Niwrok írásai 2.0

.
Aranyélet S3




Amikor három éve a magyar HBO bemutatta a piti csalásokból és stiklikből élő Miklósi családot, a műfaj és a magyar sorozatok iránt érdeklődők talán felkapták rá a fejüket, de aligha zavart akkora vizet, mint most a harmadik évad, pedig egy-két gyerekbetegségét leszámítva jó volt. Nekem mondjuk a külföldi példák közül többször is egy "kicsit sárga, kicsit savanyú" Kártyavár ugrott be róla, csak amíg Underwoodék az USA elnöki székére pályáztak, Miklósiék sikkasztásokkal és diákigazolványokkal ügyeskedve próbálták fenntartani a rózsadombi életszínvonalat, melyben Endre, az évtizedes családi barát és mecénás volt a segítségükre. Ahhoz mérten hasonló átverések, szövetségek és drámák kísérték az életüket, ahol a fő konfliktust az okozta, hogy a családfő, Attila, megcsömörlött ettől az élettől, és jobb, becsületesebb példát mutatva akarta felnevelni a két, Jankával közös tinédzser gyereküket, Márkot és Mirát. Ez annyira rosszul sikerült, hogy Márk a második évadra már mindenféle bűnözői csoportokkal került a nyílt utcán tűzharcba, Mirának pedig annyira hányhatnékja lett a mocskos pénzben lubickoló családjából, hogy kvázi bosszút esküdött ellenük, miközben a tragikus hirtelenséggel elhunyt Endre hagyatékával (tessék, még egy HoC-s párhuzam !) és a másik régi ismerőssel, Gál Ferivel újrafelfedezett barátságukkal Attila és Janka éppen a csúcsra értek... már amennyiben csúcsnak tekinthető, hogy most felsőbb körök akarják őket kihasználni.

Ez a legfontosabb különbség az eddigi évadok és a mostani között Miklósiék szempontjából, hogy már nem százezrekben gondolkodnak, hanem a megfelelő politikai és állami kapcsolatok birtokában milliárdokban. Mindössze néhány hónappal az előző évad vége után Budapestet hátrahagyva a Duna-kanyar egyik festői kis településére tették át a székhelyüket, ahol Attila építési vállalkozóként és befektetőként egy nagy szállodakomplexum fejlesztését készíti elő, Janka pedig "ejtőernyős" kismamaként a polgármesteri székre pályázik, jelentős részben azért, hogy a szállodával a dolgok (engedélyek, kisajátítások és átminősítések) kellően olajozottan történhessenek. Talán ennek köszönhetően is kapott valamivel nagyobb figyelmet, mert a kisemberi ügyeskedés vagy az egymásnak feszülő bűnszervezetek helyett itt az elitista korrupció kerül stilizált bemutatásra; kb. mint a luxus-Szomszédok, ahol nem Böhn úr és Lenke néni keseregnek, hogy már nem 3,60 a kenyér, hanem Jankáék vajaznak le némi EU-támogatást saját zsebbe, kihasználva például a pénzzel könnyen megváltoztatható környezetvédelmi rendelkezéseket vagy a helyi piti ellenségeskedést, amit akár egy-két szívesség is képes a megfelelő mederbe terelni. "As seen on TV". Amúgy is inkább kötődik ez az évad az előzőeknél az aktuális eseményekhez, és itt nem csak a magyar-cigány ellentétről van szó (szerintem nem nagyon hangzott még el főműsoridőben, hogy "Én nem ülök egy asztalhoz egy ilyen mocskos cigánnyal!"), hanem az írók olyan napi dolgokat is beleszőttek a forgatókönyvbe, mint a déli határ szögesdrótja, vagy a felvásárolt, elhallgattatott sajtóorgánumok.

Azt sosem tartottam bajnak, ha egy főcím kifejező, de itt szerintem enyhén spoileresre is sikerült, abban ugyanis a szépen felépített szálloda makettjét a két gyerek módszeresen darabokra töri. Ebből Mira nem is meglepetés, ügyészbarátjával karöltve már az előző évad végén kijelentette, hogy csak azért marad a megvetett családja közelében, hogy sikerüljön bizonyítékokat szerezni az ügyleteikről, ezzel próbálva leleplezni és bíróság elé állítani az egész hálózatot. Betudható annak is, hogy 17 évesen még elég naiv, hogy azt hiszi, a rendőrség dolga a bűn üldözése, az ügyészségeké és a bíróságoké pedig a jogban megtestesülő igazságnak érvényt szerezni a bűn elkövetőjétől függetlenül, de gyorsan ízelítőt kap belőle, hogy ennél árnyaltabb a kép, köszönhetően az ezeket működtető emberek gyarlóságának és érdekeinek. Márk ellenben azzal tesz keresztbe a családi biznisznek, hogy ugyanolyan önfejű műgengszter kis takony, mint amilyen már akkor is volt, amikor a kézikamerájában rögzített rappelésével villogva próbálta begyűjteni az olcsó numerákat a haverok és a világ előtti nagyobb tekintélyért. Az más kérdés, hogy a vakmerősége és a pofátlansága is éppen megvan ehhez az élethez, Gál Feri lányával az oldalán pedig a motivációja is ahhoz, hogy minél több pénzt kisajtoljon és lenyúljon a szülők üzleteiből, hogy minél előbb maguk mögött hagyhassák még az országot is.

A Mi kis falunk és a Híradó felső tízezerre átírt utódjában viszont ami nagyon elveszett, az a sorozat mélyebb drámaisága és a szorosabb kötődés a mindennapokhoz, ezt pedig még a szemnek tényleg kellemesebb látványvilág (Visegrád környékét amúgy sem lehet csúnyának fényképezni) mellett is egyre jobban sajnáltam. Látványosan semmit nem tud kezdeni az évad a korrupción túli emberi kapcsolatokkal, sem az időtávokkal, mert mondjuk Mira úgy tűnik el napokra otthonról, hogy a szüleinek még csak eszébe sem jut aggódni miatta, közben az egyébként a főiskolai jegyzeteiről beszélő lány nemzetközi emberkereskedő bandákba épül be, korrupt zsaruknak segít, de azonnal ott tud lenni, ha az anyja kórházba kerül a baba miatt, vagy hazaugrik egy bögre meleg kakaóra. Ennél a lánycsempészes vonalnál már csak az volt nevetségesebb, ahogy a kipaterolt oknyomozó újságíró két epizód múlva már profi méhészként jelenik meg a sztoriban (mert ha elolvasol egy könyvet a méhészetről, akkor érteni is fogsz hozzá, ezt mindenki tudja... ), úgy, hogy egyébként közben a szálloda sajtóreferense is. Az a szenzációhajhász bulvármocsokban fetrengés meg, amit az évad második felében folyik, hogy mindenki mindenkinek halálos ellensége lesz, de akár öt perc múlva kibékülnek, már csak nyomokban emlékeztet arra, ami az Aranyélet akár csak pár epizóddal korábban volt. Felsorolni is nehéz lenne azt a rengeteg marhaságot, ami össze van itt hajigálva, csak szemelvényszerűen emelve ki a stricik megölését, az elrejtett műkincset, és teljes egészében azt az epizódot, amikor Janka a hóeséses éjszakában vajúdik. Az a rész teljes sorozatos pályafutásom egyik mélypontja lesz, az biztos...

Lehet, hogy rajongója sosem lettem az Aranyéletnek, de különleges, hol drámai, hol a mindennapi ügyeskedésre kikacsintós, hol akciódús színfoltja volt a magyar sorozattörténelemnek. De a legkevésbé sem bánom, hogy ha most tényleg vége lesz, ha az írókból már csak olyan szánalmas sztorielemekre futja, amik jobban szét vannak csúszva, mint Janka a Beatrix-bálon előadott beszéde közben.


6/10
.

.
Büntető ököl / Brawl in Cell Block 99




Bradley Thomasnak ritka pocsék napja van, hiszen kb. fél óra különbséggel tudja meg, hogy a munkahelyén, egy autószerelő műhelyben nem tartanak rá tovább igényt, és azt, hogy a feleségének, Laurennek viszonya van. Miután az első dühét levezette a felesége kocsiján, és kiderült, alapvetően szeretik egymást az asszonnyal, Bradley és Lauren úgy dönt, együtt maradnak, de hogy meg tudjanak élni, a fickó -régi ígéretét megszegve- drogfutár lesz az egyik haverjánál, Gilnél. Ez szépen is hoz a konyhára, másfél év múlva Bradley és Laurel már egy szép otthonban várják a lányuk születését, de egy félresikerült munka miatt az életük egyre inkább rémálomba fordul, aminek csak az első állomása, hogy Bradleyt hosszú évekre sittre vágják.

Nem egy listán jött szembe ez a film, mint 2017 egyik leginkább alulértékeltje, amit nem is nagyon értettem, hiszen a szakmai kritika el van tőle alélva, és már most leendő kultfilmként emlegetik (Rotten 90%). Külön kiemelték ezek az írások, hogy amennyire váratlan húzás volt az általában komikus szerepeket vállaló Vince Vaughn szerződtetése egy brutális, ízig-vérig kőkemény börtönfilmre, annyira jól vette Vaughn az akadályt, remekül ráérezve a karakterre. Jó verekedős filmet úgyis ritkán látni, ezt meg azért elég magas pontokra értékelték ahhoz, hogy nagyon ne is olvassak tovább utána; ahogy mondani szoktam, én addig nézek és olvasok csak promóciós anyagokat, amíg el nem döntöm, hogy az adott filmet meg akarom-e nézni... Pedig talán egy kis olvasgatás a stáblista többi részén (Udo Kier, Don Johnson...   ), vagy az író/rendező S. Craig Zahler korábbi munkásságának felderítése (egyetlen mozija volt eddig, a Csontok és skalpok) is megoldhatták volna, hogy messze elkerüljem ezt a kula... "kultfilmet"...

Bár már az első percekben is voltak bajaim a film erőltetetten hűvös és sötét képi világával (egy tonna sötétkék filter rendel!), az igazi vészjelzés öt perccel később, az említett autózúzásnál jött el. Nem a tehetetlen dühöt éreztem ugyanis abban, ahogy Bradley szerencsétlen kocsit püföli, hanem a belőlem felszakadni készülő röhögést... Ott még csak sejtettem, de később meg is győződhettem róla, hogy Vince Vaughn-nak kb. annyi köze van egy akciófilmhez, hogy megvan hozzá a magassága. Nem akarom én őt bántani, nyilván rengeteget dolgozott azon, hogy a verekedéseket ennyire is el tudja adni, de gyakorlatilag minden akciójelenetnél a fejem fogtam kínomban, ahogy egy vemhes lajhár dinamikájával adta elő a minden hitelességüktől megfosztott koreográfiákat (az alja az volt, ahogy hátbavágták egy kétkaros súlyzó rúdjával, és ő még csak fel sem szisszent   ). Ezt még tetézte, hogy Bradley az alakításában attól lesz kőkemény, hogy szoborszerű arccal néz a film 99%-ban, de nem azért, mert Bradley annyira rideg és erős, hanem mert Vaughn-nak láthatóan nincs ehhez a szerephez eszköztára... Amikor kienged ebből merevségből, pont az lesz, ami: egy jóllakott napközis; közben a film szerint meg ő lenne Hulk emberi megfelelője, aki puszta kézzel zúzza be a koponyákat meg töri el a gerinceket   ...

És persze amilyen a mosdó, olyan a törülköző is. Az egész filmről süt az underground olcsóság, így szinte egy olyan jelenete nem volt, amit anélkül meg tudtam volna nézni, hogy a kezembe temettem volna az arcom. Nevetségesek például a börtönök, amiket Bradley végigjár, mert az első olyan mint egy kollégium a sok puhos, löttyedt biztonságival, meg az óvodás szintű nevelési módszerekkel, aztán rögtön utána a második extrém módon meg akarta mutatni, hogy Bradley milyen kemény helyre került, így aztán egy régi erőd vastag kőfalai közé beleraktak egy teleszart WC-kagylót... Bár szívesen elmondanám, hogy még ehhez képest is mennyire kemény a már címben is szereplő 99-es blokk, de hagyni kell "poént" azoknak is, akik minden igyekezetem ellenére is látni akarják ezt a "kultfilmet". Amire úgy igazán költöttek, azok a brutalitást bemutatni próbáló gumimaszkok és művégtagok voltak, de hát azokat sem lehet komolyan venni, hiszen mindegyikről látszik, hogy gumimaszkok meg művégtagok. Az itt-ott megemlített realizmus pedig annyi ebben, hogy Bradley útjának minden apró-cseprő mozzanatát meg akarja a stáb mutatni -így például azt, ahogy Bradley lassan cammog egy lépcsőházban-, amely jelenetek sikerrel hizlalták bőven két óra fölé ezt a filmet.

Mondhatnám egyszerűen, hogy vagy öt, számomra kellemesebb börtönfilmet tudnék kapásból felhozni, ami kult lehetne ehelyett (és hogy ne mindig a Celda 211-ig menjünk vissza, ott a Shot Caller), de tudok ennél pontosabb is lenni: emlékeim szerint simán ez a legrosszabb, legidiótább, leg-"Zs"-bb börtönfilm, amit valaha láttam. Lehet, hogy paródiának készült, és én értettem félre... csak hát szerintem annak is szar.


3/10
.

Niwrok írta:

.
Büntető ököl / Brawl in Cell Block 99

Mondhatnám egyszerűen, hogy vagy öt, számomra kellemesebb börtönfilmet tudnék kapásból felhozni, ami kult lehetne ehelyett (és hogy ne mindig a Celda 211-ig menjünk vissza, ott a Shot Caller), de tudok ennél pontosabb is lenni: emlékeim szerint simán ez a legrosszabb, legidiótább, leg-"Zs"-bb börtönfilm, amit valaha láttam. Lehet, hogy paródiának készült, és én értettem félre... csak hát szerintem annak is szar.


3/10
.

Most nincs energiám előkeresni az idézetedet, amiben arról írtál, hogy majdnem jobban szereted, ha egy szar filmről írok... de tényleg. Szórakoztató írás egy ezekszerint kevésbé szórakoztató filmről. Gratula!

Ugye ne írjam a listára?? Ugye ne...


.

R2-D2 írta:

Büntető ököl / Brawl in Cell Block 99

Most nincs energiám előkeresni az idézetedet, amiben arról írtál, hogy majdnem jobban szereted, ha egy szar filmről írok... de tényleg. Szórakoztató írás egy ezekszerint kevésbé szórakoztató filmről. Gratula!

Ugye ne írjam a listára?? Ugye ne...

Ez így is van   . Tapasztalatom szerint a hiábavalóság és a csalódottság dühe még a lelkesedésnél is jótékonyabb hatással van a nyelvi leleményességre   .

Én meg azt az idézetet nem keresem vissza, amiben arról írtál, hogy külön öröm, amikor olyan filmekről írok, amit nem kell felvenni a Listára . Nos... íme!

.

Niwrok - Szer. 27 Aug. 2014 - 15:04 írta:

R2-D2 írta:

Taken S1

Bámulatos egy hét volt, feledhetetlen élmény – egy igazán komoly és maradandó sci-fi kaland. Sajnálom, hogy nem lett második évad, ámde meg kell jegyezzem, teljesen korrektül le van zárva az egész. Ez nem egy félbehagyott sorozat, csupán egy sorozat, amit izzadtságszag nélkül lehetne folytatni – ha az átlagnéző értékelte volna lassúságát és komolyságát. De nem tette…

85%

Jól hangzik, felírtam . Még úgy is, hogy tíz film hosszát teszi ki.

Ezzel a projekttel mi van?

Szívesen olvasnám a véleményed... de tényleg, minden irónia és rossz szándék nélkül...

R2-D2 írta:

Niwrok - Szer. 27 Aug. 2014 - 15:04 írta:

R2-D2 írta:

Taken S1

Bámulatos egy hét volt, feledhetetlen élmény – egy igazán komoly és maradandó sci-fi kaland. Sajnálom, hogy nem lett második évad, ámde meg kell jegyezzem, teljesen korrektül le van zárva az egész. Ez nem egy félbehagyott sorozat, csupán egy sorozat, amit izzadtságszag nélkül lehetne folytatni – ha az átlagnéző értékelte volna lassúságát és komolyságát. De nem tette…

85%

Jól hangzik, felírtam . Még úgy is, hogy tíz film hosszát teszi ki.

Ezzel a projekttel mi van?
Szívesen olvasnám a véleményed... de tényleg, minden irónia és rossz szándék nélkül...

Nem csak felírtam, de "tékáztam" is még akkor. A legtöbb, ami azóta történt vele, az az, hogy még nem töröltem le . Ezt továbbra is meg tudom ígérni .
Az azóta ajánlottak közül a Dark jobban érdekel, ráadásul az már öcsémnek is tetszett, így az mindenképpen meg fogja előzni.

Egy másik sorozatodat viszont kipipáltam, arról hamarosan jön az írás .

A másik dolog, ami vélhetően téged annyira nem villanyoz fel, hogy az új, a régi érában az utolsó Bosszúállók közeledtével kedvem lett lezárni a Netflix Marvel-sorozatait is, már csak azért is, mert ők is elkezdtek szanálni közülük (Luke Cage és Danny Rand is nyugdíjba lett küldve a második évad után, az eddig látottak alapján szerintem kevésbé-többé megérdemelten). De biztosan nem egyszerre, mert attól már a múltkor is sikerült megcsömörlenem... Annyi előnye persze lesz, hogy két-három hónapig sorozat-fronton nem nagyon lesz semmi olyan, amit a Listára kéne írnod ...

.

.
Aznap éjjel / The Night of S1

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Aznap éjjel S1

Amúgy is "fekete ló" volt ez a sorozat, azért is halogattam, most lehet, hogy egy kicsit hátrébb sorolódik. A nyomozás meg a tárgyalótermi rész nyilván jól hangzik, a macskás résznél meg azt hittem, hogy a fickó azzal vakartatta a lábát   ...

 Nézd meg csak az első és az utolsó két részt. Úgy is jó, arra meg már van cipő a faszin...

Természetesen akkor már nem csak az első és az utolsó két részt néztem meg . A lényeget tekintve viszont nem igazán láttuk máshogy, csak legfeljebb mást éreztünk jónak vagy kevésbé jónak... Így a tartalommal magával nem is foglalkoznék, rögtön a közepébe vágok.

Mert tartalmát tekintve tényleg inkább filmként működik, mint sorozatként, de egy olyan filmként, amiben négy filmet hegesztettek össze, nagyjából egyenlő arányban. Így viszont ha be is jön valakinek egy-két szál, vagy annak az alakulása érdekli jobban, a többit feleslegesnek, vontatottnak fogja érezni, bármilyen jó témák, mellékszálak is vannak egyébként benne (ld. a 9/11 társadalmi vonatkozásai). Neked az ügyvéd volt ilyen, amivel én viszonylag jól elvoltam, belefért a hóbortos fickó képébe, még talán a macskával együtt is (mindig ingadozva, hogy éppen mennyire bizakodóan tekint a jövőbe); ami az ő vonatkozásában nem jött be, az az ekcémások csoportterápiája volt, azon már én is csak kínosan nevetni tudtam. Unni viszont inkább a börtönszálat untam, mert biztosan kell hasonulás egy ilyen környezetbe, de a SIN-BAD ököltetkó már inkább volt hülyeség, az meg a legelcsépeltebb börtönfilmes sablon, hogy a kiscsávót felkarolja valaki, mert "hisz neki", meg mert nem olyan topa, mint az ott levők 90%-a, és akkor a kiscsávó, aki előtte még tilosban sem ment át, játszani kezdi a gangsztáknak a janit, mert ő ott már a valaki...

A nyomozásos-tárgyalótermi és a drámai része viszont kifejezetten tetszett. Előbbiben mondjuk vártam, hogy kicsit több szerepe lesz az "aznap éjjeli" eseményeknek, például a rendőrök eljárásbeli hibáinak, amivel egy felmentést meg lehet alapozni, és abban is egy kicsit csalódott voltam, hogy maga a nyomozás sem volt koherens. Dr. Katz figurája persze zseniális, ahogy először a lehullott falevelek között turkál, a lépcsőkorlátot fotózza és mókusvérről hadovál, mint valami elmeroggyant, aztán a tárgyaláson meg tökéletes precizitással tárgyalja ki azokat a tényeket, ami kétségbe vonhatják Naz bűnösségét, és szedi szét a többi szakértő érveit, amit az ügyésznő olyan gondosan készített elő. Az is egy kicsit furcsa volt, hogy a nyomozás is kettévált, hogy sok minden a rendőrnyomozó lelkiismeretén és szakmai önérzetén múlt, és így olyan nyomokig jutott el, amikhez az ügyvédek hozzá se szagoltak, pedig órákra visszamenően végignézték Naz útját, de "valahogy" pont az Andreával való találkozását nem elemezték ki kellően. Helyette volt az a ritka ostoba közjáték a börtönbe drogot csempésző(!), a védencét lesmároló ügyvédcsajjal, ami annál is nagyobb hülyeség volt, mint ha az ügyvéd tényleg a macskával dörzsölgette volna a sebeit, hátha attól gyorsabban gyógyulnak . Mindebben nem nagyon éreztem a szándékot, hogy el akarnának bizonytalanítani, hiszen a konkrét tényen kívül, hogy hivatalosan ő volt egyedül a helyszínen, látható, hogy az összes közvetett nyom utólag kerül rá és hozzá, meg a pánikból ered, így talán az sem jelentett volna különösebb megnyugvást, ha nem úgy ér véget, ahogy.

Ha pedig az ember elengedi kicsit az elvárást, hogy bűnügyi filmet lásson, klasszikus nyomgyűjtéssel, ahol 100% bizonyossággal kiderül, ki a gyilkos, akkor drámaként nagyon is jól működik. Egy olyan helyzetről, amiben az egyik fél halott, a másik meg "nem emlékszik", ha csak valaki külön be nem vallja, nem igazán deríthető ki a valóság, legfeljebb 90%-os bizonyossággal, ami az előítéletek, a hatóságok részéről a könnyű lezárásra való igény fényében meg nyilván annyi sem lesz. De azt érdekes volt követni, hogy hány ember életére, viselkedésére, gondolkodására van hatással az, ami Nazzal aznap éjjel és annak következményeként történt. Mert nagyon jó volt például családi oldalon az apa szála a közös taxival, meg az anya bizonytalansága, aki csak jót tud elképzelni a fiáról, de amikor ezt a tökéletes képet a legkisebb rossz is beárnyékolja, mint a drog, akkor már nem is tudja, hogy a gyilkosság kérdésében mit higgyen. Jó volt a nyomozó, ahogy látszik, a nyugdíj előtti utolsó ügyét már a pokolba kívánja, de őt sem hagyja nyugodni a Nazt körbevevő "ártatlanság-szag", és ezért reagál az ügyésznő is a végén az esküdtek döntésére, ahogy. És ott van a dráma Naz kiszolgáltatottságában is, hiszen a néző számára ő csak rossz helyen volt rossz időben, és ahhoz képest durva látni, amit ő és a környezete elszenved. Összességében ahogy a nyomozós-tárgyalótermi szál az O.J. Simpson-perre emlékeztetett, ez a "drámai ablak" kicsit a Hajszára, csak az közelebb volt az ideális műsoridőhöz, hogy 8,5 helyett csak 5 óra volt.

Szóval ahhoz képest, hogy a túl sok szál eléggé szétcsúszott, hogy a nyomozásnak, bár érdekes, a főszereplő és a néző viszonyában nincs sok jelentősége, és hogy egy ekcémás ügyvéddel meg a macskájával próbálnak némi komédiát csempészni az amúgy nagyon is komoly és durva alaphelyzetbe a jog és a körülmények útvesztőjébe került a csak egy laza estére vágyó, könnyelmű srácról, a szereplők jellemábrázolásával és a kapcsolataik bemutatásával az Aznap éjjel megmutatta, hogy miért is az HBO az egyik legjobb tartalomgyártó.


7,5/10

Végül pár szó a folytatásról, mert azóta olvastam róla. Az HBO szeretne, egyedül az egyik társszerzőn múlik, hogy lesz-e... de én nem nagyon tudom, az miről szólna ilyen színvonalon. Nem tudom, hogy a nézők igazságérzete megér-e újabb 8,5 óra befektetést, főleg, hogy addigra a két évad közötti nagy időtáv miatt pont azok a finomságok vesznének el, amik kellenek a jobb beleéléshez. Az egyetlen, ami engem igazán érdekelni tudna talán belőle, az az, hogy az első évad lezárását hogyan dolgozza fel Naz és a környezete...

Spoiler:

.

Niwrok írta:

.
Aznap éjjel / The Night of S1

Szóval ahhoz képest, hogy a túl sok szál eléggé szétcsúszott, hogy a nyomozásnak, bár érdekes, a főszereplő és a néző viszonyában nincs sok jelentősége, és hogy egy ekcémás ügyvéddel meg a macskájával próbálnak némi komédiát csempészni az amúgy nagyon is komoly és durva alaphelyzetbe a jog és a körülmények útvesztőjébe került a csak egy laza estére vágyó, könnyelmű srácról, a szereplők jellemábrázolásával és a kapcsolataik bemutatásával az Aznap éjjel megmutatta, hogy miért is az HBO az egyik legjobb tartalomgyártó.


7,5/10

Annyira nem maradt meg bennem az egész összességében, hogy vissza kellett olvasnom, mit írtam róla...

Örülök, hogy megnézted, szokás szerint máshogy értünk el ugyanoda. Én nehezebben viselem az ekcémás lábat...




.

Niwrok írta:

.
Venom


Mégis szórakoztató tudott lenni a film, mert jól működik a "biokémia" Venom és Tom Hardy között.

Filmes hasonlatokkal egy szimbiótát talán úgy lehet a legjobban elképzelni, mint a Maszkot, de nem annak tréfásan aljas kiadását, hanem ami a Life kis Calvinjének mentalitásával pusztítja el maga körül a világot, mindehhez társul egy fekete latexruhás Hulk testfelépítése és ereje, és mellette még egy másik személyiségként is viselkedik, mint STEM az Upgrade-ben. A lények ezen csoportjában (aminek annyira beleolvastam a hátterébe, johy kiderüljön, nagyjából tucatnyian vannak) Venom ugyan antihős, de inkább csak annyira, mint az Öngyilkos Osztag volt, vagyis hogy a nagyobb gonosz ellen egy kisebb gonosz már jónak számít.


Hiába Marvel-film, a Venom másik stúdió égisze alatt készülve nem rendelkezik azzal a hatalmas hátországgal, amit az MCU jelent. Na nem mintha a Marvel-logo most is olyan szépen ragyogna, mint akár pár évvel ezelőtt, de a Venom saját kontextusából kiragadva nem is nagyon lehetett más, mint egy langyos, elnyújtott, közhelyes, levegőben lógó eredettörténet. Csak azzal sikerült elérnie nálam legalább az "egyszernézős, kis hibákkal" szintet, hogy eredetileg ennél rosszabbra számítottam.  


6,5/10
.

Ebben sincs különbség, Hardy és a kettős tudat eljátszása nekem is tetszett... de azon kívül...

Baromi unalmas első óra, nem is egyszer láttunk már ilyet (Stem nekem is beugrott, pláne, hogy egyszer Brock pont úgy állt fel), kifejezetten idióta és túlzott akciójelenetek, az egész egy nagy üres, látványos lufi. Az előzetes viszont jól lett vágva, meglepődtem néha, mennyire máshogy jöttek le a filmben az ott látott jelenetek.

A motorozás meg... ... ha jóindulatú vagyok, akkor azt mondom, hogy a motort nagyjából Venom vezette, de akkor meg még fájdalmasabb volt látni, hogy azok a dög nagy autók mindig utolérték. Lószart, mama.

Szerintem ezt nem akarom többet látni...

Idézet :

Papíron először az ő különleges ruhájaként bukkant fel (egy Bosszúállók oldalán vívott harc jutalmaként, ezért is van a képregényes Venom mellkasán egy fehér pók), csak éppen a későbbi történetek során az írók megbonyolították, és kiderült, hogy a "ruha" valójában egy űrlény, egy "szimbióta", amelyik Peter Parkert használta gazdatestként, gyakorlatilag összeolvadva az emberi szövetekkel. Sokáig csak csendben segítette a Pókembert, de amikor később megpróbálta átvenni a hatalmat a teste felett, Peter megszabadult tőle, a lény pedig új gazdatestet találva Pókember ellenfele lett.

Ez meg...

Még jó, hogy elolvastalak (újra) a megnézés után, mert elképzelni sem tudtam, hogy jön ebbe a képbe Pókember. De mindegy is... szarra számítottam, kb azt is kaptam.

Nekem olyan 55%



.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Venom

Hiába Marvel-film, a Venom másik stúdió égisze alatt készülve nem rendelkezik azzal a hatalmas hátországgal, amit az MCU jelent. Na nem mintha a Marvel-logo most is olyan szépen ragyogna, mint akár pár évvel ezelőtt, de a Venom saját kontextusából kiragadva nem is nagyon lehetett más, mint egy langyos, elnyújtott, közhelyes, levegőben lógó eredettörténet. Csak azzal sikerült elérnie nálam legalább az "egyszernézős, kis hibákkal" szintet, hogy eredetileg ennél rosszabbra számítottam.  

6,5/10
.

Ebben sincs különbség, Hardy és a kettős tudat eljátszása nekem is tetszett... de azon kívül...
Szerintem ezt nem akarom többet látni... Még jó, hogy elolvastalak (újra) a megnézés után, mert elképzelni sem tudtam, hogy jön ebbe a képbe Pókember. De mindegy is... szarra számítottam, kb azt is kaptam.
Nekem olyan 55%

Stílszerűen azt is mondhatnám, hogy Venom olyan Pókember nélkül, mint a House of Cards Francis nélkül... annyival rosszabb, hogy megint fotelhuszárok döntik el, hogyan megy egy motor, valamint hogy már eleve idiótaságnak tartod az egész Pókember-háttérsztorit a radioaktív pók csípésével meg a kis vegyészgyerekkel .

Én arra számítottam, hogy meg sem nézed.

.

Niwrok írta:

Venom

Stílszerűen azt is mondhatnám, hogy Venom olyan Pókember nélkül, mint a House of Cards Francis nélkül... annyival rosszabb, hogy megint fotelhuszárok döntik el, hogyan megy egy motor, valamint hogy már eleve idiótaságnak tartod az egész Pókember-háttérsztorit a radioaktív pók csípésével meg a kis vegyészgyerekkel   .

Én arra számítottam, hogy meg sem nézed.

.

Szembe jött velem a tékában, gondoltam aktuális leszek...  

A motoros jelenethez meg még annyit, hogy a lassulás nélkül autókon keresztülgázoló, azokat oldalra dobáló fekete autók a Jason Bourne legrosszab emlékeit idézték meg bennem...

Viszont az tetszett, hogy a portás abban az újságírós épületben a Mayans M.C. vezetője volt - öltönyben.


.


.

.
Channel Zero S1 (Candle Cove)




Mike Paintert, az íróként is sikeres gyermekpszichológust az utóbbi időben rémálmok kísértik. Ezekben felidéződnek benne annak a közel harminc évvel korábbi esetnek a körülményei, amikor a szülővárosában több gyerek is eltűnt, akik közül néhánynak a holttesteit később egy fa ágaira felnyársalva találták meg a közeli erdőben, de magyarázatot, elkövetőt nem sikerült találni azóta sem. Mike családját azért is viselte meg különösen az eset, mert az eltűntek között volt Mike ikertestvére, Eddie is. Mike-ot ezek az álmok és a körülöttük zajló furcsa események veszik rá végül arra, hogy újra hazatérjen (a felesége és a lánya nélkül), hivatalosan azért, hogy meglátogassa az anyját és a régi barátait, de nem marad sokáig titokban, hogy a valódi ok az, hogy Mike is megpróbáljon utánajárni a gyilkosságok és az eltűnések évtizedes rejtélynek. Két abszurd gondolat mindenesetre már az első pár napban befészkeli magát a fejébe: az egyik, hogy a haláleseteknek valahogy köze van ahhoz a tévés bábműsorhoz, amit gyerekként néztek, de kizárólag csak az eltűnések körüli hetekben látták... a másik, hogy mindez most újrakezdődik.

Nem csodálnám, ha sokan közületek még nem is hallott volna erről a sorozatról. Nekem is csak egy neten olvasott cikk hívta fel rá a figyelmem, pedig már évek óta megy, és műfajban is jól hangzik. A Channel Zero egy horror-antológia sorozat, minden évada külön történetet mesél el, a fentiek így csak erre az évadra vonatkoznak. Ezért is emlegethetnek olyan viszonyítási pontokat egyesek az eddig megjelent írásokban, mint a Stranger Things vagy a Black Mirror, de mert egyikből csak a misztikus hangulatot veszi át, de túl sokat a gyerekekkel nem foglalkozik, a másikból pedig kb. annyira jelenik meg a technológia túlburjánzásától való félelem és az erre való figyelmeztetés, hogy a gyerekeknek a tévé képernyőjét bámulva mosódik át az agya, így én inkább a Homályzónát hoznám példaként. Az úgyis elég széles körű, hogy gyakorlatilag bármilyen természetfeletti dolog beleférjen.

De leginkább talán Stephen King műveihez tudnám kötni, ahol is gyakori motívum a gyerekkorukban valami misztikussal vagy túlvilágival találkozó baráti társaság története, akiknek felnőttként kell szembenézniük az akkori félelmeikkel és tetteikkel. Erről szólt az Az vagy az Álomcsapda, és itt is egy ilyen hatalom mozgatja a szálakat. Ez pedig azért volt jó, mert a szálak párhozamosan futnak, nem csak a Mike gyerekkora idején bekövetkezett gyilkosságok menetét és okait bemutatva, meg annak jelenkori következményeit, de a forgatókönyv ügyesen eldug a közelmúltba is érdekes részleteket, például hogy Mike miért most érezte fontosnak a hazatérést. Közben lehet értetlenkedni, hogy a gyerekek befolyásolására miért pont egy házibarkács kalózos bábfilm a legjobb módszer, ahogy ennek az erőnek a későbbi megjelenési formája is felvethet kérdéseket, de hangulati elemként mindkettő működött. Mondjuk el tudtam volna képzelni egy kicsit összefüggőbb cselekményt abban a bizonyos műsorban, amik jobban reflektálnak a valós eseményekre, nem mindig csak ugyanazt a két három jelenetet unásig, de belefért. Nem szoktam szóvá tenni, főleg, hogy nem hivatalos, de a magyar felirat volt a Rém Révben a legszórakoztatóbb, az Állkapca név a rongyokba öltöztetett csontváznak díjat érdemlően frappáns.

De hogy ez milyen tetűlassan van előadva, tejóisten! Amúgy is az a típus vagyok, aki szigorúbb vágási elveket vallva egy átlagos film vagy sorozat 10-20%-át nagyobb lelkifurdalás nélkül el tudná hagyni, hogy ezzel is kicsit koherensebbé, tempósabbá tegye, amit néz. Természetesen van, amikor ennek drámai jelentősége van, vagy amikor a téma indokolja, de a többség azért nem ilyen. A Candle Cove játékidejének viszont legalább a fele szemét. Nem is csak azért, mert huszadszor is azt a jelenetet mutatva, hogy a gyerekek a bábfilmet nézik, már különösebben semmilyen hatás nem lehet elérni, vagy mert itt sem sikerült mindig normális párbeszédeket írni, hanem mert ezeknél sokkal szélsőségesebben sikerült az egész évadot megfertőzni az unalommal és a közömbösséggel. A jócskán szétnyújtott jelenetekben a mélypontot olyan dolgokkal sikerült elérni, mint hogy itt mindenki olyan drótkötélidegekkel rendelkezik, hogy akkor sem sikít vagy kiált fel rémülten, ha egy félig szétrohadt pofájú, rongyos alak tűnik fel előtte, és egyszerűen kisétálnak a szobából, vagy hogy legalább fél órát tesz ki az amúgy is csak négy órás évadból az, ahogy a szereplők egy mezőn vagy a közeli erdőben sétálnak, másik felet meg az az idegesítően lassú kameramozgás, ahogy két végpont között fél percig mozogva tesz a stáb aprólékosan megfigyelhetővé egy csupasz falat vagy a bozótost. Hiába a sok elfojtott titok és félelem, a bizonytalanság a valós és a képzelt világ egybemosódásáról, azzal sem lehet magyarázni az ilyen fokú letargiát, ha közben a ritmusra még mélylélektani drámák és Tarr Béla életműve is elégedetten csettintenének.

Mivel antológiáról van szó, ezért még egy esélyt biztosan kap tőlem a Channel Zero, mert a hangulata és a látványvilága elég különleges hozzá. De ha abból is sorozatosan a képernyő előtti elalvás lesz, akkor sajnos kénytelen leszek átváltani másik csatornára.


5,5/10
.

.
Jessica Jones S2




Majdnem pont két éve annak, hogy a Jessica Jones első évadával belekóstoltam a Marvel-Netflix együttműködésbe az égen repkedő Bosszúállókhoz képest egészen emberközelivé tett szuperhősökről, és nagyjából egy éve volt az, amikor az együttműködésükkel létrejött Defenders elég dicstelen pontot tett a The Hand nevű misztikus szervezet évadokon át szőtt terveinek végére. Maga ez a Hand-szál ugyan talán éppen a leggyengébb volt az egészből, az viszont biztos, hogy egyébként nagyon kellemes percei, akár évadai is voltak ennek a szériának, tucatnyi izgalmas vagy drámaian összetett karakterrel, így ha kis szünetet is hagyva az akkori dömping után, de részemről nem volt kérdés a folytatás. Jessica esetében az is indokolta az extra kíváncsiságot, hogy bármennyire is érdekes volt a szuperhősből lett alkesz-cinikus magánnyomozó sztorija, számomra igazán a mellékszereplők voltak a húzói a hangulatnak, és külön kérdőjel volt, hogy a Jessica nemezisét jelentő Kilgrave halálával (akivel szemben nincs az az űrből jött világhódító, akit félelmetesebbnek, bizarrabbnak tartanék...) hogyan tudják akár csak ugyanazt a szintet is megugrani.

Sajnos az elején azt éreztem, hogy nem nagyon. Az előző évad elhintette a magokat ennek az évadnak a háttérsztorijához, még mélyebbre nyúlva Jessica múltjában, de ezt elég vontatottan tette. Annyiból persze érthető volt a dolog, hogy a korábban felfedett kísérleti kutatólabor, az IGH utáni nyomozás visszavezetett nem csupán addig az autóbalesetig, amiben Jessica elvesztette a családját, de addig a folyamatig is, aminek a végén szuperereje lett, annak minden következményével... így éppen elég traumát kellett volna feldolgoznia ahhoz, hogy Jessica a nyomozás helyett inkább amikor csak lehet, a piásüvegért nyúljon. Talán így is marad volna, ha Jessica nem kapta volna három oldalról is a noszogatást a továbblépéshez. Egyfelől a Kilgrave megölésével megszerzett hírneve nem csak normál ügyfeleket, de például egy halálosan rettegő mutánst is az Alias Investigations ajtaja elé sodor, mert az egyébként pufók informatikusra hasonlító fickó szerint egy mutáns vadászik rá. Másrészt éppen ez az a hírnév, ami egyre inkább megfakulva problémát jelent Trish, Jessica mostohatestvére számára, így neki meg valami jó sztorira lenne szüksége, ami akár az IGH tiltott emberkísérleteinek és a nyomok alapján szökésben levő kísérleti alanynak a leleplezése is lehetne. Harmadszor Jessica kénytelen rájönni, hogy egy elszabadult brutális és vérszomjas, maga után minimum halott, de akár cafatokra tépett testeket hagyó mutáns garázdálkodása nem csak személyesen neki, de minden mutáns megítélése szempontjából is hátrányos lehet, így önvédelemből sincs más választása, mint hogy kideríti, mi és miért történt a húsz évvel korábbi autóbaleset után, ami az egész életét duplán is felfordította, és hogy mindez hogyan kapcsolódik ahhoz, ami aktuálisan történik.

Ez így jó is lehetett volna, de annyiból már kevésbé voltam elnéző a vontatottsággal, hogy a vonakodás és a nyomozás közötti szüneteket olyan mellékszálakkal töltötték fel, amik vagy az érintőlegességük, vagy a közhelyességük okán váltak meglehetősen unalmassá. Engem nem különösebben hatott meg sem a Jessica ügyfélkörére ácsingózó fickóval zajló üzleti rivalizálás, sem a Jessica szomszédjába beköltöző latino család, akik a kezdeti súrlódások után az érzelmi-romantikus-törődős űrt voltak hivatottak betölteni, de átvezetőknek elmentek. A nagyobb baj az volt, hogy az eddig bejáratott mellékszereplők sztorija is hasonlóan jellegtelenre sikeredett, amikről csak találgatni lehetett, hogy hogyan fognak nekifutásból becsatlakozni Jessica nyomozásába. Trish szétcsúszását ráadásul még kellemetlen is volt nézni, mert kétségtelen hogy közel kerülve az anyjához (érdekes volt ebben a szerepben újra látni Rebecca De Mornay-t) és az előző évad eseményeinek hatására esik vissza a függőségébe, de ettől egyszerre lett hisztis, simlis és ideggyenge, amik egyáltalán nem illettek a korábbi stílusához. Az évad második fele, amikor a korábban szétszórt darabkák kezdenek összeállni, az már valamivel jobb, még úgy is, hogy idővel el kell fogadni, itt nem valami nagy leleplezésre futnak ki a dolgok (az már a középső epizódban megtörténik), hanem inkább arra, hogy Jessica hogyan próbál lavírozni az eseményekkel sodródásban, néha a saját társai ellen is.

Amellett viszont, hogy a cselekményre legfeljebb a kicsit lassú hömpölygés jellemző, kiszolgálva az írók által megálmodott érzelmi hullámvasutat, külsőségeiben és hangulatában az évad talán még kellemesebb is, mint az előző volt. Na persze nem az akciókra gondolok, mert a szupererő bemutatása még mindig elég bénácska, de például Jessica beszólásai sokkal ütősebbek, a szövegkönyv sokkal frappánsabb, és a püfölésnél jobban szeretem, ha egy-egy mondat "megüti" a fülem (talán ezért nem is fogott meg annyira a Luke Cage, Misty Knightot kivéve). Színészi alakításokban is így volt, mert mondjuk Krysten Ritter és most már Rachael Taylor játéka sem tűnik igazán elsöprőnek, cserébe olyan szereplőkben láttam megcsillanni a hitelességet, mint Hajléktalan 5. és Karótnyelt Parókakészítő 1.. Egyébként pedig önmagában érdekes volt egy olyan sorozatot nézni, ami úgy tud lenni a mostanában felkapott #metoo és a női mozgalom zászlóshajója a képregényes világban, hogy már jó két évvel a #metoo előtt is az volt az első évaddal. Most még annyira sincs benne erős férfi karakter, mint legutóbb Kigrave-vel volt; az egy szem Malcolmon kívül (aki egy kis józanságot tud csepegtetni a sok bűntudat és önsajnálat közé) Oscar például csak egy kis festékkel borítot hasizom a családi gondjai mellett is, Karl pedig a megszállott tudós sablont kapta meg a raktárból, így szinte semmi mélységük nincs. Amíg a DC például nyögvenyelősen próbál női brandet teremteni a Wonder Womannal, sok pénzt és jó hírnevet remélve ettől a befektetéstől, a Netflix -ugyan szintén nem gombokért, de- ösztönösen képes volt megtenni ezt, felépítve a maga erős női karaktereit annyira, hogy most erőlködnie kellett, hogy egy kicsit gyengének mutathassa őket.

A sokszor laposka cselekményvezetés és a többségében órákra előre kitalálható "fordulatok" között azért bőven csillantak meg olyan apróságok, amiért még mindig esélyes, hogy ebből az etapból is Jessicáé lesz az ezüstérem a Defenders-ek között. Ráadásul amit múltkor hiányoltam, hogy egy kicsit jobban legyen fókuszban a címszereplő, hogy róla, az ő érzéseiről, dilemmáiról, félelmeiről és múltjáról is derüljön ki legalább annyi, mint a körülötte élőkről, az végülis megkaptam... De ezzel együtt is hiányzott az évadból egy olyan erőteljes ellenfél, mint Kilgrave volt, hiszen Jessicának és a társainak ezúttal leginkább önmagukat kell, kellene legyőzni.


7/10
.

.
Joy




Ha csak annyit olvastam volna erről a filmről, hogy Joy Manganoról szól, aki a Csodafelmosó feltalálásából és annak nyereségéből sikeres teleshop-céget alapított... aligha néztem volna meg, és ha jól sejtem, az itteni érdeklődés is csekély lenne iránta. Viszont ott volt mellette a filmet forgatókönyvíróként és rendezőként jegyző David O. Russell, akinél nálam kevés szélsőségesebben megítélt filmes van. Ennek oka leginkább az, hogy a Napos oldal feldolgozását nagyon tudtam utálni a sablonos közhelyei miatt, de egyébként is olyan kedvencek fűződnek a nevéhez, mint az A harcos Mark Whalberggel és Christian Bale-lel, vagy az Amerikai botrány, meg egy olyan értelmezhetetlen szemét is, mint a Multik haza!. A Joy leginkább olyan volt, mintha minden felsoroltból kevertek volna kicsit hozzá.

Ahogy például a Joy indul, én 10 perc után azon gondolkodtam, hogy akkor ez ennyi volt, és kikapcsolom... Aranyos volt persze, ahogy az egész történet a mindig optimista nagymama narrációjában ismerjük meg, meg a színészeknek is tudtam örülni (Jennifer Lawrence-nek különösen), de Joy családjának bemutatása minden szempontból elvette a kedvem a folytatástól. Biztosan vannak ilyen családok, de az egész annyira színpadias, kínos és depressziós volt egyszerre, amivel hirtelen ilyen töménységben nem tudtam mit kezdeni. Mint egy tragikus családi mocsár, ami semmit és senkit nem ereszt, és mindenki ott fuldoklik benne; ahol az egyik szobában Joy drámakirálynő anyja nézi végtelenítve évtizedek óta ugyanazt a zsibbasztóan ostoba szappanoperát, a pincében a volt férje karaoke-zik saját magának, mint feltörekvő, de a sarki kocsma árnyékából soha ki nem növő énekes, a konyhában a mindig pesszimista nővére osztja az észt arról Joy gyerekeinek, hogy az élet semmi más, mint a napi robotolás a falusi autójavító műhelyben, amiből a pénz az éhenhaláshoz sok, minden máshoz kevés, és ne is vágyjanak többre, míg az apját éppen akkor passzolja le a volt szeretője, mint egy megunt háziállatot, és neki szintén csak a pincében lesz egy ágya ebben a többgenerációs elmegyógyintézetben. Mindehhez nagyon nem hiányzott az öreg De Niro egyre ripacsabb játéka, vagy hogy a "drámakirálynővel" előadott rikácsolásuk megtöltse a házat. Tapasztalva Russell korábbi ballépéseit el tudtam képzelni, hogy ez a film végig csak ennyi lesz, és arra még az én időm is túl drága lett volna... de azt is úgy tapasztaltam eddig, hogy ha nem enged a gagyinak, akkor nagyon mély kapcsolatokat is ki tud fejezni pár jelenettel vagy mondattal.

Szerencsére itt az utóbbi jött be. Ahogy a család önmagában háttérbe került, és a Joy-jal való viszonyukat kezdte el kidolgozni a film, mindjárt érdekesebb lett. Mert a kreatív ötleteivel a lány már gyerekkorában is megmutatta, hogy arra képes, amire láthatóan senki más a rokonai közül: továbblépni abból, ami van. Önmagában mindegy az, hogy az most egy papírházikó papírbútorokkal és papírlakókkal, amivel kedvére elbabázhatott, amíg az otthona, a háza fizikailag és képletesen is széthullott, vagy a már a bevezetőben is említett Miracle Mop, amivel a saját életét remélte igazán egy kicsit kitakarítani, a lényeg Joy személyiségében van. És ez a része már tetszett a filmnek. Onnantól, hogy előkerült az apja új barátnője, aki újgazdag özvegyként megadhatta azt a mentőövet Joy-nak, hogy befektetőként lépjen fel, az ötlete finanszírozójaként, és Joy végre igazán elkezdhette megvalósítani egy tervét, már máris jobb lett az egésznek a hangulata. Onnantól ez a család nem csak dilinyósok gyülevészete volt, hanem azoknak az akadályoknak a halmaza, amiket Joy-nak le kellett győznie. Az anyját, akinek a kiszolgálása felemésztette az idejét. Az apját, akiből Joy minden nehézsége vagy botlása előhozta a mártírt, hogy ő a hibás azért, mert nem tudta meggyőzni az ötletei, a tervei hiábavalóságáról. A nővérét, aki féltékenységből és a saját életét igazolandó nem elég, hogy ott szidta Joy-t, ahol tudta, de nem egyszer szándékosan is keresztbe tett neki azzal, hogy be akarta bizonyítani, amit Joy tud, azt ő is, és persze jobban. Ebben már csak színesítők voltak azok a külsősök, akiket például meg kellett tanítani arra, hogy gondolkodjanak teljesen máshogy a felmosásról, mint előtte. A küzdelemben, ami a teljes anyagi csőd rémével is fenyegetett, pedig igazán csak három ember volt Joy segítségére, a volt férje, aki barátként sokkal jobban működött, mint házastársként, Neil, aki elérhetővé tette, hogy a Miracle Mop szélesebb felhasználóréteget is elérjen, mint egy fagyos parkoló egy kisvárosi bevásárlóközpont előtt, és aki bár talán a legkevesebbet szerepelt, de mégis a legnagyobb lendületet tudta Joynak adni a leginkább szükséges pillanatokban, az a barátnője, Jackie. Az egész helyzetet az a jelenet fejezte ki a legjobban, amikor Joy -már félig a siker kapujában- maga beszélhet egy tévéműsorban a találmányáról.

Így aztán a film is olyan lett, mint Joy karrierje: a kezdeti nehézségek után azért csak megjelentek a fogódzók és a pozitívumok, amikkel az író/rendező O. Russell és a stáb (O. Russell megint a "kedvenc" triójával dolgozott együtt, azaz Jennifer Lawrence-szel, Robert de Niroval és Bradley Cooperrel), elérte, hogy izguljak azért, sikeres lesz-e egy takarítóeszköz, és hogy Joy életét is sikerül-e kitakarítani vele.


7/10
.

.
Aquaman




Amíg a Marvel az egy évtizede épített univerzumával még a huszadik filmjével is többé-kevésbé meg tudta találni a közönségét, amely filmhalomból azért minden érdeklődő ki tudta választani a kedvencét, a DC eleve fordítva ülte meg a lovat, ami miatt legtöbbször csak azt hallani, hogy kinek melyik volt a legkevésbé rossz a DCCU filmjeiből. Nekem még annak idején éppen a bevezető Acélember jött be a legjobban (persze a tornádós kreténség nélkül), és azon kívül csak a Wonder Woman tudott egyáltalán a középszerűség fölé emelkedni nálam, a többi meg vagy a BOTTOM-listámon vagy annak közelében végezte. Az Igazság Ligájában bemutatott keserű, iszákos Aquamanből kiindulva ettől a filmtől sem vártam sokat... csak hát ott volt a rendező személye...

Hogy a DC-nél mennyire a gombhoz keresik a kabátot, hogy mennyire fogalmuk sincs a Marvel-féle cselekményépítésről és a filmek közötti kapcsolatokról, az abból is látszik, hogy az említett Igazság Ligája filmben levő Vízember-jelenetet nem lehet elhelyezni sehogy sem ebben a filmben, sem a karaktert, sem a cselekményt illetően. Ezúttal az önálló film a fogantatásától kezdve mutatja be Arthur Curry történetét, aki egy felszíni száműzetésbe menekülő atlantiszi királyné és egy világítótoronyőr gyermekeként látta meg a napvilágot. A családi idill azonban nem tartott sokáig, az atlantiszi kommandó néhány évvel később rátalált szökevény királynéjukra, és bár az első osztagot sikerült legyőzni, hogy a vízalattiak ne jelentsenek fenyegetést Arthurra, a királyné hazatért a biztos halálba. Nagyjából húsz évvel ezután Arthur a tengerek és óceánok önkéntes és elég magányos igazságosztója, megmentve például egy orosz tengeralattjáró legénységét a hi-tech kalózoktól, de atlantiszi múltja utoléri. Bár saját magát sem tartja igazán uralkodó típusnak, hamarosan egy víz alatti trónviszály közepén találja magát, ami a féltestvér öccse diadala esetén a felszínnel zajló háborúval fenyeget.

Ha azt nem is lehet mondani, hogy összeszedett lenne a történet (túl hosszan és túl feleslegesen épít például arra a csavarra, hogy Arthur hogyan tud olyan sokat a képességeiről és a víz alatti harcról úgy, hogy elvileg sosem járt Atlantiszban, így összecsapva Arthur kamaszkorát), de legalább unatkozni nem unatkoztam alatta. Nem csak Arthur hátterét építi ugyanis fel, hanem egy családi drámát meg egy komplett tengeralatti birodalomét is, és közben egy rövidke bosszútörténetre és egy elveszett ereklye utáni kincskeresésre is szán időt. Nekem például bejött, hogy párhuzamosan végig lett turnézva mind a hét vízalatti királyság, azoknak pár jelenetben bemutatva a jellegzetességeit, kitérve egy kicsit Atlantisz múltjára is, de azért akad benne némi társadalmi mondanivaló is, mondjuk ahogy a tenger visszaküldi a "feladónak" a szemetet, amit a felszíniek dobáltak bele az évszázadok során. Hogy ennyi mindent a filmbe zsúfolva is sok az a két és fél óra, azt az egyre kényelmetlenebbé váló mozis szék jelezte, de ott voltak az olyan önismétlések is, hogy a harmadszor váratlanul, a mondatok közepén egy atlantiszi fegyvertől berobbanó fal már egyáltalán nem váratlan.

Amivel egy kicsit sikerült ellensúlyozni ezeket a történetbeli és karaktereket illető sablonokat, az leginkább a látvány és az akciójelenetek voltak... pedig igazán azokban sem volt semmi eredetiség. Az mindenképpen újszerű DC-vonalon, hogy nem komor letargiával, hanem egy kicsit csibészes humorral (a vécékagylós tényleg frappáns volt a sok olyan poén mellett, amik csak azt akarták érzékeltetni, hogy Arthur mekkora őstulok... amely szerepet Jason Momoa láthatóan élvezte) és igazi neonfényes színkavalkáddal próbáltak hangulatot építeni, hivatkozással arra, hogy Arthurnak mennyire éles és érzékeny a látása a víz alatt... de azért a rendező James Wan sem tudta meghazudtolni magát, hogy az egyik királyság torz hallényeibe egy kis borzongató horrort csempésszen. Csakhogy ez a modern, szinte futurisztikus technikával rendelkező titokzatos királyság kicsit olyan, mintha nem Atlantisz, hanem Wakanda süllyedt volna el (amit csak tovább erősített ez a rituális harc a trónért), a kék és ibolya színek ilyen tobzódása meg eléggé arra utal, mintha az Avatar segéd-látványtervezőit sikerült volna megnyerni erre a projektre. Mindebben igazán csak a víz alatt is vörösen folyva izzó láva a furcsa, egyébként látványfilmnek tökéletesen megteszi, a sokféle tengeri lénnyel, az antik romokra épülő vízfelszín-karcolókkal, és a víz közegét, térbeliségét a harcokban többször is kihasználó tempóval legalább a DC-filmek közül kimagaslik ez a film.

Nem mondanám, hogy az Aquaman végre dobott egy mentőövet az igencsak fuldokló DC filmes univerzumnak, de legalább készült egy olyan eredetfilm, amit a tempó és a hangulat miatt annak is lehet kedve megnézni (például vízalatti fantasyként), aki nem ismeri vagy bírja ezt az egész képregényes világot.


7,5/10
.