R2-D2 írásai 3.0

.





Enter Nowhere





Az Enter Nowhere egy 2011-es amerikai film, ami már Fórumunkon is feltűnt egy nyúlfarknyi ajánló keretében – egyébként, ha anno Niwrok kollégának lett volna ihlete és/vagy ideje jobban kifejteni véleményét a moziról, tuti, nem várok vele… csak az ajánlótól számítva is vagy 6 évet. Elég lett volna annyit megemlítenie, hogy időutazás…

Mert ez nekem bizony nagyon tetszett. A leghalványabb elképzelésem sem volt róla, mit fogok látni, így a film minden egyes meglepetése működött, a végén már széles vigyorral néztem a képkockákat, s minden esetlegesen korábban felmerült negatív ellenérzésem eltűnt a mozival kapcsolatban. Viszont épp ezért megpróbálok kicsit sejtelmesebb is lenni még a szokásosnál is: ezt mindenkinek saját magának kell felfedeznie, egyszerűen muszáj, hogy ne nagyon tudjatok róla semmit. És ha az elején kicsit el is vesznétek a nyilvánvalóan minimál költségvetésű film amatőrnek tűnő jellegében, tartsatok ki, mert kb. a harmadától, felétől olyan jó kis fordulatok, kapcsolati hálók kerülnek elő, hogy talán az állatok is leesik. Bármennyire is úgy tűnik, nem véletlenül van a két csaj meg a srác egyszerre, egy időben az erdei házban, s ha nem is minden, de rengeteg dolog magyarázatot nyer és összeáll a kép… Amúgy meg… azt hiszem, önmagában az, hogy valami amatőrnek tűnik és kevés pénzből készült különösen a mi kis Fórumunkon nem jelent hátrányt – temérdek, hasonló ismérvekkel készült filmet ajánlottunk már korábban is figyelmetekbe,  többségük jobb, mint némely hollywoodi szuperprodukció.

A felütésben egy szerelmespár épp kirabol egy út menti kisboltot (benzinkutat?) a rablás azonban nem teljesen úgy sikerül, ahogy tervezték – elsősorban a lány, Jody (Sara Paxton) miatt. Kinyílik egy széf… aztán a következő snittben már máshol is vagyunk. Velem együtt tuti, ti sem fogtok annyira figyelni, hogy rögtön kiszúrjátok az egész sztori lényegét – én meg csakazértsem mondom el, mire kellene figyeljetek – a lényeg, hogy az elsőre sehova nem tehető nyitójelenetben benn van a kulcs a mozi lényegéhez… de nagyon trükkös módon. Ugyanis később nyilvánvalóvá válik, hogy ennek a rablásnak, pontosabban a háttérnek fontos szerepe van a karakterek viszonyában, de ki a fene gondolkodik azon, hogy a következő húsz perc szinte nem ebben az univerzumban játszódik… na, mindegy. Második szereplőnket, Samathát (Katherine Waterston) egy fura ballonkabátban (!) ismerjük meg, ahogy épp egy nyomasztó, kihalt és félelmetes erdőben bóklászik. Épp kifogyott a benzin az autójukból, férje, Adam elment segítségért, de csak nem érkezett vissza – Sam meg kissé zavarodottan, kétségbeesetten keresi őt – meg a kiutat. Talál is egy faházat, ahol a novemberi hidegben meghúzza magát, sőt, miután két napja nem evett, megdézsmálja az ott található kaját is. Az, hogy a faház – amiről nekem egyébként a Gonosz halott házikója jutott eszembe – kicsit régimódi, fel sem tűnhet senkinek, hisz állhat egy elhagyatott erdei ház bárhol a világon, Sam pedig éhesen és fáradtan örül, hogy egyáltalán fedél van a feje felett. Ekkor tűnik fel a film harmadik főszereplője, Tom (Scott Eastwood – igen, az öreg Eastwood fia), aki ugyanúgy nem tudja, hol van: ő egy kisebb baleset következtében bolyong az erdőben. A kezdeti bizonytalanság és ismerkedés után közösen próbálnak kiutat találni az erdőből – ekkor tűnik fel a kezdő képsorokban megismert Jody – szintén totál tanácstalanul.

A mozi ezen szakaszában – a rendkívül nyomasztó, komor hangulata mellett – elsősorban attól a bizonytalanságtól lett jó számomra, hogy nem tudtam, ki mit is akar ebben a helyzetben. Simán benn volt a pakliban, hogy Tom valamit fog tenni a nőkkel (elsősorban Samanthával, aki kicsit szerencsétlennek tűnik), vagy hogy valaki valami bosszú okán terelte őket egy helyszínre, de ugyanúgy kellő bizonytalanságot biztosított a mozi misztikus hangulata. Mert hogy az erdőből kijutni sem egyszerű, kicsit olyan, mint a Mátrix metróállomása: ha elindulsz kifelé, mindig a háznál érkezel vissza. Aztán mikor már végképp nem tudjuk, mi is ez az egész, bedobják az első infót (amit még elárulhatok): a két nő és a férfi tulajdonképp három utazó, akik A pontból B pontba tartottak az Államokon belül, mikor érte őket valami – a baj csak az, hogy a három útvonal még csak véletlenül sem keresztezi egymást. S miután mindhárman meg vannak győződve saját igazukról, meglehetősen nehéz közös nevezőt találniuk, hirtelen mindenki gyanús lesz mindenkinek, mindenki a másik kettőről tételezi fel, hogy hazudik… egyébként az jutott eszembe, mennyivel hatásosabb, fenyegetőbb lett volna, ha Eastwood helyett valami „rosszabb arcú” színészt találnak a szerepre. A srác ugyanis alapból tök szimpi és ártatlannak tűnik, nehéz elképzelni róla, hogy valóban ártana bárkinek.

S akkor kb. itt járunk a film felénél. Eddig sem volt rossz, nekem legalábbis bejött mind a hangulata, mind a misztikus volta, de aztán innentől felpörögnek az események. Miután nagy nehezen megegyeznek, hogy tényleg mindenki más úton járt, mielőtt idekerült (bár okot nem találnak rá), egy újabb zseniális fordulat, kirakós kerül elő a forgatókönyvben… amit viszont már nem árulhatok el. A lényeg, hogy mégiscsak okkal vannak ők, itt (anyám, de hol!!!) hárman együtt, sőt, legnagyobb megdöbbenésükre találkoznak egy negyedik szereplővel is, akinek elég nehéz elmagyarázniuk, amire ők időközben rájöttek – egyébként ezt, így, ilyen nyelvi akadályokkal nekem is nehéz lett volna. Tök jó amúgy, hogy Samantha ugyan elejt némi infót származásával kapcsolatban, de arra sem figyel a néző menet közben – csak akkor üt az egész igazán, mikor megtudjuk, mit is csinál a negyedik szereplő, de legfőképp hol és mikor. Az elejtett és elrejtett információmorzsák remekül vannak adagolva, hogy aztán a teljes kép összeállásakor elámuljunk azon, mi is a mozi lényege. Egy olyan időutazás, ami kicsit más, mint az eddigiek, mert ugyan egy új esélyt kínál a karaktereknek saját sorsuk megváltoztatására, de akaratukon és tudtukon kívül kerülnek a szituációba, saját maguknak kell rájönniük, hogyan kapcsolódnak össze – és hogy mit is kell változtatniuk életükön… pontosabban mi az az egy esemény, amit megváltoztatja mindannyiuk sorsát. Zseniális a háló, ami köztük van, zseniális az, ahogy összefüggenek a dolgok, s ami eredményt el tudnak érni – a misztikus erdőből való kikerüléssel az élen. Apropó erdő (és az egész környezet): persze, olcsóbb egy kopár erdőben futkosni a kamerával, mint mondjuk méregdrága díszleteket építeni, de eddig mindig, minden filmben működött az ilyen helyszínek félelemfaktora – valahogy adja magát az egész…

Tulajdonképp egy dolog zavart az egészben: az a bizonyos széf és annak hatása. Arra nem ártott volna magyarázatot adni, hogy mi is az (mondjuk, az nagyjából kiderült), miért is pont ott van, ahol, mi a szerepe a boltosnak, mit is tud ő, miért is ő tudja azt, amit tud. A hiányzó (kidolgozatlan) háttérinformációk azonban csak a film legelején, meg a legvégén tűnnek föl, ugyanis menet közben egyszerűen nincs idő ezeken rágódni – csak most, így, hogy írom az ajánlót, most jutott eszembe az, hogy miért is van az egész. Vagy minden rablótámadásnál kinyílik a széf és újrakezdést biztosít a gyilkosnak??  Az is elvitathatatlan tény, hogy ahogy már említettem, tényleg látszik az alacsony büdzsé, hogy az egész filmnek kicsit B kategóriás jellege van – de hát gondoljunk csak bele mennyi ilyen megfordult már itt a Fórumon. Az A találmány, aztán Gyulusék filmje, az Ördögi kör, Niwrokék mozija, az Élet-mentés, de talán ide sorolhatnám az ARQ-t és a Time Lapse-ot is. Önmagában a látvány, effektek hiánya engem sosem zavart, ha van egy jó alap, egy jó történet hozzá… márpedig én ezt az Enter Nowhere-től megkaptam. Soha rosszabb „B filmet”!!!





80%



.

R2-D2 írta:

.
Enter Nowhere

Ha anno Niwrok kollégának lett volna ihlete és/vagy ideje jobban kifejteni véleményét a moziról, tuti, nem várok vele… csak az ajánlótól számítva is vagy 6 évet. Elég lett volna annyit megemlítenie, hogy időutazás…

Mert ez nekem bizony nagyon tetszett. A leghalványabb elképzelésem sem volt róla, mit fogok látni, így a film minden egyes meglepetése működött, a végén már széles vigyorral néztem a képkockákat, s minden esetlegesen korábban felmerült negatív ellenérzésem eltűnt a mozival kapcsolatban. Ha az elején kicsit el is vesznétek a nyilvánvalóan minimál költségvetésű film amatőrnek tűnő jellegében, tartsatok ki, mert kb. a harmadától, felétől olyan jó kis fordulatok, kapcsolati hálók kerülnek elő, hogy talán az állatok is leesik.

80%

És azzal le is lőttem volna a film csavarjainak felét, tehát nem tehettem meg .

Összesen annyira emlékszem a filmből, hogy nem figyeltem eléggé a kocsikra . De lehet, hogy ezt újranézem, ennyi év után hátha megint újdonságként fedezném fel. Az egyetlen jó dolog az aranyhal-memóriában ...

.

Niwrok írta:

Enter Nowhere

Összesen annyira emlékszem a filmből, hogy nem figyeltem eléggé a kocsikra

Most, hogy mondd... azokra én sem.

.





Szemet szemért – A múlt árnyai





Azt hiszem, nem túlzok, ha azt állítom, hogy Luis Tosar az egyik legjobb – és itt, a Fórumon általunk talán a legkedveltebb – spanyol színész: gondoljunk csak például a 211-es cellára, vagy az El Desconocido-ra azok közül, amiben játszott, és amiről itt is írtunk. Valahogy a faszi ráérez a jó szerepekre, a jó filmekre – a vastag szemöldöke meg jófajta védjegye –, így az ember nagyobb bizodalommal ül le egy mozgókép elé, amiben ő játszik… és amúgy is, ha eddig nem tűnt volna föl, a spanyol alkotásokat különös figyelemmel követjük oldalunkon. Nem volt tehát nagy kockázat belevágni ebbe a 2019-es Quien a hierro mata című film elé sem, mert ugye a spanyol thrillerek/horrorok többsége eddig is zseniális (vagy minimum nagyon jó) volt, másrészt meg ugye Niwrok kolléga már előkóstolta a filmet…

Már az első képsorok is olyan vérbeli spanyolosak: valaki épp nem csinált meg valamit valakinek, ezért meglehetősen brutális módon próbálnak elégtételt venni rajta – bár ez a kezdés nem közelíti meg a 211-es cella nyitányát, de Kiko (Enric Auquer) belépője meglehetősen maradandó élmény. Mint később kiderül ő és tesója, Tono (Ismael Martinez) az öreg drogbáró, Antonio Padin (Xan Cejudo) gyerekei, s míg apu a börtönben van, ők viszik tovább az üzletet… a maguk kevésbé szofisztikált és udvarias módján. Érdekes egyébként ennyi Narcos és egyéb kolumbiai drogkereskedős film után egy újabb helyszínen látni, hogyan is mennek máshol a dolgok, mint ahogy az is érdekes volt, hogy az egyes szereplők hogyan is viszonyulnak az üzlethez és egymáshoz: mintha valahol az idősebb, tapasztaltabb generáció még jobban építette volna a hálózatot a tiszteletre és kölcsönös bizalomra, míg a fiatalabbak már inkább az erőszakban és az egymás átbaszásában hisznek. Ennek meg is lesz a következménye, de erről később… Szóval, az öreg Padin beteg, egészségi állapotából kifolyólag épp elhagyni készül a börtönt, fiai pedig ezt kihasználva haza akarják vinni őt – ugyan megvan a saját elképzelésük az üzletmenetről, de mégiscsak jobb és hitelesebb, ha a szervezet feje áldását adja a terveikre, a baj csak az, hogy Antonionak mintha elege lenne az egészből, ő már csak békében akar meghalni – egy idősotthonban.

A gyerekek nagy megdöbbenésre és ellenkezésére Antonio bevonul egy ilyen intézménybe – ahol persze sokan tudják, ki is ő – de egyre romló állapotának köszönhetően inkább tűnik egy megfáradt, beteges öregembernek, mint veszélyes drogbárónak. Fiai viszont… nos, ők igazi pszichopataként viselkednek, a mozi elejének legjobb pillanatai azok, amikben a két srác meglátogatja apját és tenyérbe mászóan unszimpatikus módon érzékeltetik vélt, vagy valós hatalmukat a halandó emberek felett. Néha bizony kinyílt a bicska a zsebemben arroganciájuk miatt – ide tartozik, érdemes rá figyelni, milyen jó is a film azon húzása, ahogy egyébként ez az arrogancia majdnem, hogy szánalomba fordul a végére. De mégsem erre kaptam föl igazából a fejemet… hanem megint egy olyan aktuáltársadalmi jelenségre, ami sajnos jelenkorunk szomorú és tragikus részévé vált: az idősotthonok működésére. Szerte a világban ezrek haltak meg a járvány miatt a hasonló intézményekben, így nem tehetek róla, de kicsit koronavírusos szemmel is figyeltem az ottani körülményeket, légkört. Hogy mit, hogyan csináltak, volt-e elég orvos, ápoló, mit csináltak a betegekkel, hogyan is zajlanak a mindennapok egy ilyen intézményben – tényleg annyira veszélyes-e az egész, mint ahogy azt az élet igazolta… nos, az itt látottak alapján nem lett volna muszáj mindannak a sok halálesetnek megtörténnie, ami napjaink vezető hírei között szerepel. Persze, nincs mindenhol egy Mario (Luis Tosar), aki kitüntetett figyelemmel és kedvességgel viseltetik az ápoltak iránt…

Mario ugyanis az otthon dolgozója, és már az elején – egy nézésből – kiderül, hogy valami múltbéli kapocs összeköti az otthon új lakójával, Antonioval. A Szemet szemért egyik fő csapása pedig innentől az lesz, hogy mi is ez az érezhető sérelem, s hogy Mario mit is művel az öreggel… és ez két szempontból volt számomra érdekes. Több, másik mozgóképnél írtam már, hogy ha egy főszereplőt elindítnak egy bizonyos úton, van egy pont, egy határ, amit átlépve egyszerűen nem lehet a karakter szemszögéből happy end minden, s mi nézők egy idő után már nem tudunk annak szurkolni, hogy végigcsinálja azt, amit elkezdett. Mert annak nem lehet jó a vége, mert egy filmben nem igazán szoktak bűnöket büntetlenül hagyni. Ez pedig – nem mellékesesen – egy érdekes jellemfejlődést, karakter szerethetőség változást hoz a történetben (esetünkben Mario és Kikonál is!!), ami már önmagában is elég szuper tud lenni ahhoz, hogy egy film jó legyen. De van még egy másik dolog is. Az, amit Mario művel, ahogy egyre jobban belebonyolódik a saját maga okozta műveletbe, ahogy egyre nehezebb tartania az észrevétlenséget, és az ártatlanság látszatát, az picit megidézi az általam kedvelt beépülős mozik hangulatát: nem konkrét témájában, inkább a lebukik-nem bukik le pszichés izgalmában. Nagyon jól beemelték ebbe feleségét, akinek szülése remek kiegészítője, feszítése a sztorinak, mint ahogy a két testvér – más okból bár, de hatásos – kavarását is vele kapcsolatban. Ráadásul, ahogy tárulnak fel a múlt árnyai, ahogy puzzle szerűen összeáll a kép, úgy lesz egyre érdekesebb és izgalmasabb minden – úgy válik Mario tette első blikkre indokolttá… a baj csak az, amit Niwrok is írt: itt mindenki ki akar baszni mindenkivel, de a végén senki nem járhat jól. És bizony, kérem… ezt nem is jó mindig látni…

Anélkül, hogy olyan túlságosan belemennék a részletekbe, annyit még elárulhatok, hogy a Mario/Antonio ápoló/beteg történeti szál mellett fut egy egyszerűbbnek tűnő, kolumbiai-kínai-spanyol érdekeltségű drogkereskedelmi vonal is, amiben Kiko és Tono a főszereplő, s aminek a végén bekövetkezik az az ominózus fordulat Kiko esetében, amiről beszéltünk. A filmben látottak alapján ugyanis van olyan szitu, amikor a korábban gyűlölt és unszimpatikus figurát sajnálni lehet, mikor azt kívánod valakinek, hogy inkább lőjék agyon, mert már nem is akarod annyira, hogy megkapja jól megérdemelt jutalmát… e tekintetben a Szemet szemért egyébként kifejezetten emlékezetes mozi. Remekül játszik a karakterekkel, a film elején még egyértelműnek tűnik, ki a fehér és ki a fekete, ki a jó és rossz, aztán az események következtében, a határvonalak elmosódnak: szerepcsere ugyan nem történik, de sokkal közelebb kerülnek egymáshoz a szereplők – mert bizony itt az áldozatból könnyen lehet gyilkos és fordítva is. Ha nagyon közhelyes akarok lenni, s ha a mozi talán legklisésebb mondandójára akarok rávilágítani, akkor azt kell mondjam, a Szemet szemért a tökéletes kórképe az erőszakra adott erőszakos válasz sehova nem vezető útjának.

Több fronton is helyt álló, vérbeli spanyol mozival van dolgunk: brutális, mikor kell, meglepő és feszes thriller, ami akár bosszúfilmnek is elmegy (hisz itt majdnem mindenki bosszút áll valakin), de ha akarom, nézhetem egy drogos filmként is. Hisz az öreg drogbáró, a fiai droggal kereskednek, és erre csesznek rá, s mint kiderül, Marionak is van köze az anyaghoz… de ha még egyet fordítok rajta, meg lehet találni több szinten is a családi drámá(kat) a sztoriban. Apropo… család. Nem tudom, ki volt a valós alany, de az a szülés, ilyen premier plánban… bazzeg, ilyet még nem láttam… Számomra nincs túl sok hibája a filmnek, én a forgatókönyvvel is jól elvoltam, a finálé egymásra pakolt drámai meglepetései pedig különösen bejöttek – talán csak a film közepén éreztem egy kis üresjáratot, addig, amíg ki nem derül konkrétan, Mario mit tesz és miért. Itt volt egyébként pár pillanat, amikor az Életrevalók egyfajta komor, spanyol változatának érzete is feltűnt a moziban – de ez aztán el is múlt. Ha valamire talán panaszkodnék, akkor egyébként csak itt ragadhatnék ki szakaszokat a moziból, néha kicsit soknak tűnt az idősotthonos rész, mint ahogy menet közben, még a szülés előtt, a feleséges jeleneteknek sem volt érzésre fontos szerepük – persze, az egész történet ismeretében azért ez nem kicsit módosul. Jók a színészek, jó az európai hangulat ( Citroen Picasso – atyaég, hogy elszoktunk a hétköznapiságtól egy filmben), s végül, de nem utolsósorban jó a spanyol nyelv. Meg jó a film.





80%



.

R2-D2 írta:

.
Szemet szemért – A múlt árnyai

Több, másik mozgóképnél írtam már, hogy ha egy főszereplőt elindítanak egy bizonyos úton, van egy pont, egy határ, amit átlépve egyszerűen nem lehet a karakter szemszögéből happy end minden, s mi nézők egy idő után már nem tudunk annak szurkolni, hogy végigcsinálja azt, amit elkezdett. Mert annak nem lehet jó a vége, mert egy filmben nem igazán szoktak bűnöket büntetlenül hagyni. Ez pedig – nem mellékesen – egy érdekes jellemfejlődést, karakter szerethetőség változást hoz a történetben (esetünkben Mario és Kikonál is!!), ami már önmagában is elég szuper tud lenni ahhoz, hogy egy film jó legyen. De van még egy másik dolog is. Az, amit Mario művel, ahogy egyre jobban belebonyolódik a saját maga okozta műveletbe, ahogy egyre nehezebb tartania az észrevétlenséget, és az ártatlanság látszatát, az picit megidézi az általam kedvelt beépülős mozik hangulatát: nem konkrét témájában, inkább a lebukik-nem bukik le pszichés izgalmában. Anélkül, hogy olyan túlságosan belemennék a részletekbe, annyit még elárulhatok, hogy a Mario/Antonio ápoló/beteg történeti szál mellett fut egy egyszerűbbnek tűnő, kolumbiai-kínai-spanyol érdekeltségű drogkereskedelmi vonal is, amiben Kiko és Tono a főszereplő, s aminek a végén bekövetkezik az az ominózus fordulat Kiko esetében, amiről beszéltünk. A filmben látottak alapján ugyanis van olyan szitu, amikor a korábban gyűlölt és unszimpatikus figurát sajnálni lehet, mikor azt kívánod valakinek, hogy inkább lőjék agyon, mert már nem is akarod annyira, hogy megkapja jól megérdemelt jutalmát… e tekintetben a Szemet szemért egyébként kifejezetten emlékezetes mozi. Remekül játszik a karakterekkel, a film elején még egyértelműnek tűnik, ki a fehér és ki a fekete, ki a jó és rossz, aztán az események következtében, a határvonalak elmosódnak: szerepcsere ugyan nem történik, de sokkal közelebb kerülnek egymáshoz a szereplők – mert bizony itt az áldozatból könnyen lehet gyilkos és fordítva is. Ha nagyon közhelyes akarok lenni, s ha a mozi talán legklisésebb mondandójára akarok rávilágítani, akkor azt kell mondjam, a Szemet szemért a tökéletes kórképe az erőszakra adott erőszakos válasz sehova nem vezető útjának.

80%

Amelyik filmnek ennyi rétege van, az annyira rossz már eleve nem lehet . Picit nekem is leült a közepe, de amit inkább negatívumként jegyeztem meg, az az utolsó jelenet "költőisége" a lecsorgó vércseppel; a film addig, ahogy te is írtad, kellemesen hétköznapi, az meg annyira mesterkélt, bármilyen kifejező is. A legjobb, hogy te is érezted, az események alakulásában Kiko legalább annyira főszereplő, mint Mario, és bármekkora gyökér is, a végére inkább sajnálja a néző.

Köszi, hogy megnézted és hogy írtál róla helyettem, örülök, hogy tetszett.

.

R2-D2 írta:

Bosszúállók: Végjáték

De aztán az a hasonlat is eszembe jutott itt az írás (és zenehallgatás közben), hogy az egészet lehet egy sikeres zenekar búcsúkoncertjéhez hasonlítani. A feltűnő karakterek lehetnek akár vendégzenészek, akár egy best of válogatás tagjai a zenekar setlistjéből, az előadás maga pedig egy elementáris erejű élmény,ahol minden jobban szól mint korábban, máskor, ahol az ember tényleg azokat a dalokat hallja, amit igazán kedvel. És ami úgy vonul be az emlékeibe, mint egy zenekar utolsó, legjobb koncertje… Nem tudom, lesz-e még kedvem egy újabb MCU fázishoz, lehet, hogy ezekkel a zenészekkel együtt én is kiszállok a buliból, majd meglátom. De az biztos, hogy talán még sosem voltam ilyen jó koncerten tőlük… de, talán az elsőn.

90%

.

Én meg a Bosszúállók 3-4-et néztem újra, és megmondom őszintén, másodjára ugyanúgy elvarázsolt, mint elsőre. Pedig nem is számítottam rá...

Ahogy a 3-asban összehozzák a karaktereket, aztán ahogy azok majd egymást kiegészítve, néha szívatva harcolnak a 4-esben, az lenyűgöző. Az időutazások szenzációsak, a Vissza a jövőbe poént már el is felejtettem... a finálé harca meg... könnyfakasztóan zseniális, ahogy mindenki megérkezik, maga a csata meg... beszarás.

5 és fél óra volt egyben a kettő, de megérte. Ezért tényleg megérte a tizenx év.


.

.





Hotel Mumbai





„Imádkozom magukért!
Bassza meg az imáit! Miattuk vagyunk itt!"


Még az egyik legutóbbi, az A kimenekítés című filmnél említettem, hogy írni fogok erről a Hotel Mumbairól – arról a moziról, ami talán kevesebb figyelmet és hírverést kapott a tavalyi évben, mint amit megérdemelt volna, pedig szerintem a 2019-es év egyik legjobb alkotása lett… és ami nem véletlen, hogy az éves listám második helyén landolt, különösebb gondolkodás nélkül. Magam részéről talán még sosem láttam ennyire jó terroristás-túszejtős filmet, még sosem éreztem ennyire kézzelfoghatónak azt az iszonyatot, amit néhány őrült gépfegyverrel a kezében produkálni tud – miközben válogatás nélkül lövi az útjába kerülő embereket. Ehhez hozzáadva a hátteret, az egész indiai légkört, ahol ez az őrület megtörtént – márpedig megtörtént – egy olyan élményben lesz része a nézőnek, ami folytán a feszültség szinte az első perctől kezdve a bőre alá kúszik, nem engedi egy pillanatra sem – s ami végén a máskor giccsesnek tűnő záró képsorok a keserédességükkel igazi, könnyfakasztó katarzist képesek elhozni. S a már itt tartunk: az A lehetetlennél éreztem hasonlót, mikor is a kórháznál egymásra talál a család…

2008. november 26-án minimum 10 állig felfegyverzett pakisztáni terrorista érkezett egy csónakban az indiai Mumbai városába (hajójukat később megtalálták a nyílt vízen), akik jól szervezetten, előre kiválasztott célpontokra fókuszálva 4 napra pokollá tették a város életét. Szó szerint gondolkodás nélkül lőttek mindenkire, akik útjukba került, a négy napos támadás során majdnem 200 embert öltek meg és 300-at megsebesítettek… az akció végén (ez nem lehet spoiler) pedig csupán csak egyikük élte túl. A többiek már Allah paradicsomában vannak – megmondom őszintén, a film végére alig vártam már, hogy haljanak meg, a megdöbbenés okozta sokk – no meg a remek forgatókönyv és casting – következtében talán még soha nem utáltam ennyire terroristát. Mert ezek a srácok nem úgy voltak gonoszak, ahogy azt a filmekben eddig megszoktuk, hogy kitalálunk valami szájhőst, világmegváltó tervekkel, aki el akar pusztítani valamit… nem, ezek a srácok a maguk szenvtelen arcukkal félelmetesebb voltak mindenkinél. Az a közöny és az az őrült hit, ami sugárzott belőlük, az mindent vitt…

Filmünk amúgy nem tér ki az összes helyszín összes mészárlására, zömében a Taj Mahal Hotelben játszódik, csupán az elején járunk egy vasútállomáson, ahova két elkövető érkezik. Már ekkor borzongató volt látni azt a hidegséget és egyúttal elszántságot, ami belőlük sugárzott, pedig ezek még csak amolyan bevezető képsorok. Így utólag, azt is megjegyezném – ami nézés közben fel sem tűnt –, mennyire zseniális az a dramaturgia, ahogy a lövöldözésbe szép fokozatosan emelik be, majd növelik az áldozatok számát és látványát: a vasútállomáson pl. még csak hallani a lövöldözést, aztán később egyre magasabbra jutunk az őrület szintjében… talán a rendőrautó megszerzésétől kezdve. A kávézós jelenet már kifejezetten brutális, nem is elsősorban explicit jellegében, sokkal inkább pszichésen: ott már a kivégzés jelleg kézzelfogható (megdöbbentő azt is látni, hogy mennyire a vakszerencsén múlt, ki marad életben), az emberben pedig rögtön beugrik a párizsi terrortámadás pár éve… mert semmi nem változik. De ez még mindig csak a felvezetés ahhoz, ami a szállodában fog jönni, ami természetesen az egész filmet meghatározza, s a vázát adja – és itt van valami, ami minden lövöldözéstől és izgalomtól függetlenül örök életre beleégett a retinámba. Van egy jelenet, amikor az első két terrorista besétál a szállodába – nos, akárki csinálta a castingot, meg akárkik is ezek a számomra ismeretlen színészek, ahogy, amilyen arccal ott megjelennek, az beszarás. Több száz ember életének kioltásásra készülve, több tucat fegyverrel a hátizsákjukban, olyan rezzenéstelen, ártatlan kifejezéssel így bemenni… zseniális. Persze, Allah hatalmas, tudjuk, de akkor is…

Magáról a Taj Mahalos mészárlásról túl sokat nem akarok elárulni, higgyétek el nekem, még nem láttatok ennyire kegyetlen, hiteles és életszagú gyilkolást játékfilmben ( talán az Utoya 22-ben, de ott más a súlyozás). Túlzásoktól mentesen, mintha dokumentumfilmet néznétek (amúgy is sok korabeli híradóbevágás színesíti a filmet), az meg legyen a dramaturgia megbocsájtható bűne, hogy néhány jelenetet kiszíneztek, néhol talán ok nélkül fokozták a feszültséget bizonyos karakterekkel történt kalandokkal. Gondolok mindenekelőtt a kisbabára (úgy néz ki, ez a mániám, de vázolt körülmények között megint csak feleslegesnek és túlzásnak érzem szerepeltetését), meg talán a személyzeti lépcső többszöri, látszólag össze-vissza használatára… amúgy is, ha jól érzem és értelmezem a korabeli híreket, a filmesek kvázi a Taj Mahal Hotelbe sűrítették az egész négynapos akciót. De nem elég látni, mit művelnek a „ezek gyerekek”, talán ugyanolyan megdöbbentő az a hit, amivel mindezt megteszik. Szerintem ennyire húsbavágó még soha nem volt a muszlim radikalizmus és a totális agymosás látványa, ahogy a headseten keresztül a háttérből – vélhetően Pakisztánból – irányítják őket, ahogy a legkisebb kétségüket is eloszlatva a legcsekélyebb kétség nélkül ölik az embereket, de közben a női melltartóba nyúlni tilos – az önmagában letaglózó. Akkor is az lenne, ha a lövéseknél szemérmesen elfordulna a kamera, de szerencsére nem teszi… fehér emberként szinte képtelenség felfogni azt, amit látunk, de azt hiszem, az itt mutatottak a normális araboknál is messze kiverte a biztosítékot. Ha most nagyon visszafogott akarok lenni, akkor csak szimplán azt mondom, hogy a radikális iszlám, a Korán teljes félreértelmezése és a szélsőséges muszlim csoportok terrortámadásai számomra legalább olyan beteges és durva dolgok, mint más, történelmünkre árnyat vető irányzatok esetleg nagyobb áldozatot követelő mészárlásai.

Persze, önmagában nem érne semmit a mozi s a forgatókönyv, ha nem lehetne az áldozatokhoz kötődni, ha nem lehetnének benne hősök, akik ezt az őrületet elszenvedik vagy megakadályozzák. A forgatókönyv e tekintetben is példásan teljesít, hisz mind az orosz milliárdos, Vaszilij (Oscar Isaac) mind Zahra (Nazanin Boniadi), családja olyan karakterek, áldozatok, akik szerepe egyáltalán nincs túltolva, gazdagságukban nem feltétlenül ripacsok és unszimpatikusak, lehet őket szeretni és lehet izgulni értük… az orosz faszit egyébként kifejezetten bírtam. A másik oldalról meg ugye ott van a főszakács, Oberoi (Anupam Kher) és csapata, akik az „a vendég az isten” jelszó alatt mindent megtettek a szálloda lakóiért, illetve a főszereplő srác, a szikh (ez amúgy jó kis info a filmben) Arjun (Dev Patel), aki a balszerencsés cipőelvesztés után szerintem élete legnagyobb kálváriáját éli át. Amúgy, konkrét vallási megnyilatkoztatás ugyan nincs velük kapcsolatban, de ha muszlimok is, az jól átjön, mennyire távol áll a normális ember gondolkodása az őrülettől és az átmosott agyú terroristákétól. Apropo… hamarosan olvashattok majd egy bizonyos Kalifátus című sorozatról itt írást, ezek után a film után különösen kíváncsi vagyok, hogy pl európai lányok agyát hogy lehet átmosni annyira, hogy önként csatlakozzanak… mondjuk az ISIShez.

A Hotel Mumbai erőssége részben a megtörtént események hideg, számító kegyetlenségében, másrészt meg az ott dolgozó személyzet hősiességének bemutatásában van. De csak pont annyira véres és kegyetlen, amennyire kell (mármint a látványában), s pont annyira hatásvadász és érzelmes, ami miatt a végére azok a bizonyos könnycseppek is előkerülhetnek – mert mindenekfelett ott lebeg a tett, és annak kivitelezésének ridegsége, s nincs is szükség egyéb túlzásokra. Maga a díszlet a háttér, egész India – akárhol is vették fel, de miért is ne lehetett volna Indiában – roppant autentikus és hiteles, nekem meg képernyőn keresztül mindig is tetszettek ezek a helyszínek, kultúrák. Külön jó pont a filmnek, hogy nagyszerűen vágták be a valós korabeli képeket – néha magam sem tudtam, hogy mit látok: azt, amit a megdöbbent világ látott 12 éve, vagy azt, amit az alkotók találtak ki… és itt is látszik, hogy az élet sokszor kegyetlenebb és durvább sztorikat tud produkálni, mint bármilyen kitaláció. A baj az, hogy azóta eltelt 12 év és csak rosszabb lett a helyzet: a vallásháborúkról alapban is megvan a véleményem, de az, hogy mindez az őrület immár Európában is felütötte a fejét, kellő szomorúsággal és borzalommal tölt el ahhoz, hogy ezt a filmet is kicsit máshogy tudjam nézni. Nem állítom, hogy ez, itt, így, ennyire durván megtörténhet (eleve, különleges egység sem 1200 km-re van sehol), de máshogy nézi az ember a híreket ma, mint 12 éve nézte: akkor olyan távoli és megfoghatatlan volt mindez, ma meg… az iszonyat nálunk egyelőre csak a TV-ben van, de nyugaton már valójában a kertek alatt.

Ez egy qrva jó film, sajnálom, hogy nem lett ismertebb és sikeresebb.





90%




.

R2-D2 írta:

.
Hotel Mumbai

Talán kevesebb figyelmet és hírverést kapott a tavalyi évben, mint amit megérdemelt volna, pedig szerintem a 2019-es év egyik legjobb alkotása lett… és ami nem véletlen, hogy az éves listám második helyén landolt, különösebb gondolkodás nélkül. Magam részéről talán még sosem láttam ennyire jó terroristás-túszejtős filmet, még sosem éreztem ennyire kézzelfoghatónak azt az iszonyatot, amit néhány őrült gépfegyverrel a kezében produkálni tud – miközben válogatás nélkül lövi az útjába kerülő embereket. Ehhez hozzáadva a hátteret, az egész indiai légkört, ahol ez az őrület megtörtént – márpedig megtörtént – egy olyan élményben lesz része a nézőnek, ami folytán a feszültség szinte az első perctől kezdve a bőre alá kúszik, nem engedi egy pillanatra sem – s ami végén a máskor giccsesnek tűnő záró képsorok a keserédességükkel igazi, könnyfakasztó katarzist képesek elhozni. S a már itt tartunk: az A lehetetlennél éreztem hasonlót, mikor is a kórháznál egymásra talál a család…

Ez egy qrva jó film, sajnálom, hogy nem lett ismertebb és sikeresebb.

90%

Mivel nálam is csak épphogy lecsúszott a dobogóról, így nincs nagyon mit hozzáfűznöm.
Minden szavával...

.

.




Az aszfalt királyai




Tudom, hogy nem épp egy újdonságról írok most – vélhetően ez az egyik legismertebb mozi az aktuális ajánlóink közül – meg azt is tudom, hogy Niwrok kolléga már közölte a véleményét pár hónapja az Az aszfalt királyairól, de ha már tegnap írtam a tavalyi szerintem második legjobb alkotásról, akkor úgy gondoltam, megejtem ugyanezt a nálam nyertesről is… Mert már elsőre is teljesen elvarázsolt a film, de most, az újranézésnél (anyám, milyen állatul szól ez a mozi) picit jobban tudtam figyelni a részletekre, s miután most utánanéztem a valóság és a film viszonyának is, még jobban bejött az egész. Alapból is imádom az autóversenyzős mozikat, magukat a technikai sportokat – erről a korszakról viszont érthetően keveset tudtam, csupán az maradt meg bennem, hogy a mostanihoz képest mennyire is veszélyes volt versenyezni a múlt évszázad közepén…

A Le Mans-i 24 órás autóverseny egyike a világ legrégebbi autóversenyeinek, 1923 óta rendezik meg a franciaországi Le Mans közelében fekvő sarthe-i versenypályán. Az eredetileg sorozatgyártású autók megbízhatóságának (igen, ez fontos, mert nem mindig a leggyorsabb autó a legjobb) és gazdaságosságának tesztelésére szolgáló futamokat a mai napig élvezhetjük – ahogy a filmben is van, a mezőny kora délután rajtol el, és másnap kora délután ér célba. Az első évtizedek kezdeti európai győzelmi dominanciát egy bizonyos Caroll Shelby törte meg, aki első amerikaiként 1959-ben egy Aston Martin ülésében megnyerte a futamot. Filmünk egyébként pont ezzel az eseménnyel indul, s azt hiszem ennél jobb és hangulatosabb felütéssel nem is kezdődhetett volna autóversenyzős mozi: minden egyes képkocka, minden egyes hangeffekt helyén van, s az olyanoknak, mint én, akik gyerekkoruk óta benzingőzt szívnak (nagyképűen hangzik, de 14 éves korom óta motorozom) ez egy olyan adrenalin töltetes nyitány volt, hogy rögtön beleszerettem a filmbe. Az a korszak, azok az autók, az az egész légkör… imádtam minden percét. Shelby (Matt Damon) – és talán az egész amerikai autóversenyzés legnagyobb pechére – azonban egészségügyi okokból kénytelen felhagyni a versenyzéssel, s bár minden porcikája a versenyautókért rajong, kénytelen megelégedni azok építésével és eladásával. Ilyen intenzív kezdés után gondolom, sokak számára – egyébként elsőre nekem is – kicsit visszalépés a következő szakasz, amiben Shelby és Ken Miles (Christian Bale) kapcsolatának felépítését láthatjuk, valamint bevezetnek minket a Ford vállalat működésébe, amit láthatóan megfojt a bürokrácia, viszont most már azt gondolom, kellett is a filmnek ez a kis „tárlat”. Amellett, hogy felrakja azokat a bizonyos bábukat a sakktáblára, remek kis jeleneteket tartalmaz: gondoljunk csak Shelby szélhámos eladásaira (McQeenen még mindig vigyorgok), vagy Miles autószerelős műhelyére, mikor a faszi visszajön reklamálni…

Érdekes egyébként, hogy a mozi több országban, több címmel is forgalomba került: a hazai Az aszfalt királyai kifejező ugyan, de valahol túl általános, viszont volt, ahol a Ford v Ferrari, illetve a Le Mans ’66 címen futott… nos, a Ford v Ferrari kb. olyan, mint a filmbeli Ford marketingcsapata. Jól hangzik, meg minden, de igazából egy lufi az egész: a történet ugyanis egyáltalán nem a Ford és a Ferrari párharcára fókuszál, mert hiába is van benn az ominózus jelenet, amiben Henry Ford II (Tracy Letts) meg akarja venni az olasz autós céget és hiába illesztették be a filmbe – egyébként nem valós módon – az öreg Enzo (Remo Girone) feltűnését a 66-os versenyen, ez a cím akkor lenne hiteles, ha a Ferrari szemszögéből is látnánk a felkészülést és az autóépítést. De nem látjuk…

Mert a történelem szerint az autósportban – legalábbis Le Mans kapcsán mindenképp – a 60-as években már a Ford és a Ferrari párviadala volt a jellemző: az évtized elejének olasz dominanciájára válaszolva a Ford az 1964-es versenyen mutatkozott be először, a Ferrari azonban ekkor még jobb volt. A kiélezett versengés oka pedig az volt, hogy II. Henry Fordnak nem sikerült megszereznie a Ferrarit, ezért elhatározta, hogy azt a versenypályán fogja legyőzni. Hatalmas pénzeket ölt a reményei szerint győzni képes versenyautó megépítésébe, a mára már legendává vált Ford GT40-be. Viszont filmünk szinte kizárólag a GT40-es megépítésére, ezen belül pedig Shelby és Miles viszonyára fókuszál, a másik versenytárs csupán csak a pályán kerül a középpontba… nem állítom, hogy ez baj lenne, mert szenzációs szinte minden ezzel kapcsolatban, csak véleményem szerint a Le Mans ’66 cím is kifejezőbb és találóbb. Ha valaki teljesen tudatlanul nézi, a korabeli technikai körülményekre való rácsodálkozáson kívül elmerülhet abban a remek dramaturgiai húzásban, ami a valóságtól eltérően kvázi házi ellenségéket csinált a Ford cégen belül, azokban az érzelmileg kihegyezett, de kitalált, vagy újragondolt jelenetekben, mint például mr. Ford próbaútja a GT40-el. Nem Shelby vitte ugyanis őt próbaútra, hanem maga Miles, és Beebe sem volt bezárva az irodába – azonban a mozi egészét tekintve, a karakterek közti kapcsolati háló bonyolítása és a motivációk árnyalása érdekében szerintem nagyszerű húzás volt az írók részéről úgy beállítani a dolgot, hogy Milesnek nem csupán a Ferrarit kellett legyőzni, hanem Ford saját embereit is. No meg ugye elsősorban saját magát: nekem borzasztóan tetszett a szókimondó, senkit és semmit nem tisztelő stílusa, de így, ilyen felvezetés mellett sokkal jobb és hatásosabb volt a verseny fináléja…

Még mielőtt a fő attrakcióra, a 66-os versenyre rátérnék, megjegyezném, hogy engem legalább annyira érdekelt magának az autónak a fejlesztése, mint annak élesben használat. Minden tesz qrva jó volt, a légellenállás mérése, nézése zseniális, az egész csapat, aki Miles és Shelby mellett dolgozott, nagyon jó volt. Sőt, most hogy eredeti nyelven néztem a filmet, észrevettem egy színészt, akit olyan sikeresen elmaszkíroztak, hogy nem ismertem meg: nagy örömömre Phil szerepében az a Ray McKinnon tűnik fel, aki az a bizonyos Lincoln Potter volt a SoA-ban és legutóbb a Mayans M.C.-ben… a faszit a hangja alapján azonosítottam.  Már a közel két órás felvezetés is, míg elérünk 66-ba, majdnem tökéletes, nagyon jó volt, hogy jutott idő a Miles családra, hogy felesége éppoly autó és versenymániás (nem a szokásos narratívát követve egy tiltakozó hisztis picsa), nagyon jó volt a Fordot körülvevő „csapat” seggnyalása és pozícióharca, s bár nem így történt, de érzelmileg és motivációs szempontból nagyon jó volt, hogy a mozi szerint Milest nem vitték el 65-ben versenyezni. Valójában elvitték, de váltóhiba miatt kikaptak a Ferraritól… de ahogy írtam, minden dramaturgiai változás, minden mesterségesen keltett ellentét segített a katarzishoz vezető úton – magához a versenyhez.

Niwrok is példának hozta már a Hajsza a győzelemért című filmet, s most én is megteszem: ez a verseny, így megcsinálva simán van olyan jó, mint annak a filmnek a F1-es futamai. Aki picit is szereti a versenyzés világát, kb 20 percre tátott szájjal bámulhatja a képernyőt, egyszerűen minden képkocka olyan profin van megcsinálva, hogy az ember ott érzi magát a versenyen, a GT40 ülésében. Szenzációs az egész, érezni a sebességet, a benzingőzt, az olajszagot, a verseny lüktetését, annak minden izgalmát – s ezek tetejébe olyan kis apróságokkal, vicces dolgokkal színezték ki az írók az eseményeket, amik tökéletesen működnek feszültségoldásként. A stopperóra, az elejtett csavar remek húzás, mint ahogy érzelmileg remek húzás Miles és Beebe külön játszmája. Ha nem lett volna a Rush, most ez lenne számomra az etalon versenyzős film, minden trükk, minden kamerabeállítás hibátlan – de hát nem is csoda, ismerve azokat a technikai megoldásokat, amiket alkalmaztak a forgatáson. Mert itt kérem igazi replikák köröztek igazi pályán, s csak nagyon minimális volt a CGI, amit használtak. Zseniális az egész futam dinamikája, a versenycsapatok, gyárak, karakterek közötti rivalizálás bemutatása – egy halálosan veszélyes korszakban, amikor még messze nem voltak olyan biztonságosak az autók, mint most. Amikor a pilóták igazi „őrültek” voltak, amikor a legkisebb emberi vagy technikai hiba végzetes lehetett, mikor a halál szinte mindennapos vendég volt az autóversenyeken…

Lenyűgöző az egész, órákat lehetne írni róla, minden egyes versenyt ki lehetne elemezni, és érdemes kicsit kutakodni is a neten (tekintve az utolsó jeleneteket, csak a megnézés után) mi volt a valóság és mi a fikció az Az aszfalt királyaiban. Magam részéről (is) már csak egy fontos dolgot emelnék ki, mégpedig Christian Bale játékát – beszarás, amit ez a faszi művel. Dick Cheney figurája után megint lefogyott vagy 40 kilót, hogy eljátszhassa a szikár Ken Miles figuráját, annak minden mozdulatával, angol akcentusával együtt – sokszor, sok színésznél mondják, hogy maximalista és mindent megtesz a szereppel azonosulásáért, de azt hiszem, senki nem képes azt rendszeres megcsinálni, amit Bale művel… immár 33 éve. Állítólag volt róla szó, hogy e film kapcsán összeállt volna a Tom Cruise/Brad Pitt páros, az mondjuk világraszóló esemény lett volna… de azt hiszem, semmivel nem jártunk rosszabbul a Matt Damon /Chr Bale duóval.




90%



.

R2-D2 írta:

Szuperexpressz

Több olyan mozi is él emlékeimben, ami anno a nyolcvanas években óriási hatással volt rám, így nagy örömmel repülök rá, ha valahol fel-fel bukkan közülük valamelyik a neten. A nyolcvanas évek "nagy" japán filmjei közül legutóbb a Szuperexpresszbe futottam bele a nettékában - és a magyar felirat hiánya ellenére szépen, két nap alatt meg is néztem... s hogy miért két nap? Nos, mert meglepő módon az eredeti, 155 perces japán verzióhoz volt szerencsém, s csak most, kis utánajárással derült ki, anno, akkor, mennyire is szanaszét vágták. A Szuperexpresszről (angol címe The BulletTrain) első blikkre annyit kell tudni, hogy 1975-ben készült, hozzánk akkori jó szokás szerint 7 évvel később jutott el, s hogy bármennyire is elfelejtettek erre hivatkozni, ez a mozi lehetett az 1994-es Féktelenül alapja.

80%

Nekem így is két nap lett, mert azért a két és fél óra nem kevés . És nélküled az sem jöhetett volna létre, köszi !

A nosztalgia nálam nem játszott, de a film így is elég kellemes volt. Ahhoz képest, hogy majdnem fél évszázados, nem öregedett olyan rosszul, mert a feszültséget, ha nem is a szokott hollywoodi módon, képes fenntartani. Érdekes a kor hangulata, a ruhák, a zenék és nagyon tetszett benne az, amit Japánon kívül nehezen tudnék elképzelni: azt, hogy az adott szónak ekkora becsülete van (bár ehhez képest Okita elég ráérősen pakolgat...). Valahogy még jól is esett, hogy egy filmben végre nincs, mert nem lehet egyetlen kockányi CGI sem, így a modellvasutas jelenetekkel egész jól elvoltam, akkor már inkább fájtak a "flashbackek" (pl. ahol valami rögbimeccs megsárgult fotóin kóvályog úgy a kamera, hogy émelyegni kezdtem) és az a bénán vágott motorbaleset. Ezen túl ami nem jött be, az a tűz a bárban (annyira képtelen véletlen, és feleslegesen megnyújtja a filmet), és hát a hisztérikus visongással én sem voltam kibékülve... de úgy tűnik, a kelet-ázsiai filmekben muszáj úgy beszélni, mint a rajzfilmfigurák.

Szép munka volt a felirat, a japán nevek miatt én már valószínűleg szédültem volna a végére !

7/10
.

Niwrok írta:

Szuperexpressz

Nekem így is két nap lett, mert azért a két és fél óra nem kevés . És nélküled az sem jöhetett volna létre, köszi   !

A nosztalgia nálam nem játszott, de a film így is elég kellemes volt. Ahhoz képest, hogy majdnem fél évszázados, nem öregedett olyan rosszul, mert a feszültséget, ha nem is a szokott hollywoodi módon, képes fenntartani. Érdekes a kor hangulata, a ruhák, a zenék és nagyon tetszett benne az, amit Japánon kívül nehezen tudnék elképzelni: azt, hogy az adott szónak ekkora becsülete van (bár ehhez képest Okita elég ráérősen pakolgat...). Valahogy még jól is esett, hogy egy filmben végre nincs, mert nem lehet egyetlen kockányi CGI sem, így a modellvasutas jelenetekkel egész jól elvoltam, akkor már inkább fájtak a "flashbackek" (pl. ahol valami rögbimeccs megsárgult fotóin kóvályog úgy a kamera, hogy émelyegni kezdtem) és az a bénán vágott motorbaleset. Ezen túl ami nem jött be, az a tűz a bárban (annyira képtelen véletlen, és feleslegesen megnyújtja a filmet), és hát a hisztérikus visongással én sem voltam kibékülve... de úgy tűnik, a kelet-ázsiai filmekben muszáj úgy beszélni, mint a rajzfilmfigurák.

Szép munka volt a felirat, a japán nevek miatt én már valószínűleg szédültem volna a végére !

7/10
.

Köszi!!!!

Teljesen jogos, amiket írsz, különösen a tűzre: most, hogy ennyit foglalkoztam vele, még feltűnőbb, hogy a semmiből került oda, csupán dramaturgiai szerepe volt - a mágikus balszerencse, ugye...
Viszont érdekes, amit utólag olvastam, hogy az európai változatból totál kivágtak minden bűnözői háttérszálat, beszélgetést, motivációt...

És fura olt rádöbbenni ennyi idő után, hogy ez volt a Speed elődje...

Én azt hiszem, a következő 30 évben nem nézem újra...

A felirathoz: a japán nevek még csak hagyján, azokat hagytam úgy, ahogy voltak, az angol szöveg is tök egyszerű volt - így biztos, sok minden ki is marad már az angolban is - sokkal inkább arra kellett figyelnem, mikor, ki mit mond, mert nem nagyon volt tagolva a felirat. A másik meg... két napomba került, míg megtaláltam pontosan azt a motortípust a neten, amivel a srác menekül... az angol feliratban valami idétlen típus volt írva és rögtön feltűnt, hogy az nem jó. Végigtúrtam hát az összes, 1974 körül gyártott Honda képét és csak megtaláltam!!! És a vonatok felépítésében is profi lettem, különös tekintettel a kerekre...

Szóval kétszer is köszi. A megnézést (meg hogy nem volt olyan rossz) és a dicséretet is.


.

.





A kalifátus S1




Biztos mindegyikőtök elgondolkozott már azon, mi vesz rá fiatal európai lányokat arra, hogy tizenévesen, biztonságos és nyugodt európai életüket feladva, a hírhedt Iszlám Állam terrorszervezethez csatlakozzonnak, és önként Szíriába menjenek – nem törődve az ott rájuk váró megaláztatással és életveszéllyel. Különösen pár évvel ezelőtt volt aktuális ez a téma – még mielőtt (állítólag) a nemzetközi összefogás legyőzte a szélsőséges iszlám szervezetet – de még most is, 2020-ban is megdöbbentő és szomorú látni egy olyan alkotást, ami ezt a kérdést járja körbe. A svéd A kalifátus című sorozat ezzel a témával foglalkozik (amúgy, talán nem véletlen az sem, hogy svéd sorozat foglalkozik ezzel), valami hihetetlenül kegyetlen és megdöbbentő módon: én legalábbis még nem láttam eddig olyan alkotást, amit ennyire kényelmetlen és rossz érzés volt nézni…

Az egész ugyanis nagy vonalakban arról szól, hogy az egyik vonalon két svéd lánynak hogyan mossák át az agyát otthon, Svédországban, ami következtében otthonukat hátrahagyva Szíriába indulnak (a két osztrák tinihez hasonlóan), a másik vonalon meg egy, már korábban, hasonló körülmények között Rakkába költözött nő hogyan próbál kiszakadni abból a környezetből, amibe önként belemászott, de nem úgy alakult az élete, ahogy elképzelte. A történetünk utóbbival, Pervinnel (Gizen Erdogan) kezdődik, aki egy dzsihaditsa szír férfi felesége Rakkában. Van közös gyermekük, ő már nagyjából alkalmazkodott a körülményekhez – de a női kiszolgáltatottságot, a megalázást egyre nehezebben viseli. Aztán egyik nap egy tragikus véletlen folytán hozzájut egy mobiltelefonhoz, s felveszi azon a kapcsolatot a Svédországi ismerősével, rajta keresztül pedig a svéd rendőrséggel. Mielőtt kicsit jobban belemennék ebbe a szálba, feltétlenül meg kell említsem az A kalifátus egyik legjobb és legfajsúlyosabb összetevőjét, azt a szíriai korrajzot, történelmi, társadalmi tablót, ami Pervin szálához kötődik – ugyanis az, európai szemmel, még férfi néző számára is borzasztóan kegyetlen és brutális. Mert ugyan hallottam már mindarról, ami itt a képernyőn feltűnik, olvastam már arról, hogyan élnek a nők az Iszlám Államban – de ezzel, így, képernyőn szembesülni nem volt egyszerű dolog… pedig azt hiszem, ez még nem is a teljes valóság, inkább annak a kissé kozmetikázottabb, eladhatóbb része. A legutóbbi filmélményeim közül pont az Asszonyok kútját tudnám példának felhozni, de az vígjáték volt ehhez képest: itt a feleségeknek, nőknek gyakorlatilag semmi joguk nincs, este utcára sem mehetnek, az iszlám szabályait betartva kell élniük és öltözködniük, telefonjuk nem lehet, férjükön kívül más férfi nem is láthatja az arcukat… és ez csak a felszín. A folyamatos verbális, fizikai és szexuális erőszakról még nem is beszéltem, ha valaki kifog egy állatot (márpedig a fanatikus dzsihadisták között jó pár akad) akkor az élete gyakorlatilag pokollá válik – és megint csak más ebbe beleszületni, meg más ezt tudatlanul, önként választani. Amit a sorozat e tekintetben mutat, ahogy Rakkát a háború közepette ábrázolja, ahogy ebbe beilleszti Pervin karakterét, az zseniális és szerintem játékfilmes kategóriában talán példa nélküli is…

Pervin ebben a közegben él, s egyre jobban elege van belőle: annak ellenére, hogy férje, Husam (Amed Bozam) egy kifejezetten mérsékelt és mondhatni empatikus figura, hogy egy-egy pofont leszámítva komoly atrocitás nem éri, menekülni akar ebből a közegből. Ahogy írtam, kapcsolatba kerül egy svéd rendőrnővel, Fatimával (Aliette Opheim), aki megígéri neki, hogy kapcsolatai révén megszökteti Rakkából – ha segít neki információkat szerezni egy közelgő, svédországi terrortámadásról, amit Rakkából szerveznek. Az évad ezen szála, a szír szál, Pervinnel és férjével egy rohadt jó kémtörténet, amiben szegény nőt végletekig kihasználnak, amiben minden jelenetben benn van a lebukás veszélye, amiben csak Pervin eszén (na jó, sokszor Husam butaságán) múlik az, hogy esetleg a következő percekben lebukik és simán kinyírják. A sorozat szempontjából egy kifejezetten jól megírt, szerethető, sajnálható és szimpatikus karakter, akin keresztül rácsodálkozhatunk arra az ocsmány muszlim világra, amit az Iszlám Állam képvisel – azonban míg ő szerethető, addig az őt körülvevő világot néha kifejezetten rossz nézni… de nem jobb a helyzet a svéd szállal sem, sőt, a két világot összekötő, Fatima történetével sem.

Fatima ugyanis egy migrációs hátterű olyan rendőrnő, akiben próbálták elrejteni a Homelandes Carrie és Jack Bauer keverékét… csak picit túltolták a dolgokat. Egy ideig ez tök jól működött, amíg arról volt szó, hogy ösztöneit követve szembeszáll a parancsokkal és szabályokkal, amíg arról volt szó, hogy a merénylet megakadályozása miatt szinte bármit képes feláldozni és megtenni, addig bizony rendesen megdobogtatta 24 rajongói szívemet. De aztán volt egy pont, mikor ez a fanatizmus és mánia átfordul kegyetlen rögeszmévé és árt olyanoknak, akiket a néző kifejezetten kedvel – no, onnantól a nő elveszti a kapcsolatot a nézővel. Azt sem szeretem nézni, hogy valaki önpusztító, de mikor egy kiszolgáltatott helyzetben lévő embert még inkább kihasznál, belekényszeríti őt olyanba, amiről tudnia kell, hogy akár bele is halhat, az jelen helyzetben kifejezetten unszimpatikus és undorító volt: Pervin és Fatima kapcsolatában rengeteg olyan dolog, esemény, telefon van, amiben szép fokozatosan megutáltam Fatimát. És nem igazán volt feloldozás részéről az sem, hogy a végén próbált mindent helyrehozni… hiába tűnt egész évadon keresztül egy áldozati báránynak, akit a gonosz hatalom kipécézett magának, aki meg akarja akadályozni a terrortámadást, de menekülnie kell. Egyébként… az egész terrortámadásos dolog, ahogy az megoldódik, az zseniális, okos, váratlan, de hiteles húzás.

Keveset beszéltem még az A kalifátus másik, központi száláról, ami talán mindennél jobban kinyitotta a bicskát a zsebemben. Van ugyanis három, szintén migráns hátterű tinédzser lány, akik Svédországban élnek és a történet szerint rájönnek, hogy nekik ki kell szökniük Szíriába, hogy az igaz iszlám vallás szerint éljék az életüket – mert Svédország (!!!) rasszista és itt  gyűlölik az iszlámot. A két testvér, Sulle (Nora Rios) és Lisha (Yussra El Abdouni) Wasem valamint barátnőjük, Kerima (Amanda Sohrami) története kegyetlenül szomorú és brutálisan tanulságos: az ember sokszor leüvöltené a fejét a lányoknak, hogy hülyék vagytok, ha nem látjátok az igazat! Hogy rabszolgának visznek benneteket, hogy a videókon mutatott Rakka csak ámítás, hogy semmi nem igaz abból, amit Ibbe (Lancelot Ncube) mond nekik. Az ő figurája külön fejezetet megérne, mennyire alattomosan, de a maga módján zseniálisan szervezi be a lányokat – és szervezi meg a három pilléren álló merényletet. De vissza a lányokra: egyszerűen rossz volt nézni azt a naiv lelkesedést, amit egyre felerősödve produkáltak az iszlám vallás iránt, ahogy egyre élesebb kritikákkal illeték azt az országot, ami otthont adott nekik – Svédországról amúgy nekem megvan a különbejáratú véleményem a migráció kapcsán, s fura volt azt nézni, hogy egyeseknek az sem elég, ami nekem pl. már sok. A három lány drámája ugyanakkor megindító, a finálé eseményei meg egyszerűen letaglózóak: hárman, három helyen, három „állapotban” fejezik be a sztorijukat… brutális végjátéka egy kegyetlen sorozatnak.

Mert ez számomra kifejezetten kényelmetlen volt. Annyira közel hozta az egész iszlám fanatizmust, annyira életszerű és hiteles volt minden, ami Rakkában Pervinnel és Svédországban a Wasem lányokkal történik, hogy annak ellenére, hogy technikailag, történetileg, „cliffhangerileg” eteti magát a sorozat, nem tudtam esetenként kettő epizódnál többet nézni. Pedig csak 8 x 45 perc az egész, igazából két nap alatt lenyomható, de nekem kellett pihennem, hogy azt a sok negatív érzést kipihenjem közben. Egyszerre idegesített fel és szomorított el a sorozat – s nem csak azért, mert ártatlan nőket, lányokat láttam kihasználni, hanem mert az A kalifátus minden percén azt éreztem, hogy ez bizony a kőkemény valóság lehetett… anno, akár pár évvel ezelőtt is. Mindezek ellenére mindenkinek ajánlom a sorozatot: hihetetlenül izgalmas és feszült tud lenni, legyen szó akár Pervin lebukik-nem bukik le szálával kapcsolatban, akár azzal kapcsolatban, hogy sikerül-e az öntörvényű Fatimának megakadályozni a jól szervezett terrortámadást Svédország szívében. Hogy mi lesz a lányokkal, sikerül-e őket megállítani és visszahozni, mielőtt eltűnnek a szír határon, vagy, hogy sikerül-e Pervint az utolsó epizódban gond nélkül kimenekíteni Rakkából. De talán a legfontosabb és e sorozaton túlmenően általános érvényűen sikerül-e észhez téríteni mindenkit, aki a radikális iszlámot támogatja és a Korán tanításait félreértelmezve gyilkolná mindazokat, akik nem Mohamed tanait követik. Lesz-e egyáltalán valaha olyan világ, amiben mindenki békében éli a saját vallását – lehetőleg a saját országában (nem)… el lehet-e érni valaha, hogy a muszlimok emberszámba vegyék azokat a nőket, akiket mi itt immár évszázadok óta (nagyjából) megbecsülünk…





90%




.

.





13 okom volt S4





Komolyan, valami díjat kéne adni az alkotóknak… valami olyat, amit az életben nem felejtenek el. De nem jó értelemben: amit az utóbbi idők egyik legjobb sorozatának záró évadában műveltek, amit magával a sorozattal műveltek, az túlmegy minden határon. Így elcseszni valamit, az már művészet, ennyire egy szar évadot megírni és publikálni, az már nézők elleni bűntett. Szerintem még soha, egyetlen sorozatban nem csalódtam akkorát, mint ebben a szörnyűségben – három, nekem nagyon tetsző évad után ez derült égből villámcsapás lett. És még csak nem is azzal volt a bajom (elsősorban), hogy a történet nem egészen úgy alakult, ahogy én elképzeltem – sőt, ez még akár dicséretes is lehetne – hanem az, hogy ez a fejezet kb. semmiről sem szól, tele van totál értelmetlen és random jelenetekkel, mintha mindenki elfelejtette volna (az írókkal az élen), mit is csinált az elmúlt három évben…

Kezdjük a lényeggel: az USA egyik legelbaszottabb iskolája lehet ez a Liberty, ugyanis ha jól számolom, röpke három év alatt 5 diákja is meghalt – és erős túlzással élve, aki meg nem halt meg, abból buzi lett. Utóbbi hülyén hangzik ugyan, de ha megnézitek, rájöttök, hogy talán soha nem volt még ennyire erős sehol a meleg pc propaganda: itt úgy röpködnek a fiú csókok, mint a stukkerek a Bujtor filmekben. És most nem csak a homofób énem háborog, hanem sokkal inkább a dramaturgiai énem: itt olyan váratlanul lesznek szereplők buzik, olyan váratlanul csattannak el csókok, hogy csak kapkodtam a fejemet: legalább három olyan karakter is van, akinek eddigi életéből, eddigi tetteiből messze nem következett ez a coming outozás… amit persze a jól nevelt, elfogadó amerikai anyuci és apuci széles mosollyal üdvözöl. Semmi nincs megalapozva, megmagyarázva, kidolgozva, csak hopp, megtörténik… még szerencse, hogy komolyabb testi kapcsolatokat nem mutattak a fiúk között, nekem épp elég volt mondjuk a bálban csókolózó szerelmespár látványa. Az a bál… anyám…

De ne szaladjunk előre kvázi a fináléig – kezdjük ott, ahol az előző évad abbamaradt. Ugye, a kis baráti társaság a halott Monthyra kente Bruce megölését, az igazi tettes pedig apja hathatós támogatásával szépen elsétált a naplementébe. Minden szép és jó is lenne, ha ugye Monthy az előző évadban (Monthy, mint meleg, ugye??) nem épp azzal a Winstonnal hetyegett volna a gyilkosság éjszakáján, aki most szépen átiratkozott a Libertybe. Ez amúgy egy tök jó alap, remek lehetőség lett volna egy jó kis nyomozós, macska egér játékra – már ha elfogadjuk azt a nyilvánvaló őrültséget, hogy valaki, aki állítólag szeret valakit, nem a rendőrségre megy rögtön alibit igazolni kedvesének, hanem a gyilkosnak vélt társaság egyes tagjait próbálja megkörnyékezni az igazság kiderítése céljából. Szóval Winston, a meleg srác kvázi próbál beépülni a barátok közé, próbál mindenkiből valamit kiszedni, hogy ki ölhette meg Bruce-t, ha már ugye ő tudja, hogy Monthy nem lehetett. Ebben volt is lehetőség, csak sajnos az írók az elmúlt évben a harmadik és a negyedik évad közötti időben a korábban összetartó srácok/csajok közé jó nagy árkokat ástak, hogy a néző ne agyaljon annyit azon, miért is nem mondja el Ani mindenkinek, hogy Winston tudja, amit nem lehetne… ja, mert akkor nem tudnák megbuzultatni egyiküket meg, és egy csomó egyéb, izgalmasnak szánt jelenetet se lehetett volna ilyen agyament módon megírni. Fél évad eltelik, mire mindenki megtudja, mi is a szitu Winstonnal, fél évad időhúzás a semmiért. De ez még hagyján, más sorozatban is képesek nyilvánvaló dolgokat elodázni ennyi időn át – az meg még talán érdekes is lehetett volna, hogy kinél mire jut Winston… a baj az, hogy szerintem ennek kellett volna lennie az igazi, központi szálnak, ha már van egy gyilkosságunk korábbról, meg vannak sumákoló tettesek, jó kis krimit lehetett volna erre felhúzni…

De nem. Az S4 ez mellett kb. öt dologban is próbál egyszerre helyt állni, de mindegyik csődöt mond a maga módján. Kezdjük a nyitó jelenettel: egy olyan helyszínen, eseményen vagyunk, ami egy ideig minden epizód elején feltűnik (a Lost jutott róla eszembe), s aminek qrva nagy fontosságot kellene tulajdonítani – aztán egyszer csak hopp, nincs sehol többet ez a képsor. Elültetnek a nézőben valamit, hogy na, akkor ez most kicsoda, hogyan, mikor, miért, aztán hagyják az egészet a francba… az meg, amit ennek a nyitánynak a megoldására felhoznak, az meg egyszerűen borzalmas. Spoiler nélkül nem tudok erről írni, de aki, és legfőképp ahogy!!! abba a helyzetbe kerül, az a forgatókönyvírás megcsúfolása. Szerintem üveggel pörgették ki, vagy mittudomén… Az évad másik, talán fontosabb szála/lába, hogy Clay barátunk megbolondul. Eddig sem volt egyszerű a srác, de Bruce halála, a gyilkosság eltussolása betette nála a kaput, mi meg kénytelenek vagyunk nézni egy évadon keresztül egy depressziós tudathasadásos fiú vergődését – ugye, mindig azt mondom, hogy bolondokat a bolondokházába, nos, ez évben Clay is oda való. Vagy sokkal inkább az írók… ahogy a buzikat is mindenki elfogadja, itt Clay is bármit, bármikor megtehet, soha nincs semmi következménye… majd gondoljatok erre, mikor nézitek. Először senki nem látja rajta, hogy megőrült, aztán senki nem is foglakozik vele, meg senki nem is segít neki – leszámítva a pszichológusát, aki az egész S4 legjobb figurája lett számomra (Dan hadnagy a Forrest Gumpból). Egész egyszerűen rossz és idegesítő nézni azt az elmezavart, amit Clay (és az írók) produkálnak… kb. 9 részen keresztül… ja, és mindezt még jópofává és izgalmassá akarják tenni egy Harcosok klubja jellegű skrizoféniával… hát, nagyon nem jött be…

Mint ahogy a többi, magasröptű gondolat, aktuáltársadalmi reflektálás sem, ami eddig a sorozat húzóereje volt. Van itt minden: Black Mirrorra emlékeztető szülői gyerekellenőrzés – csak néztem, mi ez a hülyeség – iskolai lövöldözés témája (az tény, hogy az a rész izgalmas), diáklázadás utcai harccal, rendőri túlkapás (ez most véletlenül épp aktuális lett), erdei tábor baltás gyilkos szellemével, szerelmi háromszög, visszaeső drogozás, alkoholfüggőség – mindez pedig egy rózsaszín lufiba rejtve, ami nem más, mint a kedves diákok végzős báljának szükségessége. Komolyan, ha ennyi minden, így megtörténne itthon, a fél iskolát kirúgták volna, aztán nincs se bál, se érettségi… ha meg véletlenül tényleg meg lehet ezt, így, kinn csinálni, akkor magára vessen Amerika – de senki ne pofázzon a mi „poroszos” oktatásunk miatt. Eszméletlen idióta húzások tarkítják az egész évadot, teljesen ad-hoc minden, szinte kivétel nélkül mindenki tök hülyén viselkedik: Clay, Jess, Ani, Justin, Zach, Alex, Tony… talán még Tyler az, aki önmaga marad. Értem én, hogy talán az átélt trauma az oka, a bűntudat, hogy az írók arra akarják visszavezetni a személyiség torzulásokat (mindenkinél máshogy) – no de akkor tetszettek volna valami támpontot is adni ehhez. Mert ez így olyan, mint egy szanaszét rohangáló ménes, ami mellől megszökött a terelőkutya…

És még ekkora káoszba is bele tudtak szarni az írók olyan jeleneteket, mint mondjuk Zach és Clay autózása, vagy az azt közvetlenül megelőző ok… anyám. Annak a dugásnak az égvilágon semmi, de semmi jelentősége nincs és nem is lesz (hogy aztán kivel, az megint a varázskalap), mint ahogy az autózás végének sem. Puff, megtörténik, aztán már hetekkel később vagyunk… következmények nélkül!!! Mert ez egy ilyen ország és ez egy ilyen évad. A vége meg… az utolsó, másfél órás epizód egy kínszenvedés, ilyet eddig csak Peter Jacksontól láttam az A király visszatér végén: egy egy órás agónia, egy melankónikus szarság, egy szintén bűvészkalapból előrángatott esemény végére. Komolyan, jobb lett és hitelesebb lett volna, ha a nyulat húzzák elő… nekem qrvára nem jött be a finálé. Az sem tetszett, hogy ez az egész azzal történik, akivel, meg az sem, hogy akkor most az akta lekerül a pincébe: nem árulhatom ugyan el, mi lesz Winston nyomozásának vége, megtudja-e az igazat vagy sem, mint ahogy az is maradjon rejtély, hogy az igazi bűnösök megbűnhődnek-e, de nekem ez, így, ilyen végjátékban nem tetszett. Hiába a sok sikeres felvételi, a levegőbe repülő sapkák, a sok duma a szeretetről meg a barátságról, sőt Hannah feltűnése is – ez, így egy nagy nulla.

Nagyon gáz ez az egész, az íróknak sikerült minden korábbi nimbuszukat lerombolni nálam. Minden elveszett, ami miatt jó volt eddig, a karakterek totál hülyék, sokszor tök szürreális és követhetetlen az egész és az eredeti koncepció is eltűnt ( csak 10 epizód is van a 13 helyett): azt is megkérdőjelezem, hogy jogos-e az epizódok végén az öngyilkosságtól való óvás felirata… hacsak nem a nézőnek szól, aki a sorozat végére maga is menne Hannah Baker után…





50%




.

R2-D2 írta:

.
13 okom volt S4

Komolyan, valami díjat kéne adni az alkotóknak… valami olyat, amit az életben nem felejtenek el. De nem jó értelemben: amit az utóbbi idők egyik legjobb sorozatának záró évadában műveltek, amit magával a sorozattal műveltek, az túlmegy minden határon. Így elcseszni valamit, az már művészet, ennyire egy szar évadot megírni és publikálni, az már nézők elleni bűntett. Szerintem még soha, egyetlen sorozatban nem csalódtam akkorát, mint ebben a szörnyűségben – három, nekem nagyon tetsző évad után ez derült égből villámcsapás lett. És még csak nem is azzal volt a bajom (elsősorban), hogy a történet nem egészen úgy alakult, ahogy én elképzeltem – sőt, ez még akár dicséretes is lehetne – hanem az, hogy ez a fejezet kb. semmiről sem szól, tele van totál értelmetlen és random jelenetekkel, mintha mindenki elfelejtette volna (az írókkal az élen), mit is csinált az elmúlt három évben…

Nagyon gáz ez az egész, az íróknak sikerült minden korábbi nimbuszukat lerombolni nálam. Minden elveszett, ami miatt jó volt eddig, a karakterek totál hülyék, sokszor tök szürreális és követhetetlen az egész és az eredeti koncepció is eltűnt ( csak 10 epizód is van a 13 helyett): azt is megkérdőjelezem, hogy jogos-e az epizódok végén az öngyilkosságtól való óvás felirata… hacsak nem a nézőnek szól, aki a sorozat végére maga is menne Hannah Baker után…

50%

Arany szarkupac ezüst lófasz sújtással ?

Nem olvastam el részleteiben, csak majd akkor, ha már lesz viszonyítási alapom... Aztán majd meglátom, megéri-e a külön írást, vagy csak reakció lesz belőle...

.

.

R2-D2 írta:

Aki bújt

Mindamellett, hogy szerintem veszettül szórakoztató lett az egész, azt mindenképp el kell mondjam, hogy ez, így, ilyen mixben még sehol nem szerepelt: okkultizmus, egy idióta család, egy őrült éjszakai hajsza, vicces és brutális halálok, vér, fekete humor egyszerre így még nem volt filmben.

Mert ugyan persze, hogy beteg volt a család, persze, hogy a kőgazdagok máshogy értékelik az életet és a személyeket, de ezek a szerencsétlenek számomra nem pszichopaták voltak, hanem valahol vagyonszerzésük áldozatai, akik számukra racionális döntést hozva, szimplán csak félelemből kergették végig szegény Grace-t az éjszakán. Néhol viccesen, néhol véresen, de működött az egész őrület, az áldozat meg majdnem végig tudott tényleg áldozat maradni… Ez nem a The Purge, amiben beteg hajlamú milliomosok szórakoznak büntetlenül áldozatukkal, itt a kényszer maga a betegség, a félelem a doboztól illetve a titokzatos La Bailtól a motiváció mindenre – nem pedig a gyilkolás puszta öröme (inkább kín, mint öröm).

80%

Ha így nem is, de engem nagyon erősen emlékeztetett a környezet a hangulat és a sztori a Bűbáj és kéjelgés-re .

Nekem maga ez az embervadászat általában nem jön be, nem igazán érdekelnek az ilyen filmek, a bosszúfilmek sem nagyon, így ez a része annyira nem hatott meg a filmnek, noha érdekes volt a bújócska, hogy azért nem az egész a házban zajlott le. Az viszont, ahogy az egészet "ördögi" társasjátékokra építették fel, és amilyen szerepe volt ebben a családtagoknak, az nagyon is... a morbid humor meg már csak ráadás volt. Ez a sokszínű bagázs sokkal inkább lekötött, mint például a bénácska kergetőzés a mezőn, mert érdekes volt figyelni, ki hogyan reagál erre a "hagyományra", és tök jó volt, hogy a hisztis picsa, a balfék (azon nevettem a legjobbat, ahogy megnézte a youtube-on, hogyan kell használni a számszeríjat ) és a mindenre elszánt családanya éppúgy része ennek, mint a nihilista alkesz meg az aranyásó szociopata. Teljesen egyetértek abban, hogy az egy remek húzás, hogy itt nem gyilkolni gyűlnek össze, ez nem kivégzés, csak nem kell behúzni a Fekete Pétert... csak olyan mélyen ivódott be a babona a családi legendák közé, hogy már nem tudják, de nem is mernek eltérni tőle, mert nincs második esélyük.

De a legjobban azon lepődtem meg, hogy ez a csaj nem Margot Robbie ...

8/10
.