R2-D2 írásai 3.0

.






For All Mankind S1




1969. július 20-án az Apollo 11 Holdkompja, a Sas, leszállt a Hold felszínén: az amerikai űrhajósok, Neil Armstrong és Buzz Aldrin pedig ezzel – hátrányból fordítva – kvázi megnyerte az űrversenyt a Szovjetunióval szemben. Ez ugye már történelem, kifejezetten jó mozgóképes anyagok dolgozták fel eddig is ezt a tényt, s azon ugyan lehet elmélkedni, hogyhogy nem jutottunk túl a Holdon az elmúlt 50 évben, de a NASA korszakos sikere elvitathatatlan (pláne, ha belegondolunk, akkor milyen technológia állt a rendelkezésre). Na de mi lett volna, ha anno nem a NASA ér elsőként a Holdra??? Ha a szovjetek megelőzik őket?? Ha az általunk ismert történelem csupán egy illúzió, egy Mátrix, és minden máshogy esik, esett meg???

Alapból is mindig érdekes egy alternatív történelem látványa, legyen az akár másik idősík, vagy dimenzió: a For All Mankind című sorozat arra a zseniális alapfeltevésre épít, hogy az első ember a Holdon bizony nem amerikai, hanem szovjet űrhajós volt. Mégpedig úgy, hogy az Apollo 10-nek a történet szerint ugyan reális esélye lett volna a leszállásra, de miután a NASA meg volt győződve űrkutatásbéli előnyéről, ezt még csak főpróbának tekintette, ezért ez elmaradt – csak a szarakodás közben azt eredményezte, hogy a szovjetek (végre egy sorozat, amiben szovjetek szerepelnek, nem oroszok) egy hónappal korábban beteszik lábukat a Holdra. Sőt, az amerikai közvélemény – és a NASA – legnagyobb megdöbbenésére hamarosan olyat látnak a felhúzott szkafander napellenző alatt, amire aztán végképp nem voltak felkészülve... Sorozatunk pedig ebből az alapkoncepcióból kiindulva egy bámulatos világot húz fel: az űrversenynek nincs vége, a következő szint egy holdbázis létrehozása, amit a NASA-nak mindenképp a szovjetek előtt kellene a Holdra telepítenie – hogy az épp aktuális elnök épp aktuális politikai, választási és marketing céljait kiszolgálva bebizonyítsa a világnak, hogy azért mégiscsak az USA az úr az űrben. Nos, a mellett, hogy az egész sorozat tulajdonképp ennek az űrbázisnak a felépítése körül forog – annak minden technikai (ne feledjük, még mindig csak a 70-es években járunk!!!) nehézségeivel együtt, a For All Mankind sokkal többre vállalkozik, mint egy szimpla sci-fi sorozatnak lenni. A kifejezetten jó, jól megcsinált, érdekes, hihető és többnyire tudományos űrkutatásos fő csapásirány amellett nem kevés időt szán olyan témákra, mint a háborús bűnösök helyzetére a 60-as években, a beteges államszintű paranoiára, vagy épp amik a mai korban különösen aktuálisak és divatosak: a melegek elfogadására és a nők helyzetére. A mostani BLM mozgalom még szerencsére nem szivárgott bele, de ki tudja, mit hoz a folytatás… de nekem mindenesetre a remek drámák, történelmi korrajz (FBI és a kommunizmusfóbia) és családi kör szerű hátterek mellett kicsit már így is sok volt a pc propaganda – sokkal inkább néztem volna az űrhajózáshoz köthető jeleneteket, mint mondjuk a kiképzések képeit, vagy magát a konkrét űrben játszódó eseményeket – beleértve az Apollo 25(!!) és 26(!!) kalandját is.

Annak ellenére, hogy gyakorlatilag mindent láttunk már, amit itt mutatnak, az egész sorozat az elejétől a végéig teljesen élvezhető és érdekes. Természetesen köszönhető ez az inverz helyzetnek is, amit itt kitaláltak, de ha kivonjuk az egyenletből a szovjeteket ( amúgy is, szinte kizárólag Amerikáról szól az egész, a szovjetek csak egyfajta katalizátorok), akkor is egy nagyszerű történet kerekedik ki belőle: a valós és fiktív karakterek okos egymásra építésével egy, az Az Apollo-programhoz hasonló felépítésű és mélységű történet tárul elénk. Nagyon tetszett, ahogy a valós eseményeket összefűzték a fikcióval, az Apollo 1 drámája ugyanúgy részese az eseményeknek, mint mondjuk Kennedy beszéde, a Watergate botrány, vagy a más említett Apollo 10 útja. Remek dramaturgiával válik szét egymástól, illetve gabalyodik egybe a történelem és a kitaláció, az amerikai űrkutatás olyan fájó hiányosságainak kiemelése pedig, mint a női űrhajósok mellőzése, kifejezetten érdekes színezetet ad az egésznek. Menet közben kicsit talán soknak és feleslegesnek tűnik az űrhajósfeleségek szerepe, de ez eddig minden hasonló témájú moziban kulcsszerepet kapott – itt sincs másképp, és megmondom őszintén, tényleg nélkülözhetetlen eleme a történetnek: hisz gondoljunk csak bele, egyszerre mekkora dicsőség és mekkora rettegés is az, hogy a férjed fenn van egy törékeny űrhajóban/holdbázison- és nem tudhatod, mikor jön a hír a tragédiáról…

Amúgy az egész sorozat főszereplője egy pilóta, Edward Baldwin (Joel Kinnaman), akit az ominózus, Holdra le nem szállt Apollo 10 parancsnokaként hatványozottan mellbe vág a szovjetek előzése. Nekem tök bejött a kissé öntörvényű, szabad szájú figura (vajon miért is ezek mindig a kedvenceim??), aki bizony képes beleszarni a NASA propaganda ventillátorába is – kivívva ezzel a kommunista paranoiától és az elnöki hatalomtól is rettegő, pozíciójukat féltő fejesek haragját. Hosszú utat tesz meg a fickó, míg a sorozat végére aztán oda jut, ahova – nem kevés magánéleti és baráti problémát felhalmozva közben. A másik kulcsszereplő Ed barátja, a házasságtörő Gordo (Michael Dorman), illetve az ő csinos kis felesége Tracy (Sarah Jones) – előbbi a mellőzött űrhajós, utóbbi pedig az űrhajósfeleségből pilótává váló csaj szerepében: mindkettő karakter és történet remek a maga nemében, az által pedig, hogy ők házaspár, egészen érdekes aspektusban is megismerhetjük kapcsolatukat. Aki még nagyon tetszett – ez kicsit olyan az A számolás joga szerű volt – a kis matekzseni, Margo (Wrenn Schmidt) figurája, rajta keresztül meg részben lubickolhatunk Houston háttérmunkájában, illetve elgondolkodhatunk azon, hol a határ a karrier és a magánélet között, egyáltalán ér-e bármi annyit, hogy csak annak éljünk. De persze egy tíz órás történetben, egy jó sorozatban még nagyon sok nagyszerű karakter szerepel, akikre idő hiányában nem lehet mind kitérni, így ezek a fentiek inkább csak egy szubjektív válogatás eredményei – a fura picit inkább az, hogy a hagyományoktól eltérően most nincs kifejezetten antagonista szereplőnk (sőt,a szovjetek sem azok), sokkal inkább lehet úgy érezni, hogy maga a hatalom, rendszer, az FBI ügynök képében a hidegháború, a kommunizmustól való beteges rettegés a sorozat „rossz fiúja”. Nem is igazán tudnék most senkit mondani, akit zsigerből lehetett utálni – még a náci mérnököt sem, aki köré sikeresen beemelték az akkori történelem egyik érdekes elemét, nevezetesen a Német birodalomból elmenekült, ámde korábban azt szolgáló tudósok érvényesülési útjait a világban.

Én azért elsősorban mégsem feltétlenül a fentebb említett, apróbb mellékzöngék („fűszerek az ételben”) miatt fogok jó szívvel emlékezni a For All Mankindra, és fogom várni a második évadot.  Sokkal inkább a miatt, amit már oly sokszor átéltem, s amik miatt a három orosz űrutazásos sci-fi is el tudott varázsolni: maga az űrkutatás témája, az egész közeg, légkör, amiben ezek a bátor fickók és nők véghezvitték életveszélyes tetteiket. E szempontból szerencsére tök földhözragadt az egész, tök jó volt nézni, ahogy fejlődik a világ, ahogy az akkori időkben lépésről lépésre halad az emberiség az ismeretlenbe. És e szempontból mindegy, hogy fikció, vagy valóság, amit látunk: itt a fikció is valóság, csupán egy másfajta valóság – ami akár így is lehetett volna, ha nem a Sas száll le anno… Technikailag ugyan néha elmosolyodtam, néha túlságosan makettszerű felvételeket láttam – megmondom őszintén, ennél mindhárom orosz sci-fi jobb látványú – de ennek ellenére kéjes örömmel merültem el ebben a képzelt világban. Ismerve a valódi történelmet, mosolyogtam, mikor valós események alkották a sztori hátterét, mikor feltűnt – akár említés szintjén is – egy-egy létező, híres figura: ez a For all Mankind a maga nemében ugyan komolyabbnak és hitelesebbnek tűnik, mint mondjuk a Mars - Utunk a vörös bolygóra című sorozat, de érdekességében, szórakoztatásában semmiben nem marad el attól. Jók a karakterei, jó a történetvezetése, kapcsolatai a valósággal, jók a drámái, s szerintem nagyjából tudományos szempontból is megállja a helyét. Icipicit talán a látványon kellett volna még csiszolni, de ez így is egy remek 10 órás utazás egy olyan világban – ami ugyan nem így alakult, de alakulhatott volna akár így is.




85%



.

R2-D2 írta:

For All Mankind S1

1969. július 20-án az Apollo 11 Holdkompja, a Sas, leszállt a Hold felszínén: az amerikai űrhajósok, Neil Armstrong és Buzz Aldrin pedig ezzel – hátrányból fordítva – kvázi megnyerte az űrversenyt a Szovjetunióval szemben. Ez ugye már történelem, kifejezetten jó mozgóképes anyagok dolgozták fel eddig is ezt a tényt, s azon ugyan lehet elmélkedni, hogyhogy nem jutottunk túl a Holdon az elmúlt 50 évben, de a NASA korszakos sikere elvitathatatlan (pláne, ha belegondolunk, akkor milyen technológia állt a rendelkezésre). Na de mi lett volna, ha anno nem a NASA ér elsőként a Holdra??? Ha a szovjetek megelőzik őket?? Ha az általunk ismert történelem csupán egy illúzió, egy Mátrix, és minden máshogy esik, esett meg???

85%

Érdekes alaphelyzet... Talán nem annyira mély a különbség, mint mondjuk volt az Ember a fellegvárban esetében, de isten ments, hogy bárki számára is az a feldolgozás legyen az etalon.

Majd kiderül, mennyire fér bele; az űrhajózás mindig is inkább a te asztalod volt .

.

Niwrok írta:

For All Mankind S1

Majd kiderül, mennyire fér bele; az űrhajózás mindig is inkább a te asztalod volt .

.

.





Tenet




„Ha csak lineárisan tud gondolkodni, el se induljon…”

Ezek szerint nekem se kellett volna… ha nem is szó szerint hangzott el ez, így a moziban, a lényeget nagyon jól megfogta a filmmel kapcsolatban: nem tartom magam hülyének, de ez a Tenet bizony megfeküdte az én gyomromat is. Niwrok kollégához hasonlóan – igaz, némileg más súlypontokkal – magam is Nolan-rajongónak tartom magam, és eddig kifejezetten bírtam a faszi csavaros, összetett történeteit, többrétegű és több dimenziós gondolkodását… de ezúttal elvesztem Nolan elméjében magam is. Mert alig 48 órával a film megnézése után azt ugyan érzem, hogy a Tenet egy rendkívüli és minden bizonnyal egy kiváló mozi, de még mindig nem tudom hova tenni az élményt, amit kaptam. Teljesen tanácstalan voltam nézése közben, és az vagyok még most is – ezt pedig csak részben írom az én kis korlátolt elmém befogadóképességének határai számlájára. Úgy gondolom, hogy bizony egy ilyen volumenű káosznál, egy ilyen történetben igenis illett volna megfogni a néző kezét menet közben, és szépen, lassan, érthetően elmagyarázni neki mi és miért is történik két és fél órán keresztül. Csak vélelmezem, hogy a feladatunk az volt, hogy a főszereplő tudatlanságát átérezvén, magunk is vele együtt fedezzük fel az inverz világ működését – de valahol az autópályás rablás után a néger srác egyszerűen faképnél hagyott minket megfulladni abban a világban.

S ha már inverz világ… tudom, hogy a nézők nagy többségének ez bámulatosan új ötlet volt, ám mi itt, a Filmfórumon a Tenet mindkét fontos összetevőjét láttuk már más mozgóképben – maximum azok keverése, az abból származó (amúgy zseniális) következmények voltak újak. Az inverz világ feltűnt a méltatlanul mellőzött Upside down című sci-fiben, a visszafelé megélt időutazás pedig az A Hold árnyékában című mozi meglepetésfaktora volt – e tekintetben Nolan nem tett mást, mint két másik remek ötletet gyúrt egybe. Ezzel persze nem akarom elvitatni a Tenet nagyszerűségét, hisz ugye eleve a nolani életmű nagymértékben épül a hasonló gondolatokra, csupán azt akartam ezzel mondani, hogy pl. ezzel a két másik filmmel a zsebemben icipicit máshogy álltam a dolgokhoz, picit volt viszonyítási alapom, Nolan mit képzelt máshogy. Azonban úgy gondolom, nem szabadna ennyire „önfejűen” írni és rendezni, amiben is az önfejűség abban nyilvánul meg, hogy én, az író-rendező tudok mindent, teljesen képben vagyok azzal, honnan, hova akarok eljutni, a nézőkről meg feltételezem, hogy mindazokból a minimális információkból, amiket csak úgy mellékesen elmondok út közben, bírnak követni.

Eleve már a cím is egy rejtély. Én legalábbis nem emlékszem, hogy bármikor is a mozi folyamán bármi utalást tettek volna arra, hogy mi is az a szó, hogy tenet, meg hogy az hogy nyit ki ajtókat (milyen ajtókat  ???). Találtam egy képet ma a wikin, hogy valami kőtáblán szerepelt ez az operás nyitójelenetben, de végül is fogalmam sincs, mi ez, és hogy képes arra, amiről azt sem tudom, mire képes. S ha már a nyitójelenetnél tartunk: számomra már az teljes káosz volt, egyáltalán nem értettem, ki mit és miért is akart, hogy kerültek oda a CIA legények, mi volt a céljuk az egésszel, stb… s hiába a mozi vége, azon kívül, hogy az operában volt a „végtelen kövek” egyike, az egész nyitányra úgy különösebb magyarázatot én nem kaptam. Aztán a következő – amúgy ámulatba ejtő – jelenetsor az a bizonyos lőgyakorlat volt, a fegyverbe visszarepülő golyókkal… na viszont, annak, így, ebben a formában semmi értelmét nem láttam, különösen az egész történet ismeretében. Tök elmerültem volna a magyarázatban, már ekkor tűkön ülve vártam a varázslatot, hogy Nolan az általa felépített és kigondolt világ működésének alapjait mindenki számára érthető módon lerakja… de nem.

Helyette tényleg egy órára elmegyünk egy soha véget nem érőnek tűnő, fura szerelmi kapcsolattal megfűszerezett titkosügynökös filmre, amiben úgy néz ki, hogy megint csak épp a főszereplő és a néző a legidiótább, legtudatlanabb szereplő: önmagában is gond lett volna a szinte hopponáló karakterekkel, a temérdeknyi kihagyott idővel, ami az események között telik el… de egy Nolan filmben ez számomra fájó volt. És igen, a Batman 3 épült föl hasonló elemekből... annyira nagyvonalú, annyira fényképszerű az egész dramaturgia ebben az órában, hogy számomra is kínos volt picit nézni. És nem, még csak nem is az orosz pár kapcsolata miatt, hanem mert egyszerűen nem éreztem azt, hogy egyik (akció)jelenet a másikból következik… ráadásul itt úgy-jár kel mindenki a világban, mintha tényleg csak egy ajtót nyitna ki a Föld egyik oldalán, aztán hopp, már Szingapúrban, Vietnamban vagy Osloban van. Az egész képrablásos, beépülős sztori kínosan együgyű – és minden perce értékes időt rabol el attól a sztoritól, amit az ominózus lőtéren felvezettek (aztán amiről kiderül, hogy tulajdonképp csak zavaros képek kapunk okos történet helyett).

Számomra az autópályás rablástól vált igazán élvezetessé a Tenet. Ugyan addig sem volt rossz – talán csak átlagos –, sőt addig még képben is voltam, de a fordulópont a kütyü megszerzése, illetve utána, a fordító utáni eseménysor volt. Az államat kerestem a földön a hátrafelé repülő madarak és a hátrafelé menő hajó látványán – sőt, az alig 10 perccel korábban bosszantóan idiótának tűnő tolató autó jelenléte is teljesen más megvilágításba került. Egyszerűen ez a belépő, így, ebbe az inverz világba a film (s talán Nolan egész életművének) legjobb 10 perce, reggel is, mikor mentünk kocsival suliba, azon járt az agyam, milyen lenne most akkor az időben visszafelé autózni. Úgy, hogy nekem ugye előre megy az idő, legalábbis én úgy érzem, de minden más, az egész környezetem visszapörög… ez qrva jó. És ez még talán érthető és követhető is – ellentétben azzal, ami ez után következik. Nolannál ugyanis szerintem itt gurult el a gyógyszer, a kisfiú beszabadult a játékboltban és elkezdett játszani kedvenc tér-idő játékával… a mi rovásunkra (ld. még Interstellar vége és Dunkirk). Már az újbóli repteres buli sem egyszerű (amúgy, tutira tudtam, hogy ki kivel verekszik már korábban is), de aztán a film végi csata… na, az az igazi káosz. Itthon próbáltam elmagyarázni, milyen is az, amikor a két szembenálló csapat mindegyikének van egy inverz és egy normál osztaga, ami ütközetben az egyik lövedék egyiküknek épp becsapódik, míg a másiknak épp eltűnik… nem sok sikerrel. Persze, ez az egész szintúgy zseniális, biztos, Nolan alaposan átgondolt mindent, de én egyáltalán nem éreztem jól magam attól, hogy nem tudom, kivel és hol vagyok. Mintha csak az A holnap határa csatájában lettem volna… Elemeiben, részleteiben szenzációs és feledhetetlen a Tenet ezen szakasza, de egészében nézve bizony az értetlenég uralta az elmémet.

Pláne, ha hozzáadjuk, hogy tulajdonképp most akkor mi is volt az egésznek a célja. Ha eltűnődünk azon, hogy az antagonistánk egy baromság (dögöljön meg a szomszéd tehene is??) miatt csinál mindent, hogy a jövő akkor is most mit akart a nagypapa-paradoxonnal, hogy akkor most hogyan is lesz a néger srác majd a vezér és ha úgy lesz, akkor Pattinson karaktere, Neil mikor is találkozik vele (ezek szerint ő majdnem folyamatosan inverz??) – nos, akkor a mozi minden erénye mellett azt kell éreznünk, hogy az egész egy hatalmas bűvésztrükk. Egy nagy, színes lufi, amit ural részben a tudatlanság okozta bizonytalanság és érdeklődés, részben meg az elképesztő alapossággal kidolgozott képi világ. És minél távolabbi a bemutató ideje, minél többet agyalok rajta, annál inkább azt érzem, hogy egy nagy, színes és látványos semmit láttam, aminek ha van is története és mondanivalója, ha volt valaha is szándéka bármi kohéziót csempészni az események közé, azt Nolan nagyon mélyen elrejtette a filmben. A klímaváltozás és az emberiség által felélt jövő ez esetben ugyanis kevés az üdvösséghez, itt, most, ilyen közegben több kellett volna – vagy csak szimplán megmutatni az ok-okozati összefüggéseket.

Minden mást csak dicsérni tudok. A látvány parádés, az egyes akciószcénák bámulatosak. Maga az inverzitás ötlete, és ahogy az meg van csinálva, az zseniális, s nekem a színészekkel sem volt bajom. Annak ellenére, hogy ez nem egy szimpla időhurkos film, nagyon tetszettek az időutazásos játékok a filmben - pl jacht és vízbe ugró nő - (még néha a Triangle is beugrott), remek volt a film feszültségkeltő zenéje is. Az Eredet komplexitásán messze túlmutató, tényleg qrva jó ötletekre épít az egész, parádés jelenetek egész sorával: részleteiben szinte hiba nélküli film a Tenet, ami szimpla akciófilmként is bőven megállja a helyét. Kár, hogy elveszti a kapcsolatot a nézőjével… az ugyanis nem lehet koncepció, amit állítólag a rendező nyilatkozott nemrég: szeretné, ha az emberek úgy jönnének ki a filmről, hogy fogalmuk sincs, mit láttak. Ahhoz számomra továbbra sem fér kétség, hogy Nolan önmagában zseniális író, direktor, de el kéne gondolkodnia azon, hogy tudja elméjének szenzációs tündöklését érthetően megjeleníteni. Sajnos a Tenet első nézésre csupán egy parasztvakításnak tűnik, rengeteg dramaturgiai fellengzősséggel és nagyvonalúsággal. Másodjára, mikor már majd talán tudok figyelni a részletekre is, biztos jobban megértem én, is, addig azonban nincs szívem többet adni rá, mint





80%




.

R2-D2 írta:

.
Tenet

„Ha csak lineárisan tud gondolkodni, el se induljon…”

S ha már inverz világ… tudom, hogy a nézők nagy többségének ez bámulatosan új ötlet volt, ám mi itt, a Filmfórumon a Tenet mindkét fontos összetevőjét láttuk már más mozgóképben – maximum azok keverése, az abból származó (amúgy zseniális) következmények voltak újak. Az inverz világ feltűnt a méltatlanul mellőzött Upside down című sci-fiben, a visszafelé megélt időutazás pedig az A Hold árnyékában című mozi meglepetésfaktora volt – e tekintetben Nolan nem tett mást, mint két másik remek ötletet gyúrt egybe.

Nekem is eszembe jutott közben az Upside Down, de szándékosan nem írtam bele az írásomba, hogy magadtól találhasd meg ezt a kapcsolódási pontot   .

R2-D2 írta:

Eleve már a cím is egy rejtély. Én legalábbis nem emlékszem, hogy bármikor is a mozi folyamán bármi utalást tettek volna arra, hogy mi is az a szó, hogy tenet, meg hogy az hogy nyit ki ajtókat (milyen ajtókat  ???). Találtam egy képet ma a wikin, hogy valami kőtáblán szerepelt ez az operás nyitójelenetben, de végül is fogalmam sincs, mi ez, és hogy képes arra, amiről azt sem tudom, mire képes.

Teljesen véletlenül találtam rá a magyarázatra a neten, egy kommentben, mert persze furcsa volt a cím, de annyira nem érdekelt, hogy rá is keressek.
A "TENET" egy latin nyelvű, középkori palindrom része, aminek az 5x5-ös elrendezése miatt mind a négy irányból olvasva ugyanazt a szöveget adja:



Ebből a SATOR az orosz fickó neve, az OPERA ugye adja magát, a ROTAS az idő kerekeként került be gondolom, az AREPO-nak meg elvileg eredetileg sincs értelme... de ez nem jelenti azt, hogy nem is volt soha .
Nagyon lazán értelmezve lehet, hogy ez az öt szóból álló mondat az, amit ma úgy ismerünk, "Ki mit vet, úgy arat".

R2-D2 írta:

És nem, még csak nem is az orosz pár kapcsolata miatt, hanem mert egyszerűen nem éreztem azt, hogy egyik (akció)jelenet a másikból következik… ráadásul itt úgy-jár kel mindenki a világban, mintha tényleg csak egy ajtót nyitna ki a Föld egyik oldalán, aztán hopp, már Szingapúrban, Vietnamban vagy Osloban van. Az egész képrablásos, beépülős sztori kínosan együgyű.

Ez is stimmel, de ezt sem akartam leírni. Én is azt éreztem, hogy itt most baromira meg kéne hatódnom attól, hogy Nolan TÉNYLEG beletolt egy Boeinget egy épületbe, és hogy hűha, ez micsoda heist, de ehelyett csak a látványt láttam, meg hogy egy rajz meg egy picsa miatt milyen ostoba és felesleges ez a cécó. Olyan volt, mint a Star Wars VIII.-ban a kaszinós rész, ami fél óra majdnem felesleges időhúzás, aminek az eredménye három pittyenés...  

R2-D2 írta:

Számomra az autópályás rablástól vált igazán élvezetessé a Tenet. Ugyan addig sem volt rossz – talán csak átlagos –, sőt addig még képben is voltam, de a fordulópont a kütyü megszerzése, illetve utána, a fordító utáni eseménysor volt. Az államat kerestem a földön a hátrafelé repülő madarak és a hátrafelé menő hajó látványán – sőt, az alig 10 perccel korábban bosszantóan idiótának tűnő tolató autó jelenléte is teljesen más megvilágításba került.

Nekem ez volt az egyik legmeglepőbb jelenet, hogy az autót, aminek a motorháztetején pattant egyet a táska, azt is a Főhős vezeti. Egyszerre örültem annak, hogy ennyire, tényleg másodpercekre meg van szerkesztve a cselekmény, hogy ki mikor hol van. Másrészt ebben a jelenetben láttam meg a legnyilvánvalóbb bizonyítékát annak, hogy Nolan megint egy teljesen zárt világot teremtett, ahol csak az önmagában záródó világ a lényeg, egyedül az számít, és a külvilág még csak nem is létezik.  

R2-D2 írta:

Pláne, ha hozzáadjuk, hogy tulajdonképp most akkor mi is volt az egésznek a célja. Ha eltűnődünk azon, hogy az antagonistánk egy baromság (dögöljön meg a szomszéd tehene is??) miatt csinál mindent, hogy a jövő akkor is most mit akart a nagypapa-paradoxonnal, hogy akkor most hogyan is lesz a néger srác majd a vezér és ha úgy lesz, akkor Pattinson karaktere, Neil mikor is találkozik vele (ezek szerint ő majdnem folyamatosan inverz??)?

A "jövő" szerintem annyit akart a nagypapa-paradoxonnal, hogy "tiszta lappal" tudjon indulni, és ebbe ők ne dögöljenek bele. A nagypapa-paradoxon ugyanis egyfajta "garancia" arra, hogy még ha valaki vissza is megy megölni a saját nagyapját, ettől ő maga nem tűnik el, hiszen akkor nincs, aki megölje a nagyapját.
Szerintem ez is egy kapocs, egy eleme a Nolan-univerzumnak, amiben mondjuk a jövő az, amilyen a Csillagok közöttben volt, csak nem egy utolsó űrutazásra fordították a megmaradt energiájukat, hanem az "időfordítóval" a múltban keresték a megmenekülésük kulcsát. De mert itt is előkerült az a verssor T.S. Eliottól, amit már többször idéztem neked is "Így ér véget a világ; nem bummal, csak nyüszítéssel...", még azt is el tudom képzelni, hogy kiegyeztek volna azzal, hogy legalább bummal legyen vége...  
Pattinson karaktere szerintem nem inverz, csak elég sok időt tölött ahhoz inverzként valahol -akár éveket, akár egy olyan konténerben, mint amilyenben "visszamentek" Osloba-, hogy minden előtt térhessen vissza.
Az egyébként a kedvenc mondatom volt a filmből, hogy "Nem én dolgozom magának, hanem mindketten nekem dolgozunk"   .

R2-D2 írta:

Nos, akkor a mozi minden erénye mellett azt kell éreznünk, hogy az egész egy hatalmas bűvésztrükk.

Ez volt az a gondolat, amire eszembe jutott, hogy Nolan kezd "elshyamalanosodni"... Harminc éve igazából mást sem csinál, csak ilyen bűvésztrükköket, aminek valamilyen formában mindig az idő a kulcsa, és mostanra kezd kicsit ellaposodni a csavar. Eddig mindig tudott valami olyat hozzátenni a filmjéhez, hogy ez ne tűnjön fel, de most nem...


.

.
Tenet

Niwrok írta:

R2-D2 írta:

Eleve már a cím is egy rejtély. Én legalábbis nem emlékszem, hogy bármikor is a mozi folyamán bármi utalást tettek volna arra, hogy mi is az a szó, hogy tenet, meg hogy az hogy nyit ki ajtókat (milyen ajtókat  ???). Találtam egy képet ma a wikin, hogy valami kőtáblán szerepelt ez az operás nyitójelenetben, de végül is fogalmam sincs, mi ez, és hogy képes arra, amiről azt sem tudom, mire képes.

Teljesen véletlenül találtam rá a magyarázatra a neten, egy kommentben, mert persze furcsa volt a cím, de annyira nem érdekelt, hogy rá is keressek.
A "TENET" egy latin nyelvű, középkori palindrom része, aminek az 5x5-ös elrendezése miatt mind a négy irányból olvasva ugyanazt a szöveget adja:



Ebből a SATOR az orosz fickó neve, az OPERA ugye adja magát, a ROTAS az idő kerekeként került be gondolom, az AREPO-nak meg elvileg eredetileg sincs értelme... de ez nem jelenti azt, hogy nem is volt soha .
Nagyon lazán értelmezve lehet, hogy ez az öt szóból álló mondat az, amit ma úgy ismerünk, "Ki mit vet, úgy arat".

Ezt találtam én is, de ez nem magyaráz meg semmit semmiféle ajtókról... amúgy meg... azért illett volna ezt is kicsit többet mutatni, említeni, kifejteni. Ilyenekre mondtam, hogy Nolan fejében ugyan ott lehet minden, de nem foglalkozik azzal, hogy a tudását másnak is átadja.

Az AREPO, ahogy írtam is neked, meg a spanyol(?) képhamisító neve volt - de hogy ez is utólag, netes kutatás után derüljön ki???

Amúgy, ha már elovastam a linkelt wikit, nekem inkább az alábbi anagramma passzol a filmhez:

O PATER, ORES, PRO AETATE NOSTRA (Ó, Atya, imádkozz korunkért!)

Idézet :

A "jövő" szerintem annyit akart a nagypapa-paradoxonnal, hogy "tiszta lappal" tudjon indulni, és ebbe ők ne dögöljenek bele. A nagypapa-paradoxon ugyanis egyfajta "garancia" arra, hogy még ha valaki vissza is megy megölni a saját nagyapját, ettől ő maga nem tűnik el, hiszen akkor nincs, aki megölje a nagyapját.

Igen, ez egy tök érdekes elmélet, ami a Darkban is feltűnt: ha visszamész a múltba és megváltoztatsz valamit, a jövő - kvázi a te múltad nem tűnik el, mert az már megtörtént. A jövő a te múltad...  

Idézet :

Szerintem ez is egy kapocs, egy eleme a Nolan-univerzumnak, amiben mondjuk a jövő az, amilyen a Csillagok közöttben volt, csak nem egy utolsó űrutazásra fordították a megmaradt energiájukat, hanem az "időfordítóval" a múltban keresték a megmenekülésük kulcsát. De mert itt is előkerült az a verssor T.S. Eliottól, amit már többször idéztem neked is "Így ér véget a világ; nem bummal, csak nyüszítéssel...", még azt is el tudom képzelni, hogy kiegyeztek volna azzal, hogy legalább bummal legyen vége...  

Ez így lehet, ez oké. Nolannál ez nagyon bekattanhatott..

Idézet :

Pattinson karaktere szerintem nem inverz, csak elég sok időt tölött ahhoz inverzként valahol -akár éveket, akár egy olyan konténerben, mint amilyenben "visszamentek" Osloba-, hogy minden előtt térhessen vissza.

Lehet, de ennek így, túl sok értelme nincs. Vagyis magyarázatként pont van, de ha belegondolunk, hogy fizikailag mindez hogy lehet (évekig konténerben??? Vagy maszkban kinn a visszafelé repülő madara közöt??), ráadásul eléggé céltalan és elfecsérelt időnek ( ) is tűnik. Amúgy: az inverz világban fiatalodsz is??

Ja, és a haverom feltette a kérdést, ami menet közben nem is jutott eszembe: ha az idő visszafelé megy,a ttól még miért fagyaszt a tűz???  



.

.





A nagy pénzrablás S1-2




Most írhatnám azt, hogy azért írok a sorozat első két évadáról egyben, mert tudtam, hogy eredetileg ez egy évad volt – csak a Netflix újravágva kettébontotta… de akkor hazudnék. Az igazság az, hogy fogalmam sem volt erről, csak közben találtam rá a wikin erre az információra, sokkal inkább az időhiány az, ami az összevont értékelésre kényszerített. Egyben látva a két évadot persze tök logikus és egy zárt rendszer az egész, tényleg így a jó, ahogy Álex Pina eredetileg leforgatta, tényleg így van a történetnek értékelhető eleje és vége – a 13-ik rész utáni megszakítás cliffhangernek elmegy ugyan, de picit meg is bontja az egységet. Azt az egységet, amit én mostanában egyre több nem amerikai sorozatban fedezek fel, ami miatt ez a spanyol alkotás is kiemelkedik a tucat közül: némi hollywoodiasodás mellett ízig-vérig európai az egész, alaposan megtervezett és átgondolt cselekménnyel, és egy olyan zseniális ötlettel, ami miatt szinte az első perctől fülig ért a szám. Nem fogok spoilerezni – élje át mindenki maga a meglepetést – elég, ha annyit mondok, hogy itt bizony a bankrablók bemennek a bankba, de alig egy óra után a páncéltermekben talált pénzt kiszórják az utcára… mert arra kvázi nincs is szükségük. Egy sokkal nagyobb és komplexebb tervük van, aminek célja, hogy 10-11 napig benn tudjanak maradni az épületben, hogy onnan a terv szerint 2,5 millárd euróval távozzanak.

Van egy kis csapat, 6 férfi és 2 nő, akiket egy bizonyos Professzor nevű jóember szed össze: a sorozat elején épp egy szimpatikus, ámde balhés csajt ment ki a rendőrség karmai közül. Ő lesz Tokio, a narrátor, aki kvázi elmeséli a rablás történetét, akin keresztül bejutunk a történetbe – és a bankba (ami nem is igazából bank, de ez is legyen meglepetés) – illetve megismerjük a csapat többi tagját. Egyébként sok tökölés nincs, rögtön a rablással kezdünk, a 8 Dali maszkos, városnevű támadó elfoglalja az épületet, 67 túszt ejtve: ráadásul szabályosan magukra hívják a rendőröket, hogy minél nagyobb nyilvánosságot kaphassanak. Egy gigászi mesterterv része minden, amit a Professzor dolgozott ki, aki pontosan kiszámolta a hatóságok reakcióit az eseményekre, s miután azt is tudta, hogy az adott időpontban az angol nagykövet lánya is az épületben lesz, épp ezért is a behatolás helyett tárgyalásra kényszerül a hatóság – pláne úgy, hogy a túszok is rögtön az elején álarcot kapnak, így a kommandósok nem merik megtámadni majd őket…

Oldalakon át részletezhetném, milyen zseniális az egész alapötlet, mennyire is jó a Professzor terve, mennyire is élvezetes a csapat sokszínűsége, milyen kiváló és előre eltervezett, sorozat szempontjából nagyszerű fordulatokat látunk – és nagyon sokáig mennyire is élvezetes és földön jár az egész. Elég sokáig érzi azt a néző, hogy ez akár meg is történhetne, jó pár epizódnak el kell telnie ahhoz, hogy az ember először felhúzza a szemöldökét az eseményeken. Mert az például, ahogy a kapálódzó, álfegyveres túszt a zsaruk rablónak nézik és rálőnek, az zseniális, az viszont már kevésbé tetszett, hogy utána, lőtt sebbel, frissen műtve a jóember úgy viselkedik, mintha nem is lenne sérült. Ez igaz amúgy a másik lőtt sebes karakterre is… a legnagyobb baj talán, hogy a rendező folyamatosan kiírja nekünk, mikor is járunk, a rablás hányadik órájában – ha ez nem lenne, talán át lehetne siklani az ilyenek felett (a lendület visz magával), de így egy idő után zavaró. Az is tök logikus, hogy a terv félrecsúszik (hisz e nélkül nem lenen sorozat), viszont az idő előrehaladtával egyre nagyobb hülyeségeket csinálnak a karakterek – a Professzorukkal az élen. A holywoodiasodás sajnos pont olyan jelenetekben nyilvánul meg, amire egy spanyol sorozattól nem várna az ember: a terv agyát egyre szorultabb helyzetekbe küldik az írók, amikből egyre hiteltelenebb módokon mentik is ki… Niwrok után szabadon azt mondhatnám, hogy a mágikus véletlen helyett itt mágikus balfaszságot látunk néhány karaktertől azért, hogy a Professzor szabadulhasson.

Aki amúgy egy zseniális figura. Nézés közben eszembe jutott a jó pár évvel ezelőtt látott The Following című sori antagonistája, ő volt még, aki hasonlóan megtervezett mindent – viszont ő sosem csinálta volna azt, amit Salva (ez a Prof neve) itt. Legalábbis kétlem (és ezt icipicit dramaturgiai hibának tartom), hogy egy ennyire megtervezett és percre pontosan kidolgozott rablás közben a kinti segítőnek, aki kamerákon keresztül folyamatosan figyeli a benti eseményeket, aki a megbeszéltek szerint 6 óránként ellenőrző hívást indít a rablókkal – hogy kölcsönösen tudassák egymással, minden oké – szóval hogy ez a zseni hogy képes beleszeretni a nyomozás vezetőjébe, Raquelbe. Kockáztatva ezzel mindent, de szó szerint mindent: az benn volt a tervben, hogy esetleg a nyomára bukkannak, de hogy mindezt ő saját maga idézi elő, hogy egy „Egy ágyban az ellenséggel” szituációba kormányozza magát… nos, az fura és idegesítő volt látni. Aztán lehet, hogy ez még nagyobb terv része, majd meglátjuk… a fasziból kinézem. Egyébként a sorozat igazán izgalmas jelenetei mind hozzá kötődnek (egy kibaszott szemüveges nindzsa ), ráadásul ugye azok a bizonyos flashbackes jelenetek is, mikor a kis csapat összekovácsolódását és a rablás megtervezését, kvázi egy oktatást látjuk, azok is mind a Professzorhoz kötődnek. Itt jegyzem meg, hogy qrva jól vannak beépítve a történetbe ezek a jelenetek – ahogy amúgy a narráció is – dramaturgiailag hibátlan az összhang a jelen idejű rablás és a visszaemlékezések között.

S ha már visszaemlékezések: egészen kiváló hangulata van a vidéki birtokon történteknek (s milyen zseniális helyszín lesz ez az évad végére!!), az a bizonyos csapatépítő feeling nagyon átjön. Az is jó, ahogy gyakorlatilag mindenki megkapja a saját 15 percét, minden karakterre jut idő – és pont ebből kifolyólag sokkal érdekesebb és helyenként megdöbbentőbb mindaz az átalakulás, ami a bankon belül történik néhány karakterrel. Ugyanis a heist mozi, amellett, hogy amúgy egy nagyszerű thriller, tökéletesen bemutatja, hogy egy ideális, bár alapból kicsit kockázatosan összerakott csapat az ideális és eltervezett helyzetből kilépve hogy bomlik szét, hogyan is okoznak a külső problémák belső harcokat. Mintha csak egy munkahelyi közösséget látnánk: amíg fut a szekér, addig mindenki boldog, aztán amikor jönnek a bajok, akkor éleződik a feszültség… itt meg aztán abban az egy hétben, amit az első két évad felölel, vannak bajok bőven. De nem csak a rablókra vonatkozik mindez: az A nagy pénzrablás remekül ábrázolja az emberi sokszínűséget, igazi kis pszichológiai tanulmány – legyen szó akár a szarkavaró igazgatóról, akár az elkényeztetett nagykövetlányról, a tanárnőről, vagy épp arról a csajról, aki a saját vélt túlélése érdekében összefekszik a bankrablóval. De van itt Stockholm szindróma, ami mégsem az, apa-fia drámája, szerelem a rablók között, egy zseniálisan kidolgozott árulásos játék, no meg nem kevés bekattanás és hatalmi harc egymás között. Amolyan alternatív családi kör, amiben a család ezúttal 8 rablót és 67 túszt jelent… és ez még nem minden: ennek szűkített változata a kinti sátor játszmája: a rendőrség, a nemzetbiztonság és a média között, hasonló szerelmi keszekuszasággal és hatalmi villongással. Egy nyomozóval, akibe szerelmes a társa, akinek az anyja meglehetősen zavart, aki beleszeret a főrablóba, de távoltartási végzése van ex férjével szemben, aki nem mellesleg helyszínelő. Egy nemzetbiztonsági fickóval, aki az első perctől kezdve irányítani akar, aki simán lerohanná az épületet, s akit csak egy túsz érdekel igazán – s akinek majd személyes ügy lesz az akció sikere vagy sikertelensége.

Kegyetlen jó minden, a karakterek, drámák (veszteség nélkül nincs rablás) maga a rablás precizitása, a TERV, a Professzor zsenialitása, az egész spanyol környezet. Természetesen spanyolul kell nézni (egyik epizód véletlenül angolul indult el, majdnem elsírtam magam), egy Spanyolországban játszódó, spanyol sorozatot vétek más nyelven próbálni. Itt említem meg azt is, hogy szinte az egész évadot végigkíséri a Bella Ciao című dal (jó okkal), ami nekem gyerekkori kedvencem, leszarom, mit jelent és kinek mit jelentett anno – a zánkai tábortűz mellett szerettem meg, s nagy élmény volt most, hogy kvázi ez lett a sorozat egyik zenéje. És bizony, annál az egy pontnál, amit Tokio is úgy említ, mint az utolsó boldog pillanatuk a bankban, mikor ezt éneklik – nos, rám is átragadt az eufóriájuk…. ami eufória aztán az egész évadra kitartott. Mert ugyan nyilvánvalóan  vannak hibái a sorozatnak, amik részben tipikus sorozathibák, részben pedig olyan hülyeségek, amiket a karakterek saját életük nehezítésére csinálnak, de az egész (két évad) roppant szórakoztató és izgalmas. Oldalakat lehetne még írni erről a két évadról, ki a kedvencem, mik a kapcsolatok, hova vezet az egész - de kell némi muníció a folytatásra is, úgyhogy mára ennyi...  Még szerencse, hogy nem kell várni a következő évadokra (s talán a következő írásra sem). 




80%




.

.






A nagy pénzrablás S3-4





Egy biztos. Innentől kezdve soha nem tudok bizonyos városokra az adott nevezetességeik, egyéb ismertetőjeleik alapján gondolni… a La Casa de Papel után ha azt hallom, hogy Tokio, Berlin, Nairobi, Rio, Oslo, Helsinki, Palermo, Denver, Moszkva, Marseille, Lisszabon, Stockholm, Manila vagy Bogota, nekem először azok az arcok fognak eszembe jutni, akik itt a városneveket megszemélyesítették. Magáról a sorozatról pedig – még ha icipicit kritikusabban is éltem meg az első két évadát –, ezután a dupla etap után azt mondhatnám, hogy az idei év legjobbját láttam …ha nincs az a fránya Dark, ugye…

Ez egyszerűen tökéletes volt. A heist műfaj – és a forgatókönyvírás – egyik csúcspontja, egy olyan történet, ami egyszerre végtelenül szórakoztató, izgalmas és bizony helyenként drámai is. Olyan pillanatokkal, amiket a felhígult mai filmes kínálatban egyre ritkábban él át az ember, olyan jelenetekkel, karakterekkel, amik miatt érdemes (egyre inkább) sorozatokat nézni. Soha nem fogom elfelejteni azt, ahogy megérkeznek Madridba, ahogy bejutnak az aranyhoz, ahogy az egyik karakter kimegy a két piros dobozzal az épületből – s mi miért nem történik akkor –, az RPG-s jelenetet, de azt sem, amikor a Professzor elterelése működésbe lép. De ugyanúgy örökké emlékezni fogok a terhes rendőrnőre, a banki biztonsági szolgálat vezetőjére, vagy az előző helyszín igazgatójára… a mostani csapat tagjairól meg nem is beszélve. És bizony azokat az érzelmes pillanatokat sem feledem, amikből rendesen kijutott az évadban: legyen szó akár a lövésről az ablakon keresztül, vagy a srác megérkezéséről (ott végig azt hittem, lelövik), a háború bejelentéséről, vagy arról a cliffhangerről, miben eldördül az a két lövés és elvesztünk egy karaktert…

Egyébként a harmadik és a negyedik (és majd a záró, ötödik) évad ugyanúgy egy kerek egészet alkot, mint az első kettő – csak most főhőseink a Spanyol Jegybankba mennek be rabolni, s bár rablásuk első számú célja egyikük kiszabadítása, ha már ott vannak, elvinnék a spanyol állam egy helyre összegyűjtött aranytartalékát is (amit amúgy ők vitettek oda, évekkel ezelőtt). Az előző rablást nem kevés veszteséggel túlélő csapat az ellopott egymilliárd eurójából szigorú szabályok között, de viszonylag szabadon éli világát: párokba osztva, de gondosan megtervezve a menekülési útvonalakat is. Három évig nincs is semmi gond, sőt a korábbi ősellenségek is gond nélkül egymásra találnak, mígnem egyikük megszegi a szabályokat, aminek súlyos következménye lesz. Az csak egy dolog, hogy elkapják, de aztán olyan kínzásnak vetik alá, amibe majdnem belehal – a többiek pedig a vészes hírre összejönnek, hogy a Professzor vezetésével valahogy kiszabadítsák a foglyot. Itt jegyezem meg (ami amúgy meglehetősen hangsúlyos szerepet is kap a történetben), hogy az A nagy pénzrablás ezúttal sokkal komolyabb témákat is beemel motivációként és háttérként a történetbe, mint előzőleg: gondoljunk csak akár arra a bizonyos titkos állami kínzásra, aztán az államtikok kiszivárogtatásának veszélyére , vagy akár arra, hogy néhány Dali maszkos bűnöző hogy tud a nép kedvence lenni és hogy tudja a Professzor vezetésével az állam ellen fellépő Felkelők képét kialakítani magáról. Bámulatosan meg van írva és ki van dolgozva minden, és bizony ismét csak elérik az alkotók, hogy szinte az első percektől kezdve a betörőkkel vagyunk – mert hát ki ne akarna a nézők közül lecsippenteni néhány száz kiló aranyat abból a sokból, ami a bankban van, vagy ki ne akarna súlyos korrupciós titkokat nyilvánosságra hozni. Már az első két évadban is eléggé közel hozták hozzánk a karaktereket, de itt rátettek egy lapáttal az alkotók: legyen szó akár a régiekről, akár az újakról, szinte mindenkit lehet kedvelni valamiért.

Engem már az első epizód elvarázsolt, tök jó volt látni azt a felhőtlen boldogságot, amik a párok átéltek – éveken át a rablásuk után. Külön jó volt, hogy ezzel szembe állították Arturito karakterét, először nem is tudja hova tenni a néző az egészet – de aztán később milyen fontos szerepe lesz mindennek. Beszarás a madridi belépő, és tök hiteles a jegybank elfoglalása is: ráadásul abba se nagyon lehet belekötni, hogy honnan szedtek ezt-azt – elég pénzt raboltak ahhoz, hogy mindenük meglegyen. Aztán, ahogy a Terv kibomlik, amik és ahogy történnek, attól néha az állam leesett: bármennyire is tudtam, hogy nem helyes, képtelen voltam a rendőröknek szurkolni a Professzor és a Terv ellenében. Qrva jó minden, qrva jó, ahogy megint felborul az egész, ahogy egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy bár hiába egyesül a csapat, ez a küldetés nagyobb eséllyel végződik halállal, mint bármi más az életükben. Szomorú, ámde borzongatóan szenzációs volt látni a Professzor összeomlását – majd talpra állását – mint ahogy a flashbackekből visszafejtve megismerni, mi is ez az egész és mik is a buktatói. Nagy örömömre mindenki szerepel a sorozatban, olyan is, aki már nem lehetne közöttünk, sőt egyikük rohadt nagy szerepet kap a háttér történetben. Az egész flashbackes szerkezet – az előző évadokhoz hasonlóan – tökéletesen illeszkedik bele a rablás történetébe, hol kibont karaktereket és kapcsolatokat, hol megmagyaráz döntéseket és eseményeket. Sőt, ahogy szorul a hurok és mennek félre az események, egyre nyilvánvalóbbá válik a múltból, hogy ez tulajdonképp nem is a Professzor terve, hanem Berliné (és Palermóé) – ez megint egy külön okos húzás, mert lehetőséget biztosít az íróknak arra, hogy a Professzor zsenialitását új szintre emeljék.

De ódákat tudnék zengeni az egész rablás lélektanáról, hogyan alakul át (ahogy amúgy az előző helyszínen is) a csapat hangulata, hogyan törnek felszínre a rejtett sérelmek, indulatok. Mit szülnek a titkok, amiket nem mondanak el egymásnak, a féltékenység, a hatalomvágy, a szerelem. Az, hogy Denver és Tokio meglehetősen instabil, azt tudtam, de van még a sorozatban és a csapatban egy hasonló kakukktojás – és akkor még nem beszéltem a szarkeverő és ellentéteket mesterien szítani tudó Arturitoról, illetve Gandiáról. Én mindkettőt simán agyonlőttem volna – no de akkor lehetne-e más a történet vége, mint halál? Mármint a bankrablók halála? S ha már lélektan. Az új, terhes rendőrnő is megérne egy külön bekezdést, az utóbbi idők egyik legnagyobb szemét karakterét láttam a képernyőt – az a pszihológiai játék pedig, amit az egyik elfogott rabbal folytat, az meg szenzációs. Annyira jól ki van centizve most minden, annyira sikeresen a hihetőség keretein belül maradtak az írók ezúttal, hogy ezúttal a sorozat egyetlen egy percében nem éreztem a korábbi elhollywoodiasodást. Végtelenül precíz, mesterien átgondolt és kiszámított, a feszültséget epizódról-epizódra fokozó sztori, teljesen letisztult, európaiasan hihető és tökéletes dramaturgia, zseniális csavarokkal és eseményekkel. Örülhet a világ, hogy igaziból nincs egy Professzor a Földön, aki el akarja lopni valahonnan a nemzeti aranykészletet.

S hogy ezek után miért és hogyan vesztett nálam pár pontot, százalékot a sorozat? Nos, nagyon egyszerű a válasz: minden remek összetevője ellenére túlságosan is rátelepedett az évad(ok)ra a manapság kötelezővé tett elfogadtatási kényszer a pc, ami esetünkben legalább három meleg karakter formájában nyilvánul meg, sőt, van egy átoperált férfink is, akiből nő lett. Nem azt mondom, hogy ez rá tud telepedni az egészre, kisebb mértékben simán el is viseltem volna, de az előtérbe tolt meleg karakterek, a Bumm, Bumm, Csaó, a férficsók majdnem kidobott a sorozatból. Értem én, hogy a karakternek motivációt kellett adni, s hogy miután a bankban, rablás közben nem lehet buzulni, mindezt a flashbackekben kellett erőltetni, de úgy gondolom, a kevesebb most több lett volna. Azt simán elfogadtam korábban, hogy XY buzi, de hogy ehhez most csatlakozott más is, sőt, egy korábbi karakter is részben az, az most sok volt. Bazzeg, ez nem az Oscar-díjra nevezett alkotás, simán ki lehetett volna hagyni az egész szálat és megmaradni a barátságnál…

Ha választani kéne, nem is igazán tudnék kedvenc karaktert megnevezni. Tokio és a Professzor is ugye az első évadok miatt alap, de most simán felnőtt melléjük Nairobi és Lisszabon is. Sőt, Helsinki és Bogota, de még Stockholm is kedvencem lett a harmadik-negyedik évadban – arról meg ne is beszéljünk, hogy pont egyikük miatt bizony a könnyem is kicsordult a végére. Már-már 24-szerű néma óra volt, ami történt, tudom, értem, hogy ilyen is kell egy történetben, de milyen igazságtalanság mindaz, amin szerencsétlen keresztülment… legszívesebben magam lőttem volna szét RPG-vel az egész nyomorult rendőri sátrat. Milyen szomorúan tudott szólni az a Bella Ciao is…

Mindegy, ez zseniális volt. Mindig van mit várni, de nekem most az ötödik évad van a várólistám csúcsán: mert azt senki sem gondolhatja komolyan, hogy az a sakk-matt ott a végén valóban lezárja a játszmát. Alicia – bármennyire is ügyes – kevés a Professzorhoz képest. Hozzá képest mindenki kevés – még Scofield is.





95%



.

.




Sputnik / Спутник




Ha valaki tudatlanul csak a címe alapján vetné rá magát erre a produkcióra, akkor akár joggal hihetné azt, hogy a zseniális Gagarin, Szaljut 7 és Űrséta triumvirátus után egy újabb orosz űrhajós sci-fibe csöppen, kvázi folytatva a dicső szovjet űrkutatás történelmének bemutatását. A valóság azonban az, hogy a Sputnik csupán első öt percében idézi meg az említett három filmet, utána végig a Földön játszódik, s sokkal inkább lehet párhuzamba állítani olyan mozikkal, mint mondjuk az A dolog, vagy az Élet, esetleg az Érkezés… és hiába írják máshol, én, magam részéről az Alient csak jóindulattal tenném be ebbe a sorba. A Sputnik a várakozásokkal (és az én várakozásaimmal) ellentétben egy sima, kis költségvetésű orosz sci-fi horror, amin azonban sem a kis költségvetés, sem az orosz mivolta nem látszik: simán megállja a helyét néhány amerikai produkció mellett, sőt, a fentebb említett 3 hollywoodi moziból kettőnél szerintem jobb is lett.

1983-ban járunk, az űrben a Sputnik űrhajó két tagú legénysége az előírt feladatát végzi, mikor is valami idegen entitással találkozik. Nem tudjuk mi az, nem látunk semmit, a következő képkockákon már csak a kazahsztáni leszállás következményeivel szembesülünk: csak egyikük éli túl a landolást,  Veshnyakovot (Pyotr Fyodorov) pedig súlyos sérülésekkel rögtön kórházba, illetve karanténba viszik. Mi, nézők ugyan sejthetünk dolgokat, de egészen a mozi egyharmadáig kell majd várnunk gyanúnk beigazolódására, miután a kissé lázadó, megszokottól eltérő módszerekkel dolgozó – és ezek miatt épp fegyelmi elé néző (1983, Szovjetúnió!!!) – pszichológusnő, Tatyana (Oksana Akinshina) elkezd foglalkozni Veshnyakovval egy titkos bázison. A nő nem hülye, képben is van az államhatalom működésével, de valahol szakmai kihívásnak is tekinti a kapcsolatot az űrhajóssal: ki kell derítenie, hogy az amnézia, amit a fickó produkál, vajon valós-e, és vajon mi történhetett ott fönn, az űrben velük… pláne, hogy ugye a társa olyan állapotban ér földet, amilyenben. S az sem véletlen, hogy Semiradov ezredes (Fyodor Bondarchuk), aki kimenti a korábbi munkahelye karmai közül, pont őt választotta: felületesen nézve a lány szokatlan módszerei talán segítenek felszínre hozni az űrhajós emlékeit, ám legalább ennyire motiválja talán a parancsnokot Tatyana kiszolgáltatottsága.

Ez nagyjából az alaphelyzet, innen jutunk majd el oda, és ahogy – nem kis megdöbbenésemre – szembesülünk az idegen lénnyel. Hogy ez honnan és hogyan kerül elő, az legyen meglepetés, én legalábbis icipicit meglepődtem a lény és a gazdatest viszonyán, életre kelésének következményein, az egész szituáción. Egyébként a kevés kritika is kiemeli a filmmel kapcsolatban, hogy milyen jó az a feszültség kezelés, amit a rendező a történet első felében művel: a bizonytalanság, a katonai bázis, mint környezet okozta nyomasztó légkör, az örökérvényű igazság, miszerint amit nem látsz, attól jobban félsz, remek hangulatot ad a mozinak. Tatyana „nyomozása” az elején még simán, pszichológus-beteg szinten is érdekes lenne, de az idő előrehaladtával, ahogy a nő (és mi, nézők is) egyre többet tud meg az események hátteréről, ahogy szembesül a lény valódi természetével és felhasználásának céljaival, egyre jobb és feszültebb jeleneteket eredményez. Nekem legalábbis nagyon tetszett az egész folyamat, ami során először majd kapcsolatot próbál kialakítani a lénnyel (ld. még Érkezés), majd ráébredve annak gyilkos természetére, próbál megszabadulni tőle. És igazából nálam itt sántít legjobban a Ripley/Alien párhuzam: sem a klausztrofób rejtőzködés, sem a nő harciassága nem hasonlítható össze az itt látottakkal. Talán csak az itt is – kissé közhelyesen – felhasznált hadászati cél, illetve a fegyver elpusztítására tett erőfeszítés az, ami összekötheti a két mozit – de valahogy itt, ebben a filmben, a hidegháború paranoiájában, az eredménykényszer árnyékában valahogy sokkal hihetőbbnek és életszerűbbnek tűnik minden, amit látunk. Hisz gondoljunk csak bele: az égvilágon semmi hihetetlen nincs abban a felvetésben, hogy a nyolcvanas években, egy titkos szovjet katonai bázison elítélteket (ráadásul a köz által is megvetett elítélteket) tápláléknak használtak egy űrbéli lény életben tartására… hogy aztán azt, kiismerve irányíthatóságának lehetőségeit, bevessék majd valami háborúban.

Természetesen semmi nem alakul úgy, ahogy azt az ezredesék eltervezik, természetesen Tatyana is hamarosan üldözötté válik – s természetesen kialakul valamiféle érdekes kapcsolat beteg és orvosa között. Persze, láttunk már ehhez is hasonlót, meg jó néhány dologban nem sikerült az oroszoknak sem átlépni a hollywoodi klisék határain, de összességében ebben a környezetben ez remek elegyet alkot. Néha a lövöldözést túlzásba vitték, néha bizony bántóan naivan használják a filmes sablonokat, de a Sputniknak van annyi gerince, van annyi eredetisége, hogy mindezek felett szemet lehet hunyni. Mert maga a háttér, a korrajz már önmagában is zseniális, mert többször is működik – főleg a lényhez köthető – meglepetésfaktor, de talán legfőképp azért, amit Veshnyakov fiának szálával tettek az írók. Olvastam, hogy másnak nem jött be a dolog, többen túl giccsesnek és feleslegesnek tartották, de szerintem zseniális húzás volt az, amit a kisgyerekkel műveltek. Csavarnak sem volt utolsó, ugyanakkor picit át is sikerült értelmeznie bizonyos karakter tetteit, jellemét és motivációit. S ha már itt tartunk. A Sputnyik egyik nagy erénye, hogy bár nincs telepakolva sztárokkal (még orosz mércével sem), szerintem minden szereplő nagyszerűen eltalált és megírt karakter, valamiért – legalábbis a történet bizonyos pontjáig – mindenkit lehet bírni valamiért. Tatyana ugye nem kérdés, a lázadó, kicsit a szovjet államhatalommal szemben álló, ámde nagy tudású orvos figurája, a történet pozitív főhőse az a karakter, akivel tudunk és kell is azonosulnunk. De ott van Veshnyakov, az űrhajós, akit egy idő után simán lehet sajnálni, aki akaratán és tudatán kívül került abba a helyzetbe, hogy egy idegen, vérszomjas lényt importált a Földre – s ott van az ezredes is, aki nagyon sokáig tetszeleg Tatyana védőszentjeként, aki kvázi kimenti a lányt az államhatalom karmai közül. Sőt, miután kiderül mit is művel ő valójában, még akkor sem lehet rá igazából haragudni – még ha egyértelműen is ő az antagonistája a mozinak – hisz részben olyan embereket dob prédának, akiket szinte magam is odadobnék, másrészt meg valahol érezni az ő tettein is a kiszolgáltatottság érzését. Nem azt mondom, hogy sajnálni kell, de ha belegondolunk az akkori rendszer működésébe, az ő figurája tökéletes leképzése a hatalmi viszonyoknak – és ez igaz akkor is, ha természetesen nem lett volna muszáj mindent úgy csinálnia, ahogy csinált. Ő nem egy tipikus, beteges amerikai antihős, sokkal összetettebb jellem annál.

Hogy horrorként – sci-fi horrorként – mennyire állja meg a helyét a Sputnik… nos, istenigazából arra sem lehet panasz. Magától a lénytől én nem féltem, azokkal a fülekkel inkább a Szörnyecskék 2 jutott eszembe róla, azonban kétségkívül van feszültség azokban a jelenetekben, mikor nem tudjuk, hogyan reagál a környezetére. Sőt, az ún. gore jelenetek is rendben vannak, az etetés kifejezetten véres, mint ahogy a kazahsztáni leszállás képei is azok. A díszlet, a már említett titkos bázis a maga minimalista, 80-as évekbeli stílusával nagyszerű hangulatfokozó – helyenként kellően nyomasztó – helyszín egy ilyen történethez. A szimbiózis, mint téma pedig egészen érdekes aspektust ad a látottaknak, és talán ez kicsit árnyalja is az országúton történő finálét – ami nekem amúgy első nézésre nem is jött be annyira. Megmondom őszintén, ha ott lett volna vége a filmnek kicsit keserűbb szájízzel emlékeznék rá, de aztán jött a gyerek és minden rossz érzésem elszállt. Az nagyot ütött…

Mindig is tudtam, hogy érdemes figyelni az oroszokra, az utóbbi időben egyre jobb filmeket csinálnak, s ebből a sorból nem lóg ki a Sputnik sem. Tény, hogy kell hozzá egy kis nyitottság – az eredeti nyelv+felirat kombó miatt is – nekem viszont, akinek alapból bejön a műfaj, mind a korszak, mind a nyelv jócskán hozzátett a moziélményhez. De továbbra is várom a következő űrutazásos alkotásukat, idegen lény és horror elemek nélkül…





80%  




.

.





Föld invázió / Аванпост





Az igazság az, hogy bármekkora dömping is van inváziós sci-fi terén, magam részéről mindig szívesen merülök el egy-egy új történetben: mindig érdeklődéssel figyelem, milyen úton-módon – és legfőképp miért – próbálják idegen lények leigázni bolygónkat. A cél legtöbbször ugyan megegyezik: az emberiség eltüntetése után új életteret keresnek maguknak a messzi világűr hódítói, ám az, hogy ezt hogyan próbálják elérni, az írók milyen eredeti ötletekkel rukkolnak elő ezzel kapcsolatban, az mindig izgalmas téma. Az orosz – már megint egy orosz – Föld invázió emberiség likvidálási alapötlete pedig egészen zseniális (ilyen nagyszerű felütést utoljára a Flashforwardban láttam), úgyhogy a mozi első negyed órája számomra adott akkora pozitív töltetet, hogy minden hibája ellenére kifejezetten élveztem a több mint két órás orosz kalandot. Persze, olyan óriási csodát nem kaphattam tőle, a dramaturgia nagyjából ugyanaz, mint a hollywoodi filmekben, de mégis, az egész környezet, maga az orosz gondolkodás és légkör kellemes pikantériát ad az egésznek.

A nem túl távoli jövőben – azért ezen picit még csiszolhattak volna az alkotók, hisz a Blade Runner szerű hi-tech Moszkva és a napjainkban is használt harcászati eszközök kicsit ütik egymást – egyik pillanatról a másikra gyakorlatilag megszűnik az orosz fővároson kívüli élet. Egészen pontosan van egy kör, amin belül van Moszkva, ahol minden marad a régiben, ámde a körön kívül gyakorlatilag elsötétül minden – most természetesen nem árulom el, mi, hogyan történik, legyen elég annyi, hogy zseniális képsorokat láttam a pusztulásról. Itt jegyzem meg egyúttal azt is, hogy már akkor azt éreztem, hogy milyen jó lett volna, ha ezek a képsorok több helyszínt is körbejártak volna, több, hasonlóan drámai eseményt megmutattak volna a nagy csöndből. Külön jó volt ez után annak a tanácstalanságnak az ábrázolása, amikor külső válaszok híján az orosz hatóságok és média találgat az események okát és mikéntjét illetően – valahogy az egésznek teljesen hiteles szaga volt… hisz valószínűleg így reagálna mindenki, ha hirtelen elnémul körülötte a világ. Ahogy pedig a világűrből mutatják a Földet, a nagy sötétség közepette a fényárban úszó orosz kört, az nemcsak, hogy rettentően jól néz ki és hatásos, de egyben borzongató is: nézés közben csak belegondol az ember, hogy mi lenne, ha ez tényleg megtörténne (reméljük, nem fog) és mit tenne ő, illetve a vezetés adott helyzetben.

A film kicsit hatásvadász, ámde hihető módon érintőlegesen foglalkozik is a témával: nagyon okosan játszik az információval, a szereplők szinte végig nem tudnak semmit, s mi, nézők is sokáig csak találgatunk. A lakosság reakciója is nagyon jó, kár, hogy a mozi csupán a felszínt kapargatja e téren: a kezdeti bizonytalanság és pánik után az anarchia uralkodik majd el a városokban és a vásznon – magam részéről szívesen néztem volna egy személyesebb, emberibb sztorit is, az átlagembert szemszögéből… csak akkor ez egy posztapokaliptikus film lenne. De itt, a zsánernek teljesen megfelelő és szokásos módon jönnek a katonák, jön az orosz hadsereg, akiknek első körben még csak felderíteni kell a fény és sötétség határát, majd aztán értelem szerint szembe is kell szállni az ellenséggel. Külön kiemelném a tényleges nyitójelenet és annak kicsit későbbi konkrét folytatását: a film és az utóbbi idők legjobb, legmegdöbbentőbb jelenetét sikerült szenzációs módon megcsinálni az orosz filmeseknek. Az a roham az erdőből, akik, amik onnan kijöttek, amikor megláttam, mit is emel fel a daru… nos, az beszarás volt. Akciójelenetnek sem volt utolsó, de a megdöbbenés sem maradt el az ellenség láttán…

A film egyébként néhány katonát követ égig, akik bemerészkednek a kihalt terültre, információkat gyűjteni – s mint azt tudjuk, hogy ha egy filmben katonákat követünk, ott előbb-utóbb lövöldözés is lesz. Nos, meg kell mondjam, az oroszok ebben sem vallottak szégyent: a film összes akciójelenete hibátlan, záporoznak a lövedékek, kellően véres és látványos az egész, némely jelenetet komoly hollywoodi  háborús filmek is megirigyelhettek volna… ha ehhez meg hozzáadjuk azt, hogy szinte végig nem tudjuk, ki az ellenség, hogy lőhetnek emberek emberekre, azt kell mondjam, a puszta akción kívül is van rendesen spiritusz és feszültség a filmben. Apropó feszültség. Szinte az első perctől kezdve valami olyan aláfestő zene társul a képhez, ami szabályosan izgalmat, feszültséget vált ki az emberből – Nolan szokott hasonló motívumokkal dolgozni a nagyobb hatás eléréséért. Aztán, amikor úgy nagyjából összeáll a kép, kik is ezek az idegenek, mit és hogyan akarják véghezvinni tervüket, kit és mit használnak fel ehhez, mosolyra görbült a szám: az oroszoknak sikerült ötvözniük a posztapokaliptikus stíluselemeket az inváziós sci-fivel… és bizony, a zombifilmekkel. Nagyon jó a több csoportra bontott védelmi csapat, az általuk kiállt, át/túlélt háborús helyszín, maga az egész díszlet, háttér – egy pillanatra nem fordult meg a fejemben, hogy most nem amerikai mozit nézek. Az orosz filmkészítés mára (ld. még Kóma) eljutott oda, hogy trükkökben, látványban bármelyik nagy, világhírű effekt cég által megtámogatott amerikai produkcióval felveszi a versenyt. Kíváncsi leszek, mikor lesz az első olyan hollywoodi film, aminek látványa Moszkvában készül…

Rengeteg pozitívum van még, amiről tudnék írni, bírtam a színészeket, a karaktereket, magát a dramaturgiát, a nagy többséggel ellentétben nekem kifejezetten bejött ez a sci-fi is – s hogy mégsem álltam föl a fotelből maradéktalanul elégedetten, annak egyetlen egy oka van: az a káosz, amivel az egész eseménysort az alkotók magyarázni próbálták. Az még csak hagyján, hogy a film felénél megjelenik egy tök fura figura, az is hagyján – bár nehezen érthető és hihető – hogy ő most akkor miért is az oroszokkal van, viszont az ő karakterén át nyújtott magyarázat az eseményekre az egy összeomló kártyavárra emlékeztetett. Lehet, jobb lett volna, ha nem is tudunk semmit, csak lövünk, mindenesetre az Id nevű karakter egy olyan zavaros történetet, indokot és elképzelést tár elénk, ami teljes üzemzavart okozott bitjeimben. Lehet, újra kéne néznem a film bizonyos részeit, de így elsőre azon a közhelyes üzeneten kívül, hogy a Földön az emberiség a vírus, ami elpusztítja a bolygót (ami igaz is) nem sokat értettem meg a dialógusokból. Sem a 200 ezer évvel ezelőtt érkezett idegenekről (mi van??), sem a hatalmi harcokról, sem arról, hogy most akkor mi is van a Hold és a Nap állásával az esemény kapcsán. Mint ahogy az ember, mint élőlény általa felvázolt tulajdonságainak beillesztését sem értettem a nagy egész történetbe, pláne, hogy ugye jött az a fránya űrhajó… a 199 ezer év 364-ik napján. Az nekem kevés, hogy holnap jön a világvége, meg kell akadályoznunk, ezért szembe kell szállni a fő gonosszal, aki amúgy félig a testvérem, de én segítek nektek – hogy aztán a fináléban majd szembe fordulhassak mindenkivel. Id amúgy qrva jó figura, tetszett az is, ahogy kinéz, tetszettek a képességei is, a hatalma is, csak valahogy elveszetem mindabban, amit láttam, amit mondott – tulajdonképp fogalmam sincs, mit is akart ő és/vagy a film.

Mintha túl okos akarna lenni a mozi, mintha a sablonos „legyőzzük az idegeneket” (legyőzték??)  történeten felül túl sokat bele akarna tuszkolni motiváció és magyarázat gyanánt a sztoriba, mintha azt érezték volna az írók, hogy ki kell tágítaniuk az akció sci-fi kereteit a filmben… nos, nem jött be. A régi, szovjet, intellektuális fantasztikus irodalom és a modern akciófilmek keveréke ilyen szinten még nem működik, ezt még gyakorolni kell: önmagában, mint világmegmentős, lövöldözős, misztikus mozi látványában, hangulatában, feszültségkezelésében szinte hibátlan, ám mikor elkezdenek benn beszélni és magyarázkodni, akkor összedől. Én legalábbis ezt éreztem – mert hiába vártam a nagy megoldást a rejtélyekre, tulajdonképp csak egy zagyvaságot kaptam. Azt eddig is tudtam, hogy az emberiség feléli lakóhelyét, hogy tulajdonképp tényleg megérett a pusztulásra, de akkor már az úgy történjen meg egy sci-fiben, hogy értsem, és esetleg támogatni is tudjam az idegenek célját... még ha ez nem is szép dolog.

Mindegy, soha rosszabb inváziós sci-fit, sőt, soha rosszabb orosz filmet: igaz, hogy az utóbb látottak közül most ez volt talán a leggyengébb, de ennek is bőven vannak olyan képei, emlékezetes momentumai, ami miatt emlegetni fogom. Nem megy ki a fejemből pl, mikor leemelték a daruval azt a katonáról…




75%



.

.





Gomorra S1





Biztos nem vagyok vele egyedül, de nekem ez a Gomorra című sorozat a 2014-es bemutatójakor valahogy kimaradt – hiába kedvelem a maffiás, gengszteres történeteket, hiába keresem, kutatom mindig az újdonságokat, talán pont az európai mivolta miatt elmaradó hype volt az oka, hogy sokáig nem is tudtam róla. Talán tavaly került látókörömbe nyomatékos baráti ajánlásra, azóta terveztem belevágni ebbe az új kalandba... de csak most, hogy gyakorlatilag elapadt a hollywoodi filmcsap, szántam rá magam, hogy el is kezdjem. Sok mindenre fel voltam készülve - sok jót is mondtak róla, és talán a sok istenítő szó sem tett jót az elvárásaimnak (bár ezek inkább a harmadik-negyedik évadnak szóltak) -, de arra azért nem, hogy az első évad döntő többségét én kifejezetten kínszenvedésként éljem meg. Ennyi unszimpatikus szereplő, ennyi értelmetlen, válogatás és következmény nélküli gyilkosság, ennyire súlytalan karakterek nemcsak hogy szimplán unalmat, hanem már inkább undort váltott ki belőlem… hol van már a The Following agyament öldöklése, amire anno azt lehetett mondani, hogy túlzó volt…

Aki most ismerkedik ezzel a címmel, annak annyit kell tudnia, hogy a Gomorra egy négyévados, évadonként 12 részes olasz maffiasorozat, amit egy bizonyos Roberto Saviano azonos című, 2006-ban megjelent dokumentumregénye alapján készítettek – az ő hathatós közreműködésével. Egyébként bennem már ezen információnál felbukkant a kétség, mennyire is lehet hiteles egy ilyen alkotás – mindenesetre azt állítják róla, hogy a nápolyi székhelyű Camorra szervezet működése ihlette az egészet, és (természetesen) az író azóta a maffia begyében van. Ez ugyebár nem utolsó dolog marketingnek sem, de ha valóban így lenne minden, amit itt látunk, ha valóban ennyire szenvtelenül irtanák az embereket ott lenn, délen, akkor gyakorlatilag egy háborús övezet lenne a környék… nem tudom, de én elsőre mégsem Nápolyra tudok gondolni a maffiával kapcsolatban Olaszországban. Jó, volt az a szemétszállítási balhé pár éve, de az nem ez a szint, ami itt elénk tárul. Ráadásul a sorozat elköveti azt a hibát – és igen, én ezt hibaként élem meg, míg másnak ez zseniális húzásként jön le – hogy szinte kivétel nélkül minden szereplője egy pszichopata vadbarom, egy állat, egy kegyetlen gyilkos, márpedig meglehetősen nehéz úgy végignézni 10 órát, hogy nem tudsz senkit kiválasztani a karakterek közül, akivel végigjárnád az utat. Mert igen, a SoA, a Gengszterkorzó és a BB főszereplői és bűnözők voltak, sok határt át is léptek, sorsuk törvényszerű volt – mégis, amíg a vásznon voltak, lehetett őket kedvelni, mert volt bennük emberség, volt olyan tulajdonságuk, amiért szívünkbe lopták magukat. De itt… itt bazzeg egyrészt nem is szabad senkit megkedvelned, mert lehet, a következő percben simán kinyírják, másrészt meg hogyan is lehetne megkedvelni egy (ennyi) elmebeteg állatot???

A történet a Savastano klán életébe ránt be bennünket, akik Nápoly kábítószer terjesztését uralják. Apu, Pietro, a klán feje, öreg róka a szakmában, elsőre akár még egy kemény, ámde korrekt üzletembernek is tekinthető lenne, de aztán ő is hamar a betegek közé kerül (meg ugye börtönbe, ez ugyanis a történ alpap konfliktusa). Felesége, Immacolata a tipikus anyatigris, a tökéletes maffiafeleség – az ő legnagyobb baja először csak az volt számomra, hogy emlékeztetett egy bizonyos Gemmára a SoA-ból, azt a nőt én meg annyira meggyűlöltem, hogy szerencsétlen Imma eleve hátrányos megkülönböztetéssel indult nálam – aztán persze majd ő is mindent megtesz, hogy a pszichopaták véget nem érő táborához csatlakozzon. Van egy fiuk, egy bizonyos Gennaro, aki tulajdonképp a sorozat második (első??) számú főszereplője, kezdetben egy elkényeztetett, dagadt, nagyképű fasz, hogy aztán a sorozat felétől egy szintén teljesen idegbeteg, kőkemény gyerek legyen belőle. S ha már itt tartunk: egyszerűen teljesen abszurd számomra az egész jellemfordulása, mert ugyan értem, hogy az írók szerint a kiküldetése – ami amúgy szerintem egy halálos ítélet volt – volt az oka a változásának, de az, hogy az ott történtekről jóformán semmit (legalábbis nagyon keveset) tudunk meg, olyan, mintha minden ok nélkül két teljesen más szereplőt látnánk az évadban. Ha meg mindehhez hozzávesszük, hova is jut az évad végére, az ember azt érzi, teljesen felesleges volt vele kapcsolatban az első pár epizód… s nem csak arról van szó, hogy az elején talán még szerethető is lenne a maga gyámoltalanságával. Nem, mert akkor meg a beképzeltsége miatt nem tetszett a srác – egyszerűen totál más a két Gennaro, amit láthatunk.

A legfontosabb karakter azonban egy bizonyos Ciro nevű srác, Gennaro barátja, aki a klánnak dolgozik – s aki már az elején meglehetősen piszkos munkákat csinál Don Pietronak. Megmondom őszintén, nekem ő volt az, akibe kapaszkodni próbáltam, akiről azt hittem, Jax Teller szerűen végigkövethetem bukását (amúgy szimpi a fazon), de aztán nagyon-nagyon hamar rá kellett döbbennem, hogy az összes közül ő a legbetegebb, kvázi legszemetebb szereplő. Értem, hogy a Gomorra valahol az ő harca a szervezetben való helyéért, tök sok szituban szurkolni is lehet neki (ld Conte és Spanyolország), de aztán olyanokat tesz, amik mérhetetlen csalódást okoztak nekem. Ide kapcsolódik amúgy – s nem csak vele kapcsolatban – a bűnözők háttere, az a bizonyos szent és sérthetetlen család és környezet szerepe is: bazzeg, itt minden barát, férj, feleség, gyerek úgy van ábrázolva, hogy ha nem is tud ugyan minden konkrétumot társa életéről, de mindenben maximálisan elfogadja és támogatja őt. Sehol egy családi balhé, mindenki tök hepi, mintha mindenki a nagy egész szervezett bűnözés része lenne – ami ha igaz is (nem vagyok teljesen meggyőzve erről), akkor is minimum fura. Én legalábbis próbálnék menekülni egy olyan közegből, amiben bármikor, bárhol lelőhetik társamat, adott esetben engem… mert ez itt nem olyan, mint mondjuk a Narcosban volt, amikor valaki naivitásból került bele a sprilába, itt pont úgy néz ki, mintha mindenki pontosan tudná, mit csinál és vállal.

Mert igen, ebben a Gomorrában hatványozottan igaz Murphy (kissé átértelmezett) tétele: aki meghalhat, az meg is fog halni. A baj az, hogy miután a néző kiismeri a sorozat dramaturgiai fogásait, egy idő után – talán legfőképp a mennyiség miatt – az égvilágon semmi halálnak nincs megdöbbentő hatása. Eleve, ahogy írtam, úgysem szeretsz senkit, tehát nem fáj, ha elveszíted, ugyanakkor ilyen pszichopata barmok kezébe kerülve úgysem éled túl… kapásból tudnék három, négy példát írni erre. Szabályosan bele lehet csömörödni abba, hogy válogatás nélkül kinyírnak mindenkit, akkor és úgy is, ha azt tulajdonképp semmi nem indokolja – gondoljunk csak a felgyújtott lány esetére. Ráadásul mindezt következmények nélkül: nekem tök hiányzott az egészből a hatóság szerepe, itt soha, senkihez, semmiért nem kopogtat be a rendőrség. Ezek a figurák teljesen agyament módon, totál büntetlenül irthatják egymást és a lakosságot – oké, hogy a maffia működésére van kihegyezve a Gomorra, de ez így szembetűnően egysíkú… és eszetlen. Van néhány dolog, tett, motiváció, ami esetleg tényleg vért kívánna, de pl. a fiatal robogós banda, Gennaro haverjainak az ámokfutása az utóbbi idők legundorítóbb és leghiteltelenebb eseménysora. Ez sokkal durvább, mint a The Following késelései…

Nem tudom, mennyire jött át az írásomból, de ez a sorozat engem teljesen felhúzott. Az csak egy dolog, hogy az én képzeletemben sokkal kifinomultabb egy maffia működése, de szerintem ez, így, ebben a formában olyannyira a ló másik oldala, hogy néha gondolkodtam, hogy abba is hagyom. Hiába jó a háttér, a nápolyi gettó, hiába jók maguk a karakterek egyenként, az összkép teljes hiteltelenséget sugall számomra. Tény, hogy jó néhány jelenet van, ami működik, amin kiakadtam, de ez csupán pillanatnyi fellángolást eredményezett: a következő képkockákon már megint valaki szétloccsantja valakinek az agyát, amit talán nem is kellett volna megtennie – minden csak azért történik, hogy olyan színbe tüntessék fel a maffiát, amilyenbe akarják. És még erre mondta azt hiszem Nápoly polgármestere, hogy túl jó színben tünteti fel a Camorrát… ha ez a jó szín, milyen a rossz?? Mi a francért lakik még bárki is Nápolyban?? Persze, a szegénység, a kiszolgáltatottság is csak benn van a sorozatban, rá is lehet fogni sok mindent, de nekem nem megy ki a fejemből, hogy itt mindenki ezt akarja csinálni, nem pedig belekényszerül az eseményekbe.

Viszont miután többen mondták, hogy a második évadtól sokkal jobb lesz az egész, most kicsit pihenek, aztán azért folytatom. Már csak a finálé kettőssége miatt is – az egyik jelenetsor eszméletlenül meglepett, az remek volt, míg a másik az a legócskább hollywoodi narratívát követi (itt jegyzem meg, ha egy évadban mindig volt idő a földön fekvő halottat még fejbe is lőni a biztonság kedvéért – Dupla lövés, ld. még Zomieland, akkor a végén a többszörös gyilkos miért is nem teszi ezt???), úgyhogy kíváncsi vagyok, hogy folytatódik innen a sztori. Mondjuk, úgyis meghal mindenki, de a sorrend esetleg érdekes lehet…

A nem szeretem karakterek egy újabb nemszeretem történetet eredményeztek, s bár helyenként érzem a sorozat erejét, a százalékos értékelésben nagy szerepet játszik a megelőlegetett bizalom is. Vagy lehet, hogy szimplán ezt nem a zseniális A nagy pénzrablás után kellet volna néznem???




70%




.

R2-D2 írta:

.
Gomorra S1

Mondjuk, úgyis meghal mindenki, de a sorrend esetleg érdekes lehet…

A nem szeretem karakterek egy újabb nemszeretem történetet eredményeztek, s bár helyenként érzem a sorozat erejét, a százalékos értékelésben nagy szerepet játszik a megelőlegetett bizalom is. Vagy lehet, hogy szimplán ezt nem a zseniális A nagy pénzrablás után kellet volna néznem???

70%

Mint egy horrorfilm .

Olvastam már róla, sokan dicsérték, a mindenféle "Ezt látnod kell!" listákon általában ott van.
Csak sajnos a La casa de papel jobban érdekel, és még arra sem szántam rá magam.
Halloween idején meg amúgy is inkább az igazi horrorokat fogom preferálni .

De azért elraktározom .

.

.





A farkas gyermekei S1




Azt hiszem, a napokban, hetekben talán ezt a sorozatot övezi a legnagyobb hype világszerte (amíg ugye nincs a The Mandalorian): valahogy az jött le nekem (meg gondolom, másoknak is)  az előzetesen olvasottakból, látottakból, hogy ez az egész Ridley Scott projektje… nos, el kell szomorítsak mindenkit, nem az. Nem tudom pontosan, az öreg mennyire is vett részt magában az alkotói folyamatban (az első két részt rendezte csupán), némileg valóban érezhető keze nyoma az egészen, de még az Imdb is egy bizonyos Aaron Gzikowski nevű jóembert nevezi meg írónak/alkotónak. Így viszont már sok mindent értek az egésszel kapcsolatban: a faszi eddig csupa olyan forgatókönyveket írt, ami számomra inkább okozott csalódást, mintsem kellemes élményt – valahogy minden művében ott volt a remek film lehetősége, de sem a Fogságban, sem a Csempészek nem lépte át nálam a tucatfilmek határát… sőt előbbi anno kifejezetten idegesített is. Ezek után viszont logikus, hogy ez az A farkas gyermekei (apropó, hol is van a  farkas???) olyan lett, amilyen: nagyszerű, filozofikus alapokra épített fájdalmasan összetákolt, lassú, unalmas és helyenként bántóan agyrém eseményekkel tarkított katyvasz. Sajnálom, mert az utolsó percig bíztam valami értelmes és érthető történetben, sőt, menet közben nem egyszer a már máskor, máshol emlegetett szovjet sci-fi irodalom is szemem előtt lebegett, mint viszonyítási alap – de aztán ami a fináléba történt, az számomra egy övön aluli ütés volt…

A sztori alapja nagyjából annyi, hogy a Földet teljesen tönkretette az ateisták és a vallásosok – mithraistáknak hívják őket, állítólag a történelemben volt ilyen nevű csoport – háborúja, ezért az emberiség maradéka (de gyakorlatilag csak  Sol isten imádói, követői) új élettér után néz. Mielőtt azonban ezen borzasztóan bigott, elmebeteg és keresztes lovagokat megidéző csoportot megismernénk, a sorozat kezdetén egy űrhajó landolását láthatjuk egy kies, lakatlannak tűnő bolygón, a Kepler 22-b-n. A hajóban csupán két személy utazik, egy férfi és egy nő – akikről hamarosan kiderül, hogy androidok. A feladatuk pedig egy új, ateista kolónia létrehozása a bolygón, hat egyeddel, akiket nekik kell majd felnevelni, tanítani, óvni és védelmezni. Ahogy a hat egyed megszületik, az egész indulás, Apa és Anya szerepe, tevékenysége, az első rész hangulata nagyon tetszett, sőt, néha elismerően csettintettem a látottakon: miután semmit nem tudtam a cselekményről, totál meglepett a gyerekek feltűnésének körülménye. Azt csak halkan jegyzem meg, hogy annyira nem tiszta, hogyan is lehet mindösszesen hat emberből civilizációt létrehozni, számomra a belterjesség miatt meglehetősen beteg társadalomképet vetített ez az ötlet elő – mindenesetre ahogy indul az évad, az zseniális. Már itt is egészen kiváló, mély tartalmú és gondolatiságú kérdések merülnek fel, amik közül az androidok gyereknevelési képességei csak egy a sok közül… aztán a java még hátravan. Tizenvalahány évvel később, mikor is a gyerekek már nagyobbak, megérkezik a bolygóra a keresztes sereg, ami természetesen óhatatlan és kivédhetetlen ellenségeskedést szül Apa és Anya ateista csapata és a Bárka utasai között. Annyira tetszett a felütés, hogy nem is akarom most szapulni azért a sorozatot, hogy tulajdonképp hogyan is gondolták a forgatókönyvben ezt a gyereknevelést – azon körülmények között, amiket itt felvázoltak… megint az van, hogy hülye néző ezen ne gondolkodj. Oké, nem gondolkodom…

A mithraisták megérkezésével vége az idillnek, nagyon hamar komoly összetűzésbe kerül a két tábor – és itt jött egy olyan dolog, ami nagyon meglepett és ami számomra a sorozat legnagyobb húzása: van egy karakter, aki sokkal többre képes, mint azt várhattuk, egy úgynevezett nekromanta, egy pusztító gyilkos, az ő színre lépése pedig számomra az évad legjobb pillanatai közé tarozik. Nem részletezem, csak annyit az egészről, hogy bár zsigerből el kellene ítélnem azt a tömeggyilkosságot, amit ő elkövet, valahogy egy percig nem tudtam nem szeretni a karaktert. Félelmetes képességek, egy általa vélt jó ügy érdekében, ráadásul pusztításának következménye lesz az, hogy egy fedél alá kerül a két világnézet, ez pedig egészen pazar gondolatokat és dialógusokat eredményez. A mithraista kölykök és Campionék viszonya nagyszerűen ki van dolgozva, a féltékenység, a vallás és annak elutasítása, az egész új kiscsalád nekem nagyon bejött – ráadásul a másik szálon futó Marcus és Sue történetével kombinálva nem hagyja ki a lehetőséget, hogy ateistát hívővé tegyen, illetve fordítva. Tény, hogy az egész A farkas gyermekeire rettentő módon rányomja a bélyegét a vallás, a hit, az egész isten (Sol) imádat, de nekem ezen kívül is bőven volt kapaszkodó a sorozatban. Kb. az évad feléig-harmadáig minden rendben is volt, lubickoltam az androidok lelkivilágában, a gyerekek egymáshoz való viszonyában, Marcus és Sue történetében, akik valójában ateistaként utaznak a mithraistákkal, így még a lebukik-nem bukik le feszültséget is belecsempészték a sztoriba – aztán valahol az utolsó részekre az egész illúzió szertefoszlott. Kb. akkor, mikor a nekromanta abbahagyja működését…

Az egy dolog, hogy nem tetszett, amit láttam, hogy nem erre számítottam, de innentől egyre több hülyeség történik a sorozatban. Ott van például a sivatagban az a valami: egy fura építmény, amit természetesen isteni eredetűnek titulálnak, meleg, van, akit felgyújt, másnak a kezét sem pirítja meg – az egész létesítményt egy nagy szemfényvesztésnek éltem meg. Semmit nem tudunk meg (még) róla, de különösebben semmi jelentősége sincs. A rengeteg, egyre betegebb és elvontabb látomás, Anya utazásai a szimulátorban, Marcus képzelgései és víziói, pálfordulása kifejezetten nehézzé és érhetetlenné tették az évadot – ahelyett, hogy az általam várt ateista/mithraitsa ellentétet éleznék ki a végletekig, egy egészen szürreális eseménysort indítanak el, vélhetően megalapozva a folytatást. Az én gyomromat legalábbis megfeküdte Anya és az ő kálváriája, ekkora baromságot, amit ebből kihoztak, nem tudtam hova tenni. Már addig is fura volt, amíg a konkrét „esemény” és annak következménye meg nem történik (már a Blade Runner 2049-ben is húztam erre a számat), de amikor a kígyó előkerült, nem tudtam, sírjak-e, vagy nevessek. Mintha az A farkas gyermekei a végére egy kábítószer túladagolástól elborult elme látomása lenne, egy hülye trip, vadabbnál vadabb ötletekkel. A finálé szinte mindent kukázott, ami addig jó volt, számomra szinte minden jó elveszett, amit addig a sorozat felépített. Hiába tetszett a vödörfejű (vallásos) pedofil behozatala – már csak azért is, mert jó kis fricska a mi egyházunkban fellelhető bűnökre – és az ügy megoldása, ez csupán enyhe gyógyír volt a párhuzamosan futó baromságokra.

Szóval, nekem a nekromanta létezéséig tetszett az egész maradéktalanul, onnantól nagyon nyögvenyelős lett minden. A gyerekek egymáshoz, valláshoz, Anyához, Apához való viszonya ugyan végig jó volt (bár néha – ahogy amúgy másban is – rettentően tudott idegesíteni a vak hit), Sue karaktere is tetszett (jó volt a gyermek nélküli anya próbálkozása a gyereknevelésre), ellenben Marcustól szó szerint a hideg is kirázott. Ez amúgy biztosan azért is van, mert magamból indultam ki vele kapcsolatban… más nézőnél ez simán lejöhet egy remekül megírt jellemfejlődésnek, de nekem teljesen hiteltelen volt. A sorozat képi világa, hangulata, dizájnja, a Kepler bolygó látványa remek (bár itt is elviseltem volna némileg nagyobb tájképet), az androidok karakterei, a színészek játéka is qrva jó lett. Mégha az elején a történetben vannak is lyukak és nagyvonalú megoldások, a nagy összkép sokáig működött, egyszerre volt roppant szórakoztató, ámde nagyon filozofikus is az egész. De MotoGP hasonlattal élve kár a harmadik szektorért, mert az nálam annyira félresikerült, hogy az egész kör bánta: így lett az A farkas gyermekei (amúgy a Devshez és a Mesék a hurokbólhoz hasonlóan) egy ígéretes kezdetből és alaptörténetből egy minimum felemás sorozat. Aminek vannak jó pillanatai, jó gondolatai, néhány kifejezetten emlékezetes momentuma, de a végére egy szinte röhejes katyvasszá válik. És nekem senki ne jöjjön itt Ridley Scott műveivel, az Aliennel, a Prometheussal meg az ilyenekkel – azokban legalább volt értelme annak, amit látunk. Itt is lehet lesz, a második, harmadik évadban… no de most még csak az elsőt láttuk és azt kellett értékelni.

Kár, hogy spoilermentesen nem tudtam több konkrétumot írni, mi az, ami nagyon fájdalmas az egészben, de ha megnézitek, rájöttök magatok is.





70%



Én az ateistákkal vagyok…  





.

R2-D2 írta:

.
A farkas gyermekei S1

Szóval, nekem a nekromanta létezéséig tetszett az egész maradéktalanul, onnantól nagyon nyögvenyelős lett minden. A gyerekek egymáshoz, valláshoz, Anyához, Apához való viszonya ugyan végig jó volt (bár néha – ahogy amúgy másban is – rettentően tudott idegesíteni a vak hit), Sue karaktere is tetszett (jó volt a gyermek nélküli anya próbálkozása a gyereknevelésre), ellenben Marcustól szó szerint a hideg is kirázott. De MotoGP hasonlattal élve kár a harmadik szektorért, mert az nálam annyira félresikerült, hogy az egész kör bánta: így lett az A farkas gyermekei (amúgy a Devshez és a Mesék a hurokbólhoz hasonlóan) egy ígéretes kezdetből és alaptörténetből egy minimum felemás sorozat. Aminek vannak jó pillanatai, jó gondolatai, néhány kifejezetten emlékezetes momentuma, de a végére egy szinte röhejes katyvasszá válik.

70%

Engem is valamennyire megcsapott a hype, de mostanában más dolgok kötöttek le. Bár a téma, a filozofálgatás persze érdekes lehet, de amit és ahogy leírtad, az egész túlságosan emlékeztet a See sorozatra a vakok között levő látó messiásokkal és a rájuk vadászó inkvizícióval. Ugyanez sablon volt az is a jó ötlettel, az érdekesebb karakterekkel, az emlékezetes jelenetekkel, aztán ahogy sztorit is kéne írni az ötlet mögé, akkor igazából csak butaságok meg olcsó parasztvakítás jönnek ki belőle.

Filozofáljál, de azért ne gondolkozzál... nekem kicsit paradox...

.

.






A pásztor






Kicsit nehéz helyzetben vagyok, mert Illés László a múltkor volt olyan kedves és adott egy lemezt előző filmjéből, az A pincéből, ráadásul én azt a maga amatőr mivoltában kifejezetten kedveltem és dicsértem – az, úgy, elsőfilmes alkotásként messze túlnőtt minden elvárásomon. Épp ezért nem áll szándékomban túlságosan szétszedni ezt a mozit, de azt gondolom, talán nem sértődik meg rajta, ha ezúttal leírom ellenérzéseimet is új alkotásával kapcsolatban. Tudom, hogy nem lehet minden, mindig tökéletes és jól sikerült, mint ahogy azt is tudom, hogy nem minden film, téma jöhet be mindenkinek, de sajnos azt kell mondjam – ismétlem, minden rossz szándék nélkül – hogy ez a mostani az A pásztor inkább okozott nekem csalódást, mintsem újabb kellemes mozi élményt. És most már azzal sem tudom takargatni az egészet, hogy első rendezés, meg amatőrfilm – a szombathelyi kötődésű rendező második alkotása már mint témájában, mint megjelenésében próbál szintet lépni, s kitörni az amatőr skatulyából. S hogy miért is nem sikerült, arról olvashattok alábbiakban – tudom, hogy ezt az alkotók is olvassák, ezért is írtam, hogy mindenféle rossz szándék és fikázás nélkül.

Szoktam volt mondani, hogy minden film alapja a jó forgatókönyv, történet – nos, azt hiszem, ez az egyik összetevő az A pásztorral kapcsolatban, amire igazándiból nem lehet panaszom (leszámítva azokat a hitelességet zavaró és megkérdőjelező apróságokat, amikre később kitérek). Valahol,1944-ben, Magyarországon – legyünk ennyire patrióták, Szombathely környékén – él egy pásztor, egy idősebb fickó, akinek állatain kívül nincs senkije: egy fura (ámde ötletes) látomásban ugyan feltűnik egy fiatal lány az asztal túloldalán, de a papi a reggeli tisztálkodás után egyedül költi el kajáját az asztalánál. Aztán a napi rutinnak megfelelően indul a mezőre az állataival, látszólag minden a megszokott, hétköznapi medrében folyik – azonban aznap az erdőből lövöldözést hall. A hangok után eredve pedig sorban találja legyilkolt zsidók holttesteit, köztük egy fához dőlő, haldokló fickóét, majd egy földön fekvő, meztelen lányét is. Ha nem láttunk volna már több ízben hasonló szörnyűséget vásznon, még azt is mondhatnám, kellően hatásos és megdöbbentő az egész, így viszont sajna egy szolid sajnálomot eredményeztek a képsorok – egész addig, mígnem egy zseniális húzással megtudjuk, hogyan is kerültek oda azok az emberek az erdőbe. De nem is akarom ezt elspoilerezni, aki megnézi a filmet, csodálkozzon maga is el picit a remek (jó, nem egy Nolan szint) dramaturgiára, ami itt visszaköszön. Nekem legalábbis kifejezetten tetszett ugyanis az, ahogy a szálak, események összeértek, ahogy a németek (egy tiszt plusz két kiskatona, valamint a pásztor) találkozik.

Ugyanakkor nem mehetek el szó nélkül mindazon apróságok mellett, amik eddigre már rendesen összegyűltek bennem – kvázi tompítva azt az élményt,a mit esetleg az A pásztor nyújtani hivatott. Kezdjük a legfontossabbal, amit mindig, minden filmnél kihangsúlyozok – és sajnos nem menti az alkotókat, hogy más, hollywoodi filmek is szarnak az egészre -, nevezetesen a nyelvvel. Kérem szépen miért nem lehet hitelessé tenni egy filmet azzal, hogy a németek (legalább egymás között) németül beszélnek? Jó, ez ugyanakkor felvetné azt a kérdést is, hogy egy Magyarországon szolgálatot teljesítő német tiszt utána hogyan ért szót egy isten háta mögött lakó magyar pásztorral, de az még mindig jobb és hitelesebb lett volna, ha valamelyikük beszélné a másik nyelvét. Így nekem az egész tök fura volt, valahogy a ruhákon kívül – no meg mert azt mondták – a németek egyáltalán nem tűntek németeknek. A másik szintén ezen eseménysorhoz kapcsolódik: sajnos nem tudtam olyan mélyen elmerülni a szörnyűségekben mint kellett volna, mikor is azok a bizonyos lövések, illetve a kabátból kifröccsenő vér roppant mód életszerűtlenre sikeredett. Olyan látványosan festékpatronos volt az egész… Maga amúgy a szállítás, szökés, vadászat még rendben is volt, sőt, az erdei kergetőzés a zseniális, eddig már kétszer látott Utoya 22 című norvég film hangulatát is képes volt visszaadni, volt feszültség a képekben, és az operatőri munka is dicséretes.

A német tisztről nekem egyébként Liam Neeson ugrott be, mint szegény ember Schindlerje, német egyenruhában, de ez nem baj: Horváth Ákos ebben a közegben, ilyen sapkában tényleg hasonlít Neesonra, s ez egyáltalán nem hátrány – amit alakít, azzal nincs semmi baj. Szintúgy nincs egyébként a pásztort alakító Székely B. Miklóssal sem, a baj nem velük lesz – de erről később. Ahogy írtam, a rendező okosan fűzi egybe a két szálat, míg a pásztor találkozik a századossal – az események középpontjába pedig egy fiatal lányt állít, akit a németek (költői többes) megerőszakolnak. Sajnos itt azonban megint csak meg kell álljak két szóra, ugyanis az az erőszakolós jelenet számomra ezer sebből vérzett. Az oké, hogy a fiatal srác nem akarja, csak parancsra teszi, e szemszögből még azt is megértem, sőt jónak is tartom, hogy nem szabja le a ruhát a csajról (ahogy az amúgy életszerű lehetne), hanem kigombolja a blúzát, azonban amit erőszakként művel, az inkább komikus, mint megdöbbentő. Persze, valószínűleg ezzel a béna dugással is azt az érzetet próbálták erősíteni az alkotók, hogy mindez kényszer műve – hisz erősen érződik a parancsnoki hierarchia a filmben, a srác látványosan fél és /vagy meg akar felelni a századosnak, századostól. Icipicit többet kellett volna ezt a kapcsolatot boncolgatni és minden rendben is lenne, különös tekintettel a későbbi, pajtabeli jelentre (én ott ugyanis nem nagyon éreztem hezitálást részéről) Az viszont, hogy az A pásztor ilyen nyíltan felvállalja a meztelenséget a cél, a hitelesség és a hatás kedvéért, az ekkor még rendesen meglepett – csak a legeslegvégén világosodtam meg, mihez is kössem az egészet. S megint csak halkan jegyzem meg, s megint csak nem kifejezetten az alkotók hibája (máshol is így van), nehezen hiszem, hogy 1944-ben borotvált/ápolt puncit hordtak volna a nők. Ez nekem kissé… hogy is mondjam… modern volt.

A film következő szakasza, amikor is a pásztor és a százados egyszerre van a képernyőn, az kifejezetten jó volt. Tetszett, ahogy a német tiszt kvázi bűnügyi nyomozóként szépen sarokba szorítja az öreget, s bizony meglepett ennek a rögtönzött „kihallgatásnak” az eredménye, végkifejlete is. Nagyon jól átjött a nácik kegyetlensége, az, hogy a pásztornak végig kellett nézni az eseményeket, talán szörnyűbb volt magánál a tettnél is – kár, hogy itt is volt egy olyan dolog, ami kizökkentett a hangulatból. Ez a dolog pedig sajnos nem volt más, mint maga a színész, Jordán Tamás játéka: minden tiszteletem a művész úré, de ebben a szerepben, ebben a jelenetsorban roppant módon nem jött be, ahogy játszott. Mintha egy színdarabban lettem volna, annyira színpadias, nem pedig filmes volt a játéka, hogy szinte zavart. Olyan teátrális volt minden mozdulata, minden szava, mintha nem tudott volna elszakadni a színháztól… maga a dráma jól meg van írva, megdöbbentő és hatásos (bátor dolog volt mindezt mutatni is), kár, hogy a művész úr valahogy nem tudott alkalmazkodni a film műfajához.

És akkor el is érkeztünk a fináléhoz: ahogy az várható volt (én lehet, hogy korábbra hoztam volna a pásztor „lázadását”), ahogy azt amúgy a felállított hatalmi viszonyok, a korszellem megkövetelte, a nácik kegyetlensége teljes erejével teret nyert, és tulajdonképp semmi rendkívüli nem történt a legvégén. A zsidókat és az őket bújtatókat, nekik segítőket megbüntetik a németek, minden a helyére kerül – az már más kérdés, hogy úgy istenigazából sem az áldozatok, sem a tettesek nem kaptak akkora mélységet a moziban, hogy komolyan lehessen együtt érezni velük. De úgy érzem, az A pásztornak nem is igazán egy konkrét ember sorsának bemutatás volt a célja (ez esetben viszont az A pásztor cím kicsit becsapós), sokkal inkább egy élethelyzet, egy kor bemutatása, amiben emberek erdőben vadásznak büntetlenül másik emberekre, amiben egy jó indulatú segítő egy őrült ideológia áldozatává válik. Apropo… amikor a végén van az az ütlegelés, szerintem túl feltűnő, hogy melléüt a karakter, de ezt lehet, csak az én beszéltem be magamnak. Ha ez véletlen hiba, ez még bele is férne számomra, de van még pár aprósága, mit mindenképp szeretnék szóvá tenni – csupán építő kritika jelleggel (megtettem már más, barátok által készített amatőr filmnél is). Az egyik a ház. Értem, hogy Dozmaton ezt a helyszínt sikerült találni, de lepusztultsága ellenére sem hittem el, hogy 1944-ben járunk… legfőképp az újszerű ereszcsatorna miatt. A másik, hogy az időjárásból és a szövegkörnyezetből kiindulva valamikor ősszel játszódhat a történet, márpedig a film legelején bizony egy légy zümmögött a hangszórókban. Ez pedig rohadtul nem illik a képbe, ugyanis ha kinézünk az ablakon, már most egy qrva légy nem röpköd a levegőben…

És végül a legvégére hagytam azt, ami engem talán legjobban zavart. Minden eddigi felhozott „hiba” talán tűréshatáron belül van, azonban van egy dolog, ami nem megy ki a fejemből – és itt kapcsolódunk a meztelen nőhöz. Van két magyar rendező, akinek műveitől én hidegrázást kapok, az egyik Tarr Béla, a másik pedig Jancsó Miklós – nos, én mindkét figurának a hatását erősen érzem a filmen. Az A pásztor első tíz perce egy értelműen Béla báé, ahogy az öreg fürdik, az egész nyitány nemcsak hogy lehangoló, és ingerszegény, de végtelenül hosszú és unalmas. Egészen az első holttestig. A mozi vége pedig, a meztelen nővel simán elmehetne egy Jancsó filmbe, én ott láttam hasonlókat (még akkor is, ha itt a meztelenség egyértelműen a kiszolgáltatottság érzésére erősít rá). Ez a két stílus sajnos számomra keserű keretbe zárja az amúgy nem rossz filmet – ha tanácsolhatom, a rendező inkább alakítson ki egy saját vizualitást magának. Meggyőződésem, hogy a horror műfaj sokkal jobban áll neki, s bár nem tudom, hogy volt-e valami személyes indíttatása a történet megfilmesítéséhez, de azt gondolom, hogy a zsidókkal szemben elkövetett szörnyűségeket bemutató filmekkel (még ha természetesen nem is lehet elégszer megmutatni) tényleg tele van a padlás – meg az Oscar szoba.

Amatőrségéből eredő hibáit el tudom fogadni, de sem a témaválasztása, sem a két fentebb említett magyar filmes stílusához való húzása (tisztelgése??) nagyon nem jött be. Viszont pontozni továbbra sem fogok, nem is akarom annyira lehúzni, mert én még ilyet sem tudnék csinálni – csak aki ennyi filmet néz, mint én, talán jobban észrevesz bizonyos dolgokat. Magam részéről sok sikert a következőhöz.




.