R2-D2 írásai 2.0

.





Everest




A Mount Everestről (magyarul Csomolungma   ) szerintem mindenki hallott: a tengerszinttől számítva a legmagasabb hegy a Földön, a Himalája hegység része, csúcsán halad át Kína és Nepál határvonala. A hegy 8848 m magas (2010-es nepáli mérés szerint; más mérések során 8840 és 8850 m közötti magasságot állapítottak meg), és évente kb. 4 milliméterrel nő. A Csomolungma név egyébként tibeti eredetű, jelentése „a Föld istenasszonya”. Az első sikeres megmászása 1953. május 29-én történt, az azóta eltelt fél évszázad alatt több mint 6000 ember járt fenn a csúcson, közülük azonban több mint 200 sosem tért vissza. Az utóbbi években sajnos magyar szempontból is a hírek középpontjába került a hegy, a néhány sikeres mászás után egy magyar hegymászó is a hegy áldozta lett.

Nos, mindezt azért írtam csak le, mert ha belinkelem simán a Csomolungma történetét, és valaki veszi a fáradtságot és el is olvassa, akkor bizony belefuthatott volna az Everest című film történetének eseményeire – és a túlélők nevére is. Márpedig ezt a filmet kifejezetten úgy ajánlatos nézni (ja, és szigorúan moziban!!) először, hogy minimális hegymászó ismeretekkel ugyan talán rendelkezünk, de nem tudjuk, mi is történt a 1996. május 10-én lezajlott expedícióban. Az Everest ugyanis egy megtörtént szerencsétlenségnek állít emléket, amikor is több maroknyi amatőr néhány profi mászó segítségével, jó pénzért igyekezett feljutni a csúcsra, azonban néhány nem várt esemény – no meg emberi felelőtlenség és gyengeség – következtében az egész mászás tragédiába torkollik. Sőt, a 2014-es és 2015-ös földrengések serpa áldozatait leszámítva a legsötétebb nap a Hegy történetében: azóta sem volt egyszerre ekkora veszteség a mászók csapataiban.

Azzal amúgy mindig is vigyázni kell, mikor azt írják a film elején, hogy „based on a true story”. Én legalábbis mindig szkeptikus vagyok az ilyenekkel, egy két órában összesűrített történet kénytelen a valóságot sokszor minimum nagyvonalúan kezelni, esetleg az érzelmi manipulációkat használni, megváltozatni, átírni, összevonni a karaktereket. A nem szakavatott nézőket simán át lehet verni egy ilyen katasztrófafilmben, az amatőr, kényelmes fotelben ülőknek nem kell más, mint egy hihető történet kedvelhető szereplőkkel és megfelelő mennyiségű érzelmi töltettel (megjegyzem, az azért nem árt, ha az egyes figurákat meg lehet különböztetni egymástól, de erről később). Szóval a lényeg az, hogy laikusként én rengeteg mindent képes vagyok befogadni, ha az jól van tálalva – az Everestben pedig jól van. Nagyon is jól. Olyannyira, hogy az idén talán ez volt az eddigi legjobb, moziban látott idei bemutató, a maga lélegzetelállító felvételeivel, a mindössze szusszanásnyi (ejj, de stílusos) pihenőivel tarkított feszes izgalmasságával és a remek arányban adagolt érzelmi családi drámáival hatalmas élmény volt.

1996-ban járunk. Rob Hall (Jason Clarke) profi hegymászó, aki eddigre már 39 embert vezetett fel az Everest tetejére, maga pedig hatszor járta meg az utat. Márciusban újabb kis csapat készülődik, eléggé vegyes társasággal, hisz a postás, az újságíró, az üzletember, valamint a már 6 csúcsot megmászó japán nő is a kis kompánia tagja. Rob pedig alapos ember, két hónap alatt felkészíti őket, hogy a kitűzött május 10-i dátumra mindenki készen álljon: fizikailag és lelkileg egyaránt. A hegymászás – különösen a csúcstámadás ugyanis nem gyerekjáték, a vállalkozó kedvű kalandorok pedig szépen okosan teszik, amit vezetőjük mond. A mozi első fele-harmada így gyakorlatilag egy hegymászó gyorstalpalóvá válik, amikor a néző is szépen végigmegy azokon az alapszabályokon, amik a sikeres kísérlethez kellenek: megismeri magát a hegyet, az ott lévő körülményeket, a táborokat, azok szerepeit, mindent.  Szinte úgy érezzük, hogy magunk is a csapat részei vagyunk, a képzés alapos, de nem szájbarágó: ritkán sikerül így eltalálni az arányokat. Nem néznek minket segg hülyének, vagyis nem magyaráznak el minden egyes szabályt szóról szóra, viszont nem is ugranak át alapvető információkat – mikor elindulnak fölfelé, a mi is simán velük tudunk tartani… mármint a kényelmes fotelből, persze.

Ugyanis egyszerűen ott vagyunk a Mount Everesten. Lenézve a mélységbe, elszédülünk, a jeges szél szinte a mi arcunkba is hordja a havat, a rengeteg mászástól szinte mi is kimerülünk fizikailag. Pedig ez még csak a bemelegítés, az akklimatizálódó mászások. Aztán ahogy elérkezik a május 10, ahogy Rob a négyes táborból éjjel fél egykor elindítja a kis társaságot a nagy útra, úgy nő bennünk is a feszültség, mintha mi is egyike lehetnénk azon párezer embernek, akik feljutottak a Világ Tetejére. Kegyetlen jól össze van rakva már ez a szakasz is, a pihenőkben pedig van idő némi karakterábrázolásra, családi kitérőkre is. Itt jegyzem meg, más, középszerű filmeknél ilyenkor szokott jó előre kiderülni, ki fog meghalni és ki nem – nos, az Everestben erről szó sincs. Csupán van egy vezető, akinek van otthon egy várandós felesége (Keira Knightley), aztán van egy félig-meddig konkurense ás barátja (Jake Gyllenhaal), meg van egy tudós/üzletember (Josh Brolin), akiknek a lelkébe, magánéletébe kicsit jobban bekukkantunk. De semmi olyan közvetlen utalás, kimondott hollywoodi panel nincs a moziban, ami előre meghatározhatná a szereplők sorsát – az élet elég bizarr ahhoz mag is, hogy ne kelljen sablonokat használni.

Maga a feljutás (azzal nem árulok el titkot, hogy néhányuknak azért sikerül) zseniális, minden percét elhittem és átéltem. A krach lefelé üt be, mikor is a másnapra előre jelzett vihar korábban érkezik, no meg Rob hoz egy emberséges, de szakmailag teljesen indokolhatatlan döntést … és itt jön be a képbe esetleg mindaz a háttérinfó, amiket az ember a médiából a hazai hegymászók balesetei következtében megtudhatott: miszerint ha gyenge vagy és segítesz másokon, jó eséllyel te is meghalhatsz. Mint ahogy akkor is, ha profi létedre nem tartod be a Hegy (és saját magad) által is felállított kőkemény szabályokat – mert onnantól az eseményeket már a szerencse irányítja.

És tulajdonképp az egész Everest erről szól. Egy hegymászós katasztrófafilm, amiben ha ember akarsz maradni, jó eséllyel meghalsz – dramaturgiában így totál más irányt vesz, mint az átlag. A film közepén a kis pihenő és az icipici kapcsolati háló felfedése viszont mégiscsak alkalmas arra, hogy az ember szemébe könnyek szökjenek, mikor valaki bajba kerül, e szempontból kétségkívül illik a sorba. Csakhogy ezt a történetet nagyjából az élet írta, így itt mégse minden úgy történik, mint esetleg egy tucat forgatókönyv esetén lenne – talán pont a veszteségek és a valóság súlya miatt érzi az ember annyira erősnek a filmet. Nemcsak hegymászásilag és himalájailag hiteles, hanem tragikusan életszerű, gyakorlatilag mentes minden sallangtól. Elvisz a világ tetejére úgy, hogy közben nem érzed magad elveszettnek, de nem is gondolkodsz azon, hogy akkor ezt most hogy lehet. Több stílus tökéletes keverése – ritka az ilyen sikeres elegy. Amúgy, itt kell megjegyezzem, hogy valami egészen káprázatos színésztársaság vonul fel a moziban, némelyek pedig csak egészen apró statiszta szerepet kapnak. Robin Wright, Sam Worthington, Emily Watson (na jó, ő kicsit fontosabb) mellett a szakáll alatt csak felfedeztem a Kártyavár Dougját, Michael Kellyt is.

S ha már szakáll. Ha nagyítóval keresem a film hibáit, igazából két dolgot tudok megemlíteni. A síruhák és a méretes szakállak alatt borzasztó nehéz nyomon követni a karakterek sorsát, kizárólag a nevekre kell hagyatkoznunk – viszont miután ez nem nyilvánvaló az első perctől, tehát az ember nem úgy ül be a filmre, hogy memorizálja, ki kicsoda, könnyen lehet, hogy a hóviharban elveszti a fonalat és csak overallokat lát. Talán ezek színei alapján lehetne beazonosítani a figurákat, de én a film alatt erre még nem gondoltam. A másik meg… nos igen … ez már A tipikus filmipar. Kicsit megmosolyogtató volt, ahogy a táborban elmondott oxigénhiányos tünetállapotokat, a hegy és a környezet emberekre tett negatív hatásait szépen egyenként bemutatták a figurákon, hogy mindenki el tudja képzelni – nekem ez kicsit erőltetettnek tűnt. Arra is kíváncsi lennék (szerintem előbb-utóbb úgyis belefutok), hogy egy igazi hegymászó, aki esetleg volt már a Halálzónában, a Himaláján, a 14 db 8000 méter magas hegyek egyikén, mit szól ehhez a filmhez – nekem ugyanis éppoly lélegzetelállítóan megdöbbentő és hiteles volt, mint mondjuk a másik irányban tett kirándulás, a Sanctum.

Az biztos: menne a faszom föl oda. Hideg is van, oxigén sincs – ha meg vannak ilyen filmek, akkor végképp felesleges.



90%



.

R2-D2 írta:

Everest

Ha nagyítóval keresem a film hibáit, igazából két dolgot tudok megemlíteni. A síruhák és a méretes szakállak alatt borzasztó nehéz nyomon követni a karakterek sorsát, kizárólag a nevekre kell hagyatkoznunk – viszont miután ez nem nyilvánvaló az első perctől, tehát az ember nem úgy ül be a filmre, hogy memorizálja, ki kicsoda, könnyen lehet, hogy a hóviharban elveszti a fonalat és csak overallokat lát. Talán ezek színei alapján lehetne beazonosítani a figurákat, de én a film alatt erre még nem gondoltam. A másik meg… nos igen … ez már A tipikus filmipar. Kicsit megmosolyogtató volt, ahogy a táborban elmondott oxigénhiányos tünetállapotokat, a hegy és a környezet emberekre tett negatív hatásait szépen egyenként bemutatták a figurákon, hogy mindenki el tudja képzelni – nekem ez kicsit erőltetettnek tűnt. Arra is kíváncsi lennék (szerintem előbb-utóbb úgyis belefutok), hogy egy igazi hegymászó, aki esetleg volt már a Halálzónában, a Himaláján, a 14 db 8000 méter magas hegyek egyikén, mit szól ehhez a filmhez – nekem ugyanis éppoly lélegzetelállítóan megdöbbentő és hiteles volt, mint mondjuk a másik irányban tett kirándulás, a Sanctum. Mindenestre addig

Az biztos: menne a faszom föl oda. Hideg is van, oxigén sincs – ha meg vannak ilyen filmek, akkor végképp felesleges.

90%

Holnap nézem, de semmi olyanról nem tudok, amiért ne tetszene .
.

Niwrok írta:

Everest
Holnap nézem, de semmi olyanról nem tudok, amiért ne tetszene .
.

Akkor várlak vissza!  

Én meg jövök majd valamikor Insidious 3 írással.
.

.




Insidious 3 - A gonosz lélek




Úgy néz ki, már megint fordítva ülök a lovon (ahogy egyébként filmes témában rendszeresen)… ugyanis a neten szembejövő véleményekkel ellentétben nekem ebből  franchise-ból a második rész tetszett a legjobban, holott azt tartják a leggyengébbnek. A nyitó film patás Darth Maulja ócska cirkuszi bohózattá tette azt – pedig aztán a Tiptoe Through The Tulips-t sosem fogom feledni -, a harmadik epizód pedig nálam valahol az egyes és a kettes közé került, egy totál átlagos mai tucathorrorként, ami elsősorban ijesztgetéseivel hozta rám a frászt, a maga megszokott PG-13-as besorolásában. Vagyis gyerekbarát módon…

Ugyebár a második részben lezárult egy fejezet, az Insidious sorozat pedig illeszkedve a mai mozis trendbe, új irányt vett: visszament a múltba, az állítólagos kezdetekre – hogy aztán a kezdetekről, az igazi kezdetekről lófaszt se tudjunk meg. Magam részéről ugyanis sokkal inkább vártam volna akár a fátyolos bóklászó szellem öregasszony, akár Darth Maul eredettörténetét, viszont meg kellett elégednem Elise (Lyn Shaye) képbe kerülésének történetével. Icipicit talán fura ez így, de hát úgy néz ki, az egész filmsorozatot a médium köré fűzik majd föl, ha lesz még epizód, abban Elise lesz az összekötő kapocs. Kétségkívül jól áll ennek a nőnek ez a szerep… az Oiuja után lassan ő lesz az univerzális, minden filmben előszedhető Nagy Horror Médium. Végül is ez is van annyira életszerű szerep, mint mondjuk egy Superman… ha már a horror a téma. De ne vicceljük el a dolgot, elvégre egy dermesztően félelmetes, sok ítész szerint igazán parás filmet látunk, amiben a bazári jump scare jelenetek helyett a borzongásra került a hangsúly, a sok kitartott, nyújtott felvételtől pedig magunk alá fosunk félelmünkben…

A fenébe. Lehet, túl sokat aludtam rajt? Azt ugyanis töredelmesen bevallom, hogy a film első felében kissé elbóbiskoltam, ami édes álmomból két erőteljes hanghatással kombinált rémisztő effekt riasztott fel – de becsültemre váljon, hogy visszapörgettem, s megnéztem, mitől is kellett megijednem (mi ébresztett fel). Mindkettő Quinnhez (Stefanie Scott) kötődött, az első a semmiből előkerülő démon berobbanása volt a képbe, a másik meg talán a csengő… no de azon kívül … azon kívül nem történt semmi. Bár annyira negatívan nem látom a dolgokat, mint ahogy pár hónapja Niwrok kolléga nagyon lehúzta a harmadik fejezetet, de az tény, hogy az első szakasz még egy gyenge pettingnek sem ment el. Valóban elég hosszasan időzünk a fiatal lány környezetében, valóban idegesítő lett a feleslegesen bemutatott szereplőgárda nagy része, valóban a legnagyobb hollywoodi karakter és családi kliséhalmazt kapjuk – viszont emlékeim szerint ugyanez az ingerszegény, horrormentes környezet volt számomra az első epizód első órája is. Én egyébként elvoltam ezzel a sehova nem vezető kis tini színdarabbal, néhány démonos, kopogtatós jelenet mosolyogtatóan gyermetegre sikeredett, az igazi erőt Elise jelenetei jelentették.

A dolgok akkor változtak meg érzékelhetően, mikor összegyűlt a démonirtó csapat (ejj, Sam és Dean, hol vagytok??) Quinn házában, amikor is testet öltött a gonosz a másik dimenzióban. A baj az, hogy ha eddig a félelemfaktort hiányoltam, innentől kezdve viszont inkább bohózattá vált az egész: önmagában a félig elrabolt lelket sem értettem, de a gipszet magáról lerugdosó lányon, a Silent Hill szerű lénye(ke)n, a maszkos démonon, de leginkább a Harry Potter és a Tűz serlegéhez hasonló jó szellem feltűnésén már-már kényszeredetten felnevettem. Igaz, legalább ébren voltam, sőt, őszintén szólva, érdekeltek is az események – de továbbra sem Quinn sorsa, hanem sokkal inkább Elise-é. Az utolsó fél óra hangulatára mindazonáltal nem lehet panasz, ott legalább szakítottak azzal a gyilkos hagyománnyal, miszerint egy parásabb rész után lelket megnyugtató, világosabb, semlegesebb képeket mutatnak… horrorban nem igazán láttam még ilyet. Legutóbb hasonlón a 12 év rabszolgaság dramaturgiájában mérgelődtem, ott a drámának húzták ki ezzel a méregfogát.

Mindezek ellenére a szellemvilágban tett kirándulás, annak következményei és eseményei bejöttek. Megfelelő hangeffektekkel megtámogatva az utolsó fél óra működik, ébren tart – bár az a zene, az a bizonos Tiptoe Through The Tulips nagyon hiányzott. Láthattuk a szellemirtó csapat megalakulását (kissé röhejesen, amilyen egyébként mag a csapat is), sőt, az én olvasatomban majdnem mintha ez lett volna a film egyetlen végcélja, minden más csak felesleges hókuszpókusz lett. Az mondjuk tetszett, hogy a kutyát Warrennek hívták, akár szándékos geg, akár nem. Óriásit nem tudtam benne csalódni, mert túl sokat nem is vártam tőle: én kevésbé vagyok „Wan-Whannell páros” fan, mint Niwrok, úgyhogy engem kevésbé ér akkora megrázkódtatás egy esetleg gyengébb alkotás miatt. Ez csupán egy átlagos Insidious epizód lett, de nekem a többi sem volt überfasza – s akkor még nem tértem ki Darth Maul egy másodperces cameojára a végén.

Tényleg, azt miért kellett?




65%




Ui.  S még egy apróság… ez a cím mizéria. Kíváncsi vagyok, a forgalmazó mikor válik nevetségessé ezzel a Gonosz valamije használatával… olyan lesz a végén, mint az Alien és a Halál. Bárcsak a filmek is lennének olyanok.




.

R2-D2 írta:

Insidious 3 - A gonosz lélek

A fenébe. Lehet, túl sokat aludtam rajt? Azt ugyanis töredelmesen bevallom, hogy a film első felében kissé elbóbiskoltam, ami édes álmomból két erőteljes hanghatással kombinált rémisztő effekt riasztott fel – de becsültemre váljon, hogy visszapörgettem, s megnéztem, mitől is kellett megijednem (mi ébresztett fel). Valóban elég hosszasan időzünk a fiatal lány környezetében, valóban idegesítő lett a feleslegesen bemutatott szereplőgárda nagy része, valóban a legnagyobb hollywoodi karakter és családi kliséhalmazt kapjuk – viszont emlékeim szerint ugyanez az ingerszegény, horrormentes környezet volt számomra az első epizód első órája is. A dolgok akkor változtak meg érzékelhetően, mikor összegyűlt a démonirtó csapat (ejj, Sam és Dean, hol vagytok??) Quinn házában, amikor is testet öltött a gonosz a másik dimenzióban. A baj az, hogy ha eddig a félelemfaktort hiányoltam, innentől kezdve viszont inkább bohózattá vált az egész: önmagában a félig elrabolt lelket sem értettem, de a gipszet magáról lerugdosó lányon, a Silent Hill szerű lénye(ke)n, a maszkos démonon, de leginkább a Harry Potter és a Tűz serlegéhez hasonló jó szellem feltűnésén már-már kényszeredetten felnevettem.

65%

Na, ha a hűdenagy csalódottságom csak fél pontot jelent, akkor abból azért látszik, hogy mennyire jellegtelen és ostoba utánzata is ez az első két résznek, amikből emlékeztetnélek, hogy az elsőt igazán csak a sminkes démonpofa miatt döngölted a földbe, a másodikat meg 8-ra lőtted be, szóval nem nagyon látom, hogy ez hogy fér be a kettő közé. Közben tök jó, mert ugyanazokat a kérdéseket teszed fel, ugyanazokat a hibákat emeled ki, mint én... gondolom rám való csendes hivatkozással ...

A cím-mizériáról a véleményem meg vagy hat helyre leírtam már. Szerintem a forgalmazó már nem válhat nevetségessé, hiszen így is szánalom a köbön az egész, ahogy nem merik a tetves számokat a részek címébe írni, csak mert akkor kiderülne, hogy elsinkófálták az elsőt.
.

Niwrok írta:

Insidious 3 - A gonosz lélek

...hogy az elsőt igazán csak a sminkes démonpofa miatt döngölted a földbe, a másodikat meg 8-ra lőtted be, szóval nem nagyon látom, hogy ez hogy fér be a kettő közé.

Hááát... a 60 és a 80% közé pont befér.


Igazából 70-et akartam rá adni, csak eszembe jutott az utolsó kép és megcsúszott a kezem lefelé. Amúgy, azt nem írtam bele az írásba, de jó lett volna előtte újranézni az 1-2-őt (terveztem is), de sajna nem jutott rá idő. Kicsit el is voltam veszve az elején...

Na, majd a 4-ik előtt.



.

Niwrok írta:

R2-D2 írta:

Everest

Ha nagyítóval keresem a film hibáit, igazából két dolgot tudok megemlíteni. A síruhák és a méretes szakállak alatt borzasztó nehéz nyomon követni a karakterek sorsát, kizárólag a nevekre kell hagyatkoznunk – viszont miután ez nem nyilvánvaló az első perctől, tehát az ember nem úgy ül be a filmre, hogy memorizálja, ki kicsoda, könnyen lehet, hogy a hóviharban elveszti a fonalat és csak overallokat lát. Talán ezek színei alapján lehetne beazonosítani a figurákat, de én a film alatt erre még nem gondoltam. A másik meg… nos igen … ez már A tipikus filmipar. Kicsit megmosolyogtató volt, ahogy a táborban elmondott oxigénhiányos tünetállapotokat, a hegy és a környezet emberekre tett negatív hatásait szépen egyenként bemutatták a figurákon, hogy mindenki el tudja képzelni – nekem ez kicsit erőltetettnek tűnt. Arra is kíváncsi lennék (szerintem előbb-utóbb úgyis belefutok), hogy egy igazi hegymászó, aki esetleg volt már a Halálzónában, a Himaláján, a 14 db 8000 méter magas hegyek egyikén, mit szól ehhez a filmhez – nekem ugyanis éppoly lélegzetelállítóan megdöbbentő és hiteles volt, mint mondjuk a másik irányban tett kirándulás, a Sanctum.

Az biztos: menne a faszom föl oda. Hideg is van, oxigén sincs – ha meg vannak ilyen filmek, akkor végképp felesleges.

90%

Holnap nézem, de semmi olyanról nem tudok, amiért ne tetszene .

Egy picivel éreztem talán gyengébbnek, mint te, de ettől még minden szavaddal egyetértek: érzelmileg és látványban is nagyon erős darab, a megcsúszó létrákkal meg a megpróbáltatással, a hegy, a hó és a szél erejével, aminek a második fele, az egész mentés abszolút izgalmas és átélhető, a fent levőkkel éppúgy, mint a segíteni indulókkal, a rádió mellett vagy az otthon levőkkel, akik lám, ettől mégsem tehetetlenek. Mondjuk engem a sátorban beszélgetésnél jobban zavart a sokkolónak szánt, de nekem abszurd túlélés.

Spoiler:

De a legérdekesebb mégiscsak ez az egész "kereskedelmi hegymászás" dolog volt. Oké, bármennyire is úgy tűnhet elsőre, hogy a hegyre feljutás csak pénz kérdése, amiért rengeteg kényelmi és biztonsági feltételt helybe visznek az embereknek (ahogy a kerti székeket és asztalokat vitték fel, az már eléggé morbid volt), hogy a kevésbé felkészültek, a gyengébbek is megpróbálják, akár egy postás is, de azért az erőnlét, a felkészültség mindig is elengedhetetlen lesz. De itt is azzal indult az egész gond, hogy kötelek nélkül nem volt meg az a mankó, ami nélkül sokaknak esélye sem lett volna feljutni. A technika fejlődésével pedig csak még alacsonyabb lett ez a határ, még elérhetőbb ez a teljesítmény és ez a "látványosság", ami pár évvel ezelőttre odáig fajult, hogy akár 500-an is megjárják a hegyet évente, hasonlóan szűk időtávban, mint ahogy a filmben volt, 13 évestől 80-ig, szép nagy tumultust, ökológiai lábnyomot és szeméthegyet hátrahagyva...

Egy dolgot hiányoltam, de gondolom, az kegyeleti okokból maradt ki. Ahogy a fenti cikk is említi, meg ahogy olvastam is korábban, a hegyre vezető utat mára, de talán még akkor is, jó pár jól konzerválódott holttest szegélyezi, akiket nem tudtak levinni, és akik baljóslatúvá teszik a feljutást, de figyelmeztetőként, és egyben (színes felszerelési tárgyaik segítségével) útjelzőként is "szolgálnak". Ez még csak szóba sem kerül, pedig csak sugallta volna már előre, hogy ez nem a helyi szánkódomb megmászása, palackos oxigén, kerti szék és forró tea ide vagy oda.
.

Niwrok írta:

Everest

Mondjuk engem a sátorban beszélgetésnél jobban zavart a sokkolónak szánt, de nekem abszurd túlélés.

Valamennyit biztosan dramatizáltak rajta, de úgy néz ki, tényleg így volt. A linkelt Movie vs True Strory oldalon legalábbis azt írják, Becket kétszer is halottnak hitték és otthagyták - de tényleg lejött.

Niwrok írta:

De a legérdekesebb mégiscsak ez az egész "kereskedelmi hegymászás" dolog volt.

Igen én is azon akadtam ki legjobban, magával az Everstes mászásokkal nagyjából képben voltam, de ez megdöbbentő újdonság volt. Bááár... hisz már a világűrbe is lehet jutni, pedig kondi oda is kell.

Niwrok írta:

Egy dolgot hiányoltam, de gondolom, az kegyeleti okokból maradt ki. .

Nem voltál figyelmes. Volt benn útjelző, talán nem is egy. Mikor mennek föl, talán pont Yasuko néz ki oldalra és ott van egy korábbi expedíció tagja megfagyva.

Egyébként örülök, hogy neked is bejött!    


.

.




A búra alatt S3




Három éve hatalmas felhajtással indult a Stephen King regényéből készült TV sorozat, amiben egy amerikai kisváros fölé egy titokzatos búra ereszkedetett, elzárva a városka lakóit a külvilágtól. Az első évadtól én nem voltam elájulva, a Búra minimális szerepet kapott, Kinghez hűen sokkal inkább a kis helyre összezárt embercsoport lélektanával, egyfajta közösségi pszichológiával foglalkozott. A minőségi ugrás csak a második évadban következett be, mikor is rengeteg új dolog bevonásával magára a rejtélyre, a Búrára kezdett fókuszálni a történet, felvillantva a kiút lehetőségét – illetve egyre nyilvánvalóbbá tette a kinti világ felelősségét az eseményekben. A "Lostosodás", az új irány nekem nagyon bejött, még úgy is, hogy a sorozat nem is akarta kinőni saját gyerekbetegségeit és idiótaságait, viszont néhány karakter igazán maradandót alkotott az évadban… Big Jim ugyebár…

Ezekhez képest a harmadik évad dupla nyitóepizódjában azt sem tudtam, hol vagyok. Hiába hangzik el a narrációban, hogy: „Végre megtaláltuk a kijáratot, és reméljük, hogy hazavisz minket. De mi van, ha egy alternatív valóságba jutunk?”, ez semmit sem segített, inkább valamiféle alkotói gyengeséget tükrözött. Nem áruljuk el, mit láttok, de olyan hülyének tartunk benneteket, hogy valamit mégis utalunk rá – nehogy az igazságot ne tudjátok feldolgozni…   … Igazából nekem nem az volt a bajom, hogy talán a második évad fináléja teljesen mást vetített elő, az ember esetleg más irányban képzelte a folytatást, hanem sokkal inkább az, hogy borzasztó átgondolatlan és zavaros volt minden. Sokáig nem is akart múlni a WTF érzés… viszont úgy gondolom, a sejtelmesség minden áron és logikátlanságokon át fenntartása nem írhatná felül a befogadhatóságot – az első két részben tapasztalt nézői tanácstalanság és fejvakarás teljesen az élvezhetetlenné tette az indulást. Két résznek kellett eltelni, hogy a teljesen nyilvánvaló Mátrix hasonlóság után helyre billenjen az élet Chester’s Millben, s a Búra ismét vissza ereszkedjen… hmmm… mit is beszélek. Hisz végig ott van… vagy nem is… van akinek igen, van akinek nem…

Aztán az élet egészen fura módon billen helyre. Ez sem újdonság, millió ilyesmit láttunk már: a lakosság nagy része valami idegen érdek és hatalom által megszállt és irányított báb lett, valami titkos felsőbb érdeket és parancsot követve. Ez még Kingtől sem újdonság, de legalább magától lop – mindenestre az események ilyen irányú fordulata nekem kissé unszimpatikus volt. A rengeteg zombiszerű idióta, aki hol önállóan gondolkodó és cselekvő lény, hol meg az anyakirálynő telepatikus parancsait követő csorda, minimum fura és következetlen volt. A csordából mindösszesen két ember maradt ki, két korábbi főszereplő, akik ugyebár az alagúton kívül rekedtek: itt viszont muszáj megállnom picit, rávilágítanom az egész kialakított szituáció fonákságára. Az van ugyanis, hogy akik kimaradnak a kollektív agykontrollból, azok eddig egy fél kanál vízben meg tudták volna fojtani egymást – így viszont egyik nézőpontból zseniális, hogy két ősellenségnek kell együtt dolgozni, mert rajtuk kívül mondjuk mindenki kézivezérelt futóbolond (ezt a szitut amúgy néhányszor nagyon jó kis önironikus poénokkal ki is figurázzák). Ugyanakkor – különösen a második évad fináléját tekintve – a korábbiakban megszokott módon hiteltelen ez az együttműködés, itt megint mindenki elfelejti, mi történt egy hete, egy napja, itt gyakorlatilag még a tömeggyilkosságnak sincs erkölcsi következménye.

Az egyébként hamar kiderül, hogy ketten édeskevesek a 2000-es lakosságot (  amiből még mindig csak 50-et látunk) észhez téríteni, így az alkotók néhány „megszállottat” kénytelenek felébreszteni. Hogy hogyan és mivel, az egyébként kimondottan érdekes alapfelvetés – miszerint emberi érzelmeink, azok kontrollja vagy kontrollálhatatlansága tesz minket emberré -, de valahogy az egész folyamat szerintem tök banálisan és nevetségesen zajlik. Sokkal több volt az egészben. Mindazonáltal ez fogja meghatározni a harmadik évad történéseit, a kis felébredt csapat küzdelmét a tudatmódosítottakkal, a harcot, hogy néhány kulcsszereplőt felébresszenek a csipkerózsika álomból. Ami amúgy megint csak egy érdekes – de korántsem eredeti – sci-fi alapgondolat az emberi faj tudatmódosítás által jobbá tételéről: gyakorlatilag az  A burok alapötletét láttam, hozzáigazítva a Búra konfliktusaihoz. Megint. Ez persze nem baj, de kb a sorozat harmadától nyilvánvalóvá és egyértelművé válik a nagy kérdés, miszerint mi ez a Búra és mit akar.

És akkor így értünk el a hetedik részhez – aminél jobbat, meglepőbbet, álleejtőbbet nem produkált a sorozat. Sőt, megkockáztatom, a valaha látott egyik legjobb sorozatepizód lett, nem is elsősorban a történéseivel – bár szervesen beillesztették a nagy egészbe – hanem sokkal inkább a mögöttes gondolataival. Mert mi van, ha ez tényleg megtörténne, és így történne meg? Mármint hogy az emberiség túlélése egy Búra alatt képzelhető csak el, egy kiválasztott kis közösséggel, annak hierarchiájával, konfliktusaival, lehetőségeivel? Hirtelen lett ráció mindenben, amit eddig láttunk, hirtelen nem is tűnt oly rossznak a felülről irányított agymosás. Teljesen felvillanyozódtam, már zakatoltak a gondolataim a lehetséges folytatásról – amit kb. két perc alatt legyalultak. Sajnos nem árulhatom el, mi történik (azért talán valaki egyszer csak megnézi a sorit    ), elég legyen annyi, hogy ezt a zseniális világképet megváltoztatva visszatérünk a normál inváziós sci-fihez. Az alkotók becsületére válik, hogy a végére rendesen elvarrták a szálakat, nagyjából logikusan összekötöttek mindent, s még némi dráma is belefért. Azzal mondjuk nem igazán vagyok tisztában, hogy a rózsaszín csillagok hullását mondjuk Big Jim exe hogy festhette meg, meg azért az új királynő születésén és tevékenységén is elhúztam a számat, de a végére egész élvezhető évad kerekedett belőle: de csak annyira, mint egy langyos focimeccs, amiben egy tizenegyest hagytak ki – üres kapura. A lezárásra sem panaszkodhatok, ha egyszer ezt valami stúdió le akarja porolni, megteheti, hasonlóan a The Followinghoz, erőlködés nélkül újra elő lehet majd venni. Máskor, máshol egy másik Búrával.

Magát az évadot az egész tükrében annyira szidni nem is igazán tudom, ugyanazon ökörségek, és következetlenségek kísérték végig ezt az évadot is, mint a korábbiakat. A belső harcok helyett most egy fő ellenfél van, egy Christine nevű terapeuta, aki a dolgokat irányítja, a rejtély viszont a harmadik epizódtól gyakorlatilag a múlté. Az évad inkább a túlélésről szól, egy (békés) inváziós sci-fi keretein belül – apropó, tisztára Invázió!!! -, ahol a központi feladat a fő karakterek visszahozása a való világba. S ha már karakterek. Két új csaj kerül a Búra alá, egy Eva nevű lány (  , Éva, mint a királynő anyja, kár, hogy társa nem Ádám volt), valamint a már említett Christine. Nos, ez a szőke picsa egy újabb gyöngyszem az utálnivaló női karakterek emléktábláján, szinte forrt bennem a düh, mikor a bájos mosolyát megláttam. Valahogy ezt a gonosz, undorító nőszemélyt mindenkinek olyan hitelesen sikerül előadni… nem csak itt, máshol is.

A kezdeti misztikus 13 milliós nézettségből a misztikum eltűnésével a végére alig 4 millió maradt, így nem csoda, hogy a CBS elkaszálta az egészet. Hiányozni istenigazából nem fog – meg sem közelíti az igazi kedvenceimet – de megmondom őszintén, abszolút kellemes kis kikapcsolódás volt végignézni egy-egy évadot. Megnéztem volna a negyediket is. Már csak azért is, hogy az új pozíciójában a kis kopasz mit lenne képes művelni…




70%





.

R2-D2 írta:

A búra alatt S3

Három éve hatalmas felhajtással indult a Stephen King regényéből készült TV sorozat, amiben egy amerikai kisváros fölé egy titokzatos búra ereszkedetett, elzárva a városka lakóit a külvilágtól. Az első évadtól én nem voltam elájulva, a Búra minimális szerepet kapott, Kinghez hűen sokkal inkább a kis helyre összezárt embercsoport lélektanával, egyfajta közösségi pszichológiával foglalkozott.

Aztán az élet egészen fura módon billen helyre. Ez sem újdonság, millió ilyesmit láttunk már: a lakosság nagy része valami idegen érdek és hatalom által megszállt és irányított báb lett, valami titkos felsőbb érdeket és parancsot követve. Ez még Kingtől sem újdonság, de legalább magától lop – mindenestre az események ilyen irányú fordulata nekem kissé unszimpatikus volt. A rengeteg zombiszerű idióta, aki hol önállóan gondolkodó és cselekvő lény, hol meg az anyakirálynő telepatikus parancsait követő csorda, minimum fura és következetlen volt.

Ami amúgy megint csak egy érdekes – de korántsem eredeti – sci-fi alapgondolat az emberi faj tudatmódosítás által jobbá tételéről: gyakorlatilag az  A burok alapötletét láttam, hozzáigazítva a Búra konfliktusaihoz. Megint. Ez persze nem baj, de kb a sorozat harmadától nyilvánvalóvá és egyértelművé válik a nagy kérdés, miszerint mi ez a Búra és mit akar. Mert mi van, ha ez tényleg megtörténne, és így történne meg? Mármint hogy az emberiség túlélése egy Búra alatt képzelhető csak el, egy kiválasztott kis közösséggel, annak hierarchiájával, konfliktusaival, lehetőségeivel? Hirtelen lett ráció mindenben, amit eddig láttunk, hirtelen nem is tűnt oly rossznak a felülről irányított agymosás. Teljesen felvillanyozódtam, már zakatoltak a gondolataim a lehetséges folytatásról – amit kb. két perc alatt legyalultak. Sajnos nem árulhatom el, mi történik (azért talán valaki egyszer csak megnézi a sorit    ), elég legyen annyi, hogy ezt a zseniális világképet megváltoztatva visszatérünk a normál inváziós sci-fihez. Az alkotók becsületére válik, hogy a végére rendesen elvarrták a szálakat, nagyjából logikusan összekötöttek mindent, s még némi dráma is belefért.

70%

Hát, nem tudom... A Hasznos holmikat (Kingnek talán az a legismertebb inváziós sztorija) és a Burkot (abban eleve benne volt a "pozitív kicsengésű agymosás") is láttam. Abban a legtöbb történet egyetért (meg szerintem mi is), hogy az emberek "túlélésének" záloga az, ha megszűnik az ösztöneik által irányított egyéni szabadságuk, és a túlélést azért tettem idézőjelbe, mert ettől megszűnnének embernek lenni. Ott van a TWD, abból látszik, hogy mindez búra és agymosás nélkül mennyire működik...

De hogy ezt a már nem sok újdonsággal és bevallottan sok örökséggel működő sorozatot mennyire akarom látni, amikor engem már a TWD baromságai is ki tudnak akasztani, azt nagyjából el tudod képzelni... Nem hiszem, hogy én leszek a "valaki" ...

Az írást köszönöm, ebből nagyjából össze is lehetett rakni hogy mit láthatnék benne... aztán lehet, hogy egyszer éppen erre lesz kedvem .
.

.




Gengszerkorzó S4




„Jó volt, jöhet a negyedik – amire viszont nem várok már egy évet.” –írtam 2013 őszén az S3 értékelés végén… Végül is… nem egy évet vártam rá… hanem kettőt. Igazából nincs rá mentségem, hacsak talán nem az, hogy akkor még törvénytisztelő állampolgárként sokáig vártam a DVD megjelenést, aztán annak kútba esése után meg kikerült a képből az egész. Most viszont ilyen nagy „felzárkóztató projekt”-ben vagyok, próbálom pótolni a rég elmaradt vagy félbehagyott dolgokat (a következő hamarosan majd a Spartacus lesz), így ebben a két hétben végére érek Nucky Thompson történetének.

Azért két év sok idő. Meglehetősen nehezen rázódtam bele az eseményekbe, meglehetősen össze kellett szednem az emlékeimet, hogy végül is ki mit csinált, miért is van ott, ahol van. Saját hibám, de lusta voltam újranézni a harmadik évad fináléját, így csak nehezen sejlettek fel a dolgok egy bizonyos leszámolásról, ami következtében ugyebár Gyp Rosetti, a harmadik évad abszolút kulcsfigurája jobb létre szenderült (vagy legalábbis a világ jobb hely lett nélküle) – viszont ahogy az emlékeimből állt össze a kirakós, úgy lett egyre jobb az egész évad. Az első két-három rész viszont így felért egy kiadós altatóval, a már sokat emlegetett álomkóros Füllig Jimmy effektussal, már-már az egész abbahagyásán is gondolkodtam, ráadásul az epizódonkénti 60 perc sem épp egy szívóhatás: untam az egészet és francba kívántam az 1920-as évek alkoholtilalmát. Amiben amúgy mindenki továbbra is vedel (meg cigizik), viszont a történet az égvilágon sehova nem halad, több óra megy el az új karakterek felvezetésére és a „béke” érzékeltetésére. Igazából úgy tudnám jellemezni az egészet, mint egy megpihenő vulkánt, ami az évad felénél kezd éledezni, s a fináléra egy kis kitörést is produkál… nem nagyot, de arra pont elégségeset, hogy várjam a folytatást.

Szóval béke van. Legalábbis úgy néz ki, a harmadik évadbeli keresztleszámolásokat egy tipikus maffiabékével zárják le – a farokméricskélés, majd a kényszeredett jópofizások után megkötendő alku ugyanakkor kimondottan bejött. Mindenki visszavonult a kis területére, Nucky egyedül maradt, testvérével továbbra is szeszt csempész Atlantic Cityben (hisz ebben a legjobb), valamint Chulkyval közösen működteti az Onyx klubot. Chicagoban Al Capone tovább bontogatja szárnyait (zseniális – még mindig), a new yorki és a többi helyszíneken megszokott mederben zajlik az élet. Fegyver, szesz, szex, védelmi pénz – no meg a heroin (ami amúgy központi szerepet kap az évadban). Szóval mindenki éli boldog életét, míg nem Chulky egyik alkalmazottja egy felhevült pillanatában nyakon szúrás tettének elkövetésével elégtételt vesz az őt basztató fehér fazonon… azt hiszem, itt a fonal vége, innen indul minden, itt borul fel a béke. Azon csak utólag gondolkodtam el, hogy ebben a szituban lehetett-e szándékos tervezés, az utólag képbe kerülő, Dr. Valentine Narcisse nevű új figurának lehetett-e köze az egészhez… talán igen.

S akkor elérkeztünk az S4 legfontosabb összetevőjéhez, az új figuránkhoz. Miután maga a sorozat – az adott szűk időintervallumban, a bámulatos társadalmi-politikai tabló előtt szenzációs korhűséggel ugyan – a negyedik évadjára nagyon nem tud újat mondani, így szükséges minden évadot feldobni valakivel, behozni néhány új szereplőt a képbe, kvázi követ dobva az állóvízbe. Ha pedig szerencsénk van, az új karakter egy kiváló alakítás keretében felpörgeti a sorozatot – ahogy itt is történt. Egyébként itt nem is egy, hanem négy-öt új figura van, akik sorsa szorosan összefügg Nucky és Chalky sorsával. Az egyik és legfontosabb a már említett dr. Narcise (Jeffrey Wright), aki egy kibaszott nyájas, tenyérbe mászó, ámde abban a korban kiemelkedően műveltnek és okosnak számító négerjogi aktivista… a felszínen. Valójában egy ugyanolyan gengszter, mint a többi, csak lényegesen jobb a marketingje, a célja pedig Chulkytól átvenni a város néger populációja feletti irányítást – úgy, hogy közben heroinnal mérgezi őket. S miután Nuckyék kategorikusan elzárkóztak a drogoktól, kénytelen lesz majd a Thompson fivérek ellenfeleihez fordulni – ugye el lehet képzelni, milyen konfliktusokat csinálva ezzel. A faszi képét egyébként kb. öt perc után betörné az ember, ha igaziban itt lenne: s ezzel kicsit meg is követem magam - nemcsak a nők lehetnek végtelenül szemét alakítások.

Talán pont Narcise miatt, de aztán úgy alakult, hogy ez az évad elsősorban Chulkyról szólt. Gyakorlatilag ugyanazt az utat járja be, mint fehér barátja, Nucky az előző szezonban, az elején még makulátlan öltözetű, csúcson lévő figurának az évad végére még az életben maradása is kérdéses, mindez pedig megkavarva a néger egyenjogúsági mozgalom hajnalának képbe hozásával – parádés. Chulkyt ráadásul a farkával is behúzzák a csőbe, az új énekesnő, Daughter (Margot Bingham) nagyon jó a végzet asszonya szerepben, ráadásul nyilvánvaló, hogy több, mint aminek mutatja magát. Itt jegyzem meg, hogy az amúgy is sokszor zeneközpontú Gengszterkorzó az ő előtérbe tolásával számomra élvezhetetlenül musical jellegű lett – de ez legyen az én bajom. Néha már vártam, mikor tudok kilépni az Onyból, hogy szétnézzek a nagyvilágban, megnézzem, kivel mi történik közben. A másik gondolat meg (ami nem új, csak ismét eszembe jutott)… apám, ezek a ruhák. Baszki, itt olyan elegancia van, olyan frissen mosott és vasalt mindenki, hogy már-már ciki. És mű. Értem, hogy a gengszterek a jólöltözöttségükkel próbálták elrejteni tisztátalan lelküket, de akkor is… ennyi pompát és öltönyt a parlamentben sem látni…

Azt azért gondolom nem akarjátok, hogy a 12 órás időtartamú történet minden egyes szálát, eseményét, karakterét kielemezzem, pedig lenne mit. Az évad egy harmadától az írók nagyon jól csűrik-csavarják a szálakat, látszólag érdektelen mellékágaknak lesz kulcsfontosságú jelentősége, s egészen parádés figurák és történelmi kapcsok tűnnek föl. Feltétlenül ki kell emeljem az akkor húszas éveinek végén járó J.E. Hoover (Eric Ladin) feltűnését, akit 29 évesen, 1924.05.10-én tettek meg a Nyomozóiroda igazgatójává – ez is benn van az évadban. A nyomozós oldalról mégsem ő a legérdekesebb figura, az ő fejében ekkor még/már sokkal inkább a rendszerellenes szervezkedések felszámolásai jártak, hanem egyik ügynöke, egy bizonyos Knox ügynök (Brian Geraghty)… aki aztán alaposan megkavarja a szart a Thompson fivérek életében. Örökre.  De a kiváló mellékszálak között említhetném Willie Thompson tanulmányait az egyetemen, Van Alden chicagói szerencsétlenkedését és öntudatra ébredését (az egész Gengszterkorzó legjobb és legérdekesebb jellemfejlődése az övé), vagy akár Sally (Patricia Arquette!!!) minden pillanatát Floridában. Már csak azért is, mert ő az évad humora egy személyben. De ide jöhet Gillian Darmody szála is, a maga megdöbbentő zárásával, mint ahogy nem kevésbé érdekes a megnyugodni készülő Richard története, lelki vívódása sem. Ráadásul most már Al Capone környezete és a vele történtek is központi szerepet kapnak (legnagyobb megelégedésemre), ha az ember nem tudná, ki ez a faszi, még szimpatizálhatna is vele, bármilyen beteg állat.

Amilyen nyögve nyelősen indult az eleje, amilyen nehezen szívott magába az egész, a végére annyira élveztem minden pillanatát. Az egésznek az autentikussága ismét megfogott, a lassan hömpölygő korrajz ezúttal (sem) mentes némi drámai éltől, a Gengszterkorzó stílusa, hangulata néhány rész után magával ragadott, 1924-ben éreztem magam.  Jó, az mondjuk kétségtelen tény, hogy gyakorlatilag megint ugyanazt látjuk (szesz, szex, húszas évek), mint eddig, de az új figurák most is új színt vittek az eseményekbe. S ha már szex: a korábbiakhoz – és az HBO-hoz – képest lényegesen kevesebb jutott belőle erre az évadra, ami viszont egyáltalán nem baj. Érezhetően nem a csöcsökkel meg a szőrös pinákkal akarták eladni az évadot – sikerült. Dr. Narcisse és Knox jutott helyettük…  




80%



.

.





Akihez beszél a föld




"100 évvel ezelőtt, 1915. március 18-án az angol haditengerészet fél nap alatt kudarcba fulladó támadásával kezdődött az első világháború egyik legnagyobb mészárlása. Churchill terve az új, déli front megnyitásáról az íróasztalon nem csak impozáns volt és merész, de még logikus is: a törökök megtámadása a legjobb esélynek látszott a háború lerövidítésére. A vége aztán a brit hadtörténelem egyik legcsúfosabb kudarca lett ebből, amibe Kitchener és ideiglenesen Churchill is belebukott. Összesen félmilliónyi veszteséget szenvedtek el a felek; legalább százharminc ezren meghaltak."

Érdemes kicsit utánajárni a dolgoknak (ez esetben lehet a film előtt is), mert még a történelmet annyira szeretők és értők is találhatnak benne újdonságot – én magam legalábbis sok érdekességet tanultam – és idéztem - a wikipédiás és az indexes cikkből . Már csak azért is érdemes, mert Russel Crowe felületes pillantásra ennek a történelmi eseménynek állít emléket első rendezésében – sajnos azonban senki ne várjon egy újabb drámai elemekkel megtűzdelt háborús filmet… pedig de jó is lehetett volna!! Háttérinfónak mindazonáltal kiváló tudás, kicsit jobban átérezzük az események súlyát és a főszereplő faszi, Conor (Russel Crowe) motivációit. Ugyanakkor, ha nem lenne benn az a párhuzamos háborús idővonal, akkor jóformán semmi köze nem lenne a gallipoli mészárláshoz: az Akihez beszél a Föld 4 évvel a csata után játszódik, s csupán helyszínében köti a történet az első világháborúhoz. Úgy is mondhatnám, a Hely Szelleme az egyik főszereplő – vagy legyen inkább a Föld Szelleme -, ráadásul ha a kissé komikusan, de nem tolakodóan beépített ezoterikus szálat nézem, még tán igazam is van…

Conor tulajdonképp egy médium. Egy olyan fickó, aki két varázspálcával vizet képes találni a földben, majd ugyanazzal a tudással halottakat a csatamezőn. (    ). A felütésben épp e képességét látjuk, mikor is kutat ás ausztrál birtokukon – biztos rosszindulatú vagyok, de elgondolkodtam, minek kút, mikor akkora tó van a ház mellett, amibe bele lehet fulladni, de mindegy   . Szóval Conor ilyen farmer-fajta, elvonulva él feleségével, s mindkettejük életét átszövi a gyász. A mélységes gyász: az első világháborúban mindhárom fiuk odaveszett a fent említett Dardanellák ostrománál (itt megint elkalandoztak gondolataim, hogy milyen beteg világ volt az, amiben ausztrál katonák haltak meg egy európai merénylet miatt, meg hogy Ausztráliának mi a fészkes fene érdeke lehetett a háborúhoz, de ez most nem a film tárgya), ő maga szótlanságába és különleges képességébe temetkezve próbálja feldolgozni a feldolgozhatatlant. Felesége viszont nehezebb eset, a fiúkat gyakorlatilag oda képzeli maga köré… láthatóan teljesen beleőrül a dologba, aminek aztán tragikus következménye lesz. Nos, ez az esemény készteti Connort arra, hogy 4 év után - nem siette el, az biztos    – fiai keresésére induljon, más nem azért, hogy a testeiket haza tudja hozni és otthoni földbe temesse őket. Szerintem őrült gondolat, de úgy néz ki, csak nekem az…

Igazából a film itt kezdődik: Connor ellovagol Törökországba, ahol épp egy brit exhumáló hadtest próbálja azonosítani a halottakat – a sors fintora folytán azonban pont annak a török tisztnek a segítségével, aki maga is több ezer szövetségest küldött a túlvilágra. A kotnyeles apukát persze nem nézik jó szemmel a katonák, így Connor kénytelen szövetségre lépni Haszan őrnaggyal (Ylmaz Erdogan), a dolgok pedig úgy alakulnak, ő az egyetlen, aki akar és képes segíteni neki megtalálni fiai holttestét… meg aztán mást is. Az Akihez… háborús/történelmi alappillére így bővül ki egy nagyon fura kényszeren és tiszteleten alapuló emberi kapcsolatokat boncolgató drámává, két ellentétes oldalon álló ember szövetségévé, majd talán barátságává. Alapban kiváló az ötlet – s annak megfilmesítése is -, viszont nekem nem működött maradéktalanul: ez a szál sincs (ahogy a háborús sem) igazából kibontva és kidolgozva, némely eseménye érzelmileg fura, karakteridegen. Valahogy nem jött át nekem, ez a két ember mi okból került olyan közel egymáshoz, hogy kvázi egymás életét megmentsék, valahogy (itt is) hiányzott az a tipikus hollywoodi manipuláció, ami a beleélést elősegíti.

Nemkülönben hiányzott a felemásra sikeredett szerelmi szálnál is – bár, erről nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy annak írták meg. Az van ugyanis, hogy Connor egy fél városon át tartó rohanás után    kiköt egy szállodában, ahol megismerkedik Ayshe-val (Olga Kurylenko), illetve annak fiával. Véletlenül ők is elvesztettek valakit a csatában, Ayshe férjét, így az özvegy csaj a muszlim szokások szerint épp sógora második feleségének kellene, hogy készüljön. Jön azonban az ausztrál vizes ember, aki a totál más értékrendjével, szokásaival felborítja az igéző szépség életét, s egyfajta mély kötődés alakul ki közöttük – némi kávécsészében maradó cukor jósló hatásának árnyékában. A baj itt megint csak az, hogy iszonyat felületes számomra az egész, sem a két „világ” igazán mély ütközetésére nem jut idő, sem a kapcsolat fejlődését nem látjuk rendesen: nekem kicsit kevés a vágyakozó egymásra nézés igazi dialógusok hiányában. Erre egyébként a legjobb példa, mikor egy asztalnál ülnek, láthatóan jól érzik magukat, csevegnek, de a párbeszédet kiiktatták a filmből, a kamera zenekíséret mellett simán csak pásztázza őket… a másik meg… megint csak kötözködésnek tűnhet, de nekem Olga Kurylenko minden, csak nem török.

A sztori aztán ugrál térben és időben, Connor egy nyomot követve belekeveredik a görög-török konfliktusba, közben a flashbackekből egy meglepőnek szánt (de nem az) fordulat bújik elő, sőt, egy megdöbbentő dráma is, mígnem egy borzalmasan giccses fináléhoz érünk. Az igazság végül is az, hogy ettől önmagában nem lesz rosszabb a mozi, viszont teljesen felerősítette bennem az „olyan semmilyen” érzést. A film egyik összetevője sem lépte át nálam az ingerküszöböt, sem a méltánytalanul elhanyagolt háborús alappillére felhúzott barátkozós szál, sem a vallási különbségekből eredő világnézetek ütközetése, sem pedig a fura szerelmi szál nem nyújtott maradandót. Nekem úgy tűnt, a mozi (egészét tekintve) túl sokat akart markolni, de keveset fogott, egyik szál kioltotta a másikat, mindegyik kicsit nagyvonalú és részleteiben hiteltelen volt. Én talán a háborús részből néztem volna többet (ez így kicsit szegényes volt), illetve a napi aktualitásokhoz kapcsolódva a muszlim kontra kereszténység viszonyát. Plusz ugyebár az évszázados török-görög ellentét icipici magyarázatát is szívesen kibonthatták volna – mert azt azért el kell mondanom, hogy az Az akihez… kényesen ügyel arra, hogy a világháború kapcsán egyik fél mellé se tegye le a voksát, viszont a gonosz agresszor görögök megkapják a magukét. A jelenlegi népvándorlás tükrében azért érdekelne néhány dolog…

De mindegy is. Amit láttam, az teljesen élvezhető volt, egy kifejezetten lassú, ugyanakkor nyomasztóságában is gyönyörű képekkel operáló mix, amiben a szereplők fura kapcsolatain keresztül el tudtam képzelni, milyen lehet felkutatni három gyerekem holttestét. Connor kitartása és optimizmusa meghozta végül is a gyümölcsét, kár, hogy mindez olyan sótlan volt, hogy nem hagyott bennem mélyebb nyomot. Ennél némileg drámaiabbnak, tartalmasabbnak, vagy látványosabbnak kellett volna lennie.




70%



.

R2-D2 írta:

Akihez beszél a föld

Conor tulajdonképp egy médium. Egy olyan fickó, aki két varázspálcával vizet képes találni a földben, majd ugyanazzal a tudással halottakat a csatamezőn. (    ). A felütésben épp e képességét látjuk, mikor is kutat ás ausztrál birtokukon – biztos rosszindulatú vagyok, de elgondolkodtam, minek kút, mikor akkora tó van a ház mellett, amibe bele lehet fulladni, de mindegy   . Szóval Conor ilyen farmer-fajta, elvonulva él feleségével, s mindkettejük életét átszövi a gyász. A mélységes gyász: az első világháborúban mindhárom fiuk odaveszett a fent említett Dardanellák ostrománál (itt megint elkalandoztak gondolataim, hogy milyen beteg világ volt az, amiben ausztrál katonák haltak meg egy európai merénylet miatt, meg hogy Ausztráliának mi a fészkes fene érdeke lehetett a háborúhoz, de ez most nem a film tárgya), ő maga szótlanságába és különleges képességébe temetkezve próbálja feldolgozni a feldolgozhatatlant. Felesége viszont nehezebb eset, a fiúkat gyakorlatilag oda képzeli maga köré… láthatóan teljesen beleőrül a dologba, aminek aztán tragikus következménye lesz. Nos, ez az esemény készteti Connort arra, hogy 4 év után - nem siette el, az biztos    – fiai keresésére induljon, más nem azért, hogy a testeiket haza tudja hozni és otthoni földbe temesse őket. Connor ellovagol Törökországba, ahol épp egy brit exhumáló hadtest próbálja azonosítani a halottakat – a sors fintora folytán azonban pont annak a török tisztnek a segítségével, aki maga is több ezer szövetségest küldött a túlvilágra. A kotnyeles apukát persze nem nézik jó szemmel a katonák, így Connor kénytelen szövetségre lépni Haszan őrnaggyal (Ylmaz Erdogan), a dolgok pedig úgy alakulnak, ő az egyetlen, aki akar és képes segíteni neki megtalálni fiai holttestét… meg aztán mást is. Connor egy fél városon át tartó rohanás után    kiköt egy szállodában, ahol megismerkedik Ayshe-val (Olga Kurylenko), illetve annak fiával. Véletlenül ők is elvesztettek valakit a csatában, Ayshe férjét, így az özvegy csaj a muszlim szokások szerint épp sógora második feleségének kellene, hogy készüljön. Jön azonban az ausztrál vizes ember, aki a totál más értékrendjével, szokásaival felborítja az igéző szépség életét, s egyfajta mély kötődés alakul ki közöttük – némi kávécsészében maradó cukor jósló hatásának árnyékában. A baj itt megint csak az, hogy iszonyat felületes számomra az egész, sem a két „világ” igazán mély ütközetésére nem jut idő, sem a kapcsolat fejlődését nem látjuk rendesen: nekem kicsit kevés a vágyakozó egymásra nézés igazi dialógusok hiányában. Erre egyébként a legjobb példa, mikor egy asztalnál ülnek, láthatóan jól érzik magukat, csevegnek, de a párbeszédet kiiktatták a filmből, a kamera zenekíséret mellett simán csak pásztázza őket… a másik meg… megint csak kötözködésnek tűnhet, de nekem Olga Kurylenko minden, csak nem török. A sztori aztán ugrál térben és időben, Connor egy nyomot követve belekeveredik a görög-török konfliktusba, közben a flashbackekből egy meglepőnek szánt (de nem az) fordulat bújik elő, sőt, egy megdöbbentő dráma is, mígnem egy borzalmasan giccses fináléhoz érünk.

70%

A lehetősége persze megvan, hogy ez talán a vásznon jobban működik, de ahogy sorra vetted a történet elemeit, bocsáttassék meg nekem egy ilyen nagyívű történelmi-romantikus drámánál, a "zagyvaság" szó jutott először eszembe. Nincs az a fantázia, ami néha felérne a valóság extremitásához, és egy idegen világba szakadt emberrel megtörténhetnek furcsaságok, de azért a halott fiai holttestét Törökországban kereső ausztrál médiummal összebarátkoztatott török katona és összeboronált muszlin nő így együtt már túl "csicsás". Nem is az általad megkérdőjelezett részletekkel van baj (egy fúrt kút vize azért lényegesen tisztább tud lenni, mint egy tóé; Ausztrália csak a XX. század elején lett független, és a zászlóra pillantva gondolom az államszövetségi kapcsolat erős maradt, így még bőven sorozhattak onnan is; ahogy a 4 éves kivárást is magyarázhatja, hogy pár hónappal előtte ért csak véget a háború), hanem az egésszel, a sok díszes kellékkel, "púderrel", ami bennem azt az érzést hagyja, hogy ezzel próbálnak feltupírozni egy ezek nélkül "szürke" filmet.

Egyébként meg mit szóljak én, akinek Olga Kurylenko nemcsak nem török, de minden, csak nem "igéző szépség" ? Nincs vele bajom, szépnek szép, csak jócskán rajtaragadtak nálam a rossz, kellékbaba szerepválasztásainak emlékei.
.

Niwrok írta:

Akihez beszél a föld

A lehetősége persze megvan, hogy ez talán a vásznon jobban működik, de ahogy sorra vetted a történet elemeit, bocsáttassék meg nekem egy ilyen nagyívű történelmi-romantikus drámánál, a "zagyvaság" szó jutott először eszembe. Nincs az a fantázia, ami néha felérne a valóság extremitásához, és egy idegen világba szakadt emberrel megtörténhetnek furcsaságok, de azért a halott fiai holttestét Törökországban kereső ausztrál médiummal összebarátkoztatott török katona és összeboronált muszlin nő így együtt már túl "csicsás". Nem is az általad megkérdőjelezett részletekkel van baj (egy fúrt kút vize azért lényegesen tisztább tud lenni, mint egy tóé; Ausztrália csak a XX. század elején lett független, és a zászlóra pillantva gondolom az államszövetségi kapcsolat erős maradt, így még bőven sorozhattak onnan is; ahogy a 4 éves kivárást is magyarázhatja, hogy pár hónappal előtte ért csak véget a háború), hanem az egésszel, a sok díszes kellékkel, "púderrel", ami bennem azt az érzést hagyja, hogy ezzel próbálnak feltupírozni egy ezek nélkül "szürke" filmet.

Egyébként meg mit szóljak én, akinek Olga Kurylenko nemcsak nem török, de minden, csak nem "igéző szépség" ? Nincs vele bajom, szépnek szép, csak jócskán rajtaragadtak nálam a rossz, kellékbaba szerepválasztásainak emlékei.
.

Azért majd egyszer tehetsz vele egy próbát, arzonak pl. nagyon bejött. Ő látott benn olyat, amit én nem, viszont őt nem zavarta mindaz, ami engem igen.
.

.




Mentőexpedíció





"Talán tartanak majd értem egy nemzeti gyásznapot, a Wikipédia-szócikkemben pedig az fog állni, hogy »Mark Watney az egyetlen ember, aki a Marson halt meg.« És alighanem igaz is lesz. Mert tuti, hogy itt halok meg, csak nem a 6. solon, mint ahogy mindenki hiszi.”

Az A marsi Andy Weir amerikai író bemutatkozó regénye, a történet középpontjában Mark Watney amerikai asztronauta áll, aki egyedül marad a Marson, így rögtönöznie kell a túlélése érdekében. Na most, ezt csak azért írtam, mert ha valaki nem tudná (azért gondolom nem mindenki a Nagy Filmes Mindentudó Tehén tőgyén lóg nap mint nap), a hazai forgalmazó finoman szólva is megkérdőjelezhető módon képes volt az A marsit  Mentőexpedícióra fordítani.     Talán még érteni is vélem a koncepciót – mármint, hogy ezzel a kétségkívül hangzatos címmel talán több embert tudnak elcsábítani a moziba -, viszont a filmmel kapcsolatban, több dologban is totál mellényúlás a hazai elnevezés. Igaz, ezen meg már csak akkor morfondírozik az ember, ha kijött a teremből…


Ha valakit érdekel, hogy az irodalmi alapanyagból mennyit őriztek meg a filmesek, a neten bőven talál róla anyagot. Ebben én sajnos nem tudok segítségetekre lenni – magam nem olvastam, de nem kizárt, hogy a 6 SW meg közel 30 Leslie könyv elmaradás mellett, beszorítva közéjük még olvasni fogom – viszont mindig is úgy gondoltam, hogy a két műfajt el lehet és el is kell választani egymástól. Egy filmnek meg kell állnia a saját lábán, egy film önmagában kell, hogy el tudja magát adni – e tekintetben kell vizsgálni az A marsit (bocsánat, a Mentőexpedíciót). Márpedig ez a film nem hogy megáll a saját lábán, hanem olyan stabilan áll, amit egy erősebb marsi vihar sem döntene le (ha Watney állt volna így az elején, nem is lett volna film). Az utóbbi években már az év első felében volt néhány jelöltem az év végi TOP 10-be, idén viszont úgy néz ki, az ősz hozza a jobbnál jobb filmeket: a múltkori Everest után az A marsi a következő befutó a listámon. Egyszerűen annyira jó és szórakoztató lett, hogy a későbbiekben esetleg felhozott apró negatívumok mind háttérbe szorulnak – talán nem véletlen, hogy az a hihetetlenül pozitív érzés, ami az egész filmet áthatja, az írást és az értékelést is képes megszépíteni.


Valamikor a jövőben járunk (apró    a mikor, hisz azért a Mars ilyen mértékű kutatása nem mostanában lesz, míg a NASA és az összes többi helyszín úgymond kortárs), egy 6 fős expedíció, az Ares 3 küldetés neve alatt épp a Mars felszínét vizsgálja. A nyitó jelenet amúgy kicsit emlékeztet a Gravitációra, itt is diszkrét viccelődéssel és ugratással telnek a csapat percei, mígnem nagyjából váratlanul beüt a krach – Mark Watney (Matt Damon) űrhajós pedig egyedül marad a Marson. Tulajdonképp esélye nincs túlélni, saját csapata és a NASA is lemond róla, de Watney jó adag szerencsével életben marad – s más dolga nincs, mint a következő küldetésig, az Ares 4 –ig valahogy kihúzza. Egyedül, egy halott bolygón, azokból a készletekből, amit a társai a pánikmenekülésben hátrahagytak, amik maximum egy évre elegendőek –viszont a következő csapat csak négy év múlva jön. Ja, és nem is itt áll majd le, hanem 3000 km-rel arrébb… éééés igazából ennyit szabad tudnotok a filmről. Bocsi, de bármi plusz arról, hogy ki is ez a Watney, mit és hogyan talál ki, mit tesznek társai és a NASA, mind-mind saját magatok által felfedezendő dolog. Mind olyan dolog, aminek előzetes ismerete csökkenti azt az ÉLMÉNYT, amit a Mentőexpedíció nyújtani képes: ezt a zseniális humorral ötvözött túlélőtörténtet.


Azt olvastam, hogy ez az a film, amiben az Apolló 13 találkozik a Számkivetettel – én ennél tovább mennék, feltétlenül belevenném a képbe természetesen a Gravitációt, a Csillagok közöttet, a Gagarint – sőt, még egy filmet… ami egyszerűen nem ment ki a fejemből nézése közben. Ez pedig az Életrevalók. A Mentőexpedíció ugyanis az utóbbi idők legpozitívabb filmje, maga a tiszta optimizmus: minden percéből süt az életigenlés. Az a szarkasztikus vidámság, a néha kifejezett önirónia, a mindenáron tenni és élni akarás, ami itt van, nagyon kevés történet jellemzője csak: Watney még a legnehezebb helyzetekben is képes a dolgok jó oldalát látni… vagy legalábbis keresni azt. Marsi tevékenységét naplóba rögzíti, a temérdek vicces gondolat mögött azonban ott van az örök optimista karaktere. Miközben tudja, hogy jó eséllyel megpusztulhat a bolyón, de mindent megtesz, hogy ez ne következzen be: amitől pedig előzetesen picit tartottam, hogy egy űr-McGyvert fogok látni, egyáltalán nem igazolódott be. Tulajdonképp minden találmánya hiteles (legalábbis annak tűnik), ráadásul a nagyközönség számára is érthető és hihető módon van elővezetve és bemutatva. A fergeteges humor, az optimizmus keveredve a hamisítatlan sci-fi jelleggel pedig egy egészen különleges elegyet alkot – ha mondjuk anno a Bosszúállókon jól éreztem magam annak humora miatt, akkor ez itt hatványozottan igaz: a helyzet súlya, komolysága és tudományossága meg teljesen más szintre emelte a mozit.

Egyébként – ez megint amolyan személyes dolog – már mikor megláttam a kis csapat tagjait, akkor eldőlt számomra, hogy tetszeni fog a film. Aki ismeri írásaimat, az tudja, hogy ha nekem ennyi, más filmekben és sorozatokban megkedvelt színész gyűlik össze egy moziban, az fél siker, itt pedig tobzódtam a kedvencekben. Itt van az a Jessica Chastain, aki legutóbb ugyebár Murphként mentette meg az emberiséget. Aztán itt van Michael Pena, David Ayer rendező személyes kedvence pl. a Haragból, és Kate Mara, akit a Kártyavárban kedveltem meg igazán. És ez még csak a Hermész legénysége. A földön itt van az a Chiwetel Ejiofor, aki 12 évig volt rabszolga, vagy NASA igazgatóként a remek karakterszínész, Jeff Daniels. De itt van San Bean is, aki kivételesen nem hal meg (ez NEM spoiler) és a Tél Katonája, Sebastian Stan is. Igazi sztárparádé, Matt Damon mellett (  , megint egyedül egy bolygón) mindenkit kifejezetten bírok, így valahol sokkal könnyebb volt megszeretni magát a filmet is. Az már csak hab a tortán, hogy tulajdonképp az egész moziban nincs is egyetlen egy negatív karakter, sem, arra ott van maga a Mars…

Nem mehetek el szó nélkül a látvány és a gyakori zseniális kamerahasználat mellett sem. Már az első percekben ámultam és bámultam a szkafanderek belső felvételein, szenzációsak voltak a képek, ahogy az információk ki voltak írva a képernyőre, miközben mi magunk is kifelé néztünk az üveg mögül. Aztán ugyanez a naplóval, ahogy Watney beszél kvázi saját magához, ahogy rögzíti az utókornak tetteit és gondolatait – magam részéről kifejezetten sajnálom, hogy a nyitó idézet pl. nem hangzott el a szájából. Állítólag köztudomású, hogy a filmet Budapesten forgatták, de nekem erről fingom nem volt – s nem is tűnt fel semmi ismerős helyszín. Sőt, a marsi felvételek annyira jók, hogy egy cseppnyi kétségem nem volt róla, hogy a Marson vagyok: legyen az akár a Vörös Bolygó, akár a NASA telepített eszközei. Ha nem lenne az a mindent átütő optimizmus – ami egyébként az egész mű (könyv/film) alappilére -, akkor is lenyűgöző lenne az egész film, mint egy hiteles és izgalmas sci-fi, egy magával ragadó, érzelmes, de nem nyálas történet az EMBERRŐL, aki legyőzi a természetet, és akiért végül is az egész világ összefog…

Nos, és akkor ezzel írásom végén el is érkeztem ahhoz az egyetlen tényezőhöz, ami zavarhatna, ha akarna – ezt csak azért írtam, mert legutóbb pont a Gravitáció fináléjából hiányoltam a drámát… amit igazából itt is hiányolhatnék. Az egész Mentőexpedíció (mér csak a címe miatt is) során egyetlen pillanatra nem lehet IGAZÁBÓL aggódni főhőséért, az egész film alatt én a magam részéről biztos voltam benne, hogy mi lesz a végkifejlet, ami viszont egy idő után szükségszerű és kötelezővé is vált, hogy az legyen. Ennyire pozitív filmbe egyszerűen nem illene a dráma – van egy pillanat, amikor majdnem azt hittem, mégiscsak lesz –, ebbe a moziba minden való, csak az nem. Jó, biztos ütős lett volna, de hazavágta volna a nagybetűs filmélményt. A kötekedést erőltetve azt azért meg kell, említsem, hogy a remek humor és az izgalmas események alatt néha eléggé nagyvonalú történetmesélés zajlik, azért rengeteg minden lóg a levegőben: mintha csak fényképszerűen bepillantanánk Watney ténykedésébe, ugyanakkor a köztes időszakok homályba vesznek. Értem, hogy a film és a könyv célja kizárólag az élet Napos Oldala bemutatása, de vélhetően a kép jóval árnyaltabb, mikor az ember 220 millió kilométerre van otthontól – bármennyire is optimista vagy, néha kizárt, hogy nem omlik össze az ember. Márpedig ez a film messze kerüli a depressziót és a sötétséget – ez által icipici hiányérzetet generálhat a gondolkodó nézőben… hogy aztán a gondolkodó néző a következő poénnál elfeledjen mindent, ami zavarja.




90%




.