Könyvajánló topik

.
Timothy Zahn: A Thrawn-trilógia


Erről a három könyvről talán még az is hallott, aki nem igazán SW fan. Ez volt az a három könyv, ami  Jedi visszatér után nem sokkal látott napvilágot és folytatta a SW történetét, sőt, a ami napig a legszélesebb körben elfogadott és elismert folytatás. Nem véletlenül szerepel rajtuk az EP VII-VIII-IX felirat. Ez a három könyv annyira alap a SW Univerzumban, hogy innen származik Coruscant . Timothy Zahn volt az az író, aki kitalálta a városbolygót, s Lucas innen építette bele a többi részbe. Véleményem szerint innen származik a fénykard erővillám-felfogó képessége is, ami szintén szerepel majd a prequelben. Ugyanakkor a Sitheket még Zahn sem ismeri, egyelőre a sötét oldal szolgáit simán Sötét Jedinek nevezi…

A trilógiát nem először olvasom (még szép), viszont az is igaz, hogy utoljára volt már tizenöt éve, hogy kezembe vettem. Most a Nagy SW Olvasás kronológiai sorrendjében értem ide – és megdöbbenve tapasztaltam, mennyi mindent elfelejtettem. Így viszont szinte újszerű élmény volt olvasni…

A történet nagyjából arról szól, hogy a Birodalom összeomlása után a kék bőrű, vörös szemű, humanoid lény, Thrawn főadmirális veszi kezébe a megmaradt flottát. Ő az, aki Zahn  későbben írt, de korábban játszódó regényében,  Kirajzásban már feltűnt, egy zseniális stratéga, aki a különféle népek kultúráiból taktikai előnyt kovácsol magának, s komoly pozíciót épít a Galaxisban. Az Új Köztársaság folymatosan teret veszít, kezdetleges belső csatározások gyengítik, s bizony a Luke-Leia-Solo-Lando-Csubi csapat nélkül akár el is bukhatna. Itt van tehát mindenki, aki számít, előkerül az X-szárnyúak sorozatból Talon Karrde, kiegészülünk a titokzatos Erő-használó Mara Jade-del, s idővel megszületnek Han és Leia ikrei: Jacen és Jaina. Luke egy rejtélyes Jedi-mester, C’Baoth nyomába ered, amire majdnem ráfarag, megismerjük a noghrik bolygólyát, a Honoghrot, az Erő-taszító ysalamiriket,  és megtudjuk, miért is akarja Mara megölni Luke-ot. Izgalmas, fordulatos, remek regény mindhárom, jól és könnyen érthetően megírva. Jogos a kultsátusza a SW Univerzumban, s bár sokáig beszéltek róla, a megfilmesítése sajnos elmaradt. Pedig jó lett volna. Akkor.

Ma már kicsit minden más. Közel 100 hazai kiadású SW könyv mellett a Thrawn-trilógia csak egy átlagosan jó a sok közül. Az utóbbi időben nem is egy jobbat olvastam nála - a SWTOR regények mind jobbak. A trilógia zárása pl szerintem nem eléggé kidolgozott, abban a szituban, amiben Luke-ék ott voltak, valamint amiben az Új Köztársaság flottája volt – nos, abból eléggé összcsapott a megmenekülés. Egyedül Rukh szerepe tetszett, az zseniális húzás volt.

Mindezek ellenére teljesen jó és élvezhető mindegyik, méltó folytatása a klasszikus trilógiának. Ráadásul hosszú idő után most újból beszerehető mindhárom könyv – vegyétek és olvassátok!!!

téglagyári megálló írta:

Nekem is nagy kedvencem volt annak idején, bár a következő két Zahn-regény, A múlt kísértete és A jövő látomása még ezeknél is jobban lekötött. Főleg A jövő látomása, aminek a legkiteljesedettebb szakaszában 7-8 szálon fut a cselekmény. Még nyomdászként olvastam a gép mellett ülve, miközben a cimborám a saját masináján kívül az enyémet is felügyelte, szinte egész napokat olvastam így végig, annyira érdekfeszítő volt a regény.

Az még odébb van a kronológiában, de majd írok arról is...

Kevin J. Anderson: A Jedi-akadémia trilógia


Ha Star Wars, akkor trilógia… Kevin J. Anderson könyvei 1994-ben jelentek meg, nyílt és logikus folytatásai a Thrawn-trilógiának. A könyvek hatalmas rajongásról és tiszteletről tesznek tanúbizonyságot, elképesztő mennyiségű hivatkozás és kapcsolódási pont van nemcsak a klasszikus filmekhez, hanem a korábbi könyvekhez, sőt a The Dark Empire című képregényhez is. Könnyen olvasható, kalandos, ámde egyben picit gyerekes és gyermeteg művek, amik a SW feelinget ugyan maximálisan hozzák, de érezni rajtuk a kezdő író bizonytalanságát is.

Az alapötlet érdekes és jó: a Birodalom a Kessel bolygó melletti, fekete lyukakkal övezett csillagködben található titkos katonai bázisára bukkan menekülés közben Han Solo, s újdonsült barátja, Kyp Durron. Daala admirális, Tarkin kormányzó ex szeretője immár 10 éve őrzi a világtól elzárva a bázist anélkül, hogy a kint történtekről bármi tudomása lenne. Mikor értesül a Császár haláláról, négy csillagrombolóval indul bosszút állni az Új Köztársaságon…
Mindeközben Luke egy Jedi-Akadémia terveit szövögeti, amit a Yavin 4-en lévő templomban hozna létre (ott, ahol az Új remény végén a kitüntetésüket kapták Hannal), s Erő-érzékeny lények után kutat a galaxisban. A megfelelő számú tanítvány toborzása után elkezdi az oktatást a bolygón – azonban nem tudhatja, hogy egy ősi Sith mester, Exar Kun sötét szelleme megzavarja munkáját. Néhány tanítványt megkísért a Sötét Oldal, s Luke ereje is kevésnek tűnik megakadályozásukra.
Leia közben Jacennel és Jainával a Coruscanton próbál a politika útvesztőiben boldogulni (tiszta anyja…), harmadik gyermeke, a kis Anakin pedig átmenetileg, a világtól elrejtve titokban cseperedik. A szálak azonban a végére természetesen összegabalyodnak, a fináléban majdnem mindenki egy helyen van – SW-hoz méltóan. Mert előkerül egy Napzúzó nevű járgány, ami képes napokat felrobbantani, valamint a Halálcsillag félkész prototípusa is, amiket természetesen el kell pusztítani. Leiának közben még meg kell mentenie Anakint is, míg Luke tanítványainak időközben szembe kell szállnia Exar Kunnal is… A végére azonban SW-hoz szokott módon minden jóra fordul, hőseink ismét győzedelmeskednek.

A trilógia története, felépítése, szálainak mozgatása kifejezetten jó. Exar Kun, Kyp Durron, Daala személyében ikonikus alakokat adott a SW EU-nak. Szórakoztató olvasmány mindhárom kötet, nem is túl hosszú, azonban engem baromira zavart a sok ismétlés: nem elég, hogy a filmek jeleneteit megidézi rendszeresen a szövegben, hanem még saját (illetve Zahn) korábbi könyvei jeleneteire is emlékeztet az író. Mintha egy amnéziásnak írna, aki egy nap után elfelejti, mit is olvasott. Sokszor kiestem a ritmusból emiatt, túl gyerekesnek találtam. A kaland ugyanakkor kiváló, érdemes elolvasni. Ráadásul most a Szukits jóvoltából újra kapható mindhárom kötet.


.

Barbara Hambly/Kevin J. Anderson: A Callista- trilógia



Nem szívesen mondok negatív véleményt bármilyen SW alkotásról, de itt sajnos közel kerülök ahhoz, hogy elveim sérüljenek. Ugyanis a nevezett könyvek véleményem szerint egyáltalán nem öregbítik az EU hírnevét: történetükben sem, de leginkább stílusukban nem.

Hivatalosan nem is létezik a fent nevezett trilógia cím, de mivel mindhárom könyv témája a hajdan volt Jedi-lány köré fonódik, aki mellesleg Luke szerelme is, így nemhivalatosan elfogadott az elnevezés. Érdekes az is, hogy két különböző író írta a három könyvet, a folytonosság azonban nagyjából tetten érthető. Mondjuk Kevin J. Anderson stílusából nem is lehet nem folytonosságot elvárni…

A történet dióhéjban annyi, hogy hajdani a jedik gyermekei után kutatva Luke csapdába esik egy 30 évig szunnyadó birodalmi bázison, a Palapatine szemén, míg Leia a Belsavis bolygón keveredik csapdába. Luke egy Jedi szellem, Callista segítségével kerül ki szorult helyzetéből, aki aztán egy másik padawan önfeláldozása révén materializálódik. Luke pedig beleszeret – azonban a fizikai lét ára Callista számára az Erő-érzékenység elvesztése. Brrr…. Ez már sok kicsit. A második kötetben Castilla Luke segítségével próbálja újra megtalálni az Erőt, míg az Új Köztársaság egy újabb tikos szuperfegyverrel kénytelen szembenézni – amit ezúttal a huttok építenek. A két korábbi hadvezér, Daala és Palleon viszont egyesíti csapatait, hogy megtámadja a Yavin 4 –et, a Jedi-akadémiéát. No persze itt is happy end van. A harmadik kötetben Luke Castillát keresi egy furcsa bolygón, ahol az Erő használat iszonyatos vihart indukál, s ahova húgát is elrabolták. Feltűnik egy jedi Hutt is, no meg a végén a szokásos nagy  konfliktus és győzelem… Castilla pedig előkerül, de egyben búcsút is int Luke-nak.

Nem lehet minden tökéletes, nem is vágyom rá. Folymatában olvasva azonban zavaró, hogy minden könyvben feltűnik egy újabb birodalmi szuperfegyver, s Luke minden könyvben félholtan arat győzelmet. Szegény srác, amin keresztülmegy - talán soha, egyetlen Jedi nem szenvedett ennyit. De ezeken túltenném magam, ez az EU jellemzője, ha egy könyv izgalamas és jól meg van írva, ez nem érdekel.  Ezek a könyvek azonban sajnos nincsenek jól megírva. Az elsőben pl. olyannyira nincs kohézió a mondatok közt, hogy sokszor kétszer kellett olvasni szakaszokat, hogy egyszer megértsem, miről is volt szó. Aztán hogy ez az eredeti szöveg, a fordítás, vagy a tördelés hibája, nem tudom, de néha kínszenvedés volt olvasni. Nem jó a nyelvezete, fél-gondolatokkal, bonyolult környezeti leírásokkal operál. Kevin J. Anderson stílusa gyermeteg, néhány hajmeresztő eseménnyel és rengeteg ismétléssel - ami egyrészt önfényezésnek, másrészt seggnyalásnak tűnik. A harmadik könyvre aztán Barbara Hambly nagyjából megtanult írni. Még ugyan vannak nehezen követhető gondolatai, csapongó látomásai, még mindig túl sok és megjegyezhetetlen idegen lénnyel és elemmel operál – de összességében sokkal jobb lett a könyv, mint a Jedik gyermekei volt. Egész jól bánt a négy, párhuzamosan futó szállal, egész jól egyesítette a végére a szereplőket, s ő legalább nem hivatkozik korábbi eseményekre, elég azokra egy félmondat is. Még így sem egyszerű könyv, de néhány pontja kifejezetten izgalmas és jó lett. No meg némely vonatkozásában kimondottan újszerű, mondhatnám vakmerő…

Úgy gondolom, hogy aki nem akkora fanatikus, hogy mindent el akar olvasni (mint én), ezeket simán kihagyhatja. SW enciklopédia tekintetében viszont tartalmaz néhány érdekes és fontos karaktert, bolygót és fegyvert – most már legalább ezeket is tudom.



.

Drew Karpyshyn: Revan


Azt hiszem, mindent elárul a könyvről, hogy két nap alatt kiolvastam. Néhány éve különösen vonzódom a Régi Köztársaság időszakához, köszönhetően a játék három trailerének, úgyhogy hatalmas lelkesedéssel vetettem bele magam Revan történetébe. Előtte kicsit utánanéztem Darth Revannak, így egy jóval komplexebb sztorira számítottam, azonban ez csak gyakorlatilag egy történetszál Revan (Darth nélkül) kétségkívül változatos életéből…

Kb 300 évvel járunk a Sith Birodalom Korribian elleni támadása előtt. Nincs még Malgus, Satele, csupán a Császár van. Meg a sötétség vele… Revan, miután a Jedi Tanács kitörölte emlékezetét, baljóslatú álmai nyomába ered, végzetes veszélyt szimatolva az Ismeretlen Régiók felől.. A könyv ennek az útnak a története, ahogy Revan újra bejárja múltjának helyszíneit, egyre több mindenre emlékezve, átélve a sötét idők élményeit. Revan iszonyat jó karakter, e könyv alapján leginkább Qui-Gon-hoz tudom hasonlítani, a Jedi, akinek a Tanács korlátok közé szorítaná a gondolkodását. Erős, e könyvben tiszta szívű figura, akit borzalmasan zavar múltjának sötétsége – de aki tanult is abból. A nyom, amit egy volt mandalori társával követ vérbeli SW feeling, új bolygókkal, karakterekkel, jelképekkel (Mandalore Maszkja, Nathema)

A könyv másik, ugyanolyan fontos és érdekes szála a Dromund Kaason játszódik, ahol Scourge Nagyúr, egy tisztavérű sith próbál talpon maradni a Sötét Urak és Úrnők ármánykodásai közt. A harag, a gyűlölet erős, ámde korántsem legyőzhetetlen sith harcossá teszik, és sajnos bármennyire is furcsa, jó volt olvasni a mészárlásait, filmszerűen peregtek a képsorok a fejemben. A könyv végén pedig szövetsége a jedikkel már-már szerethető figurává is teszi – hogy aztán a Császár és  Sötét Oldal helyre tegyen mindent.

A Bane trilógia után Drew Karpyshyn egy újabb remekművet alkotott. Nagyszerű hangulatú, olvasmányos, izgalmas könyvet, ami nem zavar össze, viszonylag egyszerű nyelvezete van, de magában hordozza a SW FEELINGET. A SWTOR feelingjét, számomra a mű az Árulás szintjén van, a Végzetes Szövetségtől talán csak kevésbé összetett történetében marad el.

Imádtam!

Sean Stewart: Yoda - Sötét találkozó


Viszonylag kevés könyv van a  geonosisi csata és Anakin bukása közti időkről, ez a Yoda-könyv az egyik közülük. A már ismert események tükrében szerintem lényegesen nehezebb könyvet írni, hisz illeszkedni kell a mozifilmek és a TCW eseményeihez is – úgy, hogy közben egy új, még nem ismert, izgalmas és érdekes történetet meséljen el.

Nos, Sean Steartnak sikerült. Az alap sztori az lenne, hogy Yoda a béke reményében találkozik a peremvidéki Vjun bolygón Dokuu-val, a könyv tulajdonképp erről az útról szól. Yoda minden jóindulata mellett felkészült rá, hogy ez akár csapda is lehet – ezzel nem árulok el nagy titkot -, ami a finálé ismeretében megalapozott is volt. A könyv azonban mégsem csak Yodáról szólt, sőt elsősorban nem róla szólt. Szólt a Templomról, az ott folyó munkáról, szólt a Jedik különbözőségéről, szólt a Világos és a Sötét Oldal közti különbségéről, Assaj Ventress ténykedéséről, Dokuuról, de mindenekelőtt két ifjú padawanról: Scoutról és Whieról.

A történet tulajdonképp az ő szemszögükből követi az eseményeket. Scout, az Erő által épp hogy csak átjárt lány és Whie, a hatalmas Jedi-ígéret, valamint az ő mestereik kísérik Yodát, majd egy árulás folytán keverednek egy csapdába – ezáltal egy halálos csatába – egy űrállomáson, hogy aztán a végén egyedül nézzenek szembe Ventressel. Nagyon jól ábrázolt jellemek és csaták, nagyon jó a betekintés a padawanok gondolataiba a Jedi elkötelezettséggel kapcsolatban, életükbe a Templomban - a viadal külön élmény volt -, s persze nagyon jó a végén a Dokuu vs. Yoda összecsapás is. Mint ahogy a Köztársaság  legjobb Jedi párosának feltűnése is. A könyv stílusa, szóhasználata világos és érthető, jól van tagolva, könnyen olvasható, izgalmas történet.

Ráadásul nagyon jól megágyaz Dokuu kegyvesztésének Sidiousnál, valamint Ventress bukásának Dokuunál. Yoda továbbra is a legerősebb Jedi, akinek a legnagyobb gyengesége pont a többiek védelme. Már megint. Nagyon tetszett az egész könyv, egy valami azonban nem hagy nyugodni: Ki és mikor fog írni egy Yoda-trilógiát??? A kis mester nem sokkal a sithek „eltűnése” után, Darth Bane után született. Gyakorlatilag egy „sithmentes” világban élte le életét, igazi ellenfél nélkül. Szívesen olvasnék róla akár több könyvet is…


.

Csak a magam kedvéért, hogy minden egy helyen is meglegyen....


Michael Reaves & Steve Perry:Halálcsillag


Mielőtt belekezdtem, azon gondolkodtam, mi értelme is van könyvet írni egy gigantikus űrállomásról, aminek a sorsát minden SW rajongó, sőt talán minden filmrajongó ismeri. A SW Univerzum egyik ikonikus létesítményéről szóló könyv vajon mi újdonságot képes nyújtani, milyen történet lehet az, ami úgy is izgalmas, hogy tudjuk a történet végét…

Nos, kétségeim hamar eloszlottak. A Halálcsillag zseniális könyv lett, ahol a helyszín csupán másodlagos, csupán egy díszlet a karakterek számára. A könyv egy maroknyi szereplő életét követi végig, akik akarva-akaratlanul kerültek a Császár új játékszerére, az ő sorsukat, kapcsolataikat, érzéseiket kísérhetjük figyelemmel. Bemutatva azt, hogy nem mindenki volt eredendően gonosz még ezen az űrállomáson sem… Kétségkívül szerteágazóan és messziről indul a sztori, hogy aztán a végére minden összekapcsolódjon, mindenki szerephez jusson a nagy bumm idejére. Mindez kifejezetten izgalmasan, jó nyelvezettel, remek karakterábrázolással van megírva, a könyv vélhetően akkor is tök jó lenne, ha nem a Halálcsillagon játszódna…

De ott játszódik, és ez benn a legnagyszerűbb húzás. Az események kiválóan bele vannak illesztve a filmek történéseibe, úgyhogy minden - akár vaskalapos – SW fan elégedetten dőlhet hátra. Szó szerinti idézetek az EP IV-ből, nagyszerű kapcsolódási pontok a prequel trilógiához, mindez abból a nézőpontból, ahogy eddig soha nem láthattuk. Gondolatok, érzések az Alderaan felrobbantásakor, reakciók Soloék felszabadító akciójára, Darth Vader gondolatai Kenobi halálakor, s finom kis kiegészítések, ki, hogy segítette Luke-ékat a háttérben, titokban. Tökéletes.

S még valami: a Halálcsillag nem csak a filmeket fűzi egybe, egyfajta láthatatlan láncként, hanem Daala beemelésével nagyon szépen, ámde diszkréten az EU-t is beolvasztja. Számomra ez külön öröm volt, ettől lett a könyv kerek egész. A végén pedig gyerekes lelkesedéssel újra átéltem a Lázadók Szövetségének sikeres akcióját, egy másik nézőpontból, ugyanazzal az érzelmi töltettel. Ha nem lett volna tavaly az a néhány SWTOR regény, ez lehetne az év SW könyve.



.

téglagyári megálló írta:

Meg az enyémért!

Kéne egy frissíttett lista a SW-könyvekről, mert már nagyon nem vagyok képben.

Tessék:

téglagyári megálló írta:

Ez az összes? Nincs semmi több?

Nekem csak a Külső űr hiányzik.

Michael A. Stackpole: Én, a Jedi


Eléggé vegyes érzelmeim vannak a nem épp rövid (545 oldal) könyv elolvasása után. A végére, az utolsó fejezetekre megjött a kedvem, azokat nagy lendülettel és beleéléssel tudtam olvasni – addig viszont közel két hétbe telt, míg eljutottam. Nagyon lassú, unalmas részek váltakoznak a néha jól elhelyezett izgalmakkal, de a Jedi akadémiás részt totál feleslegesnek tartom… Ráadásul valahogy az első szám első személy nézőpontja sokáig nem nagyon jött be.

Ez a könyv olyan, mint egy nagy olvasztótégely, mint mondjuk filmben az EX2. Corran Horn – aki egyébként a Zsiványosztagos történetek kedvenc hőse számomra – karakterén keresztül gyakorlatilag az EU egy részét újra átélhetjük, a Kevin. J. Andersonos Jedi akadémia kötetek, az X-szárnyú kötetek eseményeit és történéseit ezúttal másik szemszögből látjuk. Horn, mint az Akadémia diákja, illetve Horn, mint a KorSec ügynöke: míg az utóbbi viszonylag új és érdekes, addig az előbbi totál felesleges és erőltetett. Egyszerűen a korábbi történetek megerőszakolásának éreztem Horn jelenlétét a Yavin4-en, s bár tudom, hogy pont ellenkező volt a szándék, mégis idegen volt az egész szitu. Ugyan végigvettünk mindent, ami ott történt, kibővítve a Horn vs. Exar Kun konfliktussal, mégis, mivel Anderson könyveiből teljesen hiányzott Halycon neve, egyszerűen nem tudtam összeilleszteni a kettőt. Mint mikor egy kabátra akarsz még egy kabátot húzni…

Aztán a könyv második fele már jó volt. Mikortól Mirax keresése önálló szálat kapott, az Invidioussal, a beépüléssel, Koréliával – onnantól lett igazán jó a könyv. Az író mindig jó volt az űrcsaták ábrázolásában, jól és érthetően ír - ez itt sincs másként -, a nyomozás és játék a Túlélők közt nagyon jó volt. A Halycon vérvonal képességei az energiaelnyeléssel Satele Shanra utalnak vissza - mikor is Revan fénykardját blokkolta -, ez nagyon tetszett, s végre Luke is igazán mesterhez méltón volt bemutatva. Kb. a könyv fele volt az, ami maradéktalanul bejött, a másik része viszont csak erőszakkal. De mivel előbbi volt utóbb, így összességében az emlék pozitív maradt.


.

Csak nehogy úgy tűnjön, itt csak R2 olvas

Napos oldal


Kicsit sajátos lesz ez az ajánló, mert nem tudok (de nem is igazán akarok) úgy csinálni, mintha a The Silver Lining Playbook c. könyvet önmagában olvastam volna, és nem a "belőle" készült film iránt érzett lelkesedésem és felháborodásom (igen, ez valahogy nálam megfér egymás mellett, nyilván más-más miatt:)) vitt volna rá arra, hogy Patrick és Tiffany történetét ne csak akként a jelentős részében ripacs közhely-limonádéként ismerjem meg, ahogy a vásznon nekem lepergett. Éreztem, hogy kettejük története nem / nem lehet pusztán egy "gagyisított inverz Terminátor" (fröccsöntött műanyag az élő szöveten...), és dühített, hogy a forgatókönyvíró a két órás játékidőt csak karakteridegen, felesleges, önellentmondásos "pótszerek" (pl.: kényszeres bukmékerkedés, karácsonyozás, súlytalanított táncikálás, stb.) segítségével tudta és akarta kitölteni, miközben a főszereplői kapcsolatának egyengetését elfelejti a film egy jelentős részére, hogy csak az utolsó öt percre hozza őket vissza. Annak is meglesz majd a kerete, hogy kifejezzem a David O. Russell iránti aktuális megvetésem és a mérhetetlen értetlenségem az Oscar-jelölése kapcsán (kiegészítve azzal, hogy Hollywood már igazán leszokhatna róla, hogy a filmeseket egyre gyakrabban nem azért a filmért jutalmazzák, amelyikért tényleg megérdemelnék, hanem annak a a filmjüknek az évében, amelyiknél még nincsenek előre leosztva a lapok, és középszerű filmekért osztanak vígasz-Oscarokat...). Na, de ennyit a filmről, a továbbiakban igyekszem arra szorítkozni, hogy legfeljebb tükörként használjam a filmmel párhuzamban.

De előtte, mert nem mindenki látta a filmet, pár mondatban azért összefoglalnám, miről is szól a könyv. A főhős a harmincnégy éves Patrick, akit az anyja a saját felelősségére -és Pat apjának tudta nélkül- hazavisz abból a "rehabilitációs központból", ahol az hosszú hónapokat töltött. Pat optimista gondolatokkal telve ér haza, arra téve fel az életét, hogy jobb emberré váljon, olvasottá, atlétikussá, kedvesebbé, figyelmesebbé, érdeklődőbbé, mert úgy érzi, minden ilyen, még a heti kötelező terápiák és a gyógyszerek ellenére is, egyre közelebb viszi a céljához: hogy visszaszerezze a feleségét, Nikkit. Azonban Pat és a család is nehezen birkózik meg az új helyzettel, hiszen sok minden történt azelőtt és azóta, hogy Pat a "rossz helyre" került, beszélni viszont a pszichológusán kívül nem nagyon tud erről senkivel; a testvérével alig tartják a kapcsolatot, az anyja folymatosan aggódik, hogy jó döntést hozott-e, az apját pedig alig érdekli valami az amerikai focin kívül. Ezért is fogadja olyan idegenkedve, mégis kiváncsisággal telve, amikor a baráti vacsora alkalmával megismert Tiffany egyre gyakrabban követi őt -legtöbbször egy szót sem szólva- a szokásos kocogásaira, mintha akarna tőle valamit... mint később kiderül, a "valami" az "finom" zsarolással rávenni Patet arra, hogy legyen a partnere egy táncversenyen.

Sok minden van, amiért a könyvbeli helyzetet és történetvonalat jobban megszerettem (mert rengeteg a változtatás, a fontosabbakat sorra is veszem), de egynél elég kiegyenlített a dolog, ez pedig Pat jellemrajza. A film egyik érdekes vonása volt, hogy Pat és Tiffany igazából ugyanazok az elvek, kiemelten a radikális őszinteség irányából kívántak kimenni a gödrükből, vagyis nem különösebben voltak tapintatosak senkivel semmiben, ami ugyan néha a Jerry Springer Showt (lánykori nevén: "Maunika Só") idézte, de illett egymáshoz a két személyiség. Ezt leszámítva viszont minden olyan bárgyúságról, ami miatt a hideg rázott a film közben, "természetesen" kiderült, hogy csak David O. Russell agyából pattant ki; semmi Chris Rock féle idétlenkedés, semmi versengés azon, hogy kit szedáltak le erősebb antidepresszánsokkal és nyugtatókkal, semmi világító rénszarvassal felhabosítani vágyott érzelgősség, és főleg semmi "kockára teszem a család vagyonát kétszer" meg youtube-szökevény, a főszereplők sorsa iránt szinte a teljes közönyig torzított táncolás.

David O. Russell... Hmmmmmmm... egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz... - - - - -

A könyv Pat E/1-ben írt naplója a "rossz helyről" távozása utáni eseményekről, a családjához való visszatalálásról, az önmaga számára kialakított céljairől és szabályairól, a fokozatosan javuló,kibővülő és átértékelt emberi kapcsolatairól. Mindez a filmétől jócskán eltérő stílusban, de ez igazából érthető is, Pat gondolatainak ugyanis filmen alacsony lett volna az élvezeti értéke. Amikor olvastam pár véleményt a könyvről, a negatívak szinte mind azt hozták fel, hogy feleslegesen önismétlő, pedig tulajdonképpen nem is lehetne más. Pat annyira fél a "rossz helytől" -a visszakerüléstől, és hogy esélye sem lesz újra találkozni Nikkivel, hogy megmutassa a fejlődését, hogy mennyire megváltozott,- hogy csak a napi rutin szigorú betartásával és önmagának a saját szabályaira való következetes emlékeztetésével véli azt elkerülhetőnek. Ugyanezek a tanult technikák jelennek meg rendszeresen akkor is, amikor Pat a számára kellemetlen események érzelmi hatásait igyekszik elterelni, a kialakuló dühkitöréseit csírájában elfojtani, és jókat mosolyogtam rajta, amikor Matthew Quick még ennek is komikus vonást tudott adni a táncra felkészülésről írt "montázsban". Hogy a forgatókönyvíró ebből honnan szopta a bipolaritást és az OCD-t, kevés ötletem van; talán szerinte mindenki, aki önmaga kitartó jobbításával meg(/vissza) kíván hódítani egy nőt, az kényszerbeteg... Nincs viszont radikális őszinteség, ehhez a Pathez nem is illene, helyette van az "inkább legyek kedves, mint hogy az igazamért harcoljak" (a tőlem hirtelenjében kitellő fordítása a "practicing being kind rather than right" szabálynak).

Tiffany maradt az a hasonlóan szókimondó, kicsit akaratos, néha nehezen elviselhető, de nagyon szerethető nő, aki a filmben volt, így könnyen tudtam Jennifer Lawrence-t odaképzelni olvasás közben. Viszont sokkal kevesebb "szerep" jut neki, mert bár pontosan lehet tudni, hogy majdnem minden nap együtt futnak Pattel, de egy közös vacsorát és pár beszélgetést leszámítva csak akkor kerül előtérbe, amikor Patról, a családjáról és a barátairól már elég sok mindent megtudott az olvasó. A család is sokkal részletesebben van bemutatva, mint a filmben; ott például Pat testvére szinte csak egy meccsre járó fotó volt, az anyja egy aggodalmaskodó szakács, az apja meg egy betegesen babonás bukmékeriroda. A könyvben viszont részletesen kerül bemutatásra, ahogy Pat apja a sporton keresztül lépésenként nyit Pat felé, vagy ahogy Pat engedi egyre közelebb magához a testvérét, megértéssel fogadva még annak "titkát" és az ahhoz kapcsolódó másik rémisztő felismerést is.

Na és a tényleges tánc... Már eleve annak körülményeivel és apropójával (a rendezvény nevével) megvett a könyv kilóra, de... Olyan sem túl gyakran van, hogy egy könyv olvasása közben hangos (és pozitív) hangulatnyilvánításra ragadtatnám magam, de még mindig gyakrabban, mint hogy megkönnyeznék egy könyvet, olyan meg aztán végképp nem volt még, hogy annyira magukkal ragadjanak az események és a hangulat, hogy dudorászással és a saját fahangomon való énekelgetéssel teremtsek "zenei" aláfestést bármilyen könyvbeli eseményhez. Na, itt mindhárom megvolt:)...

Talán az egyetlen, amit a könyv rovására lehet hozni, hogy sok benne az amerikai focis élménybeszámoló, néha komplett fejezetek nem szólnak másról, mint a Philadelphia Eagles 2006-os idényének eredménystatisztikáiról és rajongótáboráról. Pedig szerintem ez elfogadható ár az Asian Invasionért, főleg, mert még ilyenkor is mindig van kapcsolat a szereplőkkel, hiszen vagy Pat kapcsolatát mutatják az apjával vagy a bátyjával, vagy éppen Pat gondolkodásmódját színesíti (pl.: Terrell Owens esete), vagy egyszerűen érzékelteti azt az összetartást, ami Patet fokozatosan épülve körbeveszi.

Röviden: Szerintem egy egyszerű nyelvezetében is kiválóan megírt könyv Pat vívódásairól és visszatalálásáról a "rossz hely"-en túli életéhez, aminek a film forgatókönyve a cipőfűzőjét sem kötheti meg, és ez még a film korlátozottabb drámai eszköztárával sem magyarázható. Remélem, hogy mielőbb lesz belőle magyar fordítás, sokan megveszik és elolvassák... csak mert... mert jó, mert szép, mert a mélyen eltemetett negatív érzelmek mellett is boldogság sugárzik belőle, és minden oldallal egyre több. "Felhők nélkül nincs ezüst szegély", mondja Pat, és mintha a filmről mondaná, amely csak sejtetni engedte, hogy a felhők mögött milyen ragyogó az ég:).

.

Niwrok írta:

Csak nehogy úgy tűnjön, itt csak R2 olvas

Király! Te egy ajánlóban viszont annyit írsz, mint én négyben...

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Csak nehogy úgy tűnjön, itt csak R2 olvas

Király! Te egy ajánlóban viszont annyit írsz, mint én négyben...

Akkor még mindig van pótolnivalóm .
.

Matthew Stover:Luke Skywalker és a Mindor árnyai



Valahogy ez maradt a végére a 2012-s hazai SW könyvek közül az olvasásban – és sajnos ez került a képzeletbeli listám végére is. A tavalyi hét könyv közül ez lett a leggyengébb – de még így is sokkal jobb, mint néhány korábban megjelent EU mű.

Egy picit kezdem érteni néhány SW rajongó fanyalgását az Endor utáni EU-tól. Minden koncepció nagyjából ugyanaz: a klasszik trilógia hősei egy váratlan fenyegetést észlelve hatalmas veszélybe kerülnek - rendszerint mindig Luke jár a legrosszabbul -, majd szinte csodával határos módon jön a megmenekülés. E sablontól ritkán térnek el, valamikor ez trilógiává is bővül, de a nagy triumvirátusról mindig szeretek olvasni, így keresztülverekedem magam az összes könyvön. A Mindoron ugyanakkor nem is kellett erőltetnem magam, a maga nemében egy szórakoztató, jól megírt kis szösszenet lett, ami helyenként még kimondottan tetszett is.

A legnagyobb bajom magával a Mindorral, annak lakóival, az egész élő kristályos kőzettel, az Olvasztókkal volt. Annyira SW idegen, annyira bonyolult, erőltetett, hiteltelen és hihetetlen, hogy néha úgy éreztem, egy szovjet sci-fit olvasok a nyolcvanas években. Szerencsére aztán jöttek a jól ismert karakterek, űrhajók, s helyrerázódott sokminden, de ők is csak javítani tudták az összhatást. Az író, Matthew Stover legnagyobb érdeme ugyanakkor az, hogy olyan szövegeket és gondolatokat adott a karakterek szájába, amik akár a klasszik trilógia filmváltozataiban is megállták volna a helyüket. Nagyon jól fogta meg a figurák lényegét, stílusát, Luke (és Nick) gondolatai az Erőről, saját tanításáról, Anakinről pedig kifejezetten csemegének tekinthetők. A legjobban pl. az tetszett, mikor Nick fejtegette a régi Jedik és Luke közti különbséget…

Ha egy icipicit összeszedettebb, közvetlenebb kaland lett volna, a Mindor egy kiváló könyv lehetett volna. Így sajna csak közepes, bármennyire is jól van írva. Sajna leginkább az Alkonybolygó és társai jutottak közben eszembe, az meg már régen rossz…


.

Sziasztok!

Körülbelül egy hete került hozzám az A Birodalom örökösei című könyv. Előtte sohasem olvastam SW regényt, leszámítva a klasszikus trilógiát.
Úgy gondoltam írok ebbe a fórumba, talán valamelyikőtök tud segíteni. Erre tessék, kinyitom ezt a topikot és a Thrawn-trilógia jön velem szemben.
Három napja kezdtem neki a könyvnek, még eléggé az elején tartok. Ha sikerül beszereznem a trilógia másik két kötetét, és végigolvasom őket, utána történetileg melyik könyvek következnek? Miket érdemes még elolvasni?

Emellett hozzájutottam a Jedi Növendék sorozat első kötetéhez. Olvasta e valaki azt a sorozatot? Érdemes e beszerezni a további nyolc részt?

:study: