R2-D2 írásai 3.0

R2-D2 írta:

Solo – Egy Star Wars történet

Mindegy, a bevételi adatokból abban sem vagyok biztos, hogy ebből tényleg trilógia lesz, de én nem is bánom. Nem szívesen néznék meg még egy filmet ezzel a sráccal a főszerepben. Tök jó Han Solo filmet lehetett volna csinálni, még ezen sarokpontok mellett is, csak hát… kellett volna egy Han Solo bele – meg némi lazaság. De ha ez ilyen lett, egy olyan karakterről, akit imádok, akkor milyen lesz egy tényleg nulla figura vásznon, bizonyos Boba Fett. És pszttt… egyelőre még ő is túlélte a Sarlacc gyomrát…

70%

Lehet, azzal szemben nem lesznek ilyen elvárásaid .

Még mindig csak azt tudom mondani, hogy ez a Han szerintem sem egy nőcsábász csempész volt, hanem egy kis csatornapatkány. Olyan, akinek sokkal fontosabb volt, hogy repülhessen, meg hogy visszajusson a csajához, mint hogy csempészkedjen. Hogy miből lesz a cserebogár? Egy undorító pajorból !

Azt viszont jó tudni, hogy a sötétség a koncepció része... Azt hittük, hogy megint elromlott a helyi vetítőgép...

.

Niwrok írta:

Solo – Egy Star Wars történet

Még mindig csak azt tudom mondani, hogy ez a Han szerintem sem egy nőcsábász csempész volt, hanem egy kis csatornapatkány. Olyan, akinek sokkal fontosabb volt, hogy repülhessen, meg hogy visszajusson a csajához, mint hogy csempészkedjen. Hogy miből lesz a cserebogár? Egy undorító pajorból   !

Akkor helyben vagyunk: ez a figura, ebből a filmből szerintem nem tud azzá válni, akit a Tatuinon megismertünk. Elajándékoz egy valagnyi üzemanyagot a jó ügyért? Aztán meg majd lelép a Yavinról (oké, hogy visszajön, de akkor is) a pénzzel...

A másik, ami fura volt, de csak most, ahogy olvasom a Solo könyveket, lett tiszta: a szabakk eddig úgy volt, hogy az osztó időnként megnyomott egy gombot és a játékosok kezében lévő értékek megváltoztak (digitális adatkártya). Ez itt inkább volt Fekete Péter...

Mindegy, ez a hajó (is) elment számomra...


.

R2-D2 írta:

Solo – Egy Star Wars történet

Akkor helyben vagyunk: ez a figura, ebből a filmből szerintem nem tud azzá válni, akit a Tatuinon megismertünk. Elajándékoz egy valagnyi üzemanyagot a jó ügyért? Aztán meg majd lelép a Yavinról (oké, hogy visszajön, de akkor is) a pénzzel...

Az elajándékozás enyhe túlzás talán akkor, amikor Lando megpattanása után nem volt más alternatívája a semmi közepén, a háta mögött a fenyegető Paul Bettanyval, mint hogy új szövetségeseket találjon  .  Azt tette, amit egy jó szélhámos: alkudozni kezdett, amikor nem jött be a blöff, aztán kijátszotta egymás ellen, akit kellett, és a végén mégis kapott annyit, amiből legalább le tudott lépni, és esélye volt elnyerni a vágyott hajót egy "űrpókerben"   .

Mi amúgy Qi'ra "árulásában" nem értettünk egyet. Párom szerint a csaj csak kijátszotta a naiv Hant, hogy az új keresztanya lehessen, szerintem meg éppen azzal bizonyította a szerelmét, hiszen ha együtt szöknek, Maul sosem szállt volna le róluk, így meg elvállalta a sorsát, hogy Han megússza élve.

.

Niwrok írta:

Az elajándékozás enyhe túlzás talán akkor, amikor Lando megpattanása után nem volt más alternatívája a semmi közepén, a háta mögött a fenyegető Paul Bettanyval, mint hogy új szövetségeseket találjon  .  Azt tette, amit egy jó szélhámos: alkudozni kezdett, amikor nem jött be a blöff, aztán kijátszotta egymás ellen, akit kellett, és a végén mégis kapott annyit, amiből legalább le tudott lépni, és esélye volt elnyerni a vágyott hajót egy "űrpókerben"   .

Mi amúgy Qi'ra "árulásában" nem értettünk egyet. Párom szerint a csaj csak kijátszotta a naiv Hant, hogy az új keresztanya lehessen, szerintem meg éppen azzal bizonyította a szerelmét, hiszen ha együtt szöknek, Maul sosem szállt volna le róluk, így meg elvállalta a sorsát, hogy Han megússza élve.

.

Én a második eseményre gondoltam, mikor már csak Csubival voltak ketten - az is igaz, túl sok választása ott sem volt.

Qi'ra kérdésben veled értek egyet. De lehet, a nők ezt jobban tudják/érzik. Kösd föl a gatyád - téged is kijátszanak, ha jön Maul...


.

R2-D2 írta:

Qi'ra kérdésben veled értek egyet. De lehet, a nők ezt jobban tudják/érzik.  Kösd föl a gatyád - téged is kijátszanak, ha jön Maul...

És mint tudjuk, ő mindig felbukkan... ha kell, ha nem .

.

.




Odaát S13




Lucifer a Pokol Ura. Lucifer apa. Lucifer a Mennyek Ura. Lucifer buszsofőr…  


Ugye, ott hagytuk múltkor abba, hogy megszületik Lucifer és egy ember nő gyermeke, egy nefilim. A Jack nevű fiú kb. 6 óra alatt kamasszá cseperedik (mert anyja még a méhében azt sugallta neki, gyorsan nőjön meg, hisz gyerekként sok veszély leselkedik rá) és amúgy mérhetetlen erővel rendelkezik – amit viszont nem tud még kontrollálni. Az évad indulása alapból ez: a Winchester-fiúk szinte még fel sem ocsúdtak mindazon drámai eseményekből, amik az előző évad végén történtek velük, már kénytelenek bébiszitterként Jack nyomába eredni. Nem kicsit van amúgy Terminátor feelingje annak, hogy egy, a világról semmit nem tudó, szupererős fickó meztelenül flangál a világban – de ez azt hiszem, a SupNat esetében ez szinte alapkövetelmény. Az évad első pár epizódja így arra megy el, hogy a tesók valami módon próbálják megszelídíteni a néha zabolátlan erejű Antikrisztust (ha már ugye Lu fiát annak tekintjük), ez pedig remek morális és egyéb problémákat vet fel hármójuk kapcsolatában. A srác nem igazán tud mit kezdeni magával, anyjáról van némi emléke, Sam és Dean lesznek a pótapái, Sam bízik benne, Dean meg nem – míg nem egyszer csak visszatér majd az, aki tavaly zigóta korában már támogatta. Egy angyal, aki ugye meghalt, de aki ismét főszereplővé kell, hogy váljon ebben az évadban – és akit egy zseniális húzással (értsd: nem izzadtságszagú) hoznak vissza az írók. Amúgy, azt már az is tudja, aki egy percet nem nézett belőle: az Odaátban semmi halál nem végleges, ahol olyan erők működnek, mint ebben a sorozatban, ott bárki, bármikor feltámadhat. A kérdés csak az, hogy hogyan…

Nem szaladok előre, de annyit elárulhatok, hogy az S13 aztán nem fukarkodik a nagy visszatérőkkel. Épp hogy csak Negan (Winchester apu) nem jön vissza, meg ugye a Pokol Királya… rajta kívül aztán itt van mindenki. S hogy ez hogyhogy nem hülyeség? Hát úgy kérem szépen, hogy az Odaát készítői elkezdtek olyan apróságokkal játszani, mint a párhuzamos univerzumok… nekem pedig, aki alig pár hónapja rendesen alámerültem a Counterpart világában, kéjes vigyor ült ki az arcomra minden egyes alkalommal, mikor abban a világban járunk, amiben Sam és Dean meg sem születtek, így nem tudták megakadályozni az Angyalok és Démonok háborúját, amiben a Föld kietlen pusztaság lett. Ráadásul ugye ebbe a világba hopponál Lucifer, Maryvel együtt, innen kellene valahogy visszatérnie a saját kis Földjére – már csak azért is, mert a másvilági Mihály Arkangyal sokkal erősebb, mint ő, és első alkalommal már a szart is kiveri belőle. Az S13 egyik fő karaktere – legeslegnagyobb örömömre – így Lucifer lesz (nem véletlen a kezdő sor), aki nem csak, hogy visszajut közénk, hanem szinte teljesen uralja is az évadot : az után pedig, hogy számomra mára már szinte az egyetlen Lucifer Mark Pellegrino, nekem minden képernyőn töltött perce élmény volt. S hogy beleült Apu székébe… nos, az valami elképesztően bátor és zseniális húzás az alkotók részéről.

Castiel, Dean és Sam Jack erejével megpróbál átjárót nyitni a másik világba, hazahozni anyjukat, a kísérlet pedig némileg balul sül el: Sam és Dean egy harmadik Univerzumba jut, mindenféle szörnyek közé – akikből amúgy jut át ide is – Jack pedig Mary mellé teleportálódik. S hogy ne legyen unalmas, nyílik majd egy negyedik kapu is, ahonnan Hellboy-szerű csápos szörnyeteg próbál idejönni hozzánk… kész Kánaán az egész. A hármas világ egyébként remek lett, egy félbehagyott történetszállal, amit még minden bizonnyal viszontlátunk jövőre. De a csúcs egyértelműen a Counterpart kópia: egy olyan Föld, amiben elvileg majd minden karakternek megvan a párja, csak aminek a története másképp alakult, mert tényleg jött az Apokalipszis. Van Bobby, van Charlie, Kevin, sőt, van másik Castiel is. Meg van ugye Mihály, a hadvezér Arkangyal, aki épp az emberiséget irtja, s akinek – miután tudomást szerzett a mi világunk létezéséről – feltett szándéka, hogy átjöjjön ide. Isten itt sincs, de itt már démonok se nagyon – csak fura, agresszív vámpírok, akik éheznek az emberhiány miatt. Itt az angyalok vérengző vadállatok, itt nincs, aki kordában tartsa őket: ebbe csöppen Jack, aki nefilim hatalmával, játszi könnyedséggel intézi el őket… kivívva ezzel Mihály figyelmét és haragját is. A két világ közti átjárás amúgy nem egyszerű, kell hozzá az Élet Fájának gyümölcse, a Legszentebb Ember vére, Salamon Pecsétje – no meg egy Arkangyal ereje… az S13 egy része ezek összegyűjtésére fókuszál. Szenzációs minden epizód ezekhez kapcsolódva, ismét elég mélyre ástak az írók a mitológiában meg a bibliai káoszban ezek kapcsán – és ha meg még azt is hozzáveszem, hogy Góg és Magóg is előkerül egy epizódban, akkor a szavam is eláll. Arkangyalból viszont kevés van, szerencsére a Pokol Negyedig Hercege, aki mind közül a leggyengébb, az alakváltó Asmodeus (aki amúgy az évad elején maga is pályázik Jackre), épp fogva tart egyet: a fiúknak már csak ki kell őt szabadítaniuk. Vagy… a másik megoldás, elkapni Lucifert, aki ugye szintén Arkangyal volt, Apu bukott fia, s akinek megcsapolt ereje szintén alkalmas átjárót nyitni. Apró megjegyzés: Lucifer torzított igazsága bukásáról, véleménye a családról egyszerűen zseniális dialógusok köré van fűzve – a végén már majdnem meg is sajnáltam szegényt… Egyébként adódik a kérdés: melyik a könnyebb??? Egy összevarrt szájú, megalázott, megtört angyalt rábírni az együttműködésre, vagy elkapni a Sátánt???

Nehéz szavakba öntenem, mennyire összetett, sokrétű, remek karaktereket mozgató lett megint a SupNat. Örökös kedvenc, képtelen vagyok megunni ezt az (ál)bibliai turmixot – így simán átsiklok olyan dolgokon is, amin esetleg más sorozatnál megakadnék. Igen, rengeteg félbehagyott történeti szál van, amiket majd évekkel később (vagy soha) vesznek elő. Igen, kissé tét nélküli, ki hal meg, mikor és hogyan, bár most azért talán pár végleges dolog történt – igaz, ha már maga a Halál (az öreg halál helyett, akit megölt Dean, egy másik, csinosabb Halál, korábban Billie nevű Kaszás) sem engedi meg Deannak, hogy meghaljon, akkor miről beszélünk. Igen, a maga módján roppant önismétlő és kiszámítható az egész – de ezek közül istenigazából semmi nem érdekel. Ez így jó, ahogy van: ha mindenképp akarok valami hibát találni, akkor csupán három dolog jut eszembe: az előző évadban szereplő angol Egyetemeseket mintha a föld nyelte volna el, azok után, amit Sam tett velük, én vártam volna a feltűnésüket. Mintha soha nem is léteztek volna. Aztán, érezhetően kevesebb hangsúlyt fektettek az ún. Ügyekre, amikben a fiúk mindenféle szörnyekre vadásznak – túl erős lett a központi szál, túl nagy a tét, elsikkadt picit az Odaát korábbi lelke. És végül, szorosan ehhez kapcsolódik, hogy elfogyott a popkult humor: sokkal, de sokkal kevesebb ki- és beszólás van benne, mint azt megszokhattuk. Leszámítva az alul található idézetet, némi Starwarsos emlegetést, no meg egy komplett Scooby Doo epizódot (amiben egy megátkozott TV beszívja a főhőseinket és rajzfilmfigurákká válnak), szinte alig van benn valami – olyan ez így egy kicsit, mint egy megszokott étel, kissé alulfűszerezve.

Szóval… lehet mondani, hogy a SupNat sem lett más ennyi idő után, mint egy önismétlő sorozat, amiben szinte ciklusszerűen bárki meghalhat és bárki fel is támadhat – de én ezt nem tudom hibának tekinteni. Ez így jó, ahogy van, ezt, így, ezért lehet szeretni: annyira színes és tágas ez a világ, tele rengeteg mitológiai szörnnyel és bibliai alakkal, hogy szinte képtelenség ráunni. Ráadásul (számomra, legalábbis) felépített egyfajta szabály- és keretrendszert a démonok, szellemek és miegymás köré, amihez az első percektől kezdve ragaszkodik, látszik, hogy van koncepció az egész mögött, látszik, hogy van gazdája a sorozatnak. Van szíve és lelke, mindig képes újat előhúzni a kalapból: ez évi fináléban például azt, hogy valaki megint kölcsönadja a testét valami nagy erejűnek, s úgy marad. Magam részéről érdeklődve várom egy év múlva, mire jutnak a fiúk, mire lesz képes jelen állapotában Jack – meg hogy akkor szerencsétlen másik Mihály, aki még ugye mindig a Ketrecben van, színre lép-e a nagy fenyegetettség miatt. Megint visszatér –e Chuck, hogy néhány atyai pofont kiosszon végre, ki teremt a Mennyben Angyalokat (hisz vannak vagy nyolcan), ki lesz a Pokol új ura, mi lesz a harmadik világból átjött szörny története – és az ez évi viking ősi istenek mellett kiket találnak még az alkotók a világ nagy folklórtárában. És akkor a végén álljon itt az az idézet, ami bearanyozta a napomat és az egész évadot… a körítés annyi, hogy Sam egy kivetítőn magyarázza az újonnan világunkba érkezetteknek az aktuális földi állapotokat…

„ - A sarki jég olvad. Emberek tüntetnek. A filmvilágban elég nagy felfordulás van éppen...  Milliárdos üzletemberből lett az Egyesült Államok elnöke... szintén elég sok a botrány körülötte.  Ez lenne a világ ... a mi világunk... most.
- Lássuk, jól értem-e... Olvad a sarki jég, a film, amiben a nő kufircol egy hallal, Oscar-díjat nyert,  és az az idióta abból a béna  valóságshow-ból lett  az elnök...
- Igen.
- És ti a mi otthonunkat hívjátok Világvége-világnak? „






85%







.

R2.D2 írta:

Páncélba zárt szellem

Így vagy úgy, de nekem tök tetszett ez az egész, így, ahogy elénk tárták: egyszerre tudtam örülni az ismétlődő jeleneteknek és magának az új sztorinak, amit ide kitaláltak. Úgy nyújt nosztalgia érzést az új Páncélba zárt szelem, hogy közben teljesen új utakon jár – ami közben tényleg képes bele is húzni minket a távoli jövőbe. Remek látvány, izgalmas, látványos sztori, egy kifejezetten kellemesebb befejezés: tényleg egy olyan remake, amit volt értelme elkészíteni. Aztán, ha valaki nagyon akar, még így is elgondolkodhat mindazokon a dolgokon, amiket itt csak felszínesen érintgettek, úgymint az emberi tudat kérdése, hogy mitől ember az ember, a szellem tényleg ott él-e a páncélban – na meg hogy a mindent átfogó digitális világ tényleg annyira jó-e, mint ahogy azt ma mondják. Vagy tényleg benn van az, hogy ez által majd valakinek a bábjai leszünk, a beépített mechanikus alkatrészeket gyártó cégé, vagy rosszabb esetben pedig sima hackereké. Akik közül bármelyik manipulálhatja emlékeinket…

… mert hiába mondják, hogy „Nem az emlékeink határozzák meg, kik vagyunk, hanem a tetteink”, az emlékek roppant fontosak ahhoz, hogy tudjuk, emberek vagyunk. Na meg, ahogy egy másik filmben elhangzott, azok az időgépeink a múltba.


80%

Semmit nem változott a véleményem és a moziélményem: másodszor is remekül szórakoztam rajta. Annyi volt a különbség az előző évihez képest, hogy most nem láttam közvetlenül előtte az animét, így a direkt utalások nem tűntek föl annyira. Az is tény, és talán másodjára jobban is látszik, hogy sokkal inkább lett ez most egy akció-scifi, mint egy elgondolkodtató mű az AI-ről, de szerintem remekül megfogták a súlypontokat és nagyszerűen hozták ezt a zsánert - ahogy írtam, maxi tiszteletben tartva a reamake alapját.

Ha meg az ember megnézi a BD kb. 50 percnyi extratartalmát, még inkább át tudja érezni, mennyire is figyeltek az animére, annak folytatásaira, de a mangára is. Kifejezetten jó mindhárom doku, a technikai dolgokba is enged bepillantást, sorra veszi a színészeket - és tök jó volt látni, hogy a '95-ös anime rendezője is feltűnt a forgatáson.

Szóval... nekem megint bejött, igaz, inkább akciófilmként tekintettem rá. Marad a 80%


.

.





Jurassic World: Bukott birodalom





Miután harmadszor is megnéztem tegnap este az újjáélesztett Jurassic Park franchise előző darabját, a szemérmesen csak Jurassic Worldre hallgató 2015-ös filmet – és biza harmadszorra is piszokul élveztem – meglehetősen bizakodva mentem ma moziba, a Bukott birodalomra. Hallottam ugyan negatívabb hangokat, de direkt nem olvastam semmit a filmről – nekem a franchise szeretete (de nem elvakult imádata) és Juan Antonio Bayona, mint rendező elégnek ígérkezett ahhoz, hogy ismét jól érezzem magam két órára a moziteremben. Nos, nagyrészt sikerült, az előbb említett szeretet rengeteg mindenen képes átsegíteni, a mozi döntő többségét kifejezetten élveztem – viszont vannak olyan aspektusai, amik mellett nem tudok szó nélkül elmenni. Néha bizony süt a filmről – illetve hát arról a forgatókönyvről – Hollywood minden butasága, néha olyan észvesztően idióta jelenetek vannak csak a hatás és a látvány kedvéért, hogy ezt csináltam:  

Például rögtön a legelején: nem árulom el magát a kohéziót, de irtó béna volt, ahogy a szerencsétlen flótás szinte várta a kamera miatt, mikor lesz dínótáplálék Az egész nyitó szcéna – mindamellett, hogy jó kis emlékeztető volt, mi is történt ott 3 éve – olyan tipikusan álomgyári, feleslegesen túlnyújtott és idióta… annyi előnye viszont kétségkívül van, hogy rögtön képes hangulatot teremteni és helyretenni az erőviszonyokat. A csontváz qrva jó, a nyitva hagyott kapu és annak következménye (ld. később szörf) szintén az – igazi, vérbeli Jurassic Park kezdés és hangulat, rögtön az első percekben. Talán egyik film sem indított egyébként ennyire hamar ennyire erős dínós jelenetekkel, úgyhogy a franchise fanok dörzsölhették a tenyerüket. Még akkor is, ha ugye utána van pici visszalépés – de hát muszáj kicsit összerakni a háttér sztorit, mit is keres ismét Owen meg a tűsarkús picsa a szigeten: van egy vulkán, ami mindig is ott volt, csak most épp kitörni készül, ezért az ottani állatpopuláció kihalásra van ítélve. Egy apró megjegyzés azoknak a rosszindulatú okosoknak, akik abba kötöttek bele, hogy miért a Nublarra építették a Parkokat, ahol működő vulkán van – nos, eltekintve attól, hogy ez egy film, kicsit ha körbenéznek a való világban, a mi pici kis Földünkön, meglepő módon találhatnak emberi civilizációt is működő vulkánok tövében. Ebbe belekötni… kicsinyes szarrágás: van a Nublaron egy vulkán, ami kitörni készül és kész.

Egyébként ide kapcsolva van egy egyszerre érdekes, elgondolkodtató és szívet melengető jelenetsor is a filmben – a trailerben is – nevezetesen egy szenátusi meghallgatás, amiben Ian Malcolm doki próbálja lebeszélni a képviselőket az állami mentőakcióról, és amiben a természetre bízza a dolgok elrendezését. Ha kell, haljanak ki másodszor is a dínók, de semmi esetre sem célszerű őket amerikai földre hozni… Jeff Goldbrum cameoja önmagában örvendetes, de ha belegondolunk a kissé talán zavarodottra sikerült beszédébe, annak szomorú pragmatikusságába – no meg számomra talán az egész film egyik legfontosabb felismerésére, akkor külön élmény volt nézni. Úgy hangzik el benn ugyanis maga a Jurassic World kifejezés, hogy megbirizgálta a fantáziámat és az egész mozi ismeretében pedig felvillant bennem az a szinte elképzelhetetlen előrelátás és tervezés, ami végén egy brutális, dínók által előidézett földi posztapokaliptikus világot vizionáltam a harmadik epizódra. Persze, ujjam beleér a bilibe, de talán nem véletlenül ez lett a trilógia címe, talán nem csak az új park neve volt a JW, hanem egy sokkal nagyobb dologra utal… jó is lenne. Mindegy, a lényeg az, hogy megint egy magáncég megy a szigetre az állatokért, s megint nem szívjóságból és állatbaráti szeretetből teszik azt: a kimentés mögött természetesen csúnya anyagi érdekek húzódnak. A film első harmada maga az akció, amiben Owen és csaja (akik a tegnap este óta még sincsenek együtt) is segít, a vulkán felrobban, a hősök meg sikítanak és futnak – szokás szerint. Nincs egyébként ezzel a fejezettel semmi baj, jól megcsinált, látványos jelenetek, jók az állatok, működik a nosztalgia, tök jó volt látni a tegnap este lerombolt parkot.

Néhány bosszantó filmes elem ugyan már itt is fel-felbukkan (Owen és a láva), de talán azt mondhatom, hogy magán a szigeten még nem állt annyira égnek a hajam… annyira nem volt még feltűnő, hogy hőseinket csak nem veszi észre a kifinomult szaglású Allosaurus vagy T-Rex. Fogjuk rá, hogy inkább menekültek, mint vadásztak: meg különben is, ez már az előző részben sem volt szempont, ott is csak egyszer jutott eszébe Owennek, hogy az I-Rex elől benzinnel locsolva álcázza magát. Itt már ilyen nincs, de ahogy mondtam, itt még nem volt zavaró – annál inkább majd később, a birtokon. Nálam a bajok a hajón kezdődtek, már ahogy feljutottak rá, az is kínos volt, de hogy aztán és akkor senkinek nem tűnt föl semmi… az végtelenül buta és gyermeteg forgatókönyvi húzás. Bazzeg, beesik egy teherautó a hajóra, majd szép csöndben leparkol – közben meg együtt nézik az ellenfelek a Nublari végjátékot… és ez az idiotizmus majd még csak fokozódik. Bayona ugyanis a történet szerint (s amitől a netes ítészek annyira el vannak ájulva) beviszi az állatokat egy birtokra, egy kastélyba, hogy aztán ott szabaduljon majd el a pokol – és jöjjenek sorban szembe az idiótaságok. Olvashattok róla máshol, mennyire is jó és újszerű ez a dramaturgia, hogy a tág helyszín felől szűkül a kör, mennyire is átmegy az egész egy gótikus horrorba (anyám, ekkora baromságot) – nekem önmagában egyik sem okozott különösebb katarzist: a szűkülő játszótér pont az állatvilág korábbi színességét vette el, az új helyszín meg valahogy pont elhiteltelenítette a hűha-sikítás-futás korábbi élményét. Már abban sem vagyok egyébként biztos, hogy ha egy ilyen I-Raptor kikerül egy háztetőre a szabadba, pont három nyamvadt ember után kajtatna, ahelyett, hogy elfutna a nagyvilágba… mindegy.

A lényeg az, hogy új helyszín, új szereplők: mindjárt itt van egy kislány, Hammond volt társának, Lockwoodnak az unokája, aki egy rendkívül jó meglepetést hordoz magában, aztán itt van a megunhatatlan Toby Jones, mint üzletember, egy sármos antagonista, Lockwood házából, no meg a már említett Indoraptor nevű jószág. A birtokon van egy esemény, rendezvény, ami a maga nemében egészen parádés ötlet lenne – ha lenne benn a legkisebb kapocs is, ami a valósághoz köthetné. Először is: ki az a hülye, aki itt vásárol, a másik meg, amit megvásárolt, azt mégis hogyan viszi ki az országból (apropó: hogy is hozták be??) – nekem legalábbis az volt az egyetlen kérdésem a moziban: - Te, ki az a hülye, aki ezt vesz??? Huszonmillió dollárért??? Az egész jelenetsornak teljesen nyilvánvalóan az a célja, hogy az Indoraptor elszabadulhasson és néhány főhőstől szív-, fej- és kézszaggató búcsút vehessünk (fogtam is a fejemet rendesen, mikor a faszi bement a ketrecbe, az is annyira béna és buta jelenet volt). Sajnos Bayona vagy szimplán gyenge volt a stúdióval szemben, vagy képtelen volt képessége szerint alakítani az eseményeket, de a mozi vége egy gyermeteg dínós kergetőzős játék, amiben pont akkor és pont úgy menekül meg mindig mindenki, amikor kell, pont annyit tátog az állat, amennyit kell, pont ott és úgy csúszik el, szorul be, hogy a főhősöknek ne essen baja. Egyszer-egyszer ez még el is megy, de itt az utolsó harmad rendszerszinten hozza az ökörséget, (pl. ágy), és az is érdekes, hogy milyen jól tud futni a jó oldalon álló szereplő az őslények elől – szemben ugye a rossz oldalon állókkal. Aztán a horror: tényleg lehetne ez Bayona terepe, de fura mód mindig szemérmesen elfordul a kamera, ha valamelyik állatka táplálkozik, gore egyáltalán nincs (nem is kell, nem is idevaló), a félelemfaktort meg egyszerűen kiölte a fentebb vázolt koncepció: sokadik eset után úgyis tudni lehetett, hogy a félelmetes dög nem jut el áldozatáig…

Ami tény és nem elvitatható: még így is roppant szórakoztató lett az egész. Látványos, ízig-vérig nyári blockbuster, ami azonban sajnos ennek a kategóriának minden átkát is magával cipeli. Van benn humor, az jól is áll neki, vannak benn egészen jó és jól működő dolgok (a kisraptoros videók például veszettül tetszettek), kapcsolatok, meglepetések, koncepciók, hihetetlenül élethű CGI, meg kétségkívül van alázat is a korábbi mozik iránt. Van benn nem kevés morális felvetés, külön jó ebben Maisie, a lány szerepe, racionalitás kontra állatvédelem, szerintem még a PG-13-as besorolást sem el nem érő szintű horrorság, meg egy lehetséges jó alap egy qrva jó lezárásra (amiből nem lesz, nem lehet semmi)... én speciel tuti, elpusztítanám a következő epizódban, vagy epizódra az emberiséget – na, az ütős lenne… De most, itt én még egyáltalán nem éreztem rajt azt a világmegváltó újdonságot, „mást”, amit annyi helyen magasztalnak, sokkal inkább volt az a benyomásom, mintha az Az elveszett világot látnám újracsomagolva… nagyjából annak butaságfaktorával együtt, csak 21 évvel később. Ez tényleg csak egy szórakoztatóipari termék lett, aminek nyereséget kell hoznia – s ami nyereség oltárán nem kellett sem túl okos, sem túl eredeti forgatókönyvet írni.

Így is lehet szeretni, de én most ezt annyira nem szeretem, mint a korábbiakat.





75%



.

Niwrok írta:

R2-D2 írta:

Sicario – A bérgyilkos

Dennis Villenevue ugyanis sem a Fogságbannal, sem az Enemyvel nem lopta be magát a szívembe – s amilyen zseniális elemekből áll a Sicario, amilyen erős pillanatai vannak, kifejezetten bosszantó az egész összkép tükrében. Ez egy óriási kihagyott ziccer, az év egyik legjobbja lehetett volna, ha egyrészt a főszereplő nem olyan balfasz mint amilyen, illetve ha a bérgyilkosos mozi felvállalt és következetesen végigvitt volna egyfajta zsánert…

S végül, ha nekem nem hisztek, olvassátok el Remo kolléga vonatkozó írását… abban is benn van minden. Ezúttal maxi egyet értek vele.

60%

Önmagában sem volt túl vonzó ez a film, nem keltett érdeklődést, és legalább te sem csináltál kedvet hozzá .

Nem azért, hogy mentegessem Villeneuve-öt, hiszen minden filmre végülis a rendező mondja rá az áment (persze a producerek által szabott keretek között), de ha valami ennyire koncepcionálisan vacak, ennyire rosszak a karakterei, akkor szerintem inkább a forgatókönyvírót érdemes megköpködni . Jelen esetben pedig egy olyan emberről beszélünk, aki ez előtt a film előtt legfeljebb bevásárlólistát írt     .

"Bevásárlólista"   ... Taylor Sheridan akkor talán még tényleg csak annál tartott, azóta viszont összekalapált egy A préri urait meg egy Wind Rivert, amik nekem nagyon bejöttek. A Sicario viszont igazán csak azért került sorra, mert a háttér felhívta a figyelmem a folytatásra   ...

... Mert azért arra emlékeztem, hogy túl sok jót nem olvastam róla. És valóban, a főszereplő Kate inkább tűnik turistának a juarezi drogpokolban, mint FBI-ügynöknek, a bankos akciónál nyújtott produkciója pedig kimeríti a "kínos" fogalmát, ahogy kétségbeesetten ráharap a törvényesség utolsó morzsáira... de azért végig ott van, hogy mit is tudna csinálni? A törvény képviselőjeként alibiből odadobják a mélyvízbe, amikor még az előző akció borzalmaiból sem sikerült felocsúdni, a főnöke kijelenti, hogy semmilyen segítségre nem számíthat tőlük, és az elvileg társai kétszer is fegyvert fognak rá... Az biztos, hogy a másik két Sheridan-filmhez képest ebből még hiányoznak az erős, összetett karakterek és drámák, pedig lenne itt alapanyag bőven, ezért szerintem sem lett túl jó...

De annyira rossz sem, mert a két óra is csak arra elég, hogy minél többet megmutassanak abból a háborúból, aminek a legkifejezőbb képe igazán az utolsó: amikor a gyerekek és a szülők már nagyon meg sem rezzennek, ha lövéseket hallanak. Az öntörvényű világ nagyon megy az írónak, Villeneuve pedig ugyan bele van szerelmesedve a néma képekbe, mint a repülő árnyéka a pusztaság felett, de legalább talált hozzá olyan operatőrt, aki ezt élvezhetővé tudta tenni.


7,5/10
.

R2-D2 írta:

A nagy fal


Szóval annak ellenére, hogy valóban lehet ekézni Az A Nagy Falat némi plágium miatt, hogy valóban (sok) minden elemében tisztára Hollywood, én kifejezetten élvezem ezt az utazást a puskapor után. Bárcsak az Álomgyár szórna magából ilyen minőségű filmeket…

80%

Most ez került sorra a türeltmetlenül polcon toporgó, újranézésre váró lemezek közül... és, megmondom őszintén másodjára talán még jobban élveztem, mint elsőre. Még inkább kevésbé zavartak a butaságok, még inkább beszívott a puskapor utáni kalnad.


Lenyűgöző az egész színes világ, a Fal védői, az ostrom, minen, ami a mozi első háromnegyedét jellemzi. Tetszett a misztikum, a fantasy behozása is a sztoriba, talán csak a végén bicsaklott meg a fővárosi eseményeknél. Igazi, szórakoztató hollywoodi - bocsi, mégsem - blockbuster, remek karakterekkel és látvánnyal.A BD képe és hangja (az Atmos még True HD 7.1-re lekverve is ütős!!) nem kevésbé bámulatos, s nagy örömömre informatív, magyar feliratos extrák is vannak.

Szóval, jó ez, olyan többször elővevős, másfél órás szórakozás. Marad a 80%.


.

R2-D2 írta:

.

A széf

No. Megint az van, hogy a fél világ utálja ezt a mozit, mindenféle B- meg Zs kategóriás kacatnak titulálja – én meg tegnap éjjel kifejezetten jól szórakoztam rajta. Sőt, ennél sokkal, de sokkal gyengébb horrorokat is láttam már, amiket meg piedesztálra emelt a „szakma” (pl. The Babadook): nem azt mondom, hogy most aztán ettől lefossa az ember a bokáját, de azt állítom, hogy a heist mozi és korhatármentes (itthon 16, de az imdb szerint mentes) horror keverékének a maga módján még működik is.

Összességében én azt mondom, hogy ez az A széf nem egy rossz film. Nem idegesített öl, nem fogtam a fejem közben és nem is aludtam be rajta. Persze, elvárástól függően lehetne teljesen más és jobb is, ha máshogy súlyozták volna a horror és a heist mozi arányát, lehetne félelmetesebb is, de valahol úgy érzem, mégiscsak működik az az eszement koncepció, hogy szegény bankrablók 35 éves életre kelt szellemekkel találkoznak a nagy pénzhez vezető útjukon. Kicsit, olyan talán, mint az A 13 kísértet – az sem volt egy nagy eresztés, de a maga módján kifejezetten fogyasztható volt. Mint ez.

75%

Háááát... Nem mondom, hogy nem volt lehetőség az ötletben (a bankrablósból szellemjárásba forduló moziban), hogy egy-két jelenet nem volt eltalálva (nekem a kedvencem a "Számold meg a túszokat!" volt), és hogy a pár jobb színész nem dobta volna fel a filmet... de ez így nagyon gagyika volt szegénykém...

Nem is a látvány miatt, bár az is inkább volt kínos, mint ijesztő (a maszkok még jók, de a CGI, főleg az első szellemé), és nem is az erősen színitanodás színészek miatt, mert azt még befolyásolhatta a kábeltévés szinkron. A rendezés, a vágás és a forgatókönyv viszont annyira gáz, hogy azért bizony bőven jár a Zs-kategóriás plecsni. Rég nem láttam olyan filmet, ahol ennyire nem foglalkoztak volna azzal, hogy ki és mi hol van, ki mit lát, és hogy ki hogyan reagál... egyszer csak megjelentek, vagy eltűntek szereplők és tárgyak, és ez egyáltalán nem látszott zavarni senkit. Lehet apróság, hogy honnan jött a fickó, akit egyszer sem mutattak addig, amíg lábon nem lőtték, hogy honnan húzta elő a bankrabló a fehér törülközőt, amivel elkötötte a sebét, és a rendőr, aki azt mondja a társának, mégis benéz a bankba, de soha nem érkezik meg oda, csak már az erősítéssel együtt, órákkal később... de azért öt percen belül három ilyen eléggé el tudja venni a kedvem bármilyen filmtől. Még az is bagatell lehet, hogy egy bankban 35 évig nem változik a biztonsági rendszer (egy olyanban, ami leégett, és másik bank van a helyén...), vagy az, hogy alagsori folyosó közepére ki épít széfet. De amikor az sem zavarta a bankrabló csajt, hogy a társa már nincs abban a széfben, amiben látta bezáródni oda, onnantól már inkább csak azért néztem végig, mert azok után ennél rosszabb nem jött...

Spoiler:

Engem sem idegesített fel, nem aludtam be rajta, de fejfogás azért volt benne bőven   . A The Last Shift például ugyanennyi pénzből és ötletből is ezerszer jobb volt.

5/10
.

.





Lost in Space S1





Gondolom, sokan vagytok úgy – velem együtt –, hogy ezt a címet hallottátok már, de nem igazán tudtok felidézni sok konkrétumot vele kapcsolatban: nos, ez talán nem is csoda, hisz az első, ezen a címen készített alkotás egy TV sorozat volt, még 1965-ben, ami három évadot és 83 epizódot ért meg. Aztán, 1998-ban egy mozifilm kereteiben feldolgozták a sorozat történetét – talán szégyen, de nekem ez is kimaradt – valamint van egy képregénysorozat 1991-ből, szintén a ’65-ös TV show-ra alapozva. Ha meg ugye az ember nem ismer valamit, amiről ír, kicsit utánaolvas: úgy néz ki, minden korábbi feldolgozás nagyjából ugyanazt a sztorit viszi végig, a Robinson család, mint első kolonizálók történetét, akik dr Smith szabotázsakciója miatt kerülnek bajba… nos, a tisztesség kedvéért illik rögtön az elején tájékoztatni a nagyérdeműt, hogy a Netflix feldolgozásában azért jócskán eltérünk (pozitív irányban) ezektől az eseményektől. A neveken és az alapkoncepción, az űrhajózáson kívül sok közös nincs a sztoriban (legalábbis, egy évad alapján nekem teljesen más dr Smith „épült fel”, mint korábban), az új Lost in Space sorozat teljesen érthető és élvezhető akár a korábbi széria, akár a mozifilm ismerete nélkül is. Sőt, így még a hasonlítgatás kényszere sincs az emberben.

Aki olvas minket, az nagyjából tudja, hogy mennyire közel áll szívemhez a sci-fi, azon belül is a világűrben, távoli világokon játszódó sci-fi. Ebből kifolyólag senki számára nem szabadna, hogy meglepetést okozzon, hogy nekem qrvára bejött ez a sorozat is: a szinte mozifilmeket meghazudtoló látvány mellé egy igazán érdekes és kalandos sztorit kaptam, jól összeszedett karakterekkel, remek, általam korábban, máshol megkedvelt színészekkel. Eleve már ugye Flint kapitány a főszereplő a Fekete vitorlákból (kapitány itt is, ott is   ), meg aztán itt van Jackie Sharp a Kártyavárból – ők ketten nekem már tök nagy hendikepet jelentettek induláskor. Aztán, sokakkal ellentétben nekem totál bejött ennek az egésznek a családias, könnyedebb, limonádébb hangvétele – annak ellenére, hogy mondjuk a Robinson család belső viszonyai meglehetősen hollywoodi sablonok alapján lettek összerakva, nekem most kifejezetten egy ilyen kis „aranyos” sztorira volt szükségen. Igen, a leggyakrabban hangoztatott „szitokszó” a Lost in Space-szel kapcsolatban, a túlságosan gyermeteg, családias jelleg, de szerintem ennek, itt, ilyen mixben pont ez áll jól. Persze, lehetett volna egy sokkal drámaiabb, véresebb évadot készíteni a témáról, bizonyos szemszögből nézve valóban sokkal több volt ebben – de miután ez mégiscsak a ’65-ös mű remake-e, szerintem pont ezzel a családias megközelítéssel tettek jót a hangulatnak. A baj csak az, hogy sok esélyt nem látok rá, hogy ezt valaha szinkronosan meg tudná az ember nézni a gyerekeivel családi körben – véleményem szerint pont e célból készült.

No, ennyi felvezető és mellédumálás után, nézzük, mit látunk 10x közel egy órában. A sorozat első epizódja rögtön a dolgok közepébe vág, a Resolution nevű csillaghajón bekövetkező (később kifejtett) katasztrófa következtében a kvázi mentőkabinként is funkcionáló, telepeseknek szánt űrhajók tucatjai zuhannak, jobb esetben szállnak le egy ismeretlen bolygóra. Eleve már itt eltértünk az alapkoncepciótól, hisz itt a Robinson család (igen, beszédes és kínos név, de ezért nem a mostaniak a felelősek) nem egyedüli és első kiváltságos telepesek, hanem a sokadik transzport, sőt, az Alfa Centauri már részben kolonizált is. Velük indítjuk a történetet, velük merülünk el a kalandba, a Jupiter 2-vel, az ő hajójukkal zuhanunk le – egy hóval és jéggel borított helyszínre (bosszantó apróság megint, de azért ha már a környezetet ennyire fagyosnak tetszenek ábrázolni, illene a karakterek viselkedését is hozzá igazítani). A család kisebb sérülésekkel megússza a landolást, azonban a hajó víz és jég alá kerül, ha pedig nem szereznek energiaforrást, a hideg végez velük. John, az apa (Toby „Flint” Stevenson) és Will, a legkisebb kölök (Maxwell Jenkins) elindul egy remek ötlet alapján fűtőanyagot szerezni, de ahogy lenni szokott, egymás után történnek a rossz dolgok… szokták mondani, a baj csőstől jön. Maureen, az anya (Molly „JackieSharp” Parker) ráadásul sérült, gyakorlatilag a semmi közepén műteni kell, még szerencse, hogy az idősebbik lány, Judy (Taylor Russel) orvosira készült még a Földön és testvérével, Pennyvel (Mina Sundwall) neki tud állni a sérülés ellátásának. Engem egyébként már ekkor nagyon megfogott az az átgondolt karakter-táblázat, ami itt az első epizódban is kibontakozik: bizony, Robinsonék külön-külön mind jók valamiben, s szinte az egész évadban látjuk ennek a gyümölcsét. Később is gyakran kerülnek szorult helyzetbe, ahonnan vagy egyedi tudásuk, vagy közös munkájuk menti ki őket – s nem, egyáltalán nem éreztem sem túlzónak, sem erőltetettnek azt az irányt, amit többen kritizálnak, miszerint a sorozat nem más, mint a szereplőket saját hülyeségük miatti szorult helyzetbe küldése, majd onnan csodával határos megmenekülésüknek összessége. Oké, persze ez a váz, de hát könyörgöm, ez egy családi sci-fi 10 órán át, ahol űrhajótöröttek próbálnak elszabadulni az egyre veszélyesebbé váló bolygóról – mi más dramaturgia lehetne???

Természetesen valahol én is párhuzamba állítottam magamban az amúgy méltatlanul alulértékelt Terra Novával, de ugyanúgy eszembe juthatnak róla a klasszikus ifjúsági kalandfilmek is. A Robinson család kezdeti frontvonalai az évad végére eltűnnek, mindenki megkapja a maga 15 perc hírnevét, és ez tök jó így – legalábbis a koncepcióba tökéletesen beleillik. Az események szerencsés (vagy szerencsétlen) alakulása folytán Will kapcsolatba kerül egy idegen létformával, egy robottal, ami aztán az origi történettől eltérően teljesen más irányt ad a sztorinak. Aztán már a második részben feltűnik további két, eredeti  – kissé (nagyon) átformált szereplő: azt a bizonyos dr. Smithet itt most egy nő játssza (Parker Posey), illetve a korábbi pilótából, Don West (Ignacio Serricchio) ezúttal technikus csináltak… s ha már itt tartok rögtön két megjegyzést is kell tegyek. Az első, hogy a nő valami hihetetlenül jól megírt karakter, néha annyira ki tudott akasztani az álnok kígyó jelleme, hogy ha nem láttam volna már néhány más, nála is aljasabb női főszereplőt, akkor bizony kapásból dr Smithet gyűlölném a legjobban a képernyőn. A másik meg Don: kérem, a végére abszolút kedvenc lesz a srácból, bizonyos szemszögből simán ellopja a show-t a többiek elől, az a humor, az a tudás, az a lazaság, amit ő képvisel az évadban, már önmagában elég a megnézéshez. Természetesen, még ha külön utakon is indulnak főszereplőink, az évad második felére minden és mindenki összeér – és megint hamar kiderül, hogy bármilyen veszélyes is tud lenni a bolygó (vagy egy robot), a legnagyobb veszély az emberre mindig az ember maga…

A sorozat számomra egyszerre tudott roppant szórakoztató és kalandos lenni, valamint ezzel egyidejűleg a sci-fi másik alaptézisét, a tudományt is képes behozni a sztoriba. Mesélés közben oktat, tiszteleg, sok-sok olyan információt ad át az űrutazásról, ami az arra fogékony nézőket érdekelheti. Szakértői szemmel minden bizonnyal van benne jócskán túlkapás, de laikusként egyáltalán nem éreztem azt, hogy itt most annyira hülyének néznének… ráadásul az elsőre hihetetlennek tűnő tudást, képességet, a jelenben felhasznált, szorult helyzetből történő megmenekülést mind-mind szépen megalapoznak azokkal a flashbackekkel, amikben azt mutatják be, kik ezek a Robinsonék és miért is kell elhagyni a Földet. Tök jó, hogy minden családtaggal tudnak foglalkozni – sőt, dr. Smithtel is, - tök jól fel van építve és ki van találva minden… talán csak Don múltja hiányzik, egyelőre. De pl. zseniális a Harris lányok esete, mint ahogy John apu karácsonyi meglepetése is. Kiválóan vannak beleolvasztva a múlt képei a jelen eseményeibe, valóban remekül fednek fel dolgokat, árnyalnak karaktereket – ld. pl. Maureen esetét. Egy dolog volt csak, ami bosszantóan laposra sikeredett, a barlangos epizódban Will és az adóvevő. Kb. az első percben tudtam, mi lesz belőle – kicsit el is lőtték a meglepetést, még akkor is, ha rutinos nézőként nem igazán hittem el, hogy mindaz, amit korábban láttunk, végleges lehetett. Ja, meg talán a „Danger, Will Robinson” esetében jött a másik túltolt klisé: eleve már a cím is árulkodó, de ebben a közegben egyáltalán nem okozott meglepetést, hogy merre fordul a karakterek sorsa.

Nem szaporítom tovább a szót: a Lost in Space nagyon kellemes élményként vonul be a kis szívembe: egyszerűen tök jó volt nézni a nagyszerűen megalkotott háttér előtt a Robinson család harcát az elemekkel, majd az antagonistával. Vérbeli családi kaland sci-fi, amit én meg nagyon szeretek, egy több lábon álló, több más sorozathoz kapcsolható kiváló Netflix alkotás. Egyszerre van benn a Taken, a Star Trek és az Apollo-program intelligenciája, a Terra Nova kalandossága, picit talán a Felemelkedés kavarása, a Super 8, az E.T, a vagy a Stranger Things gyermeteg bája is… csak ez most nem egy amerikai kisvárosban játszódik. Az meg hab a tortán, hogy a valami érthetetlen okból csak az epizódok felében fellelhető főcím önmagában baszott hangulatos, és tökéletesen illik a felsoroltakhoz. Ja, és ami a legfontosabb: végre nem kell mérgelődni a finálé után, mert a Netflix berendelte a második évadot – így legalább megtudhatjuk, most épp hol vesznek el az űrben.




85%




.

R2-D2 írta:

Lost in Space S1

Nem szaporítom tovább a szót: a Lost in Space nagyon kellemes élményként vonul be a kis szívembe: egyszerűen tök jó volt nézni a nagyszerűen megalkotott háttér előtt a Robinson család harcát az elemekkel, majd az antagonistával. Vérbeli családi kaland sci-fi, amit én meg nagyon szeretek, egy több lábon álló, több más sorozathoz kapcsolható kiváló Netflix alkotás. Egyszerre van benn a Taken, a Star Trek és az Apollo-program intelligenciája, a Terra Nova kalandossága, picit talán a Felemelkedés kavarása, a Super 8, az E.T, a vagy a Stranger Things gyermeteg bája is… csak ez most nem egy amerikai kisvárosban játszódik. Az meg hab a tortán, hogy a valami érthetetlen okból csak az epizódok felében fellelhető főcím önmagában baszott hangulatos, és tökéletesen illik a felsoroltakhoz. Ja, és ami a legfontosabb: végre nem kell mérgelődni a finálé után, mert a Netflix berendelte a második évadot – így legalább megtudhatjuk, most épp hol vesznek el az űrben.

85%

Én is szemeztem vele, de egyelőre úgy érzem, a sci-fi sorozatokra való igényem a The Expanse, az ifjúságira vonatkozót meg a The Stanger Things egyelőre kielégítette.
De hát amúgy is az a "szokás", hogy addigra nézem meg az ilyen sorozatok első évadát, amire már a második is majdnem kijött .

.

Niwrok írta:

Én is szemeztem vele, de egyelőre úgy érzem, a sci-fi sorozatokra való igényem a The Expanse, az ifjúságira vonatkozót meg a The Stanger Things egyelőre kielégítette.
De hát amúgy is az a "szokás", hogy addigra nézem meg az ilyen sorozatok első évadát, amire már a második is majdnem kijött   .

.

Azért remélem, a Dark-kal és a Counterparttal nem vársz addig.

.




A párizsi vonat




2015. augusztus 21-én az Amszterdamból Párizsba tartó Thalys szuperexpresszen egy marokkói származású férfi a WC-ből kilépve tüzet nyitott az utasokra, egy utast súlyosan megsebesített, a nagyobb tragédiát pedig csak azzal sikerül elkerülni, hogy a vonaton utazott három amerikai srác, akik rávetették magukat a felfegyverzett támadóra. A három fiatalember közül kettő épp szabadságon lévő katona – így némileg érthetőbb a bátorságuk –, és Eastwood mester szerintem épp ezért úgy érezte, hogy az egész esemény az (amerikai) hősiesség újabb mintaképeként vászonra kívánkozik. Az, hogy az egész akció, maga a támadás tulajdonképp egy szűk10 percnyi mozgóképben elmesélhető lenne, az a veterán rendezőt nem szokta zavarni, a Hudson folyóra letett gép 208 másodperces landolásáról is képes volt a 2016-os év legjobb moziját produkálni másfél órában… így minden reményem meg volt arra, hogy a vén direktor újra egy nagyszerű filmet rak le elénk.

Két nagyon fontos dolgot tisztázni kell, mielőtt bárki leül a film elé: az egyik, hogy ez nem egy akciófilm, úgyhogy aki arra számít, hogy itt akár csak egy Nincs kiszállás szerű Liam Neesonos mozit kap (a vonat miatt adja magát a párhuzam) az csalódhat. Ez a film sokkal inkább foglalkozik azzal, hogy azok a mindennapi hősök, az a három srác hogy jutott el odáig, hogy később szinte gondolkodás nélkül, fegyvertelenül szembeszálljanak a támadóval – különösen igaz egyikükre, a Spencer nevűre. A másik, szerintem sokkal fontosabb és sokkal megdöbbentőbb dolog, amiről én is igazából az utolsó pillanatban értesültem: kérem szépen, ezt a filmet nem színészek játsszák, hanem maguk az esemény átélői!!! Eastwood már a Sullyban is húzott hasonlót, mikor több, mentésben résztvevő emberrel újrajátszatta a karaktert, de hogy egy egész filmet szánjon három olyan srácra, három főszerepre, akiknek köze nem volt eddig a filmezéshez, akik úgy adták önmagukat, hogy egy percre nem fordul meg az ember fejében, hogy ők nem színészek – nos, ezt bevállalni és így levezényelni, egyszerűen zseniális. Komolyan, ennek az információnak a birtokában a film is sokkal jobban be tud jönni, szinte ámulattal nézi az ember, mire képesek az amatőrök a profi kezében…

A bevezetőben is leírt események ismeretében elvileg túl sok meglepetéssel nem tud szolgálni a film: van a támadás, ami úgy történik, ahogy, megváltoztatni a történteket nem nagyon lehet (már csak a rövid időintervallum miatt sem – hisz más Trója ostromát 2000 év távlatából átélni, meg más egy három éves sztorit újra látni), dramatizálni, finomítani is csak minimálisan. Innentől pedig annak kell érdekesnek lenni, azt kell érdekesen tálalni, kik is ezek a srácok, honnan jöttek és hogy jutottak el Amszterdamba… ami egyébként alapból is érdekes, tekintve, hogy amerikai katonák. Eastwood így – részben azért a játékidő kitöltése miatt is – eléggé messziről indítja a történteket, egészen visszautazunk a srácok gyerekkorába. Persze, lehet ezt nézni szimplán időhúzásnak, a játékidő kitöltésének is – de nekem kifejezetten bejött két dolog miatt: egyik, hogy az egész kiskölkös rövid intermezzónak volt valami ifjúsági filmes bája, jó volt az a kis lázadó, katolikus iskolából kilógó viselkedés, gondolkodás, amit az ifjú Spencer/Alek/Anthony képviselt, valamiért (    ) tök tudtam velük azonosulni. A másik meg Spencer karakterében, jellemfejlődésében rejlik: nem véletlen, hogy Eastwood ennyi időt foglalkozott vele, menet közben talán nem is érti az ember, miért – de aztán abban a pár percben az egész mozi, a srác becsvágya, tettrekészsége igazolást nyer… és ez bizony zseniálisan fel van építve a végére.

Az elején kellett volna megemlítenem, de Eastwood filmje tulajdonképp a három srác által írt The 15:17 to Paris: The True Story of a Terrorist, a Train, and Three American Heroes című életrajzi könyv feldolgozása. Ez vélhetően azért sok mindent meghatároz, hisz vélhetően azt is meg kellett tölteni mellékes tartalommal – ahogy a mozit is. Több helyről hallottam, hogy unalmas a film közepe, meg mi szükség volt a kirándulásos szakaszra: nos, természetesen ezekkel a hangokkal sem értek egyet. Szerintem igenis fontos megtudni azt, hogy miért és hogy az istenbe került három amerikai srác pont akkor, pont arra a vonatra – totál véletlen az egész – valamint hogy végre nem egy túltolt, pia- és pinagőzbe burkolódzó katonai eltávot látunk, hanem három normális amerikai fiatal normális vakációját. A normális amúgy lehet, hogy nem az átlagost jelenti esetünkben, hisz önmagában már az fura picit, hogy átjönnek Európába, mert érdekli őket, várost néznek, s filmként sem csupán egy Motel-szerű partitúra kerül a képernyőre: úgy látszik, Spencerék is, de mag Eastwood is jóval visszafogottabb ennél. Ha volt is ilyen, az érthetően kimaradt a memoárból, ezzel pedig extra pontokat szereztek nálam a főszereplők.  A lényeg mindenesetre az, hogy a film közepén, az ifjúsági felvezető, valamint Spencer katonává válása után van egy szakasz, amiben látszólag céltalanul bóklásznak Európában, épp hogy csak felszállnak arra a bizonyos járatra, egyáltalán Amszterdamba se nagyon akartak eljutni. Eastwood remek érzéssel építette bele a történetbe a kirándulást: maximálisan kiélezte az egész esemény véletlenszerű jellegét, valamit sikerült közelebb hozni a fiúkat emberi viselkedésükkel.

Most olvasom csak, mennyit írtam már, de a merényletes részt még nem is érintettem: nos, arányiban kb. ugyanígy van a filmben is. Maga az akciójelenet, az igazi izgalom, az kb. negyed óra, amikor is a marokkói Ayoub El Khazzani (Ray Corasani – mekkora poén lett volna az igazival forgatni) előjön a WC-ből és lövöldözni kezd/akar a vonaton. Először Spencernek tűnik fel, s minden korábbi élményét, tapasztalatát, sikeres és sikertelen vizsgáit, gyakorlatait egy pillanatba sűrítve megtámadja az arabot. Ez után siet segítségére két társa, és kezdődik egy őrült birkózás a szűk térben – némi vérrel és egy komolyabb sérüléssel karöltve. A legjobb az egészben az akció remek fényképezésén és intenzitásán kívül a hitelessége: végre nem egy túltolt, agyon koreografált bunyót látunk (azoknak is megvan a bája, de nem itt), hanem nagyjából egy izzadtságban fürdő, kőkemény, hihető birkózást két, három hús-vér ember között. Akik nem szuperhősök, csak saját kiképzésükre hagyatkozhattak, akik talán tudatában sem voltak annak a veszélynek, amibe fejest ugrottak: amíg az arabnál fegyver volt (először lőfegyver, majd kés), addig semmi nem lehetett biztos, hiába Spencer és Alek kiképzése, akár ott is maradhattak volna. A helyzetet pedig nehezíti a szűk tér – próbáltatok már vonaton verekedni? – ami megint csak nem kedvezett a fiúknak… még egyszer külön dicséret a rendezőnek és az operatőrnek, hogy mindezt így, ilyen intenzitással, ilyen fényképezéssel be tudta mutatni. A dokumentarista érzés egy percre sem jön elő az emberben – pedig aztán tulajdonképp olyan, mint egy bírósági bizonyítási eljárás, újrajátszva az eseményeket – sőt Eastwood valahogy képes volt olyan érzelmi töltetet is adni a jelenetnek, hogy egy bizonyos ponton az ember szíve összeszorul, örömtől, sikertől, a hősiességtől.

Nem állítom, hogy ez Eastwood legjobb filmje, eleve maga az alapanyag sem volt annyira tartalmas és izgalmas, hogy ebből világraszóló drámát lehessen csinálni. Amit viszont lehetett, azt a rendező kihozta a történetből és az amatőrökből, a menet közben szempillantás szerűen elhelyezett előretekintő, később bekövetkező akcióbevágásokkal jó ütemben töri meg az építkezős időszakot, egyidejűleg fel is csigázza a nézőt, mi és mikor is fog történni. Képes megint másfél órányi anyagot kreálni 10 perc bunyóból, és szerintem a finálé kitüntetéses, hősös szakasza sem megy át giccsbe… bár, e tekintetben ízlések és pofonok, ugye… Az A párizsi vonat egy egyszerű emberek által véghezvitt egyszerű hőstörténet, ami talán szerintem sem érdemelt volna meg önmagában egy megfilmesítést – még a Sullyhoz viszonyítva sem – de ha már megcsinálták, legalább egy igazán érdekes és korrekt másfél órás mozit hoztak össze. Ebből kifolyólag talán önnön léte a legnagyobb (elenyésző) hibája is egyben: nem vagyok benn biztos, hogy ez az esemény akkora hőstett lett volna, mint amekkorát kreáltak belőle… s nem kimondottan Eastwood, hanem a francia és az amerikai kormány is. Csak most olyan korban élünk, mikor a kis hőstett is nagyobbnak tűnik, a világnak mindig is szüksége volt hősökre, mindig is volt belőlük elég – aztán van, akit megdicsőítenek, van, akit nem. Ettől függetlenül maxi tisztelet Spencer Stonenak, Alek Skarlatosnak és Anthony Sadlernek, hogy ezt megcsinálták.

Az imdb pontszáma meg egy baromság.





80%



.