R2-D2 írásai 2.0

.






Victor Frankenstein




Ha azt mondod valakinek az utcán, hogy Frankenstein, szinte kivétel nélkül mindenkinek a kockafejű óriás ugrik be erről a névről – talán nem véletlenül. Rendesen zavarba tudja hozni az átlag filmnézőt ez a név, de hát nem is csoda: mostani kis kutakodásomban olvastam, hogy ez az egyik legtöbbször feldolgozott mű, rengeteg átértelmezéssel és megközelítéssel. Pedig aztán a név nem is magát a teremtményt takarja, hanem az orvost, akit az akkor mindösszesen 19 éves Mary Shelley 1818-ban papírra álmodott – szó szerint, mert Shelley mindig is azt állította, hogy a Frankenstein nevet az álma sugallta neki. A hajdani könyv eredeti címe ráadásul az volt, hogy Frankenstein, avagy a modern Prométheusz, amit meg aztán végképp figyelmen kívül szoktak hagyni – nos, e tekintetben írásom tárgya meglepő módon kendőzetlenül beépíti a Prométeusz nevet a sztorijába. Pedig aztán a lény állítólag sosem kapott konkrét nevet, felváltva illették a „teremtmény” , a „gonosz lélek-ördög”, a „démon” és a „nyomorult” kifejezésekkel.

Nos, a legújabb adaptáció alig két évvel követi az előzőt, ami akkor rendesen elkanyarodott az alap koncepciótól: most a démonvadász szörnyeteg helyett sokkal autentikusabb módon közelítjük meg a teremtést magát. Visszamegyünk a kezdetekhez, az 1790-es évek végére, amikor is a lény megszületett, s bár a filmnek totál más végkifejlete van, mint Shelley történetének, a kettő közül mégiscsak ez az, ami talán jobban megidézi az eredeti irodalmi művet. Tekinthető ez egy újragondolt eredettörténetnek: tipikusan beleillik a mostanában dívó újraértelmezéses trendbe. Legközelebbi rokona egyértelműen az Az ismeretlen Drakula, de én szívesen hozom ide példának a mostani rengeteg mese újraértelmezést is… e tekintetben pedig semmivel nincs kevesebb létjogosultsága, mint azoknak van. S egyáltalán nem is lett rosszabb, mint azok.

„Ismerik ezt a történetet. A villámcsapás.  
Egy tébolyult zseni. Egy istentelen teremtmény.
A világ persze a szörnyre emlékszik, nem az emberre.
De van, hogy érdemes jobban megnézi, mi rejlik a mese mögött.
Van, hogy a szörny maga az ember.”

Ezt a pár gondolatot az írók egy púpos bohóc szájába adják, aki a XVII század végén egy londoni cirkuszban aláztatja meg magát nap, mint nap. Mindenki Harry Pottere (Daniel Radcliffe) név és méltóság nélkül, szinte állat módjára él egy cirkuszban, fellépéseiben minden este nevetség tárgya. Magányában azonban titokban kiváló orvossá képzi magát ( )  – és szerelmes a csapat légtornász lányába, Loreleibe (Jessica Brown Findlay). Talán örök életében négykézláb kúszna a porban, ha nem sétálna be a cirkuszba egy fiatal, jóvágású úriember, bizonyos Victor Frankenstein ( James McAvoy) nevű orvos, aki egy véletlen baleset feloldásában váratlan segítségre lel a Púposban. Nos, ha eddig az embert nem is rántotta be a korrajz, az akkori London hangulata, akkor jó esélye van rá, hogy ez után, egy tízperces etapban nyakig merül a filmben – ugyanis a Púpos egy zseniális fordulattal, jelenetsorral Igorrá, Victor lakótársává válik. Én speciel tátott szájjal bámultam, hogyan is lesz a négykézláb közlekedő Potterből jó vágású Harry úr, ahogy az egész fel van építve és ki van találva, az szenzációs. Már egyébként maga a baleset és a szökés is az, de a csúcs nekem egyértelműen Victor műhelyében jön el – úgy, hogy előtte és közben a Guy Richie féle Sherlock Holmes filmek jobb stíluselemeit is remekül beépítették a film látványvilágába. Roppant szórakoztató és látványos az egész, nem kevés igazán eredeti ötlettel. Egyébként… ez a Sherlockos kapocs több szinten is működik, hisz a kor nagyjából ugyanaz, London látványa, hangulata akár abból a moziból is származhatna – mekkora poén lett volna, ha a Victorék után szaglászó „a Scotland Yard legjobb nyomozója”  Turpin (Andrew Scott) egy crossoverben összefutna Holmessel. Igen, igen, a másik kapocs maga Scott személye, mert ugye mindenki tudja, hogy a Sherlock sorozatban ő Moriarty professzor…

A tulajdonképp zseni Púposból – a formaldehides szemes jelenet, mint belépő Frankenstein bizalmába, király – aztán Igor lesz, s újsütetű barátjával és gyakorlatilag megmentőjével félelmetes projektbe kezdenek: állatkerti dögök maradványaiból összeraknak egy lényt, amibe életet próbálnak lehelni. Azt most én itt nem árulhatom el, milyen állat is ez, de azokkal a bőr nélkül látható izomkötegekkel engem az Iron Maiden Eddie-jére emlékeztetett, a lényeg, az hogy a két orvos saját hatalmuktól megrészegülve odáig jutnak, hogy bemutatót tarthatnak néhány érdeklődő számára a londoni egyetemen. A kísérlet sikere ellenére sem örülhetnek maximálisan, ugyanis a lény nem teljesen úgy viselkedik, ahogy szeretnék: ez pedig hiába vetítené elő a szomorú jövőt, s hiába lenne intő jel – elsősorban Victor számára – tovább tervezik a nagy művet… egy ember felélesztését. Pontosabban létrehozását – ami nekünk ugyan egyértelmű, de Frankensteinnek nem. Így születik majd meg a film végére az a bizonyos Prométheusz, ami az eredeti mű címében szerepel – de azért előtte jó néhány izgalmas és érdekes dolog történik.

Számomra az egyik legérdekesebb mindenképp a Frankenstein és Turpin közti pengeváltás volt: imádtam az ateista orvos és a mélyen vallásos nyomozó vitáját. Az ugyebár nem is kérdés, melyik oldalon álltam – de az istentagadó és démonizáló vitának konkrét élvezetet nyújtó pengeváltásán túl érdeklődéssel figyeltem mindazon motivációkat, amik a két karaktert ennyire is az istenhit két ellentétes oldalára tették. Külön pikantériája a dolognak, hogy tulajdonképp mindketten ugyanazt kellett, hogy feldolgozzák – és mindegyikük máshogy tette meg: amúgy is, az egész mozi egyik legjobb „mellékszála” a mániákusan nyomozó zsaru és a nem kevésbé őrült doki küzdelme. Természetesen az elszántság érzékeltetésére jó néhány sablont is sikerült felhasználni menet közben, de valahogy a rendőri „túlkapás” is illett a történetbe. S ha már mánia és sablonok... ugye megkerülhetetlen ilyenkor, hogy a teremtő – esetünkben Victor – istent játszik, de valahogy ezzel az ateista beállítottságával az alkotóknak sikerült ennek az élét is elvenni. Egyszerűen hülyén hangzana pont az ő esetében, az ő tevékenységére állítani, hogy istent játszik… sokkal inkább egy betegesen bűntudatos, öntelt, arrogáns, de céljaiban maximálisan hívő és azt végsőkig megvalósítani kívánó tudóst. Amiből meggyőződésem, tucat számra léteztek a történelem folyamán, és ha mondjuk elvonatkoztatunk attól, hogy ez egy fiktív sztori fiktív szereplőkkel, még akár az úttörő kutatás példája is lehetne a film. Na jó, nem feltétlenül a hullákból összevarrt és életre keltett lény kell legyen a minta, de mag az elv, a mánia, az eredmény, majd – csak ebben a moziban!! – a felismerés és a korrigálás példaértékű lehet.

Aki ismeri és szereti az eredeti könyvet, vagy annak leghűebb feldolgozását, a Kenneth Branagh filmet, millió dologba bele tud kötni a Victor Frankenstein kapcsán. A történet ívét, végkimenetelét rendesen megváltoztatták, kihagytak belőle alap karaktereket, betettek újat ( , még Tywin Lannister itt is feltűnik), s a könyv eredeti mondanivalóját – már ha tényleg volt olyan, nem csak belemagyarázás – is eltüntették. Az is igaz (lehet) hogy magát a teremtményt is kiüresítették, viszont úgy gondolom, hogy a mozi céljainak ez felelet meg tökéletesen, ennek így kellett lenni. Ahogy a narráció is mondja, ez most a doki története (Igor szemszögéből), amiben a létrehozott élőlény lelkivilága a legkevésbé fontos – a fontos az, hogy egy alapjaiban jó ember, egy őrült zseni képes-e felismerni hibáját és van-e elég ereje szembenézni önmagával. A remek vizuális körítés és az amúgy remek baráti kapcsolatépítés mellett számomra ez a Victor Frankenstein legfőbb mondanivalója – akkor is, ha nem így írták meg először… mert az a könyv Prométeuszról szól. Ez a film nem.

S ha már barátság: képtelenség átugrani Igor és Victor karakterén, illetve az őket megformázó két színész teljesítményén… nos, bámulatos mindkettő. Talán Radcliffe-nek nehezebb dolga volt, hisz ő két figurát is játszik (mindkettőt végtelenül profin) , de McAvoy is parádés az őrületével. Lehet ripacsnak is értékelni, hallottam már olyat, hogy túljátszotta a szerepét… nos, a túljátszást nálam a Jupiter felemelkedésében Redmaye mutatta be. Itt McAvoy csupán hitelesen hozta az őrület és a zseni határán egyensúlyozó orvost, aki képes önmagába is nézni – aki képes változni. A film látványilag nagyon rendben van, a korabeli London (megint csak) zseniális, az akciójelenetek, CGI, a maszkok pedig hibátlanok. Azt elismerem, hogy a fináléban lehetett volna kisé visszafogottabb a nagy dirr-durr, meg talán túlságosan is elkanyarodtak magától a horror zsánertől, de ez elsősorban egy látványos akciófilmnek készült – ahhoz képest meg meglepően sok kapaszkodó van benne. Nekem legalábbis kifejezetten tetszett, én mindig is elvoltam ezekkel a misztikus filmekkel, ez ráadásul most még kaptam hozzá egy remek korrajzot, két (három) kiváló színészt meg egy kellemes estét. Ahogy az Az ismeretlen Drakulánál is írtam, soha rosszabb fantasyt.




75%




.

R2-D2 írta:

Victor Frankenstein

„Ismerik ezt a történetet. A villámcsapás.  
Egy tébolyult zseni. Egy istentelen teremtmény.
A világ persze a szörnyre emlékszik, nem az emberre.
De van, hogy érdemes jobban megnézi, mi rejlik a mese mögött.
Van, hogy a szörny maga az ember.”

Nekem legalábbis kifejezetten tetszett, én mindig is elvoltam ezekkel a misztikus filmekkel, ez ráadásul most még kaptam hozzá egy remek korrajzot, két (három) kiváló színészt meg egy kellemes estét. Ahogy az Az ismeretlen Drakulánál is írtam, soha rosszabb fantasyt.

75%

Érdekelt az elejétől kezdve, már ugye eleve a két főszereplő színész miatt, de aztán nem jött semmilyen normális formában, így mostanra egy kicsit megfeledkeztem róla. Bukás volt, ráadásul le is húzták, de látatlanban sem értettem, miért, az írásod után meg annyira sem értem, hogy mitől lenne ez egyáltalán rossz.

Ezt biztos meg fogom nézni. Kösz az emlékeztetőt és az ajánlást!
.

.





El Desconocido





Az A fülkére mindenki emlékszik, ugye? Mikor egy Stu Shepard nevű jóembert egy titokzatos idegen sakkban tart egy utcai telefonfülkében és mindenféle dolog megtételére kényszeríti? Aztán… aztán a Locke is megvan, ugye? Mikor egy faszi egy autóban ülve, onnan ki nem szállva intézi az ügyeit, gyakorlatilag végigtelefonálja a filmet?? És, legvégül: a Féktelenült gondolom mindenki látta, amiben egy buszra rejtettek egy bombát, ami felrobban, ha a busz lassítani merészel... Nos, egy bizonyos Alberto Marininek született egy zseniális ötlete, hogy ezt a három filmet össze lehet mixelni, a bombás fenyegetést a telefonos zsarolással be lehet zárni egy személyautóba – amit a szereplők nem hagyhatnak el a film alatt, mert jön a bumm. Mindehhez pedig megnyerte korunk egyik legjobb és legismertebb spanyol actorát, Luis Tosart, valamint egy Dani de la Torre nevű rendezőt, akinek ez az első egész estés filmje. Anyám, milyen debütálás ez!!!

Ez a szabad fordításban (nem hivatalos) az Az ismeretlen címre keresztelt mozi gyakorlatilag végig egy X5-ös BMW-ben játszódik, valahol Spanyolországban, amibe a reggeli induláskor beszálló kis család (apu, lány, fia) halálos csapdába kerül. Az üléseken ugyanis nyomásérzékelős bomba van, ha valaki kiszáll, vagy akár csak megemeli a fenekét, az egész autó a levegőbe repül. A film pedig egy őrült hajsza az életért, egy zseniális thriller, amiben csak szép lassan fejtődnek ki a szereplők igazi motivációi és titkai. A filmkészítés magasiskolája, s bár kis mértékben ez is tartalmaz hollywoodi elemeket, mégis sikerül ízig-vérg európainak maradnia. Sőt… tekintve a fenyegetés mibenlétét, megkockáztatom, hogy megdöbbentőbb és aktuálisabb, mint az agyondicsért A nagy dobás… jó, ez most nagyon távoli rokon, de akkor is.

Napjainkban, valahol Spanyolországban (tengerpart közelében). Egy család mindennapjaiba csöppenünk, ahol épp a reggeli őrület zajlik. Carlos (Luis Tosar), egy bank fiókvezetője már kora reggel hívásokat fogad valami elcseszett üzlet rendbe hozatalával kapcsoltban, a két gyerek, Sara (Paula del Río) és Marcos (Marco Sanz) egymást szívatja a reggeli közben, míg Marta (Goya Toledo), a feleség a háttérben – hogy ez milyen kifejező is már az első percben    - épp a saját öltözködésébe kavarodott bele. A helyzet az, hogy némi finomítással simán el tudok képzelni ilyen reggeleket egy kétgyermekes családban, s még ha nálunk egyszerűbben is mennek a dolgok, már ezen az indításon is érezni lehet a valóság szagát. Épp ezért teljesen életszerű és hiteles, hogy a nagy rumliban csak átsiklik azon a tényen a rohanó család, hogy az autó nyitva volt… mert hát kinek ne az jutna eszébe elsőre, hogy a fene, biztos elfelejtettem bezárni. Kivételesen ezen a reggelen Carlos viszi a gyerekeket iskolába, így velük együtt éli át a hívást pár perc múlva, amiben egy ismeretlen közli vele, hogy bomba van a seggük alatt, ami felrobban, ha kiszállnak…

Nos, kedves néző, te mit tennél??? Ott ül hátul a két gyereked, felhív egy vadidegen és közli, hogy felrobbant, ha nem teszed azt amit mond. Első körben te is letennéd a telefont és elküldenéd a picsába, ugye??? Viszont… viszont csak próbálnád megnézni, van-e valami az ülés alatt, nem? És… és ha van? Hogy hiteted el a hátul ülő gyerekeiddel, hogy bomba van a kocsiban, és utána hogy tudod őket rávenni, hogy maradjanak a valagukon? Két GYEREKET??? Hogy ne szóljanak senkinek, ne ugorjanak ki a kocsiból a suli előtt, hogy nyugodtan vizeljenek be – csak semmiképp ne mozogjanak? Egyáltalán, hogy hiszed el te magad is, hogy valóban veszélyben az életed? Hát persze, hogy kell egy erődemonstráció a fenyegetőző részéről, hát persze, hogy kell egy olyan esemény, ami miatt összeszarod magad félelmedben és azt csinálod, amit mondanak… hogy elhidd, ez az őrült mindenre képes, ezt nem érdekli a két lurkó, ez képes kinyírni téged és az egész családodat a célja érdekében?? Ja, hogy nem mondtam el, mi a cél? A titkos telefonáló – aki amúgy szinte végig a negyedik szereplő a kocsiban – csupán pénzt akar: 67000 eurót Carlos saját pénzéből és 420000 eurót a banktól, ahol Carlos dolgozik. Nos, a fenyegetés árnyékában, kedves néző, próbálj telefonon mondjuk egy órán belül 488000 eurót szerezni úgy, hogy közben ne derüljön ki az, hogy mire is megy ki a dolog…

Zseniális. Ilyen jól összerakott, hiteles és átgondolt thrillert nem mostanában láttam. Carlos mindent megtesz, hogy mentse a helyzetét és a családját, de rá kell jönnie, a helyzet még annál is bonyolultabb, mint első pillanatra tűnik. Az írók csavarnak egyet a családi háttéren (jó, ez kicsit hollywoodi, de valahogy visszafogottabb, életszerűbb), ráadásul az a fránya pénz se nagyon akar összejönni. S miután pedig a külvilág (rendőrség) számára is kezd érdekessé válni a dolog – mert azért csak nem lehet egy bombával megrakott autóval és egy súlyos sérülttel furikázni a városban – egy másfajta hajsza is kezdetét veszi. Hajsza az idővel, a bombaszakértőkkel a saját életedért. Nekem iszonyat tetszett az a szitu, amibe Carlos kormányozta magát ott a tetőteraszon, ahogy azt a helyzetet az írók kezelték. A film egy pontján, mikor a BMW kapcsolatba kerül a külvilággal és a rendőrséggel, bejön a képbe egy Belén nevű nő (Elvira Mínguez), a helyi tűzszerész csapat vezetője, akinek már a belépője, annak kameramozgása parádés. De a személye is: nagyon tetszett, ahogy kezelte az egészet, amire ő ráérzett a többi fafejű zsaruval szemben… s nagyon tetszettek mindazon kiszabadítási kísérletek, amik a film ezen szakaszában történtek. Az ajtók levétele meg önmagában beszarás.

S ha már elérkeztünk a film ezen részébe, két dolgot akarok itt kiemelni: az egyik egy szenzációs húzás az íróktól, mikor is a fenyegetettséget – ahelyett, hogy csökkentenék – a duplájára emelik, a másik meg sajnos a mozi egyetlen „hibája”: a kiszámíthatósága. Itt, de csak itt! éreztem úgy, hogy túlságosan nyilvánvaló az új karakter szerepe és túlságosan is egyszerű, amit Carlos itt megtesz, mintha a nagy forgatókönyvírási rohamban maga jelenet össze lenne csapva. Mármint az események, nem a hangulat és a színészi játék, ugyanis az még a mozi leggyengébb perceiben is letaglózóan erős. Amúgy is, ahogy Tosar életet ad Carlosnak, az maga szenzációs, a férfi, aki körül összedőlni látszik a világ, aki egyszerre próbálja megvédeni a gyerekeit a haláltól, próbálja teljesíteni a lehetetlen küldetések sorozatát, akinek néha a sírástól az orrából folyik a takony – nos, egyszerűen elképesztő. De itt kell kiemelnem a két gyereket, különösen Sarát: nagyszerűen élték bele magukat a moziba, ha ez a lány maradna a pályán, fényes jövő állna előtte.

A végjátékról viszont – ami nagyjából ez után kezdődik – már nem akarok írni: mindenki fedezze fel magának a mozi utolsó perceit. Annyit mondhatok, hogy icipici álomgyári elemeket ugyan rejt a finálé, de simán belefér: sokkal fontosabb a motivációk felszínre kerülése, amik miatt Carlos ott van, ahol, és az történik vele, ami. Már ugyan említettem az A nagy dobást, mint távoli rokont – nos, a fináléban fény derül a bankszektor nagyon sok mocskára, azok hatásaira. Mindennek van oka és következménye, semmi nem történik megfelelő indíték nélkül – azon már lehet vitatkozni, hogy az ismeretlen telefonáló a helyzet eszkalálódása után még miben reménykedett, hogy egyáltalán egy bizonyos pont után miben bízott, de talán a fanatizmus és a megrögzött vágy felrúgta a józan ész logikáját. S igazából csak a film végén gondolkozik el rajt az ember – miután megismeri a zsarolót, annak múltját – mennyire is szerencsétlenül alakult ez a nap mindenki számára… abban a pillanatban, mikor Carlos eldöntötte, hogy aznap ő viszi suliba a gyerkőcöket.

Az El Desconocido az utóbbi idők legnagyobb filmélménye volt, egy letaglózóan erős 100 perc. Megint csak nem kellett csalódnom a spanyolokban, egy nagyrészt sallangoktól és hollywoodi ökörségektől mentes zseniális thrillert hoztak össze, ami gyakorlatilag egy autóban játszódik. A kis térrel azonban az operatőr és a rendező is kiválóan bánt, a folyamatos fenyegetettség érzete mellett bőven jutott idő a főszereplő (átmeneti) összeomlására és kétségbeesésének megmutatására is. Ahogy azt kell.





95%




.

R2-D2 írta:

Mentőexpedíció

90%

Ez még másodszor is veszettül tetszett. Az mondjuk tény, hogy kissé kritikusabb szemmel néztem, mert időközben ugyebár elovastam a könyvet is - de még így is kiváló szórakozás. Néhány dolgot nem is értek, miért hagytak ki, néhány dolog viszont teljesen logikus a könyv ismeretében (vittek magukkal földi földet is, abban termett meg a krumpli), viszont az feltűnt, hogy azért a könyvben nem volt mindig minden ilyen egyszerű. De filmként a Mentőexpedíció még mindig kiváló. Ja, és ez tényleg inkább Mentőexpedíció, a könyv meg tényleg inkább A marsi.

Külön kiemelném a BD lemez extráit, pontosabban az azok felét (kb fél órát) kitevő anyagot, amiben Ridley Scott egy csomó kiegészítő jelenetet vett fel a színészekkel a filmhez. NASA reklám, tényfeltáró riport, űrhajó bejárás, karakterkalauz... zseniális. Nem a könyv elemei, hanem különleges univerzum bővítések - nekem nagyon bejöttek.

.

R2-D2 írta:

El Desconocido

Az A fülkére mindenki emlékszik, ugye? Mikor egy Stu Shepard nevű jóembert egy titokzatos idegen sakkban tart egy utcai telefonfülkében és mindenféle dolog megtételére kényszeríti? Aztán… aztán a Locke is megvan, ugye? Mikor egy faszi egy autóban ülve, onnan ki nem szállva intézi az ügyeit, gyakorlatilag végigtelefonálja a filmet?? És, legvégül: a Féktelenült gondolom mindenki látta, amiben egy buszra rejtettek egy bombát, ami felrobban, ha a busz lassítani merészel... Nos, egy bizonyos Alberto Marininek született egy zseniális ötlete, hogy ezt a három filmet össze lehet mixelni, a bombás fenyegetést a telefonos zsarolással be lehet zárni egy személyautóba – amit a szereplők nem hagyhatnak el a film alatt, mert jön a bumm. Mindehhez pedig megnyerte korunk egyik legjobb és legismertebb spanyol actorát, Luis Tosart, valamint egy Dani de la Torre nevű rendezőt, akinek ez az első egész estés filmje. Anyám, milyen debütálás ez!!!

Az El Desconocido az utóbbi idők legnagyobb filmélménye volt, egy letaglózóan erős 100 perc. Megint csak nem kellett csalódnom a spanyolokban, egy nagyrészt sallangoktól és hollywoodi ökörségektől mentes zseniális thrillert hoztak össze, ami gyakorlatilag egy autóban játszódik. A kis térrel azonban az operatőr és a rendező is kiválóan bánt, a folyamatos fenyegetettség érzete mellett bőven jutott idő a főszereplő (átmeneti) összeomlására és kétségbeesésének megmutatására is. Ahogy azt kell.

95%

Gondolhattad, hogy ezzel a filmmel egy ilyen ajánlás után nem fogok sokat tökölni ...

Tényleg nagyon jó! Nekem igazán addig volt meg a dinamikája a filmnek, amíg el nem érnek a plázához, és bár Belén is jó karakter volt, meg izgalmas volt onnantól is a film, de ahogy szoktad volt mondani, "hollywoodiasabb" lett.

Spoiler:

Tosar remek színész, azt eddig is tudtam, de mindenki hiteles volt. Debütálásnak meg tényleg nem kell jobb, tele volt baromi jó képekkel .

9/10
.

Niwrok írta:

El Desconocido


Gondolhattad, hogy ezzel a filmmel egy ilyen ajánlás után nem fogok sokat tökölni ...

Tényleg nagyon jó! Nekem igazán addig volt meg a dinamikája a filmnek, amíg el nem érnek a plázához, és bár Belén is jó karakter volt, meg izgalmas volt onnantól is a film, de ahogy szoktad volt mondani, "hollywoodiasabb" lett.

Spoiler:

Tosar remek színész, azt eddig is tudtam, de mindenki hiteles volt. Debütálásnak meg tényleg nem kell jobb, tele volt baromi jó képekkel   .

9/10
.

De jó!!! Örülök, hogy tetszett, meg hogy kivételesen most én ajánlottam spanyol mozit neked. Igaz, az érdem az egyik barátomé... de hát azért vannak a jó barátok, hogyfilmeket ajánljanak, nem?

Belénnel kapcsolatban nekem a belépője tetszett nagyon, a film egy pontján tök fura volt elhagyni Carlosékat és egy tök idegen nőt követni. Okos és bátor húzás.

Spoiler:

.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

El Desconocido


Gondolhattad, hogy ezzel a filmmel egy ilyen ajánlás után nem fogok sokat tökölni ...

Tényleg nagyon jó! Nekem igazán addig volt meg a dinamikája a filmnek, amíg el nem érnek a plázához, és bár Belén is jó karakter volt, meg izgalmas volt onnantól is a film, de ahogy szoktad volt mondani, "hollywoodiasabb" lett.

Spoiler:

Tosar remek színész, azt eddig is tudtam, de mindenki hiteles volt. Debütálásnak meg tényleg nem kell jobb, tele volt baromi jó képekkel   .

9/10
.

De jó!!! Örülök, hogy tetszett, meg hogy kivételesen most én ajánlottam spanyol mozit neked. Igaz, az érdem az egyik barátomé... de hát azért vannak a jó barátok, hogyfilmeket ajánljanak, nem?

Belénnel kapcsolatban nekem a belépője tetszett nagyon, a film egy pontján tök fura volt elhagyni Carlosékat és egy tök idegen nőt követni. Okos és bátor húzás.

Spoiler:

Spoiler:

Belén belépőjét meg én is nagyon bírtam! Az mondjuk nálam oldotta a feszültséget, hogy kiléptünk az autó vonzáskörzetéből, de értettem, hogy a későbbiek miatt fontos megismernünk a háttéreseményeket is... viszont Belén sétája egy remek, majd három perces vágatlan felvétel, azt meg már sokszor mondtam, azokat mennyire szeretem .
.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

El Desconocido

Spoiler:

.

Spoiler:

Spoiler:

.

Niwrok írta:

El Desconocido

Spoiler:

Még szerencse, hogy nem csinálsz ilyeneket...

R2-D2 írta:

Everest

90%

Ez is - csakúgy, mint a Mentőexpedíció -, még másodjára is nagyon tetszett. Annak ellenére, hogy csak fél éve láttam, néhány karakter életben maradására/nem maradásásra már nem is emlékeztem, így még most is tudott újdonságot nyújtani. Ráadásul most már az sem hátráltatott, ami anno a moziban: most már az első percektől figyeltem a nevekre, így sokkal könnyebben eligazodtam a sok színes overall között.

Az extrákból pedig megtudtam, amire leginkább kíváncsi voltam: három fő forgatási helyszín volt, az alaptáborig a Himalája, a négyes táborig az olasz Alpok, a csúcsra mászás meg a stúdió. Nem véletlenül éreztem roppant autentikusnak az egészet, ezek tényleg ott forgattak, amit mutatott a kamera (nagyjából). Kár, hogy összesen fél órányi az anyag, elnéztem volna még - a hozzátartozós kis dokufilm is szívhez szóló volt.

Szóval... ennek is jó helye volt a listán. Örülök, hogy ilyen okos voltam...


.

.





Felperzselt föld





Szokásom szerint, egy-egy történelmi vonatkozású film után igyekszem bővíteni ismereteimet, kicsit kutakodni a neten, hogy jobban megértsem, hogy a látottak hogy kapcsolódtak a valósághoz, kicsit jobban átélni azt a helyzetet, amiben szereplőim futkostak két órán át… nos, eddig ez mindig sikerült, de Libanon történelmébe kis híján beletört a bicskám. Szinte követhetetlen, hogy a Szíriából leválasztott országban épp mikor mely érdekcsoportok, miért ölték egymást, a nagyhatalmak és Izrael épp mikor kinek az oldalán avatkozott be – és hogy fordulhatott elő az a nonszensz dolog, hogy a manapság aktuálpolitikai hírek középpontjában szereplő arab Szíria a nemzetközi közösség legnagyobb megdöbbenésére a libanoni keresztények oldalán lépett be a harcokba a palesztin erők ellen, maga mögött tudva az Arab Liga támogatását is. Két dolog biztos, s mindkettő úgymond vesszőparipám: az egyik, hogy Isten, Allah meg a faszom se tudja még milyen vallás nevében megint csak emberek százezrei haltak meg, a muszlim - keresztény konfliktus pedig számomra értelmezhetetlen módon az emberiség történelmének örök kísérője volt és lesz. A másik, ami szintén rettentő aktuális, hogy: „muszlim menekültek tíz- és százezrei érkeztek az országba, s ez a hirtelen népességi, egyben vallási és kulturális robbanás, a libanoni muszlimok jelentős népszaporulatával maguk javára döntötték a mérleg nyelvét, a helyi keresztények kárára. Felborult a társadalmi egyensúly. A megnövekedett lélekszámbéli súlyukhoz a libanoni muszlimok természetesen gazdasági és politikai hatalmat is akartak – így elkerülhetetlenné vált a polgárháború kirobbanása.”- nos, bazzeg, aki nem vak, az láthatja, hogy most ugyanez zajlik Európában!!!

Konkrétan a Felperzselt föld kapcsán még két apróságot jegyeznék meg: az egyik, hogy Niwrok kolléga picit több mint egy éve járt már ebben a világban a Libanoni keringő kapcsán, s bár akkor megígértem, hogy azt én is megnézem, ez idáig a rajzfilm mivolta miatt kissé háttérbe szorult, de most, hogy így képben vagyok ezzel a világgal, szerintem rávetem magam. A másik meg, hogy ez a bizonyos Dennis Villenevue nevű rendező, aki ezt a művet is levezényelte, nem épp a legjobb barátom: van egyfajta stílusa, vizualitása, filmes látásmódja, ami az eddigi mozikban rendre elidegenített magától… s ez nincs máshogy itt sem. S bár a Felperzselt föld egy korábbi filmje, rengeteg beállítása, lassúsága, némasága néha már a köldöknézegetős, unalmas mozik irányába tolja – hogy ez aztán később se nagyon változzon. Így lett (mondjuk a Sicariohoz hasonlóan) egy kiváló és zseniális alapanyagból egy meglehetősen langyos megformálás, amiben a téma egyszerűen szétfolyik a rendező keze között. Mintha nem tudna bánni sem az idővel, sem a karaktereivel, s hiába mutat kendőzetlenül rettentő erős képeket, a másik oldalon a libanoni táj és a rengeteg kézikamerás felvétel elveszi ezek erejét.

Már az első képek totál értelmezhetetlenek, legalábbis, míg ki nem derül, ki kicsoda és micsoda: magam részéről nem tartom szerencsének egy olyan jelenettel kezdeni a történetet, amire majd valamikor a film folyamán vissza fognak utalni, de önmagában az elején semmi jelentősége és szerepe nincs (maximum hangulatkeltés). Ennyi erővel lehetett volna itt is egy tájkép a sok közül… Aztán jön a manapság szokásos ész-, és mindenféle támpont nélküli időugrás, és a jelenben (2009) vagyunk, ahol Kanadában egy közjegyző az idős Nawal asszony végrendeletét olvassa föl gyerekeinek: Jeanne és Simon Marwannak. Fura mód azonban a végrendelet abból áll, hogy a gyerekek feladatot kapnak anyjuktól, miszerint meg kell keresniük rég halottnak hitt apjukat, illetve eddig nem is létezőnek hitt testvérüket. Az ikrek (mert azok) először értetlenül bámulják a közjegyzőt, Simon, a fiú (Maxim Gaudette) kategorikusan el is zárkózik a feladattól, egyedül Jeanne veszi komolyan anyja kérését – elindul hát Nawal asszony szülőföldjére, Libanonba, felderíteni ősei múltját. Ez lesz a mozi egyik szála, a párhuzamosan futó cselekmény közül először talán kevésbé sokkoló és érdekes eseménylánc, amiben Jeanne gyakorlatilag végigköveti anyja útját a polgárháborúból kikecmergett országban.

Itt jegyzem meg, hogy egyébként ez zseniális. Ahogy a lány követi a nyomokat, ahogy gyakorlatilag végig halad mindazokon a helyszíneken, ahol anyja fiatal korában megfordul, az nagyon tetszett. Alapból is rengeteg remek vágóképet ad a filmhez, váltást a múlt és a jelen között – de borzongató egyben azt is nézni, mennyiben lett más Libanon 35 év alatt… semmiben.  A mozi pedig – ha ez eddig nem derült volna ki – ezzel lesz először egy „tényfeltáró”, pontosabban „múltfeltáró” nyomozós film, amiben párhuzamosan zajlanak az események a 70-es, 80-as évek illetve a jelen között. De egyben ez is rejti a mozi egyik olyan csapdáját is, amit magam részéről szívesen kikerültem volna: már megint az égvilágon semmi támpont nincs arról, melyik jelenetben épp mikor járunk, a változatlannak ábrázolt környezet, a rengeteg fix beállítású ismétlődő tájkép ugyan jól kifejezi az állandóságot, de a film értelmezését, beleélhetőségét nem könnyíti meg. Nem az első eset, amikor nagyon kellene egy filmbe néhány évszám, valami kapaszkodó – mert így annyira összefolynak az egyazon helyszínen zajló események, hogy sokszor nehezen követhető tőle a cselekmény. Az meg már csak keserű hab a tortán, hogy anya és lánya nagyon hasonlítanak egymásra, így Jeanne gyakran keverhető Nawallal.

Azzal a Nawallal, akihez a harmadik szcénában, ha jól számolom, 1970-ben (ezt abból gondolom, hogy mondták, mikor született egyik szereplő) ismerkedünk meg, egy távoli falu mellett. Nawal Marwan, a fiatal keresztény libanoni lány (Lubna Azabal) épp egy olajfa árnyékában találkozik szerelmével, a palesztin menekült Whobattal, kettejük kapcsolatát viszont a család qrvára nem nézi jó szemmel: a film másik történeti szála pont erre a konfliktusra fog épülni. A kitörő polgárháborúban követhetjük végig a lány sodródását az őt kitaszító család és a keresztény-muszlim konfliktus közepette. Ennek csúcsa egyértelműen az a bizonyos buszos jelenet, de a libanoni börtön képei sem kutyák: a lényeg az, hogy (jó ideig) a múlt rejti ennek a filmnek az igazi drámai erejét, a múltban járva egyáltalán nem érez az ember felesleges időhúzást – szemben ugyebár jelennel. Túl sokat erről viszont nem akarok elárulni, a fiatal nő sorsa felkavaró és megrázó, ráadásul valahol a közepe táján a mozi kicsit eltávolodik a történelmi örökségétől és egy jó nagy csavarral, thriller módjára próbálja tovább vinni a sztorit… és nekem ezzel volt a nagyobbik bajom.

Én is nehezen szoktam elhinni másnak, mikor mondja, de most én voltam úgy, hogy a megdöbbentőnek szánt fordulat és felismerés számomra nem volt az: valahogy fixen kitaláltam, mi fog történni (pontosabban mi történt), illetve ki milyen szerepet játszik a történetben. Túl korán kezdtem agyalni a látottakon, túl korán – még a szereplők előtt – sikerült összeraknom a múlt mozaikkockáit… innentől viszont egyrészt kissé érdektelenné vált a film és csak a helyzet feloldását vártam. Másrészt meg… azóta azon agyalok, hogy ez, így, ilyen formában hogy fér bele abba az időintervallumba, amivel a filmben dolgoztak. Akárhogy számolom, nem jön ki … vagy tágabb határokat kellett volna hagyni, vagy a szereplőknek kellene fiatalabbnak lenni: mindenestre az nem működik, hogy az össze-vissza ugrálással, az idő semmibe vételével a nézőt úgyis megkavarjuk, hogy ez ne tűnjön föl neki. Mint ahogy az sem működne – bár kimondva ilyen itt nincs – hogy a tejesen nyilvánvalóan idősebb figurák életkorából letagadunk, mondjuk tíz évet… tetszettek volna akkor tényleg fiatalokat castingolni. Sajnos ennél többet spoilermentesen nem árulhatok el a dologról, aki megnézi, gondoljon rá menet közben, hogy a karakterek hány éves korukban kerültek olyan interakcióba egymással, amibe…

Épp ezért írtam az elején, hogy szerintem Villenevue kezében szétfolyt a film. Túlságosan a csavarra épített mindent, az idővonalakkal, az egyforma tájjal és szereplőkkel, az ad-hoc váltásokkal próbálta kissé megzavarni a nézőt – de ahelyett, hogy a lényegről terelte volna el a figyelmet, csak az élvezhetőséget csökkentette. Ugyanakkor a korabeli közegre, a polgárháború borzalmaira, annak okaira viszonylag kevés időt fordít (még így is van néhány eszméletlenül erős jelenet), ráadásul az adott kor adott szereplőiről mindig minden csak jóval később derül ki: Nawal és Jeanne utazása így gyakran értelmezhetetlenné és unalmassá válik. Pedig ez a film kegyetlen jó is lehetne, ha icipicit átgondoltabban lenne összerakva, ha néhány fő eleme valós kohézióban lenne egymással – no meg, ha épp tudnánk, mikor is történik az, ami. Ennek ellenére feltétlenül ajánlom megnézésre, nem véletlenül szerepelt a 2010-es idegen nyelvű Oscar jelöltek szűk, ötös elitjében – viszont az is igaz, hogy az akkor nyertes Egy jobb világ megérdemelten vitte el előle a szobrot. S még valami: azt hiszem, ezzel megvan az a mozi, amit a Nader és Simin bevezetőjében emlegettem… igen, azt hiszem, én erről olvastam anno, 2010-ben.

Na de most tényleg jöhet a Libanoni keringő.  




80%



.

R2-D2 írta:

Amnézia

Azon tűnődöm, a Before i go to sleep mennyivel is kifejezőbb, mint a magyar cím, mennyivel lett volna jobb a tükörfordítás … a fene sem tudja: mindkettő jelen van a moziban, bár kétségkívül az eredeti választás tartalmi jelentése sokkal ígéretesebb, mint a sima Amnézia. Amnéziás filmet meg különben is annyit láttunk már, vígjátékban, thrillerben, mindenben: talán épp ez is az egyik oka Nicole Kidman tudatlanságának negatív netes megítélését. Ugyanis az Amnézia korántsem lett olyan rossz (ismét), mint azt az általános vélekedés sejteti…

Néha nagyvonalú, néha felületes, no meg persze már többször látott. Mégis, mindig jó elmerülni a semmire nem emlékező szereplő karaktere által egy ilyen filmben, hisz a tudatlanságból eredő félelem az egyik legjobb motiváló erő. A színészek pedig – bárki bármit mond – kiválóan segítenek ebben, Firth ügyesen semmit nem árul el magáról, Kidman meg… amellett, hogy azért meglátszik rajta a kor, még mindig nagyszerű színésznő. A film hangulat nagyon jó, kicsit talán lassú, de mindenképp megér egy nézést.

75%

Hát, egy ilyen "elcsípem a tévében" nézést talán, de azért nem érzem, hogy kevesebb lettem volna, ha kimarad ez a film.

Ahogy Chrisy nyomoz, és összerakja életének kis darabkáit, meg amilyen rendszert kialakított ennek a karbantartására, az összességében tetszett, ahogy a pár váratlanabb csavar is. A gond az volt -és ezt a gondolatot talán éppen a Mementó "ültette" belém-, hogy nem igazán tudtam túlságosan izgulni a nőért, mert azért nem mindig elég, ha csak furcsálljuk a dolgokat (mondjuk hogy miért van minden harmadik-negyedik napon kékre-zöldre verve, amire a doki is "elfelejt" rákérdezni), másrészt meg az érezhető kiszolgáltatottság mellett el is tompultam ugyanezzel az érzéssel kapcsolatban. Úgy voltam vele egy idő után, hogy szegény nővel annyira el lehet hitetni bármit, hogy a cselekményt úgysem ő, hanem az írói önkény fogja alakítani...

Spoiler:

Az mindenesetre érdekes volt, ahogy az "50 első randi" ennek az "állapotnak" a tragikomikus oldalát fogta meg, az Amnézia meg ott folytatja, ahol az abbahagyta...

7/10
.

.






Libanoni keringő





Ahogy ígértem – és ahogy egyébként a múltkori Felperzselt föld után logikus és törvényszerű is volt – Niwrok után több mint egy éves késéssel én is elmerültem a 2008-as idegen nyelvű Oscar-díj egyik újabb jelöltjében, ezúttal az izraeli színekben induló Libanoni keringőben. Ebből az évből egyébként még csak az A Baader-Meinhof csoportot láttam, így nagyjából elvárások és viszonyítási alapok nélkül tudtam (volna) élvezni ezt a filmet… ha annak készítési módja nem zökkentett volna ki ebből folyamatosan.

Legutóbbi, elég tág időintervallumú libanoni látogatásomhoz képest kicsit konkrétabb időszakban járunk: 1982-ben, az izraeli invázió idején. A múltkori bejegyzésemhez képest annyit változott a helyzet, hogy a palesztinok ekkor már annyian vannak, hogy simán nekimennek a keresztény libanoni vezetésnek, a menekülttáboraikból pedig az ősi ellenséget, Izraelt is lövik rakétáikból. Mindez pedig azért lehetséges, mert pár évvel korábban, az utolsó nagyobb menekülthullámmal nem csak egyszerű civilek, hanem 23.000 felfegyverzett milicista és politikai vezetőik érkeztek Libanonba, élükön többek között Jasszer Arafattal. Nem ezen film és írás témája ugyan, de el lehet rajt gondolkozni, mi értelme is volt anno az arab világ közepén létrehozni a zsidó államot, no meg hogy önmagában ebben az évtizedek óta tartó eszetlen öldöklésben végső soron mára már mindenkinek meg van a saját igaza – viszont ez a vélt igazság nem jogosít föl senkit sem öngyilkos terrorista akciókra, sem pedig népirtásra, illetve a fölött történő szemet hunyásra. Merthogy a Libanoni keringő tulajdonképp erről szól, a másfél órás játékidő egyetlen egy dologra van kihegyezve, a Bejrút mellett fekvő, bizonyos sabrai és shatilai menekülttáborban végrehajtott 1982.09.16-i mészárlásra, amiben a libanoni LF milicistái (bosszúból vezetőjük, Bashir Gemayel felrobbantásáért) kb. 3000 palesztint, nőt és gyereket ölnek halomra – ehhez a szörnyűségnek eljutni viszont Ari Folman nevű rendező meglehetősen egyedi utat választott.

Még nem láttam animációs (ál) dokumentumfilmet. Ha másért nem, hát csak ezért érdemes volt végigülni ezt a másfél órát, mert kétségkívül érdekes nézőpontot biztosított a mozinak: technikailag én leginkább egyébként a Kamera által homályosan képi világához érzem leginkább közel a Libanoni keringőt – bár, azért az elkészítési módjuk alapjaiban különbözik. Az is eszembe jutott közben, hogy az Oscar előszobájába igazándiból melyik összetevő juttatta: a formabontó és egyedi filmes technika, vagy esetleg maga a téma, az állítólagos szembenézés témája, amiben a zsidó állam kvázi elismeri felelősségét több ezer ártatlan palesztin lemészárlásában – de aztán arra gondoltam, a Saul fiához hasonlóan mindkettő. Csak ez nem nyert… na, mindegy is. Egy nagyon fontos dolgot szeretnék még megemlíteni a filmmel kapcsolatban: úgy érzem, az egész történet, Folman kutatása elsősorban akkor értelmezhető és élhető át igazán, ha a néző nagy vonalakban tisztában van a libanoni eseményekkel, azok szerepével a történelemben – no de ezt hogy is lehetne elvárni az átlag filmezőtől? Ja, hogy az átlag filmező nem néz ilyet? Az igaz…

Ennyi körítés után néhány szót magáról a moziról is illene ejteni, bár Niwrok kolléga tavaly elég jól kivesézte az eseményeket. A film elején egy népes kutyafalka rohan keresztül az utcákon, feldöntve mindent, ami az útjába kerül: komikus módon kísértetiesen hasonlított az egész a Fehér isten néhány képsorára – azt leszámítva persze, hogy ez rajzfilm. Nos, ez a 26 kutya egy faszi rémálmának szereplője, aki faszi épp a címszereplőnek, rendezőnek, Ari Folmannak meséli el kényelmetlen éjszakái okozóját. A megfejtés pszichológust igényel, ezért aztán Folman elmegy egy barátjához tanácsért, aki a 30 évvel ezelőtti libanoni eseményekben gyanítja a megoldás kulcsát: fura módon azonban kiderül, hogy Folmannak magának – bár illene – semmi konkrét emléke nincs arról az időszakról. 19 évesen ugyan részt vett az izraeli invázióban, de néhány szembejövő arab nőn kívül az égvilágon semmi emléke nincs… nos, a film talán egyik legnagyobb hibája számomra ezen helyzet abszurditása. Nem önmagában az, hogy valaki az átélt trauma hatására kvázi eltemeti a múltját magában mélyre, hanem, hogy erre 25 év múlva derül fény... a lényeg: Folman a baráti pszicho tanácsára felkeresi volt katonatársait, akiktől azt reméli, megismerheti múltjának sötét foltjait – a film pedig az elbeszélő történetvezetésből lassan átvált dokumentarista stílusú riportfilmbe. Ez egyébként zseniális volt, ahogy a rajzfilmben, a rajzolt interjúban ki volt írva az alany neve, pozíciója, minden…

A Libanoni keringő tulajdonképp egy tény (emlék) feltáró dokumentumfilm, amiben a múlt szörnyűségei a szereplők elbeszélésein keresztül elevenednek meg – rajzolva. Szépen végigjárjuk az izraeli hadsereg útját az invázióban egészen a fináléig, Bejrútig, megtudjuk, hogy is gondolhatták, élhették át a fiatal bakák az egészet. Hogy igazából a pálmafás tengerpart, az egész benyomulás egy ideig buli volt, aztán az RPG-s támadások hatására kezdett rémálommá válni, aztán hogyan is vette át a szereplők (katonák) elméjében az irányítást a félelem szülte őrület. Rettentő erős képsorok lehetnének ezek – konkrétan a film címét adó keringő abszurditásába még úgy is beleborzongtam, hogy ez csak egy rajzfilm – de a technológia, mint olyan, nálam gyakorlatilag kioltotta, elvette a film igazi erejét. Az a helyzet, hogy ahogy haladunk előre a sztoriban, ahogy közeledünk Bejrút felé, ahogy egyre véresebbek lettek a helyszínek és az események, nekem ezzel egyenes arányban hiányzott a valós képi világ. Ez a rajzfilm dolog szép és jó, de számomra sosem lesz olyan hatása, mint egy hús-vér emberekkel készített és forgatott filmnek. Konkrétan én már menet közben átváltottam volna a valós képre (nem csak az utolsó percekre), vagy a rajzfilmbetéteket meghagytam volna szimplán az álmoknak, látomásoknak… akkor egy hihetetlenül ütős alkotás kerekedhetett volna ki belőle. Ráadásul, ha mindehhez hozzáadom a zseniális zenét, ami a képi anyagot megtámogatta, igazán nagyszerű filmélmény ment kárba. Legalábbis számomra.

A lényeg szerintem ebből lejön: nekem a Libanoni keringő legnagyobb hibája az, hogy rajzfilm. Értem, hogy vannak felnőtteknek szóló rajzfilmek, de azt hiszem, ennek a megdöbbentő eseménynek a súlyát pont az ábrázolási formával tompították feleslegesen – mások szerint elviselhetővé, számomra az ingerküszöböm alá. Nem tudtam igazából, mélyen beleélni magam a filmbe, nem tudtam azonosulni a karakterekkel – és sajnos nem tudtam teljes súlyával átérezni a tragédiát sem. Nem tudtam még azon sem morgolódni és elmélkedni, hogy az akkori izraeli vezetésnek, Ariel Sharonnal az élen mekkora felelőssége is van a mészárlásban – mert a valós személyek, valós események, valós tragédiák mind-mind rajzfilmkockává szelídültek a vásznon. És talán pontosan ezért sem éreztem a filmben azt az igazi szembenézést, ami miatt bizony emlegetik ezt a mozit: a stílusa, képi világa jelentősen tompította a zsidó állam esetleges bűntudatát is. Ha volt neki egyáltalán…

Megnézni mindazonáltal érdemes, látunk egy tök különleges alkotást, bónuszként meg újra kapunk egy icipici történelemleckét – egy olyan korról, eseményről, ami nem is volt oly rég, meg amiről úgy általában nem (szívesen) beszél senki. Viszont, ha valaki arra adja a fejét, hogy megnézi, mindenképp vágjon bele a Felperzselt földbe is, a kettő együtt valami fura szimbiózisban van, valahogy tágítják egymás határait.




75%



.

R2-D2 írta:

Libanoni keringő

Legutóbbi, elég tág időintervallumú libanoni látogatásomhoz képest kicsit konkrétabb időszakban járunk: 1982-ben, az izraeli invázió idején. A múltkori bejegyzésemhez képest annyit változott a helyzet, hogy a palesztinok ekkor már annyian vannak, hogy simán nekimennek a keresztény libanoni vezetésnek, a menekülttáboraikból pedig az ősi ellenséget, Izraelt is lövik rakétáikból. Mindez pedig azért lehetséges, mert pár évvel korábban, az utolsó nagyobb menekülthullámmal nem csak egyszerű civilek, hanem 23.000 felfegyverzett milicista és politikai vezetőik érkeztek Libanonba, élükön többek között Jasszer Arafattal.

Nos, ez a 26 kutya egy faszi rémálmának szereplője, aki faszi épp a címszereplőnek, rendezőnek, Ari Folmannak meséli el kényelmetlen éjszakái okozóját. A megfejtés pszichológust igényel, ezért aztán Folman elmegy egy barátjához tanácsért, aki a 30 évvel ezelőtti libanoni eseményekben gyanítja a megoldás kulcsát: fura módon azonban kiderül, hogy Folmannak magának – bár illene – semmi konkrét emléke nincs arról az időszakról. 19 évesen ugyan részt vett az izraeli invázióban, de néhány szembejövő arab nőn kívül az égvilágon semmi emléke nincs… nos, a film talán egyik legnagyobb hibája számomra ezen helyzet abszurditása. Nem önmagában az, hogy valaki az átélt trauma hatására kvázi eltemeti a múltját magában mélyre, hanem, hogy erre 25 év múlva derül fény...

Rettentő erős képsorok lehetnének ezek – konkrétan a film címét adó keringő abszurditásába még úgy is beleborzongtam, hogy ez csak egy rajzfilm – de a technológia, mint olyan, nálam gyakorlatilag kioltotta, elvette a film igazi erejét. Az a helyzet, hogy ahogy haladunk előre a sztoriban, ahogy közeledünk Bejrút felé, ahogy egyre véresebbek lettek a helyszínek és az események, nekem ezzel egyenes arányban hiányzott a valós képi világ. Ez a rajzfilm dolog szép és jó, de számomra sosem lesz olyan hatása, mint egy hús-vér emberekkel készített és forgatott filmnek.

Megnézni mindazonáltal érdemes, látunk egy tök különleges alkotást, bónuszként meg újra kapunk egy icipici történelemleckét – egy olyan korról, eseményről, ami nem is volt oly rég, meg amiről úgy általában nem (szívesen) beszél senki. Viszont, ha valaki arra adja a fejét, hogy megnézi, mindenképp vágjon bele a Felperzselt földbe is, a kettő együtt valami fura szimbiózisban van, valahogy tágítják egymás határait.

75%

Igazából ezt is vártam, és jó, hogy legalább ennyire tetszett. Nagyjából tudtam, hogy állsz a rajzfilmekkel, és tudni, hogy vannak "felnőtt témájú rajzfilmek", az ugye nem ugyanaz, mint tapasztalni és elfogadni, hogy ez is csak egy önkifejezési forma ...

Ráadásul itt szerintem szerepe volt a filmbeli, általam idézett mondatnak is ("Annyit rajzolsz, amennyit akarsz, csak ne filmezd le!"): éppen azért, mert ez "csak" egy rajzfilm, talán könnyebben hunytak szemet felette azok, akiket ez érzékenyen érintett, és akiknek talán hatalma is lett volna ahhoz, hogy egy "valódi" filmnek a sokszoros költségvetését megfúrják, ahogy az interjúalanyok is kisebb hajlandóságot mutattak volna a "kamera elé álláshoz". Valószínűnek tartom, hogy nem rajzfilmként el sem készülhetett volna.

A 25 év meg talán tényleg furcsa lehet, de részemről belefért, hogy Folmant ennyi idő múlva érte annyi inger (leginkább az álmain keresztül), hogy egyáltalán felmerült benne az igény kitölteni a vakfoltokat, meg megkérdőjelezni, hogy tényleg arra emlékszik-e, ami történt.

.