R2-D2 írásai 3.0

.





Időcsapda




Ahhoz képest, hogy annyira büszkék vagyunk rá itt a Fórumon, hogy minden időutazással kapcsolatos filmet próbálunk megnézni, mindig van olyan, ami valamiért elkerüli figyelmünket – ahogy ez a 2017-es, Időcsapda című mozi is. Persze, ha valami nem kap nagy hírverést, esetleg első(második) filmes próbálkozása egy ismeretlenebb rendezőnek és/vagy minimálköltségvetésű (mondjuk, ezen ez annyira nem látszik), jóval nehezebb rálelni a filmek tengerében – pedig aztán az igazi kincsek pont az ilyenek között rejlenek. Ahogy ez is: számomra ez az Időcsapda egy egészen különleges élmény lett, egy olyan időutazásos film, ami megint csak próbálja a zsáner határait kitolni, amiben megint van olyan újdonság, olyan újszerű dolog, amire az ember felkapja a fejét. Mint például a barlang tetején lévő lyukon látott fény váltakozása és annak magyarázata – komolyan, mikor rájöttek, mikor másodszor rájöttek mi az, az állam leesett az ötlettől…

Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha mindenki úgy vág bele ebbe a filmbe, ha nem tud róla semmit – én is csupán a címe alapján döntöttem úgy, hogy megnézem – ugyanis magának a filmnek vannak olyan meglepetései, felfedezni való fordulatai, amik csak akkor működnek, ha az embert tényleg vakon vezetik végig az eseményeken. Persze, az nem titok, hogy valahogy minden az idővel függ össze, de azt előre kell jelezzem,hogy ez nem igazán egy klasszikus időutazásos film, miszerint valaki, valahogy vissza/előre kerül az időben és úgy kerül kalandos vagy drámai helyzetbe, hanem sokkal inkább egy helyszínhez kötődik az egész, aminek hatásaival kell megbirkózni a főhőseinknek. Filmcímeket sem igazán akarok írni (pedig egy nagyon adná magát), viszont azt nem tudom kikerülni, hogy akár a Palm Springset vagy a Darkot megemlítsem – viszont mindkettőt csupán csak azért, mert ez az ominózus helyszín bizony egy barlang. Igen, egy barlang, de írhatnék A barlangot is, ugyanis a film egy bizonyos pontján a történet alakulhatott volna úgy is, mint abban bizonyos horrorban… de nem úgy alakult. Egy címet említek meg bátran, mert azt hiszem, az nem sok embernek mond bármit is (nekem is csak azért, mert pont most láttam): az Alfa Holdbázis első évadjában volt egy nagyon hasonló szituáció, ott is egy barlang volt a helyszín, ahol hasonló lények éltek, mint itt…csak ott köd volt a váltóanyag.

A sztori kezdetén egy Hooper nevű régészprofesszort látunk (Andrew Wilson), aki egy 70-es években eltűnt hippi család után nyomoz – csak később derül ki, milyen személyes indíttatásból is teszi ezt – aki, miután megtalálja az eltűntek furgonját, sőt egy barlangot is a közelben, úgy dönt, utánuk megy. Ehhez azonban felszerelés is kell, no meg le kell ráznia azokat a tanítványait, akik szívesen részt vennének egy kis barlangászásban – persze, nem is lenne a film, ha ezt sikerült volna neki. Mindegy, Hooper elindul a hippik után és már az első métereken egy rettentő furcsa dolgot lát – most megint nem írom le, mi az, de nekem nagyon tetszett az egész: még a Bloomhouse stúdió főcímében szereplő kislány is eszembe jutott róla. Az első igazi döbbenet azonban akkor ért, mikor Hooper visszamegy valamiért a felszínre és szembesül azzal, amit ott talál: ekkor szívott be istenigazából a film, ezzel az egy jelenettel sikerült egy olyat húznia az íróknak, hogy innentől széles mosollyal és egyre nagyobb elégedettséggel néztem az egészet. Még akkor is, ha utána érezhetően veszít egy kicsit a lendületéből a film, kvázi újraindul az egész: a játékidő nagy része ugyanis nem Hooperről fog szólni, hanem azokról a bizonyos tanítványokról, akik csak nem bírtak a valagukon maradni és Hooper nyomába erednek.

Az öt fiatal (abba most ne menjünk bele, miért és hogyan is pont ez az öt és hogy mennyire is erőltetett mondjuk Furby szerepeltetése és karaktere) szintén eljut a barlanghoz, s szintén leereszkedik – ám azt nem tudják, hogy nem egészen ott, ahol Hooper. Már ereszkedés közben fura dolgok történnek velük, sérülések, félelmetes hangok, pici nézeteltérés arról, hogy folytassák-e útjukat, vagy menjenek vissza a felszínre, ám egészen addig, amíg nem találnak egy holttestet, igazából egy izgalmas kis barlangos mozinak tűni az egész. Még mi, nézők sem igazán tudjuk, mi történik pontosan körülöttük (pedig mi ekkor már jártunk Hooperrel a  felszínen is), ők meg aztán végképp nem sejtenek semmit – sőt, mikor egy kamera felvétel alapján nyilvánvalónak tűnik, milyen helyzetbe kerülnek, még akkor is kétkedéssel fogadják az egészet… ahogy amúgy teljesen normálisan tenné azt minden földi halandó. És ez jó. Mármint az, hogy ebben a filmben nekem úgy tűnt, hogy az adott körülményekhez képest mindenki normálisan viselkedik, a hitetlenkedés,a z értetlenkedés, majd a pánik és menekülni vágyás is totál életszerű. Csak két apró példa erre: az egyik a „Nekem randim lesz” mondat, a másik meg hogy „De ugye apáék jól vannak?” gondolat – mindazok után, ami után nyilvánvalóvá vált az egésznek a csapdahelyzete.

Cara mászása után aztán érezhetően ritmust vált a film – nekem, nézőnek meg egy újabb zseniális ötletet tartogat az egész: óriási húzás, ahogy a kis kamera felvételein kiszúrják, hogy máshogy mozog a nap… és ez mivel jár. Annyira szívesen példálóznék azzal, hogy melyik (amúgy nagyszerű) mozik ötleteit gyúrták itt egybe, de ha már elhatároztam, hogy nem adok támpontot, hát befogom a szám. Az talán ennyiből is nyilvánvaló, hogy a fiatalok, Hooperrel és a hippikkel együtt egy, a maga nemében brutális csapdába estek a barlangban, aminek az időhöz van köze. Ja, meg egy bizonyos Ifjúság Forrása legendához is, amiről az elején ugyan van szó, aztán az írók szépen elsumákolják jelentőségét – mindig van más, fontosabb fenyegetettség, amivel foglalkozni lehet – hogy aztán a film végén rendkívül fontos szerepet töltsön be. Pontosan olyat, amit a néző elvár tőle, sőt, amit az események tükrében szinte vár, hogy beteljesítse feladatát… én legalábbis tök örültem és megkönnyebbültem a végkifejleten. Mert ugye eljutunk odáig, hogy a megtépázott fiataloknak dönteniük kell, hogy a barlangban eddig megbúvó fenyegetettséggel néznek szembe, vagy egy olyan világgal, amiben az életben maradásuk esélye egyenlő a nullával? Hogy ezek után, miután teljesen nyilvánvaló már számukra, hogy mekkora szívás a helyzetük, mit is lépnek? Én azt hiszem, én is ezt próbáltam volna tenni a helyükben – no de ekkor jön egy igazi, váratlan meglepetés számukra és a néző számára is. Beszarás, milyen irányba vitték el ennek a filmnek a végét, az időutazás ugye alapból is sci-fi, de hogy erre rápakoltak még egy réteget, az nekem qrvára tetszett. Mint ahogy az is, ahogy az írók voltak olyan rendesek és a történet egy pontján nagyjából el akarták magyarázni, mi is ez az egész barlang és mi hogyan működik… persze, alapból marhaság az egész, de minden tiszteletem annak, aki kitalál egy dolgot/világot és veszi arra a fáradtságot, hogy gyertyát ad a kezembe a megvilágosodáshoz. Egyébként meg… baromi jó az ötlet az egész forrással és a rétegekkel… így mindjárt más értelmet nyer a mozi elején látott fegyveres fickó is, és zseniális csattanó a hódítók kontra barlanglakók ütközetének látványa – kívülről.

Néhány hozzászólást leszámítva nem találtam róla semmit a neten, így igazából vitába sem tudok szállni senkivel, aki értelmesen tudná kritizálni a filmet. A helyzet az, hogy ezt is teljesen a helyén kell kezelni, ez nem egy hollywoodi szuperprodukció – de igazából mikor is zavart ez minket? Én még a színészeit sem tartom amatőrnek, nekem pont az tetszett bennük, hogy a maguk amatőrségében reagálták le az elképesztő felismeréseiket (ha jól belegondolok, a 6 főszereplőn kívül van még kb. ugyanennyi statiszta), sőt, még az általam vártnál kevesebb hisztit is kaptam a lányoktól. Meglepő módon ráadásul történetük nem a klasszikus horror vonalat erősíti, ugyanis nem csak azért vannak a filmben, hogy egyenként elhulljanak, hanem az írók egy egész érdekes finálét találtak ki számukra … amiről megint csak nem beszélhetek, ugye. Annyi mindenről nem beszélhetek, ami nekem tetszett… így kénytelenek vagytok csupán az én ajánlásomra hagyatkozva belevágni ebbe a kalandba. Ha megfelelő helyen helyezitek el ezt a filmet a koordinátarendszerbe, ha nem vártok valami hiperszuper hi-tech világot, értelmezhetetlen és meg nem magyarázott történettel (ugye, Tenet???), sztár színészekkel, akkor remekül érezhetitek magatokat rajta. Talán a második negyede kicsit lassabb, ott mintha nem történne semmi – aztán mégis – de azt leszámítva szerintem ez egy qrva jó kis film. Mert mi kell egy jó filmhez? Jó ötlet és forgatókönyv. Az meg itt megvan.





80%



.

R2-D2 írta:

.
Időcsapda

Ahhoz képest, hogy annyira büszkék vagyunk rá itt a Fórumon, hogy minden időutazással kapcsolatos filmet próbálunk megnézni, mindig van olyan, ami valamiért elkerüli figyelmünket – ahogy ez a 2017-es, Időcsapda című mozi is. Persze, ha valami nem kap nagy hírverést, esetleg első(második) filmes próbálkozása egy ismeretlenebb rendezőnek és/vagy minimálköltségvetésű (mondjuk, ezen ez annyira nem látszik), jóval nehezebb rálelni a filmek tengerében – pedig aztán az igazi kincsek pont az ilyenek között rejlenek. Ahogy ez is: számomra ez az Időcsapda egy egészen különleges élmény lett, egy olyan időutazásos film, ami megint csak próbálja a zsáner határait kitolni, amiben megint van olyan újdonság, olyan újszerű dolog, amire az ember felkapja a fejét. Mint például a barlang tetején lévő lyukon látott fény váltakozása és annak magyarázata – komolyan, mikor rájöttek, mikor másodszor rájöttek mi az, az állam leesett az ötlettől…

80%

Ez azért vicces, mert én is most találtam egy hasonló filmet a gyűjteménybe, csak az 2018-as. Nagyon egy rugóra jár az agyunk .
Nemsokára jövök vele .

.

R2-D2 írta:

.
A pásztor

Kicsit nehéz helyzetben vagyok, mert Illés László a múltkor volt olyan kedves és adott egy lemezt előző filmjéből, az A pincéből, ráadásul én azt a maga amatőr mivoltában kifejezetten kedveltem és dicsértem – az, úgy, elsőfilmes alkotásként messze túlnőtt minden elvárásomon. Épp ezért nem áll szándékomban túlságosan szétszedni ezt a mozit, de azt gondolom, talán nem sértődik meg rajta, ha ezúttal leírom ellenérzéseimet is új alkotásával kapcsolatban. Tudom, hogy nem lehet minden, mindig tökéletes és jól sikerült, mint ahogy azt is tudom, hogy nem minden film, téma jöhet be mindenkinek, de sajnos azt kell mondjam – ismétlem, minden rossz szándék nélkül – hogy ez a mostani az A pásztor inkább okozott nekem csalódást, mintsem újabb kellemes mozi élményt. És most már azzal sem tudom takargatni az egészet, hogy első rendezés, meg amatőrfilm – a szombathelyi kötődésű rendező második alkotása már mint témájában, mint megjelenésében próbál szintet lépni, s kitörni az amatőr skatulyából. S hogy miért is nem sikerült, arról olvashattok alábbiakban – tudom, hogy ezt az alkotók is olvassák, ezért is írtam, hogy mindenféle rossz szándék és fikázás nélkül.

Amatőrségéből eredő hibáit el tudom fogadni, de sem a témaválasztása, sem a két fentebb említett magyar filmes stílusához való húzása (tisztelgése??) nagyon nem jött be. Viszont pontozni továbbra sem fogok, nem is akarom annyira lehúzni, mert én még ilyet sem tudnék csinálni – csak aki ennyi filmet néz, mint én, talán jobban észrevesz bizonyos dolgokat. Magam részéről sok sikert a következőhöz.

Nekem jobban bejött, legalább az alábbi okokból:
- Ha a stáb mondta, akkor biztosan úgy van, de én itt nem német, hanem magyar katonákat láttam. Nem értek annyira az egyenruhákhoz, hogy feltűnjön, és bennem fel sem merült, hogy magyar katonák miért ne kaphatnák parancsba, hogy begyűjtsék, aztán a vonathoz vigyék a zsidókat (főleg a nyilasok uralma idején). Emiatt a nyelv sem volt probléma.
- A kiskatona erőszakolós jelenete nem csak azért lehetett bénácska, mert parancsra kellett csinálni, hanem felteszem azért is, mert az volt az első kapcsolata nővel. Mondta, hogy alig pár hónapja sorozták be, tehát elvileg alig múlhatott 17-18 éves. Engem ez volt, ami kicsit zavart, a forgatás idején majdnem harmincas Sütő András bármilyen jól is játszott, nem passzolt a szerepébe.
- Nekem a pásztor "lázadása" jól volt időzítve, két okból is. Az egyik, hogy aligha volt öngyilkos típus, és tudhatta, hogy ha túl sokat ugrál, akkor biztos, hogy őt sem kímélik (és könnyen lehet, hogy amúgy sem, hiszen akkor nincs szemtanú...); segíteni másokat titokban belefért neki, hiszen nem volt kegyetlen ember, de meghalni másokért eszébe sem jutott. Másrészt azt hiszem, itt kapott szerepet az, amit a lányáról elmondott, hogy katonák ölték meg, és türtőztette magát, amíg lehetett, de amikor fejbe lőtték a kislányt, akkor villanhatott be neki, hogy azok a katonák is így végezhettek az ő lányával, és amit tett, azzal inkább az akkori elkövetőkön akarhatott közvetetten, felindulásból bosszút állni, mint hogy így mentőangyalként lázadozzon.
- Láttam én már szúnyogot februárban . Ehhez képest lepjen meg egy októberi-novemberi légy ?

A szűk keretei között nem is volt amatőr, az operatőri munka meg nem véletlenül kapta az elismeréseket. Az valahol egy bravúr, hogy ha nem is mindig tökéletesen egyenletesen (oké, hogy be kell mutatni a pásztor életének egyszerűségét, lassúságát, de én is kiéreztem az elejéből Tarrt, a végéből meg Jancsót ), de a film kitölt másfél órát három helyszínnel meg alig tíz szereplővel. Jó a váltás, ahogy két oldalról is megnézzük a történet elejét, és ha valóban belefért volna egy kicsivel több mélység a karakterek között, azért voltak olyan párosok, akik között jó lett a kapcsolat. Jó a végén a "Landa-jelenet" megidézése, és a maga kegyetlenségében jó az is, hogy egy kerek történetet kapunk.

Ha a Szürke senkiket meg a Drága Elzá!-t tudtam pontozni, akkor ebben a csoportban ez is elfér.

8/10
.

R2-D2 írta:

Richard Jewell balladája

Kathy Scruggs (Olivia Wilde) mindent megtestesít, amit ma negatív sztereotípiaként a szenzációhajhász újságírókról feltételez az ember. Egyes írásokban éri az a vád Eastwoodot, hogy túlságosan is negatív színben tünteti föl a nőt, aki ráadásul halála miatt szintén képtelen megvédeni magát, az én szememben viszont Scruggs a komplett médiát képviseli egy személyben, Eastwood kritikája pedig nem is elsősorban róla, neki szól, hanem az egész szakmájának. Az FBI szerepe már kicsit más tészta: valahogy a nézőben sokkal nagyobb csalódást képes okozni egy ennyire töketlen és rosszindulatú banda, ami itt is szerepel. Mert oké, hogy sok mindent lehet hallani velük, róluk (és a CIA-val) kapcsolatban, de így, testközelből végignézni gyakorlatilag egy sikertelenül kivitelezett ’56-os koncepciós pert, az végtelenül szomorú. Igen, más környezetben és korban az A tanú lenne a Richard Jewell balladája társfilmje, ott éreztem még ennyire unszimpatikusnak a hatalom módszereit és szándékát az ártatlan kisember meghurcolásának ügyében.

Persze az, hogy mindez így átjöhessen, nem lehetne Eastwood zsenije nélkül: ahogy Jewellből az elején sugárzik a rendbe és rendszerbe vetett feltétlen hit és szeretet, ahogy aztán ez később az ő karakterén keresztül mérhetetlen csalódássá formálódik, az meghatározó a mozi egészét tekintve. Mert a rendező nem csak vaktában lövöldözik és szidja – amúgy jogosan – itt és most az FBI-t, hanem átéljük a főhőse által azt, milyen is csalódni valamiben, amiben eddig bíztunk. Sokkal személyesebb és megrázóbb ez így, alapból is mindig könnyű egy meghurcolt ártatlan kisember mellé állni, de ha azt a kisembert még ráadásul az a rendszer hagyja cserben, amihez ő épp tartozni akar, akkor sokkal mélyebb kapcsolat az egész. Az újságírónőt, a médiát szimplán utálni lehet a moziban, de az FBI-ban csalódni is lehet, ez által pedig olyan érzelmi szintre jutunk el Jewell történetében, ami messze túlmutat a kritikán. Hiszen ez a szerencsétlen – mert annak ellenére, hogy a magához való esze igenis megvolt, egész az utolsó percig annak tűnt – még akkor is segíteni akart a saját maga ellen indított vizsgálatban, amikor ügyvédje már mindezt kifejezetten megtiltotta neki.

80%

Nem vártam, hogy két, ennyire hasonló témájú filmet fogok látni ilyen közel egymáshoz, de most és társfilmnek nem is tudok másra gondolni, mint a The Day Shall Come -ra. Legalábbis ami az FBI-t illeti.

Csak részlegesen emlékeztem az ügyre, a végére például nem, és elfelejtve közben azt, hogy Eastwood csinálta, még az is megfordult néha a fejemben, hogy talán tényleg Jewell a bűnös... Főleg mert Eastwood az elején a koleszos fontoskodással pont azt a háttérbe tolt, és ezt sérelmező figurát teremtette meg, aki az ilyen dolgokat akár el is követhette volna (hiszen akiket példaként említenek a filmben, azok is ilyenek voltak); a Kísérletben az ilyen karakterek lehettek volna a legszadistább börtönőrök. A film zsenijét éppen az adja, hogy lassan építve fel Jewell jellemét mutatja meg, hogy ő tényleg csak ennyire naiv és ennyire szabálykövető volt, hogy úgy érezte, minden szabálynak kell hogy legyen oka, tehát mindegyiket be kell tartani, és fel sem tételezte, hogy mások, főleg az olyan prominensek, az elit ügynökök, mint az FBI ne ezt tennék. A másik oldalról is billegett a dolog; amikor Jewell azt az oktatófilmes baromságot is benyalta, akkor azon voltam, hogy ez egyszerűen csak ennyire gyagyás, és rossz volt nézni, ahogy az átélt események hatására az lett, ami a legtávolabb állt attól a jellemétől, aki próbálta minél távolabb terelni az embereket: cinikus...

És hogy milyen messzire vezet? Szép dolog a demokrácia meg a szabad választás, de ahol a rendőrfőnöktől az ügyészekig mindenféle hatósági emberek személye is voksolással dől el, ott ezek a munkák sem fognak másból állni, mint állandó népszerűség-hajhászásból. Ezek után nem meglepő, hogy a "legjobb" megoldás a gyors megoldás, az ebbe a keretbe nem illő, kilógó "problémákat" meg lehet a szőnyeg alá vagy a börtönökbe söpörni...

8,5/10
.

.





Archive





Mindig is érdekes olvasgatni a neten, hogy egy mozi mennyire is más és más érzelmeket, gondolatokat vált ki a nézőkből… van, aki ezt az Archívumot a robotika és a mesterséges értelem oldaláról közelíti meg, aztán van, aki az egészet a Frankenstein témakörbe próbálja beletuszkolni, közben zsigerből utálja Theo Jamest (nem értem, miért) – és van, aki az egész történetnek az emberi, a drámai jellegét emeli ki. Közben megint elhangzanak az olyan címek, mint az A nő, meg az Ex Machina – komolyan, ez már lassan olyan, mint minden időutazásos filmnél csak és kizárólag az Idétlen időkigre hivatkozni – mintha azokat mindenki látta volna, vagy mintha valami egyetemleges alapvetést hordoznának a témában… pedig aztán nem. Magam egyébként már jó pár hete láttam ezt a filmet, csak akkor nem volt róla időm írni: újranéztem az egészet, hogy jobban képben legyek – no meg kíváncsi voltam, hogy mindazok után, amik történtek a filmben, mennyivel fog más élményt nyújtani… pláne, hogy most már úgy is néztem, hogy a film nagy részben magyar stábbal készült. És az a helyzet, hogy másodjára is kifejezetten kellemes élmény volt, az egésznek van egy különleges hangulata, ami sikeresen ötvözi Duncan Jones Hold filmjét a már említett Ex Machinaval – mégis, számomra az igazi értéket, élvezetet az utolsó öt perc jelentette: az miatt fogok jó szívvel emlékezni az Archive-ra… kár, hogy még csak utalás szinten sem írhatok megint semmit arról, milyen finálét választottak az alkotók George Almore történetének.

Ha már azt mondtam, nekem nem elsősorban a mesterséges értelem és az ehhez kapcsolódó Frankensteines nézőpont jött be igazán, hadd kezdjem a többiektől eltérően az írásomat azzal az ötlettel, ami igazán megfogott: az archívummal. Az van, hogy 2038-ra az Archive cég kifejlesztett egy technológiát, amiben lehetőség nyílik az elhunytak tudatának (lelkének?) lementésére, majd egy erre kifejlesztett szerkezetben tárolására. A haláltól számított három évig a hozzátartozók még tudnak kommunikálni a halottal, azonban egy idő után ez a tudat elhalványul, s a végén tényleg nem marad más, mint a fájdalmas búcsú. Aki már veszített el közeli hozzátartozót, az talán jobban megérti, milyen fontos dolog is ez: a váratlan haláleseteknél szinte kivétel nélkül fennáll az el nem mondott, a be nem fejezett gondolatok szörnyű terhe, az ember mindig érezheti úgy, hogy van olyan, amit soha nem tud már megkérdezni elvesztett szeretteitől. Magam is átéltem ezt már párszor, higgyétek el, eléggé szörnyű szembesülni ezzel a hétköznapi dologgal. Na de milyen jó, ha van egy ilyen kütyü, és amire kíváncsiak vagyunk, azt még három évig meg tudjuk kérdezni? Vagy épp elmesélni, kivel mi történt a múlt héten? Mintha a halott csak épp otthon lenne házi karanténban és mi hozzuk neki az információt a külvilágból? Nagy vonalakban hasonlít az egész… mondjuk a Forráskódhoz, csak ott ugye más volt a cél, az idősáv és az eszköz…

Szóval 2038-ban járunk, mikor is egy fiatal mérnök, George (Theo James) egy isten háta mögötti kutatóbázison őrzi egy ilyen gépben felesége tudatát. Érdekes egyébként a film szerkezete, mert bár szinte az első perctől kezdve nyilvánvaló ez a dolog, mégis csak több flashbacken keresztül jutunk el ennek a bizonyosságáig. George azonban nem hajlandó belenyugodni a hamarosan lejáró tudatmegőrzésbe, épp ezért próbál kifejleszteni egy olyan gépet, robotot, amibe át tudja menteni szeretett Julesa tudatát. Mikor bekapcsolódunk a sztoriba, már épp a vége felé jár a projektjének – a prototípus, kissé behemót és esetlen J1 kódszámú robot mellett a következő generációs J2-vel dolgozik a különleges, futurisztikus épületben. A napi karbantartási teendők mellett készíti már tervének végleges változatát, a J3-at, ami majd alkalmas lesz Jules tudatának befogadására. A probléma csak az, hogy mindezt az őt foglalkoztató cég tudta nélkül kell csinálnia, hisz az eredeti megbízása nem személyes célok felhasználására kifejlesztett gép megalkotása volt – no meg egyre inkább kialakul egyfajta féltékenység a három robot között. S ha mindez még nem lenne elég, egyszer csak megjelenik az Archive cég képviselője, aki rájön, hogy George illegálisan akarja letölteni exe tudatát…

Ahogy a fentiekből kiderül, az Archive legalább három szálon is érdekes lehet az arra fogékony néző számára. A legnyilvánvalóbb mindezek közül ugye a mesterséges intelligencia létrehozása, a tudat gépbe töltésének problémaköre  – kicsit a Ghost in the shell és a Frankenstein vonalat követve egy ember drámáján keresztül tárul elénk az immár klasszikusnak tekinthető és milliószor feldolgozott sci-fi téma: lehet-e embert csinálni egy gépből? S ha lehet, annak mi az ára? Hogy fogja mondjuk kezelni azt egy gép? És a teremtő, az alkotó vajon megkapja-e azt, amit várt?? Aztán ott van egy másik érdekes téma… a már minimális értelemmel felvértezett gépek lehetnek-e féltékenyek egymásra? Valóban apaként tekintenek alkotójukra? Van-e, lehet-e bármi emberi, netán állati kapcsolat gép és ember között?? Mint mondjuk, mikor valaki hazavisz a korábbi kis kedvence mellé egy másikat, egy újat? Tud-e, viselkedhet-e így robot, ahogy az Archive-ben? A harmadikról meg már írtam – szimplán a tudat kimentése egy archivumba… mindhárom összetevő önmagában is képes eltartani egy sci-fit, a kérdés csupán az, hogyha ezt a hármat összekeverjük, vajon nem oltják-e ki egymást, nem megy-e egyik a másik rovására.

Azt hiszem, nem. Azzal együtt, hogy az Archive kifejezetten minimalistára sikeredett (talán ha 6 szereplő van benn és tulajdonképp egy objektumban játszódik az egész), mindhárom szál érdekesen, néha egymásba fonódva egészíti ki egymást. Az eleje kissé talán laposnak és unalmasnak tűnik, erősen érezni rajta azt a bizonyos Hold-hatást (a rendező korábban ezen a filmen együtt dolgozott Duncan Jonessal), szerintem kicsit sok idő megy el az őszi erdőben történő futásra és mászkálásra, mégis érzi az ember, hogy valami fontosat lát, valami fontos fog történni. Aztán ahogy jönnek a baleset képei, ahogy a környezet, a külső erők egyre inkább belefolynak (beleavatkoznak) a sztoriba, úgy lesz egyre érdekesebb és összetettebb az egész: nézőként kifejezetten lehet szurkolni George-nak, hogy sikerüljön a terve… még akkor is, ha ez nyilvánvalóan azzal jár, hogy a közben szimpátiát kiváltó kis J2-től (ami amúgy remekül jeleníti meg a tipikus szerethető robot karakterét) fájdalmas búcsút kell venni. Én – a fentebb említett sajátos nézőpontom miatt – legalábbis totál George pártjára voltam képes állni, totál nem érdekelt a teremtésnek semmiféle erkölcsi problémája: egyszerűen akartam, hogy sikerüljön a felesége tudatát végérvényesen megmenteni. Aztán az meg, hogy mi lesz utána, hogy hogyan lehet egyáltalán élni majd egy androiddal, ez mivel is jár, menet közben nem is érdekelt…

Természetesen nem árulom el, sikerül-e a projekt vagy nem – mindösszesen annyit írnék még, hogy így, második nézésre volt számomra a mozinak egy egészen érdekes aspektusa is… ez viszont annyira szorosan kapcsolódik ahhoz a nem elmondható eseményhez, ami meghatározza az utolsó öt percet (és magát az egész moziélményt is), hogy nem részletezhetem. Mindazonáltal azt nézni, figyelni, hogy hol van elrejtve bármi utalás a végkifejletre, azon rugózni másodszorra, hogy vajon az alkotók menet közben végül is elmondták-e a lényeget csak én nem figyeltem eléggé – nos, az egy különleges élmény volt, ahogy általában minden hasonló dramaturgiájú filmnél az. Alapból is tetszett az Archive, kicsit lassú, kicsit filozofikus, de roppant egyedi hangulatú sci-fi, amiben én ezt a léleklementéses, tovább élős dolgot találtam extrának – viszont, amire kifut az egész, ahogy befejezik az alkotók a történetet, az igazán mellbe vágott. Olyat is olvastam, pont ezzel tették tönkre a filmet, de ez szerintem baromság… a helyszín, a díszlet a maga monoton szürkeségével először tökéletesen illik a környezetbe, a kissé nyomasztó hangulata viszont remekül tűnik el, ahogy jönnek a külső behatások – színesebb, pörgősebb lesz az egész. Theo James (akiben én mindig csak az amerikai Moritz Bleibreut látom) nagyszerű választás volt a szerepre, a srác valahogy tök illik erre a magányos, magába forduló kutató karakterbe (egyébként Ryan Gosling is jó lett volna) – miután pedig az egész Archive tulajdonképp az ő drámája, így a néző óhatatlanul vele is azonosítja a filmet. Mintha monodráma lenne, minden George körül forog – és hiába jönnek idegenek is a sztoriba, az Archive-t nem lehet mással azonosítani, mint Theo Jamessel. Én meg őt bírom, úgyhogy ez is egy plusz pont… de hát minek is magyarázzam, miért teszik valami?




80%



.

R2-D2 írta:

.
Archive

Alapból is tetszett az Archive, kicsit lassú, kicsit filozofikus, de roppant egyedi hangulatú sci-fi, amiben én ezt a léleklementéses, tovább élős dolgot találtam extrának – viszont, amire kifut az egész, ahogy befejezik az alkotók a történetet, az igazán mellbe vágott. Olyat is olvastam, pont ezzel tették tönkre a filmet, de ez szerintem baromság… a helyszín, a díszlet a maga monoton szürkeségével először tökéletesen illik a környezetbe, a kissé nyomasztó hangulata viszont remekül tűnik el, ahogy jönnek a külső behatások – színesebb, pörgősebb lesz az egész. Theo James (akiben én mindig csak az amerikai Moritz Bleibreut látom) nagyszerű választás volt a szerepre, a srác valahogy tök illik erre a magányos, magába forduló kutató karakterbe (egyébként Ryan Gosling is jó lett volna) – miután pedig az egész Archive tulajdonképp az ő drámája, így a néző óhatatlanul vele is azonosítja a filmet. Mintha monodráma lenne, minden George körül forog – és hiába jönnek idegenek is a sztoriba, az Archive-t nem lehet mással azonosítani, mint Theo Jamessel. Én meg őt bírom, úgyhogy ez is egy plusz pont… de hát minek is magyarázzam, miért teszik valami?

80%

Érdekesen hangzik, felírom.

Nemrég néztem Keanu Reevesszel a Replicast. Hasonló téma; ha gondolod, vedd listára.

.

.





Alfa Holdbázis S1-2




Nem először történik meg velem, hogy gyerekkori emlékeim, hajdanán látott filmek, sorozatok képei, karakterei miatt olthatatlan vágyat érzek az adott produktum újranézésére – egyfajta bakancslistaként is felfogható az egész, amiben rég látott élményeimet próbálom újraélni… több-kevesebb sikerrel. Az a bizonyos nosztalgia (ami az objektív értékelést bizony sokszor felborítja nálam) eddig nagyon sokszor átsegített azon, hogy az élmény összességében pozitív legyen, ám sajnos azt kell mondjam, hogy most ez az Alfa Holdbázisnál nem működött maradéktalanul. Emlékszem, gyerek fejjel kifejezetten tetszett az egész, szabályosan elvarázsolt Koenig parancsnok és személyzetének története: volt, hogy bizony féltem rajt, volt, hogy csak szimplán elájultam a Sasok és a világűr kalandjaitól. Pedig már akkor szöget kellett volna ütni néhány dolognak a fejemben, hisz az alapszitu önmagában akkora ökörség, hogy nehezen hiszem el, hogy csak úgy simán átléptem felette… de istenigazából még csak nem is ez a nagyobbik baj. Azt is simán benyelem, hogy mai szemmel rém gagyi az egész – de hát ez nem hiba, ez a korral jár… viszont amit az első és második évaddal, illetve a kettő között műveltek, az most rendesen kiakasztott. Hogy ez akkor miért is nem zavart???

1999-re az emberiség szép kis bázis épített ki a Holdon, s bár kétségkívül szerencsésebb lett volna ez esetben is, ha nem egy ilyen közeli, kézzel fogható dátumot adnak meg az alkotók, de sci-fi felütésnek nagyszerű az elgondolás (amúgy, ez talán még 1973-ban nem is tűnhetett olyan meredek ötletnek). A Föld atomhulladékát a Holdon tárolják, azonban szeptember 13-án egy szerencsétlen baleset következtében az atomhulladék tárolóban robbanás történik – ami robbanás következtében a Hold elszakad a Földtől és önálló útra kel a világűrben. Most abba ne menjünk bele, hogy ez milyen körülmények között NEM valósulhat meg, sokkal fontosabb az, ami utána történik: a Hold ugyanis elkezd Millenium Falconhoz hasonló tulajdonságokkal rendelkezni… el nem hiszem, hogy ez, immár 45 éve ilyen simán átment a szűrőn. Az van ugyanis, hogy az egyes epizódok mind-mind más-más környezetben játszódnak, az Alfa legénysége minden egyes részben máshol jár és más kalandokat él át, miközben veszettül keresi az emberi életre alkalmas új bolygót – új otthonukat. Értem én az egész sorozat lényegét, meg szerkezetét, de egy kis gógyival a fejemben ma már elég nehéz befogadni a napok, hetek alatt több száz millió kilométert megtevő, meghajtás nélküli, csupán lendületből közlekedő égitest puszta létét… és most az az igazán fura, hogy én ebbe, gyerekként bele se gondoltam. Az Üzenet az űrből című klasszikus japán sci-fiben legalább volt meghajtása a bolygónak…

Szóval, ez az egész kataklizma, meg a Hold sodródása kb. olyan, mint Palpatine visszatérése: nehéz lenyelni, megemészteni, viszont elengedhetetlen ahhoz, hogy a legcsekélyebb mértékben élvezni lehessen a sorozatot. Mert ha ez megvan, akkor az olyan nyilvánvaló ökörségek már sokkal könnyebben csúsznak le a torkunkon, mint a soha ki nem fogyó készlet, a végtelen számú Sas, a súlyos károkat szenvedett bázis varázsütésre sértetlenné válása a következő epizódra… és akkor tényleg el lehet merülni abban, amiben az ilyen korú és stílusú sorozatoknak erőseknek kell(ene) lenni: a történetekben, az egyes epizódok kalandjaiban. Ebben aztán nincs hiba (ahogy egyébként sem a Pirxnél, sem az Az Orion űrhajó fantasztikus kalandjainál nem volt), bár az is igaz, hogy volt olyan sztori, amit egyszerűen nem értettem – ugyanakkor az első évad néhány fejezete kifejezetten remekbeszabott lett. Van olyan, amiben az egyik bolygón egy ködön keresztül egy barlangba jutva az oda betévedők ősemberekké válnak, aztán van, hogy 880 évvel ugrunk előre az időben egy másik bolygón. Aztán van egy olyan, ami egy az egyben párhuzamba állítható az Alkonyat fináléjának nagy csatajelenetével (ez szerintem az egyik legjobb rész), meg egy olyan is, amiben párhuzamos világok léteznek. Tulajdonképp így, hogy olvasgatom utólag az első évad epizódjainak listáját, azt kell mondjam, hogy a 24 rész döntő többsége teljesen élvezhető és vállalható volt, sőt, még az a bizonyos, korabeli „horror” feeling képes volt megérinteni, amire úgy emlékszem, hogy bizony, néhány epizódon tizenx évesen féltem.

Az első évad tehát számomra simán kiállta az idő próbáját (már ha az űrben száguldozó, irányíthatatlan Holdat elfogadom), s bár baromi hosszú a 24x52 perces játékidő, a végére tök megszoktam és megszerettem mindent és mindenkit… minden sületlenségével együtt. A főbb karakterek a szívembe zártam, szinte már otthonosan mozogtam a bázison, sorba jöttek elő a pozitív emlékek, amik miatt én ezt anno szerettem, Viktor, a megfontolt, kicsit oroszos beütésű tudományos tiszt, vagy Alan, a kissé vagány és szabad szájú pilóta igazi kedvencem lett. Mint ahogy amúgy gyakorlatilag mindenki az irányítóteremben. Tök jó volt felfedezni a beugró vendégszínészeket, a sorozatban tiszteletét tette többek között Szarumán, Tarkin, Darth Vader, vagy Feketeszakáll. Esküszöm, ott tartottam, hogy egyre jobban elmerültem az egészben, minden este egyre jobban vártam a következő két részt (amúgy, 24 napig néztem a két évadot), az évad végére abszolút nem foglalkoztam a száguldó Hold létezésével… és talán pont ezért ért totál váratlanul a második évad. Mert hiába Maya (akinek hiánya amúgy fel sem tűnt az első évadból), az egész egy övön aluli ütés volt számomra… több szempontból is.

Az van ugyanis, hogy sorozat második évada olyannyira különbözik az elsőtől, hogy kis híján sírva fakadtam az első éjszaka. Szinte rögtön utána is néztem, miért: „új producert szerződtettek egy újabb évad leforgatására – s vele együtt radikálisan átalakult minden (mintha ettől lenne jobb valami). A történetből magyarázat nélkül eltűnt Bergman professzor, vagy Paul és megjelent Tony Verdeschi biztonsági főnök és a magyar Catherine Schell alakította űrszépség, Maya, ráadásul még a fő forgatási helyszínek, a berendezések és az egyenruhák is megváltoztak, és a zene is.” Csakhogy!! Bazzeg, egy világűrben sodródó Holdon vagyunk, ahol eszméletlenül hülyén jön le, hogy egyik éjszakáról a másikra minden, de szinte minden megváltozik!!! A szereplők hirtelen színes kardigánokat hordanak, a vezérlő totál máshogy néz ki, s bizony nem olyan jármű ez, hogy csak úgy kiszállok róla valami állomáson… meg felveszek valami új utast és kinevezem biztonsági főnöknek. Az a marha nagy helyzet, hogy teljesen kidobott magából a sorozat, 24 epizód alatt megszoktam és megszerettem valamit, elfogadtam minden hülyeségét, megbarátkoztam a néha tényleg gyermeteg trükkjeivel – azért az a játékdömper a Sas felszállóhelye mellett akkor is gagyi – hogy most meg kvázi újratervezve, újból szeressek meg mindent. És most már ne csak azzal ne foglalkozzak, hogy Holdunk hogyan tesz meg akkora távolságokat, hanem azzal se, hogy hogy az istenbe lett hirtelen minden más…

Persze, simán rá lehet fogni, hogy mindez az én marhaságom, hogy ilyeneken rugózok… ami akár igaz is lehet. De roppant módon tud zavarni a következetlenség (s nem csak itt, máshol is), a produceri beavatkozások miatt kialakult abnormális változások – nem egyszer bizonyosodott már be, hogy inkább a hátrányára válik az ilyesmi az alkotásnak, mint előnyére. Esetünkben, ha minden külcsínyi változást lehámozunk a második évadról, és csak és szigorúan az egyes epizódok tartalmára koncentrálunk, akkor is szembetűnő, mennyivel másabb, gagyibb minden. Míg az első évad 24 epizódjából 15-20-ra simán rá tudom mondani, hogy jó, itt fordított az arány: van pár kiváló fejezet, de a többségük kifejezetten kínos. Ami talán legjobban tetszett, az az időutazásos (vajh, miért??), meg talán a térgörbületes… no meg az a bizonyos dupla rész, az álcázott idegenekkel (kár, hogy úgy néztek ki, ahogy). A nagy többség csak szimplán unalmas, viszont van pár kifejezetten buta, kvázi nézhetetlen rész is: az istenes a legrosszabb, aztán a bolygó, ami bünteti a leszedett termést, a maga sziklaembereivel… és nem sokkal marad le a versenyben a vízre szomjazó szikla, vagy a fény-élőlény se, aki nem tudja, mi is ő… ezeknél még a Mézga Aladár kalandjai is mind jobbak voltak… S még valami. Kifejezetten zavaró volt, hogy totál össze-vissza ugrálunk az időben. Ahogy olvastam, meglehetős káosz volt a bemutatásakor is a TV-ben, de ez az első évadnál még nem tűnt föl – ellenben a második évadban, mikor Helena narrációjával indulnak az epizódok, csak a kapkodtam a fejem, hogy az egyik részben pár száz nappal később vagyunk az elszakadástól, mint az azt követőben. Teljes időzavar, a fejetlenség csúcsa.

Mindezek ellenére úgy érzem, nem döntöttem rosszul, mikor elhatároztam, hogy újranézem. Igaz, ráment majdnem egy hónapom, de a sok bosszúság mellett nagyon sok kellemes emlék is felszínre tört közben. Jó volt látni gyerekkorom hőseit, az egésznek kétségkívül van hangulata – annak ellenére, hogy a 70-es évek közepén forgott az egész, egy rossz szó nem lehet magára a látványra (pláne, hogy a neten BD minőségben van fönn, eszméletlen jó képpel!!). Valószínűleg soha többé nem fogom még egyszer megnézni, de jó, hogy láttam.

Ha nem lenne ekkora különbség a két évad között, többet is adnék rá.





70%






.

.






Az ifjú Indiana Jones kalandjai S1-3





Újabb óriási kalandon – és élményen – vagyok túl: egy újabb nagyon rég tervezett pótlást sikerült az elmúlt három hétben abszolválnom… Ugyan 15 évvel ezelőtt már láttam ebből a sorozatból epizódokat (azokat, amiket anno, akkor VHS-en kiadtak), de így, egyben csak most volt szerencsém átélni ezt a hatalmas utazást, George Lucas gigászi vízióját kedvenc archeológusunk gyerekkoráról. Ez a 22 nap egy csoda volt, messze nem számítottam ekkora élményre, ilyen letaglózó hatásra: ez a sorozat bizony számomra maga volt a tökély, egy vérbeli, hamisítatlan kalandfilm, ami egyszerre veszettül szórakoztató (gyereknek, felnőttnek egyaránt) és oktató jellegű egyben. Amiben olyan mesés és hiteles korrajz van, hogy néha az államat kerestem a földön, amiben annyira zseniálisan építik fel a későbbi Indiana Jones karakterét, apjához való viszonyát, az egész későbbi filmeket, hogy az beszarás. A kulcs pedig George Lucas: nem is tudtam (mert eddig nem foglalkoztam vele), hogy ez elsősorban az ő gyermeke, hogy kvázi ő írta, ötletelte az egészet – így viszont már egyáltalán nincs mit csodálkozni azon, hogy ez nekem ennyire bejött. Lucas történetmesélése, alapossága, átgondoltsága a sorozat minden percén érezhető, itt (is) van eleje és vége az egésznek, itt is érezhető, hogy tartunk valahonnan valahova – azt meg csak halkan jegyzem meg, hogy Sean Patrick Flanery (is) toronymagasan jobb Harrison Ford volt, mint az a szerencsétlen gyerek a Soloban..

Nem tudom, mennyien tudjátok, mi is ez az egész, hogyan is lett ez a 22 epizód és három évad, de olyan nagyon nem is akarok belefolyni az ismertetésébe – szinte mindent megtaláltok róla a neten. A lényeg, hogy Indy felnövését kísérjük figyelemmel gyakorlatilag születésétől kezdve addig a pontig, míg elkezdi tanulmányait az egyetemen – mindez pedig rengeteg kalandba ágyazva. A Forrest Gumpot gondolom, mindenki látta – na, ez majdnem ugyanolyan: Indy bejárja a világot, utazásai közben pedig a kor (1899-től 1922-ig) meghatározó alakjaival is találkozik. Szinte lehetetlen felsorolni azt a rengeteg történelmi személyiséget, akik szerepelnek a sorozatban, de az ismertebbek közül csak meg kell említsem Roosewelt elnököt, Pancho Villát, Lev Tolsztojt, Lenint, Picassot, Puccinit, Churchillt, Mata Harit, Wyatt Earpot, Freudot, Edisont, Al Caponét és még sorolhatnám… mint ahogy azt is hosszan sorolhatnám, milyen híres vendégszínészek tűnnek föl az egyes epizódokban. Christopher Lee, Catherine Zeta-Jones, Daniel Craig, Ian McDarmid vagy Max von Sydow (néhányukat keresni kell, de ott vannak) mind-mind emelik a sorozat színvonalát – és akkor még nem is beszéltem magának Harrison Fordnak a feltűnéséről, akit csak sikerült két rövid jelenet erejéig beleírni a sztoriba…

A sorozat hivatalosan három évadból, három fejezetből áll: minden epizód másfél órás „TV film”. A gyártási anomáliákból kifolyólag ugyan párszor érezhető némi inkoherencia nézés közben, de így, időrendbe összevágva kerekedik ki a nagy egész, a teljes élmény: az első szakaszban Indy kb tíz éves, mikor is apjával, anyjával, no meg a család által felfogadott szigorú és konzervatív nevelőnővel körbeutazza a világot. Apja ugyanis híres professzor és a világ több pontján tart előadásokat, ahova az egész családot magával viszi: így jutunk el többek között Egyiptomba, Oroszországba, Kínába, Indiába, Görögországba, Firenzébe… és még felsorolni sem tudom, hova. Minden egyes epizód egy csoda, hihetetlenül jól megcsinált díszlettel és korhűséggel – ugyanakkor minden epizód kissé meseszerűen egyben oktat is. Legyen szó a kínai orvoslásról, az öt világvallásról, a festészetről, a költészetről/írásról, a kozákokról, a zenéről, a vallásról – bármiről. Zseniálisan megírt és összerakott fejezetek során keresztül utazzuk be a családdal a világot, mindig valami kis izgalmas kalanddal megspékelve tanulunk az adott helyszínhez, karakterhez legjobban kötődő, legfontosabb dolgokról: de úgy, hogy a sorozat minden percén érezni azt a vérbeli Indy feelinget, akkor is, mikor még csak tíz éves a srác. Igazi bajkeverő: a sori másik óriási érdeme, hogy zseniálisan felépíti azt a figurát, akivel később majd ostorral és kalapban találkozunk (a kalap már itt alap és van egy ostoros jelenet is), ugyanakkor részletesen megágyaz annak az apa-fia kapcsolatnak is, aminek a fináléját majd látjuk az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovagban. Néha tátott szájjal bámultam a képernyőt és visongtam elégedettségemben mindazon, amit láttam… az első szakasz (évad) ugyanakkor határozottan könnyedebb, lazább, mint az ún. háborús évek című második fejezet.

Na de hát nem is lehet csodálkozni ezen, amikor is a laza kis bohóckodás után a sorozat nagy részét az első világháborúban töltjük… Az van ugyanis, hogy Indy fogja magát és otthagyja apját  (na jó, nem teljesen szándékosan) és csatlakozik a mexikói forradalomhoz Pancho Villa oldalán. Onnan pedig egy újdonsült barátjával, Remyvel együtt Európába jön és beáll a belga hadseregbe – nos, innentől kb. hat-nyolc részen át a világháború poklában járunk. Ha én ezt láttam volna, ha én erre emlékeztem volna, már az 1917-nél felkaptam volna fejemet: komoly mozis drámákat megszégyenítő módon járjuk meg az első világháború minden szörnyűségét Indyvel együtt. Továbbra is olyan, mint egy kalandfilm, egy oktató kalandfilm, de ahogy filmezve van, ahogy az egészet megcsinálták (1993 körül!!), amilyen élet- és vérszagú az egész… nos, az bámulatos. Három hét után sok minden összefolyik, de váltig állítom, olyan háborús csatajelenetek vannak a filmekben, ami simán elmenne akár az 1917-be is: ráadásul szinte az összes harcszíntéren. Mert nem csak Európában járunk (Verdun szörnyűségeit talán nem kell részleteznem), hanem bizony Afrikában is: a vasúton mozgatott gigantikus ágyú nekem például totál újdonság volt, de az is, hogy hogyan és miért is volt ez igazán VILÁG háború. Lucas pedig nem volt rest: a kezdeti lelkesedés után szépen rávezette Indyt és a nézőt az egésznek a kegyetlen és értelmetlen mivoltára (kórházas epizód), hogy ki is tudja vezetni őt az őrületből. Külön zseniális, ahogy a sorozatban véget ért a háború (ha ez igaz, akkor ez is beszarás), mint ahogy az is, hogy képes volt szentelni amerikai létére egy teljes epizódot a világháborút lezáró európai békére, ahol Indy tolmácsként végignézi az egészet – s ahol állítólag többen látták már, hogy ez a béke csak a következő háború kezdete.

Persze, kell némi érdeklődés a történelem iránt (sőt tulajdonképp minden iránt), s nem árt tisztában lenni, ki kicsoda és mit akar, valamint hogy mi miért történik – de ha ez meg van, akkor majdnem olyan zseniális felfedező játékot játszhatunk közben, mint mondjuk a Ready Player One-ban megtehettük. Mert ilyenkor jön képbe például a szüfrazsett mozgalom, vagy az ír húsvéti felkelés 1916-ban vagy az 1917-es szentpétervári júliusi bolsevik puccskísérlet – de ide hozhatom Puccinit, Tolsztojt, Picassot és minden híres művészt és forradalmárt, akivel Indy összefut. S ha már az érdeklődés: ha van az egész sorozatnak gyenge pontja, az pont abból ered, hogy az utolsó három epizód (na jó, a hollywoodi talán nem) engem baromira nem kötött le. Sem a jazz, sem a Broodway világa nem érdekel, s bár jópofa volt látni Indy szerencsétlenkedését e két témában, de egyáltalán nem hozott közelebb ahhoz a karakterhez, ami a mozifilmekben feltűnt. Ugyan érteni vélem, hogy Lucasnak mi volt a szándéka vele – Indy sármosságának bemutatásán kívül -, hogy a korabeli Amerika különleges világaiba is elkalauzoljon, de az egész valahogy kilógott a korábbi irányból. Olyan semmilyen (bár kétségkívül szórakoztató) az egész, a korábbi történelmi, kalandos, verekedős, igazi Indy feeling hiányzik belőle.

Egy 35 órás történetről persze még oldalakat lehetne írni, ahogy most pörgetem vissza az eseményeket a fejemben, sorban jönnek elő dolgok – azt mindenképp megemlítem, hogy a Kedi után megdöbbenéssel vegyes örömmel néztem az Isztambul utcáin bóklászó macskákat – viszont képtelenség mindent kielemezni. Az Az ifjú Indiana Jones kalandjai Lucas másik mesterműve a Star Wars 1-6 mellett, egy csodálatos utazás, ami utazás közben szórakoztatva fedezzük fel a világot és ismerjük meg a régészprofesszor múltját. És hiába is tűnik így, olvasva, elmesélve hiteltelennek és erőltetettnek a sok „nagy találkozás”, menet közben, nézés közben bizony totál jól működik minden. Mert Lucas olyan világot teremtett, olyan háttér előtt pörögnek az események, hogy a nézőnek egy pillanatra sincs ideje azon morfondírozni, épp ki miért keveredik a képbe. Elvileg minden hiteles, mindenki élt akkor és úgy, elvileg mindenki jogosan találkozhatott Indyvel -. mi meg köszönjük meg a Mesternek ezt a gigászi világ körüli utat a múlt század elején. Ez nekem qrvára bejött, ez nekem örök élmény marad. Kár, hogy 35 órát nem olyan egyszerű újranézni…




95%


(a blues és a Brodway miatt)  



.

R2-D2 írta:

Az ifjú Indiana Jones kalandjai S1-3

Az Az ifjú Indiana Jones kalandjai Lucas másik mesterműve a Star Wars 1-6 mellett, egy csodálatos utazás, ami utazás közben szórakoztatva fedezzük fel a világot és ismerjük meg a régészprofesszor múltját. És hiába is tűnik így, olvasva, elmesélve hiteltelennek és erőltetettnek a sok „nagy találkozás”, menet közben, nézés közben bizony totál jól működik minden. Mert Lucas olyan világot teremtett, olyan háttér előtt pörögnek az események, hogy a nézőnek egy pillanatra sincs ideje azon morfondírozni, épp ki miért keveredik a képbe. Elvileg minden hiteles, mindenki élt akkor és úgy, elvileg mindenki jogosan találkozhatott Indyvel -. mi meg köszönjük meg a Mesternek ezt a gigászi világ körüli utat a múlt század elején. Ez nekem qrvára bejött, ez nekem örök élmény marad. Kár, hogy 35 órát nem olyan egyszerű újranézni…

95%

Ez tényleg komoly és jó kaland lehetett !

Nálam valószínűleg ki fog maradni, és nem azért, mert az ajánló nem tette elég csábítóvá (mert persze azzá tette, nagyon is!), vagy mert a 35 óra sok (bár nem is kevés, 22 napon át ezt nézni minden este, wow...), hanem azért, mert ehhez a karakterhez sincs ilyen erős kötődésem. A három filmből is csak egy az, amire azt mondanám, hogy szeretem, és talán nem lesz meglepő, ha azt mondom, hogy ez az Utolsó kereszteslovag, leginkább az egész naplós, üvegablakos, csapdás kincskereséssel... azóta nem tudok megnézni úgy egy filmet a Szent Grálról, hogy ne az jusson eszembe, "Ez egy ács kelyhe." . A Frigyládát láttam, de annyira nem fogott meg, és majdnem biztos vagyok benne, hogy a Végzet temploma kimaradt.

Az én életemre egy másik kalandor volt meghatározó : Lara Croft. Meg ha nagyon akarom, akkor Nathan Drake.

.

R2-D2 írta:

.
Más világ

Talán már van annyira régi (2001-es) ez a film, hogy lesz, akinek újdonságként fog hatni az ajánlóm… mert biza’ vannak mozik, amik érdemtelenül vesznek el az idő ködjében, amik valami miatt messze nem kapják meg utóéletükben (sem) azt az elismertséget, ami esetleg járna nekik.

Már ekkor lehet érezni a Más világon azt a parás hangulatot, ami kitart a film végéig. Egyrészt ugye ott van maga a helyszín, a kastély, annak közvetlen környezete: mindig is van varázsa a régi házakban zajló horroroknak, mindig is rengeteg lehetőséget biztosítanak a lezárt szobák, homályos folyosók, nyikorgó lépcsők egy kis félelemkeltésre – nos, itt szinte az első percektől rátelepszik a nézőre (amúgy a szintén hangulatkeltő köddel együtt) valami jeges bizonytalanság. A másik meg a három, munkára jelentkező szolgáló karaktere: látványra úgy különösen nincs bennük semmi félelmetes, de fellépésük, viselkedésük, egész lényük, megspékelve azokkal az elejtett mondatokkal, amiket egymásnak mondanak, mind-mind felerősítik a nézőben az említett bizonytalanság és a félelem érzetét. A Más világ tipikusan az a film, ami annyira jó alapokat rak le a későbbi építkezéshez, hogy elég neki csak szinten tartania a felütés hangulatát… A házban is egyre több furcsaság történik, olyan, mintha kísértetek járkálnának mindenhol. Különösen a lánya, Anne tűnik fogékonynak erre, ő lát egy komplett másik családot párhuzamosan velük élni – természetesen a végletekig vallásos (már-már bigott) Grace nem hisz a természetfelettiben. Itt kell megjegyeznem, mennyire el is felejtettem a főszereplő mély vallásosságát is, s hogy ennek igazából mekkora szerepe is volt a történetben.

85%

Ha már a "múltkor" előkerült (nem figyeltem, hogy az már fél éve volt), úgy voltam vele, hogy talán érdemes lenne újranézni. Nekem is jó emlékként maradt meg, úgy is, hogy kb. csak a végére meg a zongorás jelenetnél becsapódó ajtóra emlékeztem.

Jó volt most is, bár én azért éreztem rajta a kort, meg azt is, hogy azóta sok hasonló filmet láttam. A felvezetés a ház szabályaival jó, ahogy később a személyzet és a Grace körüli furcsaságok is, de akadtak azért gyengébb átvezetések, és bár a házvezetőnő remek karakter, a kertész mellette néha inkább komikus, mint parás (a harmadiknak, a néma cselédnek meg semmi szerepe). A ködbeli alak felbukkanása pedig inkább csak értelmetlen, mint meglepő, azzal a céllal, mintha valaki ezzel akarná elvenni Grace kedvét attól, hogy eljusson a faluba.

7,5/10

U.i.:Nem tudom, Amenábár mivel gyalogolt beléd... Szerintem a maga sci-fi-dráma módján a Nyisd ki a szemed / Vanília égbolt páros sem volt rossz, a Belső tengerre meg az egyik legkeményebb drámaként emlékszem, amit láttam akkoriban.

.

.






For All Mankind S2





Mondtam már, hogy imádom az alternatív történelmet? Az ezzel játszadozó sorozatokat, filmeket? Amikben minden máshogy történik, mint ahogy az a mi világunkban megesett? Ja, persze, hisz írtam már a For All Mankind első évadáról, amiben a szovjetek értek először a Holdra…

A második évadban 9 évet ugrunk az időben (1983-ban kezdünk) és nem kevés meglepetés történt az ismertekhez képest a történelemben. Az USA új elnöke 1976-tól (!!) Ronald Reagan, aki nem igazán akar belenyugodni a Szovjetunió térhódításába az űrben – mint ahogy az sem tetszik neki, hogy egyre több állam találja meg a Földön a kommunizmusban a jövő útját. A hidegháború és a szocializmustól (kommunizmustól) való félelem továbbra is teljesen átjárja az USA minden gondolatát, Brezsnyev országa pedig a múlt évad eseményei óta szinte mindenben az USA előtt – de legalább mellett jár. Hiába építettek az amerikaiak holdbázist Jamestown néven, a szovjeteknek ott a Zvezda, s hiába van az amerikaiaknak egy bányájuk a Holdon, ha azt a szovjetek csak úgy simán elfoglalják. Úgy néz ki, technikailag és anyagilag is állják a sarat – hisz Brezsnyev visszavonta csapatait az afgán határról, így nem lett afganisztáni háború sem –, így minden pénzüket az űrversenyre tudják fordítani, aminek eredménye pedig az, hogy a NASA-nak rendesen fel van adva a lecke… mindenben. Meg és építik az első űrrepülőjüket, Enterprise néven… aztán meg a többit, a Discoveryt, a Challengert, az Endevourt… 1981-ben (!!). Nem tartozik közvetlenül a témához, de Lennon túléli a merényletet, II János Pál viszont nem, valamint Brezsnyev is kicsit korábban leteszi a kanalat, mint azt a mi világunkban tette – a sori első 5 perce egy zseniális képmontázs, ami végigvezet mindazon, amit itt most leírtam. Érdemes többször, alaposan, kikockázva megnézni: bámulatos, ahogy összekeverik a fikciót és a valóságot (szegény Elvis tényleg halott),  s itt jegyzem meg, szintén bámulatos, ahogy a második évadban felhasználják, illetve manipulálják a korabeli archív anyagot a történet hitelesebbé tételére…

Szóval induláskor 1983-ba csöppenünk, arra a holdbázisra, amit ugye az előző évad végén Ed elhagyott. Az elmúlt kilenc évben a leszbi Ellen vezette a kolóniát, a bázis pedig szépen bővült: immár kb. 10-15 állandó lakója van, akik bányásznak és kutatnak a Holdon – a szovjetek mellett/árnyékában. Tök hamar magába szívott újra az egész, pillanatok alatt visszarázódtam a For All Mankind világába – az első epizód pedig, azzal a napviharral közel tökéletes lett. Lenn,a Földön Ed az asztronauták főnöke – ő választja ki az induló hajók legénységét – s bár totál úri munkája van, láthatóan hiányzik neki a repülés. De ez egyben vezeklés is, hisz ki ne hibáztatná magát, mikor is nem tudott ott lenni a fia mellett annak baleseténél, s kit ne marcangolna a bűntudat azért, hogy fontosabb volt egész életében a repülés és a világűr, mint a családja (ennek amúgy lesznek még következményei). A 9 év azonban nem csak Ed, hanem több fontos, első évados karakter életében maradandó változást hozott, Gordo például egy elhízott pojáca lett, Trace egy TV sztár, Danielle meg ugyan elvan magában, de a feketék (fekete nők) mellőzése iránt érzett parázsló düh csak ott szunnyad a lelkében. Talán csak Molly az, akinél nincs nagy változás (csinál aztán ő magának) valamint ugye Ellen, aki immár kilencedik éve él gyakorlatilag a Holdon (kisebb-nagyobb megszakításokkal). Egyébként tök érdekes és jó és mindenekelőtt hiteles volt látni egy olyan világot, amiben immár nem csak a Föld körül keringő űrállomáson váltják egymást az asztronauták, hanem az űrrepülőgépeknek köszönhetően a Holdon is (nem, oda természetesen nem szállnak le)… még. Mindezek ellenére, vagy pont épp ezek fényében – mármint hogy szépen végigzongorázzuk a meghatározó szereplők körülményeit, problémáit – a sorozat középső harmada azonban nekem kevésbé tetszett: sokkal több világűrt, űrhajózást, Holdat szerettem volna látni, nem pedig mondjuk Gordo nyünyörgését Trace után…

Igazából egy valami tartotta bennem a lelket és az érdeklődést a közepén: a hidegháború, és mindaz, ami ezzel járt. Van egy zseniális ötlet a sorozatban, miszerint az egyre fokozódó nemzetközi helyzetben felmerül a gondolat, hogy kéne csinálni a két szuperhatalomnak egy nagy, látványos kézfogást – a világűrben. Hogy az „ellenséges” asztronauták (bocsánat, a szovjeteknél kozmonauták) a TV képernyői előtt fogjanak kezet az összekapcsolódó űrhajókban – látszólag ugye ebben semmi rendkívüli nem lenne… ha nem a For All Mankindről lenne szó. Mert hát ugye az USA félti az űrrepülői titkait, ahogy a szovjetek sem szívesen mutatnák meg az épp készülőben lévő, Buran nevű hasonló szerkezetüket, ezért a megoldás: elővenni a régi Apollót és a Szojuzt, és azt kapcsolni össze. Azokról már úgyis mindenki tud mindent, nagy baj nem lehet: az egész, ehhez a szálhoz kitalált történet egyszerűen zseniális. Ahogy azon is vitatkoznak, hogy Apollo-Szojuz vagy Szojuz-Apollo legyen a küldetés neve, ahogy a szovjet delegáció, azok mérnöke együtt dolgozik Margoval, az tekintve a felskiccelt történelmi hátteret, az parádés. Van itt minden, kémgyanú, titkolózó Pentagon, lelőtt koreai repülő (egyébként, ha jól értelmeztem, Észak-Korea nyerte a koreai háborút), Csillagváros, atomfegyverek a Holdra juttatása, minden… qrva jó!

A kissé döcögősnek tűnő, főként Földön és családi berkekben játszódó pár rész után aztán olyan finálét kaptam, amire elsőre nem is találni a szavakat. Láttam már pár sorozatot, de az E2S10 az összes közül a legjobbak közé tartozik: minden korábbi szereplő, aki eddig a Földön ragadt valamiért, csak visszajut az űrbe, s egy olyan hidegháborús feszültség közepébe kerül, hogy csak passogtam. Persze, először is nem kellett volna ugye felfegyverzett tengerészgyalogosokat vinni a Jamestownra (örök igazság, hogy ha egy filmben feltűnik egy fegyver, az el is fog sülni), ugyanis minden abból fakad – de ami itt a fináléban történik, az beszarás. Nehéz róla még csak írni is, olyan hullámvasút az egész, annyira jól van adagolva a feszültség, annyira jó, izgalmas, drámai és bizony könnyeket előcsalogató az egész, több szálon futó eseményszál, hogy rég láttam ilyet. Van egy óriási konfliktus a Jamestownon belül, aztán van két, rakétákkal felszerel, szemben álló űrsikló, egy atomfegyvert szállító rakéta, blokád a Hold körül – no meg az a várva várt, ám csak megvalósulni nem akaró kézfogás az űrben. Háborús fenyegetés, atombunkerbe menekülés, sziréna a Földön, egy fiatal, rohadt szemtelen, de tehetséges mérnök lány a NASA-ban (a negatív nyomás qrva jó!) – no meg ugye Nancy Reagan, aki szinte egy csapásra megoldja az egész helyzetet. Megmondom őszintén, egy fillért nem mertem volna sem a háborúra, sem az ellen fogadni – szerintem tök jó volt, hogy ilyen kiszámíthatatlan lett minden. Hogy emberi döntések – konkrétan parancsmegtagadások – vezettek el oda, ahova, hogy mennyire lenyűgöző az az önfeláldozás, amit néhányan bemutattak a fináléban…

Zseniális az egész, ennél többet, ebben az űrversenyes témában a hidegháborúból nem nagyon lehetett volna kihozni. De hogy kicsit pc is legyek: kötelességem megemlíteni, továbbra is mennyire reflektál a For All Mankind a a pc jegyében a jelen kor elvárásaira is (ami amúgy nekem annyira megint nem jött be és másodlagos volt). Ellenen keresztül érezhetően nagyobb hangsúly van a melegek kapcsolatán – az előző évadban ez inkább csak veszély volt -, míg Danielle révén a feketék helyzetét boncolgatja a sorozat. Nem állítom, hogy mindez rossz és felesleges (sőt, talán még nem is idegesített), de érezhetően elveszi a játékidőt a fontosabb történések elől – legyen szó akár az űrversenyről akár a hidegháborúról. Persze, ez manapság kell a filmekbe, de én teljesen jól meglettem volna leszbi NASA igazgató, illetve fekete pilóta nélkül is… S még valami, ha már annál a kevés „negatívumnál” tartunk, amik talán zavartak. Van egy jelenet, Karen Baldwin részéről, amit abszolút nem tudok hova tenni… hogy a karakter szempontjából mi szükség volt arra, amit tett, azt nem értem. Teljesen kilógott a sorozatból, totál felesleges és értelmezhetetlen volt – persze, vélhetően ennek majd lesz jelentősége a harmadik évadban… már ha egyáltalán foglalkoznak vele. Tekintve hogy az űrverseny következő helyszíne a Mars… 1995-ben.

Ez nekem qrvára tetszett. Alapból is bírom a sci-fit, minden, ami űrben játszódik, jöhet, itt pedig a három korábbi orosz film hitelessége, látványa keveredik az általam is némileg átélt hidegháború paranoiájával – mindez pedig bámulatos díszletek és háttér előtt. Nem győzöm elégszer kiemelni, de ahogy azok a híradó bejátszások be voltak illesztve a sztoriba, az előtt emelem a kalapom. Hogy hogy sikerült nekik (vélhetően CGI-vel) összehozni azokat a Reagan beszédeket, a sok-sok teljesen életszerűnek tűnő eseményt a kis képernyőkre, nem tudom – mindenesetre egy olyan hangulatot, közeget teremtettek vele, hogy simán elhittem, hogy ez (volt) a valóság, nem a mi történelmünk. Kíváncsi vagyok, hány évad lesz ebből, s hol lesz a vége – ’95 már biztos, de azért megnézném, az írók fejében milyen lenne napjaink világa, egy ennyivel korábban megvalósult (űr)technológiai robbanás után.


És akkor még az olyan aktuális popkult kiszólásokról nem is írtam, mint a Khan haragja...




90%



.

.





Nomádok földje




Atyaég… ha az idén ez volt a legjobb film az Oscar mezőnyben, milyen lesz a többi???

Ugyanis ez, minden, neten fellelhető ömlengés ellenére egy pocsék mozi. Az még csak igaz, hogy rém lassú és melankolikus, meg hogy Francis McDormand alakítása jó (bár az Óriásplakátban sokkal jobb volt), de ezek önmagában számomra messze nem elég ismérvek ahhoz, hogy a legminimálisabb módon is tudjak élvezni egy filmet. Ilyen unalmas, semmitmondó, sehonnan sehova nem tartó, ingerszegény, humor- és drámamentes alkotást nehogy Oscar mezőnyben, de alapban sem nagyon láttam még – ha nem kapott volna díjat, kb. 20 perc után kikapcsoltam volna. És igen, lehet azt mondani, hogy hülye vagyok a filmhez, meg hogy nem nekem való, meg nem értem a lényeget… de vállalom. A mozizás amúgy is egy rém szubjektív élmény, viszont pusztán csak azért, mert valami felkapott, díjazott, elvárás szerűen agyonajnározott én még sosem dicsértem filmet. És ezután sem fogok.

Van egy város Nevadában, egy Empire nevű, ahol volt egy gipszgyár. A gyár – vélhetően a 2008-as válság miatt – azonban bezárt, s a város kb. 750 lakója hirtelen minden munka és bevétel nélkül maradt. Ennek aztán az lett a következménye, hogy szép lassan mindenki elköltözött onnan, szabályos szellemvárost hagyva maga után, a település pedig olyannyira elnéptelenedett, hogy még az irányítószámát is visszavonták. Ez mind igaz, és a Nomádok földje is ezzel az introval indít (kár, hogy egy outroban elfelejtik megemlíteni, hogy nagyon lassan azért kezd visszatérni az élet Empire-ba), és ezen röpke tájékoztatás után ismerjük meg főhősnőnket, Frent (Frances Mc Dormad), aki szintén egy áldozata az egész bezárásnak. A nőt személyes tragédia is sújtja, hisz elvesztette férjét, a gyászt és a város elhagyását pedig egész különleges módon dolgozza fel: fog egy furgont és azzal járja az országot, munkahelyről munkahelyre – de nem csak hogy járja az országot vele, abban is lakik. Egy biztos bázisa van, az Amazon: ha jól értelmeztem, minden évben az év végi hajtásban visszamegy a céghez alkalmi munkára. Na most. Magam részéről a legnagyobb bajom épp ezzel az alapszituval van: ki az az abnormális, aki saját elhatározásából úgy dönt, hogy egy furgonban fog élni??? Még csak nem is lakókocsiban, hanem mondjuk egy Toyota Hiace-nél valmivel nagyobb kocsiban??  Egyszerűen az első pillanattól kezdve jéghideg és totál idegen lett nekem ez a film, ettől a bizarr alapötlettől – mert hiába olvastam utána, hogy bizony tömegével vannak ilyenek az USA-ban, én egyszerűen képtelen voltam azonosulni Frennel és az egész kompániával. Innentől pedig hatalmasat kellett volna mennie a filmnek ahhoz, hogy működjön… de nem ment.

Az van, hogy Fren az egyre lepusztultabb autójában, totál magányában jön-megy, eljut egy hasonló bolondokból álló kompániához, ahol lehúz velük pár hetet, majd mikor azok továbbállnak, megint egyedül lesz. Oké, hogy van néhány „barátja”, „barátnője”, de ezek számomra olyanok voltak Fren életében, mint mondjuk a sok-sok alkalmi munka: úgy istenigazából nem kötődött egyikükhöz sem (épp ezért egy szolid vállrándítással intéztem el egyikük drámáját is). Tény, hogy érezni a gyász terhét a nőn, meg értettem is picit a teljes magába fordulását és talán ez indokolná is a viselkedését, ugyanakkor meg mégsem tűnt annak a tipikus „hagyjon engem mindenki békén” stílusú személyiségnek – néha képes volt közösségi életet is élni. És ez a fura kettősség egyáltalán nem tett jót sem a filmnek, sem a karakternek: mintha az írók nem tudtak volna mit kezdeni a jelelmével, mintha picit tudathasadásos lenne. Nem is igazán jött át, mit akart a rendezőnő közvetíteni a karakterével, mi volt az egész mozinak a célja: számomra az egész csupán arról szólt, hogy néhány, magát nomádnak tartó ember vödörben szarik az autójában és használt, értéktelen cuccait csereberéli, majd továbbáll, másik parkolóban szarik… ez Oscart ér?

De még ha mindez egy olyan állapot lenne, amibe belekényszerül Fren… de nem. Már valahol az elején mondja is, hogy ő nem hajléktalan, hanem háztalan, amiért elég sokáig talán még sajnálni is lehetne a nőt (és sorstársait), viszont mikor kétszer is felkínálják neki az otthont, az ágyat, a tiszta, komfortos életet – és ő ezt elutasítja – onnantól még inkább eltaszított magától. Bolondokat a bolondokházába: ez, így számomra felfoghatatlan és érthetetlen – és nem csupán azért, mert én magam nem tudnék önszántamból így élni, hanem mert igazából az égvilágon semmi olyan drámai esemény nincs a moziban, ami Frent ebben a szituációban tarthatná. Csak a saját hülyesége. A legjobb ellenpélda épp alkalmi barátja, Dave (David Strathairn), aki képes volt kilépni ebből a marhaságból – igaz, volt, ami, és aki kirántsa onnan. Én, íróként tuti becsempésztem volna valami olyan dramaturgiai fogást a történetbe, valami olyan eseményt, ami vagy ebben a szituban tartja,  vagy legalább elgondolkoztatja a nőt a váltáson… egyszerűen nézőként szükségem lett volna erre, hogy vagy sajnáljam vagy hogy szurkolhassak neki, netán együtt tudjak vele érezni. De nem, ő csak sétálgat a kétségkívül szépen fényképezett amerikai háttér előtt, de mindezt olyan ingerszegényen teszi, hogy bizony a sokadik nagytotálnál belepörgettem a filmbe.

Egyszerűen nem tudok mit kezdeni a Nomádok földjével. Normál békeidőben ez a mozi nemhogy az Akadémia elé nem került volna, de talán még moziba sem jut, de hát Covid volt és alig mutattak be valamit. Az is „fontos” lehetett, hogy a geopolitikai okokat meglovagolva, kvázi középső ujjat mutatva Kínának, pont egy kínai rendezőnő alkotását kellett díjazni – viszont semmi nem lehet arra mentség, amit láttam, amit díjaztak. Lehet egy film lassú, lehet melankolikus, gyönyörűen fényképezett, különleges, számomra talán idegen és feldolgozhatatlan életérzést és csoportot bemutató alkotás, de történet nélkül az egész annyit ér, mint az a szar a vödörben. Komolyan, velem több dolog történik egy hónap alatt, mint ami Frennel ebben a moziban cirka egy év alatt, ha nekem kellene (persze, szigorúan kényszerből) így élni, előbb-utóbb megkérném a furgonomat, hajtson át rajtam…

A vége meg… nem is tudom. Eleve ugye egy csúsztatás a bevezetőben említett tények miatt, de valahol én ezt roppant közhelyesnek tartom, ahova Fren eljut, s ami miatt leszámol múltjának egy darabjával. Lehet, hogy valami mély, emberi drámáról maradtam le, de számomra pont fordítva döntött a nő, mint én azt elvártam volna tőle… s most lehet mondani, hogy pont az lett volna végtelenül giccses, hogy máshogy dönt és becsönget valamelyik lakásba, ahol szívesen fogadnák, viszont a moziélmény szerintem pont azt követelte volna meg. Attól lett volna, lehetett volna egy cseppnyi katarzis az egészben – mert így csak egy újabb út és egy újabb teleszarni való vödör marad. És így sajnos nem tudok a filmből, a történetből egyetlen egy maradandó jelenetet említeni, ami miatt bárkinek is szívesen ajánlanám ezt az egészet – a művészfilmek általában inkább csak felhúznak, de ez nem nyújtott semmit, mint puszta közönyt. Az Amazon belső működése tetszett egyedül, de az meg kevés ahhoz, hogy az összképet nagymértékben javítsa.




40%



.

R2-D2 írta:

.
Nomádok földje


Sajnos nem tudok a filmből, a történetből egyetlen egy maradandó jelenetet említeni, ami miatt bárkinek is szívesen ajánlanám ezt az egészet – a művészfilmek általában inkább csak felhúznak, de ez nem nyújtott semmit, mint puszta közönyt. Az Amazon belső működése tetszett egyedül, de az meg kevés ahhoz, hogy az összképet nagymértékben javítsa.

40%

Az a csúfság is megesett idén, hogy szinte egyáltalán nem követtem az Oscart, a nyertesről is csak utólag olvastam... meg itt...

Biztos megnézem majd, már csak a díj miatt is, de így elsőre inkább csak azért, hogy ki legyen pipálva.


U.i. Közben megnéztem, hogy egyáltalán mik/kik nyertek. Már tudom, mit nézek meg belőlük, és az a vicces benne, hogy azt a filmet már korábban leszedtem, és nem is tudtam, hogy jelölt lesz.

.

.




Senki




„Ki a fasz maga? – Senki”

Ezzel indul a film, egy rendőrségi kihallgatáson, amiben főhősünk, Hutch Mansell (Bob Odenkirk, a BB Saulja) erősen megviselt ábrázattal, bilincsben ül a rendőrökkel szemben. Aztán kvázi egy másfél órás visszaemlékezés után jutunk el ismét ehhez a nyitójelenethez, ami maga a film, s ami olyan élményt nyújtott nekem az elmúlt éjszaka, amire egyáltalán nem számítottam. Az idén talán még nem is élveztem ennyire filmet, a Senki toronymagasan túlteljesített minden elvárásomat: nézése közben nem egyszer hagyta el a számat az „Hát ez qrva jó!” kifejezés, hol hangosan felnevettem, hol mini katarzisokat éltem át a meglepő húzásokon és a remek ötleteken. Annak ellenére, hogy nekem például a John Wick már túl sok volt a zsánerben, ezt a mozit maradéktalanul élveztem, pedig aztán… hát ebben is van minden, viszont semmi olyan nincs, amit még ne láttunk volna máshol. Mégis, az orosz származású Ilja Naishullernek sikerült olyan ügyesen újból összerakni a puzzle-t, hogy a végeredmény egy minden várakozást felülmúló, talán kicsit abszurd akciófilm lett.

Ez olyan, mintha a John Wick és az A védelmező legjobb jeleneteit összekevernénk mondjuk a Rambo IV vagy V brutalitásával, és megfűszereznék egy kis fekete humorral (már ha a valaki arcába nyomott pezsgőspohár is annak számít). A történet szerint van egy tök átlagember, ez a Hutch, aki szép környéken él két gyerekével, monoton, unalmas életének része például a minden kedden elfelejtett kuka kihúzása (erről az jutott eszembe, hogy vajon mikor viszik el akkor tőlük a szemetet?    ), ám egy napon történik valami vele. Itt amúgy meg kell dicsérnem az írókat, ugyanis a mozi első 17 perce zseniálisan van megírva, olyannyira sikerült Hutch karakterét szó szerint igazi senkivé tenni, hogy a történetben beállt fordulat igazi simogatás a néző lelkének – annak ellenére, hogy tudjuk, hogy valami nincs rendben a fickóval, az égvilágon semmi biztos információnk nincs arról, ki lehet ő és mire képes. Az első sokk (ekkor volt az első „qrvajó”) aztán a rádióbeszélgetésből fakad, amikor is Hutch magyarázatot ad arra, mit tett, illetve mit mért nem tett, ott már felsejlik valami abból, ami esetleg várhat ránk – ám a mozi igazán élvezetes része számomra akkor kezdődött, mikor elment a tetováló szalonokba. Ahogy az öreg kimegy, hogy „Köszönjük a szolgálatait, uram”, az addig mindent vitt… egyszerre nevettem fel és csettintettem a kezemmel. Mindezt úgy, hogy még mindig semmit nem tudunk a fickóról (sőt, tulajdonképp ez így is marad egészen a végéig), csupán a tetkója alapján kialakult félelem és tisztelet vezet minket az úton… az ominózus buszos jelenetig.

Sokaknak akkor kezdődhet igazából a film, de engem addigra már annyira felcsigázott a rendező, hogy magam is mosolyogva vártam a részeg fickók találkozását a kitörni készülő vadállattal. Ami ott történik, az zseniális, már-már Bourne szerűen felhasználva a busz alkatrészeit (a szívószál beszarás), ám mégsem ez volt az, ami miatt igazán megfogott a mozi: a korábban látott, hasonló zsánerű akciófilmekkel kicsit ellentétben ugyanis Hutch nem csak ad, hanem kap is rendesen. Nem állítom, hogy az a bunyó minden szempontból totál hiteles és életszerű – pláne, hogy Hutch tizenx éve nem csinált már ilyet – de ahogy verekedik, amilyen sérüléseket összeszed, az még bőven a túlzásokon belül van… pláne, az otthoni „gyógykezelésével” együtt. Aztán az meg végső soron nem meglepő (bár egész jól elfedték először ezt is), hogy a szabadjára engedett gőznek következményei lesznek – sajnos JW kópia szerűen Hutch is az orosz maffiába botlik bele. Itt jut eszembe, mit is csinálhat az FBI saját hazájában, ha minden második moziban él és virul az orosz maffia – vélhetően nem minden alap nélkül. Itt ennek a szervezetnek jeles képviselője és vezetője a nem kicsit pszichopata Yulian (Alekszej Szerebjakov) – aki végre akcentus nélkül beszél oroszul egy orosz karakterben – akiről mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy normális. Miután pedig Hutch pont az ő tyúkszemére lépett, a megszokott dramaturgia szerint következnek az események… mégis, valahogy picit minden más és minden működik.

Talán az egyik legfontosabb „fűszer” az egészen a már említett humor. Anélkül, hogy belemennék a részletekbe és elspoilerezném az egészet, feltétlenül meg kell említsem, hogy olyan zseniális jelenetek tarkítják a filmet, amiken ugyan nem csapkodod a térdedet a röhögéstől, de az adott szituban tuti, felnevetsz rajtuk. Az idősotthonos például ilyen, de amúgy is, az egész második etapos őrület minden perce mosolyt tud az ember arcára csalni. Mindeközben pedig az írók úgy lavíroznak a karakterekkel, legfőképp Hutch karakterével, hogy végig csigázzák a nézőt, ki is ez a fickó, akitől egy átküldött dosszié alapján összeszarja magát az, aki azt olvassa. Ide, a humorhoz tartozik Hutch apja, akit személyesen a Doki alakít a BTTF-ből… nos, a vénember minden megszólalása és tette élmény ebben a káoszban. Mert aztán ami a mozi második felében jön, az tényleg az akciófilmek csúcsa, egy egyre őrültebb öldöklés, amiben Hutchnak magát és családját is meg kell védenie a soha ki nem fogyó orosz maffia embereitől. A végén már olyan lett az egész, mint a Feláldozhatók 2-ben: csak jönnek és jönnek és lőnek és meghalnak… de még ez is inkább komikus, mint bosszantó. Meg hát: „Jó sok oroszt hoztál”…

Egy ilyen mozinál igazából nincsenek meglepetések a fináléval kapcsolatban, én magam is pontosan azt kaptam, amire számítottam – és ez tökéletes így. Sokkal fontosabb az az út,a míg odáig eljutunk, erre meddig csak azt tudom ismételni, hogy veszettül szórakoztató. Kiválóan megkoreografált akciójelenetek, verekedések, amikben az ütéseknek súlya és nyoma van, valamint kifejezetten kreatív halálesetek és védelmi rendszer. Akárcsak a Rambo 5-ben és az A védelmezőben: amit Hutch művel, ahogy mindezt Bob Odenkirk eljátssza, az hiba nélküli. Olvastam, hogy talán a film második felében túlzásokba esett az író a karakter sebezhetetlenségével kapcsolatban, én magam is úgy láttam, hogy mágikus szerencsével kerülik el a golyók, de – különösen a John Wickez képest – ez még simán tűréshatáron belül van. Az viszont nekem egy percre sem jutott eszembe, hogy a Senkit és Odenkirket párhuzamba állítsam Liam Neesonnal és az Elrabolvával, nekem meg sem fordult a fejemben, hogy a fickó már 58 éves és miért ilyen későn kezdi az akcióhősséget. Egyszerűen ezzel kinézettel, fizimiskával pontosan azt a senkit képes megjeleníteni, amit az írók a vászonra álmodtak, s pont az volt benn a jó, hogy őt még nem láttuk ilyen szerepben. Mert ha jól megfigyelitek, valahol a mozi pontosan erre épít: húsz percig elhiteti velünk, hogy Hutch tényleg egy kispolgár, s Odenkirkből meg ki se nézné az ember, hogy nem az. Ha mondjuk Jason Statham játszotta volna ezt a szerepet, akkor csak legyintenénk arra, ami történni fog – ebben pont az a jó, hogy egy ilyen szürke kisember is lehet vadállat. Pláne úgy, hogy a múltja ködbe vész…

Egyébként ez az egyetlen, amit hiányolok a filmből. Nem tudom, szándékos építkezés része-e, lesz-e folytatás, vagy direkt csinálták így, hogy ne derüljön ki ki is ő és hol szolgált, de nekem icipicit hiányzott az a háttér, ami megmagyarázná a fickó képességeit. A lendület, az akció, a látvány visz előre rendesen nézés közben, de tudat alatt végig ott motoszkált a fejemben, hogy ki is ez a jóember – és mit tudhatott, mit tett korábban, ha most erre képes. És mégis, mikor a végén csak egy senki ül velünk a kihallgató szobában szemben, etetve a macskát a konzervből… és miután a telefon után az utolsó „qrvajó” is elhagyta a számat, valahogy megbékéltem az egésszel. Csak az járt a fejemben, hogy egy veszett jó filmet láttam, ami ugyan nem újítja meg az akciófilmek műfaját, de a maga nemében remek szórakozás. Jobb, mint a JW filmek, s mint az A védelmező 2.




85%



.

R2-D2 írta:

.
Senki

„Ki a fasz maga? – Senki”

A lendület, az akció, a látvány visz előre rendesen nézés közben, de tudat alatt végig ott motoszkált a fejemben, hogy ki is ez a jóember – és mit tudhatott, mit tett korábban, ha most erre képes. És mégis, mikor a végén csak egy senki ül velünk a kihallgató szobában szemben, etetve a macskát a konzervből… és miután a telefon után az utolsó „qrvajó” is elhagyta a számat, valahogy megbékéltem az egésszel. Csak az járt a fejemben, hogy egy veszett jó filmet láttam, ami ugyan nem újítja meg az akciófilmek műfaját, de a maga nemében remek szórakozás. Jobb, mint a JW filmek, s mint az A védelmező 2.

85%

Köszi! Olvastam róla, és gondoltam, hogy Odenkirk miatt úgyis fel fog bukkanni nálad .
Jó lesz ez .

.