Könyvajánló topik

.





Chuck Wendig: Utóhatás




Valamikor az endori ütközet után… de még a mindent eldöntő jakkui csata előtt…

Wedge Antilles, a híres X-szárnyú pilóta, kinek nevét méltán jegyezték meg még birodalmi körökben is, egy felderítő küldetés folytán fogságba esik a peremvidéki Akiva bolygónál. Rendszerről rendszerre vizsgálta át Galaxist, ugyanis jó esély volt rá, hogy a Császár és Vader halála után a Birodalom próbálja újjászervezni magát valahol, pechére meg is találta a titkos csúcstalálkozóra gyülekező csillagrombolókat az Akiva rendszerben. Valódi, tartalmas értesítést küldenie már nincs ideje, mert a Vigilance romboló fiatal női parancsnoka, Rae Sloane admirális (rögtön Daala admirális ugrott be róla) átlát a trükkjein és értékes túszként – némi kínzás után – maga mellett tartja a találkozó ideje alatt. Szerencséjére azonban a bolygóra épp fiáért hazatérő Nora Wexley, egy lázadó pilóta fogja titokban elküldött SOS jeleit, aki egy zabrak fejvadásszal, Jessel és egy dezertált birodalmi tiszttel, Sinjirrel, no meg az épp szülei ellen lázadó fiával, Timminnel együtt kiszabadítására indul.

A dolog természetesen nem megy egykönnyen, először a fura kis csapat kohézióját kell rendbe tenni a könyvnek (sikerrel), hisz mindenkinek megvannak a közös célon kívül a saját érdekei, no meg a dologba bekavar a helyi alvilág egy sullusti bandavezér személyében. Négyen roppant kevesen lennének a feladathoz, de a szerencse, no meg Timmin épített saját harci droidja, Csont Uraság sokszor segítségükre siet – így a könyv vázát adó kalandtörténet végül is jó véget ér. Persze, áldozatokban nincs hiány, de a Birodalom maradványa végül is kénytelen megütközni az Új Köztársaság flottájával, aminek menekülés lesz a vége, a titkos találkozó pedig teljes csőd lesz… ami – ahogy a könyv epilógusából kiderül – nem is lehetett más. Az Utóhatásban történtek viszont megalapítottak egy szabadcsapatot, akik majd vélhetően a trilógia másik két részében tovább fogják vadászni a Birodalom maradványait.

Miután ez már hivatalos kánon könyv, ezért elvileg minden szava szentírás, viszont önmagában ez még nem lenne elég ahhoz, hogy teccen nekem. Kellett hozzá a kifejezetten izgalmas ás jól átgondolt történet, az akció a Birodalom ellen – egy ízig-vérig SW regény lett úgy, hogy gyakorlatilag végig az Akiván játszódik (csak picit vagyunk a rombolón illetve az űrben). De maga az alapkaland még akkor is csak egy átlagosan jó könyvet eredményezett volna, viszont a menet közben elejtett, ún. „Közjátékok” tették az egészet igazán érdekessé és értékessé. Az egy dolog, hogy a Felvezetés az Az ébredő Erőhöz szlogen egy nagy átbaszás, de a kis kitekintések mégis ténylegesen árnyalják azt a képet, amiben a Galaxis az endori csata után leledzik. Mert ugye abba senki nem gondolt bele, hogy mi lesz a felszabadított rabszolgákkal, mi lesz a Birodalom által támogatott bűnszervezetekkel, mi lesz Coruscanton Palpatine szobor ledőlése után. Ezek a kis intermezzok, a különböző bolygókon (tényleg, a Jakkun is – megvan a felvezetés    ) jelentik az Utóhatás igazi „fűszerét”. Mindazok mellett persze, hogy a könyv végére megkedveltem a kis szabadcsapatot is.

Azt meg csak halkan jegyzem meg, hogy az Utóhatás egyelőre nem megy szembe a korábbi EU művekkel, s ez külön jó pont.



.

Andy Weir: A marsi




Nem is olyan rég felvetődött szűkebb baráti körben, hogy egy könyvadaptációnál mi a szerencsésebb: először olvasni a történetet és utána látni a filmet, vagy fordítva. Nos, természetesen mindig nem valósítható meg a dolog, de én egyértelműen arra szavazok, hogy a film után a könyv. Már a jó múltkori Végjáték is óriási plusz élményt tudott így nyújtani, az A marsi pedig maga volt a mennyország a Mentőexpedíció ismeretében. A vörös bolygón ragadt asztronauta sztorija rengeteg plusz eseménnyel bővül ki, nagyon sok dolog hirtelen logikussá válik – no meg nem utolsósorban az a bizonyos humor is nagyobb teret kaphat egy könyv hasábjain. Sőt, van, hogy csak itt működik igazán.

Mert mit is mondjak, mikor úgy kezdődik a könyv, hogy „Erre rábasztam”?  Mikor az első sortól kezdve széles mosolyra húzódik a szám és kitart egészen Mark Watney utolsó naplóba jegyzett gondolatáig, miszerint: "Olyan büdös vagyok, mint egy pár izzadt zokni, amit leszart egy görény." Az egész könyv hemzseg a hasonló stílusú – megjegyzem, teljesen hiteles és életszerű – kiszólásoktól, a botanikus űrhajótörött sokszor önmagát, a NASA-t és szerencsétlen helyzetét illusztráló cinikus megjegyzésektől. Én kegyetlenül élveztem azt a pár napot, míg szűkös időmben ledaráltam a könyvet, utoljára a Rejtő-könyvek nyújtottak hasonló szórakoztatást… amikor hangosan felröhögsz valamin, a környezeted meg meglehetősen furán néz rád.

A történetet a mozifilmből ismerheti mindenki: ha van még olyan balga lélek, aki nem látta, annak annyi az info, hogy egy marsi expedícióban egy űrhajóst elsodor egy homokvihar, társai pedig – abban a biztos tudatban, hogy a faszi meghalt – a saját életüket mentve otthagyják a bolygón. Mark azonban nagy szerencséjére (?) túléli a balesetet és több mint egy évet tölt a bolygón, míg sikerül megmenteni. Botanikus végzettsége, fizikai ismeretanyaga és leleményessége segíti az életben maradást, pedig aztán nem kevés váratlan esemény nehezíti a dolgát. A közel 500 sol, amit a Marson tölt, egy élvezetes olvasmány, amiben az űrhajós gyakorlatilag szarból várat építve biztosítja azt, hogy mire elmennek érte, a megbeszélt időben a megbeszélt helyen lehessen.

Természetesen a Mentőexpedícó ismeretében az olvasó arra fókuszál, mennyiben másabb a könyv, mint a film, pontosabban mit változtattak meg a vászonra kerülés érdekében. Nos, rengeteg mindent, de alapjaiban mégis semmit. A legfontosabb: minden olyan dolog, ami a filmben hülyeségnek tűnt, esetleg hatásvadásznak, az itt mind rettentő jól meg van magyarázva. A marsi földben nem terem a krumpli, de a küldetéssel volt náluk földi föld. Külön kitérnek a termelhetőségre, a baktériumok fontosságára. Itt nincs Vasember figura (csak ötlet szinten), s itt az út is sokkal jobb az Ares 4 felszálló egységéig (porvihar, stb..). Az egész technikai manipuláció, amit Mark a környezetén végez, rohadt jól le van írva, minden kísérlete életszerű és szinte dedós szinte el van magyarázva. Már csak azért is, mert Mark folyamatosan beszél az olvasóhoz. A földi részek a NASA-val nem kevésbé jók, maximum fura, hogy a könyv szereplőit kicsit másképp képzeli az ember olvasás közben. S végül a Hermész: a legénység, a motivációik, az egymás közti kapcsolatuk is jobban ki van domborítva – nem hiába, így több idő jut ilyesmikre… a látványra meg ott a film.

Szóval… akinek tetszett a film, erősen ajánlott a könyv olvasása is. Érdemes!



.

Niwrok írta:

Fajirtás - Végjáték 3.


Mivel sok része nem tetszett a könyvnek, így nem is ez volt a célom, csak leírni, hogy az én szempontomból mire számíthat, aki a kezébe veszi.

Ha így teszel, lehet, hogy téged kevésbé fog zavarni, hogy Csing-csao oldalakon keresztül a deszkapadló faerezetének követésével vezekel és "imádkozik", hogy aztán a könyv közepétől hostess-szé degradálódjon, mert kiderül, a szerepe csak annyi volt, hogy a képbe hozzon egy másik, az igazán fontos szereplőt, Vang-mut. Lehet, hogy kevésbé fognak befolyásolni a vélt fontossági sorrendek, és jobban elfogadod azt, hogy Card az írás évei során ezeket hogyan váltogatta. Lehet, hogy téged jobban megfog a könyvbeli alternatív teremtésmítosz a filótákkal, és az, ahogy az űrutazás szinte már mesébe illő módját bemutatják, vagy éppen az, amilyen meglepetésekkel szolgál Card ennek kapcsán Enderre vonatkozóan.

Azzal is tisztában vagyok, hogy nehezebben tudok majd kedvet csinálni a Holtak szószólójához, ha egyszer a közvetlen folytatásáról ilyeneket írtam. Ez van, csak ezért nem fogok (el)hallgatni vagy kamuzni .
.

Csak jelzem, hogy a felénél tartok és eddig egész jól elvagyok vele. Kicsit néha nehéz, filozofikus, de sokkal rosszabbra számítottam. Csing-csaot az istenmániájával viszont rühellem. "Bolondokat a bolondokházába!"


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Fajirtás - Végjáték 3.

Mivel sok része nem tetszett a könyvnek, így nem is ez volt a célom, csak leírni, hogy az én szempontomból mire számíthat, aki a kezébe veszi.

Ha így teszel, lehet, hogy téged kevésbé fog zavarni, hogy Csing-csao oldalakon keresztül a deszkapadló faerezetének követésével vezekel és "imádkozik", hogy aztán a könyv közepétől hostess-szé degradálódjon, mert kiderül, a szerepe csak annyi volt, hogy a képbe hozzon egy másik, az igazán fontos szereplőt, Vang-mut. Lehet, hogy kevésbé fognak befolyásolni a vélt fontossági sorrendek, és jobban elfogadod azt, hogy Card az írás évei során ezeket hogyan váltogatta. Lehet, hogy téged jobban megfog a könyvbeli alternatív teremtésmítosz a filótákkal, és az, ahogy az űrutazás szinte már mesébe illő módját bemutatják, vagy éppen az, amilyen meglepetésekkel szolgál Card ennek kapcsán Enderre vonatkozóan.

Azzal is tisztában vagyok, hogy nehezebben tudok majd kedvet csinálni a Holtak szószólójához, ha egyszer a közvetlen folytatásáról ilyeneket írtam. Ez van, csak ezért nem fogok (el)hallgatni vagy kamuzni .

Csak jelzem, hogy a felénél tartok és eddig egész jól elvagyok vele. Kicsit néha nehéz, filozofikus, de sokkal rosszabbra számítottam. Csing-csaot az istenmániájával viszont rühellem. "Bolondokat a bolondokházába!"

Ez így is van, nálam is valahol itt kezdett csuklani Mrs. Card . De nem jelenti azt, hogy nálad is kell neki .

Az istenhit feloldása viszont éppen egy jobb része a regénynek, az szerintem tetszeni fog, és még a faerezetes dolgot is megbocsátod majd miatta .
.

Niwrok írta:

Fajirtás - Végjáték 3.

Az istenhit feloldása viszont éppen egy jobb része a regénynek, az szerintem tetszeni fog, és még a faerezetes dolgot is megbocsátod majd miatta   .

Mondtam én, hogy mind bolond, aki .... szóval nekem egyre jobban bejön a könyv. Pár nap és végzek vele.

Orson Scott Card: Fajirtás


A Végjáték könyveknek elég nagy hagyománya van itt a Filmfórumon (a SW mellett   ), a Fajirtásról legutóbb épp Niwrok írt egy nem igazán ajánlót. Magam részéről simán kihagytam volna, ha pár héttel később az Az elme gyermekeit nem dicsérte volna – így viszont, hogy ahhoz eljussak, át kellett vergődnöm a Fajirtáson is. Legalábbis azt gondoltam, vergődés lesz… azonban kellemes meglepetésre, összességében rettentően bejött a könyv. Minden nehézsége és filozofikus értelkezései ellenére a végére qrvára megtetszett, amit Card művelt a fénysebesség feletti utazás körül, annak következményeivel, no meg amilyen elmélkedéseket a szereplői szájába adott – nekem nagyon tetszett.

Gyakorlatilag ott folytatjuk, ahol abbahagytuk – aztán mégse. Egy Ösvény nevű bolygón járunk, egy kínai kolónián, ahol valami bődületes erejű vallási agymosást tár elénk Card: az amúgy is vallásos nép között vannak az ún. Megszólítottak, akikhez az Istenek szólnak, akik betegesen tisztátalannak érzik magukat, és ebből kifolyólag rendszeresen alávetik magukat öntisztító folyamatoknak.    Van, aki eközben ökölbe szorított kézzel köröz a levegőben, van, aki a fapadló erezetét követi – minden bolond más és mást csinál. Először rettentő fura volt ez az egész, kifejezetten idegesítő volt a kínai lány és cselédjének a szála – persze az író előbbre látott nálam és szép alaposan felépíti Vang-mu karakterét – sehogy sem tudtam beleilleszteni Ender történetébe, alig vártam már, mikor térünk vissza a Lusitaniára (vajon a hajónak mi köze volt a névadáshoz    ) a Riberia családhoz és a malackákhoz. Kezdeti idegenkedésem viszont először csak semlegességbe majd kifejezett érdeklődésbe fordult az Ösvény iránt: miután a vallásosságnak biológiai okai lesznek, majd ahogy a Csing Csiao körüli környezet kezd változni, kiegészülve Jane-nel, egyre jobban tetszett az Ösvény.

De a Fajirtás igazi lényege természetesen Lusitanián van. A bolygón, ahol három faj él együtt, megfejelve egy egyre inkább értelmesnek tűnő, halálos descolada vírussal – bármelyikük elpusztítása a többiek életben maradása miatt fajirtásnak fog minősülni – abból meg ugyebár Ender egyszer már csinált egy jó nagyot. Card zseniálisan öltözteti gondolatait, érveit és ellenérveit a különböző karakterek személyekbe, jókora felfordulást okozva a családon belül. A helyzetet bonyolítja, hogy Valentine is megérkezik, sőt, a könyv végén van egy olyan fordulat, amitől eldobtam az agyam: bármennyire is irracionális, ami Enderrel történik, az abból generált helyzet egyszerűen lenyűgöző. Nekem qrvára tetszett minden perc a bolygón, s megmondom őszintén, egyáltalán nem vártam, hogy a „tetves flotta”     odaérjen: annyira magával ragadtak Card elmélkedései, hogy sokszor el is felejtettem a veszélyt, ami a bolygóra leselkedik. Sőt, a finálé tükrében fura mód szurkolni fogok annak az embernek, akinek az égvilágon semmi keresnivalója nincs e korban…

S ha már elmélkedések. Card elképesztő széles spektrumban vesz fel gondolatokat, ütközet véleményeket. Nekem nagyon bejöttek a több oldalon át tartó párbeszédek mindenféle témákról – még az olyanokról is, mint a nemi szerepek a különböző fajok esetében. Külön jó volt a malackák (Ember??) és a Boly Királynőjének fejezetek előtti párbeszéde, kicsit tényleg olyan volt, ahogy egy idegen civilizáció láthat minket. Az mondjuk tény, hogy Card roppant filozofikus – és nehéz – témákat is felvet, megmondom őszintén, volt, amibe bele is gabalyodtam, de mégis, minden egyes diskurzus kifejezetten tetszett. Talán az ansible-ben és a filótákban lehet legjobban elveszni, azt a legnehezebb elképzelni, de a többi mind-mind érdekes, érthető társadalompolitikai vagy tudományos fejtegetés. No meg elmélkedés a múlton, a személyek (különösen Ender és Valentine) jobb bemutatása – egy ideig ez is fura lehet, a túl sok múltba révedés – de aztán TERMÉSZETESEN ennek is meglesz az értelme és jelentősége. Ráadásul nekem nagyon bejött a sok-sok hivatkozás a Végjátékra: minden egyes ilyen utazáskor láttam magam előtt a filmet.

A Fajirtás a végére kifejezetten jó könyv lett, rengeteg nagyszerű gondolattal, érzelmi csúcsponttal… amiben ezúttal engem nem zavart, hogy a problémák milyen gyorsan és mi által oldódnak meg, mert a megoldások érzelmi hatása elsöprő volt. Ja, és még valami: végig, de végig azt kívántam, Miroval történjen már valami, mert nem érdemli meg azt, amit kapott a sorstól…


.

R2-D2 írta:

Orson Scott Card: Fajirtás

A Végjáték könyveknek elég nagy hagyománya van itt a Filmfórumon (a SW mellett   ), a Fajirtásról legutóbb épp Niwrok írt egy nem igazán ajánlót. Magam részéről simán kihagytam volna, ha pár héttel később az Az elme gyermekeit nem dicsérte volna – így viszont, hogy ahhoz eljussak, át kellett vergődnöm a Fajirtáson is. Legalábbis azt gondoltam, vergődés lesz… azonban kellemes meglepetésre, összességében rettentően bejött a könyv. Minden nehézsége és filozofikus értelkezései ellenére a végére qrvára megtetszett, amit Card művelt a fénysebesség feletti utazás körül, annak következményeivel, no meg amilyen elmélkedéseket a szereplői szájába adott – nekem nagyon tetszett.

...alig vártam már, mikor térünk vissza a Lusitaniára (vajon a hajónak mi köze volt a névadáshoz    )

Nekem qrvára tetszett minden perc a bolygón, s megmondom őszintén, egyáltalán nem vártam, hogy a „tetves flotta”     odaérjen: annyira magával ragadtak Card elmélkedései, hogy sokszor el is felejtettem a veszélyt, ami a bolygóra leselkedik. Sőt, a finálé tükrében fura mód szurkolni fogok annak az embernek, akinek az égvilágon semmi keresnivalója nincs e korban…

Az mondjuk tény, hogy Card roppant filozofikus – és nehéz – témákat is felvet, megmondom őszintén, volt, amibe bele is gabalyodtam, de mégis, minden egyes diskurzus kifejezetten tetszett. Talán az ansible-ben és a filótákban lehet legjobban elveszni, azt a legnehezebb elképzelni, de a többi mind-mind érdekes, érthető társadalompolitikai vagy tudományos fejtegetés.

A Fajirtás a végére kifejezetten jó könyv lett, rengeteg nagyszerű gondolattal, érzelmi csúcsponttal… amiben ezúttal engem nem zavart, hogy a problémák milyen gyorsan és mi által oldódnak meg, mert a megoldások érzelmi hatása elsöprő volt. Ja, és még valami: végig, de végig azt kívántam, Miroval történjen már valami, mert nem érdemli meg azt, amit kapott a sorstól…

A Lusitanianak szerintem semmi köze a hajóhoz, ellenben ahogy néztem, ez volt a portugál vidékek neve római provinciaként.

Múltkor már visszaszívtam a sav egy részét, amit a Fajirtásra fröcsköltem, de azt tartom, hogy akkor így hatott rám a könyv, és biztosan nem ok nélkül. Csing-Csao hisztijétől, Quim "háttérben zajó" halálától, meg a "holság"-"ezség"-től továbbra is borsódzik a hátam. Elsőre is azt írtam, hogy érdekes a könyv, el lehet veszni a filozofálásában, de nekem az események alakítása túl erőszakos volt Card részéről. A filótákat meg annyira nem nehéz elképzelni, hiszen "csak" annyi, hogy vannak valamik valahol, ami önmagában nem létezik sehol, és ezek adják mindennek az életet; az utazás is annyi, hogy Jane kiképzeli a dolgokat a mi világunkból, bele ebbe a sehol sem létezőbe, majd onnan visszaképzeli őket... Nem elképzelni nehéz, hanem nem az írói önkény eszközének tekinteni, egy instant teleportálásnak.

A Miroval kapcsolatos kívánságod teljesült, aztán majd meglátjuk, hogy a többi is teljesül-e   .

U.i.: Remélem, a "bazzeg" csak annak szól, hogy már megfeledkeztél róla, hogy már láttad, és nem annak, hogy a linkjeim tényleg csak "karácsonyi izzósornak" jók   . Ugyanis már linkeltem, még a Holtak Szószólójánál   .
.

Niwrok írta:

Orson Scott Card: Fajirtás

U.i.: Remélem, a "bazzeg" csak annak szól, hogy már megfeledkeztél róla, hogy már láttad, és nem annak, hogy a linkjeim tényleg csak "karácsonyi izzósornak" jók   . Ugyanis már linkeltem, még a Holtak Szószólójánál   .
.

Mea Culpa, tényleg linkelted. Láttam is, de simán elfelejtettem, pontosabban akkor talán nem is tűnt föl, mit olvasok ... most meg, mikor visszanéztem az írásokat, a Holtak Szószólójáig már nem mentem vissza. Csupán az EP 4 linkjére néztem rá, a sok könyvre...

Niwrok írta:

... vannak valamik valahol, ami önmagában nem létezik sehol, és ezek adják mindennek az életet;

 Mint a midichloriánok... vagy mint az Erő...


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

... vannak valamik valahol, ami önmagában nem létezik sehol, és ezek adják mindennek az életet;

 Mint a midichloriánok... vagy mint az Erő...

Pontosan . Mondjuk ott azért nagyobb alibi, mint itt, hiszen Card legalább elfilózik azon, hogy "mik" is "ezek", de a filóták használata így is csak azt jelenti nekem, "ez az a valami, ami mindazt lehetővé teszi, amit Card kitalált".
.

Niwrok írta:

Pontosan   . Mondjuk ott azért nagyobb alibi, mint itt, hiszen Card legalább elfilózik azon, hogy "mik" is "ezek", de a filóták használata így is csak azt jelenti nekem, "ez az a valami, ami mindazt lehetővé teszi, amit Card kitalált".
.

Mindegy, ezért (is) szeressük a sci-fit. Minden hülyeséget ki lehet találni, mert csak scifi...


Most viszont alig várom, hogy olvassam az Az elme gyermekeit... kíváncsi vagyok a Kongeresszus megfúrására. Jó lesz az, érzem.


.

R2-D2 írta:

Most viszont alig várom, hogy olvassam az Az elme gyermekeit... kíváncsi vagyok a Kongresszus megfúrására. Jó lesz az, érzem.

Szerintem az, de azért nagy politikai thrillerre ne számíts .

Már csak azért sem, mert...

Spoiler:

.

Tim Lebbon: Távoli csillagok



Még soha nem jártunk ennyire mélyen a Galaxis múltjában… még sosem olvastunk arról, kik is a Jedik és honnan jöttek…és még van régebben is, hisz ebben a könyvben is hivatkoznak egy régi gree technológiára… király!

Nos, Tim Lebbon műve kb. 27000 évvel játszódik a yavini csata előtt, s mint ilyen, gyakorlatilag semmiféle szabályok, semmiféle SW dogmák nem vonatkoznak rá: úgy mutathatja be a világát, ahogy akarja. Az író pedig maximálisan ki is használja ezt, rendesen kibővíti az univerzumot – de mindezt úgy sikerül megtennie, hogy az embernek például nem kell a haját tépnie a zombik fülén kiburjánzó, és azokat így elpusztító növény létén. Viszont ha valaki meredten ragaszkodik a hagyományos trilógia világához, a triumvirátus történeteihez, annak e könyv minden lapja kínszenvedés és/vagy szentségtörés lesz, de én, aki mindig is jobban bírtam a korai történeteket, szinte lubickoltam benne. Annyi, de annyi jó újdonság és ötlet volt benne, annyi remek karakter és helyszín, hogy számomra az olvasás minden perce élmény volt.

Maga a Thyton bolygó nem akkora újdonság, hisz hajdanán (később) Jedi templom is állt itt, azonban most a Jedik hajnalára megyünk vissza: az eredeti angol könyvben ugyan még Je’daii-ként szereplő két fiatal történeték követjük végig. A bolygólakók szinte kivétel nélkül Erő-érzékenyek, és a bennük élő Erő felfedezésére, megismerésére és használatának megtanulására ún. „Nagy Utazáson” vesznek részt: a bolygó különböző pontjain lévő templomokban, a különböző mesterektől különböző dolgokat tanulva válnak igazi Jedivé, ráadásul tudás-specifikus Jedivé. Nekem egyébként ez a módszer, ez az utazásos jobban tetszett, mint az eddig ismert padawanos, egy templomos dolog – ráadásul, ebben a világban a Jedik egész életükben egyensúlyoznak a Sötét és a Világos oldal között, egész életük az Egyensúly megtalálásáról szól. Tök jó volt olvasni ezeket a sorokat, tekintve, hogy Anakin bukásában mekkora szerepe is volt a későbbi Jedi rend dogmatikus nézőpontjának. Ráadásul, a Thyton valami különleges helyet foglal el az Erő áramában, két holdja, az Ashla és a Bogan pedig az Erő Világos és Sötét Oldalának megtestesítői.

A könyv két idősíkon játszódik, az egyikben a fiatal Lanoree és testvére Dalien járja végig a Nagy Utazást, ami azonban tragédiával végződik: Dal ugyanis azon kivételesek egyike, aki nem Erő-érzékeny a bolygón, így szükségszerű a bukása, s mindaz, ami abból következik. Ez a múlt, a „jelenben” Lanoree már kész Jedi, aki a mestereitől azt a feladatot kapja, hogy keresse meg halottnak hitt öccsét és akadályozza meg őt egy hiperkapu kinyitásában, ami hiperkapu talán az egész rendszer pusztulását okozhatja. Nos, a Távoli csillagok így egy hajsza Dal után, Lanoree mindig egy hajszállal marad csak le, amikor azonban találkoznak, korántsem biztos, hogy a lány képes megállítani szeretett öccsét. Nekem nagyon tetszett Lanoree figurája, az alkímiát használó Jedi lány (ilyet eddig csak Sithek csináltak), aki saját magával, a benne viaskodó Sötét és Világos Oldallal. Érdekes belegondolni, hogy az én értelmezésemben tulajdonképp a Jedi és a Sith Rend is közös tőről, innen eredhet… Jók és érdekesek voltak az új bolygók, ahova eljutott Dal nyomában, meg jó volt a kényszerűségből felvett bűnöző twi’lek szerepe és változása is. Ráadásul a számomra eddig ismeretlen Tim Lebbon jól és érthetően ír, remekül ötvözte a helyezte el a forradalmi újításokat kalandregényben (még fénykard sincs).  




.

Orson Scott Card: Az elme gyermekei



Nem tudok mást mondani rá: zseniális. Teljesen méltó lezárása Ender 3000 éves történetének, tökéletes befejezése egy négyrészes regényfolyamnak, amiben a nagyon komoly filozofikus elmélkedések mellett Card tulajdonképp az öröklét problémájára is megoldást talált – a maga módján, a maga világában. És igen, első olvasatra az Elme Gyermekeiről nekem sem a két új „teremtmény” ugrott be, viszont így, a könyv után viszont tök logikus, hogy ezt a címet kapta…

No, ugyebár a múltkor a bolond (vallásos) Csing-csao szépen elintézte, hogy a világ legnagyobb elméje, a számítógépek milliárdjaiban lakozó Jane-t hamarosan megölik: a Kongresszus lekapcsolja azt a hálózatot, amit a lény használ. Még normális, földi körülmények között sem lenne egyszerű leállítani ezt a folyamatot, meg visszahívni azt a „tetves flottát”, hisz csak el kéne jutni a megfelelő helyekre, a megfelelő emberekhez – de ugyebár Card világában bolygóméretű országok vannak, óriási, évtizednyi távolságokkal. Így meglehetősen nehéz dolga van Vang Maunak és X-nek (úgy döntöttem, én sem nevezem nevén őt, hátha valaha valaki rajtunk kívül is belevág a könyvfolyamba), hogy megállítsák Lusitania és Jane pusztulását. Egyébként milyen nonszensz, hogy a civilizáció (Kongresszus) egy olyan technológiától akar megszabadulni, ami gyakorlatilag képes fénysebességnél gyorsabb utazásra, és a teleportációra – de erről meggyőzni őket lehetetlen…ez lesz az Elme Gyermekeinek egyik fő szála, Vang Mau és X több helyszínen, több bolygón keresztül próbál közelebb kerülni azokhoz az emberekhez, akik képesek hatással lenni a döntéshozókra a Kongresszusban. Eközben a korábbi kínai, portugál világ mellett – hála Jane utazási technológiájának – most eljutunk egy japán és egy szamoai bolygóra is. S ha már ott vagyunk, Card veszi a fáradtságot és szépen kivetíti az emberiség történetét a bolygóra, pontosabban annak a népnek a történelmét leképezi a világukra – mától 3000 évvel későbbre. Tudom, hogy Niwrok kollégának pont ezzel volt kicsit gondja, de nekem nagyon tetszettek a párhuzamok, nagyon tetszett önmagában az, hogy Card a saját korának világképét univerzum nagyságúra bővíti… és igen, még ha nem is volt részéréről kellően átgondolt és szándékos, nekem tök bejött az, hogy gyakorlatilag semmi nem változik, amíg ember az ember.

A történt másik szála szokás szerint a Lusitanián, illetve most már tágabb értelemben a descolada vírus eredete körül forog. Miro és a másik jövevény, Y a lakható bolygók után kutat, de Y (és X) sorsa is erősen összefügg ugyebár Enderével – aki meg ugyebár Novinha után ment a kolostorba, megszakítva minden kapcsolatát a külvilággal. Enderre ebben a történetben rettentő kevés figyelem jut, ha magának a könyvciklusnak a létét és lényegét nézzük, mindenképp – ugyanakkor az sem elvitatható, hogy X és Y valamilyen szinten Ender örököse, bennük él tovább a nagy ember műve. Amikor pedig Ender fizikailag is kezd leépülni, sokszorosára emelkedik X és Y szerepe, akik kvázi gazdatestként kellenének, a haldokló és a halálraítélt korábbi lénynek. Az Elme gyermekei tulajdonképp egy túlélőkönyv is, Card új, központi gondolata pedig immár a testcsere és ezáltal a halhatatlanság körül forog. Az aiuja (lélek??) hogy költözhet be egy másik testbe, a test sejtjei tanúsítanak-e ellenállást, van-e az egésznek bármi erkölcsi aggálya? Konkrétan: sikerül-e Jane-t a lekapcsolás után valahova kimenteni?? Tulajdonképp számomra ez volt a Végjáték4… ami immár Jane története.

Persze, itt van még a Ribeira család, de ezúttal engem nem érdekeltek annyira… annyira se, hogy akár Quarra fel tudjon húzni. A könyv legemlékezetesebb, legérzelmesebb eseményei Jane-hoz kötődnek: „halála”, majd útkeresése roppant megindító volt, a könnyeim kis kicsordultak. A másik hasonló esemény, mikor megoldást talál a Kis Doktorra, ahogy azt, amilyen körülmények között és ahogy lerendezi, az az egyik legjobb könyves jeleneteim közé került. Érzelmes, vicces, tanulságos – ez qrva jól mutatnak egyébként filmen. De a többi nem: már a Végjátékot is ki kellett herélni rendesen, folytatásai viszont annyi és annyira mély filozófiával rendelkeznek, hogy szerintem jobb, ha nem akarják vászonra vinni.

Végszó: köszi Niwrok, hogy belehúztál ebbe a világba, nekem óriási élmény volt!!!




.

R2-D2 írta:

Orson Scott Card: Az elme gyermekei

Nem tudok mást mondani rá: zseniális. Teljesen méltó lezárása Ender 3000 éves történetének, tökéletes befejezése egy négyrészes regényfolyamnak, amiben a nagyon komoly filozofikus elmélkedések mellett Card tulajdonképp az öröklét problémájára is megoldást talált – a maga módján, a maga világában. És igen, első olvasatra az Elme Gyermekeiről nekem sem a két új „teremtmény” ugrott be, viszont így, a könyv után viszont tök logikus, hogy ezt a címet kapta…

Az Elme gyermekei tulajdonképp egy túlélőkönyv is, Card új, központi gondolata pedig immár a testcsere és ezáltal a halhatatlanság körül forog. Az aiuja (lélek??) hogy költözhet be egy másik testbe, a test sejtjei tanúsítanak-e ellenállást, van-e az egésznek bármi erkölcsi aggálya? Konkrétan: sikerül-e Jane-t a lekapcsolás után valahova kimenteni?? Tulajdonképp számomra ez volt a Végjáték4… ami immár Jane története.

Végszó: köszi Niwrok, hogy belehúztál ebbe a világba, nekem óriási élmény volt!!!

Nincs mit .

Annyi jött le nekem a párhuzamos ajánlókból, hogy te jobban otthon érezted magad a filozofálásokban, amiket én néha már öncélúnak találtam, és ezzel együtt nekem jobban hiányzott az a fajta kőkemény ok-okozati összefüggés és pszichológia, amit a Holtak Szószólójában megkaptam.

Viszont ha az utolsó két kötetet tényleg Jane történeteként nézem, akkor .
.

Chuck Wendig: Adósság



Pár hónappal korábban egy Nora Wexley nevű Lázadó (bocsánat, Köztársasági) pilóta vezetésével az Akiva bolygón történtek egyenes következményeként megalakult egy fura szabadcsapat, ami némileg tágan értelmezve a törvényt és az erkölcsöt, az endori vereség után atomjaira hulló Birodalom volt vezetőire vadászik. A csapatban mindenki ott van, akiket az előző könyv végén ott hagytunk, az új történet is épp egy meglehetősen kockázatos elfogással kezdődik. Jó kis pörgős felütés, icipicit kapkodónak éreztem ugyan az események kezelését, de ekkor még nem fogtam különösebben gyanút.

Az csak később jött, mikor is az író kitágította a könyv világát. A nagy trió közül Han és Leia is belép a sztoriba, sőt az egész Köztársasági vezetés is itt van, a másik oldalon meg a korábban elmenekült Sloane admirális mellett egy új főszereplő, bizonyos Gaius Rex jön még a képbe – viszont itt, azt hiszem, kicsit besokallt az író. Túl sok szál, túl sok karakter, az egyes események, motivációk meglehetősen ad-hoc jellegűek… mert minden alá van rendelve annak a központi gondolatnak, amiben Han Solo eltűnik. Leia pedig a Köztársaság bürokráciáját megkerülve megkéri Noráékat, keressék meg a férjét… a baj az, hogy ez annyira elcsépelt és unalmas dolog, hogy nem volt jó olvasni. A Disney eltörölte a régi EU-t, az ember joggal várhatná el, hogy akkor az új majd jobb és színvonalasabb lesz… hát, lófaszt. Ez a könyv, ezzel a történettel nem lett az, pont ilyenekkel volt tele a régi EU is. Az író nem tud mit kezdeni a Solo-féle feladattal (mondjuk oké, a karakterét jól megfogta), miközben egy bolygó felszabadítását, egy birodalmi hatalmi harcot, a kis csapat összetartozását – no meg az EP VII-VIII-hoz szóló kötelező kapcsokat is próbálja beleszőni a történetbe. Sőt..

Még soha nem volt szexjelenet SW könyvben (oké, itt is csak zárt ajtók mögött), szerintem nem való bele – de rendben, legyen. Viszont az, hogy Sinjir, a volt birodalmi vallatótiszt ebben a könyvben hirtelen buzi lett, az már sok(k) volt. Az a fene nagy elfogadás meg Conchita-effektus begyűrűzött a SW EU-ba is és ez nekem rohadtul nem tetszett. Az amúgy sem túlságosan összeszedett könyv értékéből az ilyen szarok nekem elég sokat el tudnak venni – mert amúgy is húztam volna a számat azon, ahogy Solo előkerül (s ha már ő, kissé fura volt a Falcon „szabad hajtása”), a könyv végi Kashyyyk melletti ütközet nem több egy vágóképnél, no meg egy csillagrombolót sem gondoltam, hogy ilyen egyszerű ellopni… de ez még belefért volna. Önmagában igen – de buzi SW karakterrel nem.

Egyébként nem lenne rossz, csak maradni kellett volna a Halo legénységénél, a kis csapat még mindig szimpatikus. Jók voltak (a kevesebb számú) közjátékok, különösen az utolsó, Jakkus: roppant kíváncsi vagyok, mi az, amit Palpatine 30 évvel ezelőtt építtetett a bolygón. Néhány ötlet, esemény kifejezetten bejött, a flotta feltűnése még pici lelkemet is megérintette – viszont nem tudom feledni mr. Wendig sok felesleges és erőltetett próbálkozását a nagy egészhez, a nagy SW Univerzumhoz történő csatlakozására. Na, majd a trilógia záró epizódja tán jobb lesz...  



.