R2-D2 írásai 1.0

.






Kon-tiki





Arzo barátom már tavaly is ajánlotta ugyan ezt a filmet, de mivel semmit nem tudtam róla, s a promokép is inkább egy az A Bounty lázadói szerű mozit sejtetett, különösebb hangulatom nem volt belevágni. Aztán a legutóbbi kutakodásomkor meglepően tapasztaltam, hogy a 2012-es idegen nyelvű Oscar mezőnyben is felbukkant a film, így viszont már az együttes hatások elkerülhetetlenné tették, hogy magam is utazzak Peruból Polinéziába… és közben szégyellem is magam, de én erről az expedícióról semmit sem tudtam. Még film közben sem – bár furcsa volt néhány dolog – igazából a vége főcím alatt világosodtam meg, hogy a Kon-Tiki egy valós történetet megfilmesítése, egy valós felfedezőút lehető leghitelesebb módon való filmre vitele.

Thor norvég kisfiú. Borzasztóan kalandvágyó, igazi rosszcsont kölök – hát nem rámegy a befagyott tó közepén úszkáló jégtömbökre??? Persze, hogy beleesik. Meg persze, hogy kihúzzák – hisz főszereplő nélkül nehéz filmet csinálni.
Thor norvég fiatalember (mekkora poén lett volna Chris Hemsworthot felkérni a szerepre), aki éveket tölt Polinézián, megismerkedik leendő feleségével, alaposan beleássa magát a szigetvilág életébe, s bogarat tesz a fülébe az az őslakosok körében meglévő hit, hogy a szigeteket keletről, Dél-Amerikából népesítették be az inkák
Thor Heyerdalh (Pål Sverre Hagen) norvég néprajzkutató, aki a háború utáni USA-ban épp pénzt próbál szerezni expedíciójához. Kétségbeesetten próbálja bizonygatni, hogy egy szimpla tutajjal, csupán a szélre és az áramlatokra hagyatkozva ketté lehet szelni a Csendes óceánt úgy, hogy Polinéziába érkezzen meg – ahogy azt az ősi isten, Tiki is tette. Heyerdahl szinte már betegesen ragaszkodik az ötlethez, a lehető legvégsőkig elmegy, de mindenhol falakba ütközik – érdekes egyébként belelátni a történetbe a mindenkori felfedező kontra mindenkori tudósvilág szembenállását -, így egyre kisebb esélye van rá, hogy elérje célját. Pedig már önkéntes csapata is van, egy meglehetősen lelkes, de totál amatőr társaság, akik éppúgy nem konyítanak a hajózáshoz, mint az expedíciót vezető, de úszni nem tudó Heyerdahl. Aztán egy zseniális húzással – hogy ez valóság volt-e, vagy sem, nem tudom- mégiscsak útra kel a kis csapat, a mozi pedig ezen fél órás felvezető után magának az útnak a története.

Qrva jó volt. Néztem és nem tudtam kiverni a fejemből a Pi életét, meg a Kapitány és katonát. Hangulatában, stílusában ezekhez áll legközelebb az egész, borzasztóan erős vizualitással. Ezen nem is feltétlenül a hibátlan CGI-t értem, sokkal inkább azt a hangulatot, amit a 101 napos út az óceánon tud kelteni. Ahogy a sokadik napon már kinéznek az utazók, a forróságot, a vihar képeit, a cápákat, bálnákat – az ÓCEÁNT magát. Néhány borzasztóan jó kamera beállítás is feltűnik a moziban (no meg néhány sablonosan jól ismert is), a kalandok sora pedig egészen kiválóan van adagolva. Az eredeti történetet olvasva nem is egy, hanem két viharjuk volt – e tekintetben még visszafogottak is voltak a készítők -, persze a cápatámadások valódiságát, az események felturbózását meg lehet kérdőjelezni, de azt hiszem, minden tűréshatáron belül maradt. Az izgalomfaktor tökéletes, ráadásul néhány baromi jó poénnal megspékelve: gondolok itt a papagájra, meg a paradicsomleves porra…

A nagy kalandot és a történelmet azonban emberek írják. A Kon-Tiki egyik legfőbb erénye – hitelessége mellett – az, hogy belemegy azon megkerülhetetlen tények a bemutatásába, hogy 6 férfi 100 napig összezárva az óceán közepén milyen pszichés átalakuláson megy át. Úgy, hogy az expedíció jó ideig a kilátástalanság felé halad. Nagyon tetszett, ahogy a bizalmatlanság kezdett kialakulni, ahogy a lázadás csírája kezdett kihajtani. Ahogy Heyerdahl eszement mániákussága véget vetett ennek… ahogy a nagy bajban a 6 ember mégis élete kockáztatása árán képes megmenteni a másikat. Külön tanulmány, hogy mennyire kell egy felfedezőnek betegesen szenvedélyesnek lennie. Mennyire kell hinnie saját igazában, létrejöhettek volna-e nagy felfedezések ezen erőszakosság és kitartás nélkül. Mennyire marad magányos a kaland kitalálója az útja során és végén (itt is jól lejött ez, amikor partot értek), mennyire törvényszerű ezeknél az embereknél, hogy MINDENT képesek feladni álmukért. Icipici hasonlat e tekintetben az Interstellarhoz is van, bár végeredményben teljesen más a dolgok lényege és kicsengése. A hajó, a 100 nap összezártsága (kevés ember idegen szituban) kiválóan működik, a természetfilmes képek mellett ez adja a mozi velejét.

Az, hogy aztán mégsem „fostam le lábamat” tőle, annak két egyszerű oka van. A legfontosabb: túl hosszú a film, pontosan túlságosan sokszor van emberek révedezésén időző kamera (főleg Heyerdahlén), túl sokszor éreztem azt, hogy egy kép, jelenet túl sokáig tart. Mintha a rendező beleszerelmesedett volna a tájba, az útba, a hajóba – és nem lett volna képes elengedi azt. A kimondottan jó akciószekvenciák között néha bizony túlságosan leül az egész, még csak dialógusok sincsenek, csak a képek. Egyszer-egyszer még csak elmegy, de végig már zavaró volt: értem, hogy alapban nem egy akciófilmről beszélünk, de a sok belassulás miatt még csak kalandfilm sem lett. Dráma ugyebár lehetne, a közösség önmagában kiváló forrás hozzá, de az sincs túlbonyolítva – az viszont külön jó pont, hogy végig nem lehet tudni, ki éli túl az utat. Valahogy azt éreztem, egy természetfilmet nézek némi kaland beütéssel: valószínűleg az élet ugyanilyen lenne – csupán hozzászoktunk a filmeken az élet sűrűbb kivonatához. Megint vissza kell kanyarodnom a már más filmeknél előhozott paradoxonhoz: eyg kis hollywoodiság jót tett volna a filmnek. A másik, ami ugyan lényegesen kevésbé zavart: ahogy a keleti filmeknél általában, a végére itt sem tudtam már, ki kicsoda. A 100 napos szakáll alatt eltűntek az arcok és néha fogalmam sem volt, melyik karakter mit csinál…

Mindezek ellenére nagyon bejött. Kétségkívül egy lassú, de kimondottan hangulatos mozi egy nagy norvég felfedező útjáról, egy hajóról, ami útnak és hajónak saját múzeuma is van Osloban.



80%


.

300 - A birodalom hajnala

Sem időm, sem kedvem nincs írni róla mégegyszer. Másodszori nézésre azért jobban tetszett - az ember már tudja, milyen hülységet kap -, de továbbra is marad a 60%-os első értékelés.

Nem volt rossz, néhány korábbi ökörség fel sem tűnt, valahogy az egész történet ezekkel az időugrásokkal, párhuzamos cselekményekkel most jobban bejött. Valóban megtaláltam benne a 300 feelinget, a képi világ továbbra is tetszik, viszont a csataló és az egész jelenet eszméletlen gáz.

Mindegy, másfél órára jó volt, meg úgyis az lesz, hogy minél többször látom, annál jobban befogadom majd.

R2-D2 írta:

Kon-tiki

Mindezek ellenére nagyon bejött. Kétségkívül egy lassú, de kimondottan hangulatos mozi egy nagy norvég felfedező útjáról, egy hajóról, ami útnak és hajónak saját múzeuma is van Osloban.

80%

A Kin-Tiki meg Heyerdahl neve is ismerős volt, mert a szüleim polcán ott volt a könyve, de addig már nem jutottam el, hogy el is olvassam. Talán majd a film .

A "paradoxon" egyébként nekem egyre inkább csak látszólagos: Hollywood körén kívülről nézel filmeket, hogy ne legyenek annyira hollywoodiak, aztán hiányolod belőlük ugyanezt . Persze nem ugyanazokat a vonásaikat...
.

Niwrok írta:

A "paradoxon" egyébként nekem egyre inkább csak látszólagos: Hollywood körén kívülről nézel filmeket, hogy ne legyenek annyira hollywoodiak, aztán hiányolod belőlük ugyanezt . Persze nem ugyanazokat a vonásaikat...
.

Ezzel még nekem is békülnöm kell, de sokszor érzem a Hollywoodon kívüli filmeket túlságosan "száraznak". Mondjuk most a konkrét esetben arzo is egyetért velem.

R2-D2 írta:

Ezzel még nekem is békülnöm kell, de sokszor érzem a Hollywoodon kívüli filmeket túlságosan "száraznak".

Naná, mert nem egy profi stáb szerkeszti és polírozza azokat "tudatosan tervezett médiapiaci termék"-ké .
.

Niwrok írta:

R2-D2 írta:

Ezzel még nekem is békülnöm kell, de sokszor érzem a Hollywoodon kívüli filmeket túlságosan "száraznak".

Naná, mert nem egy profi stáb szerkeszti és polírozza azokat "tudatosan tervezett médiapiaci termék"-ké .
.

Nos ha már így szóba kerültem a témával kapcsolatban
Ezt a filmet valóban kicsit "száraznak" éreztem minden pozitívuma mellett, egy kis pörgősség és talán némi látvány is kívánkozott volna.
Persze kérdés, hogy a mostani amerikai filmek látványorgiaszintjére szocializálódott, eltorzult elvárásaim mondatják-e ezt, vagy valóban döcögősebb volt a kelleténél.
A könyv mindenesetre már 20 évvel ezelőtt magával ragadott, akkor azon nem éreztem a lassúságot. Persze azóta sok víz lefolyt a Dunán.
Az északi készítésű filmekre amúgy sem jellemző a rohanás, adódik az ő lassabb és nyugodtabb életmódjukból is feltételezhetően.
Itt talán az a kontraszt jött ki, hogy a rendezés és a cselekményben részt vevők északi területről származnak, míg maga az esemény egy trópusi környezetbe helyeződik
és annak a temperamentuma, lendülete mégsem jelentkezik. Mintha feltálalnának egy közismerten gazda ízvilágú, fűszeres ételt az íze mégis a vízben főtt krumpliéra emlékeztetne.
Ezt a fajta lassú párbeszédes, sok kommunikációs szünettel tűzdelt menetet azon filmeknek nem is szoktam felróni melyek mondanivalójukban is indokolttá teszik (pl. Kundun, Tavasz, nyár, ősz, tél és tavasz).
A Kon Tiki kicsit művészfilm beütésű kalandfilm és ez zavart okozott nálam.

arzo írta:

A Kon Tiki kicsit művészfilm beütésű kalandfilm és ez zavart okozott nálam.  

Ez jó.

.





47 ronin




Nem tudom, mi a jobb… Ha totál fogalmatlanul ülsz be egy filmre, semmit nem tudsz történetéről, valósághoz való viszonyáról, szimbólumrendszeréről – és így messze az elvárásaid alatt teljesít, vagy ha kicsit utána olvasol, felkészülsz belőle, esetleg ismered az adaptáció alapját is, és tudod kötni valahova az egészet. Az mindenestre tény, hogy ha az első esetben is működik valami, akkor az nagyon tud működni, az időtálló filmmé válhat, míg a második esetben talán jogosan úgy érzem, rásegítés kell a tetszési index jobb eléréséhez. Nálam egyébként az utóbbi általában a filmek újranézésénél fordul elő, az első benyomás után beszerzett információk birtokában máshogy tudok tekinteni egy filmre – ahogy ez most a 47 Roninnal is megesett.

Egy éve nem voltam tőle elragadtatva. A legjobban Athur Koestler szavai ugrottak be róla: "minden nyugati norma szerint az eszelős őrület megtestesülése". Nem tudtam helyére tenni ezt az egész öngyilkos hajlamot, az egész idióta tömeges halált, s annak a jelentőségét. Sem a rohamsisakot a fején hordó shogun mindenhatóságát, hisz abban a korban azért jóval könnyebben el lehetett volna  tűnni nyomtalanul és büntetlenül. Zavartak ezek az idegen, múltbéli kultúra számomra idegen elképzelései, a becsület ily mértékű önpusztító megnyilvánulása - amihez ráadásul egy szintén totál idegen fantasyvilágot csaptak hozzá – így szinte törvényszerű volt, hogy anno a film felemás érzéseket keltsen. Hiányoltam belőle a vért, ugyan milyen már, hogy egy kardcsapásnál egy deci vér sem fröccsen… a megelevenedett történelmi háttér,  a díszletek, a színészek pedig hiába voltak kiválóak, az egész nem állt össze egy értelmes képpé. Egészen mostanáig.

A 47 ronin története a japán folklór egyik legismertebb, legjelentősebb tényezője. „Az eset a busidó előírta viselkedés kvintesszenciális példája, a legjapánabb történet, amit tán megőriztek emlékükben.  A roninok vezetőjét, Óisit a japán közgondolkodás azóta is a legkarizmatikusabb férfinak, a beosztottak által rajongásig imádott főnök prototípusának, valóságos napóleoni figurának látja.” Ha valakit érdekel, utána tud járni a valós történetnek, meg tudja nézni, mennyi köze van a filmnek a valósághoz – nos, alapjaiban megőrizte azt. Ugyanakkor nem lenne amerikai az alkotás, ha nem nyúltak volna bele rendesen, ha nem csavartak volna rajta rögtön kettőt is: az egyiket magával Kai karakterével, a másikat meg a fantasy elemek beépítésével (részben Kain keresztül). Talán épp ezért rengeteg netes ítésznél kiverte a biztosítékot a film, a legtöbben épp az eredeti mondanivaló kiherélését emlegették föl (nekem meg pont abból volt először sok).

Kai (Kenau Reeves) egy félvér kisfiú, akit menekülés közben talál meg Asano nagyúr és szamuráj csapata. Asano meglát valamit a fiúban (talán pont annak démoni voltát), amit a többiek nem, és magához veszi – elkülönítve, de felneveli. Kai aztán szinte teljesen magába szívja a japán (és szamuráj) eszmét, de soha nem adatik meg neki, hogy emberszámba vegyék – egészen az ura halála utáni bosszú szervezésének kezdetéig. A mozi nagyjából hűen követi Asano büntetését, a roninok egy éves száműzetését, majd a támadásukat, győzelmüket. E tekintetben a mozi akár egy első osztályú bosszúfilmnek is tekinthető – pláne, ha át tudjuk érezni, mit is jelent önmagában roninnak lenni. A gazdátlan szamuráj bosszúja ura árulóján európai szemmel talán furcsa lehet, talán be sem tudná mindenki fogadni – talán épp ezért kellett felhígítani Kai karakterével, a sárkányokkal és a démonokkal. Megmondom őszintén, első nézésre csak passogtam, mit keres a filmben sárkány, szarvasagancsos orrszarvú, boszorkány meg fül nélküli pap. Kis kutakodás után aztán rájöttem, hogy ezeket nem beszívott látványtervezők találták ki, hanem ezek a figurák kivétel nélkül megtalálhatóak a japán mesevilágban, külön nevük és történetük van, talán még annak az óriásnak is, akivel Kai rabszolgaként harcol… így viszont, tudva ezeket, máshogy tekintek a kész filmre, értékelem azt a tiszteletet, amit a sztori hollywoodiasítása mellett is érezni a mozin.

Talán igaz az az álláspont, hogy a japánoknak túl amerikai lett, japánon kívülieknek meg talán túl japán. Magam részéről egyre inkább egy nagy ívű, történelmi alapokon nyugvó kaland – illetve fantasy filmként tekintek rá, úgy pedig messzemenőkig megáll a lábán. Nem az első és nem is az utolsó ilyen nézőpont, ami segít egy filmet átértékelni - mert bizony nem szégyellem bevallani: másodszori nézésre kimondottan tetszett az egész. Tetszettek az akciók, jó volt a fantasy vonal (tán még kevés is), most már át tudtam érezni a szepukkukat is. A színészeket amúgy is bírom, kedvenc Neo-m mellett egy gyerekkori imádott karakterem, Shiro az Üzenet az űrbőlből (Hiroyuki Sanada) is feltűnik Oishi szerepében. Maga az egész 1701-es Japán, amit képernyőre varázsltak, nagyon bejött, én nem osztom azt a véleményt sem, hogy gagyi lenne a CGI. Lehet, hogy szégyen, de én már arra sem emlékeztem, hogy ezt nálunk forgatták – így meg még többet ér az összes díszlet és látvány. Másodszorra kimondottan jól szórakoztam rajta, amit egyáltalán nem érzek kényelmetlenek. Van olyan film, ami másodszorra sem működik… ez igen. Sőt. A sokak (köztük magam) által kritizált vértelenséget is teljesen átértékelem – e tekintetben adja magát a párhuzam a Karib tengerekkel -, s ami még egy éve zavart, annak most kimondottan örülök. Meg tudom mutatni a filmet a gyerekeimnek… egy bizonyos szituban ez pedig lehet épp oly fontos, mint a levágott fejből csöpögő vér.  

S még valami: aki nem venné meg lemezen, annak egy kis info: a kimaradt jelenetek között két érdemleges is van, ami simán benn lehetne a filmben. Az egyikben Mika próbálja megmérgezni Kirát, de az megsejti a dolgot és majdnem egy kisfiúval itatja meg a mérgezett teát, a másikban meg Oishi először megveszi Kai-t, s csak utána harcolnak.

Mea culpa, nekem ez most bejött. Jó passzban talált, jó minőségben.




80%




.

.





Tigrisek földjén





Ez qrva jó volt… egy évtized után is qrva jó volt. Már a múltkori az A fülkénél elhatároztam, hogy újranézem azt a filmet, amiben megismertem és megszerettem Colin Farellt, csupán meg kellett várnom, míg befut az USA amazonról mindösszesen 7!!! dollárért vett BD: régió függetlenül, magyar szinkronnal és felirattal. Ennyi pénzért mindenképp megéri, olcsóbb, mint itthon egy DVD, az viszont tény, hogy olyan óriási minőségjavulást nem hozott, mint amire esetleg a formátum miatt számíthat az ember.

Tigerland volt a neve annak az amerikai kiképzőbázisnak, ami kb. a 60-as évek végétől a 70-es évek elejéig működött Fort Polkban, Louisiana államban. Ez volt az utolsó felkészítő állomás az újoncoknak a vietnámi bevetésük előtt – a louisianai mocsárvidék ideális környezetet biztosított a távol-keleti hadszíntér reprodukálására (érdekes, mozink csupán utolsó 25 perce játszódik itt, addig egy átlagosabb táborban vagyunk). Mégpedig 1971-ben, mikor a vietnami háború már elveszett – ezt gyakorlatilag mindenki tudja, még a tisztek is -, mégis, a halálba készülődés tovább folyik: az újoncok nagy része besorozott katona, néhányan azonban önkéntesek, menekülnek a családi, pénzügyi problémáik elől. Szegények nem is igazán gondoltak bele, mivel jár a kiképzés, igazából mivel jár maga háború és a katonaélet, így szinte törvényszerű is lesz majd a film alatt néhány baka összeomlása. Ha azt nézzük, tényleg még mindig jobb amerikai földön ennek bekövetkezése, mint mondjuk éles helyzetben Namban (ahogy a moziban nevezik), viszont a kedves kiképzők mindent meg is tesznek azért, hogy a gyenge jellemek kibukjanak. Az már megint más kérdés, hogy utána a seregnek blama-e és mekkora blama hazaküldeni ezeket a fiúkat, de mindenestre gondolom tényleg jócskán volt „elhullás” a tréning alatt.

Roland Bozz (Colin Farell) nem egy átlagos katona. A mozi azzal indít, hogy épp kiengedik a fogdából, ahova sokadik függelemsértése miatt került. Ő maga a megtestesült rém, minden kiképző rémálma. Az ember, akit nem lehet megtörni: gyakorlatilag mindenkinek a képébe vigyorog. A fizikai megterheléstől, verésektől ugyan kikészül, de akkor is pofán röhög mindenkit, ugyanakkor kívülről fújja a szabályzatot, tökéletesen tisztában van jogaival. Nos, ő a Tigrisek földjén központi szereplője, s azt hiszem, nem mondok nagyokat, de ő maga a FILM. Egyszerűen zseniális az, ahogy egy karakter és a köré épített humoros és drámai események képesek elvinni a hátukon egy egész háborús filmet – egy olyan háborús filmet, ahol tulajdonképp el sem jutunk a háborúba. Bozz a maga pimaszságával már az első perctől mosolyt csal az arcunkra, egy igazi, „hithű” pacifista jelleme bontakozik ki előttünk. Egy olyan emberé, akinek jól felfogott egyéni érdekei mellett zajlik az élete, a „minél kevesebb barát, annál kevesebb gyászolandó ismerős” elvét nagyon sokáig betartva egyedül tervezi a lelécelést a táborból. Mert erre megy ám ki az egész: Bozz mielőbb próbál lelépni, addig meg csak túlélni…

A baj (számára) akkor kezdődik, mikor is néhány társát túl közel engedi magához – a krumpli pucolós jelenet hisztije először fura is, de aztán Bozz jellemfejlődésének fontos fordulópontjává válik. Baj, mert a rejtegetett, háttérbe szorított emberiessége, vezetői készsége előtör, néhány balhéja után pedig a sitt helyett a szakasz élén találja magát – természetesen az elengedhetetlen hatalmi konfliktusok, alfa-hím küzdelmek árán. Az első percek önző és szemtelen katonájából egy kibaszott jó figura lesz közben, aki mindent megtesz a gyengékért, középső ujját mutatja a felettesének, de hihetetlenül is profin lő (ha akar). Egy pillanatra beugrott, mire ment volna Bozzal Jesupp ezredes az Egy becsületbeli ügyben, vélhetően infarktus lett volna a vége…viszont akkor, abban a moziban Santiago közlegény  talán túléli. No, ilyen ember Bozz, hihetetlenül jó figura, akiért az egész mozin keresztül tudunk szorítani: az egyik legjobb filmes karakter, akit valaha láttam, Colin Farell  - az akkor még tejfelesszájú Colin Farell - zseniális alakításában. A Tigrisek földjén gyakorlatilag minden perce élmény, amit vele töltünk el a képernyőn, úgy vagyunk a háborúban vele, hogy valójában egy pillanatig sem vagyunk ott.

És az egészre nekem még feltette a pontot Wilson közlegény, Bozz filmbeli ellenfele: akkor, mikor először láttam a filmet, még nem ismertem a srácot, de most már kéjes vigyorral néztem Shea Whighamet, a Gengszerkorzó Eli Thomsonját. Mindig is többet jelent nekem egy film, ha egy máshol megkedvelt szereplő tűnik fel egy szerepben – itt ráadásul egy rövidebb szcénában még egy Gengszterkorzós fazon, a szesztilalmi ügynök, Van Alden (Michael Shanon) is tiszteletét teszi. Ilyenkor mindig széles vigyorra görbül a szám, a Bozz dumája és tettei miatti alaphelyzetben meglévő mosoly meg most még szélesebbre görbítette azt. Zseniális a két férfi párharca, Bozz hidegvére, Wilson őrülete – az Ember, aki azért megy Namba, mert ölni akar vs. a Pacifista – a mozi drámai élét ez adja. Nehogy túl unalmas legyen már a cinizmussal megtámogatott háborúellenes propaganda, nehogy valaki azt mondja, milyen film ez már, ahol nincs is harc. Van. Csak nem az, amire gondolni lehet. Joel Schumacher ez esetben kiváló érzékkel találat meg a kezdő színészeket, kiváló érzékkel keverte a stílusjegyeket, és az Összeomlás, az Egyenesen át (hamarosan újranézve) után egy újabb maradandó alkotást tett le az asztalra. Még akkor is, ha ismertségben ez sem váltotta meg a világot – inkább megmaradt a filmrajongók becses kincsének.

Most, hogy visszagondolok, nem tudok olyan momentumot mondani a filmből, ami ne tetszett volna. A hangulat, a kiképzés (s némileg a háború) nagyon el van találva. A díszlet, háttér, környezet szintúgy, semmi eszement túlzás nincs a moziban – tényleg ilyen lehetett egy kiképzés anno. A film humoros cinizmusát már dicsértem eleget, mint ahogy a drámát és a színészeket is. Azon talán el lehet gondolkozni, önmagában Bozz léte mennyire életszerű egy hadseregben, de tekintve, hogy akkor a vietnami háború ekkor már úgyis veszett fejsze nyele volt, talán még hihető is. Mindenestre egy olyan figurát személyesített meg, amilyen mindegyikünk szeretne lenni hasonló szituban. Csak kevesünknek sikerülne…

S még valami: a finálé képeit látván nem megy ki a fejemből a Let the sunshine in. A dallama és annak képei…


95%


.

R2-D2 írta:

Tigrisek földjén

95%

Nagy kedvencem a film. Lehet, nekem is ideje lenne újranéznem. Kár, hogy Farrell neve később a mellényúlásokkal forrt össze.

.





Az utolsó szamuráj





Talán nem olyan meglepő, hogy a múltkori 47 Ronin után kíváncsi voltam a másik „amerikai Japán” filmre, a filmre, ami már hónapok óta ott lapult a polcon BD-n, újranézésért esedezve. Kíváncsi voltam - különösen a Kenau film tükrében -, hogy valóban annyival nagyszerűbb-e a Cruise film, mint ahogy az emlékeimben él. Mert bizony nem mostanában volt, hogy utoljára láttam, de egy dolog kegyetlenül megmaradt emlékeimben: mikor 11 éve jöttünk ki a moziból, a lovasrohamra akkor azt mondtam: „Ez nem háború volt, ez mészárlás”.  De nem is igazán akarom őket hasonlítgatni, mert egyszerűen nem is egy súlycsoport a kettő: az Az utolsó szamuráj egy másik szint, kategóriájában feledhetetlen élmény – egy olyan nagyszabású, hollywoodi történelmi produkció, amiben van idő az akciójelenetek mellett elég mélyen elmerülni egy nép történetébe, kultúrájába a nép közé keveredett idegen nézőpontján keresztül. Így lett az egész egyfajta „Szamurájokkal táncoló” - a híres Kevin Costner film talán a legjobb viszonyítási alap -, egy távol-keleti „szandálos film”, kardokkal és kimonóval, szakéval és szepukkuval.

Ha valaki nem látta volna - ez így, 11 év távlatából talán eléggé meredek kijelentésnek tűnik, de hát mindig vannak ifjak, akiknek érdemes egy-egy qrva jó régi filmet ajánlani -, az Az utolsó szamuráj még csak nem is Japánban kezdődik. Nathan Algren (Tom Cruise)egy amerikai alkoholista fasz(i), aki belecsömörlött a polgárháborúba, az értelmetlen gyilkolászásba és természetesen(?) képtelen józanul szembenézni saját démonaival is. Helyette fegyvereket népszerűsítő előadásokon lép fel, kvázi cirkuszi bohócot csinál magából – akárcsak Amerika kapitány, vagy az A dicsőség zászlaja hazatérő hőse. Úgy látszik, Amerika már csak ilyen, tele van lelki sérült katonákkal, akiknek kötelező az ivászatba és a porondra menekülni… a mozi tehát két meglehetősen idegesítő klisével indít. Ha a kontinensen maradna a történet, talán foghatnánk is a fejünket, hogy egy újabb milliószor látott katonadrámát látunk – azonban nagyon hamar áthajózunk Japánba, onnantól meg egy új film kezdődik.

Új film azért, mert Japán (egyáltalán az egész Kelet) varázsa már az első percektől lenyűgöz. Ahogy Algren megérkezik, ahogy kapcsolatba kerül a homlokegyenest más kultúrával, erkölcsi értékekkel rendelkező néppel, az nekem nagyon tetszett. Az alkoholista fickóból kiképző százados lesz, akinek az a feladata, hogy a szedett-vedett , főként parasztokból és kézművesekből álló sereget a félelmetes Kacumoto (Ken Watanabe) és szamurájai ellen készítse fel: természetesen az első ütközet csúfos kudarccal végződik, Algren pedig az ellenfél fogságába kerül. Az egész esemény egyébként az úgynevezett Satsuma felkelés (átírt) krónikája, a becsület és az ősi japán felkelése a nyugatisodó császársággal szemben – s mint olyan, bennem alapban is rengeteg gondolatot ébresztett, mindamellett, hogy ittam a képernyőt egy új történelmi ismertre vágyva. Az Az utolsó szamuráj a kiváló akciójelenetek mellett ugyanis hiteles tablót tár elénk a becsület katonái korszakának végéről, egy olyan lázadásról, ahol a múlt és a konzervativizmus lázadt fel az idegen érdekek és befolyás ellen. Ha megerőszakolom a történelmi párhuzamot, talán még az István vs. Koppány párhuzam is felsejlik: a jelen ismeretében ugyanakkor elvitathatatlan tény, hogy Japán jobban járt az új úttal, amire ekkortájt lépett (s talán hazánk is). Szóval a mozi egyik legfontosabb „szála”, nézőpontja számomra önmagában az egész modernizáció és annak szükségessége: az ősi rend képviselői a maguk mérhetetlen tisztességével mennyire is voltak akadályai a szigetország fejlődésének. Hogy bukásuk, vereségük törvényszerű volt, ugyanakkor már itt (pontosabban itt is) felsejlett a pénz, hatalom végtelenül agresszív és kegyetlen politikája. Omamura (Masato Harada) képében…

Egyébként, ha csupán ennyi lenne a film, nevezetesen egy felkelés és annak leverése, engem már az is megvett volna kilóra. De nem, nem ennyi: azzal, hogy Algren a szamurájok fogságába kerül, a filmnek jó egy órája van arra, hogy elkalauzoljon minket ebbe a világba. Zseniális, ahogy Algren beilleszkedésén keresztül feltárul az egész világ, ahogy kinyílnak a kapuk, ahogy a piás/depis katonából egy igazi szamuráj lesz. Az elvonókúrára meg már totál nem is emlékeztem, de nagyon jól illusztrálja azt a testi-lelki megtisztulást, amin Tom Cruise figurája keresztülmegy. Kacumoto és Algren kapcsolata a milliószor elcsépelt „tiszteld az ellenséged” közhelyből kiindulva egy csodálatos barátsággá alakul - e tekintetben a baromi rég látott Kedves ellenségem című sci-fi ugrott be -, ami aztán a végére egy felemelő, kegyetlen jó ütközetben csúcsosodik ki. Igazi, könnyfacsaró drámával, olyan szinten, hogy a fináléra a Császár termében már nem is marad könnye az embernek. A tél, amit Algren a faluban eltölt, sokkal többet és mélyebbet ad a szamurájlétből, mint a 47 Ronin csoportos szepukkuja, az idegen befogadása és felkészítése, a két kultúra egymásra hatása borzasztó mély tartalommal bír számomra. Ebből következik, hogy a mozi azon, lassabb, eseménytelenebb fejezetei, ahol épp nem kaszabolják egymást, nekem legalább akkora varázslatot adtak, mint egy-egy akciójelenet.

Azokból pedig azért jócskán akad. A koncepció tökéletesen működik, Edward Zwick rendező nagyon jól eltalálta az arányokat az egyéni drámák, a jól megkoreografált kardozós, harci jelenetek és Japán politikai és kulturális viszonyainak bemutatása között. Külön dicséret, hogy a moziba becsempészett szerelmi szál annyira szép, visszafogott és japános, hogy tökéletes kiegészítője a filmnek, de egyáltalán nem csöpög a nyáltól. Az egész környezet (ahogy amúgy a 47 Roninnál is) szenzációs, ott vagyunk 1877-ben japánban, szinte érezzük a cseresznyefák illatát, és érezzük a botütéseket a hátunkon. Legnagyobb örömömre itt is felbukkan Shiro az Üzenet az űrbőlből (Hiroyuki Sanada) , ismét csak egy szamuráj képében – így lesznek az űrsuhancokból szamurájok -, de igazándiból az egész csapat, a falu komplett lakossága a szívünkbe tudja magát lopni. Nemkülönben az a Timoty Spall, aki legutóbb Bob Boruchowitz volt az Upside Downban, de nekem (a HP filmek mellett) mégiscsak az A király beszéde Churchilljaként maradt igazán emlékezetes. Az egész kompánia, a mozi minden egyes figurája kiváló, ahogy maga a film is az. Hatalmas élmény volt újra elővenni, ráadásul – erre jól emlékeztem – ez is egy olyan filmecske, amit simán mutathatok a gyerekeknek. Most még ugyan nem értik a mögöttes tartalmat (az maradjon meg felnőtt korukra), de egy baromi jó akciófilmet tudok nekik mutatni, explicit erőszaktól mentesen, hitelesnek tűnő korrajzzal. Ez pedig nagy dolog, mert jó pár olyan film, sorozat van mostanság, aminek hangulata, korrajza (még ha története nem is feltétlenül) akár tanítható is lenne, de a beleerőltetett erotika és brutalitás miatt nem alkalmas erre.



100%



.

R2-D2 írta:

Az utolsó szamuráj

Hatalmas élmény volt újra elővenni, ráadásul – erre jól emlékeztem – ez is egy olyan filmecske, amit simán mutathatok a gyerekeknek. Most még ugyan nem értik a mögöttes tartalmat (az maradjon meg felnőtt korukra), de egy baromi jó akciófilmet tudok nekik mutatni, explicit erőszaktól mentesen, hitelesnek tűnő korrajzzal. Ez pedig nagy dolog, mert jó pár olyan film, sorozat van mostanság, aminek hangulata, korrajza (még ha története nem is feltétlenül) akár tanítható is lenne, de a beleerőltetett erotika és brutalitás miatt nem alkalmas erre.

100%

Egy apró szégyenfoltot kivéve ugyanazt tudnám mondani a filmről, mint te. Nekem talán a történelmi átalakulás volt már annak idején is a legnagyobb élmény, annak brutalitása, ahogy a sógunos-feudális rendszerből alig két-három generáció alatt kellett eljutni a II. világháborús szintre, és alig száz év telt el a kvarcórás-walkmanos korszakig.

A szégyenfolt pedig a császár figurája volt, a beszédhibás kis kretén, mert utáltam, hogy nem bírok nem röhögni rajta.
.

Niwrok írta:

Az utolsó szamuráj

A szégyenfolt pedig a császár figurája volt, a beszédhibás kis kretén, mert utáltam, hogy nem bírok nem röhögni rajta.

Érdekes, én a császárt teljesen helyénvalónak éreztem a film egészében, az, hogy beszédhibás lett volna, fel sem tűnt.

Azt, hogy kis kretén volt, nem vitatom, viszont szerintem tökéletes jelképe volt a középkor szerencsétlen gyerekkirályainak. Annak az abszurditásnak, ami szerte a világot jellemze hajdanán.

.





Nagy Sándor, a hódító (Ultimate Cut)




Mit is lehet mondani egy 206 perces filmre? Monumentális? Hosszú?? Unalmas? Az pedig talán a laikusnak eszébe sem jut, hogy ez még 8 perccel rövidebb is, mint ugyanennek a filmnek az előző vágása…   A Nagy Sándornak, a hódítónak eddig ugyanis négyféle hosszúságú változata van, magam részéről pedig eddig csupán csak a moziváltozathoz volt szerencsém – annak is immár 10 éve. Viszont azt fixen tudtam végig, hogy nekem ez a nagy többséggel ellentétben mindig is tetszett, de nem nagyon volt rá alkalmam, hogy az eltérő vágásokat legalább felirattal megismerjem – jó, az utóbbi időben már talán lett volna, de akkor meg elfelejtettem.

Szóval az Ultimate Cut. 39 perccel hosszabb, mint a moziban látott verzió, igazán embert próbáló feladat végigülni (120-ik percnél szünet jel van a lemezen, lehet pisilni), ugyanis a Nagy Sándor nem az adrenalinbombákkal megtűzdelt akcióiról híres. Sokszor merengő, emberközpontú, globális világ- és hatalompolitikai nézeteket felvonultató filmfolyam, s aki erre kevésbé fogékony, az bizony bealudhat rajta – hehe: hogy aztán majd elefántüvöltés riassza fel szunyókálásából. A mozi és annak története olyan hatalmas, hogy nem fogok végigmenni rajta, amit a wikin találtam III. Alexandrosz makedón király életéről, az szépen fel van dolgozva moziban. Nem mindig lineárisan, de a leírtak meglepően tisztes hűségben köszönnek vissza a képernyőről. Mindezt figyelembe véve pedig megnyugvással vehetem tudomásul, hogy az általam annyira kedvelt (hiteles) történelmi filmek/eposzok között igenis bérelt helye van a Nagy Sándornak.

Mert az a világ, amit Oliver Stone megjelenített, egyszerűen lenyűgöző: annyira hatalmas, annyira sokrétű, annyira színes, hogy ez már önmagában megéri a film megnézését. Itt nem csak egy történelmi korszak egy történelmi helyszínét (általában egy ország, vagy egy város, Róma, Athén, Spárta, stb.…) járjuk be korhű köntösben, hanem kvázi a fél világot. Mindent, ahol a nagy hódító járt: Egyiptomot, Göröghont, Macedóniát, a Perzsa Birodalmat, annak keleti, északkelet szomszédjait, Indiát. Egy hatalmas, három órás világ körüli út az egész, el lehet merülni minden nép kultúrájában, építészetében, körülményeiben, csodálatos képek, autentikus és hiteles CGI látvány. Ehhez meg még hozzájön a Világ Teteje, átkelés a Himaláján (az külön qrvára tetszett, mikor is keletre indulta felderíteni, de nincs út), valamint az indiai dzsungeltúra – nem egyszer éreztem úgy, hogy akár természetfilmet is nézhetnék. Csodálatos fényképezés, pont kellő ideig kitartott képek – az egész út, a komplett természeti háttér zseniális. Babilon maga a csoda, bár engem valahogy a sivatag, annak gyilkos ereje sokszor jobban megérintett. S különben is: elgondolkodtatok már rajta, hogy az emberiség bölcsője volt hajdanán a mai Irak, Irán, Pakisztán, Afganisztán területe – érdekes lenne egy tanulmányt olvasni, hogy miért és hogyan alakult az emberiség történelme úgy, ahogy, s miért tart ott az a rész, ahol most tart…

A földrajzi-történelmi kalauz mellett számomra két lenyűgöző jellemrajz jelenti a Nagy Sándor igazi erényét. Az egyik a Hódító, a másik a Hadvezér jellemrajza. Mindkettő zseniális, egyik következik a másikból, s mindkettőről érdemes beszélni pár gondolatot. Kombinálva a kettőt, mert a Felfedező jelen kontextusban nem igazán érhetett volna sikert a (Had)Vezér nélkül. Önmagában az már mindent elmond Nagy Sándorról, hogy oda jutott, ahova előtte senkik, hogy akkora birodalmat épített, amit előtte senki. Jó, a történelem beigazolta, hogy az ilyen hatalmas kiterjedésű ország/állam sorsa törvényszerűen a bukás – következik ez abból az iszonyat sokszínűségből, amit az egyes népek jelentenek, a hatalmas távolságokból, no meg a hajdani kommunikáció szegénységeiből. Erőszakkal, vérrel összetartani ilyen rendszert pedig sokáig nem lehet – ahogy Alexandrosz hódítása is széthullott halála után. Tök érdekesek voltak a zseniális hadvezérből mániákus felfedezővé válás lépcsőfokai, a felfedező pedig egymagában mennyire is a zsarnokság felé tolta el a róla kialakult képet a serege szemében. A katona, aki egész életében a sereg élén lovagolt, a harcban az első sorban küzdött (nem úgy, mint III. Dareiosz, ugyebár), a vezér/király, aki végig emberségesen bánt a legyőzöttel és a katonáival egyaránt, hogy válhatott egy diktátorrá a többiek számára.

Persze, az érdekellentétek, a kisstílű belső hatalmi harcok miatt ekkora léptékű hadjáratban a lázadás elkerülhetetlen, a lázadók megbüntetése pedig szükségszerű, nekem valahogy picit fura volt mindezt Nagy Sándortól látni. Annyira emberi vezető volt végig (igaz, mániákus), annyira szerette mindenki, hogy egyértelműen az őrület kezdetét véltem tetteiben felismerni. Ami viszont már a felfedező énjéből egyenesen következett. Nos – pont a legutóbbi Kon-Tiki dobta fel a labdát – itt is el kell gondolkodni rajta, hogy egy-egy kalandor új iránti, mindent elsöprő vágya mit írhat felül, s mit nem. Nagy Sándor mindenképp hibázott abban, hogy saját mániáját egy több tízezres katonasereggel kiegészítve élte ki, az ilyen típusú ember menjen maga megismerni a világot. Nekem nagyon átjött az a kettősség, ami jellemét végig uralta, ennek változása pedig az egész filmet meghatározta. Ugyanis a Nagy Sándor, a hódító minden előzetes várakozás ellenére sokkal kevéssé koncentrál a megvívott véres ütközetekre, mint magára a címszereplőre. Ez a film maga Nagy Sándor, ez a film maga Colin Farell (érdekes, pont ahogy az A tigrisek földjénben is volt). Soha nem volt egy egyszerű, mindenki számára könnyen befogadható alkotás, ahhoz túl kevés benne az akciószcéna…

Pedig az első fél órában ez még nem úgy tűnik, hogy így lesz, a guagamélai csata képei zseniálisak. Minden benne van, ami egy szandálos akciófilm harci jelenetétől korhatárosan elvárunk, viszont a következő igazi nagy, véres ütközetre két és fél órát kell várni, s bejárni a fél világot. Az már India és a harci elefántok ütközete. Zseniális mindkettő, viszont ahhoz kétségkívül kevés, hogy a nagyrészt politikai, gazdasági hódításügyi kérdésekkel foglakozó filmet közönségsikerré tegye. Viszont mivel ez (is) az én világom, most is tetszett, talán még jobban, mint anno: mosolyogtam az elmúlt 10 évben máshol megismert színészeken (Rosario Dawson, Jared Leto, stb…), az azóta megszerzett tudás birtokában is máshogy tudtam tekinteni egy fiatalember világhódítására. Mert azért abba is kemény belegondolni, hogy Nagy Sándor gyakorlatilag még gyerekként érte ezt el, manapság az ilyen korú emberkék még nem ritkán az előadásokon ülnek. Gyerekként volt a világ ura, a krisztusi korban bekövetkező halála pedig még rengeteg hódítást és felfedezést akadályozott meg. S ha már halála - a mozi ezzel indít, úgyhogy nem spolier - : talán itt éreztem az egészet kissé összecsapottnak, egy ekkora volumenű utazás lezárása epikusabb végjátékot érdemelt volna. Ez nekem úgy tűnt, Stone pálcát tört egy gyors lefolyású halál, a méreg mellett, hogy ne kelljen Nagy Sándor végnapjaival foglakoznia…

A maga nemében, fogékony közönségnek mestermű a Nagy Sándor, a hódító. Nekem néhány apróság zavart okozott az értékelésben, mindenekelőtt a még így is elég erősen előtérbe tolt meleg szál, valamint önmagában az eszméletlen hosszú játékidő. Előbbi egyáltalán nem bizonyított, inkább csak a provokáció miatt lehet benne a filmben, utóbbi viszont nem mindig nyújtott valós, engem is érdeklő tartalmat. S itt az engemen van a hangsúly, lehet, másnak pont azok a súlypontok esnek máshova, amiket én észre sem vettem, vagy nekem nem volt fontos. Egyébként ahogy olvasgatom, pont ez a vágás az, amiben a személyisége kerül előtérbe, úgyhogy talán pont jóba vágtam a fejszémet. Igazán nagy és katartikus élmény minden bizonnyal akkor lenne, ha az ember megnézné hozzá a többi vágást is (de legalább a moziváltozatot)…


… de hát ki a francnak van arra ennyi ideje? Vagy szakítsak rá?



85%



.

R2-D2 írta:

Nagy Sándor, a hódító (Ultimate Cut)

Egyébként ahogy olvasgatom, pont ez a vágás az, amiben a személyisége kerül előtérbe, úgyhogy talán pont jóba vágtam a fejszémet. Igazán nagy és katartikus élmény minden bizonnyal akkor lenne, ha az ember megnézné hozzá a többi vágást is (de legalább a moziváltozatot)…
… de hát ki a francnak van arra ennyi ideje? Vagy szakítsak rá?

85%

Miattam nem kell . Ez a film sajnos nem maradt meg kellemes élményként nekem, és nem is az aktuálpolitikai kikacsintások miatt, de még nem is azért, mert másfél óra is eltelik, amire Sanyi nőt is visz az ágyába (azt csak megtapsoltuk ), hanem leginkább a csatajelenetek miatt. Úgy emlékszem, az elsőt a folyamatosan kavargó homok tette élvezhetetlenné a mozis nézésnél, az elefántosban meg a kamerától lettem tengeribeteg.
.