Niwrok írásai 2.0

.
The Expanse S3




"Egy háború alakulása három tényező folyamatos egymásra hatásától függ: az érzelmektől, a politikától és a szerencsétől."

Nem volt éppen szerelem első látásra az első találkozás ezzel a sci-fi sorozattal, de ahogy kibontakozott egy feszült hidegháború a Naprendszert már belakó emberiség három nagyobb frakciója között, megfűszerezve jó pár titokkal és összeesküvéssel, úgy tetszett meg egyre jobban. Egyre jobb lett a kapcsolati háló, a hatalmi viszonyok, és közben egy-két rejtély utáni nyomozgatással a tempót is sikerült felpörgetni.

Az új évad egyik érdekessége, hogy gyakorlatilag már nincsenek benne titkok. Az egymással rivalizáló Föld, Mars és Öv vezetésében természetesen még nem tud mindenki mindent, de a nézők számára az első két évad alapján már összeállhatott a kép arról, hogy milyen utat járt be a mindössze kevesek által ismert földönkívüli technológia, a protomolekula, ahogy az is, hogy milyen felhasználási lehetőségeit vizsgálják még a tudósok, és hogy mindezzel kinek mi a célja. Avasarala alelnök félreállításával és bemocskolásával, valamint az ennek keretében kihirdetett, Mars jelentette fenyegetés hatására megnyílt az út ahhoz, hogy a Föld és a Mars nyíltan hadat üzenjen egymásnak, így az eddig csak az árnyékban zajló összeesküvés elérte a célját. Sokkal nagyobb tétben sokkal nagyobb játszmák zajlanak már itt, mint hogy hova lett apuci kedvenc kislánya... azaz majdnem. Ahogy lenni szokott a fordulatos filmekben, ilyenkor szokott lenni egy banánhéj, egy aprócska figyelmetlenség, ami alapjaiban fordíthatja meg a háború menetét, és ezt most is -mint ebben a sorozatban általában- James Holden és a Roci legénysége jelentik. Holden azonban éppen mostanra unta meg, hogy állandóan ők játsszák a felmentő sereget, mindig csak egyre jobban felkavarva az űrszemetet, Naomiban csalódva pedig kiábrándulni látszik az egész emberiségből, és már azt is egy vállrándítással intézi el, amikor vészjelzést fognak egy hajóról... elsőre.

Ez pedig egy katartikus szakasza nem csak az évadnak, hanem az egész sorozatnak, ami egyben mintha új műfajjal is rendelkezne. Az első évad űrben játszódó detektívregénye után a második leginkább egy politikai drámára hajazott némi kommandós-akciófilm beütéssel, a harmadik eleje pedig egy kiváló háborús thriller. Versenyfutás több fronton is az idővel, legyenek azok nagyobb űrbéli flották, mentőalakulatok, kíváncsiskodó tudósok vagy éppen egy üzenet eljuttatása időben a megfelelő kezekben. Ez a szakasz a sorozat eddigi legjobb arcát mutatja, ami a harmadik évadra még akkor is megsüvegelendő, ha eddigre nyilván megkedvelt legalább párat a néző a szereplők közül (nálam, ahogy eddig is, Avasarala volt a favorit, de nem sokkal marad le utána Amos, leginkább azért, mert mindkettőnek zseniális beszólásai vannak), az esetleges hibákat, például az elnagyolt, kicsit egysíkú animációt meg megszokta már a szeme. Könyves körökben erre mondják, hogy "alig bírtam letenni", és tényleg, ahogy szinte egy szusszanásnyi szünet is alig van, ahogy a történteket a szereplőkről eddig megtudott információk kölcsönösen alakítják, ott még az egy-két "kötelező" isteni közbeavatkozás, késleltetés és "véletlen" felett is könnyebb elsuhanni.

9/10


Igen, a fenti részt külön szerettem volna értékelni, mert az amúgy szinte rohamléptekkel haladó sztori az évad közepén egy mini-évadzáróba torkollik, jelezve, hogy már nem Errinwright terve és kavarása a fontos, hanem annak következményei, és hogy ki mit tesz ellene. Kicsit olyan ez is, mint a Trónok harca, hogy az emberek egy ideig eljátszhatnak egymással, szervezkedhetnek egymás ellen kedvükre, de idővel rá kell jönniük, hogy nem egymás számukra a legnagyobb fenyegetés, és hogy baromi gyorsan ki kell találniuk valamit az ellen, amire a legjobb ötletük múltkor is az volt, hogy beledobják a Napba... és még az sem sikerült. Nem csak az emberek tervei vannak itt már soron, hanem a protomolekuláé és a mögöttük álló erőké is, mert amíg az emberek elmerültek a katonásdiban, egy új szereplő vetette meg a csápjait a Naprendszerben, és egy furcsa teszt elé állítja pár képviselőjén keresztül az egész emberiséget.

Az évad ekkor teljesen behúzta a kéziféket, és az írók azt tették, amit ilyen helyzetekben egyre jobban rühellek: előreugrottak az időben. Annyiból érthető, hogy mindenki a sebeit nyalogatja meg tanácstalan, és ezt nincs értelme hosszan mutogatni, de az új helyzethez megint új stílus dukált, és az már nem igazán jött be. A The Expanse ugyanis ezen a ponton átment a Napfény, az Event Horizon és mondjuk az Érkezés nem különösebben szórakoztató, maximum kellemesnek mondható keverékébe. Olyanba, ahol sokkal fontosabb a filozofálás az ismeretlennel való első találkozás megilletődöttségéről, izgatottságáról és persze félelmeiről, mint hogy az egyenes vonalú egyenletesen lassú mozgáson kívül más is vigye előre az eseményeket. Hiába akadtak olyan kellemes meglepetések az események között, mint hogy a Nauvoo megint helyszín lesz, vagy volt pár érdekesebb fordulat, szívesen viszontlátott arc, de az igazi nagyágyúknak, akikért és amiért leginkább tudtam majdhogynem rajongani, ők mind hiányoznak vagy mellékszerepbe kényszerülnek, közben olyan időhúzások is bekerültek az évadba, mint Holden doku-realityje vagy "Melba" bosszúja. Sőt, éppen az volt elég abszurd, hogy a krízis feloldása után még mindig ugyanazoknak az embereknek osztják a lapokat.

7/10


Enyhe kifejezés így az, hogy az évad felemás, hiszen a nálam felső ligába került első fele után olyan hét epizód jött, ami epilógusnak lenyújtott (még ha meg is ágyaz annak, hogy miért is fut ez a sorozat The Expanse néven), prológusnak meg erőtlen. Amikor ugyanis kijött ez az évad, a gyártó SyFy elkaszálta a The Expanse-t, ők a maguk részéről lezárták ezt a történetet... és nem rajuk múlt, hogy egy másik tartalomgyártó, az Amazon felkarolta, így lesz folytatása.

.

.
Trónok harca / Game of Thrones S8




"Senki sem igazán boldog. De ez talán azt jelenti, hogy ez egy jó kompromisszum."

Eljött a vége... Legutóbb ledőlt a mágikus jégfal, csekély ellenállást kifejtve az Éjkirály addigra hatalmasra duzzadt, óriással és egy sárkánnyal megerősített zombiseregével szemben. Bárki, akinek egy csepp józan esze maradt Westeroson, belátta, hogy bármilyen összeesküvések és sérelmek határozzák is meg a múltat, ezek jelentőségüket kell veszítsék, amikor együtt is alig van esélyük az értük jövő halállal szemben.

Az írók pedig pontosan ezt is tették: szinte minden, ami eddig történt, alig tényező többé... de nem tudom azt mondani, hogy ez valahol nem érthető meg. Sajnálhatom én, hogy három évaddal ezelőtt a Trónok harca elindult a bulvárosodás útján, és sem anekdoták, sem bonyolult kapcsolati hálók, sem új, izgalmas részletek nincsenek igazán, amik évadokon keresztül különlegessé tették a Trónok harcát a kardozós-b*szós fantasy-k piacán, ahol már egy évadok óta lebegtetett, sorsfordító titkok feloldását is csak úgy lehet tálalni a nézőknek, hogy annak mondatai közé be kell vágni legalább néhány jelenetet egy vérfertőzős szoftpornóból. Hogy például meg kell elégednem egy darab két perces jelenettel Bran haluzásáról három évaddal ezelőttről, ha azt firtatnám, hogy ki is az Éjkirály, honnan származik, mert itt már senkinek sincs sem oka, sem ideje ezen agyalgatni velem együtt. Sajnálom is. De ha már így történt eddig, akkor ez az évad annak a folyamatnak logikus következménye. Ez már alig-alig az a sorozat, ahol gyanakodva lehetett izgulni, hogy ki vagy mi lepleződik le vagy ki hal meg váratlanul, ellenben az a sorozat, ahol ugyan Bran és Sam megbeszélik, hogy a titkot, amit megtudtak, mielőbb el kell mondaniuk Jonnak... de jó lesz az egy teljes epizód eltelte után is, mert addig olyan sok "fontos" dolgoról kell még szót ejtsen a forgatókönyv. Az, ahol lehetett tudni, hogy annyira kevés báb maradt a sakktáblán (egészen pontosan ugye három, amit szépen ki is fejez az átalakított főcím), hogy a rövidített évadnak már csak két nagyobb csatajelenet levezénylése maradt, illetve az azokra való felkészülés, valamint egy epikus finálé, bármi is legyen az.

Ha pedig a néző elfogadja ezt, az utolsó évad nagyjából teljesíti is ezeket a jórészt minimálisra vett elvárásokat. Mert lehet unalmasnak tartani, hogy az elején az egyetlen feszültebb jelenet Jamie "tárgyalása" (hiszen ő egy érdekes ütközőpontja a Winterfell védelmére összetömörülteknek), és a többiben igazából szereplők sétálnak párosával a várudvaron vagy állnak a havas mellvéden (nézve a valamiért mindig a sár közepére betolt Brant...   ), és nosztalgiáznak arról, hogy mennyire szeretik vagy éppen utálják egymást az egymásra utaltság árnyékában... de végülis "mindegy, mit tettél, az ide vezetett", hangzik el nem egyszer mottóként. Az is lehet vontatott, ahogy az utolsó este a fagyzombik várt érkezése előtt csendes iszogatással és beszélgetéssel telik, de végig benne van a hangulatban a beletörődés az elkerülhetetlenbe, a kimért sorsnak való megadás, és hogy ez az utolsó esély lerendezni régi vitákat, vagy kipróbálni olyan dolgokat, amik eddig kimaradtak. És nem kérdés, hogy eddig egy összeesküvést sem két perc alatt zártak rövidre, mint itt az évad egészén átívelő, egyre jobban fokozódó, egyre több áldozattal járó trónviszályt, de az elmúlt egy-két évad után el kellett fogadni, hogy az írókat ezek érdeklik a legkevésbé. Ezekre legalább lehet mentséget találni, és ezek a drámaibb, mélyebb pillanatok legalább kicsit kiegyensúlyozzák azoknak a perceknek az engem sokkal jobban untató ürességét, ahogy például Dany és Jon sárkányokon röpdös szerelmesen a havas táj felett, csak magamban fortyogva annak butaságán, hogy Dany-nek még akkor sem tűnik fel semmi, bzmg   ...

Mert a kihagyott ziccerek talán csalódást keltenek, a banális párbeszédek maximum az eddigi sziporkák után meglepőek, a dühhöz és a kiábrándultsághoz az is kellett, hogy minden eddiginél jobban próbáltak hülyének nézni. Hatásvadászatért és melodrámáért eddig sem mentek a szomszédba az írók, de eddig még egyszer sem hagyták ennyire figyelmen kívül nem csak azt, amit az "öreg" Martin hagyatékul hagyott nekik a könyvekben, vagy amit ők maguk építettek fel az első évadokban, hanem azt is, amiről két résszel vagy akár öt perccel előtte mondtak vagy írtak a sztoriba valami teljesen mást. Nem jegyeztem meg nyilván minden ilyet, mert minden "előítélet" ellenére sem vagyok ráfeszülve a hibák keresésére és megjegyzésére, de Aryának a The Straint idéző könyvtáras-horrorfilmes akciózása (de tényleg, ki gondolta komolyan, hogy abban a helyzetben ilyenekre van ott idő   ?!), a megint nevetséges módon megsebesített sárkány (de tényleg, az a szőke liba nem tanul semmiből, még akkor sem, ha a "gyermekeiről" van szó ?!) és a többször is a semmiből elővarázsolt lovak (amivel az évad egyik legjobb jelenetét sikerült csaknem semmissé tenni ) még így is említést érdemelnek. Ezeken felül volt szerencsém az egyes részekhez kis "lábjegyzeteket" is látni (azaz rövid interjút az írókkal), és amikor arról hadovál a két író, hogy mikre adott volna(!) lehetőséget egyik-másik jelenet, vagy hogy ők micsoda szimbólumokat, motivációkat gondolnak bele a szereplők tetteibe, ott érezni igazán, hogy ennek a kettőnek fogalma sincs, hogyan kell egy karaktert és annak motivációit megírni. Az egyetlen értékelhető, nem ponyvaregényeket idéző, nem puszta lezárásként vagy poénként berakott, következetesen felépített jellemváltozás meglepő módon az általam eddig csak Essosi Shopping Királynőnek titulált, legtöbbször gőgös picsaként ábrázolt Sárkányok Anyjáé volt, aki büszkén indult el megérdemeltnek tartott trónja felé, és az úton még szerelmet is talált... ő az, meg talán Jamie és Jon, akikért ezt még lehet egyáltalán Trónok harcának nevezni.

És akkor a látványról... Természetesen a stáb jó előre elkezdte feltüzelni a nézőket, hogy itt aztán olyat fognak látni, amit tévében még soha, gondolva leginkább a monumentális csatákra. Aztán meg ők rohantak bele egy pofonba, mert a felhype-olt nézőket annyira nem hatotta meg sem a téli éjszaka fényviszonyai között egy órán át rángatózó kamera meg a ködös hóvihar miatt követhetetlen harc, sem azok, amik Királyvár falai körül történnek, aminek a képeiről nekem nem egyszer az Egri csillagok ugrott be. Lehet, hogy tévében tényleg elképzelhetetlen volt eddig egy ekkora vállalkozás, de sajnos mindkettő beígért csata egy sémára épül fel, és az esztelen, értelmetlen, nulla taktikai ismerettel végrehajtott kaszabolások (kipróbált hadvezérekről beszélünk ám, nem nyeretlen kétévesekről!) csak hátterül szolgálnak a főszereplőkkel történtekhez. Nem túl élvezetes, az biztos, nem is túl változatos egyik sem, de legalább akadnak benne a hősiességnek, a drámának és a reménynek olyan rövid percei, amikért szerintem ezek még így is jobban sikerültek, mint a sokak által istenített, szerintem viszont annak a három méteres hullafalnak a hülyeségével agyoncsapott Fattyak Csatája. Egyértelműen azért készült el így a lezárás, hogy minél tovább és többször lehessen megmutatni a rothadt húsnak és csontoknak a Z világháború módjára hömpölygő áradatát vagy a sárkánytűz által felperzselt mindent, és az íróknak az sem volt baj, ha ezek közé csak annyi fért be, hogy a szereplők meredten, kifejezéstelen arccal bámulnak a semmibe, néha mindezt lassított felvételen, percekig, mint valami élőszereplős mangában.

Ezekhez képest sikerült valami olyat húzni a lezárásra, ami felüdülés volt az előtte levő öt rész után, és amiért mégsem keserű az a szájíz a végén (máskülönben erősen gondolkodtam azon, hogy a lenti pontszám 6-ossal fog kezdődni). Lehet, hogy csak az volt a fő motivációja, hogy "Na, erre aztán, így, biztosan nem gondol senki!", hogy lehetőleg minden felmerülő rajongói teóriának fityiszt mutassanak, de mintha nem is ugyanaz a két szerencsétlen írta volna. Rendes keretbe foglalja nem csak az évadot, de az egész sorozatot is, van benne meglepetés és humor is, amik a többi gyilkolászás és komorság közé nem nagyon fértek be, és ha egy kicsit felemás érzést is okoz az, amilyen helyzetet eredményez az egyes szereplőket illetően, mindegyikükében van valami sorsszerű, amiben mindaz benne van, amit eddig megtudhattunk róluk.

A Trónok harca fináléja így egyben nem lett olyan, mint amilyen lehetett volna, de olyan lett, mint amilyen az elmúlt két-három évad, ekkora nyereség, ekkora elvárások után lehetett: egy tévés blockbuster, annak előnyeivel és hátrányával. Azt a sorozatot, ami lehetett volna, senki nem fogja már megcsinálni, így maradt annak a kiélvezése, ami van... amennyire lehet. Én például bőven nem a fináléra fogok a Trónok harca csúcsaként emlékezni, sőt... de azért néhány blődséget leszámítva nem lesz ez rossz emlék összességében sem.


7/10
.

Nekem tetszik. Még kettő hátravan, de egyelőre qrva jó. Kicsit Helm szurdok, kicsit Z világháború... de nagyon bírtam azt a csatát.

Érteni vélem, mi zavart, de nekem ezek mind jól sültek el. Az mondjuk tény, hogy a harmadik epizód eufóriájának elmúlta után több kérdés bennem is megfogalmazódott, de leszarom: ahogy mondtad, látom a hibáit, de nem érdekelnek. Szóval.. a finálé előtt 80%-on állok.

R2-D2 írta:

Nekem tetszik. Még kettő hátravan, de egyelőre qrva jó. Kicsit Helm szurdok, kicsit Z világháború... de nagyon bírtam azt a csatát.

Érteni vélem, mi zavart, de nekem ezek mind jól sültek el. Az mondjuk tény, hogy a harmadik epizód eufóriájának elmúlta után több kérdés bennem is megfogalmazódott, de leszarom: ahogy mondtad, látom a hibáit, de nem érdekelnek. Szóval.. a finálé előtt 80%-on állok.

Örülök, hogy te megtaláltad ebben az eufóriát .
A többiről majd beszélhetünk, ha már mindent láttál .

.

Niwrok írta:

.
Logan Lucky - A tuti balhé

Mert a körítés is nagyon szórakoztató. Soderbergh-hez méltóan az egész akció nagyon szövevényesre van felépítve, de az eszközei és a helyszíne miatt mégis süt róla, hogy egy suttyó találta ki, suttyókat meglopva, suttyók segítségével. Amellett pedig, hogy menet közben ismeri csak meg a néző a terv részleteit, lassan fedve csak fel, hogy hogyan lehet úgy ellopni milliókat egy széfből egy rendezvény közben, hogy senki ne vegye észre, mindezt "nehezítésekkel" (például hogy a felszerelés problémái miatt az akciót át kell tenni az év legnagyobb NASCAR-showjára, ami százezreket vonz), a végén még sikerült egy trükkel teljesen a feje tetejére állítani az egészet, behozva egy rövid szerepre Hilary Swanket. És még ezzel együtt is nekem inkább lett kedvenc az ezzel párhuzamosan végrehajtott másik "heist", ami annyira pofátlan és aljasan vicces, a J.R.R. Martinnak beszólástól kezdve a tűzoltók megérkezésig, hogy bár az nem jár pénzzel, szerintem azt volt a nagyobb bravúr megcsinálni. Ebből is látszódhat, hogy kiszólásokban és poénokban sincs hiány.

Soderbergh láthatóan nem tud leállni ezekkel a trükkös-tolvajos filmekkel, de amíg azok ilyenek lesznek, ne is tegye. Talán egyedül a tempón lehetett volna javítani egy kicsit ebben a Ocean's Rednecks-ben, de még így a legjobb heist-mozinak tartom, amit az utóbbi időben láttam.  


8,5/10
.

Ennyire nem jött be, mint neked, de ez talán abból fakad, hogy pont a kezdeti "suttyósága" miatt inkább számítottam egy vígjáték szerű heist mozira, mint egy valódi, agyafúrt rablásos történetre. De aztán a végén elégedetten csettintettem, mikor megmagyaráztak mindent, mikor összeállt a kép, az nagyon bejött.

Az meg már legyen az én bajom, hogy szegény Adam Driver oly mélységekbe taszította magát nálam Kylo Renként, hogy onnan nagyon nehéz lesz felállnia, s hiába volt Jax Teller is a moziban, valahogy a karakterei nekem nem működtek eléggé ahhoz, hogy a film minden lassúságát, időnként felbukkanó "mágikus véletleneit" feledtetni tudják. S ha már a véletlenek: nem szeretem, ha egy film közben egy csomó olyan dolog történik, ami menet közben valószerűtlennek tűnik, és csak utólag van minden elmagyarázva - nekem a folyamatos élményhez kell ilyen esetben az, hogy az, amit látok, akkor, amikor látom, hihető és logikus legyen. Itt több olyan esemény, jelenet is volt, amikor azt éreztem, hogy hát ezt most hogy...

... ettől függetlenül, a magyarázattal együtt korrekt kis film lett a Logan Lucky. De pl. nekem a Focus jobban bejött (az Oceans filmeket meg alapból nem kedvelem)



75%



.

Niwrok írta:

.
Triple Frontier


"Legjobb esetben is egy gyilkosság és fegyveres rablás lesz a bűnlajstromunkon."


Vannak jó elemek a filmben, de azzal, hogy egyetlen kiscsapatos akció két órára van elhúzva a drámai helyzetek és a lassú merengések miatt, aki 13 Hours szintű akciófilmet vár, könnyen csalódhat. Az akció katonai részét egy-két Válaszcsapás-epizód is simán lenyomja, és a dráma befogadása is elég kétséges, ha az egész igazán csak egy emberre koncentrál, és annak is a karmához van a legtöbb köze.


7/10
.

Azt nem is mondtad, hogy a film zeneszerzője Lars Ulrich volt... legalábbis a végefőcímben ezt írják... De legalább kellemes meglepetés (és +5% ) volt így a For Whom the Bell Tolls a film elején és az Orion a film végén a Metallicától...

Köszi az ajánlót, ez nekem tetszett. Jobban, mint neked, abban ugyan maxi egyetértek, hogy icipicit talán sok volt a 2óra+ játékidő, de tök jó kis akciófilmet láttam. Az már csak puszta véletlen, hogy egymás után két mozit láttam Charlie Hunnammal, ráadásul mindkettőt más SW színésszel... akik közül ugye egyértelmű, hogy Dameron a jobb arc számomra. De nem csak a színészek miatt tetszett, hanem maga a története - pontosabban dramaturgiája miatt is: az első perctől kezdve tudtam ugyan, hogy ez, így, nem sikerülhet, hogy ennek valahol félre kell mennie, de hogy gyakorlatilag egész film alatt sikerült fenntartani a feszültséget ez ügyben, az parádés.

Végig tudtam szurkolni a srácoknak (hisz ők egy ideig csak rosszfiúkat öltek, csak a faluban fordult a kocka), végig bíztam benne, hogy az egyre lehetetlenebb feladat, a több száz kiló pénz elszállítása csak sikerül. A mohóság, mint a 7 fő bűn egyike is rögtön lejött - bár lehet, én se szívesen hagytam volna ott annyi lóvét - no meg persze az ebből eredő irracionális döntések mellőzése is tanulságos. Tetszett majd minden helyszín, az akciójelenetek is hitelesnek tűntek, az egésznek volt valami tök jó hangulta, amit az aláfestő zene remekül kiegészített, felspannolt. Szóval... soha rosszabb akciómozit.


80%



.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Triple Frontier

Vannak jó elemek a filmben, de azzal, hogy egyetlen kiscsapatos akció két órára van elhúzva a drámai helyzetek és a lassú merengések miatt, aki 13 Hours szintű akciófilmet vár, könnyen csalódhat. Az akció katonai részét egy-két Válaszcsapás-epizód is simán lenyomja, és a dráma befogadása is elég kétséges, ha az egész igazán csak egy emberre koncentrál, és annak is a karmához van a legtöbb köze.

7/10
.

Azt nem is mondtad, hogy a film zeneszerzője Lars Ulrich volt... legalábbis a végefőcímben ezt írják... De legalább kellemes meglepetés (és +5% ) volt így a For Whom the Bell Tolls a film elején és az Orion a film végén a Metallicától...

Végig tudtam szurkolni a srácoknak (hisz ők egy ideig csak rosszfiúkat öltek, csak a faluban fordult a kocka), végig bíztam benne, hogy az egyre lehetetlenebb feladat, a több száz kiló pénz elszállítása csak sikerül. A mohóság, mint a 7 fő bűn egyike is rögtön lejött - bár lehet, én se szívesen hagytam volna ott annyi lóvét - no meg persze az ebből eredő irracionális döntések mellőzése is tanulságos. Tetszett majd minden helyszín, az akciójelenetek is hitelesnek tűntek, az egésznek volt valami tök jó hangulta, amit az aláfestő zene remekül kiegészített, felspannolt. Szóval... soha rosszabb akciómozit.

80%

Nem tudtam, hogy figyelni kell rá . A Metallicát persze tudtam, de úgy voltam vele, ez legyen meglepetés .
Örülök, hogy tetszett.

.

.
John Wick: 3. felvonás/ John Wick: Chapter 3 - Parabellum




Miután a hírhedt elit bérgyilkos John Wick hullahegyeket hátrahagyva megbosszulta egy volt barátnője halálát, és ezzel megszegte a nagyon szigorú szabályokkal rendelkező szervezetük bérgyilkos-kódexét, Johnból hirtelen pária lesz, szabad préda milliós vérdíjjal. A dicsőség és a pénz ígérete egyszerre nyilván csábítja a bérgyilkosokat, így nem kérdés, hogy Johnnak talán percei lehetnek hátra, ha nem talál először menedéket, majd védelmet, végül pedig kibúvót arra, hogy a hozzá hasonló bérgyilkosok végezzenek vele... még ha ehhez minden szívességet, alkut és barátságot végletekig ki is kell használnia, minden kapcsolati tőkét, amije csak van... sőt, még a származását is. Így miközben John szó szerint az életéért fut, úgy, ahogy eddig az áldozatai, a megbízásai tették, a Continental felsővezetésének megbízásából egy Ítéletvégrehajtó is felbukkan, aki nemcsak Johnra magára mondja ki az ítéletet, hanem mindazokra is, akik a szabályszegése felett szemet hunytak, vagy akik a menekülésében segítik.

Már az elején, ahogy ketyeg az óra John számára, ő meg igyekszik legalább az első hullámot élve megúszni, azzal sikerült elég jól felpörgetni és megalapozni a hangulatot. A John Wick ritkán volt az a ráérős fajta, (olyannyira nem, hogy egy elejtett félmondat szerint a három rész egyben sem tett ki egy hétnél hosszabb időtartamot), de itt az eleje még ezekhez képest is adrenalinpumpáló, azért is, mert John futásával párhuzamosan kiderül, hogy akár az összes barátja, ismerőse veszélyben lehet. Ez a szinte valós idejű menekülés kiváló bevezető, és már itt megmutatkozik, a John Wick stábja hogyan próbálja változatosabbá tenni puszta hullagyártást: remek eszközhasználattal. Hiába hogy a bunyó és lövöldözések sokszor percekig tartanak, de a fegyverszobában, a könyvtárban, az istállóban és a pénzverdében alkalmazott eszközök és fegyverek felhasználásával sikerült ezt majdnem mindig elég változatossá tenni ahhoz, hogy ne zavarjon, hogy régóta csak ugyanazt nézem más-más rosszfiúkkal. Sofia harcra képzett, kevlárpáncélos kutyái például zseniálisak, remélem visszatérő szereplők lesznek, mert ahogy ember és állat remek összhangban mozgott a jeleneteikben, abból szívesen nézek még párat.

Spoiler:

Ugyan az akcióban sincs szégyenkeznivalója az új John Wicknek, de nekem már az elejétől kezdve nagyobb kedvenc benne a Continental, és az, ahogy a John Wick köré kitalált világot lassan építgetik. Most is bővül a kör, leginkább a múlt bevonásával, mert arról eddig leginkább csak annyit lehetett tudni, hogy John a Rémkirályként milyen hírnévre tett szert. Most szinte a gyerekkoráig nyúlik vissza a cselekmény, de legalábbis addig, hogy a kelet-európai kisfiúból hogyan, hol és ki képzett ki egy John Wickhez hasonló gyilkológépet, de egy régi adósság törlesztésén keresztül az egyik korábbi ügyfelét és partnerét is megismerjük. Ennél is érdekesebb, ahogy a bérgyilkos-szervezet hierarchiáját, tagjait és múltját mutatják be még részletesebben, már-már az Assassin's Creedet idéző mélységben, hogy honnan és mikor is indult mindez. Ezekre a bővítésekre már csak azért is szükség van, mert a sztori önmagában vérszegény, az egész annyi, hogy John kimenekül New Yorkból, megszerzi a bűnbocsánat lehetőségét, aztán újra keresztüllövi és ~verekszi magát egy rakás ellenfélen, hogy annak az amnesztiának érvényt is szerezzen egy nehéz szívvel végrehajtandó feladattal a végén.

Ez így együtt tök jó is lett volna, felváltva tudtam csodálkozni és nevetni, a casablancai és a sivatagi kiruccanás hülyesége mellett is, és hajlottam volna a 8,5 pontos értékelésre, mert az első perctől jól szórakoztam, jobban mint bármikor ezen a sorozaton... ha pont a vége nem siklik ki elég durván a film. A Continentalban zajló leszámolás ugyanis minden mércén túl lett nyújtva, túl lett lihegve, és bár röhejes ilyet mondani a John Wickre, de azon a ponton még a saját keretei, szabályai között is butává vált. Ennek egyik eleme, hogy már a felénél is elég unalmas az a csatározás, és hiába törnek össze tucatnyi üvegvitrint, attól az még ugyanaz az üvegvitrin, mint tíz vitrinnel azelőtt volt. A másik az, hogy néha persze úgy kell tennie az ellenfeleknek, mintha éppen nagyon ügyetlenek, figyelmetlenek lennének, hiszen John Wick nem győzhető le, de szinte már kínos, ahogy ők maguk állnak le minden kiélezettebb helyzetben, és sokszor úgy néz ki, mintha nem is akarnák megölni Johnt, és direkt arra hajtanának, hogy John legyőzhesse őket; néha azt vártam, nem is pisztollyal kezdik lőni, hanem lőnek róla egy szelfit a rajongók, annyira örülnek, hogy Johnnal meccselhetnek. A harmadik gond meg éppen John legyőzhetetlenségének illúziójával van, ami sima bosnyák maffiózók meg kezdő bérgyilkosok ellen még csak-csak megáll, de itt ahogy tucatnyi, állig páncélozott kommandós sem jelent akadályt, az nem legyőzhetetlenség, hanem hülyeség.

Az alkotók a második rész után most sem találták el, milyen időtartamban tud érdekes és jópofa lenni a gyomor-fej lövések sokasága és a változatos eszközök segítségével zajló verekedés. Két óra egyszerűen sok, nem tart ki eddig az adrenalin; sok volt legutóbb, és sok lesz legközelebb is. Pedig már csak ezt az arányt kéne jobban belőni, hogy a John Wick legyen az egyik legjobb abszurd akciófilm.


8/10
.

.
The Path S2




Nem mostanában volt, amikor írtam ennek a sorozatnak az első évadjáról, ami drámasorozatként egy sajátos vallási, a 70-es évek hippimozgalmának elvein alapuló közösség emberi viszonyaiba és hatalmi játszmáiba engedett betekintést. Ebben a központi konfliktust az jelentette, amikor az eszme, a meyerizmus vezetőjéről elterjedt, hogy beteljesítve közösségük tanításait fénnyé átlényegülve elhagyta a földi világot... pedig valójában a nagyon is földi rákkal küzdött egy titkos kórteremben, a végstádium során már kómába is esve. Az, ahogy erről tudomást szerezve egyre többen kérdőjelezik meg a tanításokat (olyanok is, akik már a közösségen belül születtek, ebben nőttek fel egész életükben), és ahogy az utódlás kérdését forszírozva egy tehetséges, de a felvállalt teherbe és titkokba egyre jobban beleörülő, magas rangú tag próbálja átvenni az irányítást, az egyszerre volt érdekes esettanulmány egy szekta belsejéről, módszereiről, és drámaként is voltak jó pillanatai, mindehhez pedig társult egy izgalmas cliffhanger a végére a kómából felébredő vezetőről. Még úgy is, hogy a második évad felvezetéseként azért már botladozott a dramaturgia rendesen.

A folytatást, legalábbis az első néhány részt tankönyvekben mutogatandó példaként sikerült elrontani . A gond az volt, hogy a kómából ébredő Meyerrel ott volt a konyhakész feszültségi góc erre az évadra, de ezt számomra teljesen érthetetlen módon az írók kidobták, és ennek módszere is teljesen abszurd lett. Tovább rontotta a hangulatom, hogy mindezt el is dugták egy néhány hetes ugrás mögé, csak hogy vagy öt részig lehessen találgatni, mi történt ezalatt. A kegyelemdöfést pedig az adta meg, hogy a két családja között őrlődő, egy sokk közepén az amúgy is az idegösszeomlás szélén álló Sarahra sikerült rátenni még egy púpot az íróknak azzal, hogy Cal a legrosszabbkor érzi szükségét, hogy megvallja, mi történt Silasszal. Vagyis gyakorlatilag sorozatos baklövésekkel sikerült a forgatókönyvnek úgy tenni, mintha az előző évad elvarratlan szálai nem is lennének, nem elvarrva, hanem valami kellemetlen kinövésként leégetve azokat, így senkit nem érdekel már, hogy hova lett Silas (az ennek eltusolására kitalál magyarázat még a meyerizmus keretei között is egy ökörség), senkit nem zavar, hogy Cal milyen irányba viszi el a Mozgalmat, és senkit nem érdekel az sem, hogy mi is lett Meyerrel, még azokat sem, akik tudtak a betegségéről, és ezen keresztül arról, hogy nem ő volt a testet öltött Fény.

Ez persze húzta magával az évad összes cselekményszálát is. Sok mindent a nulláról kellett felépíteni, új konfliktusokat kellett behozni, például azzal, hogy Cal azonnal nagyobb léptékekben kezd gondolkodni a Mozgalmat illetően, vallási státuszt és több nagyvárosi központot próbálva kiharcolni, miközben Sarah újrajátssza az Erin Brokovich-ot, és egy kisvárosnak próbál segítségére lenni egy állítólagos vízszennyezés miatt, ami mérgezi a lakosságot. Csakhogy ezek a szálak ilyen terjedelemben nem tudnak igazán kibontakozni, és teljesen jelentőségüket is vesztik, azt a következményt leszámítva, hogy az ilyen és ehhez hasonló ügyek ráégnek a két őrzőre, és több oldalról is veszélybe sodorják a Mozgalmat. Ha csak ez a két ilyen lenne, még talán túl is léptem volna rajta, de sorozatosan bukkannak fel "véletlen találkozásokkal" meg hasonló trükkökkel mellékszálak, amik ugyanolyan hirtelen el is tűnnek, mint ha sosem lettek volna, és mindenki jórészt ugyanúgy viselkedik a másikkal, mint előtte. Ebből lesznek az olyan hullámzások, hogy az elején még Sarah megveti Calt, hogy az évad közepén már az ágyában kössön ki, viszont a végére "rájön", hogy de hát Cal egy hatalommániás gyilkos, és már gyakorlatilag rá sem tud nézni   . Ugyanezt játssza el Eddie, aki sokáig keresi a helyét a Mozgalmon kívüli világban (azzal együtt, hogy Sarah hajlandó megengedni neki, hogy láthassa a gyerekeket), aztán hirtelen megvilágosodik, és onnantól ő akar lenni a Mozgalom vezetője.

Az ilyen zavaros, a Barátok köztöt imitáló csiki-csukik mellett igazán akkor volt elemében a sorozat, amikor Eddie és Cal rivalizálására helyezte a hangsúlyt, és arra, hogy ebben Sarah milyen ütközési pont, de erről sajnos inkább csak az évad második fele szól. Ott kerülnek elő az olyan események, amik beleillenek egy egyre inkább szektaként viselkedő kommuna sztereotip koncepciójába. Ilyen például a korábban felvett "vallomások" (a Gyónás, mint rituálé magnószalagjai) felhasználása zsarolásra (ez sem légből kapott dolog), a Cal és Sarah hatalmára veszélyes tagok kiközösítése (még akkor is, ha Alapítókról van szó), meg mondjuk a Tagadók egyre szervezettebb ellenállása, akik Eddie unszolására egyre kevésbé hajlandóak elfogadni, hogy a családjaik kitagadták őket a szeretet és elfogadás jegyében, csak mert nem hódoltak be Meyernek. Ha pozitívumokat kéne kiemelnem, az mindenképpen ez lenne, az efféle hatalmi játszmák egyes lépései, ahol már szépen összefutnak a szálak, még az olyanok is, hogy miért is szállt rá annyira az IRS (az amcsi adóhatóság) és az FBI is a Mozgalomra.

De ezzel együtt is az évad végére végképp elegem lett abból, hogy a The Path csak hitegetni tud azzal, hogy egyszer majd jó lesz ez a sok kavarás, hogy a remek színészeken és a szektás hátterén kívül mondjuk következetesebb lesz a történetvezetés, és hogy egyszer majd megláthatom a Fényt. Hát... nem fogom.


6/10
.

.
Black Mirror S5




Antológiasorozat, sci-fi a techológiai fejlődés árnyoldalairól, itt az eddigi ajnározásunk, mert sokszor leírtuk, hogy milyen állati jó... szóval Pósalaky bácsi szavaival élve ugorgyunk a lényegre !

Striking Vipers
Ebben a részben csak egy dolog "striking", azaz sokkoló, mégpedig az, hogy milyen szar. Nem csak a Black Mirror csillagászati magasságban levő mércéjéhez képest, hanem úgy általában. És könnyen rá lehetne fogni, hogy azért mondom ezt, amilyen kapcsolatot ábrázol, a kiterjesztett valóság részévé téve a szexualitást is, de attól éppen nem nyelem félre a nyálam (ld. Holdfény, amúgy is arra hajaz az egész szitu), ellenben attól nagyon is, ahogy ez az epizód üres és buta parasztvakítással tölti fel egy órára az amúgy két mondatban elmesélhető sztorit, és még inkább attól, hogy az egész szembemegy a Black Mirror eddigi szellemiségével, irányvonalával. Egy antológiasorozatnál mindig kell egy vezérfonal, különben csak összeollózott novellák zagyvasága lesz. Távolodhattunk el akármennyire térben és időben a valóságtól, eddig alapvetés volt, hogy a technológia okozza konfliktust, a túlfogyasztása, a kiterjedtsége, az emberek ráutaltsága  vagy éppen az óvatlanság. Ebben az epizódban viszont a technológia nem más, mint egy gagyin bemutatott CGI-trükk, röhejesen előadott bazári giccs, alapvető fogalomzavarokkal arról, hogy milyen korlátai vannak egy programnak. A technológia puszta kiszolgálója az emberekben már eleve ott levő kétségeknek és vágyaknak, ami kétségtelenül egy jövőben akár meg is valósuló alaphelyzetet teremt, amiben ott is egy lassan kibontakozó dráma, de ahogy ennek keretére az epizód erőlteti ezt a Striking Vipers környezetet, és amilyen banálisan feloldja ezeket a problémákat, az nálam sokkal nagyobb hiba, mint hogy kik és mit csinálnak benne.

Smithereens
A "töredékeket" jelentő cím sem lép ki különösebben egy jövőbeni disztópia világába, így megint sajátosan értelmezi a Black Mirror kereteit... olyannyira nem, hogy ez konkrétan a múltban játszódik, még csak nem is a jelenben. A technológia így körülbelül annyira jelenik meg, mint a legelső részben, a The National Anthemben a megzsarolt miniszterelnökkel, vagy a Shut Up And Dance-ben, aminek szintén a zsarolás volt a középpontjában... Ez a kettő szerintem igencsak ott van az egész sorozat dobogóján vagy környékén, pont azért, mert nem adták meg a bizonytalanság lehetőségét, a fantázia kényelmét, mert azok szó szerint akármikor megtörténhetnek, és szerintem egy jelenbeli lehetőség sokkal nagyobb fenyegetés és feszültség, mint amekkorát egy jövőbeli disztópia jelenthet. Így van ez ebben az epizódban is, ami egy túszdrámáról szól, és amiről azért is jutott eszembe a disznós rész, mert kb. hasonló tanácstalansággal próbálják megoldani a helyzetet az érintettek, lázas telefonálásokba bonyolódva. A disztópia hiányát viszont két dolog pótolja, annyira, hogy bár ezt is távolinak érzem attól, ami nekem a Black Mirror, de mégis tetszett. Az egyik, hogy baromi jól van megírva és eljátszva, önmagában is élvezetes volt nézni, és nem csak mert Andrew Scott, a Sherlock Moriartyja brillírozik benne, hanem azért is, mert több ismerős arcot is láttam benne innen-onnan. A másik, hogy két olyan problémára is felhívja a figyelmet, amik nagyon is részei az okostelefonok, közösségi oldalak uralta mindennapoknak. Lehet, hogy a Smithereenst akár egy rendőrségi figyelemfelhívó és figyelmeztető spottal is lehetett volna helyettesíteni, de ilyen környezetbe ültetve talán lesz néhány ember, aki pont ezen gondolkodik majd el. És akkor már megérte.

Rachel, Jack and Ashley Too
Messze ez a legblackmirrorosabb rész a háromból (sőt, talán az egyedüli), két dolog miatt is. Egyrészt mert itt végre egy kicsit továbbgondolásra került a technológia (de azért vannak már meglevő elemei is, például pár hete olvastam, hogy Whitney Houston hamarosan turnéra indul, noha hét éve halott szegény), és mert éppen azokból a vadhajtásokból szemezget, amik a sorozat kellemes keserűségét adják. Másrészt azért, mert nem csak egy problémára koncentrál, hanem a mellékszálakat is szépen tovább lehet gondolni, olyan mélységig, hogy tulajdonképpen mi is tehető meg egy ember személyiségével digitálisan, ha csak a technológia és az akarat hiányzik hozzá. Olyan filmeket idéz meg, mint a Transzcendes vagy a Futurológiai kongresszus, és bár egyik film sem tetszett különösebben, mind a kettő kiváló alapanyag egy BM-epizódhoz. A kis AI-robot, a hologramok, az agyi letapogatás utópiája és a korábbi részekre tett utalások (ld. a grain reklámja) mellett is akadt bőven kellemes tulajdonsága, például ahogy két tinilány részt vesz egy bűnügy felderítésében, mintha ez csak egy rövid, kevésbé darkos, ellenben futurisztikus Stranger Things lenne, de még olyan finomságokig is, ahogy Rachel és Jack gyászát és testvéri kapcsolatát bemutatják. Amellett sem tudok elmenni szó nélkül, hogy mindehhez mekkora telitalálat és milyen ironikus volt Miley Cyrust megszerezni, aki gyakorlatilag önmagát, a saját karrierjét játssza el.

Több helyen olvastam legyinteni, hogy a sorozat elfáradt, Brookernek már nincs mondandója, de én azért nem törnék ennyire pálcát felette. Kétségtelen, hogy részévé vált a sorozat annak a felületnek, amit próbál túlhaladni, így nem tud már olyan megdöbbentő lenni, mint régen. De igazából sikerült három olyan részt összehozni (most a Netflix is csak három részt forgatott, nem hatot, mint a két legutóbbi alkalommal), ami megmutatja a technológia és a lehetőségeinek sokszínűségét, és a brutális technofób szociodráma mellett ez is volt mindig a sorozat erőssége. A Striking Viperst meg gyorsan el kell felejteni, mint egy hígfosást...


7,5/10
.

.
Babylon Berlin S2




Amikor néhány hónapja írtam erről a sorozatról, két dologgal zártam a mondandómat. Az egyik, hogy a 1930-as évek elején Németországban játszódó első évad még éppen csak felvázolni volt képes az évadokon átívelő cselekményét egy összeesküvésről, miközben a politikai helyzetre, egy titkos filmtekercs utáni nyomozásra és a szereplők magánéletére is időt kellett szánnia. A másik az volt, hogy addigra már a második évad is kint volt, szóval nem sokat akartam teketóriázni vele, hogy azért legalább nagyvonalakban emlékezzek rá, mi is történt, hiszen várhatóan sok volt az áthúzódó szál.

Kellett is, mert az évad a szokásos "az előző rész tartalmából"-on kívül alig ad kapaszkodót, inkább csak annyit, hogy a múltkor lezárult erkölcsrendészeti nyomozás már említésre sem kerül. Nagyobb hal van eddigre már a főszereplő Gereon kezében, főleg amikor az előző évad elásott, elrejtett hullái szó szerint elkezdenek sorban a felszínre bugyogni, és a rendőrség is intenzívebben foglalkozni az egyre inkább összekapcsolódni látszó ügyekkel. Hiszen már nem csak arról van szó, hogy pár ember a katonai vezetésben hogyan próbált harci gáz készítésére alkalmas vegyszereket Németországba csempészni (hiszen erre végülis sikerült bűnbakot találni), és nem is arról, hogy ennek a vonatnak a különleges státuszát kihasználva hogyan akartak nagy mennyiségű aranyat Trockijhoz juttatni a Sztálinnal szembeni kommunista ellenállók (bocsi... spoiler...). Sokkal inkább arról, hogy ez milyen, évek óta bonyolódó együttműködésnek és szervezkedésnek a tünete és eredménye, ami országhatárokon is átnyúlik. Ahogy pedig az ilyen ügyekkel lenni szokott, általában közvetlen életveszélyt jelent mindazokra, akik túl sokat szaglásznak.

Így aztán az előző évad sem volt mentes a korabeli lehetőségekhez mért akciójelenetekben, vagy éppen a thrillerszerű feszültségben, de a téttel együtt ezek időtartama is jócskán megnyúlt. Van például három rész, ami szinte egybefüggően szól egy merénylet előkészítéséről és a lebonyolításáról, de szinte minden résznek megvan az a hangulata, hogy Gereon és Lotte csak rohannak az események után, kevés eséllyel a sikerre. Ilyen világpolitikai szövevényben könnyű végzetesen eltévedni, így ez a kicsit alternatív történelemóra érdekes kis apróságokat villant fel a két világháború közötti időszakról. Mindehhez hozzájöttek még a személyes szálak, például hogy Lotte számára milyen megpróbáltatásokat jelent, hogy az egyik rokona meghal, és hogy ki az, aki ebben váratlan segítség lesz a számára, és ott volt Gereon magánéleti fordulata is, hiszen a múltkor még csak visszafogott, de elfojtott szenvedélytől vibráló levelezés most testet is öltött Gereon özvegy sógornéja személyében. A látvány és a korrajz pedig továbbra is pazar volt, a hangulatot a rengeteg kellék és a tényleg mozgalmas külső jelenetek jól fokozzák, és igen, sokat hozzátesz, hogy egy Németországban játszódó sorozat német nyelvű.

Egy dolog kivételével egy izgalmas és különleges történelmi kalandsorozatról tudnék most beszélni, de hát van ez a visszatérő mumusom, a "mágikus véletlenek" halmozása, amik minél jobban pörögtek az események, annál jobban lehúzták a kedvem... Először a repülős epizódnál éreztem meg jó előre, hogy milyen "vészhelyzetekkel" fogják feldobni az amúgy rutinszerűen látszó repkedést, és azok közhelyei már előre fájtak. Ezután meg szinte folyamatosan jöttek azok a "fordulatok" meg "szerencsés találkozások", amik egyre inkább ötlettelenségről és lustaságról árulkodtak. Mondjuk a stábnak nem volt kedve egy jelenethez egy újabb statisztát szerződtetni, ehelyett abszurd módon mindent Gereon unokaöccsével oldottak meg, mintha ő lenne az egyetlen gyerek öt kilométeres körzetben, amelyik szeret elhagyatott gyárépületekben csibészkedni vagy titkos élelmiszerraktárakat megdézsmálni. Engem meg egyre jobban zavart, hogy a forgatókönyvben egyre lazábban kezelnek mindent (Gereon bejutása például a szupervédett színházba egyszerre kínos és nevetséges), és már nem is próbálják leplezni, hogy már a szerencsére bíznak mindent, azt is, hogy Gereon pont jókor néz bele egy tükörbe, és azt is, hogy Frau Benhke mikor takarít ki az ágy alól, találva meg a létfontosságú dokumentumokat, amikről addigra mindenki elfeledkezett... kb. egy hét alatt. Az a festmény meg a végén, hogy szájba lehessen rágni azt, amit előtte azért utalásokból szépen össze lehetett rakosgatni... na azt már tényleg nem kellett volna erőltetni.

Világpolitikai tablójáért, hangulatáért és kalandosságáért ezzel együtt is tudtam kedvelni a Babylon Berlint, ami így ezzel a kétszer nyolc résszel pár mellékszálat leszámítva egy kerek történetet mesél el. Ami ezen túl jöhet, az kb. olyan lehetne, mint a Narcos a Cali kartellel.


7,5/10
.

.
Channel Zero S2 (No-End House)




A főiskolás Margot nehezen dolgozza fel, hogy egy évvel korábban elvesztette imádott édesapját, többek között azért, mert egy megszegett ígéret miatt felelősnek tartja magát a halálában. Azóta nem nagyon találja a helyét, az anyjával sem nagyon beszél, a barátai közül pedig többen elhidegültek tőle. Csak a legjobb barátnője, Jules tudja kirángatni a letargiából, és még arra is rá tudja venni, hogy elmenjenek egy bárba ismerkedni. A flörtölgetés és biliárdozás közben azonban felvillan egy érdekesebb program lehetősége: többen fura videoüzenetet kapnak, amiben képek villannak fel egy házról és mindenféle alakokról. A társaságból az egyik srác ismeri ezt, és szerinte ez valami gerillamarketing, ami egy világjáró mobil kiállításhoz tartozik. Állítólag nagyon rejtélyes az egész, mert az erre a művészeti performanszra szolgáló, teljesen feketére festett házat titokban helyezik le mindig, már a világ több pontját bejárva vele, és bárki bemehet, megnézheti, de a benne levő hat teremből már az első öt is tud annyira bizarr és nyomasztó lenni, hogy sokan öklendezve vagy rémülten jönnek ki a házból. Margot és Jules úgy döntenek, jó buli lenne kipróbálni ezt az "elvarázsolt kastélyt"...

Most annyival jobban utánanéztem ennek a sorozatnak, mint a múltkor, hogy legalább tudjam, mi az alapanyag. Nos, elég furcsa, a Channel Zero ún. creepypasták alapján készül, ami érdekes szójáték a "copy-paste" szavakkal, és ugye kifejezi, hogy rémtörténetekről van szó. Ezek gyakorlatilag ilyen városi legendák, amik a közösségi médián keresztül terjednek, amik közül talán Slender Man az, amelyik a legnagyobb ismertségnek örvend. Ahhoz persze, hogy egy alig pár oldalas novellából hatrészes sorozat legyen, rendesen ki kell bővíteni a történetben megírt világot; ez volt az, ami a Candle Cove-nak múltkor nem nagyon sikerült... a No-End House-nak viszont annál jobban.

Pedig a hangulat és a tempó maradt hasonló, de mégis úgy éreztem, hogy sokkal több minden történik. Itt az, hogy megismerjük a két lányt, keveset a hátterükből, majd egy pár fős társasággal együtt felfedezik a ház titkát, még csak az első rész, és amikor mindez kifordulva önmagából megmutatja a veszélyeit, az még mindig csak a második. Sokat nem akarok elárulni róla, de azt elmondhatom, hogy valami módon az emberek emlékeihez van köze, illetve ahhoz, hogy ki milyen viszonyban van az emlékeivel. Ezért is jó, hogy több karakter sorsát lehet követni, mert ugyan Margot a főszereplő, de van például egy srác, aki hátizsákkal megy a házba, láthatóan nem először jár ott, és elég határozott célja van vele, de legalább ilyen jó az árvaházban és nevelőszülőknél felnőtt Seth története is, aki leginkább az előnyét látja mindannak, ami a házban történik. Igazán csak a kukoricatáblás részt untam az egészben, mert hiába jöttek elő jó konfliktusok, és halt is meg közben egy-két karakter, nem éreztem olyan erősnek, mint a többit. Cserébe jó lett a kerítés és a körülötte levő házak titka, viszont nem nagyon tudtam mit kezdeni Jules gömbjével, ott azért elviseltem volna, ha kicsit több derül ki róla.

Mindehhez még kicsit a vizuális részre is sikerült rátenni az előző évadhoz képest. Bírtam én a Candel Cove bábjait is, a bőrén fogakat hordó alakról nem is beszélve, de itt a ház bemutatása felülmúlta ezeket. A szobák kevés berendezési tárggyal is nagyon jól néznek ki, a szobrok vagy a maszkos figura dettó, és bár az egész évadnak van egy kihaltságot sugárzó hangulata, nekem bejött. Lehet, hogy mindez lassú, de érdekes volt olyan horror-thrillert nézni, ami egyáltalán nem épít beijesztésekre, kizárólag az alaphelyzetből adódó feszültségre, és a ritka nyomasztóra, borzongatóra megcsinált világra támaszkodik ebben, amihez illik az üresség, hiszen részben ez is a témája. A kevés kelléken túl meg olyan az egész, mintha pár srác vette volna fel kézikamerával a kertvárosi utcájukban, egy kicsit megkérve a szomszédokat, hogy ne jöjjenek ki a házukból, esetleg egy frissen épülő lakóparkba bekéredzkedve, ami jól ráerősített arra, hogy itt amatőrök által kitalált és terjesztett sztoriról van szó, akik azt ilyen minimálban tudják leforgatni.

A Channel Zero még mindig türelmet igénylő sorozat, de nekem ez a sztori mindenestől jobban tetszett, mint az előző. Látványban, ritmusban és mögöttes tartalomban egyaránt előrelépés.


7,5/10
.

Niwrok írta:

.
Remélem legközelebb sikerül meghalnod

Talán kicsit túlságosan is az általunk nagyon kedvelt 13 okom voltot vártam viszontlátni ebben a filmben, hiszen a címből és a látott előzetesből adta magát a szoros kötődés. Na persze nem annak különlegességét akartam volna újra megkapni, mint ahogy ott volt a kazettákkal (bár itt is próbáltak egy kicsit trükközni azzal, hogy a film nagyjából a felénél szemszöget vált, ami talán a film legizgalmasabb, de egy kicsit nehezen követhető húzása volt), de egy ilyen címből az a része minimum kitalálható, hogy lesz egy túlélt öngyilkossági kísérlet, így a kérdés az volt, hogy mi lesz a körítés hozzá. Én azt hittem, hogy ha már ezt a részét elárulja a cím maga, akkor ezt segít egy kicsit továbbgondolni, például annak a közösségnek a bemutatásával, amelyik képes ilyet leírni; hogy az alap lesz az öngyilkossági kísérlet, és annak utóhatásait mutatja be a film, kitérve persze arra, hogy mi vezetett ehhez a végletes elhatározáshoz. A legnagyobb csalódásom így az volt, hogy a filmnek ott van vége, ahol én azt szerettem volna, hogy igazán elkezdődjön.

"Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a mienk", elintézhetném ennyivel is, mert a tinédzser kor szélsőséges, gyakran változó és végletesen megélt érzelmeit a pár szereplő kapcsolatain és viszonyain keresztül jól bemutatja... de sajnos nem is vállalkozik ennél többre. Pedig a témájában több lenne, mint hogy puszta lenyomat legyen egy fiktív, de mégis könnyen elképzelhető szerelmi sokszög krónikájaként.


7/10
.

Talán ez után a pár év után anynira nem meglepő, hogy mégiscsak megnéztem...

Az első fele számomra rém kínos volt. Aranyos volt a lila hajú csaj (állandóan az Adele élete járt a fejemben), de valahogy az egész iskolásosdi, a tanár diák szerelem bemutatása nem működött: nem éreztem azt a természetességet sem a dialógusokban, sem a viselkedésben, amit a korosztályról elképzelek. Eszter tetteit sem igazán tudtam átélni (oké, nem vagyoik lány, különösen nem vagyok FB fan, de akkor is), a Csaba tanár úr meg kifejezetten irritált. Nehezen telt az idő... aztán mikor jött az általad említett "nézőpont váltás", kerestem az állam a földön.

Azt nem tudom, meg lehet-e ezt, így csinálni, de utána zseniális volt az a kavarás, amit a kölök művelt. Persze, van benn némi 13 okom volt feeling, de önmagában is nagyszerű volt a hazugság- kétségbeesés- és gyűlöletspirál által generált események láncolata. Sőt, volt, mikor az öngyilkosságot sem attól vártam, akivel végül is megtörtént - az ugyanakkor valóban jó kérdés, hogy mi lehetne EZEK UTÁN a szereplőkkel, igazad van, onnantól lenne érdekes az egész, ahol itt vége van.

Szóval, köszi az ajánlást, tetszett, icipicit valóban amatőr íze volt, de a forgatókönyv nagyon rendben van. A második fele miatt:


80%

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Remélem legközelebb sikerül meghalnod

"Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a mienk", elintézhetném ennyivel is, mert a tinédzser kor szélsőséges, gyakran változó és végletesen megélt érzelmeit a pár szereplő kapcsolatain és viszonyain keresztül jól bemutatja... de sajnos nem is vállalkozik ennél többre. Pedig a témájában több lenne, mint hogy puszta lenyomat legyen egy fiktív, de mégis könnyen elképzelhető szerelmi sokszög krónikájaként.

7/10
.

Köszi az ajánlást, tetszett, icipicit valóban amatőr íze volt, de a forgatókönyv nagyon rendben van. A második fele miatt:

80%

Örülök, hogy ez is tetszett .
Nyilván nem írhattam le a csavart, de erre a filmre fokozottan igaz, hogy a film első felének igazán csak a második fényében lesz értelme. Örülök, hogy megadtad neki az esélyt .

.

Niwrok írta:

.
Mi

Nem könnyen rágható falat a Mi, hiszen társadalmi tanmesét nem egy ilyen jellegű horrorban vár az ember, a hentelős rémfilmek közönsége pedig általában nem a szociográf tanulmányért ül be kedvenc műfajára. Viszont éppen ettől különleges és érdekes...


7/10
.

Ez annyira nem könnyen rágható, hogy ilyen böszmeséget rég láttam... a Get Out idején.


Egésszel addig amúgy még nem is volt különösebb bajom - eltekintve a kissé unalmas félórás felvezetéstől -, amíg el nem kezdték magyarázni a megmagyarázhatatlant. A piros ruhások feltűnése, annak minden izgalmával és kérdőjelével tényleg tök jó volt (kicsit The Purge-os, de jó), ám ahogy tárult ki az univerzum, úgy temettem egyre inkább a fejemet a kezembe...

Hihetetlen, mennyi sületlenséget összehoztak az írók, de ha már kitaláltak egy disztópiát, amiben fogyatékos hasonmásunk megöl minket, jó lett volna valami épkézláb magyarázat a tengerpart alatt található nyulakkal elárasztott bevásárlóközpont nagyságú épületre, a másolatok létrehozásásra... azon kívül, hogy csak...

Az olyan részleteken is elkezdtem gondolkodni, hogy honnan van a sok piros egyenruha, a sok olló, meg hogy mekkora öngól már az is, hogy egyik árnyék saját magától belemegy a tűzbe csak azért, mert az eredetije hátrál, míg egy másik árnyék totál önálló életet ér.

A csavar a végén meg... borzalmas. Értelmetlen és hatásvadász.


40%