R2-D2 írásai 3.0

.





Adú





Nem tehetek róla, de megint a Mátrix ugrott be az Adú kapcsán: „Három feladat, három kapitány, három hajó… nem lehet véletlen” S hogy miért? Mert ebben a spanyol filmben (ami amúgy csak és kizárólag Louis Tosar miatt került képbe nálam) szintén három feladat és három történet van, de a mozi egészét tekintve inkább tűnik véletlennek az egész. Mintha az író egyszerre akart volna elmesélni három sztorit, szépen bele is bonyolódik, csak a végére elfogy az ihlet, és képtelen (vagy csak szimplán nem is akarja) összekötni a történeteket – így fordulhat elő az, hogy a főszereplőnek kikiáltott kedvenc spanyol színészünk csupán az egyik történeti szál aktív részvevője, és bármennyire is várná az ember, hogy köze legyen a másik két eseménylánchoz, ez nem történik meg. Mindezt pedig csak azért írtam le, nehogy más ugyanazt a csalódást élje át, mint én, nevezetesen hogy vár egy katartikus végjátékot, amiben minden, korábban történt eseménynek szerepe lesz, amiben az elefántokat őrző fehér férfi, a néger kisgyerek és a határt őrző spanyol rendőrök találkoznak. Esély megvolt rá, a bicikli is megvolt hozzá, de aztán nem… mindezek következtében pedig bármennyire is szépen fényképezett, drámai és érdekes az Adú, óriási hiányérzetet képes hagyni maga után.

A kezdő képsorok ismerősek lehetnek napjaink híradóbejátszásaiból: Melilla városban (ami fizikailag Marokkóban található, de spanyol fennhatóság alatt áll) a drótkerítésen átmászni akaró néger menekültek összetűzésbe kerülnek azzal a három szerencsétlen őrrel, akik épp akkor járőröznek ott. A találkozásuknak tragikus vége lesz – az Adú egyik (legkevésbé hangsúlyos) eseménylánca pedig ennek a balesetnek a következményével (jogi és pszichológiai) foglalkozik. Érdekes kezdet, az ember várná is, hogy a moziban innentől a kerítést rázó menekültek kontra spanyol hatóság az egész korunkra rátelepedő menekültválság legyen a fő motívum… erre mi történik? Kapcsolunk Afrikába, ahol majd egy fehér férfi próbál elefántokat menteni. Itt jegyzem meg, hogy természetesen mindenki saját vérmérséklete szerint kezeli a nyitó képsorokat (meg az utána, ebből következő dolgokat), de nekem picit fura volt az az álláspont, amit az Adú ebben a témában képviselt: szerintem akkor tudott volna igazán hatásos és esetleg megindító lenni a történet ezen szála, ha igazi mélységet adtak volna bármelyik oldalnak. De itt csak egy internetes hírt illetve egy tétova őrt kapunk… mindenféle különösebb hajcihő nélkül. Oké, lehet, hogy ez az élet, meg hogy a valóságban is csak ennyit jelent minden – de hát egy moziban illik dramatizálni a dolgokat, ha fontosabb szerepet szánunk neki, ha a nézőt ki akarjuk billenteni a komfortzónájából. Miután azonban az Adú ezt látványosan nem teszi meg, marad a személyes meggyőződés: a kerítésre felmászott majmok illetve az őket visszatartani kívánó nácik túldimenzionált képében.

Gonzalo (Louis Tosar) egy fehér ember Kamerunban, aki a helyi parkőrséggel karöltve próbálja megmenteni az orvvadászat által sújtott elefántokat. A film második nyitányában épp egy ilyen helyszínre tartanak, ám elkésnek – már csak a lefűrészelt agyarú, halott állatot találják. Gonzalo, az őrök kérésének ellentmondva azonban nem támogatja a falu népét némi hússal, kiváltva ezzel is „kollégái” ellenszenvét. Aztán rövid úton el is kell hagynia a helyszínt és ezzel feladnia munkáját, először még csak problémás lányát terelgetni, majd új munkahely után nézni – az Adú második szála Gonzalo története, aki a csodálatosan fényképezett Afrikában keresi saját útját és kapcsolatát a tőle teljesen elhidegült lányával. Megmondom őszintén, még mindig nem értem, az írók mit is akartak ezzel az egésszel: az összes alkotóelem közül Gonzalo története a legkevésbé érdekes és hatásos. Tulajdonképp az égvilágon semmi fontos nem történik benn, egy apa és lánya viszonya a mesés környezetben, totál nulla érzelmi hatással és kötődéssel – ha nem lenne az a bizonyos bicikli, amit Gonzalo hazavisz, s ami a végére eljut oda, ahova, semmi kapcsolat nem lenne a címszereplő kisfiúval. Vártam, sokáig vártam, hogy a faszi majd valahogy beleszól az eseményekbe, de a telefonon kívül semmibe nem szólt bele… max azt tudom elképzelni, hogy mintegy mellékesen az írók fel akarták hívni a figyelmet az afrikai orvvadászatra. De hogy ezt s ennyire üresen és semmitmondóan tegyék… az művészet. Az egyetlen értékelhető jelenet és esemény ebben a szálban a lecsavarható elefántagyar esete – az jó volt, de abból nekem meg qrvára hiányzott egy nyamvadt "Köszönöm, apa"…

És akkor a bicikli és Adú. Az van, hogy egyetlen egy ponton majdnem összeér Gonzalo és Adú szála, a kisfiú ugyanis nővérével szemtanúja lesz azon elefánt a kivégzésének, amit Gonzalo kicsit később megtalál. A két fekete kiskölök hanyatt-homlok, biciklijüket hátrahagyva (hogy Gonzalo összeszedhesse, majd lányának adhassa) menekül, ám egy nyugodt éjszakájuk sincs: miután a faluban a helyi nagy- és maffiafőnök kiszedi Adúból, mit is látott délelőtt, a két testvérnek menekülniük kell innen is. Nyakukba veszik a világot és elindulnak Spanyolországba, apjuk után – a kérdés számomra már csak az, hogyan is tudhatja két ekkora gyerek, egyáltalán merre induljon. Oké, értem és átérzem a szükségét az indulásnak (bár, megmondom őszintén, ez is csak úgy összecsapva van odadobva a nézőnek), de én, itt, európai ésszel, a kényelmes, fűtött lakásból fel nem foghatom, hogy vág ebbe bele két gyerek. A film központi témája aztán az ő útjuk lesz Spanyolországba, hogyan, miként és milyen nehézségek árán jutnak egyre közelebb a fentebb említett kerítéshez… vagyis hát nem. Az van ugyanis, hogy ahogy ez a dramaturgia meg van írva, itt minden csak megtörténik. Nincs se idő, se húsba vágó dráma (na jó, egy van, a repülős, de az meg annyira kiszámítható volt), nincsenek érzelmek, kötődés, semmi: mintha valami őrangyal vigyázna Adúra, ami vele és körülötte történik, azok mind úgy történnek, hogy a kisfiúra szinte semmi hatással nincsenek. Az odáig rendben van, hogy egy ekkora kisgyerek vélhetően máshogy reagálja le a dolgokat (többek közt a repülőset is), de nekem minimum fura volt a nagyrészt unalmas, többnyire drámamentes történetmesélés, ahogy a kissrác halad észak felé. Azt se tudjuk, csak esetleg sejthetjük, mennyi idő telik el (vélhetően több hónap, esetleg egy év), mert nincs jelentősége sem az időnek, sem a környezetnek – nekem legalábbis túlságosan idilli a kép, hogy egy ilyen nincstelen kis néger eljut Melilláig. Az egész olyan mesterkélt, precízen szerkesztett, ki van emelve néhány dolog az útból, de a szürke hétköznapok, amikor az is kérdés, hogy Adú és tesója mit eszik, hol alszik, egyáltalán a több ezer kilométeres út hétköznapjai és megpróbáltatásai nagyon el vannak hanyagolva. Ez által viszont úgy érzem, nincs súlya és jelentősége szinte semminek, nincs mélysége és igazi drámai ereje a mozinak – lehetett volna ezt sokkal hatásosabbá tenni. Akár Gonzalez komplett szálának kihagyásával… de akkor meg ugye nincs Louis Tosar, aki miatt én is belevágtam ebbe a két órás kalandba.

Ha csak szimplán az volt a film célja, hogy magára a migrációra, annak okára, körülményeire felhívja a figyelmet, akkor az nagyjából sikerült. De e nélkül a film nélkül is tudja a mezei néző, mekkora különbségek vannak népcsoportok, országok és földrészek között, ahhoz meg határozottan vérszegény lett a végeredmény, hogy akár egy pillanatra is megdöbbenjen rajta bárki is. Nem sikerült hatásossá tenni sem a kerítést ostromló négerek kontra őrök szálát, igazából és mélységében sem a szegény kisfiú történetét – de a legnagyobb közönyt Gonzalez és az ő elefántjai iránt éreztem. Az Adú egy jó kis dráma lehetett volna, alkotóelemei megvoltak hozzá, a háttér, környezet, Afrika remek (és nagyszerűen kontrasztos) ha az írók tudták volna, mit is akarnak. Vagy ha bátrabbak…




65%


.

Niwrok írta:

Greenland – Az utolsó menedék

Nem ugyanazt a filmet láttuk, de ez a katasztrófafilmeknél elő szokott fordulni   .

A szomszédokkal kapcsolatos részét én is pozitívumként emeltem ki, meg még azért villant egyszer-kétszer, de én túl sokszor éreztem azt, hogy a több ezúttal tényleg több lett volna. És nem a CGI-ben vagy a katasztrófa képeiben, hanem abban, hogy érezzem, nem csak ez a cuki kis család tesz meg mindent a túlélésért, hanem mindenki más is, aki szintén nem akarnak megmurdelni reggelre; ebbe nem fér bele, hogy csak egy kisrepülőnyi ember jut el Grönlandra az egész nagy Észak-Amerikából.

.

Én ezt nem éreztem hibának, számomra tök egyértelmű volt, hogy itt a család van a fókuszban. A többiek... egy részük elment TV-ért a boltba, a másik része beletörődve otthon filmezett (pl. én??), a maradékuk meg ugyanúgy megpróbált túlélni. Hisz a nő és a férfi útját is ilyenek szegélyezték...

De igazad van, máshogy látjuk az ilyeneket. Engem ez megint az érzelemmel fogott meg (a sátor a nagypapa a közepén, a bejelentkezések a végén), én - miután a kritika miatt késtszer néztem meg, különösebb kivetnivalót nem találok benne.


.

R2-D2 írta:

.
Adú

Ha csak szimplán az volt a film célja, hogy magára a migrációra, annak okára, körülményeire felhívja a figyelmet, akkor az nagyjából sikerült. De e nélkül a film nélkül is tudja a mezei néző, mekkora különbségek vannak népcsoportok, országok és földrészek között, ahhoz meg határozottan vérszegény lett a végeredmény, hogy akár egy pillanatra is megdöbbenjen rajta bárki is. Nem sikerült hatásossá tenni sem a kerítést ostromló négerek kontra őrök szálát, igazából és mélységében sem a szegény kisfiú történetét – de a legnagyobb közönyt Gonzalez és az ő elefántjai iránt éreztem. Az Adú egy jó kis dráma lehetett volna, alkotóelemei megvoltak hozzá, a háttér, környezet, Afrika remek (és nagyszerűen kontrasztos) ha az írók tudták volna, mit is akarnak. Vagy ha bátrabbak…

65%

Köszi az... "ajánlót" .

Azért adok neki egy esélyt, mert Tosar (és a másik spanyol színész, Álvaro Cervantes) miatt látni szeretném, aztán meglátjuk... Hátha nálam működik majd .

.

.





Synchronic




Pár napja, hete Niwrok írt egy rövid ajánlót erről a filmről, s én első pillantásra azt hittem, hogy egy másik, nagyon hasonló című alkotásról szólnak  a gondolatai – a másik film címe egyébként Sychronicity, amiről talán pár napon belül olvashattok is (csak újra kell nézzem) – és miután a kolléga megemlítette, hogy ez is az időutazással foglakozik (igaz, meglehetősen szokatlan módon), nem sokat teketóriáztam a megnézésével. Viszont nekem ezúttal nem volt „lila ködben” bolyongás, nekem jóval kevesebb bajom volt a filmmel, mert – talán már szokás szerint – megint van némi egyéb motiváció, nézőpontbeli különbség, plusz ötlet, ami miatt nekem ez a mozi jobban tetszett. Sokkal jobban…

Már a mozi első perceiben egy ilyenbe futottam bele: egy pár egy szállodai szobában bevesz valamit, majd mindkettejüknek fura víziója támad: a nő egy őserdőbe kerül saját ágyán, ahol épp egy kígyó készül megmarni őt, a férfi meg – nos, ő beszáll egy liftbe, mikor megváltozik körülötte a világ. Ekkor még nem is voltam benne biztos, mit látok, csak pont a férfi kapcsán jutott eszembe, hogy mi van akkor, ha valaki úgy megy vissza az időben, hogy mondjuk egy toronyház tetején áll, és a múltban ott (értelemszerűen) nem volt ott még semmi… vajon lezuhan??? És megkaptam a választ… qrva jó. Bírom, mikor van olyan ötlet, gondolat a moziban, hogy „együtt lélegzek” az írókkal, hogy a bennem felötlött gondolat másban is megfogalmazódik és mindketten ugyanazt a választ adjuk rá. Írom ezt annak ellenére, hogy ekkor még nem is tudtam, hogy konkrétan időutazást látok, vagy csak egy dimenzióváltást, esetleg egy betépett látomást – ezekre a kérdésekre csak később kapjuk meg a választ, mikor majd újra találkozunk a nyitó jelenet két főszereplőjével… és a Synchronic nevű szerrel. És még valami: kifejezetten bejött már itt, az elején, hogy megint láttam egy átalakuló világot, mint pár hete az A hívás című koreai moziban – ha nem tudtam volna amúgy, hogy időutazásos eseményeket látok, ebből én már összerakhattam volna a képet…

Steve (Anthony Mackie) és Dennis (Jamie Dornan) mentősök valahol Louisianában. A mindennapi rutinjukat utóbbi időben néhány egészen érdekes eset színesíti, általában drogosok között történnek fura dolgok: van, ahol egy 90 centis karddal szúrnak le valakit, ám tettes sehol, a kard meg a falban, aztán valaki spontán öngyullad és szénné ég egy vidámparkban, egy kilinccsel a kezében, van, akit meg egy kígyó mar meg egy második emeleti szállodai szobában. Lehetne ez egyébként egy sima bűnügyi történet is, hisz látszólag semmi kapocs a halálesetek között, és az lehetne a feladat, hogy valaki rakja össze a szálakat – akkor is lehetne érdekes és izgalmas, de itt Steve az, akinek feltűnik, hogy minden áldozat mellett ott egy kis fekete zacsi, Synchronic felirattal. A srác pedig, aki munkája során napi szinten találkozik drogosokkal, rögtön valamit gyanít a szerrel kapcsolatban – ám azt álmaiban sem gondolná, milyen felfedezést tesz: az van ugyanis, hogy miközben megpróbálja felvásárolni a boltokból a készleteket – nehogy más is meghaljon tőle – belefut egy fura fickóba, aki meglepő körülmények között magyarázatot ad arra, mi is ez a Synchronic és hogy működik. Konkrétan, hogy ezzel bizonyos körülmények között lehet időutazni…

Itt megint meg kell álljak egy pillanatra, mert megint egy olyan dolog jött velem szembe, ami nem mindennapos – és ami engem picit gyerekkorom könyvmolyoskodásához köt. Máskor, máshol már említettem a 80-as évek Édesvíz kiadó könyveit , abban volt egy olyan, ami az ún. harmadik szemről szólt – mindig is érdekelt a természetfeletti, spirituális dolog, így amikor ebben a moziban a drog hatására kiváltott időutazást a tobozmirigyhez, mint harmadik szemhez kötötték, teljesen felvillanyozódtam. Mint kiderül, Steve beteg, de nem azért fogékony az egészre, hanem mert felnőtt létére az ő szerve olyan, mint a gyerekeké – épp ezért, neki is van esélye a Synchronic segítségével utazni az időben… ami egy lány eltűnésével különösen fontossá válik számára. Amúgy, mindig érdekes, hogy az ilyen témájú mozik milyen új ötletekkel állnak elő az időutazás lehetetlen küldetésének legyőzésére – nos, a Synchronic egy teljesen meglepő és egyedi húzással jelentkezett. Aki beveszi ezt a szert – és ugye fogékony rá a tobozmirigy fejletlensége által – az 7 perce visszaugrik az időben… de nem ám akárhogyan és akárhova!! Nem. Szerintem zseniális, ahogy, és amit ebből kihoztak az írók: attól függően, épp hol tartózkodsz, attól függően kerülsz más-más idősíkba – hol a jégkorszakba, hol mondjuk egy középkori háborúba, hol meg épp a még lecsapolatlan louisaniai mocsárba, egy krokodil szájába. Miután viszont totál random az egész, első utadon fel sem tudsz készülni semmire, elvégre nem lehet komplett túrafelszerelést vinni minden 7 perces ugrásra… második alkalommal már ugye más a helyzet, elég jól el is lehetne szórakozni azzal, hogy ugyanarról a helyről mész vissza felszerelten, vagy esetleg próbálkozol helyszínt s időpontot váltani. Én elszórakoztam volna vele egy ideig, az biztos…

… már ha lenne hozzá elég Synchronic. A helyzet ugyanis az, hogy valakit vissza kellene hozni az időből, de fogytán az „üzemanyag” hozzá, így bármennyire is jó bulinak (mellesleg életveszélyes) tűnik, be kell osztani a kis csomagokat. Steve betegsége, kapcsolata Dennissel, a két fickó közti barátság, annak próbája nekem nagyon bejött, szerintem tök logikus volt Steve viselkedése, hogy meglehetősen későn árulja el mind betegségét, mind képességét. S ha már a két mentősnél tartunk: volt egy kis elmélkedés a halálról, Dennis szájába adva – nos, azon gondolkodtam, miután hallottam, mennyire is kegyetlenül igaz az egész. Nevezetesen hogy az emberek halálozásának milyen kis százalékát teszi ki az, akikkel ők kapcsolatba kerülnek, s hogy ők mennyire is látják a folyamatok (emberéletek) végét… ezzel csak azt akarom mondani, hogy bizony az alkotók az idő(utazás) zseniális csűrése-csavarása mellett sok-sok érdekes gondolatot, személyiséget, kapcsolati hálót elrejtettek a moziban. De hát ez nem volt máshogy a The Endlessben sem – apropó, itt is megemlítem (hátha valaki kedvet kap rá): minden idők legjobb, legbrutálisabb időhurkát pont ennek a rendezőpárosnak köszönhetjük, ami azóta nem megy ki a fejemből, amióta láttam azt a filmet.

És talán épp ezért én nem éreztem túlzónak és zavarónak ebben a moziban a látomásokat, vizuális elemeket – egyszerűen Steve kapcsán, az ő betegsége, kezelése kapcsán szinte törvényszerű volt mondjuk a koporsók látványa (az meg, hogy ezt hozzákapcsolták a Katrinához, külön jó pont), ahhoz képest pedig, hogy mennyire drogos az egész környezet, meg maga a szer is az, meglepően kevés volt a szürreális látvány. A már említett háttér átváltozás szerintem kifejezetten pofás lett, ahhoz képest, hogy ez nem nagy költségvetésű mozi, nem lehet panasz a látványra. A két „A” kategóriás színész is csak dob az egészen, nekem ez a film tökéletesen beleillik abba a sorba, ami a kevesek által ismert, ám értékes és simán újranézhető alkotásokat tartalmazza. Ezek többsége pedig messze nem hollywoodi szuperprodukció, sokkal inkább exkluzív termés – jó, persze, ha ezeknek a srácoknak valaki kinyitná a pénzcsapot, valószínűleg még meredekebb és jobb ötleteket is meg tudnának valósítani. Hirtelen eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ah mondjuk ők írnák és rendeznék mondjuk a Holnap határa 2-őt…  

Abszolút nem bántam meg, hogy megnéztem (köszi, Niwrok!!!   ), én ebben rengeteg olyan dolgot találtam, ami miatt szívesen ajánlom másnak is. Persze, nem mindenkinek ugranak be azok a kapcsolódási pontok, amik nekem, de ettől függetlenül ez is egy különleges, szerintem jól összerakott időutazásos film – különösebb hiba nélkül. Nem is igazán akarom keresni ezeket, nem rontom el saját élményemet a hibák kutatásával.  

Hol lehet Synchronicot venni???





85%




.

R2-D2 írta:

.
Synchronic

Abszolút nem bántam meg, hogy megnéztem (köszi, Niwrok!!!   ), én ebben rengeteg olyan dolgot találtam, ami miatt szívesen ajánlom másnak is. Persze, nem mindenkinek ugranak be azok a kapcsolódási pontok, amik nekem, de ettől függetlenül ez is egy különleges, szerintem jól összerakott időutazásos film – különösebb hiba nélkül. Nem is igazán akarom keresni ezeket, nem rontom el saját élményemet a hibák kutatásával.  

Hol lehet Synchronicot venni???

85%

Köszi . Azt is, hogy megnézted, meg azt is, hogy leírtad hosszabban, amit én nem ír(hat)tam le .

Attól nem féltem, hogy az időutazás ezen új formája és a háttere nem jönne be, ahogy attól sem, hogy a történet személyes vonatkozása, a lány megmentése nem lesz pozitívum nálad is. Attól egy kicsit tartottam, hogy a drogos-szürreális rész elveszi tőle a kedved, de szerencsére nem találtad túl soknak... ellentétben velem. Engem ugyanis kicsit akkor vesztett el a film, amikor a kardos áldozat helyszínelésénél túl sokáig nem történt semmi, aztán a vidámparkos dolognál nem tűnt fel, hogy amit olyan sokáig kell néznem az üszkös kupacban, az egy kilincs, az időbeli ugrálások is okoztak egy kis zavart (nem a Synchronicé, hanem az "alapjárati"), és nekem a doki figurája is elég béna volt.

Csak annyi volt a bajom vele, hogy a The Endless jobban tetszett .

.

.





Synchronicity




A Synchronicity egy 2015-ös amerikai film, s beavatottaknak talán annyi a legjobb viszonyítási alap, ha a Találmányt hozom fel példának vele kapcsolatban – mindkettő minimál költségvetésű, agyalós időutazásos történet, s valahol mindkettő belegabalyodik saját magába. (A helyzet külön pikantériája, hogy mindkettőt kétszer néztem meg, hogy egyszer megértsem… itt a második nézés után pedig azokat a gondolataimat is át kellett fogalmaznom, amik elsőre felötlöttek bennem a film kapcsán.) A Synchronicity ennek ellenére valahol mégis érthetőbb és befogadhatóbb, köszönhetően talán a „nagyobb képnek”, illetve a kevesebb duplázódásnak – a főhős ugyanis itt is ugyanúgy fut a saját maga és múltja után, de ha jól számoltam, itt megállunk három, max négy esetnél… és az még egy jó ideig talán követhető is.

Itt jönne az a szakasz, amiben áradoznom kellene a film szerkezetén, a zseniális időutazásos csavarokon, a remek ötleteken – amit minden bizonnyal meg is tennék, ha mondjuk ez lenne életem első hasonló zsánerű mozija. De miután nem az, csak konstatálni tudom, hogy ilyet bizony már láttam – nem is egyet – és az igazi érdekes innentől csak az volt számomra, milyen új köntöst találtak ki az írók a már ismert dramaturgia mellé… van-e az egész körítés annyira érdekes, hogy érdemes legyen rá szót vesztegetni. Nos,azt kell mondjam, összességében igen: a Synchronicity önmagában, körülményeiben megéri a rá fordított időt – pláne annak, aki kevés hasonlót látott – próbál valami újszerűt vinni a témába, ráadásul a végén a párhuzamos dimenziók belebegtetésével még érdekesen csavar is egyet az egészen. De azt el kell ismerjem, nem véletlenül nem találkoztam vele eddig az elmúlt öt év alatt: ez nem egy Tenet (ha már a nehézséget nézem), ez egy indie filmnek kategorizálható valami, ami zsánere és önmagába gabalyodása miatt szerintem nem tudott önálló életre kelni – még a rajongók között sem. Ha ehhez még hozzáadjuk a minimál költségvetés minden negatív hozadékát – bazzeg, mintha az egész egy szellemvárosban játszódna – akkor meg még érthetőbb minden. Pont olyan, mint amilyenek az ilyen filmek: a qrva jó ötletek (néha még túl sok is) mögött hiányzik a pénz a normális körítéshez... és marketinghez.

Jim Beale (Chad McKnight) egy fiatal fizikus, aki két társával együtt egy város széli kis laborban épp azzal kísérletezik, hogy féreglyukat hozzon létre – a kísérlet azonban roppant drága és veszélyes. Persze, el lehet gondolkodni azon, hogy egy ilyen fontos kísérlet miért egy ilyen eldugott helyszínen történik, noname emberekkel, de tételezzük fel, hogy a fickó különleges helyet foglal el a tudományos világban – no meg miután ehhez a mutatványhoz egy kis gömb alakú radioaktív anyag kell, amit csak egy cég tud neki biztosítani, s vélhetően azt sem teljesen törvényesen, máris ki lehet dumálni az egészet. Nem nagy meglepetés, hogy egyik alkalommal csak sikerül a mutatvány – legalábbis annak a fele – viszont Jim kifogyott az „üzemanyagból” és a pénzből, így szüksége van további támogatásra Klaus Meisnertől, a nagy hatalmú cégtulajdonostól. Pénzt szerezni persze nem olyan egyszerű, pláne, ha az ember belebotlik egy jó nőbe a lépcső tetején: Abby (Brianne Davis) ráadásul úgy viselkedik Jimmel, mintha már találkoztak volna – pedig a srác (és mellesleg ekkor még mi, nézők is úgy tudjuk) akkor látja először. Nem nagy titok az sem, hogy nem véletlenül van ez így – de az már a mozi későbbi részeinek eseménye. A lényeg, hogy a film kb. kétszer egy hét eseményeit öleli fel, amiben Jimmel először végigmegyünk a sima idővonalon, majd miután a végén Jim az újabb radioaktív hajtóanyagot felhasználva sikeresen megnyitja a féregkapu másik felét is, így sikeresen visszaküldi magát az időben – végigéljük még egyszer ugyanazt a hetet, mint előtte… csak egy másik nézőpontból.

Ahogy írtam is, innentől minden ismert és remek narratíva szerint zajlik. Jim, ahogy visszajut saját maga mellé, részben tudatlanul, részben szándékosan ráhatással van (próbál lenni) saját életére – ez pedig, a zsánertől jól megszokott és elvárt módon rengeteg érdekes és ötletes jelenetet eredményez. A klasszikus időutazásos elemek sorát felhasználva éljük újra azt az egy hetet, míg megint eljut oda, hogy belépjen a saját gépébe – és értelmet nyerjen a megmagyarázhatatlanul feltűnő virág is. A mozi helyenként nagyon jól játszik az egésszel, jól keveredik benne a régi Jim értetlensége és az új Jim „tapasztalata”, a körülményekhez képest egész ötletesen foglalkozik olyan kérdésekkel, mint az eleve elrendelés, vagy hogy kell-e, van-e értelme megváltoztatni a múltat. Sőt, egy ponton még az is felmerül (ld még Találmány és talán Triangle), hogy az Egyes Jim – aki ugye nem is lehet Egyes, ha az első kísérletnél odakerül már az a dália – jogosan akarja-e elpusztítani a Kettes Jimet. Tulajdonképp nem is lenne az egész olyan nehéz, de már első nézés után is volt egy fura érzésem az egész értelmezésével kapcsolatban – csak akkor még a szállodai szobában talált halottakat simán az idővel való kavarásnak tudtam be… és lehet, jobb is lett volna így. Most, hogy kétszer láttam, rájöttem, hogy az írók nem is időutazásos mozit csináltak, hanem dimenzióváltásost… legalábbis azt hiszem.

Aztán, hogy ez mennyire volt szándékos és mennyire volt ad hoc ötlet, nem tudom. Én kicsit úgy érzem, hogy a film kétharmadára elfogyott az eredeti sztori, és még akartak valamit írni hozzá, amiről azt hitték, ütős kis fordulat lesz – a baj az, hogy ennek az elején nem ágyaztak meg. Nekem legalábbis másodjára sem tűnt fel semmi olyan, ami indokolta volna a váltást, bár az egyértelmű tény, hogy Jimmel egyetemben én sem figyeltem az apró részletekre. Viszont, ha meg tényleg így van, tényleg ez volt az eredeti ötlet, s tényleg el vannak benn rejtve utalások a dimenzióváltás(ok)ra, akkor emelem kalapom. Talán még el is hiszem mindezt, viszont nem fogok harmadszor is leülni elé: egyszerűen a mozi nem nyújt olyan élményt, ami ezt kikényszerítené. Ellentétben mondjuk pont a Tenettel – de ide hozhatnám az Eredetet is – a Synchronicityből pont az a plusz hiányzik, az a körítés, ami az agyalós dolgokat fogyaszthatóbbá teszi. Gondolok itt a látványra, a színészekre, az egész hangulatra: sajnos borzasztóan érződik a film minden percén az a bizonyos kisebb pénzügyi keret. A legkisebb bajom a színészekkel van, nem ők tehetnek róla, hogy a film majd’ minden karaktere csak lóg a levegőben és miután senkinek nincs semmi háttere, személyes kötődés se nagyon van irányukba, sokkal fontosabb az egész mozi végtelenül száraz és steril jellege.

Mondjuk, nem csak és kizárólag a Synchronicityben láttam már olyat, hogy bizonyos felvételeken minden utca kihalt, de talán még egész filmen keresztül sosem éreztem ezt az ürességet. Itt, az éttermes részt leszámítva, nem nagyon van 2-3 színésznél több a képernyőn, és a jelenetek túlnyomó többsége is egy szobában, vagy egyéb zárt helyen játszódik. Mindezt pedig tetézi az a talán nyomasztónak szánt képi világ, az a szűrt szürkés-kékes dizájn, ami végigkíséri a mozit. És akkor még Jim bevillanó – mondjuk, ez legalább színes – látomásairól, fejfájásait kiváltó szemről nem is beszéltem… mintha minden digitális trükk erre ment volna el. Közben meg kicsit olyan 12 majmos (a film) a környezet, olyan, mintha abból kellet volna gazdálkodniuk, amit találtak a raktárban. Nagyon sajnálom, mert amúgy egy kifejezetten érdekes kis film ez a Synchronicity, csak zavaróan minimál… tényleg. Hiába játszik olyan zseniális ötlettel, hogy két tudat nem létezhet egy univerzumon belül, vagy hiába zseniális a pultos és a különbségek, a felrobbant időgép említése, vagy a notesz és a söralátétek máig meg nem értett szerepe, hiányzik a filmből a filmélmény, ami miatt igazán szívesen ajánlanám bárkinek.

Azért próbálkozzatok meg vele, én ugyan még mindig nem teljesen értem az egészet, és ha valaki rájön a megoldásra, légyszi, mondja el nekem. Az értékelésem elsősorban az ötleteknek szól, nem pedig a megvalósításnak.




60%



.

Niwrok írta:

R2-D2 írta:

.
Adú

Ha csak szimplán az volt a film célja, hogy magára a migrációra, annak okára, körülményeire felhívja a figyelmet, akkor az nagyjából sikerült. De e nélkül a film nélkül is tudja a mezei néző, mekkora különbségek vannak népcsoportok, országok és földrészek között, ahhoz meg határozottan vérszegény lett a végeredmény, hogy akár egy pillanatra is megdöbbenjen rajta bárki is. Nem sikerült hatásossá tenni sem a kerítést ostromló négerek kontra őrök szálát, igazából és mélységében sem a szegény kisfiú történetét – de a legnagyobb közönyt Gonzalez és az ő elefántjai iránt éreztem. Az Adú egy jó kis dráma lehetett volna, alkotóelemei megvoltak hozzá, a háttér, környezet, Afrika remek (és nagyszerűen kontrasztos) ha az írók tudták volna, mit is akarnak. Vagy ha bátrabbak…

65%

Köszi az... "ajánlót" .

Azért adok neki egy esélyt, mert Tosar (és a másik spanyol színész, Álvaro Cervantes) miatt látni szeretném, aztán meglátjuk... Hátha nálam működik majd .

Talán a bátorság megvolt, ahogy volt talán koncepció is, ami a véletleneken kívül összekötötte ezt a három történetet... de hogy drámából több kellett volna, leginkább a kerítés meg a táj állandó mutogatása helyett, az biztos. Meg hát akármennyi halál és veszteség is kíséri a történetet, mindez a végére elég idilli lett.

Azt hiszem, a törődés az, ami a fizikai találkozások helyett összeköti a szálakat. Hogy ki mivel törődik vagy nem törődik.
- A rendőrös szálat nem éreztem annyira "túldimenzionáltnak", hiszen Adú szála végig arról szólt, hogy a kerítésre mászó emberek miért is másznak a kerítésre, a rendőrök pedig oké, hogy meg akarták úszni a balhét meg a pert, de olyan nagy gyűlölködés nem volt részükről sem (még a legsunyibb is elmondja, hogy a kerítésnél tragédia történt), Matteo meg éppen azt a "szélsőséget" képviselte, hogy egy rendőrt érdekelhet, "törődik vele", ki is halt meg a kezei között.
- Gonzalo szála nekem annyiból mindenképpen érdekes volt, ahogy szembeállította az állatokkal való törődését az emberekkel való nemtörődömségével, és ahogy az elefántok védelmét egy kicsit más oldalról is bemutatja. Mert lássuk be, az afrikaiak számára nem igazán tűnik prioritásnak az elefántok megvédése, de a turizmuson kívül, hogy a fehér embernek egy szafarin legyen mit bámulnia, miért is tennék? Ahogy a vadászatukban is normál esetben a hús lenne a lényeg, hogy legyen mit enni, de az orvvadászatra hivatkozással még ezt is elveszik tőlük, büntetésből. Afrikán kívülről jön a pénz, hogy legyen "biodiverzitás" meg fajvédelem, közben meg Afrikán kívülről jön a pénz azért is, hogy legyenek drága elefántcsont csecsebecsék villogni a gazdag haverok előtt, meg hogy álljon a cerka... és mindkét oldal Afrikát cseszteti, mert nem csinálja elég "jól" a dolgát. Gonzalo lányának szála sem volt rossz, de csak amiatt, ahogy a végén közelebb kerültek egymáshoz.
- Adú története meg tényleg majdnem meseszerű volt, az őrangyalokkal, akik segítettek neki eljutni Spanyolországba. És hogy honnan tudták, hova kell menni, és miért indultak el? Szerintem nem tudták; honnan is lett volna fogalmuk arról, hogy hol van az a Spanyolország, hogy milyen messze kell menni, abban a szegénységben? Csak mentek, mert maradni nem lehetett...

7,5/10
.

R2-D2 írta:

.
Tenet

„Ha csak lineárisan tud gondolkodni, el se induljon…”

Sajnos a Tenet első nézésre csupán egy parasztvakításnak tűnik, rengeteg dramaturgiai fellengzősséggel és nagyvonalúsággal. Másodjára, mikor már majd talán tudok figyelni a részletekre is, biztos jobban megértem én, is, addig azonban nincs szívem többet adni rá, mint

80%
.

Másodjára is...

Teljes szívemből gratuálok annak, aki ezt átlátja, érti, aki megtalálja ebbena filmben a logikát. Számomra másodjára is csupán veszettül szórakoztató volt, de megint ugyanúgy elvesztem benn, mint elsőre... Sőt, most már abban sem avgyok biztos, hogy Nolan minden apró részletet meg tudna indokolni az inverzitással kapcsolatban...

Mindegy, a 150 perc miattnem fogom harmadszor is megnézni, a BD-nek jó helye van a polcon. Aztán majd ha egyszer időmilliomos leszek, kikockázom.


.

R2-D2 írta:

.
Synchronicity

Nagyon sajnálom, mert amúgy egy kifejezetten érdekes kis film ez a Synchronicity, csak zavaróan minimál… tényleg. Hiába játszik olyan zseniális ötlettel, hogy két tudat nem létezhet egy univerzumon belül, vagy hiába zseniális a pultos és a különbségek, a felrobbant időgép említése, vagy a notesz és a söralátétek máig meg nem értett szerepe, hiányzik a filmből a filmélmény, ami miatt igazán szívesen ajánlanám bárkinek.
Azért próbálkozzatok meg vele, én ugyan még mindig nem teljesen értem az egészet, és ha valaki rájön a megoldásra, légyszi, mondja el nekem. Az értékelésem elsősorban az ötleteknek szól, nem pedig a megvalósításnak.

60%

Megpróbáltam... és alapvetően be is jött, mert végülis a sztorija jó, és még az a része is inkább csak feltűnt, mint zavart, hogy Jim az egész időutazást arra használja, hogy megszerezzen egy nőt, mert hát "láttam" már olyat .

De azért csak ott van az, hogy egy-két ötletnél (szerintem a csapos volt a legjobb) többre nem futotta, és a dáliát, a noteszt meg a söralátéteket is csak beledobálták, hogy legyen min agyalni, közben meg sokkal fontosabb dolgokon átugráltak, vagy eldugták azokat egy vágásba, mert azok nem illettek a narratívába. A végére már eléggé fáradt voltam, nem nagyon tudtam követni a "hol a notesz?"-játékot, de ebben a filmben sokkal nagyobb lyukak vannak, mint hogy ezért szégyellnem kéne magam... vagy akkor azt sem vettem észre, amikor azokat betömték...

Spoiler:

Ehhez képest azért összeállt valahogy a sztori, ami legalább a hullára választ adhat... Hátha adok vele olyan ötletet, ami nem jutott eszedbe :

Spoiler:

A stílusára meg a szó is kár. Az állandóan ott zúgó szarnyas_fejvadasz_sample.mp3 liftzene meg az Űrodüsszeiára hajazó látomásos bevágások idegesítőek voltak. Az utcák üressége meg még akkor is kínos, ha a legtöbb külső jelenet pont ezért éjszaka játszódik egy kihalt irodanegyedben.

Talán fél ponttal többet ért nekem...


U.i.: Ha igazi idővisszapörgetős sztorit akarsz látni, a Palm Springset nézd meg tavalyról (ha még nem láttad volna). Abban sincs több romantika, viszont sokkal okosabb, ötletesebb, és J.K. Simmons karaktere miatt még drámaibb is .

.

.


TOP10 2020



Egy rossz szavam nem lehet a tavalyi évre: magam is meglepődtem, mikor összesítettem, miket láttam (erre jó a telefon naptárja): igaz, az xpresses „hivatalos listáról” csupán 37 alkotást, de az újrázásokkal és a pótlásokkal együtt sikerült 125 filmet, valamint 27 sorozat 34 évadát (!!) megnézni 2020-ban. Mi lett volna, ha rendesen termel Hollywood is… bár akkor meg elmaradtak volna a rég tervezett filmek megtekintései. Az már más kérdés, hogy megint az lett, hogy a sorozatok voltak azok, amik úgy igazából mély nyomokat hagytak bennem.

Ha valaki most olvas tőlem (tőlünk) először ilyen összesítést, annak annyi tájékoztatást adnék, hogy az itteni, ilyenkori, év égi listázás egy xpressről indult folyamat, annak kibővített változata: van ott egy összesítés, amikre szavazni lehet, azokból állt össze a fő lista. A második összesítés az általam tavaly először látott (általában pótolt) filmekből állt össze, harmadjára meg szokás szerint a TOP FOS listát olvashatjátok – ebben az évben sem jutott időm volt írni mindenről, de ahol lehet, természetesen linkek is társulnak a címek mellé.

Külön csokorba szedhetném a sorozatokat, de inkább kiemelek néhányat, ami veszettül bejött, s amit tiszta szívből ajánlok mindenkinek megnézésre. Mindenek felett említem természetesen a Dark S3 -at (vagyis az egész Darkot), az A nagy pénzrablás négy évadját illetve az A Mandalori S2 is természetesen zseniális volt. De nagyon tetszett az A Kalifátus S1 , a Teherán S1, az Az Úr sötét anyagai S1, a The Capture S1, vagy a Lost in Space S2 is. Van néhány cím, ami hype-olása ellenére nem jött be, ilyen pl a Devs S1, az A farkas gyermekei S1 valamint a Mesék a Hurokból S1. A Homeland szép lezárást kapott, a Vaják meg biztos jó lesz, ha egyenesbe jön az idővonal… a legnagyobb csalódás meg egyértelműen a 13 okom volt S4, abban szinte mindent tönkretettek, ami miatt jó volt az a sori.

1. 1917

Ritkábban látunk filmet az I világháborúról, de ez nem csak azért különleges: az egész egy roppant feszült, bravúrosan fényképezett, kegyetlen korrajz  egy olyan világról, ami remélem, soha nem tér vissza. Így, biztosan nem…

2. A platform

Ilyen, mikor van egy filmnek normális forgatókönyve és mondanivalója… sokkoló és elgondolkodtató alkotás, a spanyol konyha újabb remeke.

3. Úriemberek

Ez így jó, ahogy van, a mozi majd’ minden perce kincs, tipikusan az a filmélmény, amiben egyre jobban elmerülsz és egyre szélesebb a vigyor közben az arcodon, míg nézed – és ahányszor megnézed.

4. A Greyhound csatahajó

Tökéletes látvány, egy nagyszerű – ez nem is volt mondjuk kérdés – Tom Hankssel és egy újabb mini töriórával… eddig nem igazán voltam képben az atlanti csata részleteivel.

5. A láthatatlan ember

A klasszikus történet újragondolása: a kezdeti izgalmat és feszültséget végig sikerül fenntartani, nincs benn olyan hülyeség, amitől az ember fogná a fejét. Viszont van benn nem kevés olyan rész, hogy a körmöd lerágod izgalmadban…

6. Teljes titoktartás

Egy mű fordítása, egy kiszivárgott kézirat egy nagyon jó, csavaros, meglepetésektől sem mentes krimiben. Külön jó pont a többnyelvűségért...

7. Richard Jewell balladája

Úgy látszik, az öreg mindig szerepel nálam az év végi összesítésben: Eastwood mester újabb nagyszerű mozija, aminek történéseire még homályosan emlékszem is talán. Persze, nem ilyen mélységben, így a történet drámáját és érzelgősségét maxi át tudtam érezni.

8. A Belko-kísérlet

Ez a film már két éve is szerepelt az egyéb listámon, most, hogy „hivatalosan” is elérhetővé vált, egyértelmű, hogy a szűkösebb kínálat miatt itt is helye van. Nekem tök bejött az alaphelyzet megdöbbentő kegyetlensége és az abból kihozott dráma… némi trancsírral társítva. Idővel kipirosítom ezt is.

9. Greenland – Az utolsó menedék

Mindig is bírtam a katasztrófafilmeket, de ez sokkal több annál: az apokalipszis inkább csak háttér, díszlet a család menekülése előtt, mindez pedig megfejelve egy érdekes társadalomképpel, kritikával.

10. Tyler Rake – A kimenekítés

Egy őrült rohanás Dakkából, bravúros felvételekkel, végig izgalmas és pörgős sztorival – magam is meglepődtem, mennyire élveztem nézés közben a filmet.Az év legjobb akciófilmje számomra.

A szűk kínálatból szerintem mindent láttam, ami érdekelt, a lista vége szokás szerint kompatibilis más mozikkal, amik szintén jók, de most pillanatnyi hangulatomban lemaradtak a top 10-ből. Ilyen pl a Látlak, az A feltaláló, az A halhatatlan gárda, a Tőrbe ejtve, a Ne. Szállj. Ki!, a Szemet szemért – A múlt árnyai, vagy az A vadon hívó szava…meg még sok 80%-os mozit. A Tenet egy teljesen külön kategória, eddig kétszer néztem, lehet, hogy majd egyszer zseniálisnak fogom tartani, de mostani felfogásommal egy bűvésztrükk az egész – igazából nem is tudom, hova kéne sorolnom. De hát ez egy ilyen év volt – lehetett volna rosszabb is...

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

És akkor jöjjön a szokásos másik lista, ami az idén először látott, hivatalosan be nem mutatott idei, vagy először látott régebbi mozikból áll össze. Ezen aztán tényleg jobbnál-jobb filmek vannak, de valahogy az első két helyezett toronymagasan kiemelkedik a többi közül…

1. Kóma / Кома

Elképesztő látványú orosz sci-fi, ami simán felveszi a versenyt a nagy hollywoodi szuperprodukciókkal. Egy varázslatos utazás az emberi elme álomtöredékei között – talán még életemben nem láttam ilyen jól kinéző filmet.

2. Elszigetelve

Egy zseniális német thriller, egy sorozatgyilkosos krimi, aminek a pikantériáját az adja, hogy a főhős egy boncmester – így meglehetősen sok feszült percet töltünk a patológián is.

3. A szoba

Francia misztikus thriller egy zseniális alapötlettel egy erdei házban – meg legalább kettő, áll leejtő csavarral.

4. Kontroll nélkül

Még most is beleborzongok, milyen is lehet(ne) egy ilyen gyereket nevelni, felnevelni – roppant kemény, német dráma egy viselkedészavaros kislányról.

5. Álom doktor

A Jack Nicholsonos Ragyogás sosem volt igazán a kedvencem, de ez a film, a három órás játékideje ellenére nagyon bejött. A végére a misztikum átvált horrorba és az előzményfilmet is új szintre emeli. Így kell kérem kerekké tenni egy történetet.

6. Enter nowhere

Méltatlanul elfeledett időutazásos mozi, ami minimál költségvetése ellenére remek szórakozás.  Amikor összeáll a kép, ki, miért és hogyan van ott, ahol, az hatalmas élmény, kár, hogy az elején a széfre én nem kaptam magyarázatot.

7. Pszichoanyu

Remek kis drámának indul egy másik nehéz eset gyerekkel, aztán jön egy jó nagy meglepetés – nem mondom, hogy még nem láttam ilyet, de úgy néz ki, minden filmben működik. Ráadásul úgy, hogy nem éreztem mindezt izzadtság szagúnak. A cím ne tartson vissza senkit…


8. Sputnik

Orosz sci-fi horror, amiben egy remek történelmi háttér előtt egy érdekes szimbiózis szolgáltatja a sci-fi és a horror elemeket.

9. Henry könyve

Aranyos kis gyerekfilmnek indul, aztán a közepén van egy akkora meglepetés, hogy csak passogtam. Utána nyer értelmet igazából a film címe, s ha vannak is dramaturgiai hibái, az a váratlan döbbenet rendesen belekúszik az ember bőre alá – és ki is tart a végéig.

10. Asszonyok kútja

Az arab szüfrazsett: egyszerre mókás és dühítő kőkemény dráma egy olyan világból, ahova szerencsére nem tartozunk. Kicsit idegenkedtem tőle – szintén a címe miatt – de aztán menet közben egyre jobban élveztem az egészet.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------



És végül akkor a BOTTOM TOP 10.  Kicsit gondban vagyok ezzel az egésszel, ugyanis valami okból az A világítótorony tavaly is szerepelt itt (pedig ha az xpresses hivatalos listát nézem, akkor csak most szerepelhetne), de amúgy meg van olyan szar, hogy kétszer is megérdemli a listázást. Sőt, idén aranyérmes… ami meg nyilván annak köszönhető, hogy kb. a negyedik helytől lefelé már nem annyira rosszak ezek a filmek, csak miután tavaly elsősorban ajánlásokat pótoltam, ezért sikeresen el is kerültem a kacatokat.  A lista második fele simán nézhető, én csupán többet vártam tőlük.


1. A világítótorony
2. Ragadozó madarak
3. Az új mutánsok
4. Az átok háza
5. Peninsula – Holtak szigete
6. Árok
7. Elveszett lányok
8. Vadászat
9. A halhatatlan
10. Bloodshot





.

R2-D2 írta:

.
TOP10 2020

Egy rossz szavam nem lehet a tavalyi évre: magam is meglepődtem, mikor összesítettem, miket láttam (erre jó a telefon naptárja): igaz, az xpresses „hivatalos listáról” csupán 37 alkotást, de az újrázásokkal és a pótlásokkal együtt sikerült 125 filmet, valamint 27 sorozat 34 évadát (!!) megnézni 2020-ban. Mi lett volna, ha rendesen termel Hollywood is… bár akkor meg elmaradtak volna a rég tervezett filmek megtekintései. Az már más kérdés, hogy megint az lett, hogy a sorozatok voltak azok, amik úgy igazából mély nyomokat hagytak bennem.

Örülök, hogy elég sok film visszaköszönt az ajánlásaimból, hogy neked is tetszettek ennyire .

Ha írtam volna egyéb listát, az gyakorlatilag a Kómából állt volna, ezért nem tettem.

Arra a telefonkönyves naptárra pedig nekem is elég nagy szükségem lenne már ... Az Abgeschnitten hónapok óta a pendrive-on volt, tegnap már majdnem meg is néztem, ha nem bambulok el, de így, hogy reggel láttam a listádon, még erősebb lett a késztetés, hogy ma délután az legyen a program.
Csak a tizedik perc környékén jöttem rá, hogy egyszer már megnéztem, még márciusban ...

.

.




Az űrsepregetők



Pár napja Niwrok kolléga ajánlójában sikeresen csinált kedvet ehhez a koreai sci-fihez: természetesen a „hívószó” a Valerian volt, s bár volt némi figyelmeztetés is az írásában, úgy gondoltam, hogy a Peninsula után olyan nagyon nem tud kiakasztani egy újabb koreai látványfilm… nos, nem is. Mindössze annyi történt, hogy a film első harmadában nem igazán tudtam, hol vagyok és ki kicsoda, a valóban csapongó dramaturgia és a mindent maga alá temető látvány miatt kínosan fészkelődtem a fotelben – eltelt már fél óra, és csak nem akart elkezdődni a mozi érdemi része. Addig csupán azon tűnődtem, a látványelemeket, ötleteket mely filmekben láttam már – ez a Föld köré telepített túlélősziget visszatérő elem manapság a fantasztikus filmekben -, az Elysiumtól kezdve az Üzenet az űrből-ön át a Galaxis őrzői-kig szinte minden eszembe jutott. Tátott szájal bámultam a kissé kaotikus képi világot – no meg próbáltam kisilabizálni, melyik karakter hova tartozik: egyszerűen olyan gyorsan jöttek a vágások és a váltások a filmben, hogy néha abban sem voltam biztos, most épp a bolygón vagyok, vagy a világűrben…

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de ha nekem egy filmben azt mondják, hogy 2092 van, akkor én szeretném elhinni, hogy tényleg azt az évet is látom: az Az űrsepregetők rögtön az első képkockáival picit elhasalt nálam… nem először jártam már így, de itt még hatványozottabban jelentkezett az egész. Tessék mondani, ha már forgatókönyvet írunk, és tulajdonképp tökmindegy, hogy milyen évszámot adunk meg a történet cselekményéhez, miért nem lehet egyszerűbben hihetőbbé tenni a kort? Akárhogy számolom, 2092 bő 70 év mától számítva, s el nem tudom képzelni, hogy a filmben felvázolt körülmények (egyidejűleg a Föld ily mértékű pusztulása, a Mars terraformálása és az űr benépesítése) bekövetkezzenek… meddig tartott volna, ha mondjuk 3092-őt írnak kezdésnek? Hát nem hitelesebb, hihetőbb lenne minden? Így több percet mérgelődtem magamban azon, amit láttam – minden elismerésem a számítógépes látványt megcsináló alkotóké, mert egyszerűen bámulatos volt, amit a képernyőre álmodtak, viszont csak nem ment ki a fejemből, hogy ez, így, 70 év múlva képtelenség.

Ha viszont magamban önhatalmúlag átírom az események időpontját, és csak a filmre, történetre koncentrálok, akkor azt mondhatom, hogy kifejezetten élveztem az egészet. Alapból is kedvelem a sci-fit, azon belül pedig ami az űrben játszódik, minden jöhet – ha meg valahol sikerül olyan jövőképet vizionálni, ami hemzseg az újdonságtól, amiben tényleg elhiszem, hogy nem csupán a Földön járunk, hanem idegen lények és szerkezetek között, az külön meg tud fogni. Nincs ez máshogy itt sem: egy kis csapat kalandjait követjük, akik a napi betevőért és üzemanyagért vadásszák az űrben sodródó roncsokat, hátha sikerül valami nagyobb értéket kifogniuk – természetesen több ilyen csapat van, s a film elején ez jó kis rivalizálást is jelent a többiekkel szemben. Ide tartozik, hogy már attól a bizonyos versengős jelenettől leesett az állam, utoljára ilyet az EP III elején láttam, mikor Anakin és Obi-Wan repült bele a Coruscanti csatába… no meg 40 évvel ezelőtt, mikor Aron és Shiro játszott nyuszi ül a fűben akciót az Üzenet az űrből című japán klasszikusban. De nem érne semmit az egész látvány, ha maga a csapat, a Győzelem nevű űrhajó legénysége nem lenne az ami: egy vagány csaj kapitánynak, egy tetkós, rovott múltúnak tűnő fickó, egy szimpatikus, tragikus sorsú pilóta, no meg a kissé fura, emberi szövet nélküli android. Nos, azt hiszem, rájuk nem lehet panasz: kellően sokszínű a társaság, és mindenkiben van valami, amiért meg lehet kedvelni őket – s amiért adott esetben siratni lehet őket – s leszámítva a számomra még mindig kissé irritáló koreai/keleti színjátszásukat, teljesen vállalható a kis társaság. Azzal pedig, hogy – mondjuk véleményem szerint kissé, későn, a mozi felénél – flashbackekben  majd’ mindegyiküknek elmesélték a múltját is, sikerült még közelebb hozniuk őket a nézőkhöz. Nekem legalábbis működött: nem azt mondom, hogy a legjobb CSAPAT, amit filmben láttam, de a maga kategóriájában kifejezetten érdekesen bontották ki azt a láthatatlan összetartó erőt, ami a Győzelem legénysége között működött… picit (nem is picit) a Ghost legénysége jutott eszembe róluk a SW Rebelsből… ami meg jó ajánlólevél, ugyebár.

A történetről nem is akarok írni, azt már dióhéjban Niwrok megtette (meg fönn van mindenhol), sokkal fontosabb, mekkora érzelmi töltetet tud hordozni a két kis lábon járó bombához való viszonya a legénységnek – azon belül is természetesen elsősorban a pilótának, Tae-honak. Szerintem a többnyire klisékből álló, ismert hollywoodi panelekre épülő történetben remek színfolt volt a kislány kontra vagányok kapcsolata: hiába volt tipikus és a maga módján kiszámítható, ami történt, a vicces, kalandos események nagyszerűen keveredtek a szeretettel és az ártatlansággal. A finálé meg, amit és ahogy kihoztak belőle, azzal a „csavarral” – nos, az belőlem is kihozta az eufóriát: mire odáig elérünk, az egész társaság, sztori, látvány, maga a film belopta magát a szívembe. Mert ugyan tényleg nem először láttunk egy ilyen alapokon álló mesét, amiben gonosz vagy őrült cégvezetők terveit kell keresztülhúzni a főhőseinknek, amiben a Föld megmentése áll a középpontban (járulékosan persze a főhősöké is), de valamiért most ez az erősen koreai ízt magán viselő az Az űrsepregetők nagyon jól teljesített. Külön kiemelném a nano-dolgot: a legváratlanabb szituban bukkant fel újra ez az amúgy remek ötlet, amivel a finálé is sokkal érzelemdúsabb lett… mindez úgy, hogy a hitelessége egy picit sem csorbult. Egy percig nem gondoltam, hogy meg mernek lépni bármilyen tragikus végkifejletet az írók – az ilyen űreposzokban alapban sem szokás – de a trükk újbóli használatukra Kot-Nimen keresztül egy rendkívül érzelemgazdag katarzist eredményezett.

Adva van tehát egy ízig-vérig keleti blockbuster, valóban elsősorban keleti nézőknek, akik talán természetesnek veszik a színjátszás ezen változatát – ám az Az űrsepregetők képes volt kilépni a koreai mozik félhomályából és mint minőségében, mint dramaturgiájában felveszi a versenyt a nagy hollywoodi alkotásokkal. Arra már nem is akarok külön kitérni (megint), mennyit is fejlődött a CGI a világ ezen részén is, csak az utóbbi egy évben számtalan példa van rá, hogy nem csak a hollywoodi megrendeléseket készítő látványcégek képesek jó munkát végezni – az Az űrsepregetők képi világa helyenként annyira bámulatos lett, hogy szinte csak azért érdemes megnézni a mozit. Miután pedig az egész egy űropera (nem szeretem ezt a szót, de ezt írják mindenhol), megvannak a műfaji korlátai és dramaturgiai kötöttségei – Hollywood nyomdokain járva szerintem nagyszerűen van összerakva a látvány, kaland, izgalom és humor. Egy ilyen filmben amúgy sem keres az ember magvas gondolatokat, sem társadalomkritikát, ami üzenet van benn a bolygó és az emberiség pusztulásáról, az bőven elég… valahol meg már picit unalmas is mindig azt látni, hogy a Föld belehal lakói tevékenységébe. Sokkal fontosabb a szórakoztató faktor, amit viszont zsigerből képes hozni a film – minél többet gondolkodom rajta, annál inkább tudom párhuzamba állítani az Üzenet az űrből-lel. A maga nemében anno az is veszettül tudott szórakozatni, csak ott még nem volt meg az a technikai háttér, ami felvehette volna a versenyt Lucas Star Warsával. Igaz, az Az űrsepregőket nem fogom rongyossá nézni és kívülről megtanulni, de vélhetően a látványa miatt bele-belenézek majd időnként.

Nálam az Az űrsepregetők  A hívás és a Peninsula között helyezkedik el – ha csak az idén látott koreai felhozatalt nézem. Soha rosszabbat – sem a zsánerben, sem az országból.




75%




.

R2-D2 írta:

.
Az űrsepregetők

Az Az űrsepregetők képi világa helyenként annyira bámulatos lett, hogy szinte csak azért érdemes megnézni a mozit. Miután pedig az egész egy űropera (nem szeretem ezt a szót, de ezt írják mindenhol), megvannak a műfaji korlátai és dramaturgiai kötöttségei – Hollywood nyomdokain járva szerintem nagyszerűen van összerakva a látvány, kaland, izgalom és humor. Egy ilyen filmben amúgy sem keres az ember magvas gondolatokat, sem társadalomkritikát, ami üzenet van benn a bolygó és az emberiség pusztulásáról, az bőven elég… valahol meg már picit unalmas is mindig azt látni, hogy a Föld belehal lakói tevékenységébe.

75%

Köszi .

Nagyjából egyformán láttuk. Az eleje volt a zavarosabb nekem is, és talán annyival tetszett neked jobban, amennyivel több koreai filmet néztél mostanában.

A sci-finek kutya kötelessége valamiféle társadalomkritika, és annyiból jó volt, hogy legalább előkerült az a gondolat, hogy miért kell mindenáron más bolygókat lakhatóvá tenni, ha ugyanazokkal az erőforrásokkal a Földet is meg lehetne próbálni élhetőbbé tenni.

.

.





Érintés S1-2





Talán ez a sorozat volt a legrégebb óta azon a bizonyos listán, amit a valamiért kimaradt alkotásokból állítottam össze – emlékszem, mikor véget ért számomra a világ legjobb sorozata, a 24 (még anno akkor, mikor a nyolcadik év végén Jack belenézett abba a bizonyos kamerába), már akkor kinéztem ezt magamnak… nyilván Kiefer miatt. Aztán az elmúlt 10 (!!) évben mindig volt más, frissebb, fontosabb, ami szembe jött, ez meg csak tolódott… pedig ha tudtam volna, miről maradok le, tuti, réges-rég megnéztem volna már a Touch-ot. Ez egyszerűen zseniális volt, tökéletes 24 pótlék (még így, 10 év után is), ami anno, akkor még nagyobbat üthetett volna – egyfajta szolid levezetés a 24 után, egy olyan Kieferrel, aki talán szándékosan, talán ösztönösen, de nem hagyta el mindenben Jack Bauer stílusát, karakterét – a 24 rajongók legnagyobb örömére. Nekem pedig, akinek 9 évadon át eredeti hanggal néztem a 24-et is, kéjes simogatás volt ismét azt a hangot hallani, aki anno minden epizód elején mondta, hogy „The following takes places between…”

Martin Bohm (Kieher Sutherland) egyedül neveli fiát, Jake-et (David Mazouz), miután felesége a 9.11-es támadásnál pont az ikertornyokban tartózkodott. A kis srác születése óta nem szólt egy szót sem, helyette egész furcsa módon, számokon keresztül kommunikál apjával (legalábbis a történet ideje alatt, a korábbi gyerekkoráról nem sokat tudunk meg), ráadásul nem bírja, ha megérintik: belegondolni is durva egy ilyen, nyilvánvalóan problémás (egyben zseni) gyereket az apának egyedül nevelni – úgy, hogy közben persze dolgoznia is kell… ha igazán bele akarok kötni bármibe a Touch kapcsán, az csak és kizárólag ez a felállás lehet. Ugyanis megint az történt, ami már milliószor a forgatókönyvek írásakor: néző, te ne gondolkodj azon, mekkora képtelenség is az, amit mi itt kitaláltunk, ne keress, kutakodj az után, hogyan is működne az egész a valós életben (sehogy), csak szimplán fogadd el azt, amit látsz… nos, az írók óriási szerencséje, hogy már rögtön az első epizódban olyan események történtek, hogy én bizony elfogadtam. Csont nélkül elfogadtam, nem is volt időm nagyon foglalkozni vele, ugyanis konkrétan az államat kerestem a földön attól a zseniális történet szövéstől, amit láttam.

A Touch egy számmisztikai sorozatnak indul, aztán egy gyerekét elvesztő, azért harcoló apának drámai történetévé váljon, hogy aztán egy óriási konspirációs végkifejletben érje el a csúcsát – majdnem 24-es magasságokban. Az elején még csak az varázsolt el, hogy két-három részen keresztül hogyan sikerül összehoznia az íróknak a világ több pontján, látszólag teljesen külön futó szálakat, amiket csupán egy szám köt össze: Jake minden epizódban egy számot „dob ki magából”, apjának pedig követnie kell ezt a számot, hogy valamit megakadályozzon a világban. Szavak nincsenek rá, milyen bámulatos módon csűrik-csavarják a karaktereket, eseményeket, hogy minden epizód végén minden és mindenki pont ott és akkor legyen, ahol, és amikor kell – nem egyszer kiáltottam fel meglepetésemben/örömömben, hogy ezt nem hiszem el. Annyi még hozzátartozik a dologhoz, hogy ezeknek az eseményeknek be kell következniük, mert szegény Jake a számokon keresztül érzi az emberek (és az emberiség) fájdalmát, így apja kudarca esetén ő is szenved, néha még jobban, mint azok, akik az ügy érintettei. Szó szerint lenyűgözött, amit láttam, ha csupán ez maradt volna a csapásirány – mármint hogy ilyen epizodikus történetmesélés, némi laza háttérrel – azt is elnéztem volna 26 részen keresztül… de aztán történt valami. Kb. a 4-5-ik résztől miután Jake egy intézetbe kerül, egyre kevésbé fontosak az adott emberek sorsainak számmisztikán keresztül történő egyengetése, sokkal inkább körvonalazódik valami sokkal nagyobb, globálisabb fenyegetettség – elsősorban természetesen Jake kapcsán, de hamar kiderül az is, hogy a kölyök nincs egyedül.

Igazából akkor lép szintet a sorozat, mikor képbe kerül egy intézetbe zárt lány, bizonyos Amelia, s kiderül hogy Jake fura képességei nem véletlenek: ő egyike annak a 36 embernek a bolygón, akik tudásukkal, képességeikkel az emberiség létét hivatottak fenntartani. Tudom, kicsit bonyolult és elképzelhetetlen most ez így, de higgyétek el, a sorozatban van ennek értelme: a 36-ból kb. tíz fog előkerülni a két évad alatt, mindegyikük más-más adottsággal rendelkezik, van, aki a művészetek, van, aki a régészet, van, aki a számok terén zseni. Utóbbi ugye Jake, aki fura mentális kapcsolatba kerül Ameliával, s ahogy egyre közelebb kerül hozzá, úgy változik, javul a srác állapota is: az egész történet kétharmada Amelia felkutatása és megmentése azok karmaiból, akik a lány agyát tanulmányozva mindenféle hátsó szándékra akarják felhasználni azt a tudást, amit abból kinyernek. És ha ebbe az alany belepusztul… hát, járulékos veszteség… A számok ugyan megmaradnak útjelzőnek, Martin azok alapján próbál eligazodni az élet rengetegében (amúgy ezen útjelzők használata az utolsó percig zseniális): van, hogy Jake reggel leír egy számot, aminek az egész epizódon keresztül az égvilágon semmi jelentősége nincs, már el is felejti a néző és a karakter is, aztán szembe jön egy ajtó, amit egy kombináció nyit és hopp, kell a szám. Beszarás.

Martinnak és Jake-nek egy idő után menekülnie kell, Martin elkezd nyomozni és rájön, hogy minden mögött egy bizonyos Aster Corps nevű cég áll, akik a különleges képességű emberek agyából próbálnak kinyerni információt – ez az információ pedig nem más, mint egy számsor, amivel meg lehet jósolni bármit, ami a Földön történik. Tőzsdei eseményeket, természeti katasztrófát, mindent – el lehet képzelni, mekkora hatalma van annak, aki ezen képesség birtokában van. Jake a kulcs az egészhez, úgy néz ki, a 36-ok közül ő a legerősebb, legokosabb, ő kötődik legjobban ehhez a számsorhoz, így Martin okkal próbálja elrejteni az őket üldöző, pénzért mindenre képes cég elől fiát. A hab a tortán ráadásul az, hogy egy idő után nem csak a cég elől menekülnek, hanem egy titokzatos gyilkos is nyomukba ered, aki szisztematikusan végzi ki ezeket az embereket – merthogy senki nem lehet hatalmasabb Istennél, senki nem irányíthatja az emberiség sorsát, csak a Mindenható. Nos, az Érintés különösen a második évadra egy roppant feszült és izgalmas macska-egér játék lesz, amiben Martin, az apa tűnik a legelveszettebbnek, mégis neki kell mindent megoldania és megmentenie a fiát (miközben úgy néz ki, Jake és különösen Amelia teljesen ura az eseményeknek). A második évad legnagyobb örömömre egyre inkább hasonlított a 24-re, ahogy folyamatossá válik a történet, ahogy már nem csak a különféle számok eredete után futkostunk, úgy lesz az egész egy remek thriller – temérdek nagyszerű húzással és érzelmi töltettel. Itt jegyzem meg (hátha valaki megnézni), hogy volt egy pont a sztoriban, amit nem tudtam hova tenni: az E1S13 mintha rosszul lett volna beillesztve a történetbe, az a rész inkább illett az E11-12 dupla rész elé, mintsem utána… pedig, ahogy néztem, ez a hivatalos sorrend.

Na, mindegy, ez nem oszt, nem szoroz: az Érintés ettől még egy kerek egész, sőt, nagyjából le is van zárva. Legalábbis ez az etap, az Aster Corps-os történet – így, 10 év távlatából nem tudom, milyen körülmények között kaszálták el a sorozatot, mindenesetre egyértelmű, hogy lehetett volna folytatni, hisz maga Jake (aki amúgy narrátor is minden epizód elején) mondja, hogy még nincs vége, de legalább az alkotóknak megadatott a lehetőség hogy ezt a szálat elvarrják. S ha már Jake és narráció: külön zseniális, hogy a fiú, egyfajta magában beszélés gyanánt minden részt úgy kezd, hogy különféle érdekes statisztikákat hoz példának a bolygóval, az emberiséggel kapcsolatban – hogy aztán majd az adott epizód e köré a kinyilatkozatás köré épüljön. Annyira jó az egész, annyira jól ki van találva minden, annyira látszik az átgondoltság, ahogy az események egymásba fonódnak, hogy a koncepció szerint nincs véletlen, hogy mindig, minden mindennel összefügg, hogy már csak ettől is emlékezetes maradhat az egész. De nekem, 24 rajongónak bónuszként ott volt Jack Bauer – bocsánat Martin Bohm – aki miatt hatványozottan éltem át a sorozat minden percét, aki a második évad végére, fia védelme érdekében majdnem ugyanazokat képes megtenni, mint a korábbi CTU ügynök. Volt egy jelenet például, amiben már vártam, mikor vág bele egy kést a faszi térdébe…

Az Érintés nézése közben nem egyszer jutott eszembe a Niwrok által már látott Sense8 című sorozat – és pont arra gondoltam, mennyivel jobban járhattam én ezzel az egésszel. Nem állítom, hogy teljesen hibátlan, hogy nagyítóval nézve, kissé tárgyilagosan szemlélve nem tudnék benn hibát találni, de a korábbi személyes kötődésem, a sorozat ötlete, összetettsége, zseniális, néha szívszorító húzásai, a kiváló forgatókönyve majd’ mindent képes volt feledtetni. A sorozatok tipikus tulajdonságai, hibái ugyan megvannak, látom is őket, de istenigazából nem érdekelnek (ahogy a 24-nél sem érdekeltek). Ha elfogadom, hogy Jake ilyen állapotban, ilyen képességekkel, betegséggel szabadon élhet apja mellett, akkor a Touch közel tökéletes élmény. Ezt még mindig könnyebb elfogadni, mint egy Sith nagypapa visszatérését a halálból…





90%




.

R2-D2 írta:

Érintés S1-2

Nem állítom, hogy teljesen hibátlan, hogy nagyítóval nézve, kissé tárgyilagosan szemlélve nem tudnék benn hibát találni, de a korábbi személyes kötődésem, a sorozat ötlete, összetettsége, zseniális, néha szívszorító húzásai, a kiváló forgatókönyve majd’ mindent képes volt feledtetni. A sorozatok tipikus tulajdonságai, hibái ugyan megvannak, látom is őket, de istenigazából nem érdekelnek (ahogy a 24-nél sem érdekeltek). Ha elfogadom, hogy Jake ilyen állapotban, ilyen képességekkel, betegséggel szabadon élhet apja mellett, akkor a Touch közel tökéletes élmény. Ezt még mindig könnyebb elfogadni, mint egy Sith nagypapa visszatérését a halálból…

90%

"Hátha..." .

Meglep, hogy még nem láttad, pont Sutherland miatt. Nekem nincs meg a 24-es kötődésem, így én nem foglalkoztam annyira vele, pedig belefutottam párszor. A leírásból én leginkább a nosztalgiát érzem ki, 10-15 éve ilyen misztikus sorozatokkal volt tele a paletta, a CSI-dömping mellett... már amennyire követtem akkor ezeket .

Rákerestem, és azért lett vége, mert elfogytak a nézői... Sajnos van ilyen.

.