R2-D2 írásai 1.0

.





A fülke




Arra már nem emlékszem pontosan, hogy ezzel a filmmel, vagy a Tigrisek földjén-nel lett egyik kedvenc színészem Colin Farell (vélhetően az előbb készült utóbbival), de az tény, hogy az A fülke óta rendszeresen figyelemmel követem szerepeit, s filmjei nagy részét láttam is. Nem minden szerepe és mozija volt ugyan jó, de azt hiszem, abban megegyezhetünk, hogy az A fülkében nyújtott alakításával méltán vívott ki elismerést, tiszteletet és hírnevet magának. Nem tudom, 12 évvel később érdemes-e ajánlani ezt a mozit, egyáltalán van-e olyan, aki még nem látta: a múlt évtized elejének egyik legmeghatározóbb filmélménye a maga 78 percével minden filmértő és filmszerető emberek számára ismert kellene, hogy legyen. No persze újra és újra vannak ifjak, akik számára a kincseket elő kell néha venni, lefújni róluk a port – úgyhogy eme rövidke írás inkább azoknak szól, akik most hallanak a korszak egyik telefonos filmjéről először (a másik a Mobil, amit hamarosan szintén előveszek).

A kétezres évek elején járunk. A fiatalok kedvéért ez az a korszak, amikor még nem mindenkinek volt mobilja, a mobilokból kis antennák lógtak ki, s nem akkorák voltak, mint manapság - sőt, okosak sem voltak. A városokban még álltak az úgynevezett telefonfülkék, amikből némi aprópénz bedobása mellett lehetett hívni a kívánt számot. Külön misét megér a film indítása, a digitalizált new yorki utca megjelenítése, a kameramozgások, az egész hangulat zseniális: az meg 14 év múlva megdöbbentő, hogy ma már antik és nosztalgikus. Ennyi idősen ennyi idővel utána érdemes elgondolkodni rajta, hogy jó lett-e, ami történt: a Fülke azonban egyáltalán nem azt a célt szolgálja, hogy ezen rágódjunk. Sőt: a maga idejében a Fülke egy üdítően friss társadalom és világképet varázsolt a vászonra, aminek létezése akkor még tele volt jóindulattal és reménnyel. Az emberi kapcsolatok megmaradásának reményével… No, ebben a világban sétál (rohan) az utcán egy  Stu Shepard (Colin Farell) nevű, jóképű, menedzsernek tűnő fazon. A folyamatos mobilozása, a lehetetlen helyzetek telefonon való megoldása rögtön szimpatikussá teszi, még akkor is, hogy ha az ember érzi, hogy az egész figura egy hatalmas kamugép, minden szava csak egy célt szolgál, önnön anyagi és szakmai előmenetelét.

Ez azért fontos, mert miután megcsörren egy utcai fülke, s ő felveszi a kagylót, már érzünk irányában valamit szimpátiát, így a következő hatvan perc lelki terrorját saját bőrünkön érzékelhetjük. Végig szenvedjük a titokzatos telefonáló összes fenyegetőzését, annak következményeit, szinte fogcsikorgatva ismerjük be azokat a dolgokat, amiket Stu beismer. Szinte belegondolunk, hogy mi lenne, ha mi kerülnék hasonló helyzetbe: ha felvennénk egy telefont, de letenni már nem tudjuk, mert egy őrült céloz ránk vagy valamely szerettünkre egy távcsöves puskából valamelyik közeli ablakból. Egy őrült, aki valami megmagyarázhatatlan okból minket választott ki, hogy a hiéna módjára feltűnő média előtt ismerjük be minden hibánkat. Egy őrült, aki zseniálisan manipulálva a szálakat és a környezetet szinte kikényszeríti, hogy lelövessük saját magunkat…

Zseniális. Az egész, úgy, ahogy van: a film valós időben játszódik (ld. még 24), tehát az események körülbelül ugyanannyi idő alatt történnek meg mint amennyi a film valós vetítési ideje is. A minimális játékidő (azért ennél rövidebb nagyjátékfilm kevés van) így majd minden perce feszült, először nézve a végkimenetel egyáltalán nem biztos, az utcarészlet a fülkével pedig valahol megidézi a szűk teres thrillerek legjobb pillanatait. A színészek parádéznak, mindenekelőtt természetesen Farell, de a zsarut játszó Forest Withaker a maga egyediségével is kiváló. Számomra a csúcs azonban egyértelműen a Hívó, Kiefer Sutherland. Most, 9 évadnyi 24 után egyszerűen megborzongtam, mikor meghallottam a hangját a telefonban – emlékszem, akkor ez annyira fel sem tűnt. Teljesen más élményt nyújtott az egész, így, hogy másik kedvencem volt a második számú (láthatatlan) főszereplő. A forgatókönyv hibátlan és hiteles, a dialógusok és azok indulati, érzelmi tartalmai nagyon jók: ahogyan pedig ezt Colin Farell eljátssza, az szenzációs. A rendező, Joel Schumacher ezzel akkor számomra maximálisan kiköszörülte a tekintélyén esett, Batman filmekáltal okozott csorbát, a mozi minden perce a legjobb Scumacher hagyományokat (Egyenesen át, Összeomlás) idézi.

Nem tudom, itthon mennyire venném komolyan a helyzetet (ha még lenne fülkés telefon). Vélhetően elküldeném a hívót az anyjába, aztán mennék utamra. Viszont kint, ahol minden bolond fegyvert tarthat, kinn más. Ezért is megdöbbentően jó film a Fülke: mindamellett, hogy egy ifjú színész zseniális összeomlását látjuk, mindamellett kórképet kapunk az akkori amerikai viszonyokról is (a film bemutatóját eredetileg 2002 őszére tervezték, ám a Beltway-orvlövésztámadások miatt 2003 áprilisára halasztották). Nagyszerű élmény volt 10 év után elővenni.




95%


.

R2-D2 írta:

A fülke

No persze újra és újra vannak ifjak, akik számára a kincseket elő kell néha venni, lefújni róluk a port – úgyhogy eme rövidke írás inkább azoknak szól, akik most hallanak a korszak egyik telefonos filmjéről először (a másik a Mobil, amit hamarosan szintén előveszek).

A minimális játékidő (azért ennél rövidebb nagyjátékfilm kevés van) így majd minden perce feszült, először nézve a végkimenetel egyáltalán nem biztos, az utcarészlet a fülkével pedig valahol megidézi a szűk teres thrillerek legjobb pillanatait.

...mindamellett kórképet kapunk az akkori amerikai viszonyokról is (a film bemutatóját eredetileg 2002 őszére tervezték, ám a Beltway-orvlövésztámadások miatt 2003 áprilisára halasztották). Nagyszerű élmény volt 10 év után elővenni.

95%

Meg persze vannak "öregek", akik az új filmek, új ingerek utáni hajszában sokszor elfelejtik, micsoda kincsek is vannak a DVD-ik hátsó sorában .

A maga idejében az egyik kedvencem volt a Fülke, pont azért, amit írtál, hiszen az egész egy szűk térben játszódó pszichológiai párviadal (a film nagy része alatt Stuval vagyunk a fülkében), miközben egy terápia is, hiszen a telefonáló "csak" annyit "követel", hogy Stu minden ösztöne és képessége ellenére egyszer mondjon igazat.

A Fülke igazi peches film volt. 2000 végén, 2001 elején forgatták, de 9/11 miatt dobozba tették, hogy aztán újra halasztani kelljen a már betervezett bemutatót az orvlövész miatt.  

Jó lesz újra elővenni ...
.

.





Demóna




Bazzeg, vettél volna föl egy gyűszűt… vagy egy lánckesztyűt…  

 
Egyszer volt, hol nem volt, volt egy kislány, akinek Hellboy szarvai nőttek, tünde fülei, meg angyal szárnyai. Ez a kislány volt a mesebeli Mória őre, ahol ezúttal nem Balin és törpjei ástak túl mélyre, hanem mindenféle szerzetek dobálták sárdarabokkal egymást. Nagyhatalmú, ifjú tündér volt ő, úgy hívták, Maleficent – magyarul miért éppen Demóna, fogalmam sincs –, hatalmas szárnyaival sebesen szelte Mória egét, úgy, hogy még Jake Sulley sem követhette volna ikranján. Csodaországában aztán a kalapos helyett egy ember ember fiúval találkozik, akit akkor még egyáltalán nem zavar a lány meglehetősen fura kinézete, s rögtön egymásba is esnek. De a mesében sem mesés minden: mint minden tinit, őt is csalódás éri, a fiatal fiú egyszer csak öntudatra ébred és eltűnik – gondolom, kissé hagyományosabb formájú menyasszonyt szeretne magának…  Mikor aztán már a kislány felnőtt tündér lett, egyik nap országát megtámadja a gonosz emberkirály, de ő balrogarcú entekkel és mindenféle pandorai állatokkal Caspian hercegéhez hasonló módon, föld alól is támadva megvédi országát a betolakodóktól. Igen ám, de az a csalfa korábbi pasi a semmiből visszatérve, másodszor is elcsábítja a szarvakkal díszített tündér fejét, valódi szándéka azonban nem más, mint hogy álnok módon megölje Demónát a királyi trónért. A korábbi érzelmek és emlékek rátörő tengerében az ifjú ágytálcserélő csupán csak a szárnyait képes elvenni korábbi szerelmének - persze a tündér simán átalussza a szárnymetszést, hogy aztán mikor felébred, dühében sithté váljon. A Sötét Oldal eluralkodik rajta, bosszúból aztán jól meg is átkozza majd az expasi kislányát…

Mindezt azért írtam le, hogy érzékeltessem a klasszikus Disney mese és a nyakatekert feldolgozás közti különbséget, mindazt a rengeteg áthallást, koppintást, helyenként idiotizmust, ami a film első harmadának nézésekor felsejlik a nézőben. Azonban mivel már a Grimm mese sem az eredeti, a Disney feldolgozás (ha jól tudom, e film alapja) pedig végképp nem az, így a Demóna a maga érdekes és egyedi látásmódjával egészen különleges élmény lehetett volna. Az egész történet ugyanis ezúttal nem az Aurórának nevezett Csipkerózsika szemszögéből van feldolgozva, hanem a boszi, Demóna szemszögéből. Fura módon így nem is igazán érzi az ember annyira kifordítottnak és nyakatekertnek az eredeti mese átiratát, ugyanis e mellékszereplő történetéről, motivációiról eddig vajmi keveset tudtunk. Nem tudtuk, hogy a gonosz hajdanán egy kedves kislány volt, hogy miért tért át a másik oldalra és hogy onnan hogyan lehet visszajönni. A Demóna egy lány/nő története, aki a saját átkának foglya lesz, aki betegesen vigyáz rá, hogy a korábban bestiának nevezett kislány megérje azt a kort, mikor is meg kell böknie magát az orsóval. Arra azonban nem számíthatott a boszi, hogy maradt benne jó, hogy a kislány természetes szépsége és kedvessége megváltoztatja, kvázi anyja helyett anyja lesz. E szempontból az egész film egy kiváló jellemfejlődés egy idióta fejdíszt viselő tündérboszorkányról: mindenképp újszerű, üde nézőpont, amiben az igaz szerelem tényleg nem létezik, helyét pedig átveszi a tiszta szívből jövő szeretet.

Ez egy kegyetlen jó fantasy lehetett volna. Minden adott volt hozzá: egy aranyos, tanulságos kis történet, megfelelő érzelmi töltet a karakterek részéről, jó színészek remek castingban. Korrektül megcsinált látvány (különösen tündérvilág),a mozi darkossága, néha sötét és nyomasztó hangulata pedig plusz jó pont. Azonban miután befejeztem, egy hatalmas ürességet éreztem magamban, a kihagyott lehetőség bosszantóan üres érzését. A mozi olyannyira biztosra megy, hogy nagy részében a már ezerszer látott elemeket pakolja egymásra, ráadásul végtelenül középszerű és „egyedietlen” módon, néha nem is tudhatjuk, milyen másik filmben vagyunk. Gyűrűk urából az Avatarba, onnan az Alice Csodaországban-ba majd a Hófehér és a Vadászba ugrálunk. A finálé gigászi csatajelenete a varjúból lett sárkánnyal kétségkívül látványos, de funkciótlan, ráadásul közben el is mosolyodtam, miért is nem lehetett a láncok közül varjúként kiszabadulni… Mert manapság nem létezhet mozi végső leszámolás nélkül, így a Demona sem: az eredeti történet dupla gellert kapva a totál sablonos végkifejletbe torkollik. A 100 év álomból pedig egy fél nap lesz, a királyfire semmi szükség (nem is értem, miért passzírozták bele), a békés boldog szerelem helyett pedig egy szárnyas anyatigris uralja a vásznat…

Apropó: kétségtelenül telitalálat volt Angelina Jolie erre a szerepre, de ezzel az idióta fejdísszel teljesen életszerűtlen, hiteltelen és nevetséges lett. Önmagában már a szárny is kérdéses, de az csak még hagyján… A mozi többek által dícsért humorából pedig én nem sokat éltem át: a fő poénforrásnak szánt három tündér inkább tűnt három idegesítő buta szőke picsának, szerencsétlenkedéseik sem pici, sem nagy üzemmódban nem csaltak mosolyt az arcomra. Na, jó, néha talán egy picit. Hollywood újabb akciófantasyje a túlzott akciójával, sárkánnyal, ecebóca tündéreivel és szarvas címszereplőjével így számomra csak bizonyos mértékig lett szórakoztató.

Annak ellenére, hogy néha már értetlenkedve nézem Hollywood kissé beteges próbálkozásait a klasszikus mesék kiherélésére, s hogy igazándiból eddig egyetlen hasonló próbálkozásuk sem nyerte el maradéktalanul tetszésemet – nos, mindezek ellenére nem bántam meg, hogy láthattam a legújabb Csipkerózsika-feldolgozást. Jó indulattal több, mint egy egyestés kaland, de a következő nézéskor megkérem Demonát, szivarral a szájában fűrészelje le flexxel szarvait.



70%



.

R2-D2 írta:

Demóna

Hollywood újabb akciófantasyje a túlzott akciójával, sárkánnyal, ecebóca tündéreivel és szarvas címszereplőjével így számomra csak bizonyos mértékig lett szórakoztató.

70%

Próbáltam volna kicsit a védelmembe venni a Demónát, mert bizonyos indulatokat túlzónak találtam (a szarvak... persze, idétlen egy szarvas tündér, de még mindig jobb, mintha gonoszságában nőttek volna ki a fejéből, mert az eredeti figurának részei, ott kellett lenniük)... de aztán visszaolvasva a korábban írtakat, rá kellett jönnöm, hogy a lopkodás engem is ennyire zavart (továbbra sem hiszem el, hogy Jackson nem akasztott egy pert a nyakukba a Balrog miatt), legfeljebb a tündérek és a szarvak helyett a CGI esetlensége és az időnként gyenge színészi játék került a negatívumok közé.
.

.




A szökevény




Megmondom őszintén, valami okból soha nem volt igazán kedvencem ez a film. Jó, tetszett már 20 évvel ezelőtt is, mikor még először láttam, de már akkor is úgy éreztem, hogy nem nyújtott semmi eget verően kiemelkedőt, hogy inkább már akkor is csak beleszürkült a tömegbe – ráadásul azidőtájt meglehetősen erős filmek is voltak vetélytársai… a 90-es évek eleje, ugyebár. E tekintetben az újranézés izgalma azt a kérdést is magában hordozta, hogy az eltelt idő javított-e valamit a film megítélésén, egészen pontosan csináltak-e annyi szart mostanában, hogy az A szökevény netes kultstátusza igazolható lenne…

Nos, nem. Vagyishát nem egészen. Nálam nem. Továbbra is egy jó mozinak tartom, pont úgy, mint hajdanán, ráadásul ma már nosztalgikus érzések is keverednek a megítélésében, de önmagában bizony jócskán vannak hiányosságai. Ahogy néztem a történetet (jó pár dolgot totál elfelejtettem belőle), egyre gyakrabban húztam fel a szemöldökömet a kissé nagyvonalú sztori láttán. Nem tudtam hova tenni a néha megmosolyogtató ugrásokat, ad-hoc cselekményeket – aztán az extrákból minden világossá vált: a forgatókönyv gyakorlatilag menet közben íródott. Az átgondolatlanság és az improvizáció viszont nagyon keményen rányomta bélyegét a filmre, különösen annak elejére - már a korábban megírt 25 forgatókönyv is rossz ómen –, nos, ehhez képest viszont, amit mégis kihoztak belőle, ami végülis dobozba került, az meglepően tisztességes alkotás lett. Történetünk kezdetén dr. Richard Kimble (Harrison Ford) egy jó nevű érsebész, aki egy szmokingos parti utáni váratlan műtétből hazatérve véres küzdelembe keveredik egy betörővel otthonában. A félkezű betörő megöli a doki feleségét – majd az egész gyilkosságot rávarrják Kimble-re, s pikk-pakk halálra is ítélik. Itt meg is állhatunk egy pillanatra. Az, hogy az események Kimble visszaemlékezéseiből, álmaiból, flashbackként sejlenek fel, az kimondottan jó ötlet – bár az ártatlanság bizonytalanságát egyúttal messze űzik -, viszont úgy éreztem, az első negyed óra iszonyat össze van csapva. Oké, nincs igazándiból viszonyítási alap, mi mennyi idő alatt történt, meg hogy ki mit is tett Kimble megmentéséért, de számomra totál megalapozatlanul ítélték el. Halálra. Sem nyomozásra, sem a védekezésre, sem a bíróságra nem jut elég idő – ezek alapján az van, hogy valakire rámondják: te bűnös vagy és mész meghalni. Punk-tum. Értem én, hogy az egész film nem erre volt kihegyezve, hanem Kimble szökésére és menekülésére, és ha nem ítélik el, nincs film, de akkor is fura volt. Szimplán csináltak egy alaphelyzetet, hogy lehessen filmet forgatni: ennyi erővel indulhattunk volna a szökéssel is.

Az egyik börtönből a másikba történő átszállítás közben ugyanis jön egy vonatbaleset (ami még mindig ütős), Kimble pedig olajra lép. Pechére egy Gerard nevű rendőrbíró (Tommy Lee Jones) ered a nyomába, aki egy pitbull szívósságával veti magát prédája után. Kegyetlen jó karakter, igazi falkavezér, remek ellenpont  a tisztességes és ártatlan doktorral szemben. Az általa indított hajsza tenyérizzasztó hideg verítéke azonban viszonylag hamar leszárad a kezünkről, ugyanis hajmeresztő véletlenek és idégtépő fizikai blődségek tarkítják ezt a mozit – aminek viszont egyik erőssége pont a hitelesség lehetett vona, kellett volna lennie.  Kimbley útja meglehetősen nagyvonalú – még mindig nem tudom, hol is varta össze magát -, a mentős menekülés, majd abból a szorult helyzetből kijutás is már fura volt. No de aztán a gát… ehhh… Persze, hatásos és emlékezetes jelenet a két főszereplő első szemtől-szemben találkozása, no de onnan, úgy, kijutni… képtelenség. Túlélni képtelenség. Egy – a film által sugallt!! - átlagembernek túlélni képtelenség. Ezek után persze az ember már jóval visszafogotabban nézi Kimble hajmeresztő nyomozását: hogy nem tűnik fel senkinek sehol, hogy hogyan járkál annyira szabadon Chicagoban, hogyan előzi meg a zsarukat. Ezek után már nem zavar, hogy Kimble már-már Bourne-i képességekkel jut el a nagy összeesküvés leleplezéséig és a nagy fináléig.

Miután nem lehet az A szökevényt viszonyítani a később készült művekhez, ezért a Különvéleménnyel történő hasonlítás csak szimbolikus jellegű – de ettől még tény. Nekem még a nemrég látott Kóma is beugrott az orvosi vonal miatt – mindazonáltal az alkotók által említett, mintának felhozott Nyomorultak egyáltalán nem. Persze, valahol logikus Gerard és Javert összevetése, de az én agytekervényeim máshogy működnek, így eszembe nem jutott Jean Valjean és Richard Kimble közös sorsa. Tiszességesen összerakott mozi az A szökvény, ez tény, de sem a hét Oscar jelölését, sem Tommy Lee Oscarját nem igazán tudom hova tenni. Mint ahogy azt a hype-ot em, ami a 20 év folyamán kialakult a film kapcsán. Az állítólagos feszes, kiváló forgatókönyv tátong a lyukaktól (mivel nem is volt), a rendezésre, szervezésre pedig legjobb kritika az, mikor a film végén vasgerendával fejbecsapott karakter nem volt hajlandó meghalni – s a rendező életben is hagyta. WTF??

Viszont tök jó volt látni Harrison Fordot és Tommy Lee Jonest fiatalon, közös moziban.  Mára azért már mindkettőn meglátszanak az évek, itt még tök jól néztek ki. Aztán tök jó volt látni egy olyan akciófilmet, ami nincs telepakolva eszement lövöldözéssel – a vonatbalesetet leszámítva – robbanással, CGI-vel. Érdes, a korábbi akciómozik klasszikus verekedésekkel operáltak, kevésbé golyózáporral. Tök jó hangulata volt a chicagoi magasvasútas környéknek, néha még a Francia kapcsolatot is megidézték bennem. Tök jó volt egy apró szerepben Julianne Moore-t is látni (jó fiatalon), de valahol komikus  az ő nevével is reklámozni az egészet, hisz jó, ha kb. 5 percet szerepel benne. Tök jó volt azonosulni egy esendő akcióhőssel (imádom Ford játékát, grimaszait, mindent), márpedig e filmben tényleg mindent megtett, hogy esendő legyen. S végül tök jó volt, hogy ennél a mozinál is megtudtam, hogy készült, mert így teljesen más szemmel tudok rá nézni.

A werkfilmek nélkül értetlenkedve csóválnám a fejem a szellős forgatókönyvön, de így már tudom, mi miért van. Vagy miért nincs.


80%


.

R2-D2 írta:

A fülke

Vélhetően elküldeném a hívót az anyjába,

No, ha Jack Bauer hívna, szerintem más lenne a helyzet.

R2-D2 írta:

A szökevény

80%

Magam is 20 éve láttam, akkor többször is a moziban, azóta viszont teljes egészében nem. Tékában beletekerve, meg egy-két tévésugárzásnál belekapcsolva és annyi.
Viszont az emlékeimben egy marha jó filmet őrzök, pontosabban a jó moziélményt. Ahogy szoktam, mindent úgy fogadtam el, ahogy tálalták, nem agyaltam, hagytam, hogy sodorjon a lendület.
Ford valóban jó ebben is, de számomra ez a film mindig is inkább Tommy Lee Jones parádézásaként jut eszembe. Ahogy tőmondatokban levezényli a hajszát, kordinálja a műveleteket, ahogy jelen van és uralja a jeleneteit, az nagyon rendben van. Nem véletlen és érdemtelen az érte kapott Oscar-díj, valamint a már kimondottan rá írt folytatás ötlete is (Életre-halálra). Utóbbi viszont egyrészt a főszereplőcsere miatt - Ford akkoriban (is) nagyobb név volt, mint Wesley Snipes - másrészt az ugyanarra a kaptafára írt újrának az újdonságtalansága miatt sem szakmailag, sem anyagilag nem közelítette meg a nagy elődöt.

téglagyári megálló írta:

A fülke

No, ha Jack Bauer hívna, szerintem más lenne a helyzet.

Az biztos.  

téglagyári megálló írta:

A szökevény

Viszont az emlékeimben egy marha jó filmet őrzök, pontosabban a jó moziélményt. Ahogy szoktam, mindent úgy fogadtam el, ahogy tálalták, nem agyaltam, hagytam, hogy sodorjon a lendület.  

Ahogy írtam, összességében nekem sincs vele bajom, csupán most már értek dolgokat, amiket a werkek nélkül nem egészen értenék.

R2-D2 írta:

A fülke


A kétezres évek elején járunk. A fiatalok kedvéért ez az a korszak, amikor még nem mindenkinek volt mobilja, a mobilokból kis antennák lógtak ki, s nem akkorák voltak, mint manapság - sőt, okosak sem voltak.

Remélem nem gondoltál rám és Weidére mert mi még tudjuk, hogy milyen is volt az a világ!

R2-D2 írta:

Nagyszerű élmény volt 10 év után elővenni..

Van még ilyen film amit régen láttál, de előtérbe került nálad mostanában? Mert ez az írás annyira meghozta a kedvemet, hogy újra nézem a filmet amelyre én nem 95%-ot hanem csak 8,5-9 pontot tudnék adni, de ez leginkább annak tudható be, hogy annyira jól van megírva, megrendezve stb.. a film, hogy néztem volna tovább is még ha ez alatt a rövid időn keresztül is elég feszültséget gerjesztett.
Pár napja elkezdtem újra nézni a 24  2. évadát és így meg aztán végképp kíváncsi vagyok a Fülke újrázására, hogy hallgathassam egyik kedvenc akció hősömet más szerepben.

És a Mobil arra is kíváncsi vagyok mármint a véleményedre! Nekem az kb(mert már én is rég láttam) 7-7,5 max 8 pont.

Minden egyes szavaddal egyet tudok érteni amivel a filmről írsz! Az írásod olyan  szokásos vagyis Az én emlékeim szerint is egy egész feszes filmről van szó. Az van, hogy most már kénytelen vagyok én is újra nézni mert ez tényleg valami eszméletlen film ami nem is tudom miért, de valamiért elfejtődött és van olyan sejtésem, hogy te jössz még ilyen "retro kritikával" és akkor nekem újabb jó film eszembe fog jutni. Joel Schumachernek meg kéne adni már egy-két jó forgatókönyvet mert egy kicsit eltűnt az öreg és biztos, hogy jó filmet tudna csinálni ha megkapja az esélyt rá. Colin Farrel-t én is jó színésznek tartom csak kár, hogy néha nem kapja meg a lehetőséget, hogy olyat játsszon amiben jó lehetne.

Mr. White írta:

A fülke
Remélem nem gondoltál rám és Weidére mert mi még tudjuk, hogy milyen is volt az a világ!

Kinek nem inge, nem veszi magára...

Mr. White írta:

Van még ilyen film amit régen láttál, de előtérbe került nálad mostanában?
... van olyan sejtésem, hogy te jössz még ilyen "retro kritikával" és akkor nekem újabb jó film eszembe fog jutni.

Van, bőven van. Sőt, túl sok is van... A teljesség igénye nélkül: Jófiú, Maraton életre-halálra, Óvakodj a törpétől, Száguldás a semmibe, Nyom nélkül, Amistad, Schindler listája... + a Mobil.

Idővel mindenre sor kerül.

Mr. White írta:

Mert ez az írás annyira meghozta a kedvemet, hogy újra nézem a filmet...

Ez volt a cél, s örülök, hogy már kettőtöknek is kedvet csináltam hozzá!

.




Egy jobb világ




Hogy mik vannak… s hogy erről miért csak évekkel később kell nekem értesülnöm… ehhh. A 2010-es év legjobb idegen nyelvű film Oscar-díjasa olyannyira megdöbbentően hatásos és jó mozi, amilyennel csak nagyon ritkán találkozik az ember. Jó, az idén már többe is belefutottam, de ez csak a tudatos keresésnek köszönhető: a Nebraska, az Augusztus Oklahomában, a Nader és Simin, a Beszélnünk kell Kevinről, a Gagarin, az A 211-es cella, az Amíg alszol után ismét egy elementáris erejű, teljesen életszagú és hiteles drámát láttam egy furcsa barátságról és annak következményeiről. Márpedig ahogy elnézem, még bőven van is mit pótolni...

Valahol Afrikában. Anton, a svéd orvos az afrikai (menekült?) táborokat járja, betegeket és sérülteket gyógyít. Az egész ember egy merő jóindulat, az emberség két lábon járó mintaképe, tipikus, mániákusan jót tenni akaró orvos – a komplett nyitány erre a figurára van építve, így mellbevágó (a néző számára is) az a kegyetlenség, amivel találkozik. A titokzatos Nagy Ember, egy szélsőséges katonai vezető mániája ugyanis, hogy a környéken terhes nők hasát felvágja, megnézni a születendő baba nemét, sokszor épp a családtagok szeme láttára. Persze, a lányok nagy része meghal, de akik eljutnak Antonhoz, azoknak legalább van esélyük túlélni… a doki pedig sokszor vérben úszva mindent megtesz megmentésükért. Gyakorlatilag élete értelme Afrika – a Géppisztolyos prédikátor ugrott be róla -, s nem igazán törődik azzal, hogy közben otthon házassága is rámegy erre.

London. Christian, a 12 éves dán kisfiú épp anyja temetésén, a misén mond egy szívfacsaró búcsúszöveget. Hamar kiderül azonban, hogy az anya elvesztésének minden fájdalmát az apjára vetíti ki, így a közös dán nagyszülőkhöz költözésbe már eleve kódolva van a konfliktus. Tapasztalatból mondom, hogy ilyenkor célszerű egy zárt szobában alaposan kisírni magunkat, az indulatokat inkább könnyek formájában levezetni – mégis, a mozi első két harmadában az erőszak, ami Christian tetteiben megjelenik teljesen érthető, támogatható és megbocsájtható, mert a szeretett anya elvesztése utáni érzelemtúltengés képes felülírni a józan ész parancsait.

Dánia. Egy kisváros valahol a tengerpart mellett. Itt lakik Elias, Anton otthon hagyott nagyobbik fia, anyjával. A fiúnak a svéd-dán etnikai villongások mindennapos elszenvedéseként (no meg fogszabályzója miatt) napi szinten megaláztatásokat kell elviselnie az iskolát terrorizáló, nála jóval erősebb Sofustól. Ez többnyire szóbeli megaláztatást jelent, de a bicikligumi leengedés és némi fizikai erőszak is belefér. Ebbe az iskolába kezd el járni Christian is, aki a benne felgyűlt haragot Elias megvédésére használja – a két fiú pedig szoros barátságot köt. Christian dühe aztán majdnem felemészt mindent, a megdöbbenéssel kikövezett történet fordulatai és eseményei gyomorszorítóan kellemetlen élményként zuhannak ránk: mégis, a végére az alkotók elérik azt, hogy korántsem lesz annyira negatív érzésünk, mint az mondjuk a Kevinnel vagy a Vadászattal volt. Sokan pont ezért húzták le Susanne Bier filmjét, de szerintem pont ez kellett az Oscarhoz, pont ennyi pozitív kicsengés kellett ahhoz, hogy ne csak szimplán erős mozinak tartsuk az egy jobb világot, hanem egy qrva jó és újrázható filmnek is.

Zseniális. Egyszerűen annyi rétege van a filmnek, hogy egy írás keretein belül képtelenség mindennel foglalkozni. Tömérdek emberi jellemrajz és sors, amik külön-külön is mind minimum több rétegűek, tulajdonképp a legrosszabb tettek is tökéletesen megmagyarázhatók vagy racionálisan, vagy emocionálisan. Vegyük például a családját a munkájáért elhanyagoló orvos esetét: így, hogy afrikai betegeken segít, egy őrült hadúr vagdalkozását próbálja helyre hozni, lehet-e rá igazából haragudni??  Mikor hazajön és a humán megoldása csődöt mond: lehet-e rá haragudni, hogy nem ront neki a török fasznak a műhelyben?? A gyerekei előtt?? S lehet-e rá haragudni, hogy kvázi jóváhagy egy lincselést?? Aztán Christian. Szegény gyerek… lehet-e rá haragudni, hogy jól elveri az iskola legtaplóbb, nála jóval erősebb seggfejét?? Ennek a jelenetnek minden percét élveztem… aztán lehet-e rá haragudni, hogy bosszút akar állni a barátja apján elszenvedett sérelemért?? A fenéket… Érdekes egyébként, hogy nálam a film üzenete – az óva intés az erőszaktól – abszolút fordítva sült el: Christian teljes működését szívből támogattam, én nem láttam benne azt a GONOSZT, aminek titulálták őt. Csupán egy végletekig elkeseredett, apjára és a világra haragudó fiút, akivel simán együtt tudtam érezni.  

A két helyszín (Afrika és Dánia) önmagában megér egy misét. Mindkét hely társadalmi berendezkedése, politikai és erkölcsi viszonyai külön filmet érhetnének: Dániában a rasszizmus, a szomszéd ország gyűlölete mindazonáltal jobban megdöbbentettek, mint az afrikai polgárháború képei. A szülők pedig: nos, igazi sebészeti feltáró műtét korunk társadalmáról: mit tud tenni egy apa, akit a fia felelőssé tesz anyja elvesztéséért?? Mit tud tenni egy válófélben lévő pár, hogy elfogadják egymás életcélját? Hogy tudná bárki is megakadályozni a gyerekcsínyen túllépő agresszivitást, mit kell tennie a szülőnek, hogy jobban odafigyeljen a gyerekre?? Mind húsba vágó, borzongatóan aktuális napi témák ezek, amik megtapasztalásához még csak Dániáig sem kell menni: simán jelen vannak mindennapjainkban. Csak egy apró példa: a fiam osztályában volt egy kicsit sérült (érdekes) srác. No, ő, amit a többiektől kapott, az bőven bűncselekmény kategória – mégsem lett belőle semmi. A fiam osztálytársai már ötödiktől zsigerből gonoszok voltak, ezzel szemben Christian csak dühös az életre. Épp ezért egyáltalán nem tartom giccsesnek a finálét, épp ezért tekintek közel tökéletes filmként erre a mozira.

Ráadásul olyan, mint ha a Nat Geo-ra készült volna. Néha már-már zavaró volt az eszméletlen tájképek halmaz, legyen az akár az afrikai szavanna vagy a dán tengerpart. A repülő madarak harmadszori mutatása aztán végképp fura lett – ugyanakkor a beállítások, operatőri munka, kamerahasználat, vágás egyszerűen zseniális. Az iszonyat erős sztori mellé pihentetésképp néha komoly képi orgiát kapunk, a legjobb filmkészítési technikával. A zenére ez ugyanúgy igaz: az elején, mikor még nem történik semmi, talán a zene hatására is egyre növekedett bennem a feszültség – még meg is lepődtem magamon, hogy ilyet a horroroknál szoktam érezni. Bámulatos az összhang a képi világ a zene meg a történet között. A színészekről pedig szintén csak pozitív kontextusban lehet beszélni: a Christiant játszó srácról, William Jøhnk Nielsenről tuti, hogy még fogunk hallani. Érdekes, ha most visszagondolok, a srác rezzenéstelen arca, a szemeiből sugárzó gyűlölet leginkább a közepes Damienre emlékezteti, de mégsem éreztem őt alapból gonosznak.


De lehet csak azért, mert ezt én is majdnem mind megcsináltam volna.  



95%


.

R2-D2 írta:

Egy jobb világ

Hű, ez nagyon jónak tűnik, fel is írtam. A fenti listád után pedig különösen érdekel, bár az Amíg alszol, mint életszagú, hiteles dráma...

R2-D2 írta:

Egy jobb világ

Hogy mik vannak… s hogy erről miért csak évekkel később kell nekem értesülnöm… ehhh. A 2011-es év legjobb idegen nyelvű film Oscar-díjasa olyannyira megdöbbentően hatásos és jó mozi, amilyennel csak nagyon ritkán találkozik az ember.
De lehet csak azért, mert ezt én is majdnem mind megcsináltam volna.  

95%

Készítem a pendrive-ot !
.

Weide írta:

R2-D2 írta:

Egy jobb világ

Hű, ez nagyon jónak tűnik, fel is írtam. A fenti listád után pedig különösen érdekel, bár az Amíg alszol, mint életszagú, hiteles dráma...

Miért? Nem volt benn semmi emlékeim szerint, ami miatt csóváltam a fejem. Egyébként inkább a hatása miatt került a listára.  

Niwrok írta:

Készítem a pendrive-ot !
.

Már pont akartam kérdezni...

Örülök, hogy most én tudtam olyat mondani/javasolni Nektek, amit még nem láttatok (ez néha meglehetősen nehéz) és amihez kedvet is csináltam!

.





Jófiú




A legutóbbi film után ez szinte adta magát… úgyis újra akartam nézni, úgyis világgá akartam kiabálni mennyire jó kis mozi ez (még ha az a csúnya pontozósdi megint nem ezt mutatja), amiben gyermekként együtt játszik Frodo a Gyűrűk urából és Kevin a Reszkessetek betörőkből… Aki már látta e filmet, az három jelenetre biztosan emlékszik belőle: az autópályásra, a korcsolyázósra, no meg a fináléra. Megmondom őszintén utóbbi igazi erejét csak akkor értettem meg, mikor már saját gyerekeim is lettek, bár addig is gyakran használtam szimbólumnak a választás nehézségének érzékeltetésére. Na mármost, úgy gondolom – mindig is úgy gondoltam – az az igazán jó film, aminek képei, jelenetei beleégnek az emlékezetedbe, hogy később, évek múltán, ha valahol előjön a film címe, rögtön tudod valami szcénához kötni. Rögtön tudod mondani, hogy ja, ez volt az, ahol…

Ahol Mark, a kb. 12 éves srác (Elijah Wood) épp elveszti anyukáját, a nagyon szeretett anyukáját, de a temetés utáni tragédia feldolgozására nem nagyon jut ideje az apjával, mert őt meg egy halaszthatatlan üzleti útra Japánba utazik. A lelkileg kissé törékeny kissrác apja testvérének családjához kerül, ahol nagy szívvel és szeretettel fogadják – neki pedig akkor még fogalma sincs, milyen tragédia árnyékolja be az Evans család életét. Mark szerencséjére a családnak van egy hasonló korú fiúgyermeke, a bájos Henry (Macaulay Culkin), akivel jó mókának tűnik a téli szünet eltöltése. A két kissrác rögtön barátságot köt, futva vetik bele magukat az önfeledt szórakozásba (hehe, ezek mindig futva mentek játszani), az ablakkidobásos gyerekcsínyek azonban egyre komolyabb és durvább eseményekbe fordulnak. Henry ugyanis szélsőségesen szadista és vad dolgai akár emberéleteket is követelhetnek – Marknak pedig, aki el akarja mondani a dolgokat a felnőtteknek, mint külsősnek a családban, esélye sincs, hogy bárki higgyen neki. Hogy bárki elhiggye, hogy Henry képes akár a szüleit is megölni…

Zseniális. Még most is, pedig sokadszorra látom. A DVD borítón az van promo szövegnek írva, hogy a gonosz igazi arca… nos, talán soha, egy filmnél nem volt ez ennyire találó szöveg. Általában az ilyesfajta mozikban a gyerekeket megszállja valami, jobb esetben a gyerek az Antikrisztus maga, de még Damien sem volt ennyire gonosz, hogy szimplán szórakozásból ártson másoknak. Henry túltesz mindenen, amit eddig láttunk, amit ez a kölök művel, az maga a hátborzongató döbbenet. Sokat beszélgettünk már róla máshol – de a szomorú az egészben az, hogy nekem Henry figurája, tettei teljesen hitelesek és életszerűek. Vannak, igenis vannak ilyen gyerekek, akik puszta rosszindulatból képesek állatokat kínozni és ölni, puszta rosszindulatból osztálytársaikat alázni. Henry mindazon gonoszság fókuszált megjelenítése a vásznon, amik manapság az iskolákat koptató ifjúság magában hordoz. A különbség csupán annyi, hogy kissé töménynek tűnhet mindezt másfél órán belül végignézni – de attól a jelenség még létezik. Hozzáteszem: a film nem keresi az okokat, nem állít fel kórképet Henryről, csupán a megnyilvánulásait vágja arcunkba – aztán dolgozzuk fel az egészet egyedül…

Henry igazi motivációi teljesen életszerűek. A testvéri féltékenység túlcsordulta, az anyai szeretet elvesztésének érzete, a háttérbe szorulás érzete valós probléma, minden többgyermekes családanya/apa tudna erről mesélni. Nekem is kellett már hazarohannom, mert a nagyobbik fiam nekiment 4 évesen a terhes anyjának, gyűlölve a még meg sem született kistesóját. Komoly gondok ezek, de türelemmel, szeretettel, beszélgetéssel mindezek gyógyíthatóak. Ha viszont ez elmarad, akkor bizony lehetnek Henryk, akkor jöhetnek a sérült gyerekek. Akkor simán kialakulhat egy családban egy pszichopata – a Jófiúban ráadásul magasan funkcionáló pszichopata, aki elég okos is ahhoz, hogy hogyan terelje el magáról a gyanút. És itt jön a mozi másik lényeges eleme: a thriller vonal. Mert nem elég, hogy a kölök megdöbbentően életszerű és aljas tetteit nézzük, mindezek mellett azért izgulunk végig, hogy nehogy az ártatlan Markra tudja rákenni tetteit.

A film az utolsó percekig végig feszült, izgalmas, a legjobb thrillerek hagyományait követve építi fel a történetet. Egyre durvább és komolyabb események, egyre inkább szorul a hurok, amiből egyetlen egy kiút lehetne csak - ha valaki meg nem akadályozza. Az egész felépítése, a múlt tragédiájának beépítése a történetbe, a két srác pszichikai és fizikai csatája igazi csemege – ha manapság ilyenek lennének a Young Adult adaptációk, azt hiszem, nem fanyalognánk annyit. Mondjuk az is igaz, hogy ez nem gyerekeknek szól, csupán csak gyerekekről… s most, hogy végiggondoltam, ritkán látok olyan filmet, amiben gyereket is ölnek (majdnem premier plánban). S ha már gyerekek. Mindkét kölök szenzációs, Culkin jobb, mint a Home alone-ban, a kis Wood pedig érdekes csemege a Gyűrűk ura előtti időkből. A felnőttek ez esetben totál mellékesek, talán csak Susan (Wendy Crewson) játszik fontosabb és értékelhetőbb szerepet – ebben a gyerekek közötti őrült játékban. Ha mindehhez még a rendkívül hatásos képi világot, a helyszíneket, a kamerahasználatot (gondoljunk csak a korcsolyázós jelenet beállításaira, a pörgetésre) is hozzáveszem, nem véletlenül működik az egész annyira, amennyire működik.

A múltkori A fülke után egy újabb remek film a 90-es évekből, ám úgy érzem, valahol ez is totál elveszett alkotás lett - mint megannyi más társa. Nem olvastam utána, de lehet, megint az volt a baj, hogy volt reménysugár, nem súlyos depresszióban keltünk föl a fotelből, de hát a Jófiú nem egy, a gonosz által megszállt fiú története, hanem a gonoszságnak magának a története. És mindig kell reményt hagyni, hogy azt le lehet győzni.



100 %



.