R2-D2 írásai 2.0

R2-D2 írta:

Egy háború

Spoiler:

Igen, ha ennek a történetnek része lett volna a média, akkor biztosan máshogy jött volna le nekem is, de fel is tűnt a film közben, hogy már szinte hihetetlenül kínosan ügyelnek rá, hogy még egy újságíró se bukkanjon fel sehol .
.

.






A város alatt





Az angol címében In Darknessnek hívott lengyel mozi (ami egyébként klasszisokkal kifejezőbb, mint a magyar címválasztás) egy maréknyi zsidó túlélésének története, akik a mai Ukrajnában található Lviv városában a gettó felszámolása elől menekülve a város csatornarendszerében töltöttek 14!! hónapot. A történet valós eseményeken és figurákon alapul, olyannyira, hogy az az egyik túlélő, bizonyos Krystyna Chiger The Girl in the Green Sweater címmel könyvet is írt róla, amit állítólag a film lengyel rendezőnője, Agnieszka Holland nem olvasott. Állítólag úgy gondolta, hogy már senki nem él azok közül, akik akkor ott voltak    (végül is közel 70 év telt el), úgyhogy más forrásokból készítette a filmet – így viszont még nagyobb dicsőség, hogy a túlélő állítólag azt mondta, minden úgy volt, ahogy a filmben látni. Nos, ezt vagy hiszi az ember az egészet vagy sem, a lényeg az, hogy a megelevenedett történet működik-e a vásznon.

1943, Lengyelország. Pontosabban a Ribbentrop-paktum után akkor már Ukrajna (inkább CCCP), a német megszállás alatt. A nyitóképben két faszi épp egy betörésből próbál értéket összeszedni, mikor menekülni kénytelenek az erdőben: mellettük meztelen nők rohannak német fegyveresek elől. Ez csupán egy kép, kicsit több mint egy bevillanó emlék, inkább egy ilyen hely/állapot/körülmény meghatározó jelenetsor: a II. Vh. talán legsötétebb időszakában vagyunk. A két faszi lengyel, mindketten a városi csatornaműveknél dolgoznak: igen, a szippantósok elődeiként maguk mentek le a csatornákba a dugulásokat elhárítani. Az, hogy lengyelek, fontos lesz a történetben, mert az ukrán irányítású városban (akik már akkor is inkább németpártiak voltak) inkább ellenségnek számítottak a nácik és csatlósaik szemében, mint barátnak – ennek amúgy majd lesz egy ékes példája is a filmben. Leopold Socha (Robert Wieckiewicz) és barátja, Szczepek (Krzysztof Skonieczny) a város csatornarendszerében rejti el a lopott szajrét – hol máshol    – amúgy nem különösebben rajonganak a zsidókért. Sőt, kapóra jön nekik a gettó, hisz a bezárt zsidók elhagyott házait nagyobb veszély nélkül kirámolhatják, épp ezért meglehetősen drámai az a találkozás, mikor az egyik házból menekülőutat ásó emberekbe botlanak. Socháék kapnak az alkalmon, a titkos kijárat elhallgatásáért cserébe pénzt kérnek (mert hát a zsidóknak bőven van, ugye), amiért a megbeszélt időben el is jönnek.

Aztán beüt a krach: év végén a gettót felszámolják, a zsidók meg a csatornába menekülnek – pontosabban Socha miatt csak menekülnének: a faszi, mint a csatorna ura dönt arról, ki megy le és ki nem, ő tudja, hol és mennyi embert tud elrejteni, s ő mondja meg, mennyiért teszi meg mindezt. Elkezdődik az alkudozás, a valóságban 20-an voltak, itt néhánnyal kevesebben – gondolom kellett a stábnak a hely a pincében    – akiket aztán végül is Socha és Szczepek levisz a város alá a csatornarendszerbe. Na most. Ha van elképzelésetek arról, milyen dolog a nagyvárosok nagy szennyvízrendszerébe beköltözni, akkor nagyjából tudjátok, mi vár rátok a film hátralevő kétharmadában: egy maroknyi ember élete szarszagban, patkányok között, rendes élelem, fürdés és fűtés nélkül. Mondjuk egy ukrán télben… erről szól egyrészt az In Darkness: egy sötét korban egy csomó ember a sötétségbe kényszerült, hogy túléljen egy deportálást. Pontosabban szólhatna erről is, de aztán valahogy mégsem ez lesz a központi téma… és ezzel valahol kicsit ki is csorbul a film éle.

A rendezőnő ugyanis nem elsősorban a menekültekre koncentrál, hanem sokkal inkább "Socha úrra", aki először tisztán üzleti szempontokból rejtegeti a zsidókat a csatornában. Az A város alatt így számomra elsősorban a polyák fickó története, aki egyre többet kockáztatva próbálja ellátni ügyfeleit az embertelen körülmények között, aki a történet előrehaladtával az anyagiasságot emberségre cseréli, aki a külső hatások (kivégzések, akasztások, feleség) nyomán jelentős jellemfejlődésen esik át. Egyébként – erre kicsit később még visszatérek – valahol pont itt veszik el a mozi ereje nálam, Socha története, változása kevésbé volt számomra érdekes, mint a másik szálon a túlélés lett volna: nem éreztem benne azt az erőt, veszélyt, fenyegetettséget, amit abban a szituban, olyan körülmények között a zsidók rejtegetése jelenthetett. Socha szép lassan ugyanis úgy megváltozik, hogy képes akár a családjával szemben is a zsidókért tenni, egyre nagyobb veszélyt vállalva segíteni őket. Ide kapcsolódik, hogy egy suta jelenetben ugyan felvillantják a dolgot – de aztán többet nem is foglakoztak vele –, ami engem végig zavart: tizenvalahány ember napi ellátása élelemmel, vízzel, ruhával, orvossággal, stb. óriási logisztikát igényelt, és meglehetősen nagy feltűnést kelthetett akkoriban. Nos, ez csak úgy lóg a levegőben, nekem Socha tettei túl simán következnek egymás után – azt a néhány kiélezett jelenetet leszámítva – igazából a faszi gond nélkül eltartott egy focicsapatot a csatornarendszerben. Jobban belegondolva rettentő nagyvonalú volt az egész, a valóságban kétlem, hogy ennyire simán ment volna mindig, minden.

Mert itt bizony úgy ment. Nem tudom, Hollandnak mi célja volt, de teljesen felesleges volt például a csatornában szexeltetni a szereplőket. Értem, hogy abban a közegben is rátör az emberre a testi vágy, de az egész szitu szerintem sokkal durvább megközelítést érdemelt volna: a másik szálhoz hasonlóan nekem zsidók túlélésének ábrázolása is felületes (majdnem hogy könnyű) volt. Lehet, ez volt a cél, mármint hogy a néző maga is gondoljon bele, képzelje tovább, milyen lehet patkányok között élni a csatornában – de ebből a szörnyű állapotból engem rendszeresen kizökkentettek olyan képek, amiben gyakorlatilag sütöttek-főztek, énekeltek az alagútban, annak beugrójában, illetve az, hogy volt idejük, erejük és gusztusuk dugni egymással. Nem mellékesen a tizenvalahány szereplőről sem tudunk meg jóformán semmit, az egész úgy van kezelve, mint egy homogén tömeg, mint maga a zsidóság – pedig azért amennyi ember, annyi jellem. Más filmek képesek önmagukban arról is szólni, hogy néhány embert összezárnak bizonyos helyekre és hamar ember embernek farkasa lesz… itt ez is csak érintőlegesen szerepel. Az meg kész szerencse, hogy az is csak utólag derült ki, hogy 14 hónapot voltak lenn a szerencsétlenek, mert ha esetleg menet közben lett volna egy számláló, még feltűnőbb és bosszantóbb lett volna az egész.

Az A város alattat természetesen mindenki a Schindler listájához hasonlítja, a hadsonló alapszituáció miatt: itt is, ott is emberek titokban mentettek zsidókat a II világháborúban. Ám míg Spielberg filmjét sokan túlságosan szentimentálisnak és giccsesnek gondolják, én pont az A város alattot tartom rettentően ingerszegénynek. Én az egész film alatt egyetlen könnycseppet nem tudtam kipréselni magamból – na jó, talán csak a legvégén, a kiszabaduláskor – nekem majd minden karakter teljesen semleges volt. A zsidóknak még csak a nevét sem jegyeztem meg, pedig aztán két órán át ott voltam velük a szennyvízben… A mozi – hasonlóan a Saul fiához – meglehetősen háttérbe helyezi a világháborút, annak borzalmait: néhány dolgot mutat csak, azt is inkább hangulatfokozónak, a történelmi tabló egy árnyalatának. A lényeg magán az alagúton és Sochán van, viszont a figyelem és a kamera megosztása számomra nem sikerült kellően hatásosan. Socha és családja önmagában nem annyira érdekes figura (nagy ziccer volt kihagyni a későbbi halálát a filmből), ami érdekes, igazán durva és földbe döngölő lehetne, arra meg kevés időt fordít a rendezőnő.

Sajnálom, mert az In Darkness egészen kiváló film lehetne – nem véletlenül jutott el a 2011-es idegennyelvű Oscar jelölésig, viszont talán pont a hiányzó erő miatt nem kapott szobrocskát. Az évben a Nader és Simin nyert, ami szerintem is jobb volt. Az idei évben fura mód pont a Saul nyerhet egy hasonlóan távolságtartó koncepcióval, pedig nála ez a lengyel mozi is jobb. Sokkal. És ha valakit a képregényhősök helyett/mellett érdekelnek még hasonló minőségű nemzetközi alkotások, ITT böngésszen.  .




80%



.

R2-D2 írta:

A város alatt

Az angol címében In Darknessnek hívott lengyel mozi (ami egyébként klasszisokkal kifejezőbb, mint a magyar címválasztás) egy maréknyi zsidó túlélésének története, akik a mai Ukrajnában található Lviv városában a gettó felszámolása elől menekülve a város csatornarendszerében töltöttek 14!! hónapot.

Az A város alattat természetesen mindenki a Schindler listájához hasonlítja, a hadsonló alapszituáció miatt: itt is, ott is emberek titokban mentettek zsidókat a II világháborúban. Ám míg Spielberg filmjét sokan túlságosan szentimentálisnak és giccsesnek gondolják, én pont az A város alattot tartom rettentően ingerszegénynek. Én az egész film alatt egyetlen könnycseppet nem tudtam kipréselni magamból – na jó, talán csak a legvégén, a kiszabaduláskor – nekem majd minden karakter teljesen semleges volt. A zsidóknak még csak a nevét sem jegyeztem meg, pedig aztán két órán át ott voltam velük a szennyvízben…

80%

Ahogy írtál róla, nekem leginkább a Könyvtolvaj ugrott be... egy "ingerszegény" Könyvtolvaj . Ahányszor ezt olvastam az írásodban, először is igencsak meglepett, hogy ennek ellenére 8-asra értékelted, másrészt mivel szinte mindenhez odaírtad, így nem is nagyon tudom, hogy akkor mégis miről szól a film, egy világháborús illusztráción kívül.

Nem tudom, hogy mennyire akartad ezt igazából ajánlani, de egyelőre annyira nem fogott meg. Azt már most megígérhetem, hogy nem ez lesz az első az "ITT"-listából, amit megnézek .
.

Niwrok írta:

A város alatt

Ahogy írtál róla, nekem leginkább a Könyvtolvaj ugrott be... egy "ingerszegény" Könyvtolvaj   . Ahányszor ezt olvastam az írásodban, először is igencsak meglepett, hogy ennek ellenére 8-asra értékelted, másrészt mivel szinte mindenhez odaírtad, így nem is nagyon tudom, hogy akkor mégis miről szól a film, egy világháborús illusztráción kívül.

Nem tudom, hogy mennyire akartad ezt igazából ajánlani, de egyelőre annyira nem fogott meg. Azt már most megígérhetem, hogy nem ez lesz az első az "ITT"-listából, amit megnézek   .
.

Nem fontos megnézni, én annyira nem ájultam el tőle, mint kellett volna - csak jeleztem, hogy láttam. Ajánlották, gondoltam a Saul farvizén megnézem. Ennyi.

Miről szól? Elsősorban a lengyel fasziról, aki megmetett 12 zsidót. A témája, annak súlyossága, néhány jelenete miatt nekem megéri a 80%-ot, de nagyon hiányzott belőle a katarzis. Olyan jó film, de csak egyszer nézős jó... Nem tudom jobban megfogalmazni...

Ebben a témában a Schindlert pl többször szívesen megnézem, mert minden alkalommal van rám hatása - viszont kétlem, hogy akár a NO-t, az Omart, a Szerelmet meg néhány társát újra fogom nézni bármikor is, aztán azok is tök jó filmek.

R2-D2 írta:

Nem fontos megnézni, én annyira nem ájultam el tőle, mint kellett volna - csak jeleztem, hogy láttam.   Ajánlották, gondoltam a Saul farvizén megnézem. Ennyi.

Egy kicsit erősebbre sikerült a mondatom, mint akartam, de igazából csak annyit akartam mondani, hogy nekem még ott van a Szerelem is ez előtt   ...

.





Fekete vitorlák S1





Ennek már nagyon itt volt az ideje… nem is tudom, mi tartott eddig, hogy miért is nem buktam rá rögtön a Nassaui Kalózköztársaság (köszi, Niwrok! ) eseményeire, de most, hogy Jack Sparrow kissé hosszan tartó szabadsága alatt ismét alámerültem a Karib tenger vizeiben, rögtön megtaláltam a hangot ezzel a világgal. S bár ezúttal én vagyok az, aki ezt a közeget nem ismeri oly mélyrehatóan, mint becses kollégám, de már az A Fekete gyöngy átka felébresztette bennem a gyerekkorom óta szunnyadó kalózt: az azóta látott epizódok pedig (még ha csökkenő színvonalon is), no meg néhány más tengeri mozi (pl. A tenger szívében, Kon-tiki) pedig bőven szinten tartották az éberséget. Azért a gyerekkorok könyveinek emlékei nem merültek feledésbe, a Fekete vitorlák pedig – annak ellenére, vagy tán pont azért, mert TV sorozat – a maga monumentalitásával, hosszával, kiterjedt világával beteljesítette kötelességét: legnagyobb örömömre egy újabb olyan világot biztosít, amibe évente elmerülhetek. Tavaly úgyis vége lett 3-4 általam követett sorinak is…

A történetbe az 1700-a évek elején kapcsolódunk be, mikor is egy spanyol hajót épp megtámad a kor egyik leghíresebb (fiktív) kalóza, Flint kapitány (Toby Stephens). Ismerős volt a neve, így utánanéztem és jól rémlett: gyerekkorom regényében, a Kincses szigetben is feltűnt a figurája sőt, legnagyobb meglepetésemre az itteni John Silver (Luke Arnold), mint itt kezdő szakács is szerepel Stevenson könyvében. A végén még megérjük, hogy a Fekete vitorlák az A Kincses sziget prequelje lesz, kevésbé ifjúsági módon… végül is, kincs lesz hozzá. No de ne szaladjunk ennyire előre: az évad (és a sorozat) egy olyan tengeri ütközettel kezdődik, ami után minden kalóztörténet rajongó megnyalhatja a 10 ujját. Sőt, miután ez is Starz sorozat, a jelenetek kellően véresek és brutálisak: a Disney kalózokhoz képest mindenképp. A felütés tehát kiváló, simán berántott a sorozatba, de egyben tipikusan mézesmadzag jellege is van: az évad mindösszesen három csatája között meglehetősen sok idő telik el, a hangsúly a tengeri ütközetek helyett teljesen máshova helyeződik.

Mégpedig Nassaura, a Bahama szigetek jelenlegi fővárosába, ami a XVIII-ik században a kalózok kedvelt búvóhelyeként és kereskedelmi központjaként szolgált. Kereskedelmi… ,   mármint az elrabolt áruk újraelosztásának központjaként: a kalózok a zsákmányukat itt pakolták le, itt jutottak pénzhez, itt lett arányosan kifizetve a legénység – hogy aztán a „nehéz munkával” megkeresett pénzt rögtön el is lehessen költeni kurvákra és piára. Nekem iszonyat tetszett ez az egész világ, a mesei fehér homokban felhúzott kis város, a kikötő, az erőd a háttérben legalább annyira hangulatos hátteret adtak a történethez, mint mondjuk a kalózhajók. S itt még tengeribeteg sem lesz az ember. Nos, tehát ide érkezünk az első tengeri ütközet után megpihenni, s itt ismerkedünk meg sorozatok további kardinális szereplőivel –    , a Feketeszakállon qrva jót röhögtem (de mily találó!!) – az orgazdaság kézben tartójával, ezáltal a kisváros irányítójával, Eleanor Guthrie-vel (Hannah New), annak néger tanácsadójával, Mr. Scottal (Hakeem Kae-Kazim), no meg az abszolút személyes kedvencemmel, Vane kapitánnyal (Zach McGowan). Itt kell megjegyezni, hogy a Black Sails egészen kiválóan mixelte össze a valós személyeket a fiktív, de már ismert kalózokkal, hisz Stevenson figuráival ellentétben Vane, Hornigold, Rackham vagy akár Anne mind-mind valós személy, kalóz volt akkoriban. A kiváló castingnak köszönhetően a keverék rettentően élvezetes és hiteles lett: a néző vérmérséklete szerint választhat magának figurát a szigeten.

Amúgy az egész sztori egy mesés kincset hordozó spanyol hajó, az Urca de Lima utáni hajsza körül bonyolódik. Egészen pontosan az évad első felében még csak egy kitépett papírlap után, ami az első ütközetben tűnt el az elfoglalt hajó hajónaplójából – a tolvaj tolvaja pedig Nassaun van, aki, miután rájött, mennyit ér szerzeménye, természetesen el akarja adni az információt. A bohókás, nagydumás figura így kerül bele a sziget vérkeringésébe, ismerkedik meg egy Max nevű kurvával (Jessica Parker Kennedy), majd okoz részben akaratán kívül óriási galibákat a szereplők életében és kapcsolataiban. Igazi katalizátor ő, olyan figura, aki ha bárhol, bármikor feltűnik, valami történni fog a szereplőkkel… aztán ez lehet jó és rossz is…   , többnyire utóbbi: igazi túlélőművész, az a figura, aki az oroszlán szájából is kidumálja magát. Lehet, sokaknak kevésbé jött be a nyitó ütközet utáni nassaui időtöltés, de szerintem a sorozat majd minden mozzanata zseniális. Bámulatos az az érzelmi-kapcsolati háló, amit itt a karakterek közé felhúztak, önmagában az az egész törvénytelen világ, amit felskicceltek. Itt jut szembe – lehet, csak az A szüfrazsett kapcsán – mennyire kényelmetlenül éreztem magam azon az ábrázolásmódon, ahogyan itt a nőkkel (kurvákkal) bántak, azon gondolkodtam, mi kell történni ahhoz egy nővel, hogy rendszeresen megaláztassa magát a félig-meddig vademberekkel… Milyen poén lett volna, ha itt szabadul el a Köpök a sírodra Andreája…

A 8x50 percnyi játékidő nagy része a szigeten telik el, egyre jobban és mélyebben merülünk el a családi és szerelmi intrikákban. Egyre jobban megismerjük a sakktábla figuráit, s egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a főbb szereplőink közül egyik sem tisztán olyan, mint amilyennek első pillanatban mutatja magát. Flint titkai és valós szándékai, Vane erőszakossága mögötti fura múltja, Anne zseniális álcája mögött megbúvó feminizmusa vagy Silver nagy dumája és kétségbeesése mögötti céltudatossága csak szép lassan bontakozik ki – és ez nekem nagyon bejött. Mindezekre bónuszként pedig egészen zseniális mellékszereplőket kapunk, mintha csak válogatták volna a fedélzetmestereket:  Billy, Gates, Dufrense mind-mind kiváló karakter, remek színészválasztással (Dufrense első bevetése örökké emlékezetes marad). De említhetném Randallt is, aki nem kicsit emlékeztetett Dokira… vagy Vane legénységéből néhány figurát: az egész kalózbagázs, tokkal-vonóval szenzációs, úgy ahogy van. A Black Sails egyik legnagyobb dicséretét mindenképp a castingért és a karakterekért kapja tőlem – ez pedig egy sorozatnál nem utolsó szempont. Végül is, órákig kell köztük lennem…

De nem szólhatok egy rossz szót a történtre sem: a kincsvadászat ugye a zsánerben alap dolog, a tengeri csaták a szétszakadó hajókkal, a közelharcokkal kegyetlen jók lettek. Külön dicséret azért, hogy volt idő, bátorság és energia a hajókon az erőviszonyok ábrázolására, mennyire is kiszolgáltatott volt a kapitány a legénységének: sikeres rajtaütések esetén népszerűsége az egekben, viszont mennyire is tud fordulni a közhangulat kudarc esetén. Flint kapcsán végig a fejemben volt az A tenger szívében mániákus bálnavadásza, de éppúgy beugrott az Alexander mániákus felfedezője is: nem elég jó hajósnak és (had)vezérnek lenni, tudni kell fanatizálni is a legénységet/sereget. Az évad sok apró rezdülésével, amikor látszólag egy helyben állnak a dolgok, mind-mind kitér ilyenekre is – gondoljunk csak a Singleton esetére, ugyebár… Nekem a látvánnyal sem volt az égvilágon semmi bajom, Nassau részletessége lenyűgöző, a csaták közelijei szintúgy – ugyanakkor bőven a tűréshatáromon belül volt a CGI „elnagyoltsága” is. Ennél sokkal komolyabb stúdiófilmek néznek ki sokkal cikisebben, én nem éreztem a műanyaghatást a képernyőn. Semmivel nem volt rosszabb, mint mondjuk a görögök hajóhada Trójánál...

Amit kicsit tényleg feleslegesnek érzek, az a szokásos erotika és vulgaritás: nem gondolom, hogy egy ilyen jól felépített sorozatot, amiben remekül megírt karakterek és történet van, muszáj volt felturbózni szexszel. Még ha alá is írom, hogy ez, akkor, ott, mást jelentett – ld. még Róma és/vagy Spartacus – sokszor teljesen feleslegesnek és erőltetettnek éreztem az egészet. Ha csak indokolt esetekben dobják be, remek kiegészítése lett volna az amúgy is felnőtteknek szóló sztorinak, de így bizony néha meglehetősen erőltetettnek tűntek a jelenetek. Jó, még így sem annyira, mint a Válaszcsapásban, s legalább arra figyeltek, hogy nem volt divat a leszállópálya dizájn, de a káromkodás és vulgaritás épp elég és elég hiteles lett volna ahhoz, hogy a Fekete vitorlák maradandó felnőtt sorozat legyen. De talán „baszós-kardozós” stílus a sikereket és a pozitív fogadtatást látva inkább átvált csak kardozósba – no meg a szokásos és remek hatalmi játszmásba. Az az én igazi világom.




85%



.

R2-D2 írta:

Fekete vitorlák S1

A 8x50 percnyi játékidő nagy része a szigeten telik el, egyre jobban és mélyebben merülünk el a családi és szerelmi intrikákban. Egyre jobban megismerjük a sakktábla figuráit, s egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a főbb szereplőink közül egyik sem tisztán olyan, mint amilyennek első pillanatban mutatja magát. Flint titkai és valós szándékai, Vane erőszakossága mögötti fura múltja, Anne zseniális álcája mögött megbúvó feminizmusa vagy Silver nagy dumája és kétségbeesése mögötti céltudatossága csak szép lassan bontakozik ki – és ez nekem nagyon bejött. Mindezekre bónuszként pedig egészen zseniális mellékszereplőket kapunk, mintha csak válogatták volna a fedélzetmestereket:  Billy, Gates, Dufrense mind-mind kiváló karakter, remek színészválasztással (Dufrense első bevetése örökké emlékezetes marad). De említhetném Randallt is, aki nem kicsit emlékeztetett Dokira… vagy Vane legénységéből néhány figurát: az egész kalózbagázs, tokkal-vonóval szenzációs, úgy ahogy van. A Black Sails egyik legnagyobb dicséretét mindenképp a castingért és a karakterekért kapja tőlem – ez pedig egy sorozatnál nem utolsó szempont. Végül is, órákig kell köztük lennem…

85%

Nem kell ennyire kipécézni azt, hogy elsőre esetleg kicsit nagyobb súllyal vettem figyelembe a kezdeti gyerekbetegségeket, mint indokolt lett volna . Te szoktad mondani, hogy "az 5% az semmi" .

Alig egy hónap múlva vége a harmadik évadnak, és eddig bőven meggyőző az a pár jelenet, amit láttam belőle. Pénz is lett a sztori és a "kapcsolati háló" mellé. Alig várom!
.

.






A nagy dobás






2008. szeptember 15.: Csődvédelmet kért a Lehmann Brothers, a negyedik legnagyobb amerikai kereskedelmi bank, a Merril Lynch pedig tulajdonosi struktúrájának változtatására kényszerült. A Fed újabb hiteleket adott a JF Morgan Chase banknak: az amerikai ingatlanpiac gyakorlatilag összeomlott, ennek következtében az egész világra kiterjedő gazdasági válság robbant ki. Bankok mentek csődbe (ezt speciel nem bánom), munkahelyek milliói szűntek meg, s emlékezzünk rá: hazánk is államcsőd közeli helyzetbe került. Az egész katasztrófa okozója pedig egyrészt az az amerikai ingatlanhitel piac, annak konstrukciója, amiben gyakorlatilag jövedelemigazolás és fedezet nélkül adták a lakáshiteleket, másrészt – főként – az a néhány felelőtlen és/vagy naiv magas beosztású bankár az Államokban, akik minderről tudtak és/vagy buták voltak hozzá, de a hatalmas profit reményében hagyták az egészet működni. Sőt…

Az igazság az, hogy az A nagy dobást akkor is megnéztem volna, ha nem kerül az Oscar nyolcas mezőnyébe, mert qrvára érdekelt a témája. Vasárnapig kicsit még izgultam is, hogy mi lesz, ha esetleg ez lesz a legjobb film: ez volt az egyetlen mozi ugyanis, amit nem láttam a díjkiosztó előtt – de végül Niwrok kolléga visszafogott értékelése beigazolódni látszott. Az A nagy dobás egy roppant érdekes témát feldolgozó (inkább körüljáró) film, ami méltó párja lehetett volna, mondjuk a Bennfenteseknek, viszont valami borzasztóan van megcsinálva: hiába a parádés színészgárda, hiába a nagyon jó téma és a néhány igazán hatásos és ütős jelenete, az egész viszont rendesen szétfolyik. Ráadásul, a rendező minden igyekezete ellenére ugyanolyan érthetetlen laikusok számára, mint a kimondottan nehezen befogadható dokumentumfilm – amire azért hivatkozok annyit, mert a témában csak azt láttam.  Icipici szerencsével az A nagy dobás és a Bennfentesek tökéletes szimbiózisban lehettek volna egymással, mint mondjuk a kér Wikileaks vagy a két Steve Jobbs film: ez lehetett volna az előzmény, míg a doku az esemény és a következmény. Az most itt nem számít, hogy tulajdonképp következmény nem is volt…

2005 környékén járunk, mikor is egy Michael Burry (Christian Bale) nevű, meglehetősen különc figura egy befektetési cégnél felfigyelt az amerikai ingatlanpiac néhány visszásságára. Kicsit dilló a faszi, de a tulajdonosoktól kapott hatalmával – azok nem épp legnagyobb örömére – közel 1.3 milliárd dollárban fogad az ingatlanpiac ellen: ezt hívják shortolásnk, a mozi eredeti, sokkal kifejezőbb címe, a The big short is erre utal. A baj mindösszesen az, hogy még csak 2007-et írunk, Burry túl korán látta meg a válságot, és rengeteg pénze elmegy, míg valóban beüt a krach: a shortokra ugyanis valami biztosításfélét kell fizetni, ekkora összegnél pedig ez nem piskóta. Burry szála az egyik a háromból a moziban, ő az a „látnok”, aki észrevette (mert észre akarta venni) a tátongó lyukakat a rendszeren – és mily meglepő, nekem ő és az ő szála tetszett a legjobban. Minden bizonnyal Bale már önmagában is szerepe játszik ebben, de az egész figura, a dresszkódra nagy ívben szaró, metál zenét hallgató pénzügyi zseni figurája nekem nagyon bejött. Talán vele tudtam azonosulni leginkább… vajon miért is?  

Jarred Vennet (Ryan Gosling) egy piti bankár, nagy tartozásokkal, aki a munkahelyén értesül Burry mozgolódásáról és úgy gondolja, ebből az eszetlennek akcióból egyenesbe tud jönni – feltéve, ha talál hozzá pénzügyi befektetőket. Szerencséjére egy téves kapcsolás miatt összejön egy meglehetősen különc elemző csapattal (ebben a filmben mindenki, aki felismerte a lehetőséget, különc), aminek vezetője, egy Mark Baum nevű faszi (Steve Carell) érdeklődni kezd a képtelenség iránt. Elkezdenek nyomozni, utánajárni, mi is igaz az egészből, mielőtt pénzt tesznek bele: a mozi második – amúgy szerintem fő – történeti szála a kis csapat nyomozása, gyakorlatilag a pénzügyi válság kirobbanásának okainak fel- és a néző elé tárása. Önmagában ezzel sincs semmi baj, nekem legalábbis kifejezetten tetszett a képekkel megtámogatott magyarázat az egész bedőlésére: a kihalt kertváros esete a kutya nevére felvett hitellel, vagy a prosti története meglepő tanulságokkal szolgálhat – már annak, aki először csodálkozna rá Amerika idiotizmusára. Baum, mint az egyik főszereplő ugyanakkor fele annyira sem volt érdekes számomra, mint Burry volt, mint ahogy az egész csapat túlságosan rideg és távolságtartó volt …

Két fiatal srác, Charlie Geller és Jamie Shipley egy valóban megkérdőjelezhető jelenet kapcsán (ebben tök igaza van Niwroknak) tudomást szerez Vennet pénzszerzési kísérletéről és úgy gondolják, ők is beszállnak a bizniszbe… a baj csak az, hogy ebbe meccsbe még a cserepadra sem férnek fel. Sem pénzük, sem ismertségük nincs, ezért egy régi barátjukhoz, a visszavonult bankárhoz, Ben Rickethez (Brad Pitt) fordulnak – ő intéz nekik sok mindent, hogy egyáltalán tudjanak shortolni. Itt viszont már rendesen szétcsúszott a film, a Burryra épített alap ezzel a harmadik szinttel végképp érdektelenné és elnagyolttá válik: a két fickó is inkább egy idióta vígjátékpáros, Ricket titokzatossága egy idő után zavaró (kíváncsivá teszik a nézőt, miért lett ő az és olyan, ami, de választ nem adnak rá), ráadásul ennél a szálnál aztán végképp nem tudtam, honnan van pénz shortolásra. Lehet, hogy kitértek rá, de egy idő után az ember elveszik a magyarázatokban a CDO-ról meg a subprime hitelekről… mintha csak szándékosan ködösítettek volna az alkotók. Az egész szerepüket nem igazán értem, a nagy halak mellett kispályások – csupán arra kellettek volna, hogy a médiát kb. két percben lerendezzék a filmben?? Csak arra, hogy ők próbáltak szólni egy(???) újságírónak, amiből nem lett semmi, mert a csúnya Wall Street újságíróinak is fontosabb a pénz, mint az igazság??    Nekem ez nagyon erőltetett és kapkodó…

Ezen a három szálon keresztül érkezünk aztán el a bizonyos 09.15-ig, amikor is Burry jóslata beigazolódik: a filmnek gyakorlatilag a válság kirobbanásával van vége. Mindhárom csapat megszedte magát, a shortok működtek: a filmben amúgy jól ábrázolt nehézségek megoldódtak. Az embernek mégis hiányérzete volt: valahogy egyik „üzlet” beteljesülése nem okozott katarzist vásznon. Hiába próbálták Burry pozícióját veszélybe tenni, hiába volt Baum harca sokszor szélmalomharc és hiába volt a két lökött számára is majdnem minden veszve, a legvégén mégsem éreztem elégedettséget. Valahogy az egész mozi túlságosan távolságtartó, magyarázó és rideg lett, így a felvonultatott karakterekkel történt dolgok sem igazán tudtak meghatni (akkor sem, ha amúgy a karakterek jók). Az csak egy dolog, hogy jóformán semmit nem tudunk meg róluk, semmi nincs, amiért a legcsekélyebb érdeklődést tanúsítanánk irántuk (gyanítom, Burry metálja nélkül ő sem lenne fontosabb számomra), de a mozi egyébként is teljesen szét van csúszva szerkezetileg. És nem, ezen nem segít az sem, hogy a gyermek Burry üvegszemére, vagy a gyerek Baum zsidó különcsége szánunk némi időt: ezek is inkább kizökkentenek  a ritmusból, mintsem normális flashbackek lennének. Ez a narrációval kevert visszaemlékezés szerintem itt nem működött.

Olvastam előtte, hogy ez a három szál különálló dolog és csak a közös cél (információ) kapcsolja őket össze, de én tök szívesen néztem volna, ha valahogy egy pontban összefutott volna a cselekmény. Vagy a las vegasi találkozón, vagy egy telefonhívás erejéig – ennyi alkotói szabadság a dramaturgia kedvéért bele kellet volna férjen. Pláne, ha már kétszer is megváltoztatták az eseményeket, majd ezt utána el is ismerik – az egyik legnagyobb baromság a filmben: semmi értelme nincs, viszont rendesen kizökkent a ritmusból. De ugyanúgy kizökkentenek a kínosan erőltetett magyarázós jelenetek, legyen az a fürdőkád vagy a rulettasztal mellett: nem elég, hogy abszolút történetidegen elemek, néha még csak sokkal nagyobb zavart okoznak a fejekben. Ha már magyarázat: Venett építménye sokkal jobb, érthetőbb és filmbe illőbb volt. Itt jegyzem meg, hogy hosszú idő óta Gossling képes volt érzelmet kifejezni    – még nem tudom, ez CGI volt-e, vagy valós színészi játék – viszont azzal az idióta hajával fel sem fogtam, hogy ő narrálja a történetet az elején. Ami történet eleje a maga videoklipszerű, montázsokra épülő, képi világával, túlságosan nagyvonalú és felületes információátadásával inkább tűnik egy fura dokumentumfilmnek, mint rendes mozinak. Abszolút alkalmatlan arra, hogy „berántson” a bankvilágba, egészen a főcímig és Bale feltűnéséig kell erre várni… szerencsére aztán a film hátralévő részében egyre kisebb szerepet kapjon.

Fontos és tanulságos film lehetne a The Big Short, de nem lett az. Szerintem pocsékul van összerakva, teljesen rossz az események súlyozása, a karakterek felületesek és/vagy érdektelenek, ráadásul a megmagyarázni kívánt dolog is meglehetősen zavaros maradt. Még nekem is, aki azért nem teljesen hülye  a témában – gyanítom, a nagy átlagnak maradt a homály a CDO meg a derivatizálás meg a többi. Egyet tudni biztosan – viszont az meg ebből a moziból pont nem derül ki: a bankszektorban semmi sem változott… legalábbis semmi olyan, ami a vezetőket és a brókereket érintette volna hátrányosan. Rettentő pénzéhségük pedig majd megint okoz egy válságot. Később, valamikor.






75%



.

R2-D2 írta:

A nagy dobás

Az igazság az, hogy az A nagy dobást akkor is megnéztem volna, ha nem kerül az Oscar nyolcas mezőnyébe, mert qrvára érdekelt a témája. Vasárnapig kicsit még izgultam is, hogy mi lesz, ha esetleg ez lesz a legjobb film: ez volt az egyetlen mozi ugyanis, amit nem láttam a díjkiosztó előtt – de végül Niwrok kolléga visszafogott értékelése beigazolódni látszott. Az A nagy dobás egy roppant érdekes témát feldolgozó (inkább körüljáró) film, ami méltó párja lehetett volna, mondjuk a Bennfenteseknek, viszont valami borzasztóan van megcsinálva: hiába a parádés színészgárda, hiába a nagyon jó téma és a néhány igazán hatásos és ütős jelenete, az egész viszont rendesen szétfolyik. Ráadásul, a rendező minden igyekezete ellenére ugyanolyan érthetetlen laikusok számára, mint a kimondottan nehezen befogadható dokumentumfilm – amire azért hivatkozok annyit, mert a témában csak azt láttam.  Icipici szerencsével az A nagy dobás és a Bennfentesek tökéletes szimbiózisban lehettek volna egymással, mint mondjuk a két Wikileaks vagy a két Steve Jobs film: ez lehetett volna az előzmény, míg a doku az esemény és a következmény.

Fontos és tanulságos film lehetne a The Big Short, de nem lett az. Szerintem pocsékul van összerakva, teljesen rossz az események súlyozása, a karakterek felületesek és/vagy érdektelenek, ráadásul a megmagyarázni kívánt dolog is meglehetősen zavaros maradt. Még nekem is, aki azért nem teljesen hülye  a témában – gyanítom, a nagy átlagnak maradt a homály a CDO meg a derivatizálás meg a többi. Egyet tudni biztosan – viszont az meg ebből a moziból pont nem derül ki: a bankszektorban semmi sem változott… legalábbis semmi olyan, ami a vezetőket és a brókereket érintette volna hátrányosan. Rettentő pénzéhségük pedig majd megint okoz egy válságot. Később, valamikor.

75%

Azt nem is tudtam, hogy ebben a témában csak a Bennfenteseket láttad. Ha még érdekel, a Válság a Wall Streetenről és a Krízispontról írtam annak idején az X.-re; vedd úgy, hogy ajánlóként bemásoltam azokat ide is   .

Talán az egy pont különbség az, hogy én nem éreztem, hogy az író/rendező "minden igyekezete" az lett volna, hogy a laikusoknak különösebben érthető legyen -még a magyarázatokkal, szemléltetésekkel együtt is-, hanem egy látványos showműsort akart csinálni, sztárfellépőkkel, épp csak a szikrafáklya, a pompom-lányok meg a hangulatjeleket a nézők felé felmutató segítő hiányzott.

Ugyanakkor sajnos lehet ezt akármeddig csűrni-csavarni, az alól nem lehet kibújni, hogy ebben az egészben a kapzsiság, a(z) (ön)mértéktelenség a fő mozgatórugó, és persze, "köcsögbankárok", de akkor is ott a picsa, aki szerint az természetes, hogy neki öt háza van meg egy lakása...

.

Niwrok írta:

A nagy dobás


Talán az egy pont különbség az, hogy én nem éreztem, hogy az író/rendező "minden igyekezete" az lett volna, hogy a laikusoknak különösebben érthető legyen -még a magyarázatokkal, szemléltetésekkel együtt is-, hanem egy látványos showműsort akart csinálni, sztárfellépőkkel, épp csak a szikrafáklya, a pompom-lányok meg a hangulatjeleket a nézők felé felmutató segítő hiányzott.

Ha igazad van - lehet - akkor meg még kevesebb értelme van az egésznek. Én most jóindulatú voltam, feltételeztem, hogy (részben) ez volt a szándéka, csak nem sikerült...

.






Creed – Apollo fia






1985-ben a szovjet bokszológép Ivan Drago az Egyesült Államokba látogat, hogy megmérkőzzön a legnagyobb amerikai bokszolókkal: Apollo Creed, aki már öt éve visszavonult, tudomást szerez erről és dicsőségvágytól fűtve bemutató mérkőzést vállal a szovjet óriás ellen. Rocky eleinte aggódva figyeli barátja ötletét, de aztán beleegyezik, hogy segít neki felkészülni és ringsegédként is támogatja. Az első menetben Apollo könnyedén veszi a küzdelmet, de Drago váratlanul támadásba lendül és megsemmisítő ütéseket mér rá. Rocky arra kéri barátját, adja fel a mérkőzést, de ő erről hallani sem akar és megígérteti vele, hogy nem állíttatja le a küzdelmet, bármi is történjék. A második menetben Drago tovább sorozza Apollót, aki az ütések erejétől összeesik és hamarosan életét veszti.

1998-ban egy 12 éves, Adonis nevű srác egy újabb nevelőintézetben egy újabb verekedésbe keveredik, aminek következménye újabb magánzárka – a film egészét tekintve amúgy teljesen lényegtelen magának a bunyónak a hitelessége és koreográfiája, így ebbe én most nem is kötök bele (csak mert olvastam olyat, aki ezt pécézte ki). Szóval a srác szokás szerint büntibe kerül (a vérében van a balhé) – aztán egyszer csak megjelenik egy nő, aki magához veszi. 17 évvel később egy fiatal, jóképű, kisportolt néger srác, Adonis „Donnie” Johnson (Michael B. Jordan) illegális bunyókban vesz részt Mexikóban: veretlensége és tehetsége arra motiválja, hogy hagyja ott öltönyös munkahelyét és álljon a profi bokszolók közé. Már csak azért is, mert a 17 évvel ezelőtti látogatója, aki anyja helyett végül is anyja lesz, elárulja neki, hogy ő bizony a valaha élt egyik legnagyobb bunyós, Apollo Creed „fattya”    . A srác hát nekivág az életnek, s ki mást szemelne ki edzőjének, mint apja hajdani legnagyobb ellenfelét, majd országos barátját, Rocky Balboát??

Nagyjából ennyiből nyilvánvaló kell, hogy legyen, hogy annak ellenére, hogy a címben nem szerepel az olasz csődör neve (pl. Rocky VII: Creed   ) ez egyenes ági folytatása (és nem rebootja!!) a nagy sikerű – és immár szakmailag is elismert – sorozatnak. Magam részéről annyit tennék hozzá, hogy a leginkább én a sztoriból pont a negyedik felvonást kedvelem, a Drago-féle epizódot: a Creed így nekem megint csak máshogy kapcsolódik érzelmileg a sagához, mint ahogy azt a széles neten a Rocky sorozathoz kötik. Viszont ennek ellenére is utána kellett néznem Apollo Creednek, mert bizony régen volt 2009, mikor is az egész sorozatot újranéztem: így viszont, az emlékek felfrissítése után dupla élvezettel tudom értékelni Ryan Coogler filmjét. Teljesen hitelesen és életszerűen folytattak egy 30 éves történetet, a film hemzseg a kapcsolódási pontoktól és kikacsintásoktól, teszi mindezt pedig úgy, hogy az égvilágon semmin nem érződik az a bizonyos izzadtságszag. Sőt, egy icipicit talán még hiányom is lehet, ugyanis pont azt a negyedik részt hanyagolták értetlenül, aminek közvetlen kihatása van erre a mozira… milyen jó lett volna mondjuk egy cameo Dragotól, aki esetleg az eltelt 30 év alatt megbánta Apollo kinyírását.

Nemrég épp a felemás sikerű Mélyütés kapcsán merült föl a sportdrámákkal kapcsolatos sztereotípiák szükségszerűsége: nos, örömmel jelentem, hogy a Creed – legalábbis az én olvasatomban – más utakon jár: annak ellenére, hogy ez is egy bokszolós film (továbbra is él a kérdésem, miért is favorizálja Hollywood annyira ezt a zsánert), igyekszik elkerülni a nyilvánvaló sablonokat. A főszereplő itt most nem küzdi magát vissza valahonnan, itt most nem egy újjászületés sikerét kell megint átélnünk, hanem sokkal inkább a születés folyamatát, egy rögös út első állomásait – még csak nem is elsősorban a hírnév és az elismertség felé, hanem sokkal inkább az egyén önmegismerésének és saját maga elfogadásának folyamatát. Egy örökség elfogadását, ahol a fiatal srác gyakorlatilag álnéven, apja hagyatékát félretéve próbál boldogulni, ezáltal a nehezebb utat választva magának: ezekből kifolyólag számomra a Creed nem csak és elsősorban Adonis filmje, hanem egyúttal Apollóé is. Egyfajta sporttörténelmi reinkarnáció a nagy bajnok számára, akinek lelke, egyénisége, tehetsége és küzdeni tudása fiában és annak sportteljesítményében nyilvánul meg.

Persze, nem lenne igazi sportfilm, ha a főszereplőnek nem kellene mindenféle nehézségen átverekednie magát: a teljesen introvertált fiúnak nem csak a származása teher, hanem az épp kiválasztott edző személye is. Rocky barátunk ugyanis csak nehezen áll rá az alkura – teljesen érthetően és hitelesen – az ifjú Creed pedig az eddigi filmes hagyományokat megcáfoló módon viszonyul az eseményekhez. Eddig talán még nem látott módon elfogadja a mentor döntéseit, a mozi pedig okosan semmiféle manipulációt nem is enged meg magának a kérdésben. Rosszul is esett volna nézni, hogy ha Rocky mondjuk Adonis nyakába borul, hogy „Ja de jó, gyerek, belőled is bajnokot faragok, ha már apád miattam is halt meg”. Egyáltalán nincs túlspilázva az egész, nincs felesleges hibáztatási hiszti, sem felesleges követelőzés, csak a szimpla emberi kapcsolatok vannak. Mikor is egy öregember – a múlt – a maga módján segít a fiatal tehetségnek – a jövőnek – felkészülni élete első és igazi téttel rendelkező meccsére. S ha már ide jutottunk (bár ez már természetesen a finálé): kivételes és szokatlan módon a végső összecsapás sem azzal az eredménnyel és úgy végződik, ahogy azt esetleg egy átlagos és sablonos sportfilmtől elvárhatnánk.  Az egész történet íve és lényege teljesen más, itt most nem az a lényeg, hogy a főhős csúcsra ér-e, hanem sokkal inkább az, hogy a megmérettetésen méltó lesz-e ahhoz a névhez, amit egész életében megtagadni kívánt. Újszerű és kiváló megközelítése a témának, hatalmas gratuláció a forgatókönyvért.

Ez még akkor is remek film lenne, ha nem lenne benne Rocky, a vén bokszoló. Azt ugyan én nem írom alá, hogy EZÉRT Stallonénak Oscar járt volna, de kétségkívül más szintre emelkedik a film, mikor ő képbe kerül. Egyszerűen minden hozzá kötött nosztalgia működik, a visszaemlékezések viszont abszolút nem tolakodóak: egy-egy videofelvétel, néhány emlékező gondolat, néhány kép a falon idézi fel csak a 30 évvel ezelőtti nagyságát. Én úgy éreztem, Rocky elsősorban egy katalizátor a filmben – pláne az után, miután rosszul lesz – aki hitelesen és szívszorítóan képes átadni azt a bizonyos stafétát… viszont nagyon tetszett, hogy nem csináltak belőle egy misztikus, mindent tudó mestert, aki saját magát igyekszik faragni a tanítványából. Jó, a módszerei lehet, kissé elavultak – ld. még Rocky IV    – de azon kívül sem nagy lelkifröccsöt, sem a klasszikus „Nem edzelek többet!” fordulatot nem hallunk a szájából. Sőt, a forgatókönyv pont fordítva kezeli eme helyzetet… remek! Mint ahogy az is remek, hogy a (azért valljuk be, szükségszerű) szerelmi- és/vagy családi szál sincs túltolva a moziban, Bianca (Tessa Thompson), a kiválasztott társ Adonis mellé ezúttal nem egy aggódó szerető/feleség, sokkal inkább egy racionális, saját életét és céljait is figyelembe vevő lány.

Nem állítom, hogy nem kell Rocky a moziba – az azt hiszem, szentségtörés is lenne – de a Creednek van olyan jó és nagy kliséket elkerülő, érdekes és hiteles forgatókönyve, hogy nélküle is megállna a lábán. Rocky viszont iszonyat nagy feelinget hoz a filmbe (mint pl. az öregek az Az ébredő Erőbe), a hozzá kötött ún. fan service is hibátlanul működik. Ennek talán két legnyilvánvalóbb eleme ugyebár a Rocky főcím dal felcsendülése illetve a philadelphiai lépcsősor. Kiváló bónuszként pedig az írók diszkréten ugyan, de nem felejtik el a Rocky képviselte letűnt kor és az Adonisi ma világát viccesen szembe álltani, sok kiváló poént rejtve el a filmben. A felhős poénon például hangosan felröhögtem… Stallone pedig tényleg minden dicséretet megérdemel, remekül él az idősödő, visszavonult bokszoló szerepében, nem véletlenül mondta (talán a Golden Globeon), hogy ez a szerep áll hozzá talán legközelebb. Ő Rocky, aki a 80-as években végigverte a világot, most meg segít megtalálni egy fiúban egy nagy harcost. Aki a 80-as években Rocky előtt végigverte a világot…

Miután magához a bokszmeccsekhez nem értek, sőt valahol kifejezetten nem kedvelem ezt a sportot, így a filmben feltűnő meglepően kevés mérkőzést szakmai szempontból nem tudom értékelni. Érzelmi szempontból viszont rendben van az egész, a mozi végére teljesen sikerül a nézőt Adonis mellé állítani, a remek fényképezésnek köszönhetően minden ütés fáj, amit kap és minden ütésnek örülni tudunk, amit ad. Még akkor is, ha bizony a Creedben a fiú ellenfelei abszolút nincsenek felépítve – olyan semmilyenek – de hát azt hiszem, a kulcs momentum az filmben az, amikor Creed a tükör előtt bokszol: ezúttal elsősorban magát kell legyőznie. Hogy elfogadja, ki is ő… s tán pont ezért, az egész mozi legérzelmesebb jelenete nekem kivételesen nem a végső összecsapáshoz kötődik, hanem egy csomag kibontásához az öltözőben.

Azt hiszem, az a jelenet minden könnycseppet megérdemel. Abban benn van minden.




85%




.

.





Mustang





Még a múltkor mondtam, hogy igyekszem megnézni a Saul fia Oscar-ellenfeleit, kíváncsi vagyok rá ugyanis, hogy a (számomra) kimondottan gyengus film tényleg jobb-e a többinél, vagy csak szerencsés témaválasztása röpítette a díjesőig – nos, két mozi után még mindig nem jobb…

A gála előtt a Mustangtól tartottak a leginkább, mint vetélytárstól a szakavatottak: 5 török lány történetétől, akik az adott kultúra bigott sajátosságai miatt kénytelenek szembeszállni a hagyományokkal és kénytelenek menekülni a rájuk erőltetett házasságkötés elől. Pontosabban még csak nem is menekül mindegyik, van, amelyik megtalálja a helyét a felnőttek világában, a többire viszont a megaláztatás, kikényszerített házasság, szüzességi vizsgálat – és a lázadás vár. Ez utóbbi története valójában a film, mégpedig a legkisebb lány, Lale szemszögéből, aki tulajdonképp a legkevésbé sincs kitéve az egész procedúrának, mégis pont ő lesz az, aki a forradalmi változást elhozza a török család életébe. Abba, hogy pont ő borítja ki a bilit, hogy kvázi az egész mozi az ő nézőpontjából készült, rengeteg dolgot bele lehet képzelni – csak ilyenkor sosem vagyok meggyőződve róla, hogy maguk az alkotók is mindent mindig pont úgy gondolnak, ahogy azt a lelkes amatőr nézők és filmkritikusok értelmeznek. Esetünkben nekem Lale jelenti a jövőt, a reményt, hogy egyszer ennek a hihetetlen avítt és kőkorszaki gondolkodású török (muszlim) rendszernek is vége szakad, hogy ki lehet, és ki kell belőle törni. Hogy a mai fiatalok talán már máshogy tekintenek a világra, hogy az idősebb, maradi generáció kihalásával változni fog valami a keleti végeken… viszont addig… addig még elméleti szinten sem szabad beszélni Törökország esetleges EU tagságáról.

A mozi egy évzáróhoz hasonló eseménnyel kezdődik, ahol egy kislány, Lale érzékeny búcsút vesz az Isztambulba költöző tanárnőjétől: mielőtt azonban teljesen összeomolna, testvérei (a másik négy lány, Nur, Ece, Selma, Sonay) gyorsan magukhoz veszik.  Még csak az első percekben vagyunk, de már elkapja az embert valami hihetetlen pozitív hangulat: a lányok szépsége, vidámsága, egymás közti kötelék érzete valahogy feldobja a nézőt is. Én egyébként már ekkor – de később is – a 70-es, 80-as évek magyar ifjúsági filmjeinek ártatlanságát és naivságát éreztem néha a Mustangon, a külsőségektől eltekintve akár az Utánam, srácok összetartó gyerekközössége is mehetett volna a tengerpartra. Ugyanis a lányok a megszokott járműves hazaút helyett a sétát választják, majd lekeverednek a tengerpartra – mivel pedig nyár, van, nyáridő, jól esik egy kis fürdés. Ruhástól vetik bele magukat a vízbe, majd néhány fiú osztálytársukkal, azok nyakában lovacskáznak: tudjátok, ez az a játék, amiben le kell dönteni az ellenfél párosát. S bár kétségkívül van benne némi erotikus, tini szerelmi vonatkozás, az egész játék végtelenül aranyos és továbbra is ártatlan – legalábbis európai szemmel. Nem úgy a nagymamának, aki, miután megtudja az esetet, egyenként veri el a lányokat, mert „nemi szervüket a fiúk nyakát súrolva próbáltak maguknak kéjes érzést okozni” – na, nálam itt szakadt el először a cérna. Úgy rúgtam volna picsán az öregasszonyt a lányok helyében, hogy aztán akárhova dörzsölhette volna, akkor se érezne semmit…

Valahol ekkor kezd egyébként némi komolyságot is magára venni a film, ám ez még mindig nem annyira megdöbbentő, mint ahogy esetleg azt szánták, ilyenek vannak nálunk is (még emlékszem szegény mamámra, mikor kapával kergetett az udvaron, mert elmentem motorozni a haverokkal). Ráadásul a néni hirtelen pálfordulása is kilógott a sorból, mikor hazajön a nevelőapa, a nagybácsi és a lányokat szigorúbban akarja büntetni szemérmetlenségükért: talán félti őket a férfi haragjától, talán megbánta hirtelen kirohanását, de megvédi a testvéreket. Nem egészen értettem a szándékot, a film ez esetben is meglehetősen felületesen kezeli a konfliktusokat és a motivációkat, a lényeg az, hogy az öreglány úgy gondolja, ha már bele tudnak ülni a fiúk nyakába, bele tudnak ülni másba is – ideje hát férjhez adni őket. Persze, először el kell vinni a nagyobbakat szüzességi vizsgálatra – mert hát mit szól a kiválasztott vőlegény, ha az ajtót már berúgták – de aztán kezdődhet a ceremónia. S itt megint meg kell álljak két gondolatra. Tudom, értem, érzem (olvastam), mennyire is fontos és megrázó a vizsgálat, mennyire is sokkolónak szánták, de nálam valahogy abszolút nem úgy működött, ahogy kellett volna. Egyrészt a korábbi idilli gyerekes hangulat alaposan elvette az élét ennek is, másrészt meg… valahogy nem lepett meg, valahogy abban a közegben tök normálisnak és természetesnek tűnt. Mert tudom, hogy van ilyen, tudom, hogy abban a társadalmi környezetben máshogy mennek a dolgok és mások az elvárások (nagyjából, mint itt 200 éve), így a Mustang ezen megalázós szakasza érzelmileg totál hidegen hagyott.

Mint ahogy önmagában az alapkonfliktus is a házasságosdival. A történet szerint a nagyi a környező családokkal megegyezve, szépen házastársat választ a lányoknak: a sort a legidősebbel, Sonjával kezdi, majd szépen korban lefelé haladva mindenkire sort kerít. A baj az, hogy valahogy elvesztette az időérzékét a film és vele együtt a néző is: miután megint nincs semmi támpont, tök úgy tűnik, hogy néhány hónapon belül zajlanak az események… nos, 4 esküvő?? Úgy, hogy mondjuk Sonja lehetett olyan 18, de Nur csak kb 14?? Nekem nagyon nem állt össze a kép, nekem az egész sztori, a sok-sok kikényszerített férjhez adással, azok erőltetett ütemével roppant hatásvadásznak tűnt. Csak és kizárólag azért pörgették föl az eseményeket, hogy egy filmbe tudják zsúfolni valahogy az 5 lány életét (hogy aztán a végére mégiscsak 2 maradjon), roppant erőszakos manipulációként a nézők felé, miszerint egy percre se feledjük el, milyen rossz is ez középkori hagyományokra épülő rendszer. Hát persze hogy az, nem véletlenül tűnt el már rég Európából az ilyen… viszont az égvilágon semmi újdonságot és megdöbbentő plusz információt nem nyújt a jelenlegi keleti állapotokról. Továbbra is tök aranyosnak és bájosnak éreztem a filmet, a kikényszerített esküvők hatása pedig messze eltörpül mondjuk a focimeccsen szurkolás pozitív élménye mellett. Két dolog tudta volna megtörni ezt az „ártatlanságot”: az egyik a házra fokozatosan felkerülő rácsok hatása, a másik meg a szükségszerűen bekövetkező dráma. Nos, a lányok elzárásának sokkja, a szabadság korlátozásának torokszorító tudata helyett fontosabb volt néhány tényleg gyönyörűen fényképezett beállítás a testvérekről, fontosabb volt az egymásba gabalyodott lábak és testek – amúgy nagyon bensőséges és szeretettől, összefogástól fűtött – képe. Ezek mind-mind inkább tolják a mozit a pozitív tartományba, ezek a meleg képek elnyomják a drámát… még azt is, aminek tulajdonképp ütnie kellene. Az a jelenet is valahogy tök suta lett: érzelmileg teljesen üres és hatástalan… olyannyira suta, hogy én elsőre nem is igazán tudtam, mi történt.

A finálé viszont sok mindenért kárpótol. Eleve már a TUDAT, hogy sikerül kitérni az újabb esküvő elől – ezúttal kevésbé drámaian, mint előtte – már egy tök más érzést ad a filmnek, olyat, mint mikor egy téged sokat bántó valakinek lekeversz egy jókora pofont… az elégedettség érzését. De nekem az i-re a pontot az tette fel, mikor kiderült, hova igyekszik Lale… nos, ott, de csak ott és akkor némi könnycsepp is kicsordult. Amúgy – az egész mozi meglepően élettelen és hatástalan. Értem, hogy maga a téma kiemelten fontos, hogy fel kell hívni a világ figyelmét arra, ahogy vannak a Földön még olyan országok és közösségek, amiknek hagyományai megragadtak pár évszázaddal ezelőtti szinten – de ezt szerintem nem egy bájos ifjúsági filmbe kellett volna csomagolni. Túl aranyos és semmilyen lett a mozi, aminek – ha igazából alaposan belegondolunk – még a témája sem annyira egetverően durva. Ha már Kelet és iszlám… hol van ez az iszlám (állam) nőkkel való bánási módjától, s hol van ez mondjuk az indiai, arab, csoportos erőszakolásos dolgoktól? Igazából két dolog lehetséges: vagy én vagyok bunkó és érzéketlen és abszolút nem fogékony erre a témára, vagy egyszerűen a film nincs jól összerakva, hogy a felszínes gyerekessége alól elő tudjon törni bármilyen erővel is a komor mondanivalója…

Nekem a Mustang egy kifejezetten kellemes képi világú, nagyon aranyos kislányokat felvonultató mozi, néhány nagyon jó beállítással, kevés igazán hatásos jelenettel. A mondanivalója meg nem volt újdonság, a drámaisága meg nem jött át (már ha volt egyáltalán ilyen tervben): egyszerűen nem tudtam sem igazán felháborodni, sem megdöbbenni a látottakon. Ugyanakkor egy kellemes filmet láttam, ismét jártam egy idegen kultúrában, ismét megismertem egy új ország filmjét – erre mindenképp jó volt, de amúgy nem maradandó élmény. Tudom, hogy első blikkre többet adtam rá, de így, átgondolva és kifejtve csak:



75%



Ui: Mielőtt más is azon gondolkodik, miért is Mustang a címe az öt lány történetének, leírom, hogy ne kelljen végigtúrni érte a netet. Nos, állítólag a mustang cím a betörni való lova(ka)t jelenti, ez pedig asszociálható a lány(ok)ra.  



.

.






Fekete vitorlák S2





Talán az is bizonyítja, mennyire bejött az első évad, hogy nem sokat tököltem Flint kapitány (és mások) történetének második szakaszával. Sőt, tekintve, hogy kb. két hét múlva vége a harmadik évadnak, nem is lehetett volna jobb időzítés elmerülni a Black Sails világában… egy hónapon belül meg lehet nézni mindhárom évadot. Úgy néz ki, a március a kalózok hónapja lesz ezentúl nálam.

Az első évad központi témája ugyebár az Urca de Lima spanyol hajó aranyának megszerzése volt – némi kitérővel,   – aminek kapujába ugyan elértek hőseink, de messze nem úgy, ahogy gondolták. A belső harcok és némi szerencsétlen külső tényezők összejátszása miatt a kalózok inkább tűnnek reményvesztett vert seregnek, mind vér- és kincsszomjas vadembereknek… ráadásul ugyebár a Ranger (és kapitánya) sincs épp a helyzet magaslatán. Nos, az évad egyik legjobb húzása és szála épp az lesz, hogy Flint a vert helyzetéből hogyan küzdi vissza magát az új ( ) hajója élére, hogyan tudja kihasználni és a maga javára fordítani elé kerülő helyzeteket. Zseniális az egész, úgy, ahogy van: ha eddig nem is volt tiszta a Black Sails szándéka és iránya, legkésőbb ebben az évadban világossá válik, hogy ez Flint kapitány (no meg John Silver) története. Előtörténete a Kincses szigethez: egy olyan bámulatosan megírt és kidolgozott forgatókönyvvel, amitől minden sorozat és filmrajongó elégedetten megnyalhatja mind a tíz ujját. Már aki egyáltalán szereti ezt a kalózos környezetet… itt ugyanis nincs üresjárat, nincsenek felesleges időhúzások, idegesítő töltelékszereplők, itt minden helyszínnek, minden figurának szerepe és jelentősége van (vagy lesz).

Mert aztán szál és figura van bőven. Flint és legénysége távollétében Nassaun sem áll meg az élet… sőt. A Black Sails pedig, mint nagy, tengeri kalózos sorozatnak tűnő alkotás úgy vezeti a nézőt az orránál fogva, hogy öröm azt nézni: a második évad, akárcsak az első, játékidejének nagy részét nem is a tengeren tölti. De ezt úgy, hogy jóformán fel sem tűnik, úgy hogy nem is igazán hiányoljuk a csatákat és az igazi kalózkodást – engem legalábbis kilóra megvett a Nassau vezetéséért folytatott kőkemény harc a tengerparton. Kérem, amik történnek, azok simán elmehetnének Királyvárba, amilyen összeesküvések, árulások, hatalmi játszmák színesítik itt az évadot, az minden igényt kielégíthet. Beszarás, ahogy tud fordulni az évadon belül a kocka, „királyok” tűnnek el, senkik válnak királlyá, itt még az árulót is elárulják. A „ki kardot ragad, kard által vész” közmondás talán csak a GoT-ben volt ennyire aktuális, de miután itt a klasszikus politikai manipulációkról nem beszélhetünk, be kell érnünk az ahhoz nagyon is hasonlító gazdasági hatalomszerzés útvesztőiről. Mert hát mi másról is lehetne szó egy kereskedelmi kikötő vezető pozíciójárt vívott harcban, a háttérben 5 millió dollárnyi spanyol arannyal ( , azt hittem, ez is olyan lesz, mint a lusitaniai flotta, sosem éri el a szigetet), meg egy bordélyháznak álcázott kémfészekkel???  A sziget fölött tornyosuló, ágyúkkal felszerelt erődről, vagy a kikötőben lehorgonyzott spanyol hadihajóról meg ne is beszéljünk… mert szerintem – ahogy Flint amúgy mindig is mondta – a nagyobb képet kell nézni. Hiába a rengeteg személyes ellentét (basszus megszámolni sem tudom, idén ki kivel, mikor és miért került szembe), a végső cél mégiscsak Nassau megmentése és felvirágoztatása. Valahogy elérni, hogy a kalózoknak élhető hely legyen a sziget, egy biztos – már-már szülői – otthon, ahol a vadászatok után megpihenhetnek: az aljas kis személyes ellentétek, farokméricskélések eltörpülnek mindezen cél árnyékában. S ha már ide kanyarodtam: a finálé a maga megdöbbentő szomorúságával tökéletes lezárása mindezen útnak és kísérletnek. Akkor, ott Flintből pont azok csináltak VÉGLEG vérszomjas és rettegett kalózt, akiknek épp lett volna lehetőségük ezt megakadályozni. Zseniális.

Mint ahogy zseniális (bár először kissé fura volt), a múltbéli szál behozása is, amiben kvázi megismerjük Flint kapitány megszületését. Jó, ezt nem konkrétan abból, hanem majd egy későbbi elbeszélésből, de korábbi London, az akkor még James McGraw néven élő Flinttel, az angol haditengerészet fiatal tisztjével és újsütetű barátjával, Thomas Hamiltonnal illetve annak feleségével, Miranda Barlowval nekem kegyetlenül bejött. A parádés korrajz is sokat segített az ügyben, de ahogy csomagolódott ki a múlt, ahogy bomlottak ki Flint motivációi, ahogy közelebb kerültünk ahhoz a bizonyos (addig remekül ködösített) gyilkossághoz, amit mr. Gates látott, az nekem nagyon tetszett. Megismerhettük Flintet még kalózzá válása előtt, bónuszként logikus magyarázatot kapva mindarról a kettősségről, amit önmaga léte jelentett. A benne lévő jó –   , mint Vaderben Ani – végigkísérte az évadot, s talán pont ez a flashback szál kellett ahhoz is, hogy a történet folyamán a néző tudjon szeretni egy rettegett kapitányt, többszörös, kegyetlen gyilkost és rablót, minden idők egyik leghírhedtebb kalózát. Hogy aztán az utolsó epizód eseményeiben mellette álljunk, annak következményeit ne érezzük túlzónak, s minden további erkölcsi támogatást megadhassunk Flintnek…

De nekem akkor is Vane marad a kedvencem. Az a figura, azzal a színésszel, azzal a kinézettel, azzal a nem kevésbé összetett jellemmel – az első perctől a Black Sails fényesen ragyogó csillaga számomra. Sőt. Tekintve, hogy ugyebár a fősodorban Flintet is illik megkedvelni, nekem az egész évadon végigszáguldó vetélkedésük néha komoly fájdalmat okozott: nem szeretem nézni, mikor két kedvencem megy ölre. A második évad legnagyobb kívánsága így az volt számomra - még az is lehet, hogy szívem mélyén valami aktuálpolitikai vonatkozással - , hogy ők ketten béküljenek ki, hogy ők ketten fogjanak össze egy nagyobb, közös, jó cél érdekében: Nassau felvirágoztatásáért. Nos, ha azt nézzük, mennyi ilyen alkalmat mulasztottak el a fiúk, mennyien és milyen formában próbálják a két férfi között megmérgezni a viszonyt, kisebb katarzissal ért fel számomra a finálé… no meg a harmadik évados trailer is. Nem mintha a többiek – a régiek – nem varázsoltak volna el, borzongató volt látni Elenor talajvesztésést, Max felemelkedését, vagy Anne tetteit… Rackhamról mr nem is beszélve. Hihetetlen karakter mindegyik, kivétel nélkül mindegyik első osztályúan kidolgozva: szinte egyénenként le lehet követni mindenkinél azt a bizonyos karakterfejlődést, ami ugyebár a filmbeli jellem elemzések és értékelések alapja. S miután pedig egy jó sorozatot elsősorban a karakterei adnak el igazából, a Black Sailsnek e tekintetben nyert ügye van.

Pláne úgy, ha olyan alakokat képesek az írók előkapni a mellényzsebükből, mint a Nassaura az első epizódban behajózó (és a nyitójelenetet is megkapó) Ned Low… basszus, ez a figura… valami eszméletlen jó volt. Ilyen szintű fennhéjazó elvetemültséggel még tán nem is találkoztam a vásznon, az egyik legundorítóbb karakter, akit valaha is kitaláltak. Komoly fegyvertény őt bárkinek is megállítani… épp ezért logikus és felemelő volt számomra, hogy az írók kit küldtek ellenébe. De itt említhetném Rackham egyik epizódbeli kapitány ellenfelét is, az is kiváló figura – kiváló alakításban. Ha önmagában a történet nem lenne eléggé magával ragadó és fordulatos (de az!!!), a Fekete vitorlákat már csak a karakterei miatt is érdemes lenne nézni. De szerencsére a kincsvadászat és a nassaui (no meg a charlestowni) események miatt a sorozat erősen két lábon áll: első osztályú hatalmi játszmák, kiváló szereplők közötti kapcsolati hálóval – egy bámulatos korrajzú háttér előtt. Mert azt mindenképp meg kell jegyezzem (megint), hogy az 1700-as évek világában, akár a tengerparti bűntelepen, akár Londonban, akár a tengeren, akár Charlestownban járunk, minden egyes díszlet, minden egyes CGI tökéletesen kivitelezett és autentikus.

Csupán két apró dolog van, ami menet közben icipicit zavart: az egyik Flint múltjában keresendő, konkrétan a barátjához fűződő viszonya. Ugyebár alapból nem szeretem az ilyet, ráadásul nekem végig totál más irányba terelődtek a feltevéseim, az egész „viszony” kettejük (hármójuk) között, a fordulat és annak következménye kissé… erőltetett volt. A másik meg egy másik triumvirátus, a bordélyházi banda: nos, ott is nem kicsi izzadtságszagot éreztem ( , amennyit hancúroztak, nem csodálom), ahogy összekavarták a szálakat… Anne esetében feltétlenül. Valahogy az eddigi rejtélyes kalapos, könyörtelen gyilkos fura volt azokban a helyzetekben látni… egyáltalán nekem a kalap (és ruha) nélküli Anne valahogy kilógott a sorból. Persze, mondhatni azt, hogy túl prűden nézem az egészet, de ez nem így van – csupán a hatásvadász és/vagy polkorrekt szexet nem komálom a képernyőn. Márpedig akad bőven, még akkor is, ha a sztori összetettségével fordított arányban csökken is a számuk.




90%



.

R2-D2 írta:

Mustang

A gála előtt a Mustangtól tartottak a leginkább, mint vetélytárstól a szakavatottak: 5 török lány történetétől, akik az adott kultúra bigott sajátosságai miatt kénytelenek szembeszállni a hagyományokkal és kénytelenek menekülni a rájuk erőltetett házasságkötés elől. Pontosabban még csak nem is menekül mindegyik, van, amelyik megtalálja a helyét a felnőttek világában, a többire viszont a megaláztatás, kikényszerített házasság, szüzességi vizsgálat – és a lázadás vár. Ez utóbbi története valójában a film, mégpedig a legkisebb lány, Lale szemszögéből, aki tulajdonképp a legkevésbé sincs kitéve az egész procedúrának, mégis pont ő lesz az, aki a forradalmi változást elhozza a török család életébe.

Értem, hogy maga a téma kiemelten fontos, hogy fel kell hívni a világ figyelmét arra, ahogy vannak a Földön még olyan országok és közösségek, amiknek hagyományai megragadtak pár évszázaddal ezelőtti szinten – de ezt szerintem nem egy bájos ifjúsági filmbe kellett volna csomagolni. Túl aranyos és semmilyen lett a mozi, aminek – ha igazából alaposan belegondolunk – még a témája sem annyira egetverően durva. Ha már Kelet és iszlám… hol van ez az iszlám (állam) nőkkel való bánási módjától, s hol van ez mondjuk az indiai, arab, csoportos erőszakolásos dolgoktól? Igazából két dolog lehetséges: vagy én vagyok bunkó és érzéketlen és abszolút nem fogékony erre a témára, vagy egyszerűen a film nincs jól összerakva, hogy a felszínes gyerekessége alól elő tudjon törni bármilyen erővel is a komor mondanivalója…

Nekem a Mustang egy kifejezetten kellemes képi világú, nagyon aranyos kislányokat felvonultató mozi, néhány nagyon jó beállítással, kevés igazán hatásos jelenettel. A mondanivalója meg nem volt újdonság, a drámaisága meg nem jött át (már ha volt egyáltalán ilyen tervben): egyszerűen nem tudtam sem igazán felháborodni, sem megdöbbenni a látottakon. Ugyanakkor egy kellemes filmet láttam, ismét jártam egy idegen kultúrában, ismét megismertem egy új ország filmjét – erre mindenképp jó volt, de amúgy nem maradandó élmény. Tudom, hogy első blikkre többet adtam rá, de így, átgondolva és kifejtve csak:

75%

Azzal a "pár évszázaddal" már a múltkor is túlbecsülted a két kultúra közti eltérést .

Látatlanban egyelőre azt tudom mondani, hogy valószínűleg azért csomagolták ifjúsági filmbe, hogy a dolog ártatlanságával, játékosságával álljon kontrasztba a következmény. És hogy hol van ez a fundamentalista iszlám nőkkel való bánásmódjától? Ebben gyökerezik: a nő vagy használati tárgy, és legfeljebb annyi értéke van, mint egy lábasállatnak, vagy maga a két lábon járó bujálkodás, és ha nem kényszerítik erős korlátok közé, akkor az egyetlen célja lesz az életében, hogy "ártatlan" férfiakat elcsábítson, megrontson. Ha meg már a démon hatott a férfira, nehogy már csorbítsa annak tekintélyét azzal, hogy nemet mond.

Ebből a filmből így leírás alapján talán kevésbé, de ilyenkor látszik, hogy ez mennyire nem a vallásról meg az erkölcsről szól, hanem a hatalomról és az irányításról, leginkább a férfiak hatalmáról és irányításáról. Hirtelen a Nader és Simin vallási tudakozója ugrott be, ahol az vallási dilemma, hogy nőként meg lehet-e mosdatni a magatehetetlen öreg férfit, de az nem, hogy lehet-e hazudni egy gyilkossággal kapcsolatban...
.

R2-D2 írta:

Fekete vitorlák S2

Talán az is bizonyítja, mennyire bejött az első évad, hogy nem sokat tököltem Flint kapitány (és mások) történetének második szakaszával. Sőt, tekintve, hogy kb. két hét múlva vége a harmadik évadnak, nem is lehetett volna jobb időzítés elmerülni a Black Sails világában… egy hónapon belül meg lehet nézni mindhárom évadot. Úgy néz ki, a március a kalózok hónapja lesz ezentúl nálam.

Ha önmagában a történet nem lenne eléggé magával ragadó és fordulatos (de az!!!), a Fekete vitorlákat már csak a karakterei miatt is érdemes lenne nézni. De szerencsére a kincsvadászat és a nassaui (no meg a charlestowni) események miatt a sorozat erősen két lábon áll: első osztályú hatalmi játszmák, kiváló szereplők közötti kapcsolati hálóval – egy bámulatos korrajzú háttér előtt. Mert azt mindenképp meg kell jegyezzem (megint), hogy az 1700-as évek világában, akár a tengerparti bűntelepen, akár Londonban, akár a tengeren, akár Charlestownban járunk, minden egyes díszlet, minden egyes CGI tökéletesen kivitelezett és autentikus.

90%

Így utólag én mondom, hogy még azzal a 8,5-lel is alulpontoztam .

Láttam már a harmadik évadból pár előzetest, és bár a sztoriból nem derült ki semmi (mert ez lenne a fő kérdés: az eddigiek után nagyon rosszul esne, ha a sakktábla legyalulása miatt az eddigi szervezkedős-manipulálós téma Flint bosszúvágya és reményvesztettsége miatt szimpla vérengzésbe csapna át...) az biztos, hogy egy fitymáló megjegyzésem sem lesz a CGI-re ...
.