Niwrok írásai 3.0

.
Post Mortem




A Nagy Háború poklát megjárt, a fronton csaknem odaveszett Tomás a hazatérése után vásári fényképészként keresi a kenyerét. Mivel sok család maradt csonkán a besorozott, hősi halált halt férfiak miatt, és az azt követő spanyolnátha is sok áldozatot követelt, ez sokszor azt jelenti, hogy a nemrég elhunytakat a rokonaik, szeretteik körében örökíti meg, pótolva azt az emléket, amit más helyzetben nem volt alkalom megcsinálni. Az egyik faluban járva egy kislány, Anna szólítja meg, aki szeretné, ha Tomás hozzájuk is elmenne, mert náluk is sok a halott, és a fagyott föld miatt nem is nagyon tudják eltemetni őket. Hiába azonban Anna és a falusi előljárók bizalma, a gyászoló, magányukba és félelmeikbe belemerevedett falusiak gyanakodva figyelik a férfit, ahogy a halottakat a fényképek kedvéért mindenféle merevítőkkel támasztja ki, hogy megteremtse az élő ember illúzióját. Már az első képeken látszik azonban, hogy itt valami más, mint eddig volt; mindegyik fotográfián ember formájú árnyak jelennek meg előhívás után, mintha a halottakhoz kötődnének... de ez csak a kezdet. Ahogy az ezen a világon ragadt, nem nyugvó lelkek egyre több és egyre erőszakosabb jelét adják jelenlétüknek, Tomás és Anna nyomozni kezd ennek hátteréről, okairól, és csak remélik, időben sikerül ezt megtenniük ahhoz, hogy megmenthessék a falut.

Részben talán elintézhetném a filmről alkotott véleményem annyival, hogy hogyan köszöntek vissza belőle olyan filmes élményeim, mint a Fekete ruhás nő (a lámpával bolyongással) vagy a The Fades sorozat (az egész "evilágon ragadt lélek"-koncepció talán ott lett legjobban kidolgozva), de azzal lekicsinyelném Bergendy Péter (Trezor, A vizsga) és a stábja munkáját. Mert a Post Mortemben nem az volt az igazán érdekes, hogy magyar horrorfilmként készült el, mert azt úgy is meg lehetett volna csinálni, hogy a kipróbált kliséket és zsánereket dolgozzák fel. Ez a film viszont úgy lett magyar horrorfilm, hogy a magyar hiedelemvilágban és történelemben gyökerezik, és nagyon jól működik benne ez a fényképészes koncepció, hiszen egy ilyen fotó elkészítése akkoriban különleges eseménynek számított, nem lőttek csak úgy az emberek magukról napi nyolcvan szelfit. Közel sem az a lényeg benne, hogy bikinis csajok szaladgáljanak sikítozva fel s alá a lépcsőn, vagy hogy mindenki kiugorjon a zoknijából ijedtében.

Sokkal inkább szól arról, hogy milyen lehetett egy ilyen kis zárt közösségben túlélni abban az időben, hogy milyen babonákon (korabeli FFP2-nek önmagukban is elég nyomasztóak voltak a fejekre húzott zsákok) keresztül vezetett az út ha nem is a feldolgozás, de legalább az elfogadás felé, amikor napok alatt vesztettek el sokan barátot, rokont. Bár nem szándékos, hiszen a forgatókönyv bőven korábban elkezdhetett alakulni (az első említés a Post Mortemről még valamikor 2016-ban történt), mint hogy a Covid-19 vírus része lett volna az életünknek, de kétségtelenül ad neki egy plusz réteget az, hogy közvetlen tapasztalatunk van egy járványhelyzetről, mint amilyen akkor volt a spanyolnátha, és az annak következtében elszenvedett veszteségekről. A fészerben lepedővel letakart halottakról nem nehéz asszociálni a kórházi folyosókon sorakozó hordágyakról, és hiába élünk most információs zajban az akkori elzártság és bizonytalanság helyett, a szülők számára egy gyermek halála, vagy egy beteljesületlen szerelem éppen akkora tragédia.

A sztorival, a kísértetek lassan épülő terrorjával, vagy akár Tomás és Anna nyomozásával így nem volt problémám, kifejezetten jó fordulatok, jelenetek is akadtak köztük (például a gramofonos)... de hogy mindezt látványban is mellé tudják tenni, ahhoz már komoly kompromisszumok kellettek a stáb, és nem mellesleg a néző részéről is. Egyszerűen egy magyar filmre nem lehet, és nem is feltétlenül érdemes a szűk piac miatt annyi pénzt költeni, mint amerikai társaikra, és az, hogy az egyébként toronymagas büdzsével rendelkező Kincsem 10 millió dollárja is esetleg egy kis költségvetésű hollywoodi dráma költségvetése, néhány esetben meg egy jobban fizetett sztár gázsijának negyede, az mindig is korlátot fog jelenteni, főleg, ha egy film tobzódni akar, cselekménye miatt tobzódnia kell a díszletekben és a trükkfelvételekben. Itt még a háború vagy a vásár képei hagyján, később pedig a belső terek egészen korhűre sikerültek, mert elég szűk teret jelentettek, de amikor Tomás megérkezett Annáék falujába, és mindegyik ház vakítóan fehér volt, mint a kerítés mellé lapátolt műhó, az elég feltűnő volt, hogy itt bizony egy skanzenben járunk (mellesleg a szentendreiben). Hasonlóan nehezen vette be bizonyos emberek gyomra (a nézőtér éretlenebb, felkészületlenebb része többet kacarászott a filmen, mint amennyire ijedezett), hogy a túlvilági lelkeket nem maszkmester és penge CGI fogja itt félelmetessé varázsolni (mondjuk szerintem Lacika elég durvára sikerült), hanem mindössze fekete köd fog gomolyogni emberi formában... pedig szerintem ezek éppen elég misztikusak voltak a sztorihoz mérve, és parásak, ahogy árnyéktól árnyékig osontak. Az éjszakába hatoló sikolyok, a becsapódó ajtók és az eldőlő létrák jól is működtek, a fészeres virrasztás nagyon jó volt, de ahogy a film egyre többször használta a szereplők dróton rángatását, és ahogy volt egy pár felesleges CGI (pl.: a kémény torzulása), úgy fáradt el kicsit a Post Mortem, a fináléban kifutva egy zavaros túlvilági bolyongásra. Nekem az volt a film egyetlen negatívuma.

A film mögé tett munkával Bergendy Péter és csapata el tudta érni, hogy ne csak azért legyen emlékezetes a Post Mortem, mert hogy egy magyar horrorfilm kuriózumnak számít. Azzal meg, hogy egy járvány utóéletéről szól, száz évet átölelve még aktuális is lett.


8/10
.

Niwrok írta:

.
Vihar előtt / Serenity

Akinek esetleg ismerős lehet innen a történet, hogy mintha már ezt olvasta volna tőlem, akkor az nem csak deja vu. Az sem véletlen, ha esetleg úgy emlékszik rá, hogy én ezt a filmet utáltam, mint a szart, és a BOTTOM-listát emlegettem vele kapcsolatban (sőt, mint "tonhalas mindfuck" oda is került). Még ma is megvan bennem az élmény, hogy a fantasztikusan fényképezett helyszínek és az egészen ütős színészgárda (Matthew McConaughey, Anne Hathaway, Diane Lane, Jason Clarke és Djimon Hounsou) ellenére is mennyire bénának találtam ezt a langymeleg és ostobácska erotikus thrillernek induló sztorit, amiben a főhős kb. azért látszik üldözni egy halat, mert "Csak!", aminél már csak az volt rosszabb, ahogy folyamatosan jöttek az utalások arra (például a Bakerrel mindenáron beszélni igyekvő aktakukac képében), hogy minden egy kicsit máshogy van, és amikből, bármennyire is erőteljes lett a befejezés, összességében csak egy csalódásra futotta a végére.


Nem ez az első film, ami nem jó hangulatban talál meg, vagy éppen a forgatókönyvi eszközök, trükkök visznek bele egy olyan lelkiállapotba (nem tagadom, olykor azért, mert személyesen megtalál a film), ami után már nincs az a mozi, amit jónak találnék. Ezért is szoktam az ennyire felemás filmeknek második esélyt adni, és szerencsére be szokott jönni, hogy amikor már nem ragadok le a fordulatoknál és a zavaró tanácstalanságnál, akkor jobban összeáll az egész. Nem egy ilyenből lett nagy kedvenc, akár meghatározó darab; a Vihar előtt most annak tűnik.


8,5/10
.

Hááát... most vagy engem is rossz hangulatban (inkább hullafáradtan) talált meg, vagy csak szimplán pocsék... mindenesetre első nézés után az első véleményedet kell, hogy osszam.

Egész végig zavart az, hogy se füle, se farka nem volt a sztorinak, nem tudtam mit kezdeni a kezdetben "misztikusnak" tűnő szállal, mint ahogy a thriller része is rohadt lassan haladt előre. Egy időben azt is hittem, hogy pl a Free Guyhoz hasonlóan tényleg egy játékban vagyunk - mert mintha ezt is akarták volna elhitetni - de valahogy ehhez meg nem illett a thrilleres vonal. Mindenesetre a végső megoldás inkább tűnt kifacsartnak, mind meglepőnek, a szép tájakon, a trópusi hangulaton kívül sok jót nem tudok elmondani róla.

Max annyit, hogy én már az első alakalommal belevágtam volna a faszit a vízbe.

Talán egyszer majd én is újranézem és akkor jobb lesz...


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Vihar előtt / Serenity

Nem ez az első film, ami nem jó hangulatban talál meg, vagy éppen a forgatókönyvi eszközök, trükkök visznek bele egy olyan lelkiállapotba (nem tagadom, olykor azért, mert személyesen megtalál a film), ami után már nincs az a mozi, amit jónak találnék. Ezért is szoktam az ennyire felemás filmeknek második esélyt adni, és szerencsére be szokott jönni, hogy amikor már nem ragadok le a fordulatoknál és a zavaró tanácstalanságnál, akkor jobban összeáll az egész. Nem egy ilyenből lett nagy kedvenc, akár meghatározó darab; a Vihar előtt most annak tűnik.

Egész végig zavart az, hogy se füle, se farka nem volt a sztorinak, nem tudtam mit kezdeni a kezdetben "misztikusnak" tűnő szállal, mint ahogy a thriller része is rohadt lassan haladt előre. Egy időben azt is hittem, hogy pl a Free Guyhoz hasonlóan tényleg egy játékban vagyunk - mert mintha ezt is akarták volna elhitetni - de valahogy ehhez meg nem illett a thrilleres vonal. Mindenesetre a végső megoldás inkább tűnt kifacsartnak, mind meglepőnek, a szép tájakon, a trópusi hangulaton kívül sok jót nem tudok elmondani róla.

Köszi, hogy megnézted . Nem bíztam, csak reménykedtem benne, hogy a kontraszt miatt talán felkelti az érdeklődésed, még ha sejtettem is, hogy neked csalódás lesz.

Spoiler:

.

Niwrok írta:

Vihar előtt / Serenity


Köszi, hogy megnézted  .  Nem bíztam, csak reménykedtem benne, hogy a kontraszt miatt talán felkelti az érdeklődésed, még ha sejtettem is, hogy neked csalódás lesz.

Spoiler:

.

Ja, kérem, másodjára könnyű...

Biztosan így fogom majd megélni én is, na de hadd nézzek már úgy egy filmet, hogy elsőre is megértem/átélem a sztorit és ne kelljen csupán azért megnézni még egyszer, hogy minden tiszta legyen.

De ez nem csak erre igaz, másnál is előfordult már.


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Vihar előtt / Serenity

Köszi, hogy megnézted  .  Nem bíztam, csak reménykedtem benne, hogy a kontraszt miatt talán felkelti az érdeklődésed, még ha sejtettem is, hogy neked csalódás lesz.

Ja, kérem, másodjára könnyű...
Biztosan így fogom majd megélni én is, na de hadd nézzek már úgy egy filmet, hogy elsőre is megértem/átélem a sztorit és ne kelljen csupán azért megnézni még egyszer, hogy minden tiszta legyen.
De ez nem csak erre igaz, másnál is előfordult már.

Ha nem lennék hajlamos erre, akkor tutira nem lenne az egyik kedvenc filmem a Tökéletes trükk .
Azt is utáltam az első nézésről kifelé jövet, és másfél órát kellett beszélgetnem róla egy haverommal, hogy egyáltalán hajlandó legyek elmenni rá másodszor .

.

.
Kulcs a zárját / Locke & Key S2




Miután a három Locke-testvér -a családi birtokukon megtalált mágikus kulcsok segítségével- sikeresen verte vissza a támadást, amivel egy másik dimenzióból származó démonszerű lény (akit a kölykök csak Dodge néven ismernek) próbált társakat verbuválni magának egy térkapun keresztül, Matheson városába és a Kulcsházba nyugalmasabb napok köszöntenek be. Kinsey a haverjaival be tudja fejezni végre a rákemberes trancsír-mozijukat, miközben a kapcsolatuk egyre szorosabbá válik Gabe-bel, Bode pedig hiába tölti szinte az egész nyári szünetet a házban, további kulcsok után kutatva, végül csak egyet talál, az emberfeletti erőt adó Herkules Kulcsot. Sokkal nagyobb izgalmakat, változásokat tartogat számukra az ősz, nem is csak amiatt, hogy az iskolába érkező új tanár és a kislánya közvetítésével még többet tudnak meg a kulcsok eredetéről, képességeiről, vagy hogy Nina is új szerelemre talál, hanem mert egyre inkább nyomasztja őket a varázslat nyomában járó feledés. Erin és Duncan, így-úgy a saját világba zárva, de mégis az utolsó megmaradt tagok a Kulcsok Őreinek csapatából, így mindenképpen jól jönne a segítségük és a tudásuk... ha sikerülne valahogy hozzájutni. Mert a srácok teljesen gyanútlanok Dodge trükkjével kapcsolatban, amivel nemhogy nem szorult az Ajtón túlra, de még egy új szövetségesre is szert tett, akivel elsődleges célja megoldani a kulcsok problémáját azzal, hogy saját kulcsot akar csinálni magának.

Nem nagyon tudok majd újat mondani erről az évadról, mármint a történetet érintő nagyobb spoilerek nélkül, merthogy ami jó volt most, vagyis a kulcsok, azok tetszettek az első évadban is... amitől meg a hajam kihullott (nagyjából minden más...), az ugyanúgy vacak volt most is, de annyira, hogy még az igyekezetet sem láttam, hogy javítani akartak volna rajta. Ritkán látni olyan sorozatot, ahol a cselekmény alakulása ennyire véletlenszerűnek érződik, ahol a szereplők és a tárgyak ennyire hirtelen feltűnnek és eltűnnek (Duncan pasijának két jelenete például, ami után még csak említés sincs róla, látványosan nem szól másról, minthogy ki legyen pipálva ez a polkorrektségi elvárás is a listán), és mondjuk az évad közepén egy fél mondattal kívánják lerendezni az írók az egész kulcsmizériát, hogy hogyan talál Bode ott is új kulcsot, ahol már rengetegszer járt, merthogy "A kulcsok akkor fedik fel magukat, amikor szükségünk van rájuk.". Ez így, ilyen hozzáállással maga a lusta forgatókönyvírói mennyország, ahol nem kell sem előzményekkel, sem következményekkel foglalkozni (én például szívesen megnéztem volna Nina arcát, amikor meglátja a konyhát a pók randalírozása után, de másnapra már polír minden újra), ahol a dolgok csak úgy megtörténnek, amikor kell, ahogy kell (ennek a mélypontját alighanem Erin fogságba esése és az Ellie-vel történtek jelenti).

Annyit azért mindenképpen az évad javára kell írnom, hogy legalább azokat a jeleneteket továbbgondolja a folytatás, amik legutóbb csak említés (Erin) vagy teljesen haszontalan mellékszereplő (Duncan) formájában jelentek meg. Bár arra még mindig nincs válasz, hogy a Locke-ok miért játszanak ilyen kiemelt szerepet a Kapu és a Suttogók történetében, de a bő 200 éves, egészen a Függetlenségi Háborúig nyúló visszatekintés érdekes bővítése volt a sorozat univerzumának, leginkább amiatt, ahogy a kulcsok létrejöttéről és készítéséről is többet lehet megtudni. A képességek is maradtak látványosak, és noha Josh beleerőltetése a sztoriba ezért az egyetlen dologért -a Ninával való románcot csak tölteléknek tudom kezelni- nem volt éppen ínyemre, de a Babaház az évad egyik csúcsa volt, amit végre legalább eszükbe jutott a szereplőknek úgy használni, hogy értelme is legyen. A romantika tinisorozat lévén amúgy is szerves része a történetnek, de amíg vannak jópofák vagy drámaiak, van egy elég bizarr is (ami látszatra nem is tűnik annak, csak ha kicsit mögé nézünk az álarcnak..). Az elemek, amik a sztoriban megjelennek így tulajdonképpen jók, csak sajnos vagy teljes katyvaszként, vagy rém unalmasan sikerült azokat összekötni.

Hiába tetszik továbbra is ez a kulcsos-záras koncepció, az Alkonyat-szintű forgatókönyv és színészi alakítás még mindig agyonnyomja az élményt.


6/10
.

Niwrok írta:

Niwrok írta:

The Walking Dead S10 (-S10E16)

Hogy szar-e ez az évad? "Szinuszos a rádióhullám?".
Persze nekem is illett volna megvárnom a végét, de egyre inkább úgy éreztem, nem tudnak olyat mutatni az évadzáróban, ami jelentősen befolyásolná a véleményem. A 15. rész meg aztán teljesen meg is győzött róla, Princess számomra egyszerűen felfoghatatlan, pedig a képregények szerint állandó szereplő lesz...

5,5/10

The Walking Dead S10E16

Megnéztem az utolsó részt is, és az addigi eseményekhez képest nem volt rossz, inkább csak langyos... Pedig hát legutóbb a Suttogók elleni végső harc maradt le az évadról, és ezt nézve elég kiábrándító. De láthatóan az írók már nem akartak semmit ettől a hordától, kifejezve ezt például abban, hogy akivel Daryl múltkor még szinte egy egész epizódon át, több szinten és végkimerülésig hirigelt, azt most kb. fejbesomják egy késsel, aztán csá, a végeláthatatlan zombisereget meg "meglemmingezik", és vége (spoiler?).

Az évadzáróban sokkal fontosabb volt két új tényező ill. szereplő felbukkanása, amiből az egyiket már előre vetítették az elmúlt hetekben érkező hírek, a másik meg... Ha a záró jelenetben a Spanyol Inkvizíció (akikre senki sem számít!) jelent volna meg, az sem lett volna meglepőbb... és az sem lett volna sokkal kisebb marhaság...

Nem volt ez annyival jobb, hogy többet akarjak adni az évadra.

The Walking Dead S10E17-E22

Majdnem egy év kellett, amire rá tudtam venni magam a folytatásra, mert a Juanita/Princess okozta sebeket nem gyógyította jól az idő...

Meg az is belejátszott, hogy ezt előzetesen is pontosan annak a függeléknek tartottam, ami lett. Az a hat rész, ami egy centit nem viszi előre a sztorit, de ez nem is elvárás, egyszerűen ennyit lehetett tenni a járványhelyzet alatt, hogy a nézők ne felejtsék el a sorozatot. Kis anekdotákat kapunk, ízelítőt a hangulatból, hogy milyen az élet két tömeges ember- vagy zombiírtás között Alexandriában és a környékén, néhány popkult utalással és sztárvendéggel. És ennek megfelelően -mivel már rég nem vagyok rajongó, csak jómagam is sétáló agyhalottként kísérem az elmúlásba ezt a régen még olyan érdekes társadalmi és drámai kérdéseket, helyzeteket feszegető sorozatot- majdnem minden része dögunalom volt, halványan emlékeztetve a múltra az olyan jelenetekkel, mint Gabriel és Aaron oroszrulettje, amiket nem sokkal utána agyon is taposnak az olyan ökörségek, mint Daryl küzdelme a kombinált fogóért. Carol levesfőzését meg csak Szenilla nikotinfüggéséhez, meg így látatlanban a Totál szívás legyes epizódjához tudom hasonlítani.

Az egyetlen epizód, ami ért valamit, az az utolsó, a Neganes, de attól sem lett jobb annyival, hogy több pontot érjen. A Covidtól függetlenül is egyértelműen az egész sorozat mélypontja ez az évad.

.

Niwrok írta:

The Walking Dead S10E17-E22


Az egyetlen epizód, ami ért valamit, az az utolsó, a Neganes, de attól sem lett jobb annyival, hogy több pontot érjen. A Covidtól függetlenül is egyértelműen az egész sorozat mélypontja ez az évad.

.  

Ezzel maxi egyet tudok érteni.

Niwrok írta:

Drakulics elvtárs


A 70-es évek vége felé a magyar államvezetés és az állambiztonsági szolgálatok egy különleges vendég érkezésére készülnek. Az "Adjunk vért Vietnámnak!" mozgalom keretében Magyarországra látogató Fábián elvtárs ugyanis igencsak kalandos életet maga mögött tudva éppúgy együtt nőtt fel Kádár Jánossal, mint amennyire résztvevője volt a kubai forradalomnak, az utóbbi éveket azonban az USÁ-ban töltötte... és ahhoz képest hogy 60 éves elmúlt, még 40-nek sem néz ki. A kémelhárítástól megbízottak, köztük az élettársi viszonyban levő Kun László és Magyar Mária elvtársak hivatalosan azért kapják Fábián megfigyelésének feladatát, hogy meggyőződjenek az imperialista befolyás alatt élő Fábián beszervezhetőségéről, a KGB-n keresztül informált Kádár viszont pontosan tudja, hogy a Szovjetunió vezetésének mik a valódi tervei a vér iránt különleges érdeklődést mutató Fábiánnal.

Amennyire paródia vagy béna is lehetett volna a szocialista vérszívó, annyira szórakoztató és izgalmas filmet eredményezett az abszurditásában is remek ötlet, a jó forgató- és szövegkönyv, és a szinte mindenre odafigyelő gárda. A "szinte" a magyar filmekkel kapcsolatos, állandósulni látszó problémám miatt van ott, hogy ne tessenek már spórolni a hangmérnökön, mert a tök... lámpásom kivan vele, hogy nem mindig érteni, mit beszélnek egy magyar filmben!

8,5/10

Másodszor is adnék rá annyit.
Talán most egy kicsit jobban bejöttek a színészi alakítások, valahogy az kötött le jobban, főleg az olyan mellékszereplőkre, mint Balsai Móni vagy Borbély Alexandra. De a szövegkönyv ugyanúgy remek volt, és hiába voltak ismerősek a poénok, annyi akadt belőlük, hogy volt, ami csak most tűnt fel. De az összes pozitívuma mellett is még mindig az egészből a kedvenc jelenetem a villamosos a végén. Annyira erős, annyi minden benne van az egész örökkévalóságig tartó nyomorúságból...

Amiért leginkább beszúrtam most ide ezt a két sort emlékeztetőül, az a DVD extraként helyet kapó "vámpír-kisokos" , mint például :







Így is jók, de eszembe jutott, mekkora poén lett volna ezeket a régi kádárista propanagdafilmek stílusában megcsinálni. Vagy diafilmként, szép kis illusztrációkkal .
.

.
Nagykarácsony




A budapesti tűzoltóként dolgozó Arnold (Ötvös András) igazán sikeresnek mondhatja magát a munkában és a szerelemben is. Mind a kollégái, mind a főnökei folyamatosan elismeréssel nyilatkoznak a bátorságáról, otthon pedig annyira szoros lett a kapcsolatuk a tévés riporter barátnőjével, Zsófival (Rujder Vivien), hogy a srác a tűzoltó-módinak megfelelően daruskocsiról tervezi megkérni a kezét. Csakhogy ezekről a magaslatokról Arnold most egyszerre látszik a mélybe zuhanni, amikor a gyűrűvel a kezében a harmadik emeleti ablakban meglátja, hogy a lakásukban Zsófi éppen túl mélyen belemerül egy "interjúba" a városban mindenhol reklámozott tűzoltós akciófilm főszereplőjével, Szabó-Kimmel Tamással (Szabó-Kimmel Tamás alakításában), és Arnold a meglepetéstől kibillenve a kosárból egy halom karácsonyfán landol. Az eset és az esés mellékhatásaként ráadásul kitör rajta a tériszony, már egy sámlin is pánikrohamot kapva, amit csak súlyosbít, hogy ilyenkor megelevenednek benne a látottak, például Tamás önelégült arca. Ebben a helyzetben persze nem maradhatna az állományban, de a parancsnok (Csuja Imre) afféle mentő ötletként felajánlja Arnoldnak, hogy legyen tűzoltósági ellenőr egy karácsonyi vásárban, a sok mécses, tűzijáték és tűzveszélyes karácsonyfaizzó között. Arnold más választás híján elfogadja az ajánlatot, és bár a keserűsége nem igazán illik a vásári forgataghoz, hamarosan beszélgetni kezdenek Eszterrel (Zsigmond Emőke), aki egy kisiskolás csoport tanítónénijeként egy betlehemes játékot próbál a gyerekekkel a vásár színpadán begyakorolni.

Nem csak azzal hívta fel magára a figyelmem a Nagykarácsony, hogy így az adventi időszakban amúgy is szezonja van ezeknek (legalábbis Hollywoodban), hanem azzal is, hogy az előzetese kifejezetten ígéretes volt. Úgy látszott belőle, hogy sikerül belőle megteremteni a karácsonyi romantikus vígjátékok hagyományát (mert itthon az egyetlen film, ami így hirtelen eszembe jut az év végi időszakról, az a BÚÉK, aminek viszont csak hangulati eleme a szilveszter, nem szerves része), és ezen kívül is tetszett a stílusa annak a pár percnek, benne az egész tűzoltós miliővel és közösséggel, meg a kicsit feketének ható humorával. Plusz volt egy pár külön kötődése is hozzám, egyrészt a tűzoltó barátaim okán, másrészt meg mert a film-a-filmben "Csak kétszer égsz" remek poén volt, felhozva bennem a Törtetők sorozat emlékét a saját alteregóját játszó színésszel.

Némi csalódással vettem azonban tudomásul hogy a film ellövi az előzetes szinte minden lényeges jelenetét az első 15 percben, és utána a jelenetek nagy része beszorul a karácsonyi vásárba, aminek mindössze pár bódé meg ott lézengő a díszlete, a sztorija meg még annyi sem. Tudnak működni ezek a több szálon futó, csak érintőlegesen találkozó emberekről szóló mozik (mint az Igazából szerelem), de itt ezek száma nagyjából három (az Arnold-Eszter-Zsófi háromszög, az előadásra készülő gyerekek, és a kedves könyvkiadós hölgynek esetlenül udvarló árus), amiknél jóval több kéne, hogy kitöltse ezt a két órát, és az az igazán bosszantó benne, hogy meg is lett volna hozzá az alapanyag, meg mert Arnold sztorija a sallangok nélkül nagyon jó (egyszerre vicces és drámai például a jelenet a létrákkal, az egész Szabó-Kimmeles kivetítéses dolog, meg az óriáskerekes jelenet is), tehát nem a kreativitás hiányzott. Még néhány mézeskalács- meg forraltbor-árust vagy a többi tűzoltót bevonva, egy kicsit velük is foglalkozva, hozzájuk is kitalálva egy-egy mellékszálat simán meg lehetett volna tölteni élettel ezt a teret, és akkor talán a karácsonyi "Gyerekszáj" is nagyobbat üthetett volna, nem csak az jött volna le belőle, hogy aranyos gyerekekkel mindent jobban el lehet adni.

A karácsonyi hangulat persze sok hibát elfed, és el tudom egyébként hinni, hogy ennek a forgatásába is beleszólt a járványhelyzet, hogy a távolságtartás miatt ilyen szellős a film, nem egyszer kifejezett unalomba fordulva, de van, amit ezzel sem lehet magyarázni, egészen pontosan két jelenet. Az egyik a menetrend szerint érkező műkonfliktusoké, amikor az addig lassan andalgó történetszálak hirtelen átmennek egy mexikói baromfiudvar kellemetlen rikácsolásába. Az árus és az anyuka úgy vágják egymáshoz a válogatott sértéseket, mintha legalábbis negyven évnyi boldogtalan házasságban keseredtek volna meg, közben az előadáson fellépő gyerekek szüleiből kibújik a feltűnési viszketegséges ősparaszt, és még Arnold is csak azért teszi meg azt, amit semmi oka megtenni, hogy az ő kapcsolatuk is veszélybe kerülhessen Eszterrel. Kell egy karácsonyi filmbe is konfliktus, de ezekről látszik, hogy stopperrel mérték ki, hogy az "Alapfokú dramaturgia" könyv szerint hányadik percben kell ezeknek bekövetkezniük, és közben meg annyira idegenek a film többi 98%-ának hangulatától, hogy határozottan kellemetlen volt ez így végignézni. A másik ilyen meg a sztárfellépő műsora, amivel az egész film egyik tartóoszlopát sikerült elég irritáló módon kirúgni. Végig arról szól ugyanis a film, hogy ezek a gyerekek mennyire butácskák és megszeppentek, hogy a betlehemes műsor szövegeit és jeleneteit is egy héten át kell gyakorolniuk, Eszter még külön ki is hangsúlyozza ezt... és akkor ezek a gyerekek hirtelen elkezdenek vérprofi színitanodásként viselkedve előadni egy olyan musical-betétet, amit a forgatókönyv szerint egyetlen percig nem gyakoroltak! Lehet mondani, hogy a grumpy boomernek semmi nem tetszik, és nem elégszik meg vele, hogy milyen szépen énekelnek a gyerekek, de pont a gyerekek miatt teszem ezt szóvá, akiknek így teljesen skizoid lett a karaktere. Amúgy is volt egy olyan érzésem a film közben, hogy az előzetes szándékosan lett becsapós, de így a végére, hogy az egész filmmel is át akartak verni, azon picit felhúztam magam.

A sokadik hasonló vígjáték után a magyar filmek egyre jobban emlékeztetnek a magyar fociválogatott átlagos teljesítményére, ahol az elején még talán van ötlet és kraft, csak aztán egyre inkább szétesik a taktika, és a végére általában teljesen kifullad a csapat... jelen esetben meg a cselekmény. A gegek többségében működtek a Nagykarácsonyban, de innen is látszik, hogy milyen nagy szüksége lenne a nemzeti filmgyártásnak egy pár olyan forgatókönyvíróra, akik azokat össze is tudják kötni egy átgondolt, következetes, és lehetőleg értelmes ívvel.


7/10
.

Niwrok írta:

.
Nagykarácsony

A sokadik hasonló vígjáték után a magyar filmek egyre jobban emlékeztetnek a magyar fociválogatott átlagos teljesítményére, ahol az elején még talán van ötlet és kraft, csak aztán egyre inkább szétesik a taktika, és a végére általában teljesen kifullad a csapat... jelen esetben meg a cselekmény. A gegek többségében működtek a Nagykarácsonyban, de innen is látszik, hogy milyen nagy szüksége lenne a nemzeti filmgyártásnak egy pár olyan forgatókönyvíróra, akik azokat össze is tudják kötni egy átgondolt, következetes, és lehetőleg értelmes ívvel.


7/10
.

Nagyszerű írás, köszi! Még az is lehet, megnézem valamikor... úgy Karácsony táján...

.

.
A martfűi rém / Strangled (S)




"Ebben az országban nincsenek sorozatgyilkosok! Világos?!"

1957-ben a martfűi bíróság halálra, majd másodfokon életfogytig tartó fegyházra ítél egy fiatal férfit egy, az ottani cipőgyárban dolgozó nő meggyilkolása és hullagyalázás miatt. A védelem ugyan nem egy gyanús, az eset túl gyors befejezését eredményező körülményre hívja fel a bíróság figyelmét, de ezzel akkor már nagyon senki sem akart foglalkozni, főleg nem egy beismerő vallomás birtokában, még ha abban is akadnak ellentmondások. Hét évvel később azonban valaki elkezdi sorra bántalmazni és gyilkolni a környékbeli, leginkább a cipőgyárban dolgozó nőket, de a helyi rendőrség a rendelkezésre álló emberanyaggal nem igazán képes eredményeket elérni a nyomozásban, és mindössze egy fiatal ügyésznek jut eszébe, hogy az esetek között kapcsolatot keressen, így bukkanva rá a korábbi aktákra. Csak hát egy ilyen régen elásott üggyel túl sok, túl magas pozícióban levő embernek lehetne a tyúkszemére lépni, ha elkezdené valaki bolygatni.

Ismerős lehet a szöveg, öt éve hasonló bevezetővel írtam az A martfűi rémről, amikor bemutatták a mozikban. Hogy most kiemelten foglalkozok vele, az nem csak azért van, mert régóta esedékes volt az újranézése, hanem azért is, mert mostanra kis átalakuláson ment keresztül a film, egészen pontosan egy négy részes minisorozatként(!) bukkant fel a Netflixen. Nem ez az első eset, hogy nemzetközi forgalmazásba véve a filmet kijavítják azokat a technikai hibákat, amik miatt a magyar filmekre kisebb lenne a kereslet, mint lehetne (az amúgy még a DVD-n is vödörhangú Kojot is rendes keveréssel került fel az oldalukra, amiért azóta is hálás vagyok), de ekkora változtatást még nem láttam máshol. Ez ugyanis nem egyszerű újravágást jelent, hanem komoly bővítést is, úgy 40 percet hozzátéve az alapanyaghoz. Sok mindent, szinte a teljes filmet elfelejtettem azóta, de nagy vonalakban megvolt még a sztori és a hangulat, azok brutalitása, meg az, hogy a mozis változattal kapcsolatban a legmeghatározóbb élményem a hiányérzet volt. Lehet, hogy az én gondolkodásom is megváltozott az öt év alatt, lehet, hogy csak elkerülte pár dolog akkor a figyelmem, vagy ezek tényleg most kerültek bele a filmbe (nem vállalkoznék egy összehasonlító elemzésre), de az biztos, hogy többször is felkaptam olyan dolgokra a fejem, amiket múltkor szóvá tettem, hogy benne kéne lenniük.

Először is így már politikailag, korrajzban jobban el tudtam helyezni a filmet. Most is furcsának tűnt, hogy főleg mert több hivatalos intézményben járunk, hogy sehol egy címer, egy vörös csillag vagy egy fénykép Brezsnyev elvtársról (de, talán kettőt ki lehet szúrni a képernyő sarkában egy pillanatra), ahogy a gyárépületek is csupasznak hatnak az "Éljen május elseje!" feliratok nélkül, így kellékekből még mindig jobban szerettem volna többet. Viszont sokkal jobban éreztetve van a Párt jelenléte, az, ahogy az embereket keresztbe-kasul beszervezik és felhasználják a nyomozás, vagy éppen a kényes igazság napvilágra kerülésének akadályozása érdekében, amitől például Rita és Bóta kapcsolata máris kevésbé esetlen lett. Ugyanez a hangulati elem segített jobban megérteni, hogy miért is nem lép ki nagyon a film Martfűről, miért nincsenek hírek, újságok, miért nem beszélnek erről az emberek; hát azért, mert a sorozatgyilkosnál csak egy kicsivel félnek jobban az államhatalomtól és a hatóságoktól, és onnantól, hogy elhangzott a "teljes hírzárlat" kifejezés, máris jobban elfogadtam ezt az egész bezárkózást.

A másik dolog az emberek, a szereplők személyiségének és kapcsolatainak gazdagabb bemutatása. Na persze itt nem a gyilkoséra gondolok, hiszen az ő perverzióit és módszereit eddig is "kellő" részletezettséggel mutatták be; ennél többet talán csak Paul Spector kéjgyilkosságának bemutatásából láttam a The Fall sorozatban, és így is több volt, mint elég. Mindenki más viszont elég elnagyolt karakter volt, akiknek mind nagy szükségük volt legalább arra az egy-két plusz jelenetre, amit most kapnak. Sokkal jobban ki lett bontva például Réti kapcsolata a fiához és a családjához, nem is akkor, amikor még bent van a börtönben, hanem utána, amikor már elvileg szabad lehetne, de ő is tudja, hogy a titkolózások és az előítéletek miatt sosem lehet már igazán az. Nem emlékeztem sem arra a jelenetre, amikor Bognár bemegy hozzá beszélőre (és gúnyolódik a balekon), sem arra, amikor az ügyész beszél Rétinek a vallomása tragikus következményeiről, de mindkettő sarokköve lett az új változatnak. Ugyanígy színesítették Rita karakterét azzal, hogy milyen kitartóan hisz az öccse ártatlanságában még akkor is, amikor már mindenki lemondott róla, még az öccse maga is, de kapott új jellemvonásokat az alkesz rendőrhadnagy Bóta és a fiatal ügyész Szirmai is. Nem csak amiatt volt ennek jelentősége, ahogy előbbit az állandó falakba ütközés felőrli és az alkoholizmusba kergeti, vagy hogy a búvárkodás nem csak afféle felesleges csicsa lett, hanem beszédes szimbóluma a kockázatvállalásnak és az alámerülésnek (nem csak ha vízről, hanem ha az elvtársak ügyeiről is van szó), hanem amiatt is, hogy végre van a filmnek egy rendesebb krimi hangulata is, kis túlzással akár a magyar Q-ügyosztálynak is mondhatnám .    

A kiegészített Martfűi rémnek még mindig vannak furcsaságai és hiányosságai, de az biztos, hogy jelentős előrelépés a minisorozat, úgy, hogy az eddigi előnyei (pl.: a színészek és a jelmezek) megmaradtak. Kerekebb, mélyebb lett így a sztori, úgyhogy szerintem ti is adjatok neki (még) egy esélyt.


8,5/10
.

.
Pókember: Nincs hazaút / Spiderman - No Way Home




Peter Parker annak ellenére, hogy a Bosszúállók oszlopos tagja lett fiatal kora ellenére, nem szeretett volna mást, mint hogy sikerüljön egyensúlyba hoznia a szuperhősködést és a magánéletét... de ezt Mysterio utolsó trükkje teljesen keresztbe húzta. Csak egy olyan egomán csilliárdosnál, mint Tony Stark volt, nem lesz következménye, hogy felfedték a kilétét, hogy a fél világ a nyomában lohol, ki kamerákkal, ki képletesen vasvillával, főleg ha egy olyan ember fűti ellene a tüzet, mint a Hírharsonás J.J. Jameson. Peter önmagában talán elfogadná, hogy ezentúl laposkúszásban kell még a plafonon is másznia, de hogy a botrány a barátait és a családtagjait is magával rántja, azt már nem tudja tétlenül nézni. "Kicsit" őrült megoldásként Doktor Strange-hez fordul megoldásként, aki "kicsit" őrült módon hajlandó is alkalmazni az egyik bűbáját, és ha Peter nem lenne egy szeleburdi tini, talán még sikerülne is a tervük. Így viszont a multiverzum bolygatásának következményeként olyan ellenfelekkel kell megküzdenie Pókembernek, akikkel még sosem találkozott, mégis nagyon jól ismerik Pókembert... csak éppen nem ezt a Pókembert.

Bármennyire izgalmas ötlet is a multiverzumoké, ami ennek a Marvel-ciklusnak meghatározó eleme lett, az eddigi filmek (a sorozatokhoz egyelőre még nem volt szerencsém, noha a Vandavision és a Loki is jól hangzik) és a Nincs hazaút alapján két bajom is volt velük. Az egyik, hogy a Marvel hajlamos elbagatellizálni ezeket a lehetőségeket (máig nem tudom nekik elfelejteni a "pitty"-et...), és amúgy is annyira a humor meg az üres poénkodás lett az elsődleges (mert annak sem a létével van bajom (dehogy kell egy képregénymozinak depisnek lennie!), hanem a színvonalával), hogy most már kifejezetten zavart, hogy Doktor Strange csapata egyszerre akart ősi tanok szigorú letéteményeseinek és egy böfögőversenyt rendező fiúkolesz tagjainak látszani. A másik, hogy hatalmas bravúr volt egy így összehozni, de nem a multiverzumokkal zsonglőrködő varázslót meg a jószándékkal kikövezett utat láttam mindenki személyes poklába, hanem inkább jogászokat és üzletembereket, akik a pénzért, nagyon sok pénzért hajlandóak voltak tárgyalóasztalhoz ülni. Ez a sztori nem a félresikerült bűbájjal vagy akár Mysterioval kezdődött, hanem a 80-as évekkel, amikor a Marvel a fennmaradása érdekében kiárusította a szuperhősei filmjogait, és a legfontosabb szereplő sem Doktor Strange volt benne, hanem a Disney, ami lett annyira domináns szereplő a médiapiacon, hogy bárkit behódolásra vagy alkura tudott kényszeríteni, még a Sony-t is. Azt a Sony-t amelyik alig három éve is úgy csinált Venom filmet, hogy abban a Pókember szót nem volt szabad (vagy nem voltak hajlandóak) kiejteni... Erre a szerződéses csiki-csukira épül a film, teszi egyáltalán lehetővé, és nem a multiverzum.

De az biztos, hogy ilyen háttérrel a fejemben is majdnem mindig működött, amit láttam és kaptam... és ha a Bosszúállók Végjátéknál kiemeltem, hogy 10 év filmtermését milyen baromi nehéz lehetett úgy összefésülni és lezárni, akkor nem lehet kevésbé megsüvegelni ugyanezt 20 évnyi Pókemberrel és Marvellel sem. És most gyorsan szánnék is egyetlen mondatot arra, hogy a vágóasztalra borított Pókember-filmtekercsek közé szánt ragasztóanyag ezzel a bűbájjal meg a kockával milyen rettenetesen béna és gagyi, nem is csak amolyan átlagosan unalmas és közhelyes, hanem kifejezetten sárbuta... mert ez a film nem ezért készült el. Azért készült el, hogy legyen benne nyolcszáz utalás, az első, 2002-es Pókember-mozitól kezdve az "Irány a Pókverzum!"-on át a Tom Holland nevével és a Bosszúállókkal fémjelzett mozikig, és hogy a rajongóknak essen le az álluk a mélygarázsig, hogy ki mindenkit tudtak visszaédesgetni (vagy felvásárolni), hogy a korábbi karaktere bőrébe bújjon, és hányféleképpen tudják megidézni a korábbi jeleneteket. Le is esik. Én viszont a magam részéről annak örültem a legjobban (és ami egyben a leginkább felerősítette a fent leírt "jogászkodást", hiszen ennek nincs közvetlen köze Pókemberhez), az az volt, hogy a Disney a Netflixes vonalat is hajlandónak látszik felvenni, ami az egyik legjobb hír, amit a mozis világban mostanában hallottam (külön csillaggal azért, amelyik szereplővel megcsinálták a kameót).

Ami a külsőségeit illeti, azzal ritkán van gond a Marvel háza táján. Az akciók legtöbbször látványosak, a tükörvilágban játszódó különösen, de van egy pár gyengébb is, például a felüljárón zajló bunyó egy idő után már monoton lett, ahogy a tágas, több szintes tér ellenére is be lett szorítva pár autónyi helyre. A CGI-ből nem is ez volt a kiugró, hanem a színészek időnkénti digitális fiatalítása, amely technológia kétségtelenül sokat fejlődött az elmúlt években, de még mindig úgy láttam, hogy néha "lötyögnek" az arcok. Észrevettem, de nem volt akkora bajom vele, hogy meg sem próbálták kiegyensúlyozni a szereplőket, még a felbukkanó gonosztevőket sem, olyannyira, hogy a négyből ketten viszik a műsoridő 90%-át, míg a másik kettőt animáción kívül talán öt másodpercre látjuk... de persze itt is van a rajongóknak rangsora, meg a színészi kvalitások sem egyformák, ez is belejátszhatott. És hogy mégse csak egy fikával intézzem el a sztorit: a szereplők közötti "szoros" kapcsolat egyértelműen a film javára válik (bármilyen alja módon is érik azt el...), legalább szántak időt a belső és az egymás közötti kétségeikre, a traumáikra, és terápiás jelleggel próbáltak nekik egyszerre megnyugvást és elégtételt is adni azért, mert a kalandjaiknak úgy lett vége, ahogy.

A Nincs hazaút tökéletesen hozza egy osztálytalálkozó hangulatát, azok könnyesen nosztalgiázós, kínosan ciki és harsány röhögésbe forduló pillanatait éppúgy, mint az esetlen párbeszédeket és a tétova találgatásokat, hogy kivel mi történt az eltelt években, vagy a már kissé alkoholgőzös lelkizéseket. Egy rajongóknak készült különkiadás, de annak az egyik legjobb.


8/10
.

.
Az unoka




Amikor a nyugdíjasként élő Rácz Kálmán (Jordán Tamás) egyik este felveszi a csörgő telefont, arra számít, hogy csak az ideiglenesen nála élő unokája, Rudi (Blahó Gergely) hívja fel azzal, hogy megint túlóráznia kell, ezért nem ért haza vacsorára. Ehelyett a vonal túloldalán egy rendőrszázados jelentkezik be azzal, hogy Rudi balesetet okozott, és hogy az anyagi kár és az okozott sérülések miatt komoly büntetésre számíthat... hacsak a nagypapa nem tud egy méltányos kártérítést felajánlani, és átadni a hamarosan érkező nyomozó kollégájának. Rudi -aki tényleg túlórázott- percekkel később már arra ér haza, hogy a csalók nem csak a pénzétől fosztották meg, de az állandóan hordott, családi örökségnek számító órájától is. Nem csak a pénz miatt, hanem az óra jelentette veszteség, a számára tehetetlennek és tétlennek tűnő rendőrség miatt, és a nagyapja megrendült egészségét látva Rudi úgy dönt, hogy amit lehet, helyrehoz az öreg hibájából. Ehhez először is meg kell találnia azokat, akik becsapták, bármibe is kerül.

Deák Kristóf filmje talán nem meglepő módon leginkább azzal vonzza be a nézőit a moziba, hogy egy olyan aktuális problémát dolgoz fel, mint az "unokázós" csalások. Az időseknek ez a fajta lehúzása annyira megszaporodott mostanában, hogy pár éve még a Nemzeti Bűnmegelőzési Tanács is készített figyelemfelhívó humoros kisfilmeket. Mintha ahhoz a kampányhoz készült volna, Rudi és a nagyapja története egy kiváló illusztrációja mindannak, ami egy ilyen eset során lejátszódik, kezdve az aggodalomtól és a félelemtől, bemutatva, hogy milyen manipulációs technikákat alkalmaznak a csalók, hogy még ha van is bizalmatlanság és bizonytalanság, azt minél inkább elaltassák ("zseniális" például a trükk az átvételi elismervénnyel), egészen addig, hogy milyen utóhatásai lehetnek ennek, ahol az önhibáztatás és a bűntudat hangulatváltozáshoz vagy akár egészségügyi problémákhoz is vezethet. Bár a cím behatárolja a témát, nekem a dráma részéből hiányzott a többi családtag, mert Rudiról és a szüleiről is el lehetett volna többet is mondani... utóbbiaknak például talán két jelenete van, ami az eset horderejéhez és a következményeihez, a nagypapa kórházba kerüléséhez képest talán sovány.

A film azonban szerencsére több lett, mint egy Családi kör, több okból is, és én nagyon bírtam ezeket a finom kiegészítéseket. Az egyik ilyen volt az unokázásnak és a telemarketingnek a hallgatólagos párhuzamba állítása Rudi munkahelyén keresztül. Ezek is legalább olyan ismertek, mint az unokázás, és csak azért számít(hat)anak legálisnak ahhoz képest az ilyen utaztatós meg beszervezős ügynökségek, mert nem százezreket meg milliókat énekelnek ki az idősek zsebéből, hanem "csak" tízezreket, mindenféle kétes használhatóságú holmira, befektetésekre és biztosításokra, vagy akár egy csodamosószerre rábeszélve őket. A másik csoportba tartoztak azok a finom képi eszközök, amik szavak nélkül tudják akár átfordítani egy film hangulatát vagy egy szereplő jellemét (a legemlékezetesebb ilyen az a hanyag mozdulat volt, ahogy a "másik" srác kidobta a nagymamájától kapott levest). Harmadszor sokat tettek a filmhez azok az erkölcsi dilemmák, amikkel Rudi szembesült a nyomozása során, és különösen az, ahogy a forgatókönyv egy olyan helyzetbe viszi bele a meggondolatlansága vagy éppen a közömbössége miatt, amilyenbe ők vannak, és ami miatt kvázi unokázós csalóvá kell válnia ahhoz, hogy a másik csalókkal sikerüljön kapcsolatba lépnie. Negyedszer rövid, de annál emlékezetesebb volt a verekedős jelenet, amit a magyar filmekhez képest ritka kreatívan sikerült összerakni és dinamikusan eljátszani. Végül pedig kiemelném, ahogy a film említés szintjén behozza a történelmi traumákat, amikből kimondatlanul és feldolgozatlanul olyan sokat magukban cipelnek az idősek, de akár az utánuk következő generációk is.

Amiért esetleg az eddig említett pozitívumok mellett sem fogja a film megtalálni a közönségét, az a sokszor abszurdba hajló humora szerintem, amit az áldozatokból verbuválódott nyugdíjasklub testesít meg leginkább, és abból is az, ami a film vége felé történik. Mondom ezt azért, mert számomra sajnos ennek a filmnek sem ott van vége, ahol kéne, hanem úgy nagyjából 20 perccel utána, bármennyire is fontos a megnyugvás miatt az elégtétel egy ilyen film végére. Ebből is látszik, hogy nem a jelenlétükkel vagy a stílusukkal van baj, sőt, nagyon is jó, hogy velük olyan témákat is behoznak, amik általában az öregedéssel függnek össze, az egyre nehezebben kezelhető fájdalmakkal vagy az elmagányosodással, és nekem éppen hogy szimpatikus volt az, hogy a film merte dühösnek megmutatni a kifosztott időseket, és merte nagyon lazán kimondatni velük, gondolatban hogyan élvezkednek a csalók válogatott és véres megbüntetésén... ha már többet magukban nem is tehetnek.

Nem csak a témája miatt lett így érdekes az Unoka, de nekem a stílusa is hellyel-közzel bejött. Még a komikumnak is találtam helyet benne, mert bár egy-két alkalommal túl lett tolva, jól oldja azt a feszültséget, amikor az embernek ökölbe szorul a keze az egyre sürgetőbb telefonálót hallgatva, miközben a nagypapi minden dugihelyét felforgatja az utolsó kis pénzecskéje után is.


8,5/10
.

.



Tizenöt év után nagyjából most éreztem először azt, hogy nem tudok listát állítani. Annyira kevés filmet láttam idén, és azok közül is olyan keveset éreztem maradandónak, hogy fel tudjak idézni belőlük bármit a megtekintése után akár egy héttel, hogy semmi kedvem nem volt egy rakás képregényfilmet listára tenni, csak hogy kitölthessem az üres helyeket. De ez a listázást mindig is úgy vettem, mint egy remek alkalmat egy év visszatekintésére, és ahogy néztem a nevezhető filmeket, kiderült, hogy láttam annyi jót, amivel már elégedett tudok lenni. Csak már többet elfelejtettem, de ez inkább a kor miatt van, nem a tőlük kapott élmény okán.


* * * * TOP 10 * * * *

1. Mátrix: Feltámadások - /The Matrix Resurrections/ (2021)
A Mátrix 4. része úgy lett nekem az év filmje, hogy az első hármat ugyan láttam, elismerem azok helyét a popkultban, de különösebben nem szerettem őket. Viszont ha már zsinórban jönnek a nosztalgiamozik, rebootolva az 1990-es és a 2000-es éveket, akkor azok legalább legyenek olyanok, mint az új Mátrix. Ami nem csak a régi jelenetek felidézésében, a régi karakterek felsorolásában, vagy akár a bennük rejlő dráma felszínre hozásában jeleskedik (mert akkor itt lehetne a Pókember - Nincs hazaút is a listán), hanem van egy épkézláb története is, és egyben tudomásul veszi, hogy eltelt azóta húsz év. A Mátrix: Feltámadások annyival több, mint egy sima osztálytalálkozó, hogy továbbgondolja önmagát, hogy a jelen technológiai és társadalmi kihívásaira ugyanúgy reflektál, ahogy tette az elődje is, csak kár, hogy közben a gyorsan unalmassá váló, monoton akciójeleneteit is ugyanannyira erőlteti, mint akkor.

2. Végtelen útvesztő 2. – Bajnokok csatája - /Escape Room: Tournament of Champions/ (2021)
A szabadulószobás filmeket amúgy is szeretem (ahogy magukat a szabadulószobákat is), csak nagyon nehéz olyat találni közülük, ami megüti legalább a közepes szintet, mert a stábok általában úgy vannak vele, a műfaj önmagában eladja a filmet. Adam Robitel mozija már elsőre is kitűnt ebből a körből a képtelenül összefűzött szobáival, a látvánnyal és a hangulattal, valamint a szereplők múltját is magába szövő csapdákkal. A második részben sajnos utóbbiból kevesebb van, az állandóan ketyegő idővel és a szobák trükkjeivel viszont nagyobb élmény volt, mint elődje, köszönhetően a folyamatos nyomkeresésnek.

3. Egy igazán dühös ember - /Wrath of Man/ (2021)
Valahol nekem ironikus, hogy Guy Ritchie azzal a filmjével került nálam legelőrébb az eddigi pályafutása során, ami a legkevésbé "Guy Ritchie"-s az összes filmje közül. A szereplőit összekötő kusza kapcsolati hálókat eddig is kedveltem, de a hozzájuk kapcsolódó ripacskodást, akár idétlenkedést nem mindig bírtam. Itt a poénkodás szinte teljesen kimaradt, minimális a pojácák száma, és ugyanolyan összetett viszonyok és emberi drámák segítségével forgatott egy kőkemény bosszúfilmet, ami több rétegben is a profizmusra épít, úgy, hogy közben még egy jófajta heist-mozi is.

4. Encanto - /Encanto/ (2021)
A Disney-féle habos-babos musicalek már ritkán tudnak meghatni, de valahogy dél-amerikai kultúrkörben játszódó animációs filmeknek (ld. Az élet könyve, Coco) általában sikerül (meg a kelet-ázsiaiaknak is, de az más tészta). Ezeknél a családi kapcsolatok, a hagyományokhoz alkalmazkodás vagy éppen a velük való szembehelyezkedés az alap, ami a rajzos technikától függetlenül is hálás téma, és az sem baj, ha a dalokban egy kicsit több a kreativitás, mint egy egynyári popslágerben. A Madrigal-család története is ezért tetszett ennyire, és az csak a körítés, hogy a családtagok mindegyike rendelkezik valamilyen mágikus hatalommal, köszönhetően a família alapkövét jelentő gyertyának, és a főszereplő Mirabel éppen attól különleges köztük, hogy nem különleges semmiben.

5. A nomádok földje - /Nomadland/ (2020)
Kétségtelen, hogy depressziós és lassú, de a világszerte elnéptelenedő falvak, kisvárosok utolsó lakóival, az új otthonuk teremtésének nehézségével a háttérben nem is nagyon lehet más. Nekem legalábbis sokkal inkább ez volt benne a téma, mint hogy most aztán nagyon izgalmas lenyomatát láttam volna a szabadságukért minden mást háttérbe szorító utazóknak, akik inkább alkalmi munkáktól más alkalmi munkákig vándorolnak, és egy lepukkant furgonban alszanak, csak hogy a világ békén hagyja őket. Bár fikciós film, tetszett, hogy a sok önéletrajzi elem miatt félig dokumentumfilmnek hatott, ami kevés filmnél hatásosabban mutatja be, ahogy a híres Vadnyugat még mindig milyen kitartóan áll ellent a XXI. századnak.

6. Oxigén - /Oxygène/ (2021)
Ez is alapjaiban egy szabadulószobás mozi, megfejelve két másik hangulatfokozó kellékkel: az amnéziával és a minimális szereplőszámmal. Az egy high-tech ládában, emlékek nélkül ébredő Liznek ugyanis csak a csúcsmodern koporsójába szerelt mesterséges intelligencia, MILO van a segítségére abban, hogy rájöhessen, ki is ő egyáltalán, miért van ott, ahol, és hogyan is lehetne kijutni onnan. A bizonytalanságból eredő feszültséget csak fokozza, hogy a zárt kamrában a levegő egyre fogy, így Liznek azelőtt kéne a válaszokon keresztül megoldást találnia a szabadulás problémájára, mielőtt megfulladna, ami így is elég jó, de külön tetszett benne, hogy a sztori egyik szála miatt mindez nagyon aktuális is lett.

7. A bűnös - /The Guilty/ (2021)
Csak egy remake, és nem is azért szerepel a listámon, mert remake-ként annyira erős lenne, Jake Gyllenhaal ide vagy oda. De ahogy a Teljesen idegenek esetében is volt, amit ilyen-olyan formában négyszer(!) tettem éves listára, az eredeti dán film, a Den skyldige is olyan erős önmagában, hogy akárhányszor feldolgozhatják, nagyon el kéne rontani valamit, hogy ne legyen elég jó egy megemlékezésre. Kevés film van, ami ennyire erős atmoszférát tudna teremteni pusztán azáltal, amit csak hallunk, hiszen alig mozdul el a kamera egy segélyvonali operátor mellől (ebben a változatban többet is, mint kéne, mert erőlteti az erdőtüzes keretsztorit), így csak a lelki szemeink előtt jelenik meg az, milyen messzire vezetnek, milyen indulatokat hoznak felszínre annak az esetnek a szálai, amikor egy ijedt nő hívja fel a 911-et.

8. Senki - /Nobody/ (2021)
Ennek a filmnek az értékelését gyorsan rövidre is zárhatnám azzal a kifejezéssel, hogy a Senki alapvetően "egy kertvárosi John Wick", ami köszönhető a közös forgatókönyvírónak. Sok is a visszatérő motívum, azt az egyet leszámítva, hogy a főszereplő itt nem visszavonult bérgyilkos, hanem visszavonult titkosügynök. Két dolog miatt volt kellemesebb, mint egy sima akciófilm, mégpedig a verekedések koreográfiája miatt, és hogy a címszereplőt Bob Odenkirk alakítja remekül.

9. King's Man - A kezdetek - /The King's Man/ (2021)
A Kingsmanek őrülten elegáns stílusát sikerrel mentette át ez az epizód is az első világháborúba, amit ugyan néha nehéz megemészteni, de azért jókat lehet rajta vigyorogni. Az ellenfelek itt is eléggé zakkantak, különösen a balettozó Raszputyin, és a Kingsman alapítása körüli események is elég izgalmasak és fordulatosak, de a film egy ponton kiszakadt a saját stílusából, és noha az a szakasz, a lövészárkos is remekül lett leforgatva, ide egyszerűen nem illett, nekem inkább a Fegyvertelen katonát idézte.

10. Post Mortem (2020)
Mondhatnám, hogy már csak azért szívesen megemlékeznék róla, mert egy magyar kísértetes horrorfilmről van szó, de ezzel lekicsinyelném a stáb munkáját. Az egyik oldalon nekem nagyon bejött ez a világháborús háttér, ami a spanyolnáthával most szintén aktuális, és még a népi folklór is jól illeszkedik bele, másrészről meg sokáig szépen működik a feszültségkeltés és a beijesztések is, ahogy a fagyott föld miatt egyre több holttest bukkan fel a filmben, mindegyik a saját történetével. Egyedül a végével nem voltam annyira kibékülve; szerintem túl szürreális lett, feleslegesen.

* * * * * * * * * * * *