R2-D2 írásai 1.0

.





Upside down




„Hogy megértsd a történetem, meg kell tanulnod a kettős grvitáció három törvényét.
- Minden anyagra, minden egyes tárgyra az az erő hat, amelyik világból származik, míg a másik hatástalan rá.
- Minden tárgy, ami a másik világból származik, inverz anyagból van.
- A probléma, hogy pár óra ott tartózkodás után az anyag, az inverz világban elég.
Ezek a törvények olyan ősiek, mint maga az Univerzum. Nem lehet megváltoztatni őket és nincs kivétel sem. Gravitáció. Legyőzhetetlen”

Legutóbb ilyen zseniális alapötletet a Flashforward című sorozatnál láttam, ott a két perc tizenhét másodpercre elájult világ okozott megdöbbentő felütést, itt pedig a két ellentétes gravitációjú bolygó együttállása. Ahogy az egész tálalva van, maga az SZITUÁCIÓ annyira magával ragadó és annyi gondolatot ébreszthet, hogy már önmagában csak ezért érdemes megnézni a filmet. Az meg, hogy az egész tulajdonképp egy love storyra van felfűzve, jelen esetben egyáltalán nem zavaró, valahogy hitelessé teszi a főhősünk motivációját a szomszéd világ meglátogatására. S végre nem a gonosz hatalom megdöntése, vagy az emberiség megmentése a cél holmi hősies küldetéssel, hanem szimplán csak a szeretett nő elérése… szó szerint.

Ahogy indul a mozi, ahogy bemutatják a kialakult helyzetet, nagyon tetszett. A két bolygó pár kilométerre egymástól ugyan totál életszerűtlen, de mégis működik: csodálattal néztem azokat a viszonyokat, amik ebben a furcsa univerzumban működtek. Az, hogy minden testre a szülőbolygójának gravitációja hat – a másik bolygón is – egyszerűen zseniális (ld. vizelős jelenet), ahogy pedig a film derekától a Cég épületében a nulladik szinten együtt van mutatva a két világ, az az egyik legjobb vizuális látvány, amit eddig sci-fiben láttam (ld. borító). Néztem a filmet, s folyton azon járt az agyam, hogy akkor ez most ott hogyan és hol… elképesztő ötletesség, egy nézés után azt mondom, még a részletekre is figyeltek. Hitelességet ezek után nem is kérhetünk számon, épp ezért a néha fel-feltűnő fantasy elemek egyáltalán nem voltak zavaróak. Adam, a fiú (Jim Sturgess) kalandja fenn iszonyat jól meg van csinálva, a történetben pedig a lány, Eden (Kirsten Dunst) katalizátor szerepe telitalálat. S nem mellesleg az egészhez az a Timothy Spall asszisztál, akit már nem egy film nem egy remek alakításában láthattunk. Az Upside down lényege – néhány más filmhez hasonlóan – a részletekben lakozik: élmény nézni a két világ egymásra hatását, a dolgok, emberek viselkedését idegen környezetben.

Aki nem igazán fogékony a film sci-fi vonalára, az egy tisztességes love storyként is tekinthet a filmre. Megmondom őszintén, engem ez teljesen hidegen hagyott, mint írtam, csupán katalizátorként tekintettem rá a film történetének kiteljesítéséhez. Mindenestre Adam és Eden aranyosak voltak, legyen ez akár gyerek-, akár felnőtt korban. Megkönnyezni ugyan nem tudtam egymásra találásukat, de annyira nyálasnak sem tartottam az egészet, hogy kényelmetlenül érezzem magam tőle. Biztos van, akinek ez a fontosabb a történetben, de én pl. a Burok-ot sem a szerelmi szál miatt tartom fontos filmnek. Ahogy eztet sem…
Sokkal inkább a hihetetlen képi világ miatt. Most képzeljétek el, ha mondjuk a 10 emeletes lépcsőház tetején lenne egy tükör, s át lehetne menni a tükörvilágba. Hogy aztán ott a gravitáció felfelé hasson… S ilyennel tele van ez a mozi. A legjobbak és legérdekesebbek ezek a képsorok, a tájképek inkább csak vizuálisan lenyűgözőek, de a túl nagy távolságok miatt kissé ridegek, életszerűtlenek. De a torony, az nagyon jó... Az francia Upside down tulajdonképp abban különbözik egy hasonló hollywoodi filmtől, hogy az egyedi képi világa mellett képes volt egy meghökkentő történetet kreálni, megfűszerezve az egészet egy nem giccses szerelmi szállal. Ennyi kell a jó filmhez.

Aztán persze bele lehet kötni ebbe is, mint mindenbe. A CGI néha tényleg hagy kívánnivalót mag után, a „fizikai” magyarázat néha picit zavaros (különösen a méhek szerepe miatt), néhány jelenetnél felszisszen az ember – de összességében az egész van annyira friss és újszerű, hogy mindezen átlendít.  Én már örülök, ha egy ilyenbe futok bele, ami nem tömegtermék – csupán csak azt sajnálom, hogy ebből hazai mozi bemutató nem volt, így vélhetően lemezmegjelenés sem lesz. Pedig megvenném.




85%



.

R2-D2 írta:

Movie 43

A Movie43 igazán maradandó élmény, néhány jelenete ikonikus pillanattá vált számomra. S mi más is kell egy ilyen filmtől???

80%

Egy vígjáték, ami tetszik neked... a kakiszex pozitív kontextusban... Nem tudok dönteni az érzés között, hogy a világnak már csak órái lehetnek hátra, ha ennyire kifordult önmagából, vagy rögtön rohanjak megvenni a filmet .
.

Niwrok írta:

R2-D2 írta:

Movie 43

A Movie43 igazán maradandó élmény, néhány jelenete ikonikus pillanattá vált számomra. S mi más is kell egy ilyen filmtől???

80%

Egy vígjáték, ami tetszik neked... a kakiszex pozitív kontextusban... Nem tudok dönteni az érzés között, hogy a világnak már csak órái lehetnek hátra, ha ennyire kifordult önmagából, vagy rögtön rohanjak megvenni a filmet .
.

Utóbbi.

.

R2-D2 írta:

Upside down

Én már örülök, ha egy ilyenbe futok bele, ami nem tömegtermék – csupán csak azt sajnálom, hogy ebből hazai mozi bemutató nem volt, így vélhetően lemezmegjelenés sem lesz. Pedig megvenném.

85%

Amióta csak tudok erről a filmről, azóta meg akarom nézni... Pár hónapja még be is raktam a fejlécbe, amikor még reménykedtem, hogy normál úton is eljut hozzánk... Egyszer csak olcsóbb lesz kint is   ...
.

Niwrok írta:

Amióta csak tudok erről a filmről, azóta meg akarom nézni... Pár hónapja még be is raktam a fejlécbe, amikor még reménykedtem, hogy normál úton is eljut hozzánk... Egyszer csak olcsóbb lesz kint is   ...
.

Na igen, itt jön be a nettéka előnye. De ha küldesz egy címet emilben, elküldöm neked.

R2-D2 írta:

Upside down

Én még nem láttam, de mindig csodálkozom, amikor egy film, amibe láthatóan nem kevés pénzt és energiát öltek ilyen hamar eltűnik a süllyesztőben.

Remo írta:

Upside down

Én még nem láttam, de mindig csodálkozom, amikor egy film, amibe láthatóan nem kevés pénzt és energiát öltek ilyen hamar eltűnik a süllyesztőben.

Nem ez az első eset... Érdemes lenne tanulmányt írni a filmes marketingről, mit, mikor hogyan promócióznak és mit miért nem.

.




Byzantium




Nem csodálkozom rajta, hogy ilyen ecebóca címmel ez a mozi tulajdonképp eltűnt a süllyesztőben – ráadásul a címet inspiráló dolognak különösebb létfontosságú szerep sem jut a történetben, így végképp nem nagyon értem a választást. Hiába hát a rendező Neil Jordan, no meg a csodaszemű Saoirse Ronan valamint a csodakeblű Gemma Arterton személye, ez a film teljesen látókörömön kívül volt, mígnem újfent Niwrok kolléga bele nem tette a „megnézendő film” bogarát a fülembe egy SMS kritika formájában…

Azt gondolom mindenki tudja, hogy ez a Neil Jordan az a Neil Jordan, aki anno levezényelte Tom Cruise és Brad Pitt máig egyetlen közös filmjét, az Interjú a vámpírral-t (sőt egy évre rá még egy hatalmas mozit készített, Michael Collins címmel). Nos, a Byzantium nem más, mint kvázi az Interjú rebootja, egy női társas vámpírfilm, azonban ellentétben az utóbbi idők Stephanie Meyer féle változataival, ez jóval realistább, vámpír- és életszagúbb. Modernsége miatt talán leginkább valóban az Engedj be! (képi) világához áll közelebb, kapcsolatrendszere, története miatt viszont nyilvánvaló a párhuzama a rendező korábbi művével. Ugyanakkor nem éreztem az önismétlést, Jordannak volt még mit elmondani ebben a témában, a Byzantium lassúsága ellenére kimondottan jó film lett – rengeteg gondolattal az öröklét mibenlétéről.

Történetünk szerint két lány, Eleanor és Clara vámpírként éli életét napjaink Amerikájában. Titkukat mindenáron őrizendő módon – ahogy a halhatatlanok általában – gyakran költöznek, s hamar kiderül, hogy tulajdonképp rejtőznek is valami/valaki elől. Azonban az, hogy ez mi, illetve ki, az csak szép lassan tárul fel a mozi alatt, megfelelő feszültséget és háttértörténetet generálva a cselekményhez, a végkifejlethez, úgy összességében az egész sztorihoz. Ahhoz a sztorihoz, aminek a legfontosabb témaköre az igazság…

„ - Az igazságot akarom hallani!
- És mire megy az igazsággal?”

... Hangzott el egy másik moziban… Eleanor egyre betegesebb vágya, hogy évszázadok után végre elmondja valakinek ki is ő és mi is ő, végigkíséri a filmet, gondolatok sokaságát generálva. Kinek nehezebb: neki, akit rögtön kinevetnek/kiközösítenek, társának, aki emberéletek árán is óvja ezt a titkot, vagy a befogadó közösségnek, akik teljes képtelenségnek tartják a kétszáz éves lány történetét. El lehet-e hinni? És ha igen, mire megyünk vele? Lehet-e együtt élni egy vámpírral? Lehet-e együtt élni a veszéllyel? Egyáltalán veszélyes? A szokásos kérdések, amik jelen esetben is love storyba vannak burkolva, de nyakon is vannak öntve azzal a speciális kapcsolattal, ami a két nő között van. Ettől válik igazán ínyencséggé ez a mozi, ahol a vér, a táplálkozás tulajdonképp másodlagos – de azért van -, sokkal fontosabb a (vámpír) lélek rejtelme. A finálé ezek tükrében (meg ismerve a srác fizikai állapotát) nekem különösen tetszett, valahogy így kellett lennie. Még a batmanes denevérinvázió és a vérzuhatag megvalósítása sem zavart: magam is szívesen lennék abban a barlangban.

Hangulatilag, látványilag nagyon rendben van a film, az első kétharmada kimondottan lassú, a végére ugyanakkor – miután minden értelmet nyer – rendesen felpörög. A szerelem ezúttal is erősebb mindennél, legyen az akár szülői kapcsolat, akár szekta tagság. Érdekes, hogy Ronan – aki egyébként majdnem Jedi lány lett -, egymás utáni két filmjében is hasonló merengő, titkolózó karaktert játszott, valahogy jól áll neki ez a visszafogott stílus. Tipikusan az ártatlanság megszemélyesítője, a szemei meg – elképesztőek: a női Cillian Murphy, akit bármikor szívesen látok vásznon. Gemma Artertont más miatt, de őt is…

A Byzantium egy lassú, merengős filmélmény lett, az Interjú kishúga.  Aki az Alkonyatot túlságosan tinifilmnek tarja, a Pengét meg akciófilmnek, annak ez jó választás lehet. Ez Neil Jordan birodalma – ahova újfent jó volt belépni, s kedvet kaptam az Interjúhoz is.

Addig is : Symphaty for the Devil!



80%




.

.





7 pszichopata és a si-cu




Bár túl sok jelentősége nincs, de nem bírok rájönni, miért is kellett a magyar címhez odabiggyeszteni ezt a si-cut… Vagy az eredeti cím, a Hét pszichopata túlságosan is megidézte volna a Hét szamurájt vagy a Hét mesterlövészt? És akkor mi van?

Nekem egyébként a film megtekintéséig fogalmam sem volt róla, hogy a si-cu az egy kutyafajta. Most már tudom, és a mozi egyik legnagyobb érdeme, hogy nem feledem el soha: amit ebben a filmben műveltek a kutya körül, az maradandó nyomokat hagyott bennem. Ugyanakkor azt a felhajtást nem egészen értem, amit a mozi köré kreáltak: kétségkívül szórakoztató alkotás volt, de egyben iszonyat elvont is, ami nagymértékben befolyásolta a nézés élményét. Sőt, továbbmegyek: ha a hibbant karaktereket nem azok a színészek játszották volna, akik – gondolok itt mindenekelőtt Woody Harrelsonra -, akkor tán egy szót sem érdemelne az egész. Martin McDonagh második egészestés filmje ugyanis tobzódik a jobbnál jobb dumákban és ötletekben, csupán az értelmes kohézió hiányzik közülük. Valahogy úgy érzem, ezt is Tarantinonak kellett volna megcsinálnia, nekem már McDonagh előző műve, az Erőszakik sem nyerte el maradéktalanul a tetszésemet - a 7 PP pedig hű a rendező előző mozijához, ez a stílus, forma az Erőszakikban gyökeredzik.

No de térjünk rá a történetre magára. A felütés számomra egyszerűen zseniális volt: a két töketlen gengszter képében régi ismerősök köszöntek vissza a Gengszterkorzóból. Jimmy Darmody és Arnold Rohstein felbukkanása önmagában egy hatalmas és ironikus (már csak azért is, amilyen szerepben itt feltűnnek) pillanat. Aztán később sorban jönnek a nagy nevek, sorolni is nehéz őket. Marty (Colin Farell), mint a kiégett író, Billy a barátja (a Holdas Sam Rockwell), Hans (Christopher Walken) vagy az elmebeteg Charlie (Woody Harrelson) már önmagában is elég lenne egy film megtekintéséhez, e szempontból a 7 PP maga a kánaán. Egyikük betegebb, mint a másik, a színészek szinte lubickolnak a pszichopata szerepekben. A vietnámi pap meg (Long Nguyen) csak hab a tortán, a hét közül ő volt az egyik kedvencem...

A sztori nagyjából annyi, hogy a pacifista Marty forgatókönyvet próbál írni hét pszichopatáról, amihez a valós élet eseményeiből merít ihletet. Közben bejön a képbe egy bolond maffiavezér, akinek Billyék ellopják a kutyáját, ezért vérbosszút esküszik. Előkerül egy vietnámi pap, egy sorozatgyilkosokat ölő sorozatgyilkos pár, no meg egy saját torkát elvágó figura is. A sokszereplős színpad azonban időközben reménytelenül összekeveredik, ráadásul egy idő után – talán a rendező érdekes víziói miatt – maga a történet is követhetetlen lesz. Néha nem is tudni, mi a filmbeli forgatókönyv része, s mi a valóság. Pontosabban tudni, de nagyon vékony a határ, a valóság képei annyira irreálisnak, hogy simán elmennének fikciónak és fordítva. Ráadásul néha kimondottan le is ül a film - hogy aztán egy erőteljes robbanás, vagy egy pisztolydörrenés felrázzon szunyókálásból. Mert a jó duma meg a vulgaritás ugyan sok mindenen átlendít – az Erőszakikhoz képest mindenképp fogyasztható módon és mennyiségben – azonban a közel két órás játékidő egynegyede felesleges időhúzás.

Mégis, a sok agyament figura, no meg az őket megformáló színészek miatt érdemes megnézni ezt a csodálatos zöld borítós/poszteres mozit. Állítom, ha nem lenne ennyire abszurd, ha picit sablonosabb és lineárisabb története lenne, kimagasló mozi is lehetne. Így viszont erős hiányérzetem maradt, no meg az a tudat, hogy tudom, mi az a si-cu. Egyébként sokáig valami fantasztikus dologra, robotra vagy mit tudom én mire gondoltam, a sci-fi mozaikszó ugyanis valahogy arra inspirált a si-cu kapcsán… Aztán meg lófaszt lett robot, csak egy kiskutya.

Aki a nyúllal együtt túléli.



70%


.

R2-D2 írta:

Byzantium

A Byzantium egy lassú, merengős filmélmény lett, az Interjú kishúga.  Aki az Alkonyatot túlságosan tinifilmnek tarja, a Pengét meg akciófilmnek, annak ez jó választás lehet. Ez Neil Jordan birodalma – ahova újfent jó volt belépni, s kedvet kaptam az Interjúhoz is.

80%

Csak én érzem úgy, vagy mostanában tényleg megengedőbb vagy a romantikus történetekkel ? Idén ez már a sokadik, amik persze értem én ( ) , hogy a sajátos világképük miatt kerültek egyáltalán a lejátszódba, de azért az Eleven testek, a Burok, az Upside Down és most a Byzantium azért alapvetően romantikus sztorik ám .
.

R2-D2 írta:

7 pszichopata és a si-cu

Állítom, ha nem lenne ennyire abszurd, ha picit sablonosabb és lineárisabb története lenne, kimagasló mozi is lehetne. Így viszont erős hiányérzetem maradt, no meg az a tudat, hogy tudom, mi az a si-cu.

70%

Szerintem pont annyira nemlineáris és abszurd, amennyire az hét pszichopatától éppenséggel el is várható .

Alig két hete néztem meg, és nagyjából ugyanezt a pontszámot adtam volna, csak más úton jutottam volna el hozzá. A remek figurák, az összekuszált történetek és a hangulat mellett is, hiába rágták a számba, hogy "a nagy leszámolás előtt a hősöknek vissza kell vonulnia egy magányos és kihalt helyre", a sivatagban történteket annyira untam, hogy háromszor állítottam meg a filmet, hogy bármi mást csináljak.
.

Niwrok írta:

Csak én érzem úgy, vagy mostanában tényleg megengedőbb vagy a romantikus történetekkel ? Idén ez már a sokadik, amik persze értem én ( ) , hogy a sajátos világképük miatt kerültek egyáltalán a lejátszódba, de azért az Eleven testek, a Burok, az Upside Down és most a Byzantium azért alapvetően romantikus sztorik ám .
.

Igen, csak Te érzed úgy. Egyébként a titok nyitja a mondandód második felében van - tehát nekem is el lehet adni a romantikus filmet, ha be van csomagolva egy kis sci-fibe vagy vérbe.

.




Farkas




Nyáron, a mozibemutató idején csak passogtam, mert biza’ sok mindenre számítottam, csak arra nem, amit kaptam. Az új Farkas film ugyanis meglehetősen messze került az egész X-men Univerzumtól – akkor nem is értettem a célját, okát -, képregény mivolta ellenére pedig meglepően mentes lett az óriási és idegesítő blődségektől. Már akkor is úgy éreztem, hogy valami különleges X-filmet láttam, kimondottan tetszett az, amit a címszereplő karakteréből kihoztak, most meg, ahogy újranéztem, s megnéztem azt a nyúlfarknyi dokumentumfilmet, jobban is érteni vélem az egészet.

Elsősorban azt kell elfogadni, hogy ez nem is egy X-men film, hanem egy Farkas film. Teljesen a figurára koncentrál, arra a figurára, aki meglehetősen nehezen dolgozza föl a harmadik X-film eseményeit, személyisége súlyos válságban van – ennek okán eléggé mélyen belemászunk Logan lelkivilágába. A rémálmok, a látomások a szeretett nővel ugyanakkor egyértelműen az akció rovására mennek, általuk viszont talán eddig soha nem látott mélységekben ismerünk meg egy Marvell karaktert. Farkas összetett jelleme, az állat és az ember, a halhatatlanság iszonyú terhe (érdekes, ez kicsit vámpír probléma is) végigkísérik a mozit, rendesen belassítják a cselekményt: az első fél órában jóformán SEMMI nem történik – akció szempontjából. A felütés, az atommal és Yashidával még szenzációs, mindig is bírtam, ha egy történelmi eseménybe beleszövik a fikciót, itt sem volt másként. Némi hegyvidéki kitérő után aztán Japánban ugyan felpörögnek kissé az események, de az üldözéses jelenetsorok intenzitása utáni pihenő ismét csak alaposan lelassítja a mozit – néha már-már Bourne feelingem volt. S ha már itt tartunk, Japán…

Az egész koncepció egy különleges Wolverine-sztorira épül, egy képregényre, ami legalább annyira szól Japánról, a japán kultúráról, a nindzsákról, mint magáról Farkasról. Valahogy úgy lehet tekinteni az egész projektre, hogy Logant behelyezték egy japán történetbe, az ő szemén keresztül mélyülünk el egy kicsit a távol-kelet világában. A film egyszerre mutatja be ezt a hihetetlenül összetett kultúrát, annak hagyományait, mellette az öröklét – és az öröklét általi hatalom – kérdését is sikeresen feszegeti. Farkas mindezen kérdésekben csak egy mozgatórugó, ráadásul a Vipera ármánykodása következtében kialakult helyzet miatt mutáns léte is háttérbe szorul. Azáltal viszont, hogy sebezhető, valami nagyon fontos elveszett a moziból (Farkas karakteréből), de egyúttal valami nagyon fontosat kaptunk is helyette. Talán most először lehetett érte egy picit izgulni, most először emberként is működött a karaktere.

Ami számomra némi hiányérzetet eredményezett – különösen első nézésre -, az a mutánsvilág gyakorlatilag teljes mellőzése. Nekem hiányzott a sokszínű X-Univerzum, a szamuráj kardokkal hadonászó és nyílpuskával lövöldöző nindzsák helyett különböző képességű és erejű figurákra vágytam: így kicsit súlytalan lett talán maga a gonosz is. No persze a szándékosan legyengített főhős mellett tökéletes, de összességében rendesen kilóg a sorból. A világpusztító figurák helyett egy önmaga öröklétéért küzdő karakter kispályás – ez a kisebb tét valahol pedig szokatlan ehhez a franchise-hoz. A látvány ugyanakkor szerintem hibátlan, a harci jelenetek jól megkoreografáltak, a CGI maci tökéletes, s az a minimális humor, amit elrejtettek a filmben, működött. A Nostromós pláne, de a medencés sem volt piskóta.

Logan játszópajtásai a filmben kiválóak, számomra van valami báj a keleti nőkben (is): Mariko kimondottan dekoratív, de a másik lány, Yukio is – ecebóca vörös haja ellenérre - kellemes látvány. Külön öröm volt ebben a moziban is látni gyerekkorom Shiroját az Üzenet az űrből-ből, de a nindzsa srác is szimpi volt. A szamurájok, yakuzák, nindzsák által, illetve Logan sorsa által bár talán túlságosan földhözragadt és emberi lett a film – ennek ellenére remek szórakozás, különleges módon egy valódi zúzda nélküli popcornmozi. Mert már ilyen is van.



80%


.

.





Tűzgyűrű (2BD)




Vannak a robotok, az óriásrobotok, meg vannak a Jaegerek… Vannak az állatok, az ősállatok és vannak a Kaijuk… Minden mást, amit eddig a (film)világban nagynak és hatalmasnak hittél, felejtsd el: a Tűzgyűrű gigászi méretei mellett minden eltörpül…

Jaegerek: 70-85 méter magas, 2-3000 tonnás gépszörnyek, az emberiség 22 darabot épített belőlük a Kaiju háború ideje alatt (2013.08.10 – 2025.01.12). Méretük, hajtóművük, technikájuk alapján 1-5-ig sorolták őket osztályba, az első, nukleáris reaktorral működő Mark 1-es gépet  Alaszkában építették, a háború második évében, Brawler Yukon néven, míg az utolsót, a filmben is szereplő egyetlen Mark-5-öst, Striker Eurekát 2019-ben, Ausztráliában. A 22 Jaeger a háború 12 éve alatt 37 Kaijut ölt meg, amiket a gépekhez hasonlóan méretük alapján 5 kategóriába soroltak, s valamennyit el is nevezték (természeti csapásként, pont, mint a hurrikánokat). A legnagyobb, ami utolsóként átjutott a Törésen, 6750 tonnát nyomott és 182 méter magas volt – ő volt az egyetlen 5-ös kategóriájú Kaiju.

Minden évnek megvan a maga legszórakoztatóbb, leglátványosabb mozija, az idén számomra egyértelműen a Pacific Rim volt az: még most is, hogy negyedszer láttam, még most is lenyűgöznek azok a méretek, amikkel itt a lények és a gépek rendelkeznek. Ekkora zúzdát, amit itt produkálnak, ilyen brutális rombolást talán még nem is láttam vásznon – mindezt úgy, hogy az iszonyat pörgés ellenére látható is, ami történik. A sztori szerint (a borítótól eltérően) ugyebár a Csendes óceán mélyéről, egy másik dimenzióból támadás éri a Földet, olyan támadás, ami eddig még nem volt. Halálos lények jönnek a Tűzgyűrűnek nevezett – egyébként létező – hasadékból, méreteik és pusztító erejük soha nem látott nagyságot mutat. S bár az emberiség felveszi velük a harcot - hatalmas, emberpár által irányított robotokat építve ellenük -, a Kaiju háború sokadik évére a Föld végzetesen vesztésre áll. Logikus is, már csak önmagában az egyes csaták városromboló következményeit tekintve is: totál hiteles, hogy egy Kaiju támadás után ottmarad a lény teste az utcán, amit előbb-utóbb a lakosság belak, de az összedöntött város visszaesik a fejlődésben, s ha kellő mennyiségű város dől romba, az a Föld pusztulást  is jelenti…

Ennek a folyamatnak az elejét, még a sikereket mutatja be az a zseniálisan összerakott prológus, amivel indít a mozi. A nyitójelenet, Gipsy Danger első akciója pedig olyan nyitányt produkál, hogy tátva marad az ember szája. Borzasztóan jól megcsinált akciójelenet, kiváló ütemben adagolva: rendesen felkelti az érdeklődést a továbbiakra nézve. Ráadásul nagyszerűen működik drámaként is, Raleigh motivációit, személyiségét tökéletes mértékben meglapozza. Kissé sablonos ugyan, hogy pont őt hozzák majd vissza, de működik, a fináléra várás megszokott üresjárata pedig teljesen hiányzik. Del Toronak sikerült a shatterdomi bázison töltött felkészülési időt érdekessé, feszültté tenni, hol egy jól sikerült másodpilóta válogatással, hol egy balul elsült drifttel, hol pedig egy szenzációs szervkereskedővel…

A finálé meg… mármint a hosszú finálé  a hongkongi támadással kezdődően… egy orgia. Kép és hangorgia. Kérem, ha csak ennyi lenne a mozi maga, akkor is megérné megnézni. Jók voltak a Transformers filmek akciói, meg a Bosszúállók new yorki eseményei is, de ez mindent vitt. A dupla, majd a tripla támadás egyszerűen szenzációs, soha nem feledhető mozi élmény lett, ikonikus képsorokkal.

Annak ellenére, hogy a Tűzgyűrű egyértelműen látványfilm, meglepően jól teljesít több fronton is. Egyrészt rengeteg nagyszerű gépészeti és biológiai ötletre épül, amik Jaegerek és a Kaijuk felépítésében tükröződnek vissza. A drift már önmagában egy zseniális ötlet, mint ahogy a szervkereskedelem is: kicsit görbe tükröt tartva a társadalom felé – mert ironikusan hangzik ma még a világméretű  összefogás is, ráadásul én Toro helyébe belecsempésztem volna egy kis arab vagy koreai vonalat is a még nagyobb hatás kedvéért. De előnyére válik ez is a filmek, ezáltal is sikerül az amerikai dominenciát háttérbe szorítani – végre nem egy olyan „hősfilm”, ahol USA menti meg a Földet. S végre nem a Centrál-parkot támadják meg, mint ahogy nincs a szélben lobogó amerikai zászló sem…
Szerencsére a nyáltól csöpögő patriotizmus mellett nem vitték túlzásba a szerelmi vonalat sem. Van és érezhető (Raleigh és Mako), de nincs kiemelve, az apa/fiú, a testvér vagy a megmentő/lány kapcsolat kb. ugyanolyan fontos a moziban. A japán kislány, a kis Mako, azzal a sétájával a piros cipővel a kezében, azzal a sírással pedig mindent vitt nálam, talán a film egyik legjobban sikerült érzelmes jelenete. A fenomenális látvány (egyértelműen Del Toro víziója) mellé korrekt színészgárda társul, akik a jól megírt forgatókönyv karaktereit nagyszerűen elevenítik meg. A katonák/hősök mellé így simán felnő a két bolond tudós, no meg Hannibal Chau is: ők egyébként a film humorszelepei, a feszültség időközbeni levezetői. Egy icipicit talán a kínai és az orosz legénységen én többet időztem volna, de Del Toro kifejezett szándéka volt ez a minimalista részvétel a történetben.

Hibát keresni aztán persze ebben is lehet. Néhány méretarány még mindig nem stimmel, a Jaegerek 75-80 méteres magasságához sehogy sem tudom párosítani az óceán sekélységét, de fogjuk rá, hogy minden öblökben történt. Ismerve Del Toro hozzáállását – aki még arra is ügyelt, hogy a felemelt konténerekből kész lakberendezés hulljon ki – biztosan én vagyok túl szőrösszívű. Ugyanígy vagyok a karddal is: kissé fura, hogy csak akkor használták, mikor már minden veszni látszott, de mindegy. Talán egyedül a legeslegvégével békülök meg nehezen, az kicsit szirupos lett, a 24 helikopterrel együtt. De ezektől függetlenül oltári jó szórakozás az egész film, különösen HD-ben…

Mert kérem, ez a BD lemez, ez a kiadás csillagos ötös. A kép parádés, az eredeti hang meg annyira intenzív, hogy vissza kellett vennem a mélyből. Az első lemezen van egy egy órás, több kisfilmből álló dokumentumfilm, ami Del Toro kalauzolásával visz el a Pacific Rim világába. Megismerhetjük rajongását az egész japán Kaiju kultúrához, mi, honnan jött. Érdekes volt látni, mennyire figyeltek arra, hogy minden Kaiju valamilyen földi állat szinonimája legyen, képességeik pedig megtalálhatóak legyenek a földi élővilágban. Így lett gorilla, cápa és egyéb jellegű Kaiju… Jók a technikai részek, mit hogyan forgattak – meglepően sok díszlet volt a CGI előtt -, s még a zeneszerzőre is jut pár perc. A második lemez is szenzációs: a rendező naplója egy hatalmas útvesztő, kicsit a korai HP filmekre emlékeztető módon kalauzol a rövidfilmek, képek, jegyzetek között. Del Toro itt is kiváló kalauz, maximalista lénye Peter Jacksont idézi: a nagy hasú hongkongi Kaiju mozgása például az ő nagy hasának fizikai kivetülése a filmben… Plusz vannak kimaradt jelenetek, plusz van bakiparádé, plusz egy tizenhét perces kisfilm, plusz egy utazás a driftben – a szereplők múltjában. Az egész kiadás kimagaslik a mai közegből – még akkor is, ha az extra lemez univerzális, mindenhol ez van, ergo mindenhol rajt van a magyar felirat is. Csak be kellett hozni – de behozták és örüljünk neki. Mint ahogy a filmnek is.

Eddig nem igazán vártam az új Godzilla filmet, de miután megtudtam,hogy tulajdonképp ő is egy Kaiju, ennek a képzelt világnak a része, most már kíváncsi vagyok rá.



95%



.

.





Elysium BD




Ha lenne olyan verseny, amiben az elpuskázott lehetőségekre lehet szavazni, akkor nálam toronymagasan az Elysium lenne idén a befutó. Hogy egy ilyen jó ötletből, ilyen jó dizájnnal megcsinált mozi ennyire ostoba, ennyire hollywoodian ostoba legyen, az mérhetetlenül bosszantó…

Én amúgy Neill Blomkamp első nagyjátékfilm-rendezésével, a District 9-cel sem voltam maradéktalanul kibékülve, de annak a filmnek volt valami megfoghatatlan, függetlenségből eredő ereje. Ott a háttér sztori kidolgozatlanságát kompenzálta a több kamerás nézőpont, valamint a súlyos, többrétegű mondanivaló. Itt azonban még a mondanivaló is akkora kliséhalmaz, hogy szinte fájt – és ráadásul nem is lehet komolyan venni a film üzenetét: mert azt azért senki nem hiheti el, hogy bármely hollywoodi producer, aki erre pénzt adott, szívből támogatja a gazdagok megregulázását… Ezáltal, bármennyire is látványos az egész, jó színészekkel, így is mindenképp hagyna némi hiányérzetet maga után, de ha a többi része rendben lenne, akkor csak csóválnám a fejemet nevezett társadalomkritika hiteltelensége miatt.

Itt azonban az 56-ik percben (direkt megnéztem) elromlik valami, és utána már nem is javul meg. Onnantól ökörség ökörség hátán – természetesen a film történetének  keretein belül -, nevetséges mondatok és események, amik például vagy egy történetszálat, vagy egy karaktert hiteltelenítenek el teljesen. A félig tele vagy félig üres pohár esete az Elysiumnál az egyik legjobb példa a film kettősségére: az 56-ik percig egy egészen kiváló alapokra épített, nagyon jó és megdöbbentő jövőkép tárul elénk. Max (Matt Damon) karaktere a lepusztult Földön próbál túlélni, s munkahelyével talán kiemelkedni a semmiből. Az egész LA látványa lenyűgöző – még akkor is, ha nem egészen értem, önmagában a szegénységtől miért hiányzik a felhőkarcolók nagy része, hisz háborúról nem volt szó a prológusban -, na szóval lenyűgöző, teljesen megidézi a D9 hangulatát. Az egész mocskos jövő, a kizsákmányolás, a robot rendőrség, a gyár, a baleset, no meg William Fichtner nagyon tetszett. Ennek éles kontrasztja maga az Elysium, ami pedig szó szerint csodás. Itt igazából néhány fizikai-működésbeli kétely merülhet fel elsőre, de az egész monumentalitása, a medikabin ötlete, a szervezeti felépítés, a gazdagok élőhelye, ennek társadalomkritikai jellege nagyon jó lett. Törvényszerű – és logikus – a két világ ütközése, az ötlet, hogy ez elsősorban a gyógyulni vágyás miatt történik, pedig szívszorítóan hiteles.

No persze minden filmbe kell szerelmi szál, ami a főhős világmegváltó tervei mellett dinamikát adhat a mozinak, s rosszabb esetben romba döntheti az egész történetet. Itt is kb. a felnőttkori Frey (Alice Barga) másodszori feltűnésével romlik el minden, mintha a szerelem megzavarta volna a forgatókönyvíró – aki nem más, mint maga a rendező - elméjét is. Nagyon ciki volt már Max kijutása is a sivatagból, majd az egész hajtóvadászat, aztán ahogy belekeveredik Frey a sűrűjébe, úgy lesz szinte komikus az egész. Spoilerek nélkül képtelenség elmondani azt a sok logikátlanságot és abnormális reakciót, amit itt a karakterek egymás után elkövetnek, de pl. a miniszter asszony fináléja nevetségesen gagyi lett: valaha volt első filmbeli halálnak meg pláne. Kruger (Shartlo Copley) egy bizonyos pontig irtó jó karakter, aztán az ő figurája is egy tömegtermékké/sablonná válik a filmkészítés kondérjában. Az Elysiumon történő események bosszantóak, végig a „miért nem azt csinálod, te hülye” érzés dominált a film nézése közben. A finálé pedig csak további kérdéseket vet fel, már önmagával a komplett világ további működésével kapcsolatban is. Egy tény: az érzelmi hatás még így sem marad el, az orvosi hajók látványa bizony könnyet csalhat az ember szemébe – még akkor is, hogy ha előtte végigbosszankodott egy órát.

Fogalmam sincs, ki mit írt elő a rendezőnek, de nekem nagyon úgy tűnt, hogy Blomkamp kezéből kivették a gyeplőt (még ha ő mást is állít). Vélhetően a pazar látványvilágért nyújtott anyagi támogatásért cserébe millió klisével pakolta tele a mozit (különösen annak második felét), amik mellé valami idiotizmus miatt hajmeresztően logikátlan események párosulnak. Ha egy épeszű ember átnézte volna a Neill  forgatókönyvét, mielőtt forgatni kezdik a filmet, talán nem lenne a néző ennyire csalódott. Mert hiába zseniális a háttér, jók a jövő technikai kütyüi (az a medikabin nálam mindent vitt, de a robot felügyelőtiszt is ötletes volt), hiába jók önmagukban a karakterek, s hiába a nagyszerű színészgárda – még az olyan mellékszereplők, mint Julio vagy Spider is kiválóak -, ha ezek a figurák oltári  nagy böszmeségeket csinálnak a vásznon. A hangulat sok mindenen kétségkívül átsegít, de az ökörség másodszori nézésre is ökörség marad. Maximum kisebbet szúr, mert már tudod, mit várhatsz tőle.

A BD képe viszont sok mindenért kárpótolhat: a borítón rajta van, hogy a 4K masterből készült, ez látszik is rajta. Legnagyobb meglepetésemre az eredeti DTS HD MA 7.1 hangsáv többnyelvű, spanyol, angol és francia: ez picit javított az összképen. Intenzív, jól kikevert hangkép, de a magyar  DD 5.1 sem szégyellnivaló. Csupán a minden nyelv újbóli leszinkronizálásával veszít varázsából az egész. Amit még külön ki kell emelnem, az a film háttérinfo tartalma. Kb. másfél-két órás anyag, minden magyar felirattal, ami még inkább összekavart a mozival kapcsolatban. Kezdjük azzal, hogy Neill Blomkamp egy szimpatikus faszi. Ellenben azt mondja, hogy távolságot tartott a hollywoodi elvárásoktól, érezte  nyomást magán, de a film az ő víziója. Akkor viszont virgácsot neki. Érdekes volt, hogy szó szerint tartott a nagy „sztároktól”, úgy mint Matt Damon vagy Jodie Foster, ami annyira ugyan nem látszik, de a frusztráció mégiscsak jelen lehetett benne. De igazából az ütött meg a fülemet, amikor azt mondta, hogy a filmkészítésnél első az ötlet, aztán a karakterek, aztán csak utána jön, amit azok mondanak. S hogy a társadalomkritika másodlagos a sci-fi jelleg mellett: ha van, hát van, de nem az a cél.
Így kissé tisztább a kép, van egy tehetséges fiatal srác, akinek jó ötletei vannak, de a megvalósításhoz még bőven kell tapasztalat. Úgy vélem, most, hogy már PJ sem fogta Blomkamp kezét, kissé tanácstalanul kapkodott az írásban, Jodie Foster történetét meg egyszerűen mindenképp így akarta lezárni – mert még nem volt ilyen. A kisfilmek alapján Matt Damon iszonyat jó fej (ezt eddig is gondoltam), viszont az új felfedezettem Shartlo Copley, aki Neill házi kedvence és barátja. Jó fej ő is, a dél-afrikai akcentusa pedig élmény. Apropó akcentus: ha nem lett volna kép, akkor is felismerem volna Richard Taylor WETA főnök hangját. Imádom a WETA munkáját, imádom, ahogy beavatnak a filmkészítés trükkjeibe. Az Elysium ebből a szempontból kiválóan teljesít: az extra anyag nagyszerű.

Kár, hogy Blomkamp kicsit nem fésülte jobban össze a történetet.

70%



.