R2-D2 írásai 1.0

.




Egy jobb világ




Hogy mik vannak… s hogy erről miért csak évekkel később kell nekem értesülnöm… ehhh. A 2010-es év legjobb idegen nyelvű film Oscar-díjasa olyannyira megdöbbentően hatásos és jó mozi, amilyennel csak nagyon ritkán találkozik az ember. Jó, az idén már többe is belefutottam, de ez csak a tudatos keresésnek köszönhető: a Nebraska, az Augusztus Oklahomában, a Nader és Simin, a Beszélnünk kell Kevinről, a Gagarin, az A 211-es cella, az Amíg alszol után ismét egy elementáris erejű, teljesen életszagú és hiteles drámát láttam egy furcsa barátságról és annak következményeiről. Márpedig ahogy elnézem, még bőven van is mit pótolni...

Valahol Afrikában. Anton, a svéd orvos az afrikai (menekült?) táborokat járja, betegeket és sérülteket gyógyít. Az egész ember egy merő jóindulat, az emberség két lábon járó mintaképe, tipikus, mániákusan jót tenni akaró orvos – a komplett nyitány erre a figurára van építve, így mellbevágó (a néző számára is) az a kegyetlenség, amivel találkozik. A titokzatos Nagy Ember, egy szélsőséges katonai vezető mániája ugyanis, hogy a környéken terhes nők hasát felvágja, megnézni a születendő baba nemét, sokszor épp a családtagok szeme láttára. Persze, a lányok nagy része meghal, de akik eljutnak Antonhoz, azoknak legalább van esélyük túlélni… a doki pedig sokszor vérben úszva mindent megtesz megmentésükért. Gyakorlatilag élete értelme Afrika – a Géppisztolyos prédikátor ugrott be róla -, s nem igazán törődik azzal, hogy közben otthon házassága is rámegy erre.

London. Christian, a 12 éves dán kisfiú épp anyja temetésén, a misén mond egy szívfacsaró búcsúszöveget. Hamar kiderül azonban, hogy az anya elvesztésének minden fájdalmát az apjára vetíti ki, így a közös dán nagyszülőkhöz költözésbe már eleve kódolva van a konfliktus. Tapasztalatból mondom, hogy ilyenkor célszerű egy zárt szobában alaposan kisírni magunkat, az indulatokat inkább könnyek formájában levezetni – mégis, a mozi első két harmadában az erőszak, ami Christian tetteiben megjelenik teljesen érthető, támogatható és megbocsájtható, mert a szeretett anya elvesztése utáni érzelemtúltengés képes felülírni a józan ész parancsait.

Dánia. Egy kisváros valahol a tengerpart mellett. Itt lakik Elias, Anton otthon hagyott nagyobbik fia, anyjával. A fiúnak a svéd-dán etnikai villongások mindennapos elszenvedéseként (no meg fogszabályzója miatt) napi szinten megaláztatásokat kell elviselnie az iskolát terrorizáló, nála jóval erősebb Sofustól. Ez többnyire szóbeli megaláztatást jelent, de a bicikligumi leengedés és némi fizikai erőszak is belefér. Ebbe az iskolába kezd el járni Christian is, aki a benne felgyűlt haragot Elias megvédésére használja – a két fiú pedig szoros barátságot köt. Christian dühe aztán majdnem felemészt mindent, a megdöbbenéssel kikövezett történet fordulatai és eseményei gyomorszorítóan kellemetlen élményként zuhannak ránk: mégis, a végére az alkotók elérik azt, hogy korántsem lesz annyira negatív érzésünk, mint az mondjuk a Kevinnel vagy a Vadászattal volt. Sokan pont ezért húzták le Susanne Bier filmjét, de szerintem pont ez kellett az Oscarhoz, pont ennyi pozitív kicsengés kellett ahhoz, hogy ne csak szimplán erős mozinak tartsuk az egy jobb világot, hanem egy qrva jó és újrázható filmnek is.

Zseniális. Egyszerűen annyi rétege van a filmnek, hogy egy írás keretein belül képtelenség mindennel foglalkozni. Tömérdek emberi jellemrajz és sors, amik külön-külön is mind minimum több rétegűek, tulajdonképp a legrosszabb tettek is tökéletesen megmagyarázhatók vagy racionálisan, vagy emocionálisan. Vegyük például a családját a munkájáért elhanyagoló orvos esetét: így, hogy afrikai betegeken segít, egy őrült hadúr vagdalkozását próbálja helyre hozni, lehet-e rá igazából haragudni??  Mikor hazajön és a humán megoldása csődöt mond: lehet-e rá haragudni, hogy nem ront neki a török fasznak a műhelyben?? A gyerekei előtt?? S lehet-e rá haragudni, hogy kvázi jóváhagy egy lincselést?? Aztán Christian. Szegény gyerek… lehet-e rá haragudni, hogy jól elveri az iskola legtaplóbb, nála jóval erősebb seggfejét?? Ennek a jelenetnek minden percét élveztem… aztán lehet-e rá haragudni, hogy bosszút akar állni a barátja apján elszenvedett sérelemért?? A fenéket… Érdekes egyébként, hogy nálam a film üzenete – az óva intés az erőszaktól – abszolút fordítva sült el: Christian teljes működését szívből támogattam, én nem láttam benne azt a GONOSZT, aminek titulálták őt. Csupán egy végletekig elkeseredett, apjára és a világra haragudó fiút, akivel simán együtt tudtam érezni.  

A két helyszín (Afrika és Dánia) önmagában megér egy misét. Mindkét hely társadalmi berendezkedése, politikai és erkölcsi viszonyai külön filmet érhetnének: Dániában a rasszizmus, a szomszéd ország gyűlölete mindazonáltal jobban megdöbbentettek, mint az afrikai polgárháború képei. A szülők pedig: nos, igazi sebészeti feltáró műtét korunk társadalmáról: mit tud tenni egy apa, akit a fia felelőssé tesz anyja elvesztéséért?? Mit tud tenni egy válófélben lévő pár, hogy elfogadják egymás életcélját? Hogy tudná bárki is megakadályozni a gyerekcsínyen túllépő agresszivitást, mit kell tennie a szülőnek, hogy jobban odafigyeljen a gyerekre?? Mind húsba vágó, borzongatóan aktuális napi témák ezek, amik megtapasztalásához még csak Dániáig sem kell menni: simán jelen vannak mindennapjainkban. Csak egy apró példa: a fiam osztályában volt egy kicsit sérült (érdekes) srác. No, ő, amit a többiektől kapott, az bőven bűncselekmény kategória – mégsem lett belőle semmi. A fiam osztálytársai már ötödiktől zsigerből gonoszok voltak, ezzel szemben Christian csak dühös az életre. Épp ezért egyáltalán nem tartom giccsesnek a finálét, épp ezért tekintek közel tökéletes filmként erre a mozira.

Ráadásul olyan, mint ha a Nat Geo-ra készült volna. Néha már-már zavaró volt az eszméletlen tájképek halmaz, legyen az akár az afrikai szavanna vagy a dán tengerpart. A repülő madarak harmadszori mutatása aztán végképp fura lett – ugyanakkor a beállítások, operatőri munka, kamerahasználat, vágás egyszerűen zseniális. Az iszonyat erős sztori mellé pihentetésképp néha komoly képi orgiát kapunk, a legjobb filmkészítési technikával. A zenére ez ugyanúgy igaz: az elején, mikor még nem történik semmi, talán a zene hatására is egyre növekedett bennem a feszültség – még meg is lepődtem magamon, hogy ilyet a horroroknál szoktam érezni. Bámulatos az összhang a képi világ a zene meg a történet között. A színészekről pedig szintén csak pozitív kontextusban lehet beszélni: a Christiant játszó srácról, William Jøhnk Nielsenről tuti, hogy még fogunk hallani. Érdekes, ha most visszagondolok, a srác rezzenéstelen arca, a szemeiből sugárzó gyűlölet leginkább a közepes Damienre emlékezteti, de mégsem éreztem őt alapból gonosznak.


De lehet csak azért, mert ezt én is majdnem mind megcsináltam volna.  



95%


.

R2-D2 írta:

Egy jobb világ

Hű, ez nagyon jónak tűnik, fel is írtam. A fenti listád után pedig különösen érdekel, bár az Amíg alszol, mint életszagú, hiteles dráma...

R2-D2 írta:

Egy jobb világ

Hogy mik vannak… s hogy erről miért csak évekkel később kell nekem értesülnöm… ehhh. A 2011-es év legjobb idegen nyelvű film Oscar-díjasa olyannyira megdöbbentően hatásos és jó mozi, amilyennel csak nagyon ritkán találkozik az ember.
De lehet csak azért, mert ezt én is majdnem mind megcsináltam volna.  

95%

Készítem a pendrive-ot !
.

Weide írta:

R2-D2 írta:

Egy jobb világ

Hű, ez nagyon jónak tűnik, fel is írtam. A fenti listád után pedig különösen érdekel, bár az Amíg alszol, mint életszagú, hiteles dráma...

Miért? Nem volt benn semmi emlékeim szerint, ami miatt csóváltam a fejem. Egyébként inkább a hatása miatt került a listára.  

Niwrok írta:

Készítem a pendrive-ot !
.

Már pont akartam kérdezni...

Örülök, hogy most én tudtam olyat mondani/javasolni Nektek, amit még nem láttatok (ez néha meglehetősen nehéz) és amihez kedvet is csináltam!

.





Jófiú




A legutóbbi film után ez szinte adta magát… úgyis újra akartam nézni, úgyis világgá akartam kiabálni mennyire jó kis mozi ez (még ha az a csúnya pontozósdi megint nem ezt mutatja), amiben gyermekként együtt játszik Frodo a Gyűrűk urából és Kevin a Reszkessetek betörőkből… Aki már látta e filmet, az három jelenetre biztosan emlékszik belőle: az autópályásra, a korcsolyázósra, no meg a fináléra. Megmondom őszintén utóbbi igazi erejét csak akkor értettem meg, mikor már saját gyerekeim is lettek, bár addig is gyakran használtam szimbólumnak a választás nehézségének érzékeltetésére. Na mármost, úgy gondolom – mindig is úgy gondoltam – az az igazán jó film, aminek képei, jelenetei beleégnek az emlékezetedbe, hogy később, évek múltán, ha valahol előjön a film címe, rögtön tudod valami szcénához kötni. Rögtön tudod mondani, hogy ja, ez volt az, ahol…

Ahol Mark, a kb. 12 éves srác (Elijah Wood) épp elveszti anyukáját, a nagyon szeretett anyukáját, de a temetés utáni tragédia feldolgozására nem nagyon jut ideje az apjával, mert őt meg egy halaszthatatlan üzleti útra Japánba utazik. A lelkileg kissé törékeny kissrác apja testvérének családjához kerül, ahol nagy szívvel és szeretettel fogadják – neki pedig akkor még fogalma sincs, milyen tragédia árnyékolja be az Evans család életét. Mark szerencséjére a családnak van egy hasonló korú fiúgyermeke, a bájos Henry (Macaulay Culkin), akivel jó mókának tűnik a téli szünet eltöltése. A két kissrác rögtön barátságot köt, futva vetik bele magukat az önfeledt szórakozásba (hehe, ezek mindig futva mentek játszani), az ablakkidobásos gyerekcsínyek azonban egyre komolyabb és durvább eseményekbe fordulnak. Henry ugyanis szélsőségesen szadista és vad dolgai akár emberéleteket is követelhetnek – Marknak pedig, aki el akarja mondani a dolgokat a felnőtteknek, mint külsősnek a családban, esélye sincs, hogy bárki higgyen neki. Hogy bárki elhiggye, hogy Henry képes akár a szüleit is megölni…

Zseniális. Még most is, pedig sokadszorra látom. A DVD borítón az van promo szövegnek írva, hogy a gonosz igazi arca… nos, talán soha, egy filmnél nem volt ez ennyire találó szöveg. Általában az ilyesfajta mozikban a gyerekeket megszállja valami, jobb esetben a gyerek az Antikrisztus maga, de még Damien sem volt ennyire gonosz, hogy szimplán szórakozásból ártson másoknak. Henry túltesz mindenen, amit eddig láttunk, amit ez a kölök művel, az maga a hátborzongató döbbenet. Sokat beszélgettünk már róla máshol – de a szomorú az egészben az, hogy nekem Henry figurája, tettei teljesen hitelesek és életszerűek. Vannak, igenis vannak ilyen gyerekek, akik puszta rosszindulatból képesek állatokat kínozni és ölni, puszta rosszindulatból osztálytársaikat alázni. Henry mindazon gonoszság fókuszált megjelenítése a vásznon, amik manapság az iskolákat koptató ifjúság magában hordoz. A különbség csupán annyi, hogy kissé töménynek tűnhet mindezt másfél órán belül végignézni – de attól a jelenség még létezik. Hozzáteszem: a film nem keresi az okokat, nem állít fel kórképet Henryről, csupán a megnyilvánulásait vágja arcunkba – aztán dolgozzuk fel az egészet egyedül…

Henry igazi motivációi teljesen életszerűek. A testvéri féltékenység túlcsordulta, az anyai szeretet elvesztésének érzete, a háttérbe szorulás érzete valós probléma, minden többgyermekes családanya/apa tudna erről mesélni. Nekem is kellett már hazarohannom, mert a nagyobbik fiam nekiment 4 évesen a terhes anyjának, gyűlölve a még meg sem született kistesóját. Komoly gondok ezek, de türelemmel, szeretettel, beszélgetéssel mindezek gyógyíthatóak. Ha viszont ez elmarad, akkor bizony lehetnek Henryk, akkor jöhetnek a sérült gyerekek. Akkor simán kialakulhat egy családban egy pszichopata – a Jófiúban ráadásul magasan funkcionáló pszichopata, aki elég okos is ahhoz, hogy hogyan terelje el magáról a gyanút. És itt jön a mozi másik lényeges eleme: a thriller vonal. Mert nem elég, hogy a kölök megdöbbentően életszerű és aljas tetteit nézzük, mindezek mellett azért izgulunk végig, hogy nehogy az ártatlan Markra tudja rákenni tetteit.

A film az utolsó percekig végig feszült, izgalmas, a legjobb thrillerek hagyományait követve építi fel a történetet. Egyre durvább és komolyabb események, egyre inkább szorul a hurok, amiből egyetlen egy kiút lehetne csak - ha valaki meg nem akadályozza. Az egész felépítése, a múlt tragédiájának beépítése a történetbe, a két srác pszichikai és fizikai csatája igazi csemege – ha manapság ilyenek lennének a Young Adult adaptációk, azt hiszem, nem fanyalognánk annyit. Mondjuk az is igaz, hogy ez nem gyerekeknek szól, csupán csak gyerekekről… s most, hogy végiggondoltam, ritkán látok olyan filmet, amiben gyereket is ölnek (majdnem premier plánban). S ha már gyerekek. Mindkét kölök szenzációs, Culkin jobb, mint a Home alone-ban, a kis Wood pedig érdekes csemege a Gyűrűk ura előtti időkből. A felnőttek ez esetben totál mellékesek, talán csak Susan (Wendy Crewson) játszik fontosabb és értékelhetőbb szerepet – ebben a gyerekek közötti őrült játékban. Ha mindehhez még a rendkívül hatásos képi világot, a helyszíneket, a kamerahasználatot (gondoljunk csak a korcsolyázós jelenet beállításaira, a pörgetésre) is hozzáveszem, nem véletlenül működik az egész annyira, amennyire működik.

A múltkori A fülke után egy újabb remek film a 90-es évekből, ám úgy érzem, valahol ez is totál elveszett alkotás lett - mint megannyi más társa. Nem olvastam utána, de lehet, megint az volt a baj, hogy volt reménysugár, nem súlyos depresszióban keltünk föl a fotelből, de hát a Jófiú nem egy, a gonosz által megszállt fiú története, hanem a gonoszságnak magának a története. És mindig kell reményt hagyni, hogy azt le lehet győzni.



100 %



.

R2-D2 írta:

Jófiú

Aki már látta e filmet...

Ha mindehhez még a rendkívül hatásos képi világot, a helyszíneket, a kamerahasználatot (gondoljunk csak a korcsolyázós jelenet beállításaira, a pörgetésre) is hozzáveszem, nem véletlenül működik az egész annyira, amennyire működik.

100 %

Akkor az nem én vagyok ...

Amilyen jó lehet olyan filmről írni, amit ennyire erősnek talál az ember, annyira nehéz lehet, ha ilyen személyes vetületei vannak.
Duplán köszönöm az ajánlót, és .
.

Niwrok írta:

Jófiú
Akkor az nem én vagyok ...

Ezen most kicsit meglepődtem... mindig van új a nap alatt.

Niwrok írta:

Amilyen jó lehet olyan filmről írni, amit ennyire erősnek talál az ember, annyira nehéz lehet, ha ilyen személyes vetületei vannak.
Duplán köszönöm az ajánlót, és .

Egyébként azért annyira nem kell túldramatizálni a helyzetet, annyira nem volt durva a személyes vetület, de kétségkívül volt ilyen is. S egy másik példa, saját háztartásból: a kisebbik gyerek, két-három évesen az ovinál idegen babakocsikat rázott (szerencsére üresen), miközben mondogatta: Nem szereted a babákat!

Úgy szép az élet, ha zajlik... mégse lett egyik se pszichopata.

R2-D2 írta:

Imagenaerum

80%
.

Másodszorra még jobb volt, mint elsőre. Miután már értettem a szimbolikáját, sokkal jobban megérintett, már a film kétharmadánál elérzékenyültem...  

Ráadásul azért teljesen más BD-ről, 7.1-ben hallani. S talán még a kedvencem dalomat is felcsendülni véltem az albumról - legalábbis részben..  

R2-D2 írta:

Jófiú

Gyakran sajnálom, hogy nem látja mindig mindegyikünk ugyanazokat a mozikat, most szívesen beszélgettem volna a gyereki gonoszról...

Mondjuk egy Damien-Kevin-Christopher-Henry összevetésben (a kör tetszőlegesen bővíthető)...

R2-D2 írta:

Gyakran sajnálom, hogy nem látja mindig mindegyikünk ugyanazokat a mozikat, most szívesen beszélgettem volna a gyereki gonoszról...
Mondjuk egy Damien-Kevin-Christopher-Henry összevetésben (a kör tetszőlegesen bővíthető)...

Lehet, hogy csak pillanatnyi kihagyás, de a "Christopher" és a "Henry" az melyik film?

Ha gondolod, Damient behelyettesítem Lucius-szal , de egyébként alig fél éve láttam a filmet is, Kevin szintén elég friss élmény, szóval...
.

Niwrok írta:

R2-D2 írta:

Gyakran sajnálom, hogy nem látja mindig mindegyikünk ugyanazokat a mozikat, most szívesen beszélgettem volna a gyereki gonoszról...
Mondjuk egy Damien-Kevin-Christopher-Henry összevetésben (a kör tetszőlegesen bővíthető)...

Lehet, hogy csak pillanatnyi kihagyás, de a "Christopher" és a "Henry" az melyik film?

Ha gondolod, Damient behelyettesítem Lucius-szal , de egyébként alig fél éve láttam a filmet is, Kevin szintén elég friss élmény, szóval...
.

A két legutóbbi... csak azt nem tudom, miért írtam Christophert Christian helyett...

Lucius: ahogy akkor is mondtam, aranyos a fiú a képen, de bővebben nem nagyon fogok tudni hozzászólni. Előbb fogod te megnézni a két filmet...

R2-D2 írta:

A két legutóbbi... csak azt nem tudom, miért írtam Christophert Christian helyett...    
Lucius: ahogy akkor is mondtam, aranyos a fiú a képen, de bővebben nem nagyon fogok tudni hozzászólni. Előbb fogod te megnézni a két filmet...

Nem is "hozzászólnod" kell, fel sem merült, hogy játszanál vele, csak Lucius elég közel áll ahhoz a figurához, amilyen Damien .
Részemről meg áll a "pillanatnyi kihagyás + pocsék névmemória" .

Na de mi lenne az összevetés tárgya? Mert az a helyzet, hogy amennyire én tudom, itt azért négy elég eltérő motiváció van a háttérben, és ahogy te, én sem titulálnám mindegyiket "gonoszságnak". Damiennél persze, ott az ördögi megszállás, de Kevinnél "csak" a bosszúvágy a motorja ennek, Henrynél én a hatalomvágyat vélem felfedezni, Christian a fájdalmától fűtött kis keresztes lovag (nagyon leegyszerűsítve).
.

Niwrok írta:

Na de mi lenne az összevetés tárgya? Mert az a helyzet, hogy amennyire én tudom, itt azért négy elég eltérő motiváció van a háttérben, és ahogy te, én sem titulálnám mindegyiket "gonoszságnak". Damiennél persze, ott az ördögi megszállás, de Kevinnél "csak" a bosszúvágy a motorja ennek, Henrynél én a hatalomvágyat vélem felfedezni, Christian a fájdalmától fűtött kis keresztes lovag (nagyon leegyszerűsítve).
.

Mi lenne az összevetés tárgya? Jó kérdés. Talán a konkrét tettek - és persze a motivációk.

Pontosabban az, hogy az általad is említett motivációk mennyire igazolják a kis gecik tetteit: mi az, ami már nem "csak" a sérült lélek kivetülése, hanem "genetikai" hajlam. Egyébként, ha kitágítjuk az életkort, ide lehetne venni az Eden Lake és a Harry Brown kölykei is - igaz, hogy ott nincs mögöttük jellemrajz, csupán a reakció tetteikre.

Na mindegy, bízom benne, hogy hamarosan Te is megnézed az utóbbi kettőt és talán folytathatjuk.

R2-D2 írta:

Mi lenne az összevetés tárgya? Jó kérdés. Talán a konkrét tettek - és persze a motivációk.

Pontosabban az, hogy az általad is említett motivációk mennyire igazolják a kis gecik tetteit: mi az, ami már nem "csak" a sérült lélek kivetülése, hanem "genetikai" hajlam. Egyébként, ha kitágítjuk az életkort, ide lehetne venni az Eden Lake és a Harry Brown kölykei is - igaz, hogy ott nincs mögöttük jellemrajz, csupán a reakció tetteikre.

Na mindegy, bízom benne, hogy hamarosan Te is megnézed az utóbbi kettőt és talán folytathatjuk.

Mivel általánosságokban tudjuk csak ezt inkább megbecsülni, így tőlem most is folytathatnánk ...

De hogy az Eden Lake-ben ne lenne jellemrajz?! Na és Brett? A "kis geci" eklatáns példája annak, hogy a tömeg, a távolság és a lakókörnyezet ereje hogyan befolyásol egy embert abban, hogy békés fürdőzőkkel szemétkedjen, ha mondjuk erre "feljogosítja" a kutyája, az "én gyerekem nem olyan" és a kikényszerített cinkosság, meg persze az, hogy ki kötné össze egy környékbeli fiúval két idegen kiránduló eltűnését. Brett és a "környezeti adottságokból" eredő gonoszságának bemutatása az egyetlen dolog, amiért nekem az Eden Lake nem egy középszerű picsahorror .

Én azt hiszem, ha a genetika tényező is a gonoszságban, az inkább csak olyan fizikai dolgokon, hormonális "rendellenességeken" keresztül jelentkezik, mint például hogy az egyes ingerületátvivő anyagok mennyire hatékonyan működnek, vagy az idegpályák hogyan kapcsolódnak össze. Ezek pedig inkább csak "billentik", mint meghatározzák, hogy egy személy a környezetéből érkező ingerre hogyan reagál, mondjuk empátiával vagy agresszióval. Illetve a genetikán keresztül nem egy olyan ősi ösztön mutatkozik meg, mint a terület vagy a közösség védelme, az önzés, a félelemre adott reakciók, a túlélési ösztönök és egyebek. De ezek szerintem inkább csak valószínűségi tényezők, amik befolyásolják az akár utánzással, akár tapasztalással, akár oktatással megtanult reakciókat, azzal a kiegészítéssel, hogy már eleve a társadalmi együttéléshez szükséges erkölcsi korlátok elsajátítása is évekig tarthat, onnantól kezdve, hogy már az is egy folyamat, ahogy a következmények és az abban játszott/megjelenő felelősség, az arányosság felmérésének képessége kialakul.

Én még két nevet tennék egyébként a "kis geci"-listára: Peter figuráját a Végjáték könyvből (ő ugye a filmben inkább csak egy szimbólum, de a könyvben igencsak részletes személyiségelemzés van róla), és a már oly sokszor beígért Briony Tallist...
.

.




Alabama és Monroe




Rettentő „kreatív” volt a magyar forgalmazó, mikor is ezt a címet adta Felix Van Groeningen belga rendező filmjének: kb. egy óra negyvenöt percig el sem hangzik e két név a moziban, s hiába a finálé záróképében kitartott tetoválás, úgy érzem, sima ötlettelenséget és a „legyünk túl a névadáson” szimbolizál a cím. Az eredeti cím sokkal kifejezőbb a mozi egészét tekintve, bár tény, hogy meglehetősen nehéz értelmesen magyarra átültetni. Mindenesetre a The broken circle breakdown magyarosítása nem lett ökörség – de nagyon kifejező sem.

Az Alabama és Monroe azon egyik mozik közé tartozik, ami mostanság több társával együtt baráti ajánlásra (a múltkorinál úgyis szóvá tette, hogy elfeledtem megemlíteni) került látókörömbe, s ami szintén a legjobb idegen nyelvű filmek Oscar-díjának egyik nevezettje volt 2013-ban. Az A vadászattal együtt. Nem akarok gonosz lenni, de érteni vélem, miért nem nyert egyik sem – ugyanakkor az elvitathatatlan tény, hogy ezen mozik a mai nagy átlagtól eltérő szintet képviselnek, s azzal, hogy egyáltalán nevezték őket ezen megmérettetésen, kenterbe is verik a nagy átlagot. Ilyenkor már csak egy kérdés van: az adott néző (jelen esetben szerény személyem) személyes befogadási készsége, szigorúan szubjektív értékítélete mennyire magas pontszámot képes adni a mozinak. A százalék/pontszám tehát nem elsősorban a film értékét jelzi ezúttal sem, hanem mint mindig, a tetszési indexemet. Itt pedig rögtön az elején hatalmas problémával találtam szembe magamat: SZERENCSÉRE nem tudtam átélni mindazt, ami a két főszereplővel történik, nem tudtam beleélni magamat a karakterek szerepébe – mert amik velük történnek, azok SZERENCSÉRE nem estek meg velem. Viszont ismertek: akkor tudok igazándiból lelkesedni egy moziért, akkor tudok maximálisan elmerülni benne, ha van egy fix kapaszkodó, egy vagy több karakter, akiknek a tetteit, motivációit magaménak érezhetem. Korlátolt vagyok, mi??

Az igazi hatás kedvéért a történetről jóformán semmit nem szabad elmondani. Ne is nagyon olvassatok utána, mert a kritikák nagy része kénytelen lelőni a fordulatokat, drámai csúcspontokat, a nélkül nehéz elemezni is a mozit: spoilermentesen annyit tudok írni róla, hogy ez egy belga szerelmi történet nagyon súlyos egyéni tragédiákkal, némi ateizmussal, hippi feelinggel meg eszméletlen jó zenével körítve. Didier (Johan Heldenbergh), egy bluegrass zenekar tagja és Elise (Veerle Baetens), egy tetováló szalon tulajdonosa több évi felhőtlen és boldog szerelmével indítunk, ami fölött egy közelgő tragédia árnya tornyosul. A kezdő képsorokban ezt még csak sejteni lehet, sőt, egész szépen ki is vezetnek belőle, de a rutinos néző azért érezhet valamit az elkövetkezendő eseményekből.  Kettejüknek van egy Maybelle nevű csodás kislánya, a mozi első fele a kis család története egy bizonyos fordulópontig, a film első csúcspontjáig – időugrásos módszerrel megjelenítve. A múlt és a jelen képeit váltakozva figyelhetjük a kis család történetének alakulását, gyakorlatilag ismerjük a történet végét, maximum az a meglepő benne, hogy ez a vég már az 50-ik percben bekövetkezik. Azt meg mindenki döntse el maga, hogy a nem lineáris történetvezetés ebben az esetben ártott, vagy használt-e a filmnek – nekem kimondottan tetszett, más kritikusoknak a neten nem. Egyrészt mikor már kezdett kellemtelen lenni az adott látvány vagy esemény, akkor jól jött az időugrás, másrészt meg megdöbbentően hatásos volt a két idősík közti hangulati váltás a zenével és a csenddel. Kibaszottul erős, érzelmes és könnyfacsaró képek, a kis család összetartását, egymás iránti szeretetét remekül fogták meg. Az egész film csöpög a realizmustól, de nem kívánom, hogy ezt bárki így, átélje – még az ellenségeim se. Pedig aztán mennyi hasonló eset van….

A film második fele egy másik történet. Érdekes módon totál ugyanolyan szerkezetben épül fel, mint az eleje – nevezetesen látjuk a finálé kezdetét -, azonban nem tud annyira hatásos lenni. Sőt inkább megdöbbenést és értetlenkedést vált ki belőlünk, amit látunk: nem igazán tudjuk hova tenni az egészet. Én nagyon sokáig teljesen más irányt vártam a mozitól, de aztán ahogy haladunk előre a történetben teljesen logikus és törvényszerű minden: különösen Elise viselkedése. A két felnőtt szembefordulása, egymás vádolása sajnos kódolva volt az eseményekben, a düh, a tehetetlenség ily módon kifejezésre juttatása (az alkohol mellett) az egyik legemberibb tulajdonság – de nézni nem jó. Egyszerűen a mozi ezen felén sem éreztem jól magam, nem tetszett, ahogy a korábbi mindent elsöprő, kicsit woodstocki szerelem ilyen mély válságba kerül, s valami megmagyarázhatatlan módon kivételesen nem tetszett Didier vallásellenes kirohanása sem. Ott, akkor, abban a kontextusban dramaturgiailag szerintem nem állt meg a lábán, szimpla hatásvadászatnak éreztem, s hiába értettem egyet szinte minden mondatával és hiába értettem meg érzelmi motivációit, az a jelenet kilógott a sorból. Pláne úgy, hogy egy eszméletlen jó dal (ld. video alant) után következett, az a dal talán a film legjobb betétdala – no, utána egy ilyen kiabálós, pápaellenes duma zavaró volt. S hogy mindehhez Bushnak mi köze van, azt meg végképp nem tudtam hova tenni: apropó, azt sem egészen értem, miért kellett 09.11-et kétszer is mutatni a háttérben, a TV-ben, történetünk szempontjából semmi jelentősége.

Hogy ebből mi lesz, azt nem árulhatom el. A végére értelmet nyer a magyar cím is, a sztori lezárul, a dráma kiteljesedik: a sérült kör végleg bezárul(pontosabban megszakad), Alabama és Monroe útja szétválik. Az első blikkre egy szimpla zenés country filmnek tűnő belga alkotás már a felénél egy könnyfakasztó drámába megy át, ami a végére megismétli önmagát – mégsem teljesen ugyanúgy teszi azt. Mert míg a film első felében tiszta szívből tudunk Elise és Didier mellett állni, a másodikban Alabama és Monroe mellett már kevésbé. Ott már én úgy éreztem, a döntés az ő kezükben van – nem kellene, hogy minden úgy történjen, ahogy történt. Amíg a film első felében az eseményeket nem tudtam átélni (csak vélelmezni annak átélését), addig a film második felében bosszantottak a karakterek tettei, én semmit nem így csináltam volna.

Amit még mindenképp ki kell emelnem a filmmel kapcsolatban, az egyrészt a zene: önmagában elviszi a hátán a mozit, annyira jó, hogy – annak ellenére, hogy nem igazán rajongok ezért a stílusért -, ez az OST egyszerűen kell nekem. Valami szenzációs. Másik meg a színészek, különösen a lány, a tetovált lány játéka: Veerle Baetens szenzációsan alakítja a vallásos hippiből lett anyát, akit a lánya iránt érzett szeretete végül is tévútra viszi. A film fényképezés és vágása parádés, a zene kontra csend hangulatkeltése első osztályú. Örök érvényű, mély tartalmú dráma lehetet volna számomra, ha egy kicsit is közelebb tudtam volna kerülni a fő karakterekhez – így viszont csak egy először még szimpatikus belga család történetének külső szemlélője lettem. Kívülálló voltam, akinek a szobájában szólt a bluegrass zene, kissé vidámabb hangulatot csinálva ehhez a meglehetősen szomorú mozihoz ( ennek tükrében a finálé, a zárókép különösen érdekes, az én lelkivilágomnak végtelenül furcsa volt).


Erős, nagyon erős film az Alabama és Monroe, de maradok a soundtrackjénél. Nem hiszem, hogy ezt valaha is újra akarnám nézni.




85%