R2-D2 írásai 3.0

.





Lost in Space S1





Gondolom, sokan vagytok úgy – velem együtt –, hogy ezt a címet hallottátok már, de nem igazán tudtok felidézni sok konkrétumot vele kapcsolatban: nos, ez talán nem is csoda, hisz az első, ezen a címen készített alkotás egy TV sorozat volt, még 1965-ben, ami három évadot és 83 epizódot ért meg. Aztán, 1998-ban egy mozifilm kereteiben feldolgozták a sorozat történetét – talán szégyen, de nekem ez is kimaradt – valamint van egy képregénysorozat 1991-ből, szintén a ’65-ös TV show-ra alapozva. Ha meg ugye az ember nem ismer valamit, amiről ír, kicsit utánaolvas: úgy néz ki, minden korábbi feldolgozás nagyjából ugyanazt a sztorit viszi végig, a Robinson család, mint első kolonizálók történetét, akik dr Smith szabotázsakciója miatt kerülnek bajba… nos, a tisztesség kedvéért illik rögtön az elején tájékoztatni a nagyérdeműt, hogy a Netflix feldolgozásában azért jócskán eltérünk (pozitív irányban) ezektől az eseményektől. A neveken és az alapkoncepción, az űrhajózáson kívül sok közös nincs a sztoriban (legalábbis, egy évad alapján nekem teljesen más dr Smith „épült fel”, mint korábban), az új Lost in Space sorozat teljesen érthető és élvezhető akár a korábbi széria, akár a mozifilm ismerete nélkül is. Sőt, így még a hasonlítgatás kényszere sincs az emberben.

Aki olvas minket, az nagyjából tudja, hogy mennyire közel áll szívemhez a sci-fi, azon belül is a világűrben, távoli világokon játszódó sci-fi. Ebből kifolyólag senki számára nem szabadna, hogy meglepetést okozzon, hogy nekem qrvára bejött ez a sorozat is: a szinte mozifilmeket meghazudtoló látvány mellé egy igazán érdekes és kalandos sztorit kaptam, jól összeszedett karakterekkel, remek, általam korábban, máshol megkedvelt színészekkel. Eleve már ugye Flint kapitány a főszereplő a Fekete vitorlákból (kapitány itt is, ott is   ), meg aztán itt van Jackie Sharp a Kártyavárból – ők ketten nekem már tök nagy hendikepet jelentettek induláskor. Aztán, sokakkal ellentétben nekem totál bejött ennek az egésznek a családias, könnyedebb, limonádébb hangvétele – annak ellenére, hogy mondjuk a Robinson család belső viszonyai meglehetősen hollywoodi sablonok alapján lettek összerakva, nekem most kifejezetten egy ilyen kis „aranyos” sztorira volt szükségen. Igen, a leggyakrabban hangoztatott „szitokszó” a Lost in Space-szel kapcsolatban, a túlságosan gyermeteg, családias jelleg, de szerintem ennek, itt, ilyen mixben pont ez áll jól. Persze, lehetett volna egy sokkal drámaiabb, véresebb évadot készíteni a témáról, bizonyos szemszögből nézve valóban sokkal több volt ebben – de miután ez mégiscsak a ’65-ös mű remake-e, szerintem pont ezzel a családias megközelítéssel tettek jót a hangulatnak. A baj csak az, hogy sok esélyt nem látok rá, hogy ezt valaha szinkronosan meg tudná az ember nézni a gyerekeivel családi körben – véleményem szerint pont e célból készült.

No, ennyi felvezető és mellédumálás után, nézzük, mit látunk 10x közel egy órában. A sorozat első epizódja rögtön a dolgok közepébe vág, a Resolution nevű csillaghajón bekövetkező (később kifejtett) katasztrófa következtében a kvázi mentőkabinként is funkcionáló, telepeseknek szánt űrhajók tucatjai zuhannak, jobb esetben szállnak le egy ismeretlen bolygóra. Eleve már itt eltértünk az alapkoncepciótól, hisz itt a Robinson család (igen, beszédes és kínos név, de ezért nem a mostaniak a felelősek) nem egyedüli és első kiváltságos telepesek, hanem a sokadik transzport, sőt, az Alfa Centauri már részben kolonizált is. Velük indítjuk a történetet, velük merülünk el a kalandba, a Jupiter 2-vel, az ő hajójukkal zuhanunk le – egy hóval és jéggel borított helyszínre (bosszantó apróság megint, de azért ha már a környezetet ennyire fagyosnak tetszenek ábrázolni, illene a karakterek viselkedését is hozzá igazítani). A család kisebb sérülésekkel megússza a landolást, azonban a hajó víz és jég alá kerül, ha pedig nem szereznek energiaforrást, a hideg végez velük. John, az apa (Toby „Flint” Stevenson) és Will, a legkisebb kölök (Maxwell Jenkins) elindul egy remek ötlet alapján fűtőanyagot szerezni, de ahogy lenni szokott, egymás után történnek a rossz dolgok… szokták mondani, a baj csőstől jön. Maureen, az anya (Molly „JackieSharp” Parker) ráadásul sérült, gyakorlatilag a semmi közepén műteni kell, még szerencse, hogy az idősebbik lány, Judy (Taylor Russel) orvosira készült még a Földön és testvérével, Pennyvel (Mina Sundwall) neki tud állni a sérülés ellátásának. Engem egyébként már ekkor nagyon megfogott az az átgondolt karakter-táblázat, ami itt az első epizódban is kibontakozik: bizony, Robinsonék külön-külön mind jók valamiben, s szinte az egész évadban látjuk ennek a gyümölcsét. Később is gyakran kerülnek szorult helyzetbe, ahonnan vagy egyedi tudásuk, vagy közös munkájuk menti ki őket – s nem, egyáltalán nem éreztem sem túlzónak, sem erőltetettnek azt az irányt, amit többen kritizálnak, miszerint a sorozat nem más, mint a szereplőket saját hülyeségük miatti szorult helyzetbe küldése, majd onnan csodával határos megmenekülésüknek összessége. Oké, persze ez a váz, de hát könyörgöm, ez egy családi sci-fi 10 órán át, ahol űrhajótöröttek próbálnak elszabadulni az egyre veszélyesebbé váló bolygóról – mi más dramaturgia lehetne???

Természetesen valahol én is párhuzamba állítottam magamban az amúgy méltatlanul alulértékelt Terra Novával, de ugyanúgy eszembe juthatnak róla a klasszikus ifjúsági kalandfilmek is. A Robinson család kezdeti frontvonalai az évad végére eltűnnek, mindenki megkapja a maga 15 perc hírnevét, és ez tök jó így – legalábbis a koncepcióba tökéletesen beleillik. Az események szerencsés (vagy szerencsétlen) alakulása folytán Will kapcsolatba kerül egy idegen létformával, egy robottal, ami aztán az origi történettől eltérően teljesen más irányt ad a sztorinak. Aztán már a második részben feltűnik további két, eredeti  – kissé (nagyon) átformált szereplő: azt a bizonyos dr. Smithet itt most egy nő játssza (Parker Posey), illetve a korábbi pilótából, Don West (Ignacio Serricchio) ezúttal technikus csináltak… s ha már itt tartok rögtön két megjegyzést is kell tegyek. Az első, hogy a nő valami hihetetlenül jól megírt karakter, néha annyira ki tudott akasztani az álnok kígyó jelleme, hogy ha nem láttam volna már néhány más, nála is aljasabb női főszereplőt, akkor bizony kapásból dr Smithet gyűlölném a legjobban a képernyőn. A másik meg Don: kérem, a végére abszolút kedvenc lesz a srácból, bizonyos szemszögből simán ellopja a show-t a többiek elől, az a humor, az a tudás, az a lazaság, amit ő képvisel az évadban, már önmagában elég a megnézéshez. Természetesen, még ha külön utakon is indulnak főszereplőink, az évad második felére minden és mindenki összeér – és megint hamar kiderül, hogy bármilyen veszélyes is tud lenni a bolygó (vagy egy robot), a legnagyobb veszély az emberre mindig az ember maga…

A sorozat számomra egyszerre tudott roppant szórakoztató és kalandos lenni, valamint ezzel egyidejűleg a sci-fi másik alaptézisét, a tudományt is képes behozni a sztoriba. Mesélés közben oktat, tiszteleg, sok-sok olyan információt ad át az űrutazásról, ami az arra fogékony nézőket érdekelheti. Szakértői szemmel minden bizonnyal van benne jócskán túlkapás, de laikusként egyáltalán nem éreztem azt, hogy itt most annyira hülyének néznének… ráadásul az elsőre hihetetlennek tűnő tudást, képességet, a jelenben felhasznált, szorult helyzetből történő megmenekülést mind-mind szépen megalapoznak azokkal a flashbackekkel, amikben azt mutatják be, kik ezek a Robinsonék és miért is kell elhagyni a Földet. Tök jó, hogy minden családtaggal tudnak foglalkozni – sőt, dr. Smithtel is, - tök jól fel van építve és ki van találva minden… talán csak Don múltja hiányzik, egyelőre. De pl. zseniális a Harris lányok esete, mint ahogy John apu karácsonyi meglepetése is. Kiválóan vannak beleolvasztva a múlt képei a jelen eseményeibe, valóban remekül fednek fel dolgokat, árnyalnak karaktereket – ld. pl. Maureen esetét. Egy dolog volt csak, ami bosszantóan laposra sikeredett, a barlangos epizódban Will és az adóvevő. Kb. az első percben tudtam, mi lesz belőle – kicsit el is lőtték a meglepetést, még akkor is, ha rutinos nézőként nem igazán hittem el, hogy mindaz, amit korábban láttunk, végleges lehetett. Ja, meg talán a „Danger, Will Robinson” esetében jött a másik túltolt klisé: eleve már a cím is árulkodó, de ebben a közegben egyáltalán nem okozott meglepetést, hogy merre fordul a karakterek sorsa.

Nem szaporítom tovább a szót: a Lost in Space nagyon kellemes élményként vonul be a kis szívembe: egyszerűen tök jó volt nézni a nagyszerűen megalkotott háttér előtt a Robinson család harcát az elemekkel, majd az antagonistával. Vérbeli családi kaland sci-fi, amit én meg nagyon szeretek, egy több lábon álló, több más sorozathoz kapcsolható kiváló Netflix alkotás. Egyszerre van benn a Taken, a Star Trek és az Apollo-program intelligenciája, a Terra Nova kalandossága, picit talán a Felemelkedés kavarása, a Super 8, az E.T, a vagy a Stranger Things gyermeteg bája is… csak ez most nem egy amerikai kisvárosban játszódik. Az meg hab a tortán, hogy a valami érthetetlen okból csak az epizódok felében fellelhető főcím önmagában baszott hangulatos, és tökéletesen illik a felsoroltakhoz. Ja, és ami a legfontosabb: végre nem kell mérgelődni a finálé után, mert a Netflix berendelte a második évadot – így legalább megtudhatjuk, most épp hol vesznek el az űrben.




85%




.

R2-D2 írta:

Lost in Space S1

Nem szaporítom tovább a szót: a Lost in Space nagyon kellemes élményként vonul be a kis szívembe: egyszerűen tök jó volt nézni a nagyszerűen megalkotott háttér előtt a Robinson család harcát az elemekkel, majd az antagonistával. Vérbeli családi kaland sci-fi, amit én meg nagyon szeretek, egy több lábon álló, több más sorozathoz kapcsolható kiváló Netflix alkotás. Egyszerre van benn a Taken, a Star Trek és az Apollo-program intelligenciája, a Terra Nova kalandossága, picit talán a Felemelkedés kavarása, a Super 8, az E.T, a vagy a Stranger Things gyermeteg bája is… csak ez most nem egy amerikai kisvárosban játszódik. Az meg hab a tortán, hogy a valami érthetetlen okból csak az epizódok felében fellelhető főcím önmagában baszott hangulatos, és tökéletesen illik a felsoroltakhoz. Ja, és ami a legfontosabb: végre nem kell mérgelődni a finálé után, mert a Netflix berendelte a második évadot – így legalább megtudhatjuk, most épp hol vesznek el az űrben.

85%

Én is szemeztem vele, de egyelőre úgy érzem, a sci-fi sorozatokra való igényem a The Expanse, az ifjúságira vonatkozót meg a The Stanger Things egyelőre kielégítette.
De hát amúgy is az a "szokás", hogy addigra nézem meg az ilyen sorozatok első évadát, amire már a második is majdnem kijött .

.

Niwrok írta:

Én is szemeztem vele, de egyelőre úgy érzem, a sci-fi sorozatokra való igényem a The Expanse, az ifjúságira vonatkozót meg a The Stanger Things egyelőre kielégítette.
De hát amúgy is az a "szokás", hogy addigra nézem meg az ilyen sorozatok első évadát, amire már a második is majdnem kijött   .

.

Azért remélem, a Dark-kal és a Counterparttal nem vársz addig.

.




A párizsi vonat




2015. augusztus 21-én az Amszterdamból Párizsba tartó Thalys szuperexpresszen egy marokkói származású férfi a WC-ből kilépve tüzet nyitott az utasokra, egy utast súlyosan megsebesített, a nagyobb tragédiát pedig csak azzal sikerül elkerülni, hogy a vonaton utazott három amerikai srác, akik rávetették magukat a felfegyverzett támadóra. A három fiatalember közül kettő épp szabadságon lévő katona – így némileg érthetőbb a bátorságuk –, és Eastwood mester szerintem épp ezért úgy érezte, hogy az egész esemény az (amerikai) hősiesség újabb mintaképeként vászonra kívánkozik. Az, hogy az egész akció, maga a támadás tulajdonképp egy szűk10 percnyi mozgóképben elmesélhető lenne, az a veterán rendezőt nem szokta zavarni, a Hudson folyóra letett gép 208 másodperces landolásáról is képes volt a 2016-os év legjobb moziját produkálni másfél órában… így minden reményem meg volt arra, hogy a vén direktor újra egy nagyszerű filmet rak le elénk.

Két nagyon fontos dolgot tisztázni kell, mielőtt bárki leül a film elé: az egyik, hogy ez nem egy akciófilm, úgyhogy aki arra számít, hogy itt akár csak egy Nincs kiszállás szerű Liam Neesonos mozit kap (a vonat miatt adja magát a párhuzam) az csalódhat. Ez a film sokkal inkább foglalkozik azzal, hogy azok a mindennapi hősök, az a három srác hogy jutott el odáig, hogy később szinte gondolkodás nélkül, fegyvertelenül szembeszálljanak a támadóval – különösen igaz egyikükre, a Spencer nevűre. A másik, szerintem sokkal fontosabb és sokkal megdöbbentőbb dolog, amiről én is igazából az utolsó pillanatban értesültem: kérem szépen, ezt a filmet nem színészek játsszák, hanem maguk az esemény átélői!!! Eastwood már a Sullyban is húzott hasonlót, mikor több, mentésben résztvevő emberrel újrajátszatta a karaktert, de hogy egy egész filmet szánjon három olyan srácra, három főszerepre, akiknek köze nem volt eddig a filmezéshez, akik úgy adták önmagukat, hogy egy percre nem fordul meg az ember fejében, hogy ők nem színészek – nos, ezt bevállalni és így levezényelni, egyszerűen zseniális. Komolyan, ennek az információnak a birtokában a film is sokkal jobban be tud jönni, szinte ámulattal nézi az ember, mire képesek az amatőrök a profi kezében…

A bevezetőben is leírt események ismeretében elvileg túl sok meglepetéssel nem tud szolgálni a film: van a támadás, ami úgy történik, ahogy, megváltoztatni a történteket nem nagyon lehet (már csak a rövid időintervallum miatt sem – hisz más Trója ostromát 2000 év távlatából átélni, meg más egy három éves sztorit újra látni), dramatizálni, finomítani is csak minimálisan. Innentől pedig annak kell érdekesnek lenni, azt kell érdekesen tálalni, kik is ezek a srácok, honnan jöttek és hogy jutottak el Amszterdamba… ami egyébként alapból is érdekes, tekintve, hogy amerikai katonák. Eastwood így – részben azért a játékidő kitöltése miatt is – eléggé messziről indítja a történteket, egészen visszautazunk a srácok gyerekkorába. Persze, lehet ezt nézni szimplán időhúzásnak, a játékidő kitöltésének is – de nekem kifejezetten bejött két dolog miatt: egyik, hogy az egész kiskölkös rövid intermezzónak volt valami ifjúsági filmes bája, jó volt az a kis lázadó, katolikus iskolából kilógó viselkedés, gondolkodás, amit az ifjú Spencer/Alek/Anthony képviselt, valamiért (    ) tök tudtam velük azonosulni. A másik meg Spencer karakterében, jellemfejlődésében rejlik: nem véletlen, hogy Eastwood ennyi időt foglalkozott vele, menet közben talán nem is érti az ember, miért – de aztán abban a pár percben az egész mozi, a srác becsvágya, tettrekészsége igazolást nyer… és ez bizony zseniálisan fel van építve a végére.

Az elején kellett volna megemlítenem, de Eastwood filmje tulajdonképp a három srác által írt The 15:17 to Paris: The True Story of a Terrorist, a Train, and Three American Heroes című életrajzi könyv feldolgozása. Ez vélhetően azért sok mindent meghatároz, hisz vélhetően azt is meg kellett tölteni mellékes tartalommal – ahogy a mozit is. Több helyről hallottam, hogy unalmas a film közepe, meg mi szükség volt a kirándulásos szakaszra: nos, természetesen ezekkel a hangokkal sem értek egyet. Szerintem igenis fontos megtudni azt, hogy miért és hogy az istenbe került három amerikai srác pont akkor, pont arra a vonatra – totál véletlen az egész – valamint hogy végre nem egy túltolt, pia- és pinagőzbe burkolódzó katonai eltávot látunk, hanem három normális amerikai fiatal normális vakációját. A normális amúgy lehet, hogy nem az átlagost jelenti esetünkben, hisz önmagában már az fura picit, hogy átjönnek Európába, mert érdekli őket, várost néznek, s filmként sem csupán egy Motel-szerű partitúra kerül a képernyőre: úgy látszik, Spencerék is, de mag Eastwood is jóval visszafogottabb ennél. Ha volt is ilyen, az érthetően kimaradt a memoárból, ezzel pedig extra pontokat szereztek nálam a főszereplők.  A lényeg mindenesetre az, hogy a film közepén, az ifjúsági felvezető, valamint Spencer katonává válása után van egy szakasz, amiben látszólag céltalanul bóklásznak Európában, épp hogy csak felszállnak arra a bizonyos járatra, egyáltalán Amszterdamba se nagyon akartak eljutni. Eastwood remek érzéssel építette bele a történetbe a kirándulást: maximálisan kiélezte az egész esemény véletlenszerű jellegét, valamit sikerült közelebb hozni a fiúkat emberi viselkedésükkel.

Most olvasom csak, mennyit írtam már, de a merényletes részt még nem is érintettem: nos, arányiban kb. ugyanígy van a filmben is. Maga az akciójelenet, az igazi izgalom, az kb. negyed óra, amikor is a marokkói Ayoub El Khazzani (Ray Corasani – mekkora poén lett volna az igazival forgatni) előjön a WC-ből és lövöldözni kezd/akar a vonaton. Először Spencernek tűnik fel, s minden korábbi élményét, tapasztalatát, sikeres és sikertelen vizsgáit, gyakorlatait egy pillanatba sűrítve megtámadja az arabot. Ez után siet segítségére két társa, és kezdődik egy őrült birkózás a szűk térben – némi vérrel és egy komolyabb sérüléssel karöltve. A legjobb az egészben az akció remek fényképezésén és intenzitásán kívül a hitelessége: végre nem egy túltolt, agyon koreografált bunyót látunk (azoknak is megvan a bája, de nem itt), hanem nagyjából egy izzadtságban fürdő, kőkemény, hihető birkózást két, három hús-vér ember között. Akik nem szuperhősök, csak saját kiképzésükre hagyatkozhattak, akik talán tudatában sem voltak annak a veszélynek, amibe fejest ugrottak: amíg az arabnál fegyver volt (először lőfegyver, majd kés), addig semmi nem lehetett biztos, hiába Spencer és Alek kiképzése, akár ott is maradhattak volna. A helyzetet pedig nehezíti a szűk tér – próbáltatok már vonaton verekedni? – ami megint csak nem kedvezett a fiúknak… még egyszer külön dicséret a rendezőnek és az operatőrnek, hogy mindezt így, ilyen intenzitással, ilyen fényképezéssel be tudta mutatni. A dokumentarista érzés egy percre sem jön elő az emberben – pedig aztán tulajdonképp olyan, mint egy bírósági bizonyítási eljárás, újrajátszva az eseményeket – sőt Eastwood valahogy képes volt olyan érzelmi töltetet is adni a jelenetnek, hogy egy bizonyos ponton az ember szíve összeszorul, örömtől, sikertől, a hősiességtől.

Nem állítom, hogy ez Eastwood legjobb filmje, eleve maga az alapanyag sem volt annyira tartalmas és izgalmas, hogy ebből világraszóló drámát lehessen csinálni. Amit viszont lehetett, azt a rendező kihozta a történetből és az amatőrökből, a menet közben szempillantás szerűen elhelyezett előretekintő, később bekövetkező akcióbevágásokkal jó ütemben töri meg az építkezős időszakot, egyidejűleg fel is csigázza a nézőt, mi és mikor is fog történni. Képes megint másfél órányi anyagot kreálni 10 perc bunyóból, és szerintem a finálé kitüntetéses, hősös szakasza sem megy át giccsbe… bár, e tekintetben ízlések és pofonok, ugye… Az A párizsi vonat egy egyszerű emberek által véghezvitt egyszerű hőstörténet, ami talán szerintem sem érdemelt volna meg önmagában egy megfilmesítést – még a Sullyhoz viszonyítva sem – de ha már megcsinálták, legalább egy igazán érdekes és korrekt másfél órás mozit hoztak össze. Ebből kifolyólag talán önnön léte a legnagyobb (elenyésző) hibája is egyben: nem vagyok benn biztos, hogy ez az esemény akkora hőstett lett volna, mint amekkorát kreáltak belőle… s nem kimondottan Eastwood, hanem a francia és az amerikai kormány is. Csak most olyan korban élünk, mikor a kis hőstett is nagyobbnak tűnik, a világnak mindig is szüksége volt hősökre, mindig is volt belőlük elég – aztán van, akit megdicsőítenek, van, akit nem. Ettől függetlenül maxi tisztelet Spencer Stonenak, Alek Skarlatosnak és Anthony Sadlernek, hogy ezt megcsinálták.

Az imdb pontszáma meg egy baromság.





80%



.

R2-D2 írta:

A párizsi vonat

A lényeg mindenesetre az, hogy a film közepén, az ifjúsági felvezető, valamint Spencer katonává válása után van egy szakasz, amiben látszólag céltalanul bóklásznak Európában, épp hogy csak felszállnak arra a bizonyos járatra, egyáltalán Amszterdamba se nagyon akartak eljutni. Eastwood remek érzéssel építette bele a történetbe a kirándulást: maximálisan kiélezte az egész esemény véletlenszerű jellegét, valamit sikerült közelebb hozni a fiúkat emberi viselkedésükkel.

Nem állítom, hogy ez Eastwood legjobb filmje, eleve maga az alapanyag sem volt annyira tartalmas és izgalmas, hogy ebből világraszóló drámát lehessen csinálni. Amit viszont lehetett, azt a rendező kihozta a történetből és az amatőrökből, a menet közben szempillantás szerűen elhelyezett előretekintő, később bekövetkező akcióbevágásokkal jó ütemben töri meg az építkezős időszakot, egyidejűleg fel is csigázza a nézőt, mi és mikor is fog történni. Képes megint másfél órányi anyagot kreálni 10 perc bunyóból, és szerintem a finálé kitüntetéses, hősös szakasza sem megy át giccsbe… bár, e tekintetben ízlések és pofonok, ugye… Az A párizsi vonat egy egyszerű emberek által véghezvitt egyszerű hőstörténet, ami talán szerintem sem érdemelt volna meg önmagában egy megfilmesítést – még a Sullyhoz viszonyítva sem – de ha már megcsinálták, legalább egy igazán érdekes és korrekt másfél órás mozit hoztak össze. Ebből kifolyólag talán önnön léte a legnagyobb (elenyésző) hibája is egyben: nem vagyok benn biztos, hogy ez az esemény akkora hőstett lett volna, mint amekkorát kreáltak belőle… s nem kimondottan Eastwood, hanem a francia és az amerikai kormány is. Csak most olyan korban élünk, mikor a kis hőstett is nagyobbnak tűnik, a világnak mindig is szüksége volt hősökre, mindig is volt belőlük elég – aztán van, akit megdicsőítenek, van, akit nem. Ettől függetlenül maxi tisztelet Spencer Stonenak, Alek Skarlatosnak és Anthony Sadlernek, hogy ezt megcsinálták.

Az imdb pontszáma meg egy baromság.

80%

A többség akciófilmet várt életrajzi film helyett, azt meg jól tudjuk, mennyire el tudja vinni a hangulatot és a kedvet, ha nem azt kapjuk egy filmtől, amit várunk. A másik csoport a "színészek" miatt rinyál. Azt meg, hogy az említett véletlenszerűségében van a trükkje, szintén nem dobott sokat az értékeléseken. Nekem éppen ez utóbbi miatt tűnik érdekesnek, hiszen itt nem egy jól előkészített kommandósakciót kellett bemutatni, hanem a "váratlant", a helyzetfelismerést, ami nem is lehet több, mint pár másodperc...

Még nem tudom, mikor, de esélyes... Az írás persze jó, de a filmet anélkül is megnézhettem volna, mert tudtam róla.

.

R2-D2 írta:

Űrvihar



Azt hiszem, ezen kis Fórum ezen szűk kis közösségében széttekintve (   ) egyértelműen kijelenthetem, hogy kettőnk közül én vagyok az, aki jobban kedveli a katasztrófafilm műfaját, aki könnyebben szemet tud hunyni a zsáner kétségkívül idióta sablonjai fölött. Gyerekkorom óta majd mindent láttam, amit lehetett, és szégyen, nem szégyen, nekem nem az Armageddon a kedvencem a témában, hanem mondjuk a Holnapután… valahol nem is értem, miként lehet a kettőt összevetni, valahol homlokegyenest más a kettő koncepciója, de legyen. Ezek után viszont a legkevésbé sem kell meglepődni azon, hogy én az Űrvihart egy kifejezetten jól sikerült filmnek tartom, nagyon jó élmény volt a moziban nagyvásznon látni – pedig aztán mr. Butlerrel nem igazán vagyunk jó viszonyban. Mármint hogy ugye én vele…


Szigorúan és objektíven nézve az Űrvihar persze nem más, mint egy újabb kliséhalmaz az Álomgyár konyhájából. Majd’ minden elemét láttuk már máshol, ez is egy Hollywoodi Filmkészítési Kézikönyv alapján készült (kutya+gyerek, stb.), aki nem kedveli ezt a műfajt, az valóban millió dolog miatt beleköthet – én viszont, aki szeretem ezeket a filmeket, és pontosan ezen összetevői miatt szeretem, remekül szórakoztam. Az előzetesek alapján nem is számítottam rá, hogy bónuszban ennyi űrben játszódó jelenetet kapok, hogy közben van egy ilyen elnökös konspirációs vonal is – úgy hogy részemről teljesen rendben van a film. Ha a költségvetés még több lehetett volna és jobban ki tudták volna dolgozni mind az űr, mint a katasztrófák képeit, még jobb lett volna… de így is remekül szórakoztam rajta. Ja, mert azt el is felejtettem írni (mondjuk az elején, a meghallgatás említésénél), hogy a megfelelő pontokon a megfelelő mennyiségű humor is qrvára segíti a szórakozást. És kicsit Leonidász is visszaszerzett nálam elvesztett renoméjából…


80%

.

Mindenkinek megvan a saját bűnös élvezete - még itt, a Fórumon is    -, azt hiszem, nekem az ilyen katasztrófafilmek azok. Most néztem másodjára, lemezről (sőt majdnem teljesen másnap harmadjára is, a gyerekekkel) - és meg kell mondjam, ez engem ez még mindig veszettül szórakoztat. Minden korábban leírtra csak bólogatni tudok, ez az Űrvihar a kevert elnökös-árulós-tudományos-klímakatasztrófás mixével nagyon betalált nálam.

Látom a hülyeségeit, de nem érdekelnek... ráadásul a három nyúlfarknyi extrában az alkotók is kijelentik, hogy természetesen tudják, hogy ilyen katasztrófák maguktól, természetes körülmények között nem alakulnak ki, , de ebben a filmben eljátszhattak a gondolattal, hogy mi lenne ha. Ha egy berendezés képes lenne ilyet generálni...

Azt meg nem kell mondanom ugye, hogy a BD eredeti hangja mennyire zúzós. A magyar sem rossz, de halk a dialógus.


.

.





13 okom volt S2



#meetoo…

Kíváncsi lennék, ha nincs ez a Weinstein-botrány, milyen történetet hoztak volna össze Hannah Baker öngyilkosságának utóhatásáról… ugyanis számomra totál egyértelmű, hogy a második évad szándékosan lecsapott erre a szomorú napi aktualitásra, és fókuszba helyezte a nők elleni erőszak témáját. Most, így, utólag végiggondolva, szinte minden epizódban valamilyen szinten szerepet kapott ez a dolog, és kicsit talán ki is herélte magát az alapkoncepciót – így pedig kétségtelenül egy felemás történet kerekedett ki az egészből. Egyrészt ugye ott van a kényszeredetten kötelező szerkezeti hasonlóság, a 13 kazetta oldala helyett most ugyanazon emberek (meg még néhány) 13 bírósági tárgyalási napon mondják el az ő álláspontjukat Hannah haláláról és vádjairól, másrészt meg pont a #meetoo kampány hatására szinte ki is oltják ezt az egészet, szinte lényegtelennek tekintve az összes vallomást. Ebből kifolyólag az elején el is vesztem az egészben, többször éreztem azt, hogy sehova se tart az egész – mintha írás közben változott volna meg a terv – csak a második harmadtól kristályosodott ki bennem, mi a valódi, elsőszámú mondanivaló. Persze, megint van rengeteg, ismét egy többrétegű, színes kapcsolati hálót kapunk, több felől körbejárható és értelmezhető viszonyokkal, emberi sorsokkal és drámákkal. Csak… valahol azt vártam, hogy maradunk annál, hogy a szalagokon szereplő vádlottak védekezése kontra Hannah igazsága bontakozik ki újabb 13 órában előttünk, egy igazi tárgyalótermi dráma formájában.

De más utat jár be a második évad, szinte minden ki van facsarva kicsit: az is meglepő volt számomra, hogy maga a tárgyalás sem konkrétan a srácok/lányok szerepéről szól az öngyilkosságban, hanem az iskola felelősségéről, amiben nem tudták megvédeni Hannah Bakert. Ez, így ilyen formában alapból egy érdekes felvetés (szerintem ilyen is csak USA-ban van), hogy az iskolát kell beperelni… a miért is?? Azért, hogy Hannah igazsága kiderüljön? De hisz azért elég valóban nyilvánosságra hozni a szalagok tartalmát… Vagy, Olivia (Hannah anyja) tulajdonképp mit is akart?? Megint csak eszembe jut a zseniális Jessup ezredes mondata: „Az igazságot akarja hallani? És mire megy az igazsággal??” Egyáltalán, nyert per esetén mi fog történni??? Jól leszidják az iskolát?? Az meg már csak hab a tortán, hogy egy ilyen per millió veszélyt rejt magában, a beidézett tanút – hiába készítik fel a saját ügyvédei – az esetek túlnyomó többségében az ellenérdekelt oldalnak mindig sikerül kikészíteni: épp ezért lehetett volna önmagában attól zseniális az egész, ami magában a tárgyalóteremben történik. Engem legalábbis nem hagyott hidegen az egyes szereplők ügyhöz, önmagukhoz és környezetükhöz való viszonyulása, többször ökölbe szorított kézzel hallgattam a hazugságaikat – holott igazándiból nem állt módomban eldönteni, ki hazudik és ki nem (jó, Bryce-nél esélyes volt). De rohadt jó volt az egész háttér, akik és ahogy próbálták szerepüket másítani a sztoriban, ki mennyire ismerte el felelősségét az általa elkövetett bűnök okozta tragédia súlyában, rohadt jó volt (és szimpatikus), ki vállalta föl magát igazándiból. Egy halk megjegyzés: a második évad abszolút favoritja nekem Alex mellett Porter, a tanácsadó faszi az iskolából, igazán remek és szívhez szóló figurát csináltak belőle, néhány igazán maradandó alakítással és dumával.

Most végigmehetnék mindenkin, aki szerepelt korábban is a szalagokon meg itt is a bíróságon – de tulajdonképp felesleges. Ugyanazon arcok, ugyanazon jellemek – nagyjából ugyanazon szimpátiafaktorok mentén: nagyon kevés olyan srác/lány van, aki más lett 5 hónappal Hannah halála után (ez amúgy alapban jó téma, ebben a rohanó, rothadó világban mennyit is számít egy lány élete és halála mennyire is nem változtat senkin). Sokkal inkább tartom érdekesnek azokat a dolgokat megemlíteni, amik burkoltan, vagy kevésbé burkoltan, idegesítő vagy érzelmes módon bele vannak építve a sztoriba – a #meetoo-n kívül, mert az külön pillér. Először is, remek leképzése a nem csak amerikai társadalomnak, hogy a pénz az bizony nagy úr, a hatalmasok többnyire mindig jól jönnek ki a dologból, és hogy egy bizonyos szint felett ki mit képes megtenni a látszat megőrzéséért. Aztán itt van a Niwrok kolléga által is említett, ámde kielégítetlenül hagyott iskolai lövöldözés témája: szerintem Tyler karakterén keresztül egészen parádésan vezették végig, hogyan lehet egy félszeg, kissé hibbant srácból tömeggyilkos – és nem, nekem nem okozott hiányérzetet a finálé: a cliffhanger mellett ez pont így volt jó. Azzal a tanulsággal, hogy fiúk-lányok, figyeljetek egymásra ott Amerikában, a közösségnek, az elveszettnek hitt barátoknak jócskán van szerepe abban, milyen feszültség hova exkalálódik. És bár valóban feleslegesen erőszakos picit a WC jelenet az E13-ban, de arra pont jó volt, hogy a súlypontot áthelyezzük a következő évadra az egyik antagonistáról a másikra. S ha már itt tartunk, ez is érdekes téma, az iskolai hierarchia (ld. még Hannah előélete), ki mit tesz meg azért, hogy elismerjék, hogy lehessen a főnök barátja. Megint csak remek volt maga a bíróság, az egész ügyvédi harc, szeretem az ilyen filmeket… csak nem árt, ha azért az ember igazságérzete diadalmaskodik néha. Nos, itt ez nem mindig működik, de ettől még semmit nem csorbít magának a bíróságos közegnek az érdemein. Nem mehetünk el szó nélkül két-három, további fontos karakter és eseménylánc mellett sem: az egyik ugye Justin a maga drogproblémáival (ennek egyébként számomra volt kifejezetten negatív hozadéka is), tök szimpatikus volt, ahogy a barátai – akiknek elvileg nem is kéne annak lenniük – próbálták kezelni. Jess és a dilemmája szintén érdekes és fontos téma, nem csak az, hogy a világ elé állsz, és elmondod, megerőszakolt a pasim legjobb barátja, hanem abba is fura volt bizony belegondolni, hogy utána egy érintés is mit válthat ki egy nőből. Skye bipolaritása meg már csak hab a tortámon – ennyi évad Homeland után, ugye…

Természetesen az évad lelke Clay. Ahogy a múltkor is, rajta keresztül, félig-meddig az ő szemszögéből éljük át az eseményeket: nekem kifejezetten tetszett, amit a srác karakteréből, érzéseiből kihoztak… és igen, kifejezetten tetszett, ahogy Hannah végig szerepel az évadban, Clay látomásaként. Az első perctől kezdve végig azt figyeltem, mikor kerül ellentmondásba Clay önmagával, mikor tudom elcsípni a Hannah-val folytatott beszélgetését valami olyan dologgal, amit nem magának mondhatna… de nem tudtam. Egészen kiváló, ahogy a srác zavarát, kétségbeesését, dühét, tehetetlenségét, szomorúságát, gyászát  belesűrítették ezen párbeszédekbe, Clay karakterébe. Külön jó még ebben – csak úgy, bónuszként – egy újabb téma, a gyász és elengedés témája, ami egyébként természetesen nem csak Clayre, hanem úgy unblock mindenkire vonatkozik az évadban. Szóval Clay érzéseinek összetettsége nagyon tetszett, de még ő is háttérbe szorult Alex mögött: a múltkori, vagány, fehérített hajú kölökből csináltak egy kriplit, aki küzd önmagával, memóriazavarával, környezetével, bénaságával… zseniális, ahogy a korábbi énjéhez képest ez a kontraszt többször előkerül az évadban. Leginkább az első évad Oliviájához tudom hasonlítani, ott volt kimondottan megdöbbentő a Hannah előtti és Hannah utáni karakter…

Az egésszel kapcsolatban azt tudom mondani, mint az első évadnál: gyerekek (sőt, most már talán felnőttek is), ezt látni kell. Szarjátok le a sok negatív kritikát, ez az évad közel olyan jó, mint elődje volt: de más, nagyon más, az erőszakot elszenvedő nő(k) érzéseit és figuráját állítja középpontba, úgy, hogy azért igyekszik megőrizni az első évadból is valamit. Annyira talán mondjuk nem tanmese, mint korábban volt – amúgy rohadt jó és hatásos a sorozat elején a bejelentkezés – de mondanivalója legalább annyi van: bizony, nagyon sok rétege, összetett gondolatrendszere, nem kevés társadalom- és civilizáció kritikája található benne, erről is lehetne órákat beszélgetni. Az, hogy nem ütött akkorát, mint elődje, az nálam talán három – egy racionális, kettő szubjektív – okra vezethető vissza: én sem tudok mit kezdeni azzal az idióta forgatókönyvi elgondolással, amiben az elvonási tüneteket produkáló Justint napokig észrevétlenül bújtatták Clay-nél. Ez az objektív része a dolognak, a többi személyesebb: nem tetszett, ahogy az általam elképzelt, ártatlan és törékeny Hannah valójában mégsem volt az – engem spec. nem zavart a nyári kaland, de az tény, hogy annyira nincs közel az előző évad, úgyhogy nem emlékszem, Hannah ott mire hogy reagált. Nem tetszett, hogy ennyire negatív színben tüntették fel őt, bár az is igaz, hogy a szalagok eddig csak az ő igazságát tükrözték – ezek szerint van, volt másik igazság is... ami nekem nem mindig tetszett. A harmadik, teljesen szubjektív és kizárólag rám ható elem meg nem volt más, mint a hányás- és homofóbiámból következő jelenetek sokasága Nekem legalábbis sok volt Justin sok rókázása, de leginkább sok volt a túltolt buziszál, Tony karakteréhez kapcsolva. Oké, hogy nagyon frissnek és aktuálisnak akart tűnni a 13 okom volt, hogy a mai elfogadás mindenek felett jegyében még talán illik is ide a meleg fiúk/lányok története – de férfi létemre engedtessék már meg, hogy a képernyőn csókolózó fiúk látványa zavarjon (ellentétben ugye az Adele életével). Ez amúgy alapból nem csorbít semmit a sorozat érdemein, valahol értem és igazolom létjogosultságát a mai világban, ha valahol, akkor talán itt kevésbé érzem a pc feelinget… de akkor is.

Mindegy, nekem még így is kifejezetten tetszett az egész, igazi érzelmi csúcspontokkal (folyosói bunyó, adoptálás), némi értetlenkedéssel, minimális keserű szájízzel. A 13 okom volt továbbra is az utóbbi idők egyik legjobb újonca és roppant kíváncsi vagyok, hogy az „elengedett” Hannah után hogy tudják majd a sorozat címéhez méltóan folytatni – vélhetően Clay-el a középpontban.




85%



.

R2-D2 írta:

13 okom volt S2

Persze, megint van rengeteg, ismét egy többrétegű, színes kapcsolati hálót kapunk, több felől körbejárható és értelmezhető viszonyokkal, emberi sorsokkal és drámákkal. Csak… valahol azt vártam, hogy maradunk annál, hogy a szalagokon szereplő vádlottak védekezése kontra Hannah igazsága bontakozik ki újabb 13 órában előttünk, egy igazi tárgyalótermi dráma

De más utat jár be a második évad, szinte minden ki van facsarva kicsit: az is meglepő volt számomra, hogy maga a tárgyalás sem konkrétan a srácok/lányok szerepéről szól az öngyilkosságban, hanem az iskola felelősségéről, amiben nem tudták megvédeni Hannah Bakert. Ez, így ilyen formában alapból egy érdekes felvetés (szerintem ilyen is csak USA-ban van), hogy az iskolát kell beperelni… a miért is?? Azért, hogy Hannah igazsága kiderüljön? De hisz azért elég valóban nyilvánosságra hozni a szalagok tartalmát… Vagy, Olivia (Hannah anyja) tulajdonképp mit is akart?? Megint csak eszembe jut a zseniális Jessup ezredes mondata: „Az igazságot akarja hallani? És mire megy az igazsággal??” Egyáltalán, nyert per esetén mi fog történni??? Jól leszidják az iskolát??

Aztán itt van a Niwrok kolléga által is említett, ámde kielégítetlenül hagyott iskolai lövöldözés témája: szerintem Tyler karakterén keresztül egészen parádésan vezették végig, hogyan lehet egy félszeg, kissé hibbant srácból tömeggyilkos – és nem, nekem nem okozott hiányérzetet a finálé: a cliffhanger mellett ez pont így volt jó. Azzal a tanulsággal, hogy fiúk-lányok, figyeljetek egymásra ott Amerikában, a közösségnek, az elveszettnek hitt barátoknak jócskán van szerepe abban, milyen feszültség hova eszkalálódik.

Az egésszel kapcsolatban azt tudom mondani, mint az első évadnál: gyerekek (sőt, most már talán felnőttek is), ezt látni kell. Szarjátok le a sok negatív kritikát, ez az évad közel olyan jó, mint elődje volt: de más, nagyon más, az erőszakot elszenvedő nő(k) érzéseit és figuráját állítja középpontba, úgy, hogy azért igyekszik megőrizni az első évadból is valamit. Annyira talán mondjuk nem tanmese, mint korábban volt – amúgy rohadt jó és hatásos a sorozat elején a bejelentkezés – de mondanivalója legalább annyi van: bizony, nagyon sok rétege, összetett gondolatrendszere, nem kevés társadalom- és civilizáció kritikája található benne, erről is lehetne órákat beszélgetni.

85%

Hiszen nem a pozitívumaiban látjuk máshogy ezt az évadot (sem), például hogy az olyan karakterekből, mint Alex, Porter, Clay vagy Jess mennyire kihozták az elképzelhető maximumot... hanem legfeljebb a negatívumait éltük meg máshogy és máshol. Tyler például -bár voltak a sztorijában tök jó szakaszok is- elhibázott karakter maradt nekem, éppen azért, mert nem vezettek végig semmit, hiszen a srác már az első évad végével felkészült a lövöldözésre, az már ott egy eldöntött dolog volt, és az, hogy most úgy próbálták előadni, mintha ez nem így lenne, az nem tetszett. Meg néha éreztem, hogy hiányzik a könyv jelentette támasz, nem találják a szavakat az írók, nem tudnak mit kezdeni a 13 résznyi kötött terjedelemmel, de ezek alapvetően apróságok. A 13 okom volt tényleg olyan sorozat, amiről lehet és kell beszélni.

És akkor most már nyugodtan berakhatom ide emlékbe az én érzelmi csúcspontomat (noha a többi említett is az volt), és amiért bármennyire kényelmetlen volt néha az önmagával Hannah képében hangosan vitatkozó Clay, a végére azt is "befogadtam", mert ide vezetett:



.

Niwrok írta:

13 okom volt S2


Hiszen nem a pozitívumaiban látjuk máshogy ezt az évadot (sem), például hogy az olyan karakterekből, mint Alex, Porter, Clay vagy Jess mennyire kihozták az elképzelhető maximumot... hanem legfeljebb a negatívumait éltük meg máshogy és máshol. Tyler például -bár voltak a sztorijában tök jó szakaszok is- elhibázott karakter maradt nekem, éppen azért, mert nem vezettek végig semmit, hiszen a srác már az első évad végével felkészült a lövöldözésre, az már ott egy eldöntött dolog volt, és az, hogy most úgy próbálták előadni, mintha ez nem így lenne, az nem tetszett.

.

Nem lennék meglepve, ha egyszer kiderülne, hogy a második évad az iskolai lövöldözéses dologra lett volna felhúzva, csak közbejött a meetoo dolog... nem az első és nem is az utolsó eset lenne, mikor menet közben változik a koncepció. De ez úgyse derül ki.

Jó a video, tényleg ez is egy érzelmi csúcspont, nálam is működött De amúgy az utolsó epizód fele az.


.

.




Rampage: Tombolás




A Rampage eredetileg egy 1986-os videojáték, amiben a játékosok különböző mutálódott óriásszörnyekkel játszanak, a feladat pedig az, hogy a katonai támadások össztüzében le kell rombolni egy adott várost (épületegyüttest). Arról most ne beszéljünk, maga az egész mennyire kínos és gagyi, és az még hagyján, hogy ’86-ban sem ez volt már a csúcs, de talán kár volt ezt 20 évig nyomatni… ráadásul mekkora ökörség már ez az egész, hogy egy kísérleti vitaminok miatt nagyra nőtt King Kong tesó majom (George), egy radioaktív tó miatt mutálódott Godzilla rokon krokodil (Lizzie) és a génmanipulált élelmiszerektől nagyra és vérszomjassá nőtt vérfarkas (Ralph) a főszereplő  a játékban. Anno, Csernobil árnyékában még azt is megértem, hogy kitaláltak ilyen szörnyeket – azt már kevésbé, miért kellett az embereknek állatok képében embereket ölni… még ha csak virtuálisan is. Vajon annyira felemelő lehet egy óriás gorilla/krokodil/farkas bőrébe bújni, hogy szétverjünk egy házat??? Na mindegy, sosem voltam nagy játékos, én ezt nem érthetem – viszont ezen talált információk alapjaiban nyúltak hozzá a filmről kialakított véleményemhez: ez bizony a maga nemében egészen jó kis szórakozás lett. Igazi bűnös élvezet, egy vicces, látványos zúzda, ami egyértelműen rokon olyan mozikkal, mint pl. a Transformers, a Tűzgyűrű, a Godzilla, a King Kong – de megmondom őszintén, számomra The Rock és Georgie karakterén keresztül sokkal több szíve van, mint a felsoroltaknak, s bár az egész film egy komplett baromság, egy percet sem lehet rá haragudni.

Szóval a Rampage: Tombolás, mint film, ezen videojáték alapján készült. Kicsit hasonló cipőben járhatott, mint mondjuk a Transformers, a Csatahajó, a Pixels, vagy mondjuk az Emoji film, amikor semmiből kell valami történetet kreálni a karakterek mellé – de míg utóbbi kettőnek nem sikerült, a Tombolás elég tisztességesen teljesít ezen a téren is. A csúcs amúgy a Legendás állatok..., mikor egy fiktív „kézikönyvből” csináltak zseniális mozit – no de az más kategória: ez a film meg sem próbál abba a ligába jutni. Ez pont annyi, amennyinek mutatja magát, egy percre sem hiszi azt, hogy több, mint aminek látszik – s ez nekem nagyon bejött. Sőt, még az is sikerült neki, hogy icipicit meglepett azzal, ahogy az ember antagonistáit kezeli, valahogy nem ilyen végjátékot vártam volna esetükben: persze, ha meg azt vesszük, hogy nem a gonosz tudósokat kell legyőzni, hanem az óriásszörnyeket – afféle inverz játék keretében – akkor kifejezetten mosolyogtató és szórakoztató, ami velük történik. Mit röhögtem pl. a nő és a majom esetén…  

Egyébként én picit gondban voltam a mozi elején: amennyire jó és érdekes a film felütése, annyira zavart a helyzet abszurditása – mármint hogy napjainkban (+max10 év) magán cég magán űrállomáson genetikai kísérletet folytathat, majd annak a balesete olyan, mintha mindennapos lenne… elképzelni sem tudok hasonlót, mondjuk az elkövetkezendő 200 évben. Mindegy, arra a képtelen felütés jó volt, hogy a három állat kapcsolatba kerüljön a fertőzéssel, ami esetünkben egy patogén, egy zöld gáz, aminek belégzése alapjaiban változtatja meg az állatok méreteit, tulajdonságát és agresszióját… legalábbis kicsit hitelesebb ez így, hogy pont a videojáték három fő karaktere mellé pottyan a lezuhanó űrhajóból az ott kifejlesztett genetikai fegyver. Az egyik ilyen karakter George, az albinó gorilla, aki bensőséges viszonyt ápol gondozójával, megmentőjével, felnevelőjével, David Okoye nevű faszival (Dwayne Jonson), egy ex kommandóssal, emlősállat kutató tudóssal. Hogy a kettő hogy jön össze, azt ne kérdezzétek – a lényeg az, hogy már mikor megismerjük kettejüket, viszonyukat, az az egész mozit meghatározza, részben előrevetíti, mit fogunk kapni. Egy állatos buddy moviet, egy borzasztóan szerethető párost, a mozi szívét, lelkét és humorát kitevő kapcsolatot. Igen, elhittem, hogy ezek, így, ketten ezt teszik, igen, erre építve tök jó az egész vége, kifejezetten jók Georgie és David poénjai – s igen, Johnson most sem akar más és több lenni, mint ami eddig is volt. Becsülöm benne, hogy tudja a saját korlátait, egyre inkább kedvelem ezekért a szerepekért: a vicces, melák izompacsirta, aki egy állatért, a barátaiért, a családért képes mindenre, akár egy város lerombolására is.

A történetről olyan sokat nem akarok írni – igazából olyan sokat nem is lehet    – a lényeg az, hogy a három állat hirtelen nagyon-nagyon megnő, egyidejűleg vérszomjas szörnnyé válik, s egy érdekes húzás miatt elindul Chicago felé, hogy a nagy fináléban ott történjen meg a videojátékos városrombolás. Full Transformers/Godzilla feeling, de nekem még az I-Rex is eszembe jutott, ott volt az, hogy a tudósok kicsit mellélőttek a módosításokkal és a kicsi állat kezelhetetlenné vált. Szóval három megvadult állat tör, zúz, David barátja, Georgie is ezen csapat tagja – a film egyik legnagyobb kérdése egy idő után az, hogy hogyan tudja őt David visszahozni a valós életbe… ha már ugye a trailer is ellövi ezt a poént. A fináléra sem érdemes túl sok szót vesztegetni, a három gigaszörny lerombol mindent, aztán a majom megjavul és Daviddel elintézik a gonosz maradt szörnyet. Ez így önmagában semmi extra, egy tipikus agyatlannak tűnő újabb hollywoodi blockbuster, legutóbb ezt az állatbunyót épp a Jurassic World végén láttuk, azonban van számomra egy-két olyan húzása, ami miatt nem hogy nem fogtam a fejemet nézése közben, hanem bizonyos pontjain kifejezetten tetszett ez az egész.

Az első és legfontosabb ilyen dolog a már említett majom-ember kapcsolat: szerintem, amit lehetett, azt maximálisan kihozták a Szikla által nyújtani hivatott figurából és a behemót Georgie-ból. Rengeteg vicces (és érzelmes!!!) jelenet kapcsolódik hozzájuk, az ilyen típusú és stílusú filmek pedig nem működnek humor nélkül… Aztán... aztán itt van ez az áltudományos maszlag. Persze, teljesen nyilvánvalóan ökörség az egész (az harmadik bekezdésben tárgyaltak meg még rátesznek egy lapáttal), de valahol tök szimpatikus volt, hogy próbáltak keríteni neki épkézláb magyarázatot, mitől, miért és hogyan lettek az állatok olyanok, amilyenek. Semmivel nem nagyobb baromság ez, mint a JW I-Rexe, sőt néhány tulajdonság, az arra adott válasz, esetleg vicces reagálás tök jó volt (repülő farkas). Aztán ide tartozik a kis néger tudóscsaj, dr. Caldwell (Naomie Harris, a PoTC Tia Dalmája) karaktere: tetszett, hogy nem csak az a hülye picsa, ami az ilyen filmekben fel szokott tűnni, tetszett, hogy van valami háttere is, nincs útban, értelmesen reagál és cselekszik, mikor kell. Aztán… az egyik legkellemesebb meglepetés egy bizonyos Russel ügynök szerepében feltűnő Jeffrey Dean Morgan, akit bármikor elnézek a képernyőn – azt nem vitatom, hogy kicsit egysíkúan Neganos megint, de ez qrva jól áll a faszinak. Már csak a Lucille hiányzott az oldalról. Tetszett az, hogy az ember főgonosz milyen kárászéletűek, a megszokott sablonoktól eltérően most nem ők a fő mozgatórugói végig az eseménynek – Claire Wayden (Malin Åkerman) halála, annak módja, oka és következmény meg egy rohadt jó poén. Tetszett, hogy 100 percre úgy tudtam nézni egy látványfilmet, hogy nem volt elvárásom, nem húztam föl magam rajta: sokkal jobban éreztem magam rajt, mint pl. a nagyon várt Tűzgyűrű 2-őn, de szerintem a JW 2 is butább volt ennél. A Godzilláról meg ne is beszéljünk (ugye, a humor)… Az egész Rampage: Tombolás legeslegnagyobb erénye, hogy az is marad, aminek készült, tudja, hogy nem tud több lenni egy zúzós popcornmozinál, de nem is akar mássá válni.

Félreértés ne essék: legalább ennyi sorban tudnám sorolni a mozi gyenge pontjait is. Viszont… miután én úgy keltem föl a fotelből utána, hogy jól éreztem magam, mosollyal a szám sarkában, ezért úgy döntöttem, hogy az ajánlásra fektetem a hangsúlyt. Látom a film hibáit, néha borzasztó a CGI, jó néhány logikai (logisztikai) képzavar van benne, jó pár karakter irtó béna, a nagy zúzásban sokkal kevesebbet látni, mint az elvárható lenne – de mindezek nem tartottak vissza attól, hogy az összkép egészében pozitív legyen. Szívem szerint, az élmény alapján többet is adnék rá, de az nem lenne tisztességes és tárgyilagos más filmekkel szemben, no meg lehet, komplett hülyének nézne mindenki.





75%



.

R2-D2 írta:

Rampage: Tombolás

A Rampage eredetileg egy 1986-os videojáték, amiben a játékosok különböző mutálódott óriásszörnyekkel játszanak, a feladat pedig az, hogy a katonai támadások össztüzében le kell rombolni egy adott várost (épületegyüttest). Arról most ne beszéljünk, maga az egész mennyire kínos és gagyi, és az még hagyján, hogy ’86-ban sem ez volt már a csúcs, de talán kár volt ezt 20 évig nyomatni… ráadásul mekkora ökörség már ez az egész, hogy egy kísérleti vitaminok miatt nagyra nőtt King Kong tesó majom (George), egy radioaktív tó miatt mutálódott Godzilla rokon krokodil (Lizzie) és a génmanipulált élelmiszerektől nagyra és vérszomjassá nőtt vérfarkas (Ralph) a főszereplő  a játékban.

Tetszett, hogy 100 percre úgy tudtam nézni egy látványfilmet, hogy nem volt elvárásom, nem húztam föl magam rajta: sokkal jobban éreztem magam rajt, mint pl. a nagyon várt Tűzgyűrű 2-őn, de szerintem a JW 2 is butább volt ennél. A Godzilláról meg ne is beszéljünk (ugye, a humor)… Az egész Rampage: Tombolás legeslegnagyobb erénye, hogy az is marad, aminek készült, tudja, hogy nem tud több lenni egy zúzós popcornmozinál, de nem is akar mássá válni. Félreértés ne essék: legalább ennyi sorban tudnám sorolni a mozi gyenge pontjait is. Viszont… miután én úgy keltem föl a fotelből utána, hogy jól éreztem magam, mosollyal a szám sarkában, ezért úgy döntöttem, hogy az ajánlásra fektetem a hangsúlyt. Látom a film hibáit, néha borzasztó a CGI, jó néhány logikai (logisztikai) képzavar van benne, jó pár karakter irtó béna, a nagy zúzásban sokkal kevesebbet látni, mint az elvárható lenne – de mindezek nem tartottak vissza attól, hogy az összkép egészében pozitív legyen. Szívem szerint, az élmény alapján többet is adnék rá, de az nem lenne tisztességes és tárgyilagos más filmekkel szemben, no meg lehet, komplett hülyének nézne mindenki.

75%

Hiszen mint tudjuk, kizárólag piros madarak zöld malacokra csúzlizása a decens szórakozás... még ha csak virtuálisan is ...
Mondjuk engem sem igazán érdekelt volna épületek szörnyes rombolása, ennél én általában "építőbb" jellegű játékokat szeretek. 1986. környékén például ezt (Pssst, amit a helyi művházban volt szerencsém óradíjban nyüstölni .

A film kimaradt, akkoriban éppen nem hiányzott a katasztrófafilm, majom ide, majom oda (azért gondolom nem kell Cézár és Amy (Kongó) szintű ember-majom kapcsolatra gondolni). De jó, hogy itt van, mert lehet olyan, amikor éppen egy ilyenre van igény.

Akkor gondolom, most Rock-napok vannak nálad, és hamarosan várhatom a hasonló írást a Felhőkarcolóról is ...

.

Niwrok írta:

Akkor gondolom, most Rock-napok vannak nálad, és hamarosan várhatom a hasonló írást a Felhőkarcolóról is   ...

.

Tervezem, igen, de majd meglátom, mikor tudok nyugodt szívvel moziba menni. Ahogy elnézem a helyzetemet, valamikor hétvégén éjszaka.

.




Felhőkarcoló




Bármilyen furának tűnik – miután az előző írásom is pont Mr. Johnson mozijáról szólt – nem vagyok megveszekedett rajongója a Sziklának. Bírom ugyan a figuráját, nagyon jól tudja hozni a behemót, csupa szív, izompacsirta karaktert, szerintem azok a jobb szerepei, amikor nyíltan vállalja is a viccesebb, kevésbé drámai énjét, de azért nem nézem meg fejvesztve minden filmjét – esetünkben a Felhőkarcoló is engem nem elsősorban miatta érdekelt, hanem az égő toronyház miatt. Kedvelem a katasztrófafilm zsánerét, még egy koreai filmet, az  A toronyt is előkapartam érte… szóval itt most az elsőrangú motiváció az volt, hogy láthatok egy újabb égő toronyházat, s láthatom, hogy ezúttal hogy menekülnek meg a szereplők (mert azt azért senki ne gondolja, hogy nem heppiend lesz a film vége). Erre csak ráadás The Rock és az akciófilm stílusa, a nem kicsi Die Hard feeling – ami amúgy az egész mozi leggyengébb összetevője a fizikát néha megint totál semmibe vevő jelenetekkel. De erről később.

Van ugye egy Will Sawyer (Dwayne Johnson) nevű főhősünk, aki egy pici kis „garázscég” tulajdonosaként azt a megtisztelő és jövedelmező feladatot kapja, hogy a Hongkongban újonnan felépült Gyöngy nevű toronyház biztonságtechnikai felülvizsgálatát végezze el. A fasziról annyit kell tudni, hogy egyik lába mű, mert 10 éve, mikor még kommandós volt, egy balul sikerült akcióban az igazi lába elveszett – van erről egy külön kis jelenet, ami még csak nem is flashback, szerintem jól felvezeti a karaktert, de ha őszinte akarok lenni, én picit összehúztam a szemöldökömet rajt… de erre is, majd a „hülyeség bekezdésben” térek ki inkább. Szóval Will számára is meglepő módon a húsosfazék közelébe kerül, a tapasztalt néző pedig szerintem kb. két perc után kitalálja, hogy csőbe akarják/fogják húzni, és hogy ki is teszi majd ezt. Itt jegyzem meg, hogy Will barátja, Ben (aki szintén ex-kommandós), akit egy bizonyos Pablo Schreiber nevű srác játszik, mennyire hasonlít Matthew McConaughey-ra engem legalábbis végig kísértett a kétely, vajon nem ő szerepel-e a filmben… de arról meg azért olvastam volna. A történet pedig nagyjából annyi, hogy egy gonosz zsoldos csapat szabotázst hajt végre az épületben, lángba borítva a 96-ik emeletet (amúgy remek ötlettel) – úgy, hogy a toronyház tulaja, néhány munkatársa és véletlenül Will családja az épületben ragad, a tűzhatár fölött. A csapatnak értelemszerűen egyetlen egy megjegyzendő arca van, annak vezére, egy Kores Botha nevű szintén ex-katona: az azonban számomra nagy öröm volt (és talán egy fél pont plusz), hogy bizonyos Roland Møller nevű dán színész játssza, aki ugye pár éve istápolta a gyerekeket a Homok alattban…

S ha már ház és tűz és felhőkarcoló és katasztrófafilm. Nem tagadom, a film elején, amikor bemutatják a csodát, tátott szájjal bámultam a vásznat: sokszor írtam egy sci-finél, mennyire tetszik, ha valami újat, innovatívot találnak ki, mennyire is le tud nyűgözni a sok hi-tech kütyü és ötlet… nos, a Gyöngy bemutatása ezt az élményt váltotta ki belőlem. Még sokáig elnéztem volna az egészet, mintha egy űrhajó belsejében jártam volna, és egészen komolyan elgondolkodtam, ezt ma már meglehetne-e így építeni… szívem szerint elhinném, hogy igen. Legalábbis részben. Lenyűgöző volt az egész, kiváló helyszín egy vérbeli katasztrófafilmhez – e tekintetben a mozi azonban csak részben váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Az a szomorú helyzet, hogy miután Willt bepalizzák és majdnem megölik, ő visszajut az épületbe, hogy kimentse a családját, és közben olyan dolgokat is kénytelen megtenni, amik egyrészt túlmennek minden ésszerűségi határom, másrészt meg ugye óhatatlanul találkozik a rosszfiúkkal, akiknek bizony van fegyverük,  akik néha ész nélkül lövöldöznek is azokkal a film alatt. The Rock rettenthetetlenségét és egyértelmű fizikai fölényét a már említett balesettel és műlábbal próbálják árnyalni, ami felemásra sikeredett: részben mert bizonyos esetekben még egy lábbal is jobb, mint ellenfele(i), másrészt meg pont a műláb, ami néha hisztérikusan és hihetetlenül képes megmenteni őt.

Azt hiszem, most érkeztem el egyébként arra a pontra, amiben az ún. hülyeségfaktort illik kitárgyalni… mert azt azért feltételezem, hogy aki beül erre a filmre az előzetesek alapján, annak az a legnagyobb kérdése, hogy mennyire elviselhetetlen a sok ökörség, amit az erős másfél órában kap. Pláne úgy, hogy az első perctől kezdve nyilvánvaló, hogy a főhős és családja szent, fixen lehet tudni, hogy nekik túl kell élniük… a nagy kérdés az, hogy ebben a zsánerben, ezzel a színésszel, koncepcióval mennyire lesz ez agyzsibbasztó. No, az én válaszom az, hogy eléggé, néha bizony sóhajtottam nagyokat a látványtól – de még ezek mellett, ezek ellenére sem éreztem annyira idegesítően butának, nézhetetlennek a mozit. A legelső bosszúság már annál a bizonyos múltbeli akciójelenetnél ért, azt éreztem, hogy az totál nincs kidolgozva, annak csak az a szerepe, hogy Will lábán helyet csináljanak a protézisnek. Valami nagyon nem volt kerek az egész bevetéssel, vagy legalábbis én úgy éreztem. Aztán a következő agymenés számomra a tablet körüli bunyó utáni utcai harc…bazzeg, ott aztán a semmiből hirtelen feltűnő rendőrség és a bűnözők lőnek ám mindenre, ami áll és mozog. Természetesen a hülyeség abszolút tetőzése Will bejutása az épületbe: nem csak önmagában az a bizonyos ugrás, hanem már előtte is a mászás, lógás, csimpaszkodás, bemászás a peremen, stb… ember, ilyen nincs. Talán, talán egy képzett sziklamászó ezt, ennek egy részét megcsinálja, esetleg egy extrémsportoló (mondjuk a francia pókember, Alain Robert) szintén, de ezt, így nem hittem el. Nem fájt kimondottan az, amit láttam, csak nehéz volt feldolgoznom, ahogy és ahányszor lóg Will a semmi fölött és mindig, mindenhova behúzza magát – és ezt nekem el kell hinnem. Magával a figurával az ég egy adta világon semmi bajom nem volt, ebben a filmben pont rá volt szükség, sőt, még az is elment ezúttal, hogy azért a Felhőkarcoló nagyon kevés dolgot használ a Nagy Hollywoodi Kliségyűjtemény című kézikönyvön kívüli forrásból – akár dramaturgia, akár emberi kapcsolatok terén. Talán azt éreztem picit, hogy komolyabban próbálja venni magát, mint azt esetleg az egész koncepció megkövetelné, nekem legalábbis hiányzott most a Dwayne Johnsonra épített, általa előadott vicces figura… különösen szembetűnő ez így, pár nappal a Tombolás után.

De a Gyöngy, mint épület, a feszes tempó, a nagyjából életszerű motivációkkal megáldott (nem egydimenziós) karakterek, a látvány sok mindenért kárpótolt. Ha csak Johnson legutóbbi, franchise-on kívüli blockbustereit nézem, akkor talán a Törésvonal/Tombolás/Felhőkarcoló hármasban ez a leggyengébb, de még így is nyújt annyi szórakozást, hogy a film végére az ember kellemes élményekkel jöjjön ki a teremből. Van néhány húzása (kár, hogy kevés), ami túlmutat önmagán, ilyen maga az épület, a Gyöngy, annak felépítése, részletei, technológiája, aztán az, hogy Will gyakorlatilag fegyvermentes hős, aztán tök tetszett a tabletes, hackelős, irányításos dolog. Van benne megfelelő érzelmi töltet, mondjuk eleve, amiben van egy/két kisgyerek, az e szempontból könnyebben teljesít… de még így is, hogy tudtam, nem lehet bajuk, képes voltam szívből örülni a liftes jelenetnek. Katasztrófafilmként ezért ugyan nem teljes, mert a fentebb említettek miatt a szereplők sorsáért nem igazán lehet túlságosan izgulni, nincs túl nagy tétje a tűznek (max, hogy összedől-e a ház, vagy nem), de látványfilmnek, aminek szánták, simán elmegy. Olyan tipikusan hollywoodi popcornmozi, amiben a hős apuka megmenti a tűzből családját, és mellékesen, ha már ott van, segít a jóknak a rosszak elleni harcban.

De még egy igazán jó Pokoli torony feldolgozásra, érzésre várni kell.





75%




.

R2-D2 írta:

Felhőkarcoló

De a Gyöngy, mint épület, a feszes tempó, a nagyjából életszerű motivációkkal megáldott (nem egydimenziós) karakterek, a látvány sok mindenért kárpótolt. Ha csak Johnson legutóbbi, franchise-on kívüli blockbustereit nézem, akkor talán a Törésvonal/Tombolás/Felhőkarcoló hármasban ez a leggyengébb, de még így is nyújt annyi szórakozást, hogy a film végére az ember kellemes élményekkel jöjjön ki a teremből.

De még egy igazán jó Pokoli torony feldolgozásra, érzésre várni kell.

75%

Akkor ezt nagyon nem láttuk máshogy .

.

R2-D2 írta:

.
A Pentagon titkai

Nem hiába a The Post az eredeti cím, ez a mozi sokkal inkább a The Washington Post című újság igazán naggyá válásának története, vagy annak egy szelete két órában. Mindezt azért fontos tudni (én csak menet közben jöttem rá), mert így talán kevéssé lesz unalmas a film első fele. Jómagam ugyanis végig azon gondolkodtam az elején (Oscar szezon, ugye), hogy ez már megint mi a francot keres az idei mezőnyben, s bizony csak nagy nehezen találtam kapaszkodót a női cégvezetés, egyáltalán a női hátrányos megkülönböztetés kérdésének felvetésében. Aztán, mikor tényleg beindul a mozi, onnantól sokkal egyértelműbb minden, onnantól a sajtószabadság korlátai, egyáltalán a demokrácia működésének kérdése lesz a fő téma – olyan spielbergi módon. A film központi témája pedig ekkor már ez: publikáljunk-e a kifejezett kormányzati kérés és tiltás ellenére, vállalva a bírósági per kétséges kimenetelét, vagy… vagy a dolgozók és a biztos jövő érdekében hagyjuk a fenébe az egészet. A kérdés csak az, hogy ezt mennyire tudták érdekesen, izgalmasan és kellő érzelmi töltettel megtámogatva előadni. Nos, miután a direktort valami ismeretlen fickónak, bizonyos Steven Spielbergnek hívják, nem is lehet nehéz megválaszolni ezt a kérdést: jól. Nagyon jól. Önmagához képest talán kissé visszafogottabb szentimentalizmussal, de sikerült neki a nézőt is a kis újságírócsapat részévé tenni, együtt szurkolhattunk a tárgyalás végkimenetelét illetően – és igen, együtt örülhettünk annak, hogy a „Alapító Atyák” abban a bizonyos Alkotmányban a sajtószabadságot a kormányzás fölé helyezték.

Miután ennyit mellébeszéltem és ennyire elkalandoztam a filmtől (ami jó, mert valós gondolatokat képes ébreszteni), néhány szót még a moziról. Nem ez lesz Spielberg legjobbja, kicsit talán ki is lóg az életműből, de ezt legalább értem, miért van ott a 90-ik Oscar mezőnyében. Korántsem hibátlan film: az elején borzasztóan nehéz belerázódni, egyáltalán követni, ki kicsoda és mit akar. Rengeteg szereplő, de mindenki csak a háttérben van Key Graham mellett – a néző pedig, mikor élesre fordul a helyzet, kapkodhatja a fejét, ki kicsoda és mit csinált addig. Amíg be nem szív a korrajz és a hangulat, amíg meg nem látjuk a nagyobb képet, bizony kicsit idegen és unalmas a film… maradhatna mentsvárként Merly Streep játéka. Épp ezért volt jó nézni egy filmet egy letűnt korról, ami remek korrajzával, nagyszerű színészeivel és komoly gondolataival méltán van ott az idei mezőnyben – díjat szerintem nem kap, ahogy írtam, nem is a Mester legjobbja, ráadásul az Akadémia manapság más szempontokat mérlegel, de nekem ez, így most bejött.

80%

Sajnos én nem tudok olyan jókat és szépeket írni, mint ahogy te tetted az elmúlt napokban...

Mert hiába tudtam, hogy a The Post inkább az újságról fog szólni, mint a politikai botrányról, az elején a szinte teljesen üres fecsegés a céges vacsorákon és kerti partikon annyira lehúzta, hogy onnan csoda kellett volna, hogy kikecmeregjen... Nagyon jól eljátszott és megírt cucc, kellemes korabeli hangulattal, de hangulata nem nagyon akad az elején, és miközben már a részvénykibocsátás is elég nagy dilemma lenne, nincs igazi beleélés sem, csak felszínes.

A közepétől tényleg jobb, Kay szerepe (kényelmes háziasszonyból laptulajdonossá válása) és a nyilvánosságra hozás is sokat dob rajta. Kár, hogy nem lehetett az egész olyan, és hogy a végén még ott van az a kínos elnöki telefon meg az az erőltetett utalás, mintha ez egy sorozat pilotja lenne, és várni kéne a második évadot... Az sem vet rá túl jó fényt, hogy a legjobban a nyomdai szedés és a nyomdagépek tetszettek benne.


7/10
.