőszereplős sorozat ebben az univerzumban, főszereplője meg – na ki más, ilyen cím után – egy mandalori harcos, ami még a teljes laikusoknak is mond valamit… igen, Boba Fett faj (?) társa. Van azonban egy másik, jóval mélyebb szint is Mandalore ismeretében: a bolygó és a róla származó harcosok gyakori szereplői más műveknek is, elég, ha csak a Rebelsre gondolunk, Sabine karakterére és történetére, de én nem mehetek el szó nélkül a RepCom regények mellett sem – ha már anno azok, akkor úgy bejöttek. Igaz, az még egy más korszakom volt, időm révén szinte faltam az EU-t, sokkal nagyobb volt bennem még a tűz… amit aztán csak a Rebels tartott ébren, s most az A mandalorin volt a sor, hogy fel is lobbantsa azt újra. Jelentem, sikerült.

Szinte semmi rosszat nem tudok írni erről a sorozatról. A Gyermek nagy egészbe illesztésével kapcsolatban vannak aggályaim, de bízom benne, hogy Filoni okosabb annál, hogy ne csak úgy gondolkodjon, hogy: Nesze néző, nézd, de ne okoskodj rajta sokat. Picit tényleg lassú az egész, minden egyes képkockája, beállítása nagyon igazodni akar az EP IV-V-VI stílusához, de hát miért is ne tenné, ha abban a korban játszódik. Egymás után nézve mondjuk a Skywalker korát és ezt, ordít a stílusbeli különbség, de azt hiszem, nagyon jót tett a kis lelkemnek ez a visszafogottabb, kevésbé pörgős kis történet. Szerethető és érdekes főhősökkel, és egy új „jelszóval”:

„Ezt az utat járjuk.”

Igen. Inkább ezt.

90%

Örülök, hogy ez olvashattam, több okból is. Nem is a sztori vagy a körítés miatt, mert előbb-utóbb úgyis megnézem majd a sorozatot, a Gyermekről meg tényleg csak az nem tud szerintem, aki egy hónapja becsukta az internetet.

Inkább azért, ahogy már többször is írtam, mert benne van az ilyen írásokban a lelkesedés a világ iránt, ami akkor is felderít, ha olyan könyvről vagy rajzfilmről van szó, amit nem tervezek megnézni. De ezt meg még ráadásul tervezem is... valamikor....

.

.





Lost in Space S2





Jó másfél évvel ezelőtt kerülem kapcsolatba a Robinson családdal, dr. Smith-szel, a Resolution űrhajóval – no meg a Robottal, akik így, együtt, meg persze rengeteg kalanddal körítve egy kifejezetten jó és szórakoztató ifjúsági sci-fi sorozatot prezentáltak nekem. Sokakkal ellentétben (de ez a normális nálam) gyermeteg hibái ellenére nekem qrvára bejött az első évad, minden megvolt benne, ami miatt a sci-fit szeretem, s ami miatt bizonyos karaktereken keresztül el tudtam merülni az egészben. Így hát nem is volt kérdés, hogy megjelenése után szinte rögtön rávetem magam – de mert persze ez nem egy TWD, vagy GoT, ezért különösebb felhajtás nélkül került ki nemrég a Netflixre, én pedig nem kis szerencsével bukkantam rá... máshol... szinkronnal és DD Atmos eredeti hanggal, ha ez jelent valakinek valamit.

Ahogy már több sorozatnál írtam, egy második évadnál felesleges újból rábeszélni bárkit is a megnézésre, így a kedvcsináló, bemelegítő köröket ezúttal is kihagynám. Rögtön azzal kezdeném, hogy az első évad óriási cliffhangerét az itt első percekben megcsavarták, ugyanis megadták a lehetőségét annak, hogy ne csak a Jupiter 2 Vesszen el ismét az űrben, hanem maga a Resolution is – s nem, nem izzadtságszagú az egész, végre egy átgondolt koncepció alapján kerülhetnek hitelesen egymás mellé (és egy világba) az űrhajók és a főhősök. Ugye a Jupiter 2 átmegy egy féreglyukon, Robinsonék mellett a hajón van még a fogoly dr. Smith, no meg Don, a végtelenül laza csávó, aki kedvencem lett előzőleg. Egy fura bolygóra kénytelenek leszállni (megint), ahol levegő helyett ammónium van, s ahol a kezdeti kétségbeesés után mini kolóniát építenek ki maguknak: nekem mondjuk rögtön az Mentőexpedíció ugrott be az egészről, ott láttam Watneytől hasonlóan leleményes megoldásokat… anyám, ha mondjuk még ő is a hajón lett volna, szerintem  terraformálták volna a gyilkos környezetet. Persze, egyiküknek sem az életcélja itt ragadni, de a Jupiter 2 energiatartalékai épp hogy csak landolni voltak elegendőek – a hajót árammal feltölteni egy vízzel körbevett szigeten márpedig nem egy egyszerű mutatvány. A megoldásnak egy távolban feltűnő, rendszeresen és szabályszerű időközönként ismétlődő vihar tűnik, aminek villámaival be lehetne bikázni a hajót – nos, ahogy oda eljutnak, ahogy az egészet KÖZÖSEN összehozzák, az az esszenciája mindannak, ami miatt megszerettem én az egészet. Tök jó volt a már picit felnőttebb gyerekek mókás és kevésbé mókás ténykedése és tanulása, John és Maureen közös munkája, Don bohóckodása, no meg – bármennyire is idegesítő – Smith ármánykodása. Egyébként vele kapcsolatban itt jegyzem meg, hogy tessék csak figyelni, milyen jól sáfárkodnak az új évadban az írók vele kapcsolatban… ennek első jelei pedig már az első két epizódban fellelhetőek.

Az talán nem nagy spoiler – kicsit is gondolkodó és tapasztalt filmesnek semmiképp nem lehet az – hogy a Jupiter el tud szakadni a gyilkos bolygóról (hátrahagyva egy óriási rejtélyt), mert hát ki is gondolhatta ép ésszel, hogy megint egy évadon keresztül egy bolygón fogunk bóklászni, 7 szereplővel? Nem, ez sokkal nagyobb volumenű kaland, újból képbe kerül az anyahajó, egy Madárijesztő nevű új, másik robot, meg szép lassan egy másik, sokkal veszélyesebb és hatalmasabb antagonista. Kiderül, hogy a rendszerben van egy másik bolygó is, az Alfa Centaurira készülő emberiség már-már sikeresen le is telepedett rajta, s kiderül az is – ezek az idegen világok már csak ilyenek –, hogy ez a bolygó is ép annyi veszélyt rejt magában, mint a korábbiak. Nekem tök bejöttek ezek az ötletek, mert ugyan a raptor szerű, kerítésen kívülre zárt lényeket láttam már persze máshol is, de a fémevő vírus az zseniális ötlet (ráadásul nem kicsit idézte meg az Alien filmeket néhány jelenet vele kapcsolatban). De az is jó volt, hogy a forgatókönyv kicsit szétszedte a családot, 5-en ötfelé mennek, mindenki megkapja a maga izgalmas, vagy tanulságos ki szórakoztató kalandját, sőt John esetében még némi drámát is sikerül becsempészni a sztoriba – már annak, aki egy pillanatra is el tudja hinni, hogy Judy el fog késni a találkozóról apjával.

Most, hogy belegondolok, jó sokáig nem is volt együtt a család, talán csak a lázadás idején dolgoztak ismét össze – ami amúgy szerintem az évad egyik legjobb epizódja lett. Ilyet is láttunk már sokszor (még sci-fiben is), de megint csak meg kell dicsérnem az írókat, hogy szinte mindenre gondolva szerveztek meg egy maroknyi karakter által véghezvitt zendülést egy űrhajón – az meg külön dicséret, hogy igazából utána hogyan és kinek milyen büntetést szántak a szereplők közül. Azért írtam ezt ilyen kétértelműen, mert legyen csak mindenkinek meglepetés, sikerül-e a nagy terv, fel kell-e áldozni több száz ember életét azért, hogy a többség életben maradhasson a csökkenő vízkészlet miatt. Egyébként ez az elgondolás, miszerint néhány ember élete a többség érdekében – bár megint csak nem egy veszettül új ötlet – tök jól beleillik ebbe a sztoriba, ráadásul az újonnan színre lépő rosszfiú karakteréhez, prezentációjában egészen hatásosan sikerül. Megszámlálni nem tudom, mennyi film és sorozat foglalkozott már az emberiség bizonyos részének feláldozásával (ld Thanos, pl) a nagyobb rész megmentése érdekében, de a bolygónyi (univerzumnyi) lakosság túl homogén minta talán ahhoz, hogy az ember igazán átérezze ennek súlyát. Legalábbis mondhatja az bárki, hogy az a sok ismeretlen csak haljon meg, csak a saját baráti, családi kapcsolata maradjon meg – no de mindez egy telepes hajón, ahol gyakorlatilag mindenki ismer mindenit... nos, az hatékonyabbnak tűnik emocionális szempontból. Persze, a döntést meghozóknak épp nincs hátrahagyott ismerőse a bolygón, persze, a matematika száraz tényeivel nehéz vitatkozni… jó kis csavar ennek tükrében amúgy az utolsó epizód, de ne szaladjunk ennyire előre.


Mert a finálé előtt van még egy jó kis pörgős szakasz, amiben az eddigi legkomolyabb ellenféllel kell Robinsonéknak szembenézniük. Egy olyan figurával, aki simán likvidálná bármelyiküket saját céljának elérése érdekében, s aki mindent meg is tesz azért, hogy a Resolution elérje célját – no nem holmi emberszeretetből, hanem csupán dicsőségből: ha már 23 út sikeres volt az AC-ra, a 24-ik sem lehet sikertelen, pláne, ha az illető a projekt (egyik) feje. Ekkorra amúgy már sok minden kiderült a múltról – megint csak jól építkezik a flashbackekkel a sorozat – néhány karakter nem kicsi változáson ment át, meg a főgonosz mellett egy komplett robotsereggel, sőt a mindig kiszámíthatatlan Smith-szel is fel kell venni a harcot Robinsonéknak ... igazán mozgalmas lett a második évad záró harmada. Van itt minden, látványos űrjelenetek, árulás, intrika, becsapás, dráma, … sőt, néhány egészen szenzációs ötlet, ami kimagaslik a többi közül – gondolok itt mindenekelőtt a karanténba zárt gépekre, azok mozgására, vagy pl. az ebédlőből menekülés módjára és körülményeire. Más jelenet meg tök egyértelműen fan service: mert ugyan kinek ne jutna eszébe a hulladékzúzó megmozduló falairól a Csillagok háborúja vonatkozó jelenete… Jó, ahogy a Robinson család az első évadban lerakott alapok mentén összekovácsolódik az évad végére, jó, hogy megtanulnak egymásban bízni és egymásra számítani, hogy megint mindenkinek megvan a saját jól megérdemelt dicsősége. S ha már itt tartunk: az évad egyetlen igazán új és értékes drámai karaktere egy Ben Adler (JJ Feild) nevű fickó, akinek szintén megvan a maga 15 perc hírneve, s aki tök jó, hogy Will jövőbeli éneként aposztrofálja magát. Igazából vérprofin össze van rakva az egész, történetileg, karakterileg, látványilag, meglepetésileg, mindenhogy – ha ehhez meg hozzávesszük, hogy a fináléban a 97-ek miért is 97-en vannak, miért ők vesznek el és hova, azt hiszem, elégedetten csettinthetünk és várhatjuk a folytatást. Már ha lesz, de szerintem lesz.

Nagyon kevés negatívum van, amit meg tudok említeni – igazából ezek közül egyik sem zavart semmi annyira, hogy elvette volna a kedvemet az egésztől, csupán apróságok: már nem először és nem egyszer fordult elő a sorozatban, hogy néhány jelenet csak úgy van, egymás után. Egészen pontosan: van néhány olyan snitt, amiben a szereplők még szorult helyzetben vannak, majd a következő vágásban már biztonságban – nekem nem elég, ha egyikük azt mondja, "Van egy ötletem"… és hipp-hopp, megmenekülnek. Aztán néha Smith már-már abnormális és hiteltelen sikere volt fura (ennyire segghülye nem lehet mindenki, ennyire nulla védelmi rendszere nem lehet egy űrhajónak) – bár az a növényes húzás kiszámítható, de jó volt. Na meg ugye az az alapvető nagy kérdőjel, ami itt tulajdonképp végig kísér(t)i az egész évadot, de nem kaptam rá választ: ha a hajó az első évadban, a támadás előtt az Alfa Centaurira tartott, akkor mit kínlódnak még mindig? Elveszett a jel és az útvonalterv a GPS-ből???

Maradt az a családi szórakozás, ami az első volt, csak most nagyobb a játszótér és nagyobbak a kalandok is.





85%




.

R2-D2 írta:

.
Predator - A ragadozó



Ez a rakás idióta felveszi a harcot a majd négyméteres szörnnyel szemben – akiről még mindig nem tudom, melyik is volt a film elején – meg a csúnya kormánnyal szemben is, de akikkel majd egy bizonyos pont után vállvetve harcolnak szinte mindenhol. Segítséget is kapnak, mert képzeljétek el, náluk van ugye a film elején ellopott Predi sisak, amit ha bántanak, magától visszalő!!    Komolyan: megdobod kővel, szétlövi a házadat, veled együtt… persze, egy felrobbantott ház és a vélhetően meghalt tulajdonosa belefér a halloweeni mókázásba, mert következménye nincs. Van itt minden, predator kutya lobotómia, totál balfék állami szervek, önmaga paródiájába torkolló történet, elmebeteg kommandóscsapat, aki sunázná a nőt, majd letagadja, önmagát genetikailag felturbózó Predator faj, meg álcázógömböt kakáló főszereplő.     S ha már álca: természetesen megint egy blődség, de a hajó álcahálója elől menekülés még tetszett is… már akinek sikerült. A történetnek nevezett valami viszont nagyon nem jött be, az egész számomra teljesen kilóg az eddig megismert univerzumból, s hiába a vér meg a humor, én nem nagyon találtam benn kapaszkodót.

Mindezek ellenére valahol valóban képes szórakozató lenni ez az agymenés. Tényleg végig pörgős, kellően véres és látványos, csak a dolgok mögé nem nagyon szabad nézni. Bár igazából izgalom nem nagyon van benn, az kb. biztos, ki hal meg és ki nem, van lendülete a filmnek. Néhány egészen jó ötlet is lapul a képkockákon – nekem például a kisgyerek „hasznosítása” bejött, no meg a „ruha” is a végén –, sőt, meghazudtolva némileg saját korábbi szavaimat, egy-egy karakter elvesztése még talán drámai is, de ez az újítás a hibbantsereggel szerintem irtó gáz. Shane Black túlságosan elszórakozott a saját humorával egy általa ismert és részben korábban megalkotott világban, aminek az lett az eredménye, hogy sikerült neki megalkotnia a Predator franchise egyik leggyengébb alkotását… ha nem a leggyengébbet. Írták valahol, hogy már-már paródia ez a film – nos, ha valaki úgy ül be rá, és vevő a rendező humorára (én nem), akkor még élvezheti is.

No de ki ül be úgy egy Predator filmre, hogy vígjátékot vár?    Gyanítom, nem sokan: nekem csak a kínos mosoly maradt, egy elfeledni vágyott film után…

60%

Ilyen előzmények után jogos a kérdés, miért is vettem meg lemezen ezt a csodaművet, de mentségemre szolgáljon, hogy a kis családom ifjabbik része most merült el az Alien/Predator univerzumban és ha már eddig az összes film megvan, furán nézett volna ki, ha ezt letöltve mutatom nekik. Aztán a másik, hogy az új hangredszerhez is jól jött tesztelés gyanánt - úgyhogy jómagam is nekiveselkedtem másodjára a nézésnek...

... és kb 10% pontot nőtt is az értékelésem ez után. Továbbra sem vagyok kibékülve a rendező stílusával és víziójával, de így, hogy tudtam, mire számíthatok, kevésbé fájtak az idiótaságai. Valahogy a Bolond Öngyilkos Osztag is jobban bejött most, néha még nevetni is tudtam az idétlenkedésükön. Másodjára már képbe kerültem a két Predatorral is, hogy melyik mikor jött és mit akart, úgyhogy ez is pipa.

De azt továbbra is fenntartom, hogy összességében túl idióta lett az egész ehhez az univerzumhoz. Mondjuk, az extrákban minden benn van, Shane Black műve az egész - sztem kár volt ezt, így rábízni.

Mindenesetre nézhetőbb, mint a moziban volt.


.

.





Elszigetelve / Abgeschnitten





Az Elszigetelve – maradjunk akkor ennél a fordításnál, bár a filmnek hivatalos magyar bemutatója és címe nincs, ráadásul a német eredeti Abgeschnitten egyúttal utal arra a sok metszésre is, ami a filmben történik – egy 2018-as német mozi, Christian Alvart rendezésében. Igen, a szakavatottaknak ismerős lehet a neve, ez a faszi rendezte anno a remek hangulatú Pandorumot – no meg sok más, főleg bűnügyi sorozatepizódot is. A film egy azonos című regény megfilmesítése, s a teljesség igényéhez hozzátartozik, hogy a regényíró egy igazi boncmester segítségét kérte anno a könyv megírásához… s hogy miért írom ezt? Mert bizony ebben a filmben a játékidő nagy részét a patológián töltjük, mindenféle nemű és korú halottak szakszerű vizsgálatával, a hangsúly pedig a szakszerűn van: tekintve, hogy főhősünk egy boncmester, az ő kálváriája keveredik össze a munkájával, s bizony elég alapos betekintést kapunk a szakma mélységeibe.

Nem tudom, bánjam-e vagy sem, hogy ez megint egy totál ismeretlen és itthon feledés homályába vésző mozi lesz, de talán ezen sorok alapján néhányan felfedezitek ezt az újabb kincset. Jómagam ugyanis nem mostanában láttam ennyire izgalmas, csavaros, és egyidejűleg a horror határait súroló brutális filmet. Ha bármi támpontot akarok írni, akkor a legközelebbi viszonyítási pontnak a Hetediket tudom felhozni példának: az játszott ennyire az ember idegeivel a sorozatgyilkosos nyomozás közben – csak ne feledjük el, hogy itt az egészet nyakon öntötték a hullaházzal és az alapból félelmetesnek tűnő boncolások képeivel. Ráadásul az időjárással nem kicsit hozták képbe a skandináv krimik hangulatát is – így lett a film egy különleges hangulatú és témájú, kifejezetten egyedi thriller. Ja, és majdnem elfelejtettem: azzal a Moritz Bleibtreuvel, akit hosszú évek óta nagyon bírok…

A film első negyed órája kissé csapongó, ugyanis nem a megszokott lineáris történetvezetéssel jutunk el főhőseinkhez és az alapkonfliktushoz, hanem két-három idősíkon, flashbackeken keresztül. Indítunk egy szigeten, egy viharban, egy fiatal lánnyal, Lindával, aki épp pánikszerűen menekül egy vélt vagy valós fenyegetés elől, ex pasija Dannytól rettegve. Látszólag sehova nem fut ki ez a szál, pláne, hogy egy vargabetűvel megismerjük dr. Paul Herzfeld (Moritz Bleibtreu) patológus professzort, részben annak erőszakos hajlamát, részben pedig megromlott viszonyát lányával, Hannah-val. A két felvett fonal szinte nem is lehetne távolabb egymástól, ekkor még szinte lehetetlen megjósolni is, hogy mi szerepe lesz a két, egymástól több száz kilométerre lévő karakternek a történetben és egymás életében. Aztán, munka közben Paul egy meglehetősen bizarr szituációban üzenetet kap valakitől, az üzenet pedig nem más, mint Hannah telefonszáma… sajnálom, hogy nem írhatom le ennek az eseménynek a pontos körülményeit, de én még ilyen abszurd és brutális üzenést még nem láttam. Paul persze rögtön felhívja a lányát, beigazolódik a gyanú, hogy elrabolták, a baj csak az, hogy nem szabad (szokás szerint) a rendőrséghez fordulnia, így saját magának kell az elrabló után erednie.

Mégpedig nem is akárhogy: a nyomok halottakhoz kötődnek, rajtuk, vagy bennük vannak elrejtve, s amíg Paul, mint szakember keze alá kerül az illető, nincs is semmi gond – a gond akkor kezdődik, mikor a következő nyom Helgolandon van, pont azon a vihar által elzárt szigeten, ahol Linda (Jasna Fritzi Bauer) tartózkodik. Nos, ki nem találnátok, mi történik: Linda telefonon kapcsolatba kerül Paullal (amúgy zseniális módon), s innentől ő lesz Paul keze, mikor a sorban felbukkanó hullákból ki kell nyerni a következő nyomot Hannah megtalálásához. Igen, jól értitek, Linda fog boncoli, premier plánban, Paul szóbeli utasítására, valami elképesztő részletességgel és komoly orvosi szakatanácsadással a háttérben. Közben meg Paul eszement módon versenyt fut az idővel, hogy sikerüljön az előtt odaérni, mielőtt a lánya is felakasztja magát – mert igen, a jól megírt forgatókönyvnek hála, szép lassan kibomlik a csomag, és feltárul a komplett bűntény Paul és a nézők szeme előtt. Egy őrült sorozatgyilkos, egy milliárdos vállalkozó, Paul korábbi boncmester kollégája, meg egy török kórházi gondnok is érintett az egyre szövevényesebb ügyben.

Miután ez egy (meglehetősen) sötét krimi, avagy thriller a javából, balgaság lenne bármi részletet elárulni arról, mi is történik menet közben, kiből, hogyan és milyen információt bányásznak elő. Sokkal inkább célszerű beszélni arról a feszültségről, nyomasztó és sötét hangulatú képi világról, ami végigkíséri a filmet. Arról, hogy milyen kiválón van felépítve a cselekmény, vérbeli bűnügyi regényhez méltóan szép apránként áll össze a kép – hogy aztán percekkel később ismét apró daraboka törjön. Több helyen olvastam, hogy túlcsavarták a sztorit… én ezt nem írom alá, szerintem épp hogy zseniálisan kavarták meg a szálakat. Jómagam legalábbis rég láttam olyan filmet, amiben menet közben három ember is gyilkosnak tűnik, s komoly fejtörést okoz, mikor a vélt elkövetőt épp látom meghalni. De ide tartozik a már említett skandináv hangulat, is: hideg van, tél, vihar, szürkület, komorság – mintha csak a Q-ügyosztály nyomozna. A boncolások meg… brrr… Egyszer valahol már írtam, hogy mennyire is speciális légkört tud egy megfelelő módon beállított és vágott boncolásos jelenet teremteni egy horrorban, vagy hogy önmagában a hullaházakban kalandozás milyen feszültséget rejt magában – nos itt ezekből jócskán akad. A tempóra sem lehet panasz, gyakorlatilag egy perc üresjárat nincs benne, a kezdeti tanácstalanság a telefon megtalálása után rögtön elmúlik, s onnantól két szálon lehet izgulni a két főszereplőért.

Annyira jeleneteket nem is tudok megidézni, hisz majdnem minden fontos és maradandó élményt nyújtó snitt spoiler lenne, de azért képzeljetek el egy időjárási vészhelyzet miatt kiürített kórházat, aminek alagsorában, a boncteremben egy falról lelógatott mobiltelefonon keresztül történik egy műtét/boncolás… egy képregény rajzoló csaj keze által. Vagy azt, mikor Paul egy laptoppal a kezében ugyanazon a helyszínen ugyanazon az úton megy végig, mint amit a képernyőn látott felvételeken a gyilkos megtett pár nappal előtte – a baj csak az, hogy az út vége a tó jegébe vágott lék. De megemlíthetem Paul kényszerű társát, a szupermilliomos hülyegyereket is, akinek csodamercijével rohannak versenyt az idővel, s ami szál kifutása és az autózás vége azzal a feloldással és a Mercedes reklámmal beszarás. A meglehetősen naturálisan ábrázolt nemi erőszak képe ugyan inkább a kellemetlen maradandó képeket gyarapítja, de nem mehetek el mellette szó nélkül – mert bizony én végig félrevezettem magam, ki is az áldozat és az egész mikor is történik…

Az nem nagy szó, hogy eddig az év filmje nálam az Abgeschnitten, hisz még nagyon korán vagyunk – de ha az elmúlt 365 napot nézzük, akkor sem sok jobbat tudok nála mondani. Egészen az utolsó 5-10 percig hibátlan, kb. ekkora enged fel az ember gyomrában a görcs, csak sajnos a film fináléját, a legeslegvégét szerintem nagyon elbaltázták. Az a jelenet ott a magasban jó nagy pofon volt a nézőnek, végtelenül ócska, hatásvadász, Hollywood minden örökölt ökörsége és kliséje egy csapásra az arcunkba tódul: ha már le akarták zárni a sztorit és nem akarták az alagútból kijövő karakterrel zárni a filmet, ennél jobb kis befejezést is kitalálhattak volna. Annyira szánalmas az egész, hogy a közel 100%-os élményt képes volt lejjebb tornászni, pedig nézés közben elég gyakran éreztem azt, hogy közel tökéletes mozit látok. Minden rendben volt, a színészek, a dramaturgia, a helyszínek, a hangulat, a csavarok, minden… de kénytelen vagyok a verekedés miatt icipicit lejjebb húzni a százalékon. Még akkor is, hogy ha érteni vélem annak üzenetét, a karakter változását ábrázolni szükségességét, még akkor is, ha a nézők megnyugvását hordozni szándékozik az egész… mert máshogy is lehetett volna. Így „csak”






85%



.

R2-D2 írta:

.
Elszigetelve / Abgeschnitten

Az Elszigetelve – maradjunk akkor ennél a fordításnál, bár a filmnek hivatalos magyar bemutatója és címe nincs, ráadásul a német eredeti Abgeschnitten egyúttal utal arra a sok metszésre is, ami a filmben történik – egy 2018-as német mozi, Christian Alvart rendezésében. Igen, a szakavatottaknak ismerős lehet a neve, ez a faszi rendezte anno a remek hangulatú Pandorumot – no meg sok más, főleg bűnügyi sorozatepizódot is. A film egy azonos című regény megfilmesítése, s a teljesség igényéhez hozzátartozik, hogy a regényíró egy igazi boncmester segítségét kérte anno a könyv megírásához… s hogy miért írom ezt? Mert bizony ebben a filmben a játékidő nagy részét a patológián töltjük, mindenféle nemű és korú halottak szakszerű vizsgálatával, a hangsúly pedig a szakszerűn van: tekintve, hogy főhősünk egy boncmester, az ő kálváriája keveredik össze a munkájával, s bizony elég alapos betekintést kapunk a szakma mélységeibe.

Az nem nagy szó, hogy eddig az év filmje nálam az Abgeschnitten, hisz még nagyon korán vagyunk – de ha az elmúlt 365 napot nézzük, akkor sem sok jobbat tudok nála mondani. Egészen az utolsó 5-10 percig hibátlan, kb. ekkora enged fel az ember gyomrában a görcs, csak sajnos a film fináléját, a legeslegvégét szerintem nagyon elbaltázták.

85%

Látom, pörög a pótlás ...

"Felfedezzük", persze, mert nem olvastam róla sehol ezelőtt, és most is csak átfutottam, hogy legyen meglepi nekem is. Most még az év végi lista a prioritás, de remélem, utána mielőbb megnézhetem.

.

Niwrok írta:

Elszigetelve / Abgeschnitten

Látom, pörög a pótlás ...

"Felfedezzük", persze, mert nem olvastam róla sehol ezelőtt, és most is csak átfutottam, hogy legyen meglepi nekem is. Most még az év végi lista a prioritás, de remélem, utána mielőbb megnézhetem.

.

Igyekszem.

Én nem tudom, hogy lesz majd időm listázni, azt se igazából tudom, mit kéne mindenképp pótolni... majd meglátom.

.




Árok




Ha már ismét sikerült egy hangzatos magyar címet adni az Underwater című műnek ( ), álljon itt egy kis Wikipédia anyag a Föld legmélyebb pontjáról bevezetőként: "A Mariana-árok a Csendes-óceán délnyugati medencéjének peremén, Japán közelében, Tokiótól mintegy 2400 kilométerre, az azonos nevű Mariana-szigetektől keletre található. 2542 km hosszú és 10 994 méter mély (más mérések szerint 11 034, 11 022, vagy 10 911 m), legmélyebb pontja a Challenger-mélység, ami nevét Jacques Piccard svájci tudós kutatólaboratóriummá alakított halászhajója után kapta: 1960. január 23-án Jacques Piccard és Don Walsh a Trieste fedélzetén érték el először a máig fennálló 11 034 méteres rekordmélységet. 2012. március 26-án a Deepsea Challenger nevű, 7 méteres kapszulában James Cameron kutató-filmrendező ereszkedett a Mariana-árok mélyére, így több mint fél évszázad után ő az első ember, aki járt ott."

Feltételezem, mindezekkel nagyjából mindenki tisztában van, mint ahogy azzal is, hogy ilyen mélységben, ekkora víznyomás alatt meglehetősen nehéz bármilyen nem vízi létformát elképzelni. A baj csak az, hogy – nyilvánvalóan hatásvadászat kedvéért – írásunk tárgya, az Árok című mozi prológusa szerint éppen ebben a mélységben, épp eben az árokban játszódik… és tekintve az egész filmet, történtet, ez egyszerűen nem megy ki a fejemből. Ha elfogadom, hogy EZ a helyszín, akkor ez egy kőkemény sci-fi, viszont úgy meg illett volna valami minimális utalás arra, hogy most bizony a távolabbi jövőben járunk, ugyanis úgy tűnik, mintha napjainkban lennénk – és még csak nem is az a legnagyobb bajom, hogy főhőseink, Bella és a többiek miket művelnek az óceán fenekén… nem. Nekem kérem az első perctől kezdve az volt a legnagyobb bajom, hogy megint odaszartak a vászonra az írók egy fiktív környezetet, de a legcsekélyebb mértékben nem gondoltak abba bele, mekkora őrültség ez – most. Mert mit is látunk?  Van egy (szokás szerint) óriási víz alatti bázis, egy víz alatti fúrótorony, aminek felszereltsége inkább egy űrhajóhoz hasonlít, mint valós földi környezethez. Plusz, tőle pár kilométerre van egy másik, majd egy harmadik is. Na de kérdem én: hogy az istenbe lehet ezt, így, itt megépíteni??? Ezt a rengeteg minden kütyüt, lapostévét, minden, emberi komfortot 10 km-es mélységbe levinni és az egészet kialakítani? Mikor? Mennyi idő alatt? Az öltözőt elnézve, minimum egy kisebb gyárra gondoltak, de akkor hol vannak a többiek? Egyáltalán: mekkora is ez az egész? Nem úgy lenne logikus és életszerű, hogy ha már 10 km mélyen építünk valamit, akkor a célszerűség és a praktikum uralja a dizájnt? Minimális, de hatékony felszereléssel, nem pedig akkora folyosókkal, hogy focizni lehet rajtuk… ja, hogy ezt könnyebben összeroppantja a víz meg a szörny? Értem… csak így totál Ad Astra és Stranger Things S3 utánérzésem volt a sok felesleges helyszín miatt. S akkor a sétához még el sem jutottunk.

De tegyük fel, hogy mindezt elfogadjuk – amúgy, ahogy olvasgatom a neten, ez rajtam kívül senkit nem zavart – és nem morfondírozunk azon, hogy főszereplőnk, Norah (Kristen Steward) mit keres egy kihalt zuhanyzóban, fogat mosva a kezdő képsorokon ilyen mélyen. Sok idő nem telik el ugyanis, és ránk szakad a történet és a Kepler nevű állomás, Norah-nak pedig félbe kell hagynia a szájápolást és menekülnie kell: útközben jó hollywoodi dramaturgia szerint összeszed még túlélőket, mígnem elérnek ahhoz a ponthoz, amikor a csapat összeáll, és ahonnan majd el kell indulniuk a tengerfenékre. Egyébként… most jut eszembe: ha jól emlékszem, betontörmeléket is szednek le valakiről, ez akkor fel sem tűnt… az hogyan is van, kedves írók??    De mindegy, a csapat összeáll, és lehet ugyan azt mondani, hogy a legnagyobb kliségyűjtemény az összetétele, de engem ez a legkisebb mértékben sem zavart. Valahogy tök logikus és tök megszoktam már, hogy minden ilyen moziban ugyanazok a karakterek alkotják a teamet – és csak az elhalálozásuk sorrendje a kérdés. A mozi ezen szakasza egyébként kifejezetten jó és izgalmas, remek kamerabeállítások, az operatőr és forgatókönyv is nagyszerűen használja ki az összeomló bázis klausztrofóbiáját.

Sőt, a hangulattal, az izgalommal, igazából az egész ritmussal a továbbiakban sem lesz gond: az Árok magát az árkot leszámítva tökéletes kis kaland sci-fi. Veszély, dráma, alkalomadtán humor, sőt a játékidőhöz és a körülményekhez képest megfelelően felépített és kidolgozott karakterek – mondom ezt úgy is, hogy természetesen tisztában vagyok azzal, hogy ez más filmben kevés lenne. De itt, az árok mélyén ez most bőven elég: annyira mindenképp, hogy a néző valamelyest szívébe zárja őket, mielőtt elragadja valami a sötétben a társulat tagjait. Ja, mert az nem titok, hogy – megint csak Mória bányáit idézve – az emberek mohóságukban túl mélyre ástak és felébresztettek valamit a mélyben, ez a valami pedig szórakozásból vagy méregből szépen összetör mindet, ami emberi. S hogy mi ez a valami? Nos, fogalmam sincs, ez nem derül ki a filmből – de igazándiból nincs is rá szükség: nagyjából annyit tudunk, amit a szereplők. Először kis emberevő lények vannak, amit önmagukban is qrva veszélyesek, majd jön anyu, aki hihetetlenül nagy és félelmetes. Mint egy igazi, 5-ös Kaiju… ha már árokban vagyunk.

Itt jegyeznék meg egy apróságot, ami megint csak a mérleg negatív oldalát húzza le: valahogy nem tudják ezek a fránya hollywoodi filmesek eltalálni azt, hogy mi az a lény, szörny, ellenség, ami még hitelesen félelmetes, de reális esélye van a főhősöknek felvenni vele a harcot és/vagy elmenekülni előle. Itt detto ugyanaz a helyzet, amik a séta közben, vagy a közbeeső megállón megtámadják Norah-t és a csapatot, azok nincsenek egy súlycsoportba a mieinkkel – mégis csupán a dramaturgia szab határt annak, ki mikor hal meg. Az jó, ahogy a menekülő csapat kiszolgáltatottsága ábrázolva van, az jó, hogy a sok belső kamerás felvételen együtt zihálunk velük, hogy szinte agyonnyom minket is a víz – de a lények ábrázolása túl erősre sikerült az emberekkel szemben. És így minimum fura volt látni, hogy néha simán magukra hagyják az embereket, vagy csak úgy le lehet őket rázni. Mert gondoljunk csak bele: van 3-4 ember, aki sétál az árok mélyén de akkor pont nem jár arra egy lény sem, ellenben mondjuk egy csatornában ott feltűnnek. S ha már a séta: persze, ott a víznyomás, amit szerintem ebben a szkafanderben nem lehet kibírni, na de az, hogy 11 km mélyen ilyen parádés fények vannak, az minimum vicces. A koreai hajótragédiánál (igaz, sodró vízben) panaszkodtak a búvárok, hogy a tizenvalahány méter Dunában szart se lehet látni… de itt bazzeg, az óceán segglyukán a reflektor olyanok, mint az autó távolsági fényszórói ködben.

De vannak olyan mozik, amikor nem igazán érdemes foglalkozni azzal a sok hülyeséggel, amit a készítők körítésként az arcunkban tolnak. Egyszerűen élvezni kell a kalandot, együtt izgulni szereplőkkel, sajnálni őket, ha elmennek, vagy szurkolni azért, hogy a végén legyőzzék a gonoszt. E tekintetben az Árok nem okoz csalódást, akció sci-fiként tökéletesen működik. Jók a beállítások, az egész fényképezés, képi világ, hangok, környezet, minden, s jók a színészek is. Ugye azt nem is írtam még, hogy Lucien kapitányként itt van Vincent Cassel, aki alapból egy pozitív hozadék, de nekem az idióta nagyszájú Paul (T.J. Miller) is nagyon tetszett, mint ahogy a biológus Emily (Jessica Henwick) is. Mindenki Bellája meg először ugyan fura volt ezzel a hajjal és szemüveggel, de maxi tisztelet azért, amit a karakteréből kijátszott. Az meg, amit a lényből kihoztak, ahogy a kicsik anyuhoz kötődtek, az nekem nagyon tetszett, – lehet olvasni mindenhol, hogy nagyon Alien utánérzése van neki is, meg amúgy az egész filmnek is, de ez a kapcsolódás, kötődés azon is túltesz. Egyébként nekem annyira nem is jutott eszembe közben az Alien – persze, mert részben azon gondolkodtam, hogy amit látok, az a víz alatt hogy lehet – sokkal inkább az A mélység titka, de még a Mélytengeri pokol is hamarabb beugrott, mint Ridley Scott vagy Cameron műve. Ja, meg persze a Meg és a Piranha (az új) is, tekintve, hogy ott is kinyílt a tengerfenék – gyorsan hozzáteszem, hogy az Árok szerencsére nem abban a ligában játszik, ahol ezek a mozik tartózkodnak.

Niwroknak van igaza: ha nem akarják annyira azt lenyomni a torkunkon, hogy a Mariana árok mélyén vagyunk, 11 km mélységben, ahol nincs fény, ahol akkora a nyomás, hogy csak na… akkor ez az Árok egy qrva jó kis sci-fi horror lenne. Ha az írók megelégedtek volna valami kisebb hasadékkal, akkor talán én sem agyaltam volna a tengermélyre épített autóval járható szervizalagút létjogosultságán. De másodjára majd, ha itthon nézem a családdal, ezek a problémák nem fognak fennállni, akkor simán élvezni fogom. Most csak:




65%




.