Niwrok írásai 2.0

.
The Path S1



Amikor pár hónappal ezelőtt listára tettem ezt a sorozatot, leginkább a The Sacrament lebegett a szemem előtt. Máskor is előkerültek már itt a különféle egyházak visszásságai, vagy éppen a "szekták" némelyikének működése, de talán az volt eddig a legemlékezetesebb ebben a témában. Egyszerűen érdekelt, hogy ahhoz képest hogyan mutatják be ezt a közösséget, és mi lesz az, amiért érdemes volt egy ilyen témát sorozattá bővíteni.

A The Path középpontjában a Mozgalom áll, melynek tanításait és elvi alapjait Dr. Meyer egy látomás és egy csodaszámba menő jelenés (meg jelentős mennyiségű drog) hatására írta le. A kezdetben, a '70-es években még csak féltucatnyi főt számláló csoport mára többezer fős közösséggé terebélyesedett, gyakorlatilag saját kisvárossal a Felsőbb Fokok tagjainak, és egy barakkokból és közösségi terekből álló táborral az alsóbb szinteken levő Reménykedőknek és a Gyakornokoknak. A Mozgalom elsődlegesen az újonnan belépőkből, megmentettekből gyarapszik (rögtön az elején kicsit érthetetlenek is a pusztítás képei, amiket mint kiderül, egy tornádó okozott), de ekkora időtávokban sokan vannak olyanok is, akik egész életüket a meyerizmus égisze alatt és tanai szerint élve élték le. Közéjük tartozik Sarah Lane, aki külön iránymutatást kapott abból, hogy a szülei alapítók, mostanra pedig a férjével (Eddie), és a két gyerekükkel élnek ők négyen boldogságban, lelki közelségben a táborral... bár néhányan furcsállják, hogy Sarah nem Meyer legtörekvőbb és elhivatottabb tanítványával, Calebbel kötötte össze az életét. Ráadásul Dr. Meyer nemrég elutazott a vallás gyökerének számító Peruba, ahol amúgy is a beavatási szertartások hagyományosan zajlanak, hogy a közelgő Átlényegülése előtt befejezze az életművét, és azóta Cal lett a megbízott vezető.

Az évad sokat bemutat a Mozgalom elvi hátteréből, rituáléiból, énekeiből és eszközeiből, amivel vagy a Fényhez közelebb kerülést, vagy a mindennapi hitet lehet jobban megélni, vagy éppen csak a pihenést, belső elcsendesedést szolgálják. A külső szemlélőknek, a Közönyösöknek ezek jó része már ismerős lehet a hippikultúrából, ahonnan Meyer és első követői is kiemelkedtek, így van sok színes köntös, tábortűz körül éneklés a szeretetről és az emberek egyenlőségéről, némi fűvel körítve, ugyanakkor magasztos szavaiban a megvilágosodásról a világvallások ugorhatnak be, miközben sokat merít a dél-amerikai szertartásokból (a Fokokon fellépés egyik segítője az USÁ-ban szinte már partidrogként fogyasztott ayahuasca), és még a szcientológiához hasonló tudományos-spiritiszta modern tanok is beleférnek, mondjuk amikor a tagok elektródákkal a fejükön, egy villogó LED-es dobozzal a kezükben "tisztulnak". De a szekta élete nem csak játék és mese, és minél magasabb Fokon próbál valaki kiszállni, ezzel veszélyeztetve a közösség egységét, annál hatásosabb módszerek vannak a "terhektől való megszabadításukra" (ami nagyjából a kínvallatással egyenlő, például a 14 napig egy kivilágított szobába bezáratással) vagy éppen a visszatérítésükre, és ha semmi nem válik be, akkor a teljes "kapcsolatmegszakítás" az előírt reakció (szintén a szcientológiából lehet ismerős). Furcsa módon egyébként ebből, a külső vélemények bemutatásából éppen keveset használ ki a sorozat, bármennyire is adná magát konfliktusforrásként (mindössze egy epizód során vannak tüntetők a kapuk előtt, és mutatnak felháborodott tévéinterjúkat az "elfajzott szektáról", illetve egy külsős családon keresztül jelenik ez meg)... igaz, ebben a közösségben éppen elég belső feszültség akad.

A legtöbb ilyen mozgalomnál a fentiek csak a felszínt adják, és minél mélyebben merül bele az ember, minél magasabb szinten jár, annál meglepőbb titkokra derül fény. Nem kell a szcientológiára gondolni, ahol sokáig csak a beavatottak tudhatták, hogy a világon minden rossz okozója egy Xenu nevű űrlény, aki vulkánok tüzében elpusztított lények lelkeivel terrorizálja a földi lakosságot. Arra viszont igen, hogy mint a legtöbb emberi szerveződésnél, a Mozgalmat és a tagjait is olyan köznapi érzések motiválják és manipulálják, mint a megkérdőjelezhetetlenség, a makacsság, a hatalom- és a becsvágy, vagy éppen a szex, amihez rendelkezésre álló eszközeik a bűntudat és a kitaszítottság. Legyenek ezek akár csak olyan egyszerűek, mint a kételkedés, vagy az, ha egy 16 éves fiúnak a mormonokhoz hasonlóan döntenie kell, hogy a Mozgalom kereteiben marad-e, az is elég dráma, de a The Path nem elégszik meg ennyivel. Bár a sorozat rögtön az elején lefektetett olyan szálakat, mint egy, a Mozgalomhoz köthető, gyanús haláleset utáni nyomozást (amibe még az FBI is bekapcsolódik), vagy azt a látomást, aminek hatására Eddie alapvetően kezd kételkedni a Fényben, a Létrában, a Jövőben, a Kertben és az egyéb meyerita hitelemekben, mégis mindenki életére a legmeghatározóbb az a hatalmi vákuum lett, amit Dr. Meyer félrevonulása jelentett. A korábbi alapítók az új fejlemények fényében máshogy látják a mozgalom jövőjét, mint Cal, és ez a hatalmi versengés volt a legizgalmasabb szála az amúgy drámai helyzetekkel alaposan teletűzdelt évadnak.

Az erőteljes karakterekhez és az érzelmekkel teli játékhoz persze remek színészek is kellettek. Senkit nem éreztem kilógni a sorból, még a fiatalok is rendesen felnőttek a feladathoz, talán csak a Maryt alakító Emma Greenwellből hiányoztak néha az apja mellett elszenvedett évtizednyi terror kisebb rezdülései, de most inkább csak a három legkiemelkedőbbet mondanám. Az első természetesen Hugh Dancy, Cal szerepében tényleg látszik, hogy minden idegszálával a küldetés és az eszme sikerén van, és ahogy a változások illetve a titkok felőrlik, úgy csúszik le habzó szájú fanatikussá. Másodikként Aaron Pault mondanám, akinél az eddig látott kisebb vagy felszínes szerepek után végre láttam, hogy miért tartják tehetségesnek. Amin viszont mellettük is totál megdöbbentem, az Kathleen Turner epizódszerepe volt, és bár tudom, hogy ő sem örök fiatal, és hogy régen volt a fénykora, amikor igazán kedveltem a filmjeit, de itt végig az járt a fejemben, hogy egy ennyire felpüffedt fejű alkeszt csak egy lecsúszott alkesz tud ennyire tökéletesen eljátszani.

És akkor, amikor már a legkevésbé vártam, a The Path a második évados berendelés hatására az utolsó három részben hátat fordított mindannak, amit korábban felépített. Mint a ragasztónál elvált lapok, úgy hullottak ki belőle, vagy kezdtek ventillátorként pörögni a tengelyük körül a korábban következetesen kétkedő karakterek, bukkantak fel, aztán tűntek el a süllyesztőben sorsfordító dokumentumok, amikre korábban utalás sem volt, vagy kezdtek többen is látomásokat és jeleket látni, és az alapján cselekedni, miközben olyan kézzel fogható tényekkel nem foglalkoztak, mint egy szobor. A végére így mindenki csillogó szemmel nézett fel az évad végi cliffhangerre, mint a messiásra. Én pedig éppen ettől ábrándultam ki a The Pathból, mert az előzményekből lehetett volna egy kulisszatitkaiban földhöz ragadtabb értelmezése éppúgy, mint egy meglepő fordulattal valóra vált prófécia, de így, hogy egyik sem lett, csak a közöny maradt.

7/10
.

Niwrok írta:

The Path S1

Én pedig éppen ettől ábrándultam ki a The Pathból, mert az előzményekből lehetett volna egy kulisszatitkaiban földhöz ragadtabb értelmezése éppúgy, mint egy meglepő fordulattal valóra vált prófécia, de így, hogy egyik sem lett, csak a közöny maradt.

7/10
.

Már majdnem megkérdeztem, hogy ezt honnan sedted, aztán beugrott a tariler, amit belninkeltél. Viszont... a 7/10 miatt nem ugrok rá, az Az ember a Fellegvárban is anyni volt és az sem jött be.

De természetesen köszi az írást, így szem előtt van.

Niwrok írta:

... alapvetően kezd kételkedni a Fényben, a Létrában, a Jövőben, a Kertben...

Ezt nem csodálom...

A Fény meg a Jövő még csak hagyján... no de Létra, meg Kert???

Niwrok írta:

Másodikként Aaron Pault mondanám, akinél az eddig látott kisebb vagy felszínes szerepek után végre láttam, hogy miért tartják tehetségesnek.

Lehet, a srác sorozatokban tud jobban érvényesülni. Van ilyen.

R2-D2 írta:

Viszont... a 7/10 miatt nem ugrok rá, az Az ember a Fellegvárban is anyni volt és az sem jött be.
De természetesen köszi az írást, így szem előtt van.

Azért remélem, hogy ez nem azt jelenti, hogy amire 7/10-et adtam, azt már meg sem nézed ... még ha ezzel jelentősen le is rövidülne a "lista" .

R2-D2 írta:

A Fény meg a Jövő még csak hagyján... no de Létra, meg Kert???  

Ja, hát a Kert gyakorlatilag a mennyország meyerista megfelelője, ahova kellően magas szintre jutottak elemi fénnyé, energiává változva bejutnak, a Létra meg az ehhez szükséges lelki és testi megtisztulást testesíti meg, ahogy az Meyerrel történt. A Mozgalom ugyanis szentként tiszteli Meyert, mert amikor Peruban a társaival utazott, megjelent nekik egy izzó létra, amin Meyer fel tudott mászni az égbe, míg a többiek kezét megégette forró fém, aminek a nyomait azóta is stigmaként mutogatják.
Van az a mennyiségű drog ...
.

Niwrok írta:

Azért remélem, hogy ez nem azt jelenti, hogy amire 7/10-et adtam, azt már meg sem nézed   ... még ha ezzel jelentősen le is rövidülne a "lista"   .

Nem, csak nem rögtön...

Niwrok írta:

Ja, hát a Kert gyakorlatilag a mennyország meyerista megfelelője, ahova kellően magas szintre jutottak elemi fénnyé, energiává változva bejutnak, a Létra meg az ehhez szükséges lelki és testi megtisztulást testesíti meg, ahogy az Meyerrel történt. A Mozgalom ugyanis szentként tiszteli Meyert, mert amikor Peruban a társaival utazott, megjelent nekik egy izzó létra, amin Meyer fel tudott mászni az égbe, míg a többiek kezét megégette forró fém, aminek a nyomait azóta is stigmaként mutogatják.
Van az a mennyiségű drog   ...
.

Értem. Logikus.

.
Anyám és más futóbolondok a családból



"Én nem tartoztam sehova, fiam! Mondd meg nekem, ennyi hülyeség közt hova kellett volna tartozni ebben az országban?!"

Még az Aranyélet kapcsán említettem ezt a filmet, mint Ónodi Eszter egyik újabb szerepét, de nem csak miatta akartam megnézni, hanem mert a mozibemutató környékén folyamatosan jókat olvastam róla, aztán valamiért mégis kimaradt. Mivel én volnék a Filmfórum felkent ""magyarfilm szakértője"" (na jó, de kettőnkből nem is nehéz ), ez természetesen nem maradhatott sokáig így .

Az "Anyám..." egy vászonra/képernyőre vitt családregény, több generáción át, de mégis egy emberre, Gardó Bertára koncentrálva mutatja be, a lány milyen családban nőtt fel, hogyan jöttek össze, és utána hogyan éltek a szülei az 1800-as évek végén, milyen viszonyok alakították a rokonságot... és így tovább, ahogy ilyenkor lenni szokott. A családi viszonyoknál meg már csak a történelmi korszak és az életutak szétágazódásai érdekesebbek, hiszen a Székelyhídon született Bertának már gyerekfejjel költöznie kellett a trianoni határon innenre, ami innentől végigkísérte az egész életét. Költöznie kellett, amikor munkába kellett állnia, költöznie kellett, amikor férjhez ment, költöznie kellett, amikor jöttek a németek, aztán meg a szovjetek, költöznie kellett, amikor a nyilasok voltak uralmon, és akkor is, amikor a kommunisták, mert kívülállóként egyiküknek sem volt elég jó. És afféle utolsó tréfaként, még egyszer, utoljára is költözni akar, ahogy arra a lányát meg is esketi.

Hogy ennyiféle kort meg tudjanak idézni, a stáb alapvetően két eszközhöz nyúlt a klasszikus díszlet-jelmez mellett. Először is sok archív felvételt illesztettek a filmbe, és nem csak híradóbevágásokat az utcaképekről, a háborús állapotokról vagy a romokról a II. világháború és az '56-os forradalom idejéből, hanem néha filmrészletekkel is párhuzamba állítják a Bertával történteket. Olyan is van, hogy fekete-fehérben forgatott jeleneteket illesztenek ezek képkockái közé, és olyan is akad, ahol Bertát rámontázsolták egyik-másik városi képre (még ha kicsit olyanok is ezek a jelenetek, mint egy "Confused Travolta" gif ), így valóban elhelyezve őt abban a korban. Ezek mellett filmes eszközöket is kölcsönöztek az egyes korokból, így például nem csak a zene változik az egyes korszakoknak megfelelően, hanem mondjuk maga a fényképezés stílusa is, így például a századfordulós képeket úgy vágták össze, mint ha egy némafilm szaggatós-darabos képkockáit néznénk, ami hangulat szempontjából mindenképpen plusz, de nekem néha zavaró volt a színes és FullHD "némafilm", főleg a beszélgetések közben. Ugyanilyen fura az a későbbi korszakokban, hogy a jelenetek némelyike mennyire steril; nem is csak a helyszínek, az utcák van a lakások, hanem inkább a kellékek, hiszen például a felhasznált kocsikból nyilván már csak jól karbantartott veteránok férhetők hozzá, így viszont feltűnő, ha egy falusi költöztetőnek olyan polír Zukja van, hogy megcsillan rajta a napfény. Összességében igazán dicséretes, amit összehozott a stáb.

A színészek is nagyon sokat hozzátesznek a filmhez. Köztük van a már említett Ónodi Eszter, olyan szerepben, amivel nem csak ő, de a sminkesek is megküzdöttek, Berta életét ugyanis vagy negyven éven át kíséri végig. Ez részben jól működik, mondjuk harminctól hatvanig, de kissé fura, ahogy az amúgy negyvenes Ónodi játssza a húszéves kalaposlányt a diák udvarlóival, és az utcán sétálva olyanok, mintha a srácokat az anyjuk kísérné. Szintén érdekes szerep Básti Julié, aki két karaktert is alakít (Berta anyját és lányát), és akit sajnos ritkán lehet mostanában vásznon látni, pedig ő mindig remek. Sok további jó színészt is kiemelhetnék, így mondhatnám, hogy ebből a szempontból elégedett voltam, de sajnos volt egy koncepcionális hibája a filmnek, és ennek nyomán az egyik szereplőről minden tiszteletem mellett sem tudok pozitívan nyilatkozni. Ez pedig az, hogy a film koprodukciós, ami pár külföldi színészt és azok utószinkronját is magába foglalta, ami legtöbbször csak feltűnt, mint zavart (bár azt sosem értettem, hogy ennyire nincs magyar színész egy-egy kisebb szerepre, hogy mindenáron kell kínlódni a hülye szájmozgással), a kilencven éves Berta esetében viszont legalább annyira idegesítő volt ez, mint legutóbb a Hajnali láznál. Az egy dolog, hogy az amúgy is elég esetleges vágás miatt csak még jobban "látszik" a rosszul illesztett magyar szöveg -amit a hölgy stílusától teljesen idegen hangon szintén Ónodi Eszter mondott fel-, de úgy kellett utánanéznem, hogy ki ő, és hogy Danuta Szaflarska elismert lengyel színésznő bőséges filmográfiával, különben isten bizony azt kellett volna hinnem, hogy ezt így a saját 92 éves nagyanyám is eljátszotta volna. Pedig jó a szerep, és nagyon jó a szövegkönyv hozzá, amiből végig érződik, milyen nehéz folyamatosan felügyelni és ápolni valakit ilyen súlyos demenciával, még segítséggel is.

Még így is, a XX. század magyar történelmével átitatott családregényként mindenképpen érdemes volt rászánni azt a szűk két órát. Fekete Ibolya író/rendező jó érzékkel nyúlt a témához, nyilván sokat merítve a saját és a körülötte élő családok történetéből... de azért hasonló témában a Szabó István által forgatott A napfény íze emlékeim szerint azért jobb volt valamicskével.

7,5/10
.

Niwrok írta:

.
Anyám és más futóbolondok a családból

Mivel én volnék a Filmfórum felkent ""magyarfilm szakértője"" (na jó, de kettőnkből nem is nehéz  

Niwrok írta:

Az "Anyám..." egy vászonra/képernyőre vitt családregény, több generáción át, de mégis egy emberre, Gardó Bertára koncentrálva mutatja be, a lány milyen családban nőtt fel, hogyan jöttek össze, és utána hogyan éltek a szülei az 1800-as évek végén, milyen viszonyok alakították a rokonságot... és így tovább, ahogy ilyenkor lenni szokott. A családi viszonyoknál meg már csak a történelmi korszak és az életutak szétágazódásai érdekesebbek...

Még így is, a XX. század magyar történelmével átitatott családregényként mindenképpen érdemes volt rászánni azt a szűk két órát. Fekete Ibolya író/rendező jó érzékkel nyúlt a témához, nyilván sokat merítve a saját és a körülötte élő családok történetéből... de azért hasonló témában a Szabó István által forgatott A napfény íze emlékeim szerint azért jobb volt valamicskével.

7,5/10

Köszi! Jó kis ajánló, hátha valaki névtelen olvasót érdekell!


.

.
Mr. Robot S2



"Meddig tartasz még minket ebben az analóg rémálomban?!"

Bármennyire is nagy volt a felhajtás a tavalyi év sikersorozata, a Mr. Robot környékén, minket nem különösebben fogott meg. Nem mintha az informatikai világ aknamezője egy szociofób, drogfüggő hacker szemén keresztül, Rami Malek zseniális alakításával nem lett volna önmagában nagyon jó, de az írók túl sokat nyúltak más mozgóképektől túl rosszul, zugyváltak ezekhez minden csicsás és trendi vackot túl feltűnően (a perverz skandináv házaspártól kezdve a szürreális világba álmodott, dagályos filozofálásokig). Az évadzáró ismeretében így csak az maradt a kérdés, hogy melyik irányba megy tovább a sorozat.

Pár hét telt el azóta, hogy az fsociety hackercsapat Elliott (a fent említett hacker) vezetésével leradírozta az E-Corp megatársaság összes szerveréről az ügyféladatokat, hogy ezzel hozzák el a digitális anarchia tiszta lapját. Azt persze ők is tudták, hogy ezután el kell tűnniük, amit Darlene (Elliot húga) és a többiek meg is tettek, Elliot pedig önkéntes száműzetésbe vonult az anyjához, hogy megpróbálja legalább kezelhető szinten tartani az elvonások, a paranoia és az események feszültsége miatt egyre fokozódó betegségét. A tényleges akció három napja ugyanis -a Mr. Robotban megtestesülő hasadt személyisége miatt- még mindig teljes homályban van neki, és ugyanígy nem tudja, hogy hova lett a bűntársa, Tyrell Wellick (az E-Corp korábbi informatikai vezetője), aki ugyan a legnagyobb ellenfele volt a terv végrehajtásában, de a bosszú, a hatalomvágy és Tyrell kegyvesztettsége végül egy oldalra hozta őket. Elliot így azóta elzárva mindenfajta informatikai eszköztől, precíz napi rutin szerint éli a lehető legjobban kiüresített életét, annak minden mozzanatát feljegyezve egy naplóban, hogy ezzel tartsa kordában Mr. Robotot (az apja alakjában megtestesülő énjét) és az ép tudata elleni "támadásokat", nem számolva azzal, hogy valamikor neki is aludnia kell...

A múltkor még csak suttogva lehetett arról beszélni, hogy a Mr. Robot alapjaiban a digitális kultúránkban remake-elt Harcosok klubja, a folytatásról viszont enélkül egyszerűen egy sort sem lehetne írni. Már csak azért sem, mert a legizgalmasabb kérdése éppen az lett volna a második évadnak, hogy ez a stáb hogyan folytatná a filmbeli a gondolatmenetet, mert a film és az első évad vége ugyanarra a pontra esett, így a Mr. Robot valahol azt is folytatja. A feltételes módból azért sejthetitek, hogy igencsak távol esik a valóság a képzelettől... A Mr. Robot ugyanis kb. annyira foglalkozik a pénzügyi anarchia megjelenítésével, mint a The Strain a vámpírzombik manhattani támadásaival. Lehet én reagálom túl, de többszáz-milliárd dollár kiradírozása nekem nem annyi, hogy egy néni panaszkodik, hogy nem tudja befizetni a rezsijét, hogy gyűlik pár zsák szemét az utcákon, néha van egy kis áramingadozás, és az utcai jelenetekben mindig elmegy a háttérben ugyanaz a három maszkos hülye, miközben a cégvezetők tovább szervezkednek egymás között félhomályos szobákban, sejtelmes zenére.

Ráadásul a cselekményszálak többsége is ennyire eljelentéktelenedik, és kevés olyan van, amiről ha lehámozom a parasztvakítást, a debil kamerabeállásokat, a hosszú csöndeket, a hurkokat, a feleslegesen bedobott, majd gyorsan kiüresített titkolózást, a történet szempontjából nem tudnám egy mondatban összefoglalni, hogy mi is a jelentősége az eltelt 12 epizódnak. Mit lehet és kell tovább ragozni azon, hogy Angela az fsociety trójai falovaként egyre feljebb zsarolja magát az E-Corp ranglétráján, tovább kutatva azon akták után, amikkel végre leleplezhetné az anyja halálának körülményeit? Hogy a kínaiak, a Dark Army és Whiterose tovább sütögetik a pecsenyéjüket, homályos utalásokat téve valami "kettes fázisra"? Vagy azon, hogy az fsociety tagjai, később Ciscoval kiegészülve mindössze két, kb. tíz perces akciót hajtanak végre az egész évad alatt (amiből az egyik egy béna ransomware-támadás), a többiben csak bujkálnak, de azt is úgy, hogy minél több nyomot hagyjanak hátra? Azt is azért, mert az egyetlen új elem az FBI és Dom ügynök képbe kerülése, de ott is fontosabb, hogy az ügynök otthon masztizik a mesterséges intelligencia felügyelte lakásában, mint hogy tényleges nyomozómunkát végezzenek, a nyomok és a hullák ugyanis általában csak az ölükbe hullanak    . Mindeközben pedig nem történik nagyon semmi, csak továbbra is a dagályos technofób filozofálás keveredik némi öncélú informatikai miszticizmussal, esetleg a szereplők a saját életükről anekdotáznak. Az epizódok vége meg általában az, hogy valaki váratlanul meghal, vagy "pont jókor" előkerül egy papír valami üzenettel, ami seggbe rúgja a sztorit végre   . Csak azért nem mondhatom, hogy az irritált a legjobban, hogy szinte minden teljesen véletlenszerűen és az írói akarat szerint történik, mert ott volt Mrs. Wellick, és hogy én mennyire halálosan leszartam azt, hogy a nő hogyan perverzkedik az új pasijával, és hogy milyen elveket vall a megöletni kívánt áldozatai előzetes lebénításáról, azt el nem tudom mondani    !

Az egy szereplő, akinek legalább hagytak valami mélységet a sekélyes fordulatok örvényében, az Elliot. "Küzdelme" Mr. Robottal a tudata feletti irányításért ugyan nem egyszer átmegy teljesen szürreálisba (pl. Mr. Robot fejbe lövi Elliotot, aki a szivárgó lyukkal a fején folytatja a naplója írását), viszont azokban legalább szerepelt Malek, és ő nem tudott rossz lenni. Biztos vannak, akik azonnal a kikapcsológombra vetődnének, ahogy meglátják Elliotot kétségbeesetten turkálni a saját hányásában a félig megemésztett tablettái után, hogy újra bevegye azokat, de az legalább egy nagyon erős jelenet volt, és alig pár ilyet tudnék még megemlíteni. Abban legalább volt dráma, nem csak a teljes értelmetlenségek és az unalom, Elliot napi rutinjának szürkesége a kosármeccsekkel, a csoportterápiával, meg a haverja szövegelésével egy évtizedes sorozatról, miközben az írók elvárnák, hogy azt találgassam, miért viselkedik mindenki furcsán Elliottal, ki is az a Ray, akinek "véletlenül" pont Elliot segítségére van szüksége, és hogy Elliot miért is költözött a világ összes helye közül éppen az anyjához, akit utál, miközben többnyire csak a nő hátát látni egy hintaszékben ülve, ahogy a tévét nézi. Az őrület, ami már önmagát generálja és súlyosbítja Elliot fejében, sok mindenre válasz, még arra is, hogy az egyik epizód első perceiben belecsöppenünk egy '80-as évek stílusában készült sitcomba, és arra is, hogy Elliot olyan előtt titkolózik, aki előtt semmi értelme ennek (és ennek a fordulatnak van alárendelve az évad teljes első fele...    ), ezzel párhuzamosan megkérdőjelezve mindent, amit tesz, lát, hall, érez és gondol... hogy idővel a néző is ugyanezt tegye.

Neki legalább megvan ez a mentsége, ellentétben az évad többi részével. Már korábban is akadtak elborult dolgok, de most többször is az az érzésem volt, hogy Sam Esmail ötletgazda-író-producer-rendező-atyaúristent kiütötte a székből David Lynch, hogy leforgathasson olyan jeleneteket, mint mondjuk amikor Angelát egy sötét szobában egy kékre-zöldre vert iskolaköpenyes kislány kérdezgeti teljesen idióta dolgokról ("Sírt-e már szex közben?"), hogy a válaszait bepötyögje egy Commodore64-be, két jelenettel később meg Angela úgy csinál, mint akinek kimosták az agyát. Elhiszem, hogy Esmail ezektől gondolta, hogy a műve majd egy mindenkit letaglózó mindfuck lesz, de sajnos csak mert valami értelmetlen és bonyolult, attól még nem lesz jó. Hatalmas hibának tartom csak ezért a "döbbenet-" és "tanácstalanság-faktorért" beáldozni a Mr. Robot informatikai tanmeséjét a "szociálmérnöki" tudományokról meg arról, hogy mennyire fogalmunk sincs arról a rendszerről és a buktatóiról, amire nap mint nap az életünket bízzuk... pontosabban lecserélni valami olyanra, ami jobb pillanataiban esetleg bekötheti a Black Mirror cipőfűzőjét.

"Egyes vagy, vagy nulla?!" Nos, nálam talán még voltak is pillanatai az évadnak, amik megérik az "1"-et, de ismerek "valakit", akinél ez akkora NULLA lenne, hogy lelógna a képernyőről. A stáb a múltkor vázolt elágazásnál, amikor még lehetett volna menni a pénzügyi világ összeomlása, és az abban tovább pusztító fsociety hackerkedése felé, egy éles kormánymozdulattal a "túlhype-olt moslék" felé vette az irányt, amiben hiába csillog továbbra is pár gyémánt (például az, hogy bármilyen nyakatekerten és megkésve is, de sok minden kiderül, hogy mi miért történik úgy, ahogy, még ha ez néha csak annyi is, hogy a válasz egyáltalán nem fontos), mostanra nekem túl vastagon fedi az értéket a szemét. Így részemről ennek a sorozatnak "vége van, mint a Twin Peaksnek" (aminek most már éppen nincs vége, de mindegy)...

4/10
.

Niwrok írta:

.
Mr. Robot S2

"Meddig tartasz még minket ebben az analóg rémálomban?!"


Biztos vannak, akik azonnal a kikapcsológombra vetődnének, ahogy meglátják Elliotot kétségbeesetten turkálni a saját hányásában a félig megemésztett tablettái után, hogy újra bevegye azokat, de az legalább egy nagyon erős jelenet volt, és alig pár ilyet tudnék még megemlíteni.

"Egyes vagy, vagy nulla?!" Nos, nálam talán még voltak is pillanatai az évadnak, amik megérik az "1"-et, de ismerek "valakit", akinél ez akkora NULLA lenne, hogy lelógna a képernyőről. A stáb a múltkor vázolt elágazásnál, amikor még lehetett volna menni a pénzügyi világ összeomlása, és az abban tovább pusztító fsociety hackerkedése felé, egy éles kormánymozdulattal a "túlhype-olt moslék" felé vette az irányt, amiben hiába csillog továbbra is pár gyémánt (például az, hogy bármilyen nyakatekerten és megkésve is, de sok minden kiderül, hogy mi miért történik úgy, ahogy, még ha ez néha csak annyi is, hogy a válasz egyáltalán nem fontos), mostanra nekem túl vastagon fedi az értéket a szemét. Így részemről ennek a sorozatnak "vége van, mint a Twin Peaksnek" (aminek most már éppen nincs vége, de mindegy)...

4/10

, nekem ennyi elég is. Én már igazából a múltkor kaszáltam, de ha most áradoztál volna róla, akkor lehet, megnéztem volna... de így... biztosan nem.


Amúgy, megint egy remek írás, köszi!!



.

.
Csókok és gólok / Family United / La gran familia española



Iskolai feladatként a Spanyolországban élő, tíz éves Efraín dolgozatot ír a családjáról, a szüleiről, hogy hogyan ismerkedtek meg, hogy milyen tervekkel vágtak bele a családalapításba, majd arról, hogy hogyan váltak el, aztán a négy bátyjáról, akiknek a nevei abc-sorrendben követik egymást... végül, ha már úgyis mindenki rá figyel, megkéri az egyik osztálytársnőjének, Carlának a kezét, azzal a kitétellel, hogy amint lehet, összeházasodnak. És valóban, nyolc évvel később, Carla születésnapjára kitűzésre kerül az esküvő dátuma, amire mindenki izgatottan készül, főleg mert a két évig külföldön levő Caleb, a középső fiú is hazatér az öccse nagy napjára. A leendő házasságot azonban mintha elátkozták volna, mert nem elég, hogy a családi viszálykodások miatt Efraínnak választania kell, hogy az anyja vagy az apja legyen ott az esküvőn, és hogy aznap délelőtt a fiúkat majdnem halálos autóbaleset éri, de gyorsan egyértelművé válik, hogy a násznép jelentős részét a frigy helyett sokkal inkább érdekli az aznap este játszott világbajnoki döntő a spanyol és a holland válogatott között (2010, Dél-Afrika), és aggódnak, hogy lemaradnak róla a lagzi miatt. És ez még csak a kezdet a kisebb katasztrófák és napvilágra került titkok folyamában, amiben a családtagoknak éppen a foci lesz a legkevésbé fontos, hiszen ez az este mindannyiuk számára sorsfordító lesz.

Ezzel a címmel, hogy "Csókok és gólok", valószínűleg soha rá sem néztem volna, de még így is egy fokkal jobb, mint ha "Bazi nagy spanyol lagzi" lett volna, pedig az mennyire adta volna magát... Ja, és a cím még hülyeség is, mert aki emlékszik vagy rákeres a 2010-es vb-döntőre, az tudhatja, hogy ott csak egy gól volt. Na de mindegy, a lényeg, hogy a Sötétkékmajdnemfekete óta figyelemmel kísért rendező, Daniel Sánchez Arévalo legújabb filmjéről van szó, amely figyelem már eddig is olyan örökranglistás drámákkal ajándékozott meg, mint például a Kövéren szép az élet. Most is olyan sokszínű és érzelmileg kusza, mindig pörgő, sosem unatkozó családot sikerült megalkotnia a Montero-Sanz család képében, ami talán még egyfajta összefoglalásának is tekinthető az eddigi életművének. A fiúk közül Adán a legidősebb, aki elvált férfiként neveli a kamaszkorú lányát, Frant a családi birtokon, de az utóbbi hónapokban, években egyre kiégettebb, depressziósabb lett, mert férfiként, elsőszülöttként és apaként sem tartja magát sokra, mostanra meg már drazsé helyett eszi a kedélyjavítókat. Ben önmagában is nehéz eset, mert értelmi fogyatékos és autista, az örök optimista, gyermeki lelkéhez pedig nem nagyon hagyja, hogy olyan sötét gondolatok közel férkőzzenek, mint hogy az apja sem lesz örökké mellette. Az orvosként dolgozó Caleb a rejtélyes figura a családban, aki ugye két évre lement a térképről, hátrahagyva többek között barátnőjét, Crist, aki egyben az öt fiú apjának ápolónője is, és hogy igazán szappanoperát idézzen a történet, pár hónapja Danival, a negyedik fiúval jár titokban... legalábbis Caleb elől titkoltan. Efrát meg már nem kell bemutatni, gyakorlatilag ő indítja el a lavinát ezzel a sokak által elsietettnek tartott esküvővel... bár Carlát elnézve így is csak lohol az események után.

Viszont sajnos mindennek a jól kidolgozott érzelmi-kapcsolati hálónak kellett egy háttér meg kellett egy eseménylánc, ami végül is segít elhelyezni és kibontani a történetet, de ez annyira elnagyolt és jelentéktelen lett, hogy többször is zavart. Az még csak hagyján, hogy az öt srác magánéleti konfliktusai közepette villámgyorsan jelentőségét veszti, hogy egy esküvőn vagyunk, és a focimeccs gyakorlatilag csak arra való, hogy a násznép azt megbabonázottan nézve csevegjen a pavilonban, miközben várják, hogy eldőljön a fiatal pár sorsa, és emiatt a közvetlen családtagokon kívül majdnem mindenki biodíszlet csupán. Viszont van egy béna pincér, aki állandóan leejti a tálcát a poharakkal (értem én, hogy Raúl Arévalo nem maradhatott ki a másik Arévalo (nem rokonok!) ezen filmjéből sem, meg szívesen is látom a fickót ennyi "közös" filmélmény után, de ez a kötelező burleszk a film legfeleslegesebb része volt) meg van egy tüzes kis sokad-unokatestvér, aki a kötelező csöcsfaktort hozza a filmbe, de ő legalább része is lesz a konfliktusoknak, nem csak a kelléke. A legrosszabb viszont az volt, ahogy a mindent megfordító fényképeket az író behozza a történetbe, mert ezzel a legidősebb fiú, Adán szerepe teljesen funkcionálissá válik, akinek az a "dolga", hogy kavarjon a széffel meg az aranyakkal, és közben "véletlenül" megtalálja a képeket, egy olyan jelenetsor végére, aminél a fejem fogtam... csak hát valamit hozzá is ki kellett találni a drámai vonalon, ezért lett depressziós.

A film egészét, a megvalósítást és a tartalmát nézve még így is azt mondom, hogy kiegyezek a fentiekkel. Lehet, hogy vannak töltelékjelenetek, poénosnak szánt közjátékok, és biztos, hogy a viszonyok némelyike a latin-amerikai sorozatokat idézi, de mellette annyi jópofa kellék (pl.: a kis családi babaház), játékosság és vidámság (már az elején tetszett, ahogy a menyasszonyt és a vőlegényt az oltárhoz kísérték   (külön figyelembe ajánlom a koszorúslányokat   )), és annyira megélt, teljes az egész családi kapcsolat, ami nekem nagyon tetszett. Lehet, hogy vannak konfliktusaik és titkaik egymás előtt, időnként súlyosak, mélyben gyökerezőek és nehezen feloldhatóak, de azt egy pillanatig sem lehet mondani, hogy a saját érdekeiket helyeznék a többiek érdekei elé, akár hatalmas áldozatot is hozva ezzel. Mint egy rózsa, rétegenként bomlik ki az egész például a felemlegetett furcsaságokon keresztül, egyre többet megmagyarázva abból, milyen okok, motivációk vezettek a mostani helyzetig, hogy a végén mindennek a kiindulási pontját, a legmélyebben elásott rejtélyt is napvilágra hozza a film. Ehhez pedig nagyon jól illenek Arévalo filmes eszközei, az áthallások, a párhuzamos jelenetek, az utalások a korábbi filmekre, és ahogy mindennek eredőjeként a finálé szavak nélkül is kifejez mindet, amit kell, a kézfogásokkal. Továbbá persze kellenek hozzá a jó (és többségében visszatérő) színészek, mint Antonio de la Torre, Quim Gutiérrez (őt azért "más" is láthatta a "La cara oculta" és a "Los últimos días" c. filmekben)), vagy új arcként Verónica Echegui Cris szerepében... meg a már említett cameo Raúl Arévalotól.

Így azt, amit a film a címében is felvállal, egy kusza viszonyokkal és titkokkal rendelkező család bemutatását, "újraegyesítését", azt sikerrel, de nem mindig zökkenők nélkül teljesíti, sok és nem is mindig a szavak szintjén kifejezett érzelemmel. Csak el kell tudni fogadni, hogy minden más csak díszlet, az élénk színekkel forgatott kerti felvételek éppúgy, mint a többtucatnyi, a "sarokba támasztva" meccset néző rokon és barát.


8/10
.

Niwrok írta:

.
Csókok és gólok / Family United / La gran familia española

....külön figyelembe ajánlom a koszorúslányokat  



Így azt, amit a film a címében is felvállal, egy kusza viszonyokkal és titkokkal rendelkező család bemutatását, "újraegyesítését", azt sikerrel, de nem mindig zökkenők nélkül teljesíti, sok és nem is mindig a szavak szintjén kifejezett érzelemmel. Csak el kell tudni fogadni, hogy minden más csak díszlet, az élénk színekkel forgatott kerti felvételek éppúgy, mint a többtucatnyi, a "sarokba támasztva" meccset néző rokon és barát.


8/10
.

 vettem a célzást!  Ez most pont kapóra jött, nem?

Köszi az írást, ezt majd megnézem.


.

.
Érkezés / Arrival



Elég későn sikerült csak látnom ezt a mozit, mert hozzánk csak most jött el, pedig az első hírek óta érdekelt. Csak addigra, amire a filmet már megnézők feje körül a kérdőjel-erdőket láttam kinőni lelki szemeimmel, kb. úgy, mint ahogy a filmbeli nyelvészprofesszor is csak passogott az elején, amikor a frissen a Földre érkezett, de meglehetősen zárkózott és sejtelmes űrlények céljainak és kommunikációjának megfejtésével bízza meg őt az USA kormánya, a világban elszórt tizenegy társához hasonlóan.

Ahogy a filmbeli Louise és az eseményeket izgatottsággal figyelő emberiség számára az alapvető kérdés az volt, hogy "Mi a célotok a Földön?", úgy bennem egyetlen kérdés motoszkált már a film előtt is: "Mennyiben sikerül majd újat hoznia az Érkezésnek a Kapcsolattal szemben?", fel tud-e mutatni húsz évnyi fejlődést. Természetesen rengeteg film foglalkozott már az első "találkozással", a földönkívüliekkel való kapcsolatfelvétel lehetséges forgatókönyveivel, de ez a fajta tudományos megközelítés és a megértés fontossága nekem abban a filmben volt a leghangsúlyosabb (meg persze a Holtak Szószólójában, de az könyv). Nem vártam teljes elszakadást, hiszen az "üzenet" és a hozzá kapcsolódó dekódolás nem is nagyon történhet másként, mint egy rejtvény darabkáinak összeszedése és összeillesztése, így az Érkezés is sok időt szán a kirakósra, hogy melyik paca mit fejezhet ki (bónusz nyelvész kurzus arról, milyen lépéseken keresztül lehet hatékonyan feltérképezni egy nyelvet). Inkább csak a hangsúlyok tolódtak el, például az Érkezés sokkal többet foglalkozik a világ nagyhatalmai közti viszonyokkal, mint a hétköznapi emberek reakcióival. Viszont például főszereplő érzelmeinek ugyanakkora jelentősége lesz (csak amíg Ellie-nek az apjához való kötődése volt a kulcs, Louise esetében a lányával való kapcsolata adja a drámai mélységet), és a merénylet itt is kötelező kellék, még ha a végkifejlete más is a kettőnek.

Miközben azonban a Kapcsolatnak legalább a közepe érdekes tudott lenni a térbeli CAD-rajzzal, az építkezéssel, és a találgatással, hogy mit is építenek százmilliárdokért, az Érkezés játékidejének jelentős része várakozás. Biztos van, aki teljesen el tud merülni a szürkés, végletekig leegyszerűsített látványvilágban a ködbe burkolózó idegenekkel és a fémszerű óriáskagylókkal, ahogy a hosszú, merengős pillanatok is szolgálhatják, hogy a néző elgondolkodhasson, vagy jobban átérezze, milyen konfliktusok dúlnak Louise-ban... de mindez ennyire túlzásba víve már nagyobb kihívás, mint hogy a nyolcvankettedik pacakurfli az "fegyvert" jelent-e vagy "szerszámot". Az még csak-csak elfogadható, hogy a feszültséget fokozandó még véletlenül sem mutatják az ufók érkezését (helyette a szinte teljesen üres osztálytermet nézzük, ahogy a kevés diák a tévében nézi a "Breaking News!"-t), de attól már mohás lett az északi oldalam, ahogy tíz percen keresztül, lassított felvételen kell követni, ahogy a tudóscsapat rácsodálkozik a gravitációs erőtérre. Annak is megvan a maga pozitívuma, ahogy Louise felidézi a lánya életét, nagyon érzelmes képekkel, különösen amilyen csavarra ez fel van építve, de Denis Villeneuve olykor Terrence Mallickot utánozza, és annyira belassul tőle a film, hogy arra a nyelvészek sem találnának pontosabb kifejezést, mint a "dögunalom".

Az Érkezésnek mégis sikerült egy kicsit megnyernie azzal, hogy teljesíti a tudományos-fantasztikus filmekkel szembeni legfontosabb kívánalmamat: sokkal inkább szól az emberekről, mint az űrlényekről. Nagyjából úgy, ahogy a Csillagok között is az ötödik dimenziós szeretettel tudott leginkább lenyűgözni. Nem is csak geopolitikai vonatkozásaira gondolok (sőt, kicsit túlzásnak is éreztem azt a naiv elképzelést, hogy az USA hadserege szépen kivárja, amíg a tudósaik az űrbéli Rorschach-teszttel malmoznak hónapokig, és "véletlenül" pont a kínaiak meg az oroszok azok, akiknek reszket az ujjuk a ravaszon), vagy arra, hogy milyen trükkösen és kitartóan kényszerítik ki az idegenek az emberekből az összefogást, és hogyan fejezik ki már az első pillanatban a segítő szándékukat, hanem amit általánosságban felvet az emberi gondolkodásról. Az önmagunk kifejezésére és a kapcsolatok fenntartására használt nyelv jelentőségéről, és arról, ami csak áthallással jelenik meg, azaz hogy minden bajunk forrása az a kielégíthetetlen vágyunk a biztonságra, és hogy az életünk milyen irányt vehetne, ha ezt ki lehetne küszöbölni. Lehet legyinteni, de a fejünkben most sem csak azt tudjuk megjeleníteni, az befolyásolja a mindennapjainkat, ami már megtörtént, a tapasztalataink, hanem éppúgy a képzeletünk és a kitűzött céljaink, és nem is Villeneuve az első, aki ily módon megfogalmazta, hogy biztosnak lenni a sikerben néha már önmagában garantálja a sikert, mint egy önbeteljesítő jóslat (említettem már itt Ray Bradbury Toynbee-átalakítóját, a kattintás után spoileres!). Ha meg nem, még ez is lehet egy "kenguru" ...

Ahogy a kommunikációs jelrendszereinknek alapvető feladata, hogy olyan bonyolult dolgokat tudjunk kifejezni velük, mint elvont fogalmak vagy érzelmek, úgy éreztem Denis Villeneuve ezen filmjénél, hogy olyan egyszerű dolgok felhasználásával (mint az Alice Csodaországban pár gondolata, kávésbögre-lenyomatok rajzolata és a klasszikus sci-fik sablonjai) akar valami gazdagabbat átadni a nézőnek, érzelmileg és gondolati síkon egyaránt. Sajnos erre az ő "kommunikációs" (azaz filmes) eszközei nem annyira alkalmasak (a sokkal kommerszebb Christopher Nolannek is majdnem beletört a bicskája két éve), így sokaknak lesz ez a film puszta "halandzsa", amiben elveszik az a három-négy fontos mondatocska. Nekem a színfalak mögötti része tetszett, a díszlet viszont nem... de még ezzel együtt is kezelhetőbb volt, mint Villeneuve legutóbb látott filmje, az Enemy.

7/10
.

Niwrok írta:

Érkezés / Arrival

Nekem a színfalak mögötti része tetszett, a díszlet viszont nem... de még ezzel együtt is kezelhetőbb volt, mint Villeneuve legutóbb látott filmje, az Enemy.

7/10

Jól van, megnyugodtam.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Érkezés / Arrival

Nekem a színfalak mögötti része tetszett, a díszlet viszont nem... de még ezzel együtt is kezelhetőbb volt, mint Villeneuve legutóbb látott filmje, az Enemy.

7/10

Jól van, megnyugodtam.

Ezért is akarom elolvasni a novellát. Kíváncsi vagyok, mi is az, ami ténylegesen Villeneuve sara, illetve hogy mit tett hozzá a filmhez.
A témái miatt sajnáltam lepontozni, de hiba volt azt hinni, hogy egy film attól lesz drámai, hogy lassú, mint a tetű.
.

R2-D2 írta:

Jól van, megnyugodtam.

Azért egy pár sort nem írsz mégis róla, mert "mindenhol" csak azt olvasom, hogy egyetértesz, de nem tudom pontosan, mivel ?
.

Niwrok írta:

Azért egy pár sort nem írsz mégis róla, mert "mindenhol" csak azt olvasom, hogy egyetértesz, de nem tudom pontosan, mivel   ?

De, igyekszem.

Niwrok írta:

.
Fekete tükör S3 / Black Mirror S3

... (csak a pontosítás végett, nálam 3-6-2-4-5-1 a sorrend, pedig az "1" is jó, és talán az emésztette fel a legtöbb lóvét); talán ezért is lett pozitívabb a végére a hangulatom még az első évadénál is.
9/10

Nálam is simán 90%, a sorrendem pedig: 3-1-6-5-4-2