Niwrok írásai 2.0

.
Drakulics elvtárs




A 70-es évek vége felé a magyar államvezetés és az állambiztonsági szolgálatok egy különleges vendég érkezésére készülnek. Az "Adjunk vért Vietnámnak!" mozgalom keretében Magyarországra látogató Fábián elvtárs ugyanis igencsak kalandos életet maga mögött tudva éppúgy együtt nőtt fel Kádár Jánossal, mint amennyire résztvevője volt a kubai forradalomnak, az utóbbi éveket azonban az USÁ-ban töltötte... és ahhoz képest hogy 60 éves elmúlt, még 40-nek sem néz ki. A kémelhárítástól megbízottak, köztük az élettársi viszonyban levő Kun László és Magyar Mária elvtársak hivatalosan azért kapják Fábián megfigyelésének feladatát, hogy meggyőződjenek az imperialista befolyás alatt élő Fábián beszervezhetőségéről, a KGB-n keresztül informált Kádár viszont pontosan tudja, hogy a Szovjetunió vezetésének mik a valódi tervei a vér iránt különleges érdeklődést mutató Fábiánnal.

Pár éve láttam Bodzsár Márktól az Isteni műszak című filmet, amit röviden egy mentőkocsi díszletébe helyezett Kontrollnak mondanék, jó nagy adag kommunista nosztalgiával nyakon öntve. Fekete komédiaként és hangulatra nekem tetszett, a poénjai és a hangulati elemei közül többön is jót derültem, de voltak nagyon túlrajzolt szereplői (mint például a magát nindzsának képzelő, kéjgáz-függő ápoló) meg egy-két vontatottabb szakasza, ezért nem maradt meg annyira jó emlékként. Amikor aztán olvastam, hogy Bodzsár egy kádárista vámpírfilmet (már ez is mekkora egy abszurd paradoxon!) készül vászonra vinni, nagyon reméltem, hogy az Isteni műszak számomra pozitív tulajdonságait megtartva lecsiszolja a sorjákat, mert akkor nem tudtam volna nagyobb hibát elképzelni benne. Még egy kicsit meg is lepett, hogy ez mennyire jól sikerült neki.

Amit a negatívabb kritikák sem tudnak megtagadni a filmtől, az a színészi játék és a korrajzból eredő hangulat. Nagy Zsolt remekül hozza, amilyennek én elképzelnék egy beat-korszaki vámpírt a pajesszal, a vagánysággal meg a menő sportkocsival, Walters Lili pont annyira szende még az elején, amennyire átváltozik később annak köszönhetően, hogy minden szempontból kinyílt neki a világ, és az eddig inkább hősszerelmes szerepekben látott Nagy Ervin is érdekes a kicsit bénácska, elkényelmesedett, műmacsó Laci szerepében. De gyakorlatilag mindenkinek az alakítása tetszett, sok kedvelt ismerős akadt köztük; egyedül talán a Kádár szerepére megtalált Rába Rolandot találtam furcsa választásnak, vagy a sminkesnek kellett volna még dolgoznia rajta, mert így nehéz vele azonosítani a Főtitkár Elvtárssal. Ami pedig a 70-es évek Magyarországának megidézését illeti, elég sok kellék itt van, ami nekem jól esett, a pártbizottsági vacsorák kimért vendégeitől a pálinkától jókedvében dalra fakadó téeszelnökig, meg van úttörővasút meg házmester meg mozgalmi dalok meg krumplis tészta (bár szerintem a krumplileves stílszerűbb lett volna ), és bár alapvetően vígjátékról van szó, azért felvillan itt a besúgóhálózat, a konspirációk és a fenyegetettség is.

Amiért nekem mégis több lett ezt, mint egy sima nosztalgikus felsorolás, azt Bodzsár stílusának tulajdonítom, hogy mindent egy kicsit kifordítva, karikatúraként került vászonra. A pártvacsorán a kórházi ágyával betolt díszvendég, az úttörővasúton a huligánokra felkészülő őrsvezető, a remízben előadott leszámolásnál a fokhagymák kreatív használata, stb.. A házmesterék például amilyen komikus mellékszereplőnek tűnnek, ahogy az elején folyton azt figyelik, hogy Laci és Mari meddig szexelnek, és stopperrel mérik meg fogadásokat kötnek rá, vagy amilyen életszerűek diópucolás és -darálás közben, annyira komolyra fordul a szerepük a végén, mert hát mégiscsak házmesterek egy védett házban. Emellett én nagyon élveztem a szövegkönyv finomságait is, az olyan rendőrségi szakzsargonokat, hogy "egy prostituáltnak látszó kurva", a használt kódneveket, vagy ahogy az osztagot vezető Laci megkéri a kedves kollégákat, hogy ugyan már a szálloda bemikrofonozása közben ne tegyék tönkre a Gellért Szálló berendezését azzal, hogy mindenhol elszórják a hamut. Nem nagy dolgok ezek, de szinte minden jelenetre jutott valami apróság, egy kisebb beszólás vagy egy kellék, ami miatt felnevettem, vagy éppen csak élveztem az odafigyelést, a munkát és a törődést, amit ebbe a filmbe fektettek.

Nekem az a része is bejött, ahogy mindezeket a dolgokat összekeverték egy klasszikus vámpírtörténet kellékeivel. Úgy érzem, hogy az Alkonyat-filmekkel igencsak megfakult a vámpírok renoméja, mostanában nem nagyon készül velük mozi (ez most a zombik évtizede inkább), a Drakulics elvtárs viszont mutatott egy lehetséges irányt, amerre ezeket lehetne modernizálni (és ebből a szempontból nekem az Underworld-sorozattal sem volt bajom). Persze előkerülnek a vámpír-lét olyan kellékei, mint a vér, de Fábiánnak már bevált módszere van arra, hogy a napi betevőt túl nagy feltűnés nélkül biztosítani tudja, ahogy a már említett fokhagyma is jó magyarosan, leginkább kolbász formájában jut szerephez, vagy a lángosra kenve , de a szentelt víz, a kereszt és a karó sem marad ki. Nekem a horrorokban sem az unásig ismert kellékekkel van bajom, hanem ha egy író-rendező semmi újat nem tud mondani azokról, hanem csak beleírja őket különösebb összefüggés nélkül a sztoriba, mert az ember ugyan unja őket, de ha nem lennének, akkor hiányoznának. És valahol ilyen az a vágy és félelem furcsa keverékével átitatott románc is, ami Fábián és Mari között szövődve végigkíséri a filmet, hiszen a csábítás alapvető egy vámpírmoziban, itt meg szépen el lehet érni vele, hogy egy tisztán vígjátéknak induló film szinte kémthrillerré váljon a végére. Akit pedig érdekel ez a vonal, még a kommunizmusba ágyazott vámpírlét filozófiájáról is elmélkedhet közben, mert ahogy máshol olvastam, a természetfeletti és materializmus kettőssége fedezhető fel a vámpírra vadászó titkosrendőrségben, de nekem ott volt benne a vámpírban megtestesülő Nyugat csábító fenyegetése is.

Amennyire paródia vagy béna is lehetett volna a szocialista vérszívó, annyira szórakoztató és izgalmas filmet eredményezett az abszurditásában is remek ötlet, a jó forgató- és szövegkönyv, és a szinte mindenre odafigyelő gárda. A "szinte" a magyar filmekkel kapcsolatos, állandósulni látszó problémám miatt van ott, hogy ne tessenek már spórolni a hangmérnökön, mert a tök... lámpásom kivan vele, hogy nem mindig érteni, mit beszélnek egy magyar filmben!

8,5/10
.

Niwrok írta:

.
Drakulics elvtárs

Amennyire paródia vagy béna is lehetett volna a szocialista vérszívó, annyira szórakoztató és izgalmas filmet eredményezett az abszurditásában is remek ötlet, a jó forgató- és szövegkönyv, és a szinte mindenre odafigyelő gárda. A "szinte" a magyar filmekkel kapcsolatos, állandósulni látszó problémám miatt van ott, hogy ne tessenek már spórolni a hangmérnökön, mert a tök... lámpásom kivan vele, hogy nem mindig érteni, mit beszélnek egy magyar filmben!

8,5/10
.

Bíztató, amiket írsz, de engem pont az abszurditása és az előzeteseben felsejlő tipikusan magyar mivolta tántorít el tőle... de majd ha kijön a tékába, lehet, megnézem.


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Drakulics elvtárs

Amennyire paródia vagy béna is lehetett volna a szocialista vérszívó, annyira szórakoztató és izgalmas filmet eredményezett az abszurditásában is remek ötlet, a jó forgató- és szövegkönyv, és a szinte mindenre odafigyelő gárda. A "szinte" a magyar filmekkel kapcsolatos, állandósulni látszó problémám miatt van ott, hogy ne tessenek már spórolni a hangmérnökön, mert a tök... lámpásom kivan vele, hogy nem mindig érteni, mit beszélnek egy magyar filmben!

8,5/10
.

Bíztató, amiket írsz, de engem pont az abszurditása és az előzeteseben felsejlő tipikusan magyar mivolta tántorít el tőle... de majd ha kijön a tékába, lehet, megnézem.

Ha arra gondolsz "tipikus magyar mivolt" alatt, hogy unalmas köldöknézés vagy bármi szürreális lenne benne, akkor attól nem kell félned. Ahhoz képest, hogy egy vámpírról szól, alapvetően nagyon is földhözragadt .

Hányás, az van benne, egyszer, amikor Fábián gyomra nem bírja a falusias vendéglátást és a parasztos bőségtálat .

.

.
Az aszfalt királyai / Le Mans '66




A Ford Motor Company hiába volt az 1960-as években az egyik legnagyobb autógyár, de ez a Fordhoz mérten az unalmas tömeggyártással volt egyenlő. Ennek megváltoztatására és az értékesítés felpörgetésére a cég marketingesei őrült ötlettel álltak Henry Ford II. (Ford unokája) elé, mégpedig hogy a Ford ne csak amerikai, hanem nemzetközi autóversenyeken is méresse meg magát, és úgy egyáltalán is nyisson a fiatalabb, sportosabb generáció felé. A betörésre való első kísérlet kudarca után még ennél is őrültebb ötlet került az asztalra: hogy a Ford saját versenyautót építsen, és európai terepen, saját pályáján mérje össze magát az akkoriban egyeduralkodónak számító Ferrarival. Ehhez már csak egy tervező és egy jó versenyző kéne, és előbbit viszonylag gyorsan le is szerződtetik a volt autóversenyző, azóta autóépítéssel foglalkozó Carroll Shelby személyében, a sofőr azonban állandó vita tárgya lesz a vezetőség és Shelby között. Ő ugyanis Ken Milest látná szívesen a volán mögött, mert vérbeli versenyző és remekül ért a kocsikhoz is, de a legkevésbé sem az a reklámarc, akit a Ford mikrofon közelébe akarna engedni, mert nem véletlenül ragadt rajta a "Bulldog" becenév.

Általában is bajban vagyok az önéletrajzi filmekről szóló írásoknál, hiszen legyenek bármilyen jól is összerakva ezek a mozik, a magamfajta fotelhuszár leginkább az ismeretei bővülését várja tőle, és ha ez megvan, akkor sokszor el is veszik az érdeklődés jelentős része. Még inkább így van ez most, ahol ugyan kétségtelenül fordulatosan lett felvezetve a sztori (merthogy nem tudtam erről nagyjából semmit), jók a színészek, és sok mindenben lenyűgöző az autóversenyzés világa, de utólag tűnt fel, hogy egyébként mennyire népmesei hangulata van Miles és a Ford történetének, mint mondjuk a Hamupipőkének, ahol Miles a címszereplő, Shelby a tündérkeresztanya, a Leo Beebe-ben megtestesülő sales-részleg meg egy személyben alakítja a mostohát és a mostohatestvéreket. A riválisai sem könnyítették meg a dolgát, mert pár éve a Hajsza a győzelemért eléggé lekörözte nálam a mezőnyt, már csak azért is, mert a sebesség megszállottsága és a vásznon/képernyőn szinte átszűrődő benzingőz mellett két izgalmas karakter, kétféle versenyzőtípus nagyon emberi története is volt.

Ezzel együtt is nagyon elvitt magával a film, aminek annyira jó tempója volt, hogy a 150 perc körüli játékidő sem nagyon tűnt fel, és ahol a pörgés talán csak három-négy jelenetre ül le, de akkor is szándékosan, fokozva a drámaiságot, vagy éppen a filozófiai mélységet keresve a lóerők mögött. Még a bevezetőt sem éreztem vontatottnak, pedig bőven sokáig eltart, amíg a forgatókönyv az összes lényeges szereplőt felrakja a táblára, amíg az autó, a GT40 egyáltalán felmerül. Ahol aztán rögtön utána olyan kanszag lett a filmben, mint egy középiskolai fociedzés után az öltözőben. Az autóversenyzés, meg úgy általában a versenyek amúgy is valamiféle globális farokméregetésről szólnak, hogy kinek nagyobb (gyorsabb, erősebb...), de itt aztán ezt nagyon sikerült kimaxolni, például azzal, hogy az egyetlen nő, aki nem kirakati babát játszik, az Miles felesége, Mollie, de ő is autóbuzi, szóval nem lóg ki a sorból. A legszembeszökőbb, amire majdnem az egész autóépítős-versenyzős szakasz fel lett fűzve, az az, ahogy puszta személyes sértettségből Beebe ott gáncsolja Milest, ahol tudja, az meg persze soha nem fél visszaszólni, de a legmeghatározóbb, a legnagyobb ívű rivalizálás a Ferrarival, és személyesen Enzo Ferrarival zajlik (a film néhány országban Ford vs. Ferrari címmel került mozikba).

Ezért is mondom, hogy nekem az olaszországi szakasz és a Ferrari lett a leginkább emlékezetes, már csak azért is, mert Remo Girone játssza Enzo Ferrarit, és nekem az ő személye harminc éves nosztalgia, mert még a Polip sorozatban szerepelt a Tanoként, a maffia ügyvivőjeként. Persze a többi színész is kiváló, mert gondolom sem Matt Damont, sem Jon Bernthalt nem kell bemutatni; előbbi mondjuk hasonló karaktert hoz, mint az Informátorban (meg általában), utóbbi pedig meglepően háttérbe van a film második felében szorítva. Az igazi átváltozóművész ugyanis megint Christian Bale, aki Dick Cheney alakítása után megint ledobott vagy 25-30 kilót, hogy a szikár Miles bőrébe bújhasson.

Azt éreztem összességében, hogy ez a film is kicsit biztonsági játékot játszik, ahol az esetleges mélységek helyett a könnyed poénok sablonjaira és a melodrámára építenek. De a sebesség varázsa, és az abban keresett tökéletesség bűvöletében élők története ilyen körítéssel és odafigyeléssel, kézzelfoghatósággal még így is egy jó filmet eredményeztek.


8,5/10
.

Niwrok írta:

.
Az aszfalt királyai / Le Mans '66

Azt éreztem összességében, hogy ez a film is kicsit biztonsági játékot játszik, ahol az esetleges mélységek helyett a könnyed poénok sablonjaira és a melodrámára építenek. De a sebesség varázsa, és az abban keresett tökéletesség bűvöletében élők története ilyen körítéssel és odafigyeléssel, kézzelfoghatósággal még így is egy jó filmet eredményeztek.


8,5/10
.

Ez bíztató... a héten talán vasárnap tudok kibújni a csigaházból és elmenni moziba rá.

.

.
Black Earth Rising S1




"- Although, I am a pastor...
-- OK, then go and boil some milk."

Az 1994-es ruandai népirtás során a helyszínen a háborús bűnök felderítését végző jogászcsapat egyik tagja, Eve Ashby örökbe fogad egy árván maradt kislányt. Bő húsz évvel később Eve híres nemzetközi jogász, a kislány pedig, már Kate Ashby néven szintén a jogi pályát választotta törvényszéki nyomozóként, a mészárlás testén és lelkén viselt nyomainak következtében azonban depresszióval küzd. Éppen egy öngyilkossági kísérlet után próbál visszatérni a munkához, amikor Eve legújabb megbízatása miatt anya és lánya között sosem tapasztalt törés jelenik meg. Az egyik, a mészárlások megfékezésében jelentős szerepet vállaló tuszi tábornokot ugyanis a Hágai Törvényszék elé akarják állítani emberiség ellenes bűncselekmények miatt. A perben Eve a vádat képviselné, Kate azonban a népét megmentő hősként tekint arra az emberre, így elfogadhatatlannak tartja, hogy az anyja a tábornokot -még ha a módszerei fel is vetnek jogi kérdéseket- segítsen börtönbe juttatni, aki nélkül talán ő sem élne, és aki mellett még sokkal súlyosabb bűnök maradtak elszámolatlanok. Hamarosan aztán Kate is egyre közelebb kerül a régi és az új ruandai politika útvesztőihez, és mire észbe kapna, már egy hasonló módon perbe fogott ruandai politikusnő ártatlanságát próbálja meg bizonyítani.

Már amikor az első jelenetben, egy nyilvános interjú során elhangzó kérdés azzal vádolja Eve-et, hogy az egész nemzetközi háborús bűnöket vizsgáló jog annak a fehér felsőbbrendűségi gondolatnak egy modern megnyilvánulása, ami még mindig szellemi elnyomás alatt akarja tartja Fekete-Afrika országait, akkor sejtettem, hogy ez egy jó sorozat lesz. Sőt, már sejtettem azt az előzetesből, ahogy Eve és Kate egymáshoz vágja a "Nézd meg ezt jól!" mondatot. Az előző hónapok általában negatív tapasztalatai, gyorsan kifulladó sorozatai között onnantól csak az volt a kellemes meglepetés, hogy ez bizony kitartott a végéig, mind a nyolc részig. Ez részben annak köszönhető, hogy igencsak magas az egy részre jutó fordulatok száma; mondjuk amikor éppen elkezdünk jólesően megutálni egy zseniális, de tenyérbemászó karaktert (akit egyébként maga az író/rendező játszik), és alig várjuk, hogy még több olyan, királyvízként maró aranyköpéssel ajándékozzon meg, mint a fenti (csillagos tízes szójáték a "pastor", mint lelkész, és a "pasteur", mint pasztőrözés hasonló alakja között )... aztán percekkel(!) később már ki is kerül a reflektorfényből, ott azért benn szorult a szusz egy pillanatra. A másik ok pedig az, hogy nagyjából egy három mozifilmből álló sorozatra van benne elég téma, halványan mondjuk úgy, mint az eredeti Millenium-sorozat feldolgozásnál, mert én mondjuk naívan azt hittem, hogy az egészet kitölti majd a tuszi tábornok elleni per egy feszült kis tárgyalótermi krimi keretében, de azt a szálat meg például a második rész közepére lezárták, teret engedve egy olyan politikai szarkavarásnak, amit látva még talán Frank Underwood is elégedetten csettintene.

Afrika az ismeretlensége okán elég jó táptalaj egy ilyen sokrétű sztorihoz, izgalmas figyelni például a nyelvek keveredését, a popkult kiszólásait vagy a felvállalt történelmi emlékez(tet)ést, de a legjobb az benne, ahogy párhuzamosan foglalkozik Ruanda múltjával és jelenével. Az 1994-es eseményekről néhányaknak annyi fogalma van, amennyit esetleg a Hotel Ruanda című filmben látott (jelen!), és mert az ember hajlamos egy ilyen helyzetben a lemészárolt százezrekkel szimpatizálni, el van könyvelve úgy, hogy a "gonosz" hutuk lemészárolták a kisebbségben levő tuszikat. A film cselekménye többször is szervesen kapcsolódik az akkori események megítéléséhez, és elsősorban annak árnyalásához, hogy a mészárlás, mint robbanáspont hogyan eredt a gyarmati viszonyokból, a hatalom egyenlőtlen elosztásából, vagy hogy a nemzetközi közvélemény és az ENSZ hogyan nézte azt majdnem tétlenül végig, de nem ez a legfőbb erénye. Filmes hasonlattal élve, a sorozat kontextusában mai ruandainak lenni ugyanis nagyjából olyan, mintha az emberek túléltek volna egy egy hónapos Purge-t, bármelyik oldalon, azóta is magukon hordva az akkor történtek stigmáit és sebeit, és így próbálnának meg egymás mellett élni, "nyugatiasodással" próbálva felépíteni olyan viszonyokat, amivel kivívják a fejlett társadalmak elismerését, hogy talán majd egyszer saját jogon elfogadják őket... és akkor itt csatolnék vissza a második bekezdésben említett vitához Eve és a főiskolai diák között... Hogy milyen kettős világ ez, arra talán a legjobb példa, ahogy Ruanda sorozatbeli, demokratikusan -bár jogilag kétes módszerekkel- megválasztott elnökénél egyáltalán felmerül, hogy talán úgy kéne hiteltelenné tenni őt a nép szemében, előkészítve a hatalomból való elmozdítását, hogy elterjesztenék róla, hogy boszorkány...

Ebben a helyzetben pedig sok karaktert kiemelhetnék, hiszen Eve vagy a John Goodman által játszott Michael Ennis (az ügyvédi iroda vezetője), Alice Munezero vagy Bibi Mundanzi is remekül összetett jellemrajzzal bírnak. A forgatókönyv néha képes egyes szereplők teljes élettörténetét is elmesélni úgy, hogy az adott szereplőnek összesen ha két mondata van (Sophie Barré), de az epicentrumban akkor is Kate Ashby és az őt megjelenítő Michaela Coel állnak. Bravúr szinte minden perce, mert annyira karakteres a megjelenése, hogy nehezen veszi le róla a szemét az ember, másfelől meg annyi erővel adja át Kate kétségeit, félelmeit, traumáit és időnként a haragját, gyűlöletét is, hogy a néző ösztönösen hátrébb dől a fotelban. Kate saját bevallása szerint is "el van baszva", állandóan reszket körülötte a levegő a feszültségtől, ami látszik, bármikor kitörhet belőle. Ebből a kettősségből lettek az olyan kiváló jelenetek, mint Kate első találkozása azzal az emberrel, akit leginkább felelősnek tart mindabban, ami vele történt, és a néző várná, hogy mi lesz Kate reakciója, de arra biztosan nem számít, ami végül történik...

Egy afrikai miliőben játszódó Tetovált lány, aminek a politikai játszmái, a karakterei és a szövegkönyve néha-néha a House of Cardsot idézik... Kell még valamit mondanom?


9/10

U.i.: Van egy szakasz a közepe táján, amit gyakorlatilag végighánynak. Szóltam .
.

Niwrok írta:

.
Black Earth Rising S1

Egy afrikai miliőben játszódó Tetovált lány, aminek a politikai játszmái, a karakterei és a szövegkönyve néha-néha a House of Cardsot idézik... Kell még valamit mondanom?


9/10

Nem kell. Jegyzem, de hogy mikor kerül rá sor, nem tudom. De sebaj, arra elfelejtem, mit írtál és csupa újdonság lesz.


.

Niwrok írta:

.


Az aszfalt királyai / Le Mans '66


pár éve a Hajsza a győzelemért eléggé lekörözte nálam a mezőnyt, már csak azért is, mert a sebesség megszállottsága és a vásznon/képernyőn szinte átszűrődő benzingőz mellett két izgalmas karakter, kétféle versenyzőtípus nagyon emberi története is volt.

Ezzel együtt is nagyon elvitt magával a film, aminek annyira jó tempója volt, hogy a 150 perc körüli játékidő sem nagyon tűnt fel, és ahol a pörgés talán csak három-négy jelenetre ül le, de akkor is szándékosan, fokozva a drámaiságot, vagy éppen a filozófiai mélységet keresve a lóerők mögött.

8,5/10

.

Ezen sem veszünk össze, mert ugyan a Hajszát egy hajszállal jobbnak éreztem, ez is qrvára bejött.

Erről a Miles fasziról még csak nem is hallottam (Shelbyről inkább), tök jó volt a Dávid és Góliát csatája, amiben Dávid a Góliát és fordítva. Autóversenyes filmet nézni mindig qrva jó, itt is remek volt minden verseny, amit mutattak - lol, még a Verdák is beugrott - talán kicsit kevesebb volt belőle, mint lehetett volna, meg esetleg nem ártott volna némi időponti sorvezető, de király volt. Természetesen Bale ismét szenzációs, de mellette is tökéletes szinte mindenki, mit ahogy ezúttal is remekül adagolták a humort a filmesek.

Ja, és a finálé meg különösen ütött - tekintve, hogy tényleg nem tudtam semmit az egészről... sztem ez nálam listás lesz (már ha írok egyáltalán listát abból a kevésből, amit láttam).


85% nálam is

.
Broadchurch S1




Broadchurch csendes angol tengerparti kisvárosként él az emberek fejében, ahol a helyi újságnak például az általános iskola sportnapjáról kell cikket írnia, annyira nincs más esemény, még a nyári szezonra érkező turistákkal együtt sem. A hosszabb külföldi szabadságáról visszatérő Ellie Miller nyomozó sem vár nagyobb felfordulást, hiszen helyiként jól ismeri a várost és a lakóit, sokukat gyerekkoruktól fogva, vagy éppen együtt nőtt fel velük. Ezért is megrázó számára, hogy a várt előléptetést egy külsős nyomozó, Alec Hardy kapta meg, aki így a közvetlen főnöke is lett, és hogy másnap hajnalban holttestet találnak a tengerparton, egy 11 éves fiúét, Danny Latimerét. Még nagyobb a sokk, amikor a halottkém kizárja, hogy öngyilkosságról lenne szó, a családi tragédia és a közösséget ért veszteség így rövid idő alatt fordul át gyanakvásba és vádaskodásba... főleg annak köszönhetően, hogy éppen elég múltbeli vagy jelenlegi titkot rejtenek Broadchurch idilli tájai.

Bár a gyilkosság adja a cselekmény alapját -amit csak még tragikusabbá tesz az, hogy egy gyerek az áldozat-, a hangsúly sokkal inkább azon van, hogy ez a tragédia hogyan csapódik le az áldozat családján, tágabb értelemben pedig a városka lakóin, mert egy ilyen eset hatásai alól senki nem tudja kivonni magát. Mivel nemrég néztem egy hasonló koncepciójú filmet, csak éppen az belga volt (Hotel Beau Sejour), ezért eléggé hasonlókat tudnék csak leírni a drámai részt illetően, még úgy is, hogy itt azért ez a része jobban kidolgozott volt. Természetesen szerepet kap, hogy a Latimer-család hogyan éli meg Danny elvesztését, az apa részéről azt, hogy egy amatőr önellentmondásokba keveredő vallomás kapcsán egy ideig ő is gyanúsított lesz, míg az anya oldaláról az olyan kérdések okoznak a gyász mellett dilemmát, hogy mikor "illik" visszamenni dolgozni egy ilyen veszteség után, vagy hogy mi legyen azzal a gyerekkel, akivel még rajta kívül senki által nem tudottan terhes. Néha szinte gyászfilmnek hat az egész, egészen filozofikus hangulatban... Hasonló igaz a tágabb közösségre is, az is inkább esettanulmányok gyűjteménye, például a papé, aki -természetesen az együttérzést és a városlakók traumáját zászlóra tűzve- próbálja az erősen megfogyatkozott templomba járó közösséget egy kicsit felduzzasztani azzal, hogy virrasztást meg ilyeneket tart Danny-re hivatkozással. Ott vannak maguk a kezdetben csupaszív, támogató városlakók is, akik a bizonytalanság és a félelmeik miatt, például hogy a rendőrség lomhasága miatt nem lesznek-e újabb áldozatok, az első adandó alkalommal készen állnak egy kiadós lincselésre, csak mert az egyik szereplő gyanúba keveredik egy évekkel korábbi bírósági ügye miatt. A karakterek közül azonban még így is kiemelkedik Ellie és Alec nyomozópárosa, ami az ellenségeskedésből, a szarkasztikus csipkelődésekből fokozatosan alakul át egy mély, szorosnak látszó barátsággá. Alec esetében (David Tennant itt is remekül hozza ezt a megkeseredett figurát) ott van az is, hogy egy korábbi botránya miatt kevés bizalmat kap a lakosoktól, ezzel az üggyel meg nagyon bizonyítani akar még akkor is, amikor ez már láthatóan az egészségére megy, Ellie (a nekem mindig szívesen látott, azóta már Oscar-díjas Olivia Colman alakításában... leginkább miatta kezdtem el nézni a Broadchurchöt) pedig próbál ütközőzóna lenni a pokrócdurvaságú Alec és a traumától megviselt lakók, a közvetlen barátai között, miközben az állandó tagadás közben egyre inkább be kell látnia -ahogy szinte fel sem merül, hogy külsős támadóról lenne szó-, hogy igenis képesek lehetnek akár ezek az emberek is egy ilyen szörnyűséget elkövetni.

Jó, hogy a fentieknek tudtam örülni, mert pont krimiként viszont nagyon gyenge a Broadchurch. Nálam alapvető elvárás egy nyomozós filmnél, hogy fokozatosan kerüljenek elő a nyomok, hogy lehessen találgatni, ki a gyilkos, és hogy lassan szoruljon a tettes körül a hurok. Ez a sorozat egyik tulajdonsággal sem bír, és ezen az is csak ritkán segített, hogy néhány jelenet, az éppen aktuális gyanúsítottak kihallgatása és a titkaik, a rejtegetnivalójuk kiderülése kicsit emlékeztetett a nemrég nézett Criminalra (ami azért is érdekes volt, mert David Tennant ott is szerepelt, csak az asztal másik oldalán ). Az más sorozatokban is gyakran előfordul, hogy a szereplők ráülnek valamilyen bizonyítékra, vagy az írók "felejtenek el" foglalkozni olyan körülményekkel, amivel logikusan kéne nekik (és ezeket ezeknél is eléggé tudom utálni), de itt tapasztaltam talán meg eddig legdurvábban, hogy ezek a nyomok később a lehető legerőltetettebben, mindenfajta értelem és felvezetés nélkül kerülnek elő. Van például egy nő a filmben, aki bezárja a szekrényébe az áldozat egyik tárgyát, aminek nála amúgy semmi szerepe nincs, majd hónapok telnek el, és végül úgy adja oda ezt a tárgyat egy másik szereplőnek, mintha mindig is ezt akarta volna tenni, csak körbehurkolja mindezt egy kínosan buta kutyasétáltatásos alibizés ... Az is a halálom volt, hogy az összes összegyűjtött nyomnak a végkifejletet tekintve semmi jelentősége, mert a lényeg egy beismerő vallomás lesz, a gyilkos ugyanis belefárad a bujkálásba, és egyszerűen feladja magát ... Hogy a nyomozás eredménye folyamatosan a drámai résznek van alárendelve, az egyedül azért nyert bocsánatot a végére (illetve a gördeszka előkerülése és a laptop összetörésének körülményei még akkor sem...), mert minden mellékszál olyan, mint egy-egy kirakós Danny megölésében; mindegyik egy körülményre utal a központi gyilkosságban, egyre közvetlenebbül.

Amúgy is hajlamos vagyok minden filmet, így a bűnügyieket inkább drámaként nézni; lehet ez valami örökség a fiatalon olvasott detektívregényekből, mert általában Agatha Christie-t is jobban érdekelte a közösség és a körülmények, ahol a gyilkosságok megtörténtek, vagy az egyéni indíték, mint maga az emberölés. Itt viszont nem is volt más választásom, mert különben az adott pont legalább 1 ponttal kevesebb lenne. Ellenben az mindenképpen a javára írandó, hogy a végére olyan alaphelyzetet teremt, ami izgalmassá teheti a folytatást (három évad van belőle összesen), szóval még biztosan jelentkezem Broadchurchből.


7/10
.

Niwrok írta:

.
Broadchurch S1

Amúgy is hajlamos vagyok minden filmet, így a bűnügyieket inkább drámaként nézni; lehet ez valami örökség a fiatalon olvasott detektívregényekből, mert általában Agatha Christie-t is jobban érdekelte a közösség és a körülmények, ahol a gyilkosságok megtörténtek, vagy az egyéni indíték, mint maga az emberölés. Itt viszont nem is volt más választásom, mert különben az adott pont legalább 1 ponttal kevesebb lenne. Ellenben az mindenképpen a javára írandó, hogy a végére olyan alaphelyzetet teremt, ami izgalmassá teheti a folytatást (három évad van belőle összesen), szóval még biztosan jelentkezem Broadchurchből.


7/10
.

Köszi!

Érdekes, én Christie-re máshogy emlékszem, így, ennyi év távlatából inkább a gyilkosságok maradnak meg bennem, és kevésbé a dráma...

Mindegy, jó írás, meglátjuk mit írsz a továbbiakról és majd meglátom... de lehet, csak egy újabb elmaradás lesz.


.

.
Broadchurch S2




Miután a broadchurchi rendőrség Alec Hardy és Ellie Miller vezetésével letartóztatta egy helyi 11 éves fiú magát feladó és vallomást tevő gyilkosát, a kisváros lakossága többségében megnyugszik, és az induló per szinte csak formaságnak tűnik. Az előzetes tárgyaláson azonban a tettes -megtagadva korábbi beismerését, vélhetően a börtön közelségétől berezelve- nem vallja magát bűnösnek, ami minden érintettet sokkol, hiszen az erkölcsi és jogi lezárás így akár hónapokra, évekre elhúzódhat. Az ügyvédek kénytelenek jó mélyen beleásni magukat a gyilkosság részleteibe, hiszen nincs más lehetőségük a vád ejtéséhez, mint hogy egyesével elhiteltelenítik a nyomozók által felderített, stabilnak tűnő bizonyítékokat, és közben előállnak egy olyan alternatívával, ami a tényeknek nem mond ellen, de a vallomások és a körülmények ellentmondásaiba, bizonytalanságaiba éket tud verni.

Ami a bírósági épületben és ahhoz kapcsolódva történik, az sokkal jobb és összeszedettebb, mint amikor múltkor a Danny megölése körüli nyomozásra próbáltak mindent felfűzni. Nekem tetszett az egész jogászkodás, ahol a múltkor csak az események menete során felvillantott dolgoknak (például hogy Ellie hosszú vonakodás után kölcsönt ad a tesójának annak szerencsejáték-adósságaira) most egy teljesen más értelmezését is láthatjuk, amik néha ugyan erőltetettek, néha viszont nagyon következhet a szerencsétlen körülményekből az, amit az ügyvédek ki akarnak belőle hozni. Ami akkor magától értetődő volt, az most mondjuk a rendőri brutalitás, egy titkolt viszony vagy a szimpla nyomozói bénázás következményeként kerül a beszédekbe, még tovább zilálva a családokat. Kicsit mintha visszajátszás lenne, ahogy az ügy korábban már tisztázott részletei újra felbukkannak, köztük olyan egy-két jelenetre visszatérő szereplőkkel, mint Nigel anyja, vagy eddig nem ismert részleteket felhozva, de a jogász csapatok rivalizálását ezek jól kiegészítették.

Hasonló a helyzet a drámai szálakkal is. Mivel a már korábban meg- és elég jól kiismert karakterek szerepelnek ebben a sztoriban is, így kevés az új konfliktus, sőt, a múltkor kvázi külön szereplőként funkcionáló, tágabb broadchurchi lakóközösség teljesen hiányzik a sztoriból, pedig az egy remek kis szál volt. Persze nem rossz az sem, ahogy a Latimer-családba megszületik az új baba, vagy hogy Ellie és Tom hogyan dolgozzák fel a gyilkos elfogása óta rájuk nehezedő terhet, anya és fia hogyan szakad el egymástól... de az, hogy valahogy a történetben akarták tartani az egyébként jelentőségüket vesztő karaktereket, az néha olyan kínos dolgokba torkollott, mint hogy Pault összeboronálták Beccával, aminek nagyjából semmi értelme. Az új drámai helyzetek így leginkább az új szerepőkre hárulnak, mint Lee és Claire (ld. lejjebb), vagy mint a két jogász, Jocelyn és Sharon, akiknek eleve eléggé színes közös múltja van (mester és tanítvány vonatkozásában), de még ezen kívül is árnyalták őket egy-két személyes problémával, mint előbbi betegsége vagy utóbbi kapcsolata a börtönben ülő fiával. Érdekes tud az lenni, amikor egy-egy kis mellékszálból egy egész élettörténet elmesél két mondatban, itt viszont ezek csak díszek voltak egy időnként azért elég csenevész karácsonyfán, ezért igazán az tetszett bennük, ahogy előadták azokat. Most is messze a legjobban a színészek alakításai jöttek be, mert néha kicsit színpadiasan előadva, de élettel töltötték meg a szereplőket, nagyon jó és dinamikus párbeszédek zajlottak köztük nem egyszer, és volt jelenet, amit vagy ötször visszatekertem, annyire tetszett, és ez nálam mindig fontos fokmérő. Olivia Colman most már egyértelműen az egyik kedvenc brit színésznőm, David Tennanttal kiváló párost alkotnak, mellettük pedig talán megintcsak a két jogászt kell felemlegetnem, Charlotte Rampling kimért, visszahúzódó, mégis több évtizednyi tanári és jogi pálya felsőbbrendűségét érzékeltető karaktere kiváló ellenpontja volt Marianne Jean-Baptiste vagányra és lázadóra vett figurájával, akit a szakmai kihívás mellett egyfajta bosszú is tüzel.

Ami viszont a krimi részét illeti, azzal az írók továbbra is hadilábon állnak. Részben hogy elterelje a figyelmét, részben hogy segítségére legyen, Alec bevonja Ellie-t a sandbrooki gyilkosság ügyébe, amiről már az első évadban is szó volt utalás szintjén, hiszen annak kudarca ráégett Alec életére, a szakmaira és a magánra egyaránt. A kihűlt nyomok felmelegítése és az akták lapozgatása a lehetséges új információk után, az eddig észre nem vett kapcsolatok felderítése még egészen jó is lehetne (az a dolog a padlólécekkel és a fényképpel például egy klasszikus detektívregényben is megállná a helyét). Csak sajnos az egész két olyan emberre van felfűzve, akik az epizódok során egyre irritálóbbak lettek, míg végül kirajzolódott két beteg embernek a képe, akiknek a szerelmi kapcsolatáról leginkább az jut az ember eszébe, hogy "megérdemlik egymást". Alec meggyőződése ugyanis, hogy az ottani gyilkos az áldozat közvetlen szomszédja, Lee, ezért régóta győzködi annak feleségét, Claire-t, hogy a segítségére legyen a nyomozásban. A nő azonban egyre mániákusabb hazudozónak tűnik, főleg ahogy Ellie a bizalmába férkőzve egyre gyanakvóbbá válik, Lee pedig hol elkerülnivaló, félelmetes vadállatnak látszik az elmondásából, hol annak a férfinak, aki elvarázsolja, és aki nélkül nem tudna élni. Lehetne ebből egy esettanulmány a függő és a bántalmazó kapcsolatok mibenlétéről, de a sandbrooki nyomozást teljesen agyonnyomja ennek a két szereplőnek a vergődése, ami unalmasból egyre inkább átváltott idegesítővé nekem, minden percet sajnálva a sorozattól, amit rájuk szántak.

Így aztán a pozitív és a negatív változások nagyjából kiegyenlítették egymást. A tárgyalótermi jelenetek ütötték a nyomozós részek gyengeségét, az erősebb színészi alakítások meg a drámák időnkénti felszínességét. Kár érte, mert egy kicsit következetesebb írókkal egy kiváló évad is lehetett volna.


7/10
.

.
Six Underground - Hatan az alvilágból / 6 Underground




Van a kedvenc filmjeim között egy amolyan "bűnös élvezet", a Bitch Slap. Ultra-Zs kategóriás szutyok három kalandos életű csajjal (a rejtélyes szexbomba, a zakkant szexbomba és a butácskán naiv szexbomba), akik a hosszú, titkokkal és akciókkal teli útjuk végén kétszáz millió dollárnyi gyémántot próbálnak megtalálni egy sivatagi rejtekhelyen. Van ott minden, amitől gagyi lehet egy film: literszámra fröcskölő művér, kardpárbajok és gépágyútűz, ótvaros CGI, ripacs karakterek és színészek, na meg egy ponyvaregényhez is ciki sztori, ahol a csajok az időt unalmukban néha vizespólós pancsikolással meg leszbiszexszel ütik el. Viszont a gagyival együtt látszik benne a szeretet és a lelkesedés is, hogy a stáb igazából csak ökörködni akart egy jót, és amennyi pénzük meg ötletük volt erre, azt mind beletették, és emiatt tudtam megkedvelni én is. A mai írás tárgya, a 6 Underground egyetlen dologban különbözik a Bitch Slaptől: ebben a lelkesedésben.

Mert hogy több pénz volt rá, az önmagában nem különbség, mert a 6 Underground úgy tudott nagyjából hasonló hangulatot produkálni (leszámítva persze az őszinte jókedvet), hogy látszik rajta a világ minden pénze IS, és amíg a Bitch Slapben két autó szétverésére és porig égetésére futotta csak, itt az első percben robban fel, szakad ketté és repül a levegőben vagy húsz, de úgy, hogy folyton látszanak a törésbábuk, amik kilógnak a roncsokból. A nyitány tűzijátékánál és fröccsöntött autós üldözésénél (mert ugye ti is úgy gondoljátok, hogy ha egy gyorsasági motor roncsa belecsapódik egy, a szűk utcákon százötvennel száguldó sportkocsiba, akkor annak még a szélvédője sem reped be...) pedig máris érezhető, hogy itt nem egyszerűen egy saját Fast&Furioust szerettek volna összehozni a gyártók, hanem komoly előrelátással akarták megcélozni azt a szintet, ahova a Halálos iramban nagyjából a 14. részre fog eljutni, úgy hogy ott már a 8.-ban is egy tengeralattjáró elől menekültek a tuningverdák.

És nem hogy nem csinálnak titkot abból, hogy ez a rengeteg pénz onnan van, hogy kvázi reklámidőként adták el a film jelentős részét, még büszkén vállalják is, hogy a néző itt fizet azért, hogy összevágott reklámszkeccseket nézzen, egy gonoszdiktátor elleni hajsza ürügyére ráhurkolva, például a fél képernyőt kitakarva azzal, hogy igyál Captain Morgan Spiced Goldot, mert a tökösmacsó szereplők is azt isszák, úgyhogy neked is azt kell inni, ha tökösmacsó diktátorvadász billionernek akarod érezni magad (pedig én azt iszom, aztán lám, hova jutottam vele...). Ebbe a kasszába pedig az is belefért, hogy ne kelljen homályos green-box előtt felvenni, ahogy a sztori Kijev, Abu Dhabi, Hong Kong, Las Vegas, Firenze meg mit tudom én még milyen helyek között ugrál ötpercenként, de kb. úgy, hogy a Mission Impossible is elsírná magát szégyenében. Arra is futotta, hogy itt azért csak egy Ryan Reynolds, egy Mélanie Laurent, egy Adria Arjona meg mondjuk egy Dave Franco adja az arcát ehhez, nem a 90-es évek Herkules meg Xéna sorozatainak gárdája dobja össze jutalomjátékként, mert egyébként ugyanazokat a tökösmacsókat, fricskagyárosokat és két lábon járó "fém fatál" seggcsöcsöket kell eljátszaniuk, mint az ottani színészeknek.

Könnyen rá lehetne vágni, hogy "Persze, hiszen Michael Bay rendezte, duhh! Mégis mit vártál?!", és könnyen legyinthetnék erre én is, hiszen én voltam az, aki Bay ezelőtti utolsó filmjét, a Transformers: Az utolsó lovagot már végignézni is képtelen volt. Nem azért, mert nem szeretek szórakozni, vagy mert nem esik jól néha az agyradír, hanem mert ez a stílus engem nem kikapcsol, hanem felbasz, leginkább az ennyire elpazarolt idő okán... Ráadásul úgy is hirdetik a 6 Undergroundot, hogy itt aztán "elszabadulás" van, hogy nem volt semmiféle kreatív kontroll Bay felett, és hogy itt aztán az eposzi katasztrófafilmek koronázatlan királya végre totálisan kiélhette magát, mint Zach Snyder a Sucker Punchban, és mindehhez megnyerte magának a két Deadpool íróját is. Csak hát ami illett egy sajátosan értelmezett szuperhőshöz, vagy a Hasbro járművekké alakuló robotjaihoz, az nem mindig fér el egy olyan akciócsoport zúzása mellett, akik elvileg a Földön vannak... De van egy olyan megérzésem, kiindulva Bay sokszor túl nyilvánvaló önironikus kikacsintásaiból, hogy itt nem egyszerűen az önmegvalósítás van a középpontban, hanem hogy Bay a maga módján egy különleges emberkísérletet folytat arra, hogy megfigyelje, van-e olyan mélység, iszonytató ostobaság vagy a végletekig erőltetett gagyiság, amire már az ő sokat edzett nézői is felháborodnak, hogy na, ennyire hülyének azért mégsem kéne nézni minket. Mindenki döntse el maga, hogy megéri-e az idejét és a pénzét, hogy efféle kísérleti nyúl legyen...

Részemről a Six Underground tökéletes cím ennek a filmnek. Pont olyan mélyre kell elásni.

2,5/10
.

Niwrok írta:

.
Six Underground - Hatan az alvilágból / 6 Underground

Részemről a Six Underground tökéletes cím ennek a filmnek. Pont olyan mélyre kell elásni.

2,5/10
.

Egy órája egy barátunk 0,5 pontra értékelte....

.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Six Underground - Hatan az alvilágból / 6 Underground

Részemről a Six Underground tökéletes cím ennek a filmnek. Pont olyan mélyre kell elásni.

2,5/10
.

Egy órája egy barátunk 0,5 pontra értékelte....

.

Kicsoda, és hol lehet olvasni ?

Eredetileg nekem is 1 pont volt az aljára írva, és nem azért lett több, mert a film hirtelen annyival jobb lett, hanem mert a saját skálám szerint 2 pont alá akkor pontozok, ha nem csak megvalósításában, hanem gondolatiságában, hozzáállásában is vállalhatatlan a film. Mert ahogy a lelkesedés fel tud pontozni egy gagyinak látszó filmet, úgy tud lehúzni még egy ilyen dollármilliókat elemésztő tapiműsort is az, ha mondjuk a rendezőtől a statisztákon át a vizesfiúig mindenkinek a munkáján érződik, hogy itt csak mindenki túl akart lenni mindenen, és szartak bele abba, milyen lesz a végeredmény.

És ezt a szintet a 6 Underground nem éri el, sőt, mesterien van benne összerakva minden, amitől gagyi egy film, és minden elem, minden vonás legalább kétszeresen túl van használva még Bayhez képest is. Én ebből a filmből is azt láttam, hogy Bay nem azért csinál ilyen szarokat, mert nem tudja, hogyan kell jó filmet csinálni (úgy a maga akció- és katasztrófafilmes szintjén), hanem azért, mert pontosan ismeri az akciófilmes zsáner kliséit, műfaji és vizuális sablonjait, és ezekből próbál minél többet letuszkolni a kedves néző torkán, mert a fókuszcsoport megmondta, hogy erre van igény, közben gondosan figyelve persze a termékelhelyezésekre, hogy a szponzorok is örüljenek. Aztán van, aki ezt élvezettel zabálja, meg van, aki elhányja ettől magát...

.

.
Star Wars - Skywalker kora / Star Wars - The Rise of Skywalker




Ha a Bosszúállók-Végjátékra azt mondtam, hogy elég kemény kihívás egy 10 éves eposzt lezárni, alighanem még inkább így van egy 40 éves eposszal. Az Új remény óta felnőtt vagy két generáció, a Star Warsnak pedig megvoltak a maga változásai a stábban, a világlátásban és a tulajdonosi szerkezetben is, ami mind otthagyta a nyomát a messzi-messzi galaxison. Ez még akkor is így van, ha talán még az Új Trilógiánál (tényleg, ezt a mostanit hogy fogják hívni, Legújabb Trilógia?) is több köpést gyűjtött magára a Rian Johnson által írt-rendezett VIII. rész, és akkor is, ha az előzetesen átfutott írások nagy része arról szólt, hogy a IX. résszel Abrams és a Disney kér bocsánatot a rajongóktól a "botlásért", és hogy ez milyen egy "gyáva" film. Talán egyedül maradok azzal a véleményemmel, hogy nekem az a rész is tetszett... és a IX. is magával tudott ragadni.

Tette ezt azért, mert kalandfilmnek és űreposznak is jobbnak láttam, mint az előző kettőt. Azokban a maroknyi Ellenállás folytatott elkeseredett küzdelmet, míg a kisebb csapatok próbálták jól-rosszul növelni ebben az esélyeiket, a maguk emberi módján, míg itt, a végső csata peremén már nem lehetett más tét, mint Jó és Rossz, Fény és Sötétség örök küzdelmének beteljesülése. Ezért ha magát a módot el is nagyolták, valahogy természetesnek tűnt, hogy az legyen a színfalak mögött, az mozgassa a szálakat, aki eddig mindig is tette, és bár sokszor unalmasnak, elcsépeltnek tűnt, hogy másról sem tud szólni egy Star Wars film, mint a Skywalker-dinasztiáról, ennek a háromszor három résznek arról kellett szólnia... és csak remélem, hogy most már végre hátrébb tudnak lépni ettől. Az sem lehetett igazán meglepő, hogy a nagy mítoszok nyomain elindulva kvázi varázstárgyakat kell gyűjtögetni, elvezetve a hősöket a régi események színterein keresztül a végső, nagy leszámoláshoz, és a maga bizarr módján már hiányozna, ha ehhez a kulcsot egy Star Warsban nem egy droidba rejtett titkos üzenet hordozná.

J.J. Abrams pedig tulajdonképpen nem tett mást, mint folytatta a mesét, úgy, ahogy eddig a legtöbbször, már a Régi Trilógiában is zajlott, aminek először megszerették a rajongói... még akkor is, ha egy pillanatra felvillant, hogy a Star Wars tud sokkal felnőttesebb, árnyaltabb és drámaibb is lenni, tud kikacsintani a poros ereklyék mögötti filozófiára, és nem csak megmentendő királylányokról meg szerencsét próbáló szegénylegényekről tud szólni. Ezért továbbra sem hiszek abban, hogy az egeres médiagömböc vezérei meg a producerek beharapott szájszéllel nézték, amit Johnson csinált, még ha tényleg feltűnő, hogy mindent visszahoznak, ami az előző két részben a "lomtárba" került, hol csak nosztalgiából vagy főhajtásként (mert persze itt van minden és mindenki, aki eddig egy kicsit is fontos volt a sorozatban), hol céltalanul (mint a Kylo által darabjaiból összehegesztett maszk, amit utána ugyanúgy eldob, mert nincs rá szüksége), hol a végletekig játszva az amnéziást (kínosan vicces volt, ahogy elhangzik az "Egy jedi kardja ennél nagyobb tiszteletet érdemel!" mondat annak a szájából, aki legutóbb még flegmán átdobta azt a válla fölött). Nagyon is szükségük volt nekik azokra a rajongókra is, akik már nem dobják hanyatt magukat egy visongó szőrgombóctól vagy egy plittyogó rozsdakupactól, de éppúgy nem hatja meg őket egy fénykard-párbaj vagy az űr végtelenjében cikázó ezernyi lézersugár sem...

De ezekből is persze mind van, és mindegyikből éppen annyi, hogy gördülékenyen, nagyobb agymunkával egy pillanatra sem megszakítva a rohanást a végére jussunk. Olyan, amilyennek lennie kell ilyen háttérrel, kicsit felemlegetve a Jedi visszatért (legalábbis visszafogottabban, mint ahogy az Ébredő erő idézte az Új reményt), de közben meg olyan gigantikus űrcsatával, hogy kb. olyan érzés, mint eddig az összes együtt, meg egy-két új lény, új helyszín belengetésével, hiszen mégiscsak egy végtelen univerzumról beszélünk, visszatérve azokhoz a sztereotípiákhoz, amik mindig is meghatározták a karaktereket. És hogy vannak-e hibái? Hogyne lennének, ahogy az eddigieknek is voltak! Akkora lyukak vannak a cselekményben, hogy átesik rajtuk a Halálcsillag! Csubakka tényleg csak azért kóválygott le a menekülésre előkészített hajóról, hogy "váratlanul" el tudják fogni? Tényleg! Kylo honnan a frászból szerzett Tie vadászt egy vihartól tomboló tenger közepén, hogy követni tudja Reyt? Valahonnan biztos szerzett! A Sötét oldalon dudvaként nőnek csak a pusztító csillagrombolók százával? Naná! Ezek elfogadása nélkül érdemes sem lett volna beülnöm... de azért azt ki kell emelnem, hogy kevés nagyobb baromság volt eddig a sorozat teljes történelmében, mint az Ellenállásnak segítő kém személye, akármennyire is próbálták azt megindokolni egyetlen mondattal.

Sokféle lehetett volna ez a lezárás, hiszen a kilenc rész, ha mást nem, arra jó volt, hogy megmutassa, mennyi minden, hányféle stílus elfér ebben a Lucas által teremtett világban. De ha az elejéből indulok ki, az első képsorokból, az első történetszálakból, akkor ezzel a befejezéssel is elégedett tudtam lenni. Mert a Star Wars alapja egy űrmese volt, és az ezzel megkapta a maga "boldogan éltek, amíg meg nem haltak"-ját.


8,5/10
.