R2-D2 írásai 3.0

.






Fontos vagy nekem





Már nem először futok bele olyan filmbe, ami alapból tök jó lehetne, jó színészekkel, többrétegű mondanivalóval, remek ötletekkel operál – ám a karaktereken megbukik az egész. A legékesebb példa erre talán az ominózus Mocsok (ellenpélda meg ugye az Éjjeli féreg), amikben a főszereplő, akinek az útját követjük, akivel azonosulnunk kellene, az egész mozi legunszimpatikusabb figurája: ebből eredeztethető nálam a nemszeretem karakterek nemszeretem filmet eredményeznek szlogen is… és ami erre a csodás (némileg megint felkapott) Netflixes produkcióra hatványozottan igaz. Mert itt nem egy utálatos figura van, hanem rögtön kettő… sőt, ha kissé hátrébbról nézzük az egészet, szinte mindenki. Ez a film az első húsz percében olyannyira felhúzott, hogy a főszereplő csajt legszívesebben kirángattam volna a képernyőről és jól bevertem volna fejét valami csillogó-villogó irodaberendezési tárgyba… hogy már stílusos legyek…

Marla Grayson (Rosamund Pike) egy undorító, nagyképű, törtető picsa. Azzal foglalkozik, hogy némi külsős segítséggel (orvos, bíró, igazgató) idős, pénzes embereket dug otthonokba, de úgy, hogy bíróság előtt, szabályos végzéssel megszerzi az illetők feletti gondnokságot – ezzel együtt teljes vagyonuk felett is rendelkezik. Szinte mindent megtestesít, ami utálatos lehet egy emberben (ezáltal egyébként nem is kicsit művinek tűnik a karaktere), s ami miatt nem véletlenül rühelltem az első perctől kezdve. A film elején pont egy ilyen bírósági tárgyalásba csöppenünk, ahol egy áldozat, egy szerencsétlen idős nő fia próbál valamit tenni Marla és gépezete ellen – ám a rettentően unszimpatikusan viselkedő főszereplőnk simán lesöpri a faszit és az ügyet az asztalról. Már itt felhúzott az arrogancia, ami jellemezte a karaktert, de aztán ahogy kitágult a kép, és a film megmutatta a rendszert, annak működését, kb. negyed óra után már a hátam közepére kívántam mindent és mindenkit. A film pedig nagyon erősen rá is játszik erre az undorra, a stílus, a lassított felvételek, a dámaként közlekedő és viselkedő Marla mutatása egymásra halmozva fokozza az unszimpátiát… és igen, a gyűlöletet. Röpke negyed óra alatt sikerül elérni azt, hogy a főszereplőt zsigerből gyűlöljük, és hogy alig várjuk már, hogy valaki beverje az orrát… vagy legalábbis móresre tanítsa. Mert Dooku is megmondta, „Minél nagyobb a büszkeség, annál nagyobb a bukás”…

Aztán úgy néz ki, elérkezik ez a pillanat is: Marla egyik új áldozata egy látszólag dúsgazdag, teljesen egyedülálló nő, akit némi külsős segítséggel ismét csak sikerül bedugni egy intézetbe. Simának tűnik minden, Marla segítője, Francis (Eliza Gonzalez) mindent leellenőriz, azonban egyszer csak előkerül egy titokzatos törpe (Peter Dinklage), aki meglepő módon kötődik az idős hölgyhöz, és minden követ megmozgat, hogy kiszedje Marla karmai közül az öregasszonyt. A néző meg mit csinál? Hát persze, hogy az mellé próbál állni, aki megleckéztetheti ezt a leszbikus ribancot… a bökkenő csak az, hogy a fickó meg minden, csak nem jófiú. Ekkor, de csak ekkor válik picit érdekessé a mozi, amikor is két, önmagát felsőbbrendűnek tartó ember feszül egymásnak, kifejezetten érdekes volt nézni kettejük – először még csak szóban – zajló harcát. Aztán mikor kiderül, hogy a törpe kicsoda és milyen hatalommal bír, összeomlik megint minden: a várva várt ellenfél, aki legyőzheti a gonoszt (mint a mesében) talán még gonoszabb, mint a nő… és ez baj. Én ugyanis úgy gondolom, hogy egy tisztességes filmben igenis kell lennie jónak és rossznak, az úgy nem működik – és attól még semmi nem lesz jó, vagy kult –, hogy nincs egyetlen egy épkézláb szereplő, akivel azonosulni lehet. Totál mellényúlás az egész koncepció, ennyire ilyet én még talán nem is láttam: itt Marla nagyképűsége, arroganciája áll szemben a maffia módszereivel. Ekkora ugyanis más sikerült annyira meggyűlölni a nőt, hogy innentől hiába próbál a film áldozatot csinálni belőle, egy csepp könnyet nem tudtam volna hullatani érte, ha kinyírják.

És itt megint álljunk meg egy pillanatra. Nem elég, hogy a film olyan, amilyen, de alapvető hitelességi gondjaim is vannak vele. Kezdjük az egész alaphelyzettel: egyszerűen nem tudták elhitetni velem, hogy ez, így, akár még Amerikában is működne – ilyen könnyen és nagyüzemben, törvényi háttérrel egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy bárki alól ki lehet venni a talajt. Aztán a másik: oké, hogy minden arról szól, hogy Marla milyen erős, meg kemény, meg törtető csaj, karakterében maga a túltolt feminizmus, de teljesen hiteltelen, ahogy a törpe által megjelent fenyegetést kezeli. Én elhiszem, hogy ez most sikk, ilyen qrva menőnek bemutatni ezt a, (A) női típust, de szerintem totál életszerűtlen, ahogy felveszi a kesztyűt – arról nem is beszélve, hogy a kezdeti szópárbajok után hova fut ki a történet. Apropó: már megint van egy jelenet, amiben éjjel (hajnalban) követi kezdenek valakit, mire a munkahelyére érnek, nappal van, aztán onnan elindulnak verőfényes napsütésben, majd korom sötétben lesz vége a jelenetnek… ez mindig is qrvára tud idegesíteni, itt sem volt másképp. Arról meg aztán végképp nem is beszélve, hogy a film második felében, mikor „akciósodik” a sztori, mik is történnek… ezek a dramaturgiailag túltolt halálok… ehhh… Különösen az első, az autós fájt nagyon.

Nem is egészen értem, mi is volt a film célja és üzenete. Az amerikai idősgondozási rendszer kritikája? Ahhoz túlságosan életszerűtlen és mesterkélt. A nőiesség mindenekfelett? Tény, hogy az erős nő sztereotípiája előtérbe van tolva, de totál kontraproduktív, ahogy ezt itt bemutatják. A törtetés és a mindenkin át gázolás görbe tükre? Ez oké, csak akkor meg tetszettek volna olyan finálét írni, ami igazából megbünteti ezt a dolgot – mert valljuk be, ami itt történik, az ezer sebből vérzik. Olyan, mintha kényszerből lett volna beletéve, hogy a néző felbolygatott lelke kicsit megnyugodjon… Thriller lenne? Hááát… ha pont Pike kisasszony korábbi filmjéhez, a Holtodiglanhoz viszonyítom (karakterén keresztül jó néhány pontban adja magát az összehasonlítás), akkor ez fasorban sincs ahhoz képest. Az eleje egy irritáló – egyben nyálas – alaphelyzet, amiből egy egoista cica-kandúr harc bontakozik ki, nulla izgalommal, annál több hülyeséggel… szóval nem tudom. Azt érteni vélem, megint miért is van ennek olyan „nagy” hype-ja, hisz Marla és Fran leszbikus kapcsolata tökéletesen beleillik a mai szivárványvilágba (és amúgy a Netflix portfóliájába), valamint qrva fontos, hogy a nők ezúttal tökös karakterek a filmben, de megmondom őszintén, engem mindkét téma inkább taszított, mint csodálattal töltött el. Nem is tudom amúgy, hogy gondolták az alkotók, hogy szinte minden fontosabb karakter fehér bőrű a moziban – ebből még lesz dádá később…

Annyira jó kis mozi lehetett volna az egészből. Lehetett volna ez is az alapszitu, hogy Marla egy kegyetlen(ül) racionális picsa, aki idősekből meggazdagszik – nem is kellett volna visszafogottabbra írni a figuráját, elég lett volna, ha a film közepén feltűnő ellenfele mondjuk nem maffiavezér. Hanem mondjuk egy okos, tehetős valaki, aki módszeresen tönkreteszi a nőt, aki annak minden reagálását ésszel és pénzzel, nem pedig fegyverrel bünteti meg. De az nem működik, hogy felépítek egy totál unszimpatikus főhőst, aztán a film felénél előhúzok a kalapból egy nála még rosszabbat, és elvárom, hogy onnantól sajnálni kelljen ezt a ribancot. Ez csak akkor működhetett volna, ha Marla nem ragaszkodik annyira az egójához és mindenhez, amit addig csinált, ha szenved kicsit, ha ez a leckéztetés átfordul a törpe ellen és Marla élete lenne a tét… de itt? Ha majd megnézitek, az utolsó döfés a szívbe (és az egyik legnagyobb marhaság) a kórházi beszélgetés a végén, ami nemhogy lenyugtatná a nézők háborgó lelkét, hanem még bele is rúg egyet. Hát hogyan lehetne szeretni egy filmet, amiben szinte semmi nem úgy történik, ami a nézőnek jó érzés? Ami az ugyan sablonos, meg elcsépelt, de dramaturgiailag elvárható bizonyos „kielégülést” sem képes nyújtani, amit az ember elvár a mozitól? Amiben a jó győz, a rossz megbűnhődik – mert az ember már csak ilyen… mert ebben a nem túl kellemes valóságban nincs kedve azt nézni, hogy a törtetők, a mindenkit átverők széles mosollyal a TV-ben játsszák a sikeres üzletasszonyt. Épp elég a Híradó, ha már filmet nézek, másra vágyom…

Nem azt mondom, hogy nézhetetlen, meg bűn rossz a Fontos vagy nekem. Profin megcsinált, kétesen emlékezetes alkotás, jó színészi játékkal, nagyszerű képi világgal, helyenként nagyon jó kis dialógusokkal (helyenként meg közhelyekkel, de ez más tészta). Nekem viszont nagyon nem jött be, részben, mert ezen megint azt éreztem, hogy érzékenyítenek, részben meg egyetlen egy kapaszkodót nem találtam benn. De másnak talán bejön, aki nyitottabb és nem zavarja, hogy egy ócska ribanc, meg egy bolond törpe harcát kell néznie…




60%



.

R2-D2 írta:

.
Fontos vagy nekem

Nem azt mondom, hogy nézhetetlen, meg bűn rossz a Fontos vagy nekem. Profin megcsinált, kétesen emlékezetes alkotás, jó színészi játékkal, nagyszerű képi világgal, helyenként nagyon jó kis dialógusokkal (helyenként meg közhelyekkel, de ez más tészta). Nekem viszont nagyon nem jött be, részben, mert ezen megint azt éreztem, hogy érzékenyítenek, részben meg egyetlen egy kapaszkodót nem találtam benn. De másnak talán bejön, aki nyitottabb és nem zavarja, hogy egy ócska ribanc, meg egy bolond törpe harcát kell néznie…

60%

Wow... Ezt hogyhogy ennyire előre vetted? Talán a múlt héten jött csak ki, még időm sem volt megnézni .

De fogom, érdekel, még ha nem is vagyok rámozdulva az ócska ribancokra meg a bolond törpékre. A Mocsok és az Éjjeli féreg viszont jó ajánlólevél, nekem speciel mindkettő .

.

Niwrok írta:

.
Fontos vagy nekem

Wow... Ezt hogyhogy ennyire előre vetted? Talán a múlt héten jött csak ki, még időm sem volt megnézni .

.

Háát... ez úgy jött össze, hogy a Telexen futottam bele, de nem olvastam végig, elég volt a főcím, meg Pike képe. De utólag elolvastam, nagyjából ők is így látták, mint én.

.





Kalashnikov




Azt hiszem, a legendás Kalasnyikov gépfegyverről (más néven AK-47) mindenki hallott már – több mint 100 millió darabot gyártottak belőle, ikonikus fegyver lett a második világháború után… s hogy csak filmes vonatkozásait említsem, talán az egyik leggyakrabban használt fegyver a mozizás történetében. Készítője, tervezője egy bizonyos Mihail Tyimofejevics Kalasnyikov nevű jóember, akinek története tulajdonképp egy tipikus népmesei sztori – ha ez az egész Amerikában esett volna meg, tuti már rég láttunk volna róla filmet. A szegény, ismeretlen parasztcsaládból 17-ik gyermekként származó fiatalember teljesen autodidakta módon fejlesztette ki a fegyvert, különösebb alaptanulmányok nélkül jutott el a csúcsra – igazán mesébe illő történet (még mondja valaki, hogy Amerika a lehetőségek hazája) – az oroszok meg, ahogy amúgy más nemzet is, nagyszerű érzékkel csaptak le erre az lehetőségre. A Kalashnikov az újkori orosz filmgyártás újabb állomása, az űrhajós történetek után egy kettős jelentésű és értelmezésű életrajzi film, ami arra az időszakra koncentrál, amikor is a 20-s éveiben járó srác a „haza védelmében és érdekében” kifejleszti a szinte tökéletes fegyvert – s hogy miért kettős jelentésű? Nos, mert a cím egyaránt vonatkozik a tervezőre és a fegyverre, s ha jól belegondolunk, az egész inkább a fegyverről szól… de hát egy fegyvernek meg nem lehet életrajza, ugyebár…

Magáról az AK-47-ről és Kalasnyikovról is jócskán találtok írást a neten, úgyhogy a történelmi hátteret és a magamat okosnak beállító idézgetést ezúttal kihagynám. Sokkal fontosabb, mit is tud nyújtani egy újabb orosz életrajzi film ezúttal a Földön, tud-e, akar-e más lenni, mint amerikai társai, beleesik-e azokba a hibákba, mint azok, illetve képes-e úgy megjeleníteni a főszereplőt, hogy az hatással legyen a nézőre. Összességében azt kell mondjam, igen: a Kalashnikov egy kissé talán rideg, túlságosan tényszerű, ámde kifejezetten érdekes mozi lett – ami engem talán legjobban megfogott benne, az részben a teljesen hitelesnek és hihetőnek tűnő, fókuszált életút ábrázolása (mindenféle dramaturgiai túlzások nélkül), illetve az az elvárt korrajz, amiben betekintést kaptunk az akkori Szovjetunió hátországában zajló folyamtokba. Mint film, minden bizonnyal lehetne magával ragadóbb, látványosabb, izgalmasabb, azonban mint a történelem egy újabb darabjának megismeréseként szolgáló alkotás, teljesen megállja a helyét. Becsületére váljon az is, hogy messze nem annyira patrióta, mint amerikai társai, viszont sokkal szárazabb, kevésbé drámaibb – ez által viszont talán kicsit gyengébb is lett, mint azt esetleg várhatná az ember.

Néhány gyerekkori kép erejéig ugyan Kurjában kezdünk, ahol is a kis Misa (Kalasnyikov) már akkor érdeklődést mutatott a fegyverek iránt – ha jól belegondolok, én is lehettem volna fegyvertervező, hisz gyerekkoromban én is csináltam befőttesgumi-puskát, amivel a műanyagkatonákat (és legyeket) lődöztem játék közben -, ám a film érdemi része azonban csak 1941-ben kezdődik, egy tankcsatával, ahol is Misa súlyosan megsebesül, a hátországba viszik, kórházba. Ha valaki szemtelenül fiatal és nem tudná, az oroszok (szovjetek) mindig is jók voltak a háborús filmekben, a Kalashnikov ezen szakasza azonban nem merül bele a szovjet sikerekbe, a háború színterén csupán csak egy esemény játszódik (ami, leszámítva azt a gagyi tüzet, hibátlan), a II világháború csupán egy háttérben létező fenyegetettség – még azzal sem foglalkozik a film, hogy annak a lakosságra vetülő szörnyű terheit megmutassa. A fókuszt egyértelműen a sérülése miatt „táppénzre” küldött fiatal Misára helyezi, aki ahelyett, hogy hazatérne rég nem látott családjához, útközben leszáll azon az állomáson, ahol tudja, hogy technikailag képesek fegyvert készíteni (megvolt rá a jó oka, hogy a németek fölényével szemben kitaláljon valamit) – ha valami patriotizmus tetten érhető a filmben, akkor az amúgy pont itt van elrejtve. Ebben a hátországban, ahol a frontra nem került, vagy onnan hazaküldött emberek saját hitükből és elhatározásukból próbálják támogatni a Nagy Honvédő Háborút. Jó, azzal nem foglalkozik a film, ehhez milyen központi propaganda kellett, meg az is tény, hogy mint mindig, mindenhol, itt is voltak lázadók, de akárhogyan is, szerintem teljesen jól átjön a képernyőn, mennyire elhivatottak is voltak az oroszok a II VH megnyerése ügyében – még a hátországban is. Persze, egyúttal tekinthető sima csúsztatásnak is az egész, hisz minden bizonnyal sokkal szarabb volt a helyzet a valóságban, mint amit itt bemutatnak, jóval nagyobb is lehetett a kényszer rajtuk, mint amit itt látunk – de kétségkívül volt az egészben jócskán önkéntesség és elhivatottság is.

És akkor itt érkezünk el ahhoz a kettősséghez, amit írtam: egymással ugyan szoros szimbiózisban, de érezhetően két történet van a filmben: az AK-47 és Misa története. Nekem mindkettő tetszett, ahogy a srác hajtotta az igazát, ahogy a sorban szembe jövő problémák súlya alatt megroppan, ahogy próbál a korabeli szovjet hierarchiában utat törni magának, az nagyon jó volt. Az ő elhivatottsága is példaértékű, jó volt, hogy csak beemeltek némi szerelmi szálat is a sztoriba, jó volt, ahogy bekerült a fegyvertervező telepre, ahogy nem adta fel, hogy tökéletesítse a találmányát. Qrva jó (ismét) a korrajz, azok a tányérsapkák, térdcsizmába betűrt buggyos nadrágok, az egész orosz közeg parádés – de hát ki más csinálhatott volna magukról jobb mementót, mint ők saját maguk? Érdekes volt látni, hogyan viselkedtek a háborút kiszolgáló emberek távol, a csata zajától (azért gondoljunk csak bele, nemcsak pl. az USA, de a Szovjetunió nagy területén sem volt egy puskalövés sem), s hogyan fogadták a győzelem hírét – aminek külön pikantériája az, hogy ugye az AK-47-nek, mint a Vörös Hadsereg felmentő fegyverének a fejlesztése okafogyottá is válhatott volna… ezáltal pedig Misa életműve mehetett volna a levesbe… e mint tudjuk, nem így lett. Szerencsére a központi vezetés úgy döntött, hogy „békeidőben” is szükség van az új fegyverekre, s szerencsére Misa újból beszállhatott a minden évben kiírt fegyvertervezői versenybe…

… amivel ugye a cím is megkapja a második jelentését. Ugyanis az van, hogy az első lépéstől, a vasútállomástól kezdve nyomon követjük az AK-47 születését, hogyan is gondolták át újra és újra az egészet, milyen próbálnak is vetették alá. Nem is tudtam, hogy anno az ilyen fegyvereket versenyeztették (az a csúnya szociálkapitalizmus, ugye), hogy minden évben kiválasztottak egy győztest, s hogy a Kalasnyikovnak milyen próbákat kellet kiállni, míg odáig eljutott, hogy tömeggyártásba kerüljön. Az a víz+homok próba ott a lövészárokban a maga primitív módján lenyűgöző, most ez már tuti, hogy számítógépek által generált hi-tech világban zajlódna, de ott, akkor 1947-ben qrva jó és hatásos jelenet lett. Az jutott róla eszembe, hogy az AK-47-en keresztül mennyire is bebizonyította ez a film is azt, hogy a dolgok nagyszerűsége sokszor egyszerűségükben rejlik, hogy mennyire is túl van bonyolítva és digitalizálva a mai világ. S ha már itt tartunk: teljesen véletlen, és látszólag az égvilágon semmi kapocs nincs közte, de pont most nézem az Unabomberes sorozatot, amiben pont egy erről szóló „kiáltvány” a központi téma (másrészt meg Misa és Fitz mentalitása is meglehetősen közeli).  

Mindezzel együtt a Kalashnikov talán mégis egy inkább érdekes, mint jó film – vagyis, ez nem teljesen igaz, mert jó film, csak a hasonló témájú, nyugati filmeken szocializálódott nézőnek érzelmileg néha kevés lehet. Kicsit talán dokumentarista jellegű, nem is annyira nagyszabású, mint amit az oroszoktól megszokhattunk, témájából és korrajzából eredően kevésbé látványos, mint amit mostanában láttam tőlük. Én el tudtam volna képzelni több háborús jelenetet, mint ahogy kicsit mélyebb politikai korrajzot is – különös tekintettel a kiépülő kommunizmusra. De aztán az is eszembe jutott, hogy nekik talán még mindig más a viszonyuk saját történelmük ezen időszakával, itthon ez a kor már rég megérett a mélyebb, tragikusabb ábrázolásra: az oroszoknál még nem, talán ezért is lett érzésem szerint kicsit idilli a film, kevesebb drámával és kötődéssel… Igazi katarzishoz, igazi, maradandó élményért mélyebb kapcsolat kellett volna Kalashnikov személyével, illetve jobban kellene szeretni a fegyvereket. De így is érdemes megnézni, kicsit különleges – fegyver készítéséről készült filmet nem látni mindennap.





75%



.

.






Eltűntnek nyilvánítva





Múlt héten belefutottam egy érdekes cikkbe, az 1974-es labdarúgó VB interkontinentális selejtezőjének történetébe, melyet 1973 őszén rendeztek, a chilei és a szovjet válogatott között – és rögtön eszembe jutott, hogy jó pár éve, a NO című film kapcsán már kicsit elmerültem én a Pinochet diktatúra eseményeiben… igaz, akkor annak végnapjait láthattam. Most, ahogy olvastam a cikket, az abban vázolt történelmi, nagypolitikai hátteret, eszembe jutott, hogy még akkor leszedtem a netről egy filmet, egy bizonyos Eltűntnek nyilvánítva című régi alkotást, ami az események kezdetekor játszódik – csak talán pont a régisége miatt eddig még nem vitt rá a lélek, hogy meg is nézzem. Egészen mostanáig…

Annak ellenére, hogy közel negyven éve készült ez a mozi (az Eltűntnek nyilvánítva 1982-es film), azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy kiállta az idő próbáját. Persze, mai szemmel, mai ingerküszöbbel kissé avíttnak, lassúnak, unalmasnak tűnhet, de ha visszaemlékszem, milyen stílusú és hangulatú filmek készültek akkoriban, akkor ez tökéletesen beleillik az akkori politikai thrillerek sorába – még ha ez egészen nem is annak készült. Olyan, mint ha mondjuk a Salvadort kevernénk a Keselyű három napjával – nagy vonalakban – hozzátéve, hogy természetesen ennyi év távlatából sok mindent másként látunk a korral és az eseményekkel kapcsolatban. De akkor, 1982-ben, mikor ez készült, még egyáltalán nem volt nyilvánvaló, bizonyított tény a dicső Amerika hathatós segítsége Pinochet hatalomra kerülésében, az akkori média, a nagyhatalmi érdekek inkább próbálták az egészet szépíteni, bagatellizálni, eltussolni… hogy a több ezer kivégzett áldozat vére még csak véletlenül se száradhasson Amerika lelkén. E szempontból nyugodtan tekinthető a film egy nem is annyira burkolt Amerika kritikának – állítólag még az akkori elnök, Reagan is bekérette a filmet a Fehér Házba, megnézésre – a mostani helyzetben, ezt nézve viszont csupán egy önigazolásként lehet rá tekinteni… hisz ami akkor skandalum volt, az most már tény. Aztán az már megint más kérdés, magában a vérengzésben mekkora szerepe volt magának a puccsot kiváltó háttérhatalomnak, vagy csupán az új vezető viselkedett elszabadult hajóágyúként… mindenesetre ismerve az USA paranoiáját a szocializmustól, bármit el tudok képzelni.

Szóval 1973 szeptember 1-én a chilei frissen kinevezett hadseregparancsnok, Pinochet katonai puccsot hajt végre a korábban demokratikusan megválasztott – ám erősen szovjetbarát – Allande elnök ellen. Gyakorlatilag ennek a puccsnak az első napján kapcsolódunk be a történetbe, mikor egy fiatal amerikai házaspár, Beth (Sissy Spacek) és Charles (John Shea) próbál visszatérni még a kijárási tilalom előtt a lakhelyükre. Igen, kijárási tilalom, de nem ám olyan bohóckodás, mint ami nálunk, most van, hanem az igazi, kemény, katonai tilalom – amiben arra is jó esélyed van, hogy simán lelőnek az utcán éjjel, ha épp úgy viselkedsz, ahogy nem kellene, vagy épp rendszerellenes vagy. A mozi első képkockáin még csak felsejlik az a borzalom, ami később rátelepszik az egészre: ekkor még csak fura igazoltatások, elhurcolások történnek a háttérben, két főszereplőnk pedig ebben a nem várt (és nem értett) káoszban próbál boldogulni. A történet egy bizonyos pontján aztán el is szakadnak egymástól – és ez az esemény lesz igazából a film címének alapja: egyikük az új rendszer foglya lesz, míg másikuk próbálja őt megtalálni. Az igazság az, hogy egy negyven éves filmnél nem tudom, van-e értelme spoilermentesnek maradni, mindenesetre én nem írom le, melyikük veszik el: a közvetlen eltűnés előtti éjszaka ugyanis olyannyira remekül van megcsinálva, hogy totál kiszámíthatatlan, melyikükkel fog ez történni… én legalábbis kissé meglepődtem, hogy mindazok után, amit láttam, pont máshogy alakultak a dolgok. Mindegy, az ifjú pár közül egyiküket elkapja a katonaság, társa meg kétségbeesetten elkezdi keresni – ám a hivatalos szervek szerint nincs mit keresni, az illetőt látták elmenekülni.

A mozi amúgy innentől válik igazán érdekessé, az eltűnt fiatal apja (Jack Lemmon) ugyanis Chilébe érkezik, hogy befolyását felhasználva előkerítse gyerekét. Az ő nyomozása közben áll össze a nagyobb kép, az egész hatalomátvétel oka és tényleges valója, innentől lesz egyre nyomasztóbb és sűrűbb a mozi: ahogy az apa szép lassan szembesül vele, hogy az addig általa idealizált hazája milyen aljas játékot játszik a chilei néppel – és milyen okokból – az remekül illeszkedik a klasszikus korabeli politikai thrillerek vonulatába, másrészt meg a nyomozása közben egyre jobban feltárul az egész puccsnak a kegyetlensége. Eljutunk abba a hírhedt stadionba is, ahova a szovjet válogatott ugye nem ment el játszani, amiből Pinochet rögtönzött koncentrációs tábort, illetve kivégzőhelyet csinált, majd szép lassan azt vesszük észre, hogy félmeztelen, egymásra dobált halottak között mászkálunk egy átmenetileg hullaháznak kijelölt épületben. És kérem, hiába tudja az ember, hogy ez fog következni, erre nem igazán lehet felkészülni: ahogy nő a kivégzett emberek látványa, úgy uralkodik el az emberen a düh és a keserűség – pláne, hogy tudja, hogy mindez tényleg megtörtént… közel 50 éve, Chilében… Mert hiába az ötven év, hiába a mozi mai szemmel visszafogottabb stílusa, még ennyi idő után is rohadtul hatásos és megdöbbentő tud lenni, ha az ember azzal szembesül, hogy bizony a XX. század negyedik negyede is bizony bővelkedett politikai alapú népirtásokkal. De tulajdonképp ebben számunkra semmi újdonság nem lehet, ugye?

A mozi azonban nem csupán sokkolni akar, hanem okokat és összefüggéseket is keres, kvázi bizonyítékokat a nagy vádhoz, miszerint az egész az USA támogatásával és/vagy tudtával történt. Nekem nagyon bejött az a kutatás, amit a kétségbeesetett apa folytat: a flashbackekből kiderül, hogy az eltűnt gyerek erősen baloldali kötődésű volt és hogy az újdonsült rendszer bizony ideológiai szempontok alapján csinál elsősorban rendet. Aztán itt van a sumákolás: ahogy az amerikai követség emberei viselkednek, ahogy majdnem, hogy még büszkék is arra, amit csináltak – ebből is igazolást nyert a hidegháború kommunista fóbiája és paranoiája – az legalább annyira megdöbbentő, mint amit a chilei vezetés művel. Mert nem számít, hogy a nagy káoszban eltűnik néhány amerikai is, ha azok szovjetbarátok voltak… legalább nem a CIA-nak kell eltüntetni őket. Egyébként szorosan ide tartozik, hogy a film szinte végig képes fenntartani azt a bizonytalanságot, hogy az eltűnt fiatal él-e még: oké, hogy szívünk mélyén erre szinte semmi esélyt nem látunk, de a forgatókönyv és az egész hangulat kiválóan húzza az időt… van valami borzongató abban, hogy hullahegyek között kell keresned gyermeked/társad és minden egyes felfordított halott akár ő is lehet. És ha még nem lenne elég a nézőnek mindaz a kegyetlen történelmi tabló, amit Costa-Gravas finoman elénk tár, akkor elmerülhet az apa személyes drámájában is… Ugyanis nem csak arról van szó, hogy egyre kétségbeesettebben keresi eltűnt gyermekét, hogy mikor és hogyan kell neki elfogadni bizonyos tényeket, hanem egyrészt szép lassan rendeznie kell kapcsolatát gyereke társával, illetve szembesülnie kell az addig általa ideálisnak gondolt hazájának minden mocskával. Hogy ebben a közegben, ebben a játszmában ő egy senki – a film egyik megrázó jelenete pont ennek felismerése… Jack Lemon tökéletes tolmácsolásában.

Ez a film bizony rendesen kiállta az idők próbáját. Állítom, hogy ha én ezt akkor, a bemutatója környékén (a mai eszemmel) látom, az egyik legmegdöbbentőbb mozi élményem lehetett volna a nyolcvanas évek közepén. De hát azt hiszem, gyerekfejjel jobban érdekelt egy Terminátor, egy SW, egy Vissza a jövőbe… és még sorolhatnám – nincs ebben semmi meglepő és szégyellni való: a lényeg, hogy most, ennyi idősen, ennyi év után is hatással volt rám a film. Képileg ugyan kevésbé sokkoló, mint ha ma készült volna, természetesen minden stíluseleméből, díszletéből, dialógusából, az egész tempójából és hangulatából érezni, hogy nem mai gyerek, viszont amit boncolgat, és ahogy azt teszi, az kiváló. Lehet, sokan ma sem is tudnak róla, mi volt 1973-ban Chilében – de sebaj, itt a lehetőség megismerni a történelem egy újabb szégyenfoltját.





85%



.

.





Monsters of Man





A Monsters of Man egy 2020 decemberében megjelent ausztrál, úgynevezett független alkotás, amit egy bizonyos Mark Toia nevű jóember rendezett… hogy nem hallottatok még róla? Hát, én sem, a fickónak ez az első játékfilmje, eddig a reklámszakmában tevékenykedett (állítólag eléggé felkapott rendező) és valamiért azt gondolta, hogy tud ő filmet is rendezni. Az élet őt igazolta, a Monsters of Man meglepően jó lett, vizualitásában, ötleteiben néha szenzációs – már csak azt kellene megtanulnia, hogy színészei nem pár perces reklámfilmek minimál kommunikációs szereplői, hanem közel két órán keresztül kell őket nézni a képernyőn… A mozi legeslegnagyobb baja ugyanis a helyenként irritálóan pocsék színészi teljesítmény (különösen a három programozó tekintetében), illetve az ő szájukba adott rém kínos dialógusok egész sora – és akkor a szegény ember Gerald Butlere karakterét még nem is említettem.

A kezdő felirat szerint a világon több mint 200 cég fejleszt katonai robotokat (hogy ez igaz-e, azt ugye sosem tudjuk meg – de jól hangzik), ezek nagy része azonban messze nincs még tesztelhető fázisban. A Monsters of Man azonban az gondolt egy merészet és egy meg nem nevezett amerikai cég által gyártott robotokat éles bevetésre küldi az ún. aranyháromszögbe, a kambodzsai-thai-vietnami határra: feladatuk pedig egy kábítószer terjesztő hálózat likvidálása. Kockázat kicsi, erkölcsi probléma sem nagyon van, ha eltűnik a föld színéről pár drogkereskedő – de mint ilyenkor lenni szokott, több váratlan esemény is bezavar a képbe. Az egyik az, hogy a négy ledobott robot közül az egyik hibásan ér földet, a három szupertechnikus pedig elveszti vele a kapcsolatot. A másik meg, hogy mit ad isten, pont akkor kóborol azon a területen néhány amerikai orvostanhallgató (hogy ennek mi a valószínűsége, arra ne térjünk ki). És éppúgy az sem volt belekalkulálva, hogy a kis kambodzsai (???) faluban él egy ex tengerészgyalogos, aki majd Rambo módra fogja védeni magát és a falusiakat a pusztító robotoktól – itt jegyzem meg, hogy az egész erdős környezet éppúgy megidézte számomra a Rambo 2-őt és a Predatort is. S ha már környezet… a Monsters of Man a legeslegelső percétől kezdve (ami kvázi egy flashforward) egyszerűen lenyűgöző kép világgal rendelkezik: mint a környezet, mint a robotok tekintetében. Már az is totál magába tud szívni, ahogy a nagytotálon felülről mutatják az őserdőt, aztán a kis falu, a robotok, a dzsungel, a templomok, a robotok „belső felvételei”, a robogóktól és bicikliktől hemzsegő város mind-mind nagyszerű vizuális érzékről tanúskodik. És amellett se menjünk el szó nélkül, hogy szinte az egész filmben végig tökéletes a trükkök halmaza, legyen szó akár CGI-ről, akár egyéb trükkről…. a baj nem itt van.

Hanem ott, hogy a történet szerint az ázsiai országba érkezik egy három fős programozó csapat, két férfi és egy nő – akik egy jól megtermett, láthatóan kommandós felügyelete alatt kiépítik azt a rendszert, amivel a robotokat felügyelik/irányítják. Először még csak vicces, ahogy a dagi klímáért hisztizik, meg először még talán működik is az a kétségbeesés, amit akkor produkálnak, mikor megtudják, miért is hozták őket oda, de aztán ahogy egyre több időt töltünk velük, úgy lesz minden mondatuk, mozdulatuk, gesztusuk egyre idegesítőbb. Még ha ez egy minimál költségvetéses amatőr film lenne, kezdő színészekkel, ez még akkor is gáz lenne… ez szó szerint bénázás, pont olyan, mint ha a rendező reklámfilmet forgatott volna, csak elfelejtett szólni a statisztáknak, hogy nincs vége 1 perc után a felvételnek. Mindezt pedig tetézi az, hogy volt, mikor teljesen elvesztem mindabban a kusza infotech háttérben, ami hozzájuk köthető, néha fogalmam sem volt, miről beszélnek – persze lehet, ez nem is az ő hibájuk, hanem a forgatókönyvé, de hát mit csináljak, ha az ő szövegükön keresztül nem értettem a lényeget. Többek között azt, hogy a BR4 robot mit is akar hova feltölteni??

Szerencsére a játékidő nagy részét a dzsungelben töltjük, ahol egy kifejezetten véres (helyenként naturistán horroros) embervadászatot élünk át. Nem azt mondom, hogy ennek minden perce hibátlan, de itt egyetlen egy jelenetet leszámítva istenigazából nem tudok mibe belekötni. Adva van ugye a négy robot, amiből egy renitens, a másik három viszont elvégzi a feladatát – a menet közben felmerült problémák azonban a szemtanúk likvidálására kényszerítik a gépeket (pontosan azok irányítóit). Innentől kezdve az egész falu, gyerekestől, orvostanhallgatóstól, tengerészgyalogostól üldözött vad lesz – no de milyen esélyük van egy gyilkolásra kifejlesztett robottal szemben? Jelentem, nem sok… és ezt a mozi tökéletesen be is mutatja. Néha nagyon kegyetlen tud lenni a film, de ez sosem öncélú, sokkal inkább azt hivatott érzékeltetni, hogy ha egy gép arra kap parancsot, hogy öljön meg mindenkit, akkor ő bizony nem fog vacillálni azon, hogy a célpont egy 10 éves gyerek, vagy épp egy fegyvertelen anya. Minden akciójelenet, kergetőzés, bújócskázás qrva jó, s még arra is figyeltek, hogy néhány (meg)meneküléskor a robot jó okból épp ki legyen kapcsolva. Tényleg olyan, mintha egy felturbózott Predator filmet néznénk – csak itt nincs Schwarzenegger, aki jól pofán vágja a robotokat. Van helyette egy ex tengerészgyalogos, akiről első pillantásra Gerald Butler juthat az ember eszébe – nos ez a fickó valamit azért elér, de inkább szerencsével, súlyos sérülések árán – ahogy az valóban lenne. Egy dolog akasztott ki igazán, mikor a beszorult, átmenetileg mozgásképtelen robot fölött simán átsétálnak, ahelyett, hogy végleg harcképtelenné tennék… biztos nem akartak még nagyobb kárt okozni a gyártó cégnek…

Szóval a kis embercsapat rendesen fogyatkozik (amúgy az is jó, hogy az orvostanhallgatók nem csak, illetve nem mind ágyúgolyó töltelékek), tulajdonképp tök hihetően semmi esélyük nem lenne, ha a titkos cégnek nem kellene azzal foglalkozni, hogy a BR4-et, a renitens robotot kiiktassák – elvonva „erőforrást” az üldözésből. A neten fellelhető írások itt jegyzik meg, milyen jó és ötletes az öntudatra ébredő, saját identitását kereső robot története – nos, számomra nem csak hogy nem túlságosan eredeti a dolog, de úgy unblock nem is nagyon értettem, mit is akart BR4. Oké, kellett egy történeti ív, amiben eljut oda, hogy gyilkológépből megmentővé váljon, de nekem nem jött át teljes egészében, ő mit is szeretett volna világtól és magától azzal, hogy állandóan fel akart csatlakozni az internetre – mert azon kívül hogy a három csodabogár veszettül tépkedi ki a kábeleket a számítógépekből, semmi szerepe nincs az egésznek. Talán… talán attól féltek, hogy feltölti a kamerája által rögzített képeket a netre? És így lebukik a titokzatos cég, ami a CIA-vel karöltve hajtja végre ezt a műveletet? De hát ő pont nem vett részt a gyilkolásban, hisz teljesen más utat járt be…

Mindegy, van olyan, hogy nem igazán jön át, mit is akart a forgatókönyvíró mondani – ettől ez a Monster of  Man egy egészen tisztességesen összerakott mozi lett. A helyszín miatt roppant hangulatos, a robotok (és az egész ötletbörze, ami hozzájuk kapcsolódik) parádésak, a film ritmusára, feszültségére, izgalmi faktorára sem lehet panasz. Helyenként kifejezetten naturális lett, legyen szó akár a lövöldözésekről, vagy egy nyílt törés mutatásáról, s a fiim utolsó kockái akár egy folytatás lehetőségeit is előrevetítik – mondjuk abban nem vagyok biztos, hogy a világnak szüksége van erre, de ha mondjuk a Sharknadoból készülhetett négy epizód, a Monsters of Manből is készülhet. Azt hiszem, ez az a tipikusan B kategóriásnak titulált film, ami rendesen túlteljesíti az elvárásokat: ha az amúgy remek karakterszínész Neal McDonough mellé sikerült volna normális színészeket szerződtetni, egy kifejezetten üdítő kis akció sci-fi kerekedhetett volna belőle. Mert ezt leszámítva tényleg egy teljesen nézhető és vállalható őserdei kergetőzős, robotos akciófilm.




75%



.

R2-D2 írta:

.
Monsters of Man

A Monsters of Man azonban az gondolt egy merészet és egy meg nem nevezett amerikai cég által gyártott robotokat éles bevetésre küldi az ún. aranyháromszögbe, a kambodzsai-thai-vietnami határra: feladatuk pedig egy kábítószer terjesztő hálózat likvidálása. Kockázat kicsi, erkölcsi probléma sem nagyon van, ha eltűnik a föld színéről pár drogkereskedő – de mint ilyenkor lenni szokott, több váratlan esemény is bezavar a képbe. Az egyik az, hogy a négy ledobott robot közül az egyik hibásan ér földet, a három szupertechnikus pedig elveszti vele a kapcsolatot. A másik meg, hogy mit ad isten, pont akkor kóborol azon a területen néhány amerikai orvostanhallgató (hogy ennek mi a valószínűsége, arra ne térjünk ki). És éppúgy az sem volt belekalkulálva, hogy a kis kambodzsai (???) faluban él egy ex tengerészgyalogos, aki majd Rambo módra fogja védeni magát és a falusiakat a pusztító robotoktól – itt jegyzem meg, hogy az egész erdős környezet éppúgy megidézte számomra a Rambo 2-őt és a Predatort is.

75%

Ilyenkor szoktam felemlegetni a megboldogult SzívTV-t, meg a futószalagon behozott B-kategóriás akciófilmjeit .

Nem hangzik rosszul, meg egy kicsit nosztalgikus is lenne, csak nekem már feltűnő, hogy egyre több film akar mostanában turisztikai reklámfilm lenni, amihez tökmindegy, hogy vérengző cápák, titkosügynökök, autós bandák vagy megkergült óriásrobotok húzzák a talpalávalót.

.

.





Időcsapda




Ahhoz képest, hogy annyira büszkék vagyunk rá itt a Fórumon, hogy minden időutazással kapcsolatos filmet próbálunk megnézni, mindig van olyan, ami valamiért elkerüli figyelmünket – ahogy ez a 2017-es, Időcsapda című mozi is. Persze, ha valami nem kap nagy hírverést, esetleg első(második) filmes próbálkozása egy ismeretlenebb rendezőnek és/vagy minimálköltségvetésű (mondjuk, ezen ez annyira nem látszik), jóval nehezebb rálelni a filmek tengerében – pedig aztán az igazi kincsek pont az ilyenek között rejlenek. Ahogy ez is: számomra ez az Időcsapda egy egészen különleges élmény lett, egy olyan időutazásos film, ami megint csak próbálja a zsáner határait kitolni, amiben megint van olyan újdonság, olyan újszerű dolog, amire az ember felkapja a fejét. Mint például a barlang tetején lévő lyukon látott fény váltakozása és annak magyarázata – komolyan, mikor rájöttek, mikor másodszor rájöttek mi az, az állam leesett az ötlettől…

Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha mindenki úgy vág bele ebbe a filmbe, ha nem tud róla semmit – én is csupán a címe alapján döntöttem úgy, hogy megnézem – ugyanis magának a filmnek vannak olyan meglepetései, felfedezni való fordulatai, amik csak akkor működnek, ha az embert tényleg vakon vezetik végig az eseményeken. Persze, az nem titok, hogy valahogy minden az idővel függ össze, de azt előre kell jelezzem,hogy ez nem igazán egy klasszikus időutazásos film, miszerint valaki, valahogy vissza/előre kerül az időben és úgy kerül kalandos vagy drámai helyzetbe, hanem sokkal inkább egy helyszínhez kötődik az egész, aminek hatásaival kell megbirkózni a főhőseinknek. Filmcímeket sem igazán akarok írni (pedig egy nagyon adná magát), viszont azt nem tudom kikerülni, hogy akár a Palm Springset vagy a Darkot megemlítsem – viszont mindkettőt csupán csak azért, mert ez az ominózus helyszín bizony egy barlang. Igen, egy barlang, de írhatnék A barlangot is, ugyanis a film egy bizonyos pontján a történet alakulhatott volna úgy is, mint abban bizonyos horrorban… de nem úgy alakult. Egy címet említek meg bátran, mert azt hiszem, az nem sok embernek mond bármit is (nekem is csak azért, mert pont most láttam): az Alfa Holdbázis első évadjában volt egy nagyon hasonló szituáció, ott is egy barlang volt a helyszín, ahol hasonló lények éltek, mint itt…csak ott köd volt a váltóanyag.

A sztori kezdetén egy Hooper nevű régészprofesszort látunk (Andrew Wilson), aki egy 70-es években eltűnt hippi család után nyomoz – csak később derül ki, milyen személyes indíttatásból is teszi ezt – aki, miután megtalálja az eltűntek furgonját, sőt egy barlangot is a közelben, úgy dönt, utánuk megy. Ehhez azonban felszerelés is kell, no meg le kell ráznia azokat a tanítványait, akik szívesen részt vennének egy kis barlangászásban – persze, nem is lenne a film, ha ezt sikerült volna neki. Mindegy, Hooper elindul a hippik után és már az első métereken egy rettentő furcsa dolgot lát – most megint nem írom le, mi az, de nekem nagyon tetszett az egész: még a Bloomhouse stúdió főcímében szereplő kislány is eszembe jutott róla. Az első igazi döbbenet azonban akkor ért, mikor Hooper visszamegy valamiért a felszínre és szembesül azzal, amit ott talál: ekkor szívott be istenigazából a film, ezzel az egy jelenettel sikerült egy olyat húznia az íróknak, hogy innentől széles mosollyal és egyre nagyobb elégedettséggel néztem az egészet. Még akkor is, ha utána érezhetően veszít egy kicsit a lendületéből a film, kvázi újraindul az egész: a játékidő nagy része ugyanis nem Hooperről fog szólni, hanem azokról a bizonyos tanítványokról, akik csak nem bírtak a valagukon maradni és Hooper nyomába erednek.

Az öt fiatal (abba most ne menjünk bele, miért és hogyan is pont ez az öt és hogy mennyire is erőltetett mondjuk Furby szerepeltetése és karaktere) szintén eljut a barlanghoz, s szintén leereszkedik – ám azt nem tudják, hogy nem egészen ott, ahol Hooper. Már ereszkedés közben fura dolgok történnek velük, sérülések, félelmetes hangok, pici nézeteltérés arról, hogy folytassák-e útjukat, vagy menjenek vissza a felszínre, ám egészen addig, amíg nem találnak egy holttestet, igazából egy izgalmas kis barlangos mozinak tűni az egész. Még mi, nézők sem igazán tudjuk, mi történik pontosan körülöttük (pedig mi ekkor már jártunk Hooperrel a  felszínen is), ők meg aztán végképp nem sejtenek semmit – sőt, mikor egy kamera felvétel alapján nyilvánvalónak tűnik, milyen helyzetbe kerülnek, még akkor is kétkedéssel fogadják az egészet… ahogy amúgy teljesen normálisan tenné azt minden földi halandó. És ez jó. Mármint az, hogy ebben a filmben nekem úgy tűnt, hogy az adott körülményekhez képest mindenki normálisan viselkedik, a hitetlenkedés,a z értetlenkedés, majd a pánik és menekülni vágyás is totál életszerű. Csak két apró példa erre: az egyik a „Nekem randim lesz” mondat, a másik meg hogy „De ugye apáék jól vannak?” gondolat – mindazok után, ami után nyilvánvalóvá vált az egésznek a csapdahelyzete.

Cara mászása után aztán érezhetően ritmust vált a film – nekem, nézőnek meg egy újabb zseniális ötletet tartogat az egész: óriási húzás, ahogy a kis kamera felvételein kiszúrják, hogy máshogy mozog a nap… és ez mivel jár. Annyira szívesen példálóznék azzal, hogy melyik (amúgy nagyszerű) mozik ötleteit gyúrták itt egybe, de ha már elhatároztam, hogy nem adok támpontot, hát befogom a szám. Az talán ennyiből is nyilvánvaló, hogy a fiatalok, Hooperrel és a hippikkel együtt egy, a maga nemében brutális csapdába estek a barlangban, aminek az időhöz van köze. Ja, meg egy bizonyos Ifjúság Forrása legendához is, amiről az elején ugyan van szó, aztán az írók szépen elsumákolják jelentőségét – mindig van más, fontosabb fenyegetettség, amivel foglalkozni lehet – hogy aztán a film végén rendkívül fontos szerepet töltsön be. Pontosan olyat, amit a néző elvár tőle, sőt, amit az események tükrében szinte vár, hogy beteljesítse feladatát… én legalábbis tök örültem és megkönnyebbültem a végkifejleten. Mert ugye eljutunk odáig, hogy a megtépázott fiataloknak dönteniük kell, hogy a barlangban eddig megbúvó fenyegetettséggel néznek szembe, vagy egy olyan világgal, amiben az életben maradásuk esélye egyenlő a nullával? Hogy ezek után, miután teljesen nyilvánvaló már számukra, hogy mekkora szívás a helyzetük, mit is lépnek? Én azt hiszem, én is ezt próbáltam volna tenni a helyükben – no de ekkor jön egy igazi, váratlan meglepetés számukra és a néző számára is. Beszarás, milyen irányba vitték el ennek a filmnek a végét, az időutazás ugye alapból is sci-fi, de hogy erre rápakoltak még egy réteget, az nekem qrvára tetszett. Mint ahogy az is, ahogy az írók voltak olyan rendesek és a történet egy pontján nagyjából el akarták magyarázni, mi is ez az egész barlang és mi hogyan működik… persze, alapból marhaság az egész, de minden tiszteletem annak, aki kitalál egy dolgot/világot és veszi arra a fáradtságot, hogy gyertyát ad a kezembe a megvilágosodáshoz. Egyébként meg… baromi jó az ötlet az egész forrással és a rétegekkel… így mindjárt más értelmet nyer a mozi elején látott fegyveres fickó is, és zseniális csattanó a hódítók kontra barlanglakók ütközetének látványa – kívülről.

Néhány hozzászólást leszámítva nem találtam róla semmit a neten, így igazából vitába sem tudok szállni senkivel, aki értelmesen tudná kritizálni a filmet. A helyzet az, hogy ezt is teljesen a helyén kell kezelni, ez nem egy hollywoodi szuperprodukció – de igazából mikor is zavart ez minket? Én még a színészeit sem tartom amatőrnek, nekem pont az tetszett bennük, hogy a maguk amatőrségében reagálták le az elképesztő felismeréseiket (ha jól belegondolok, a 6 főszereplőn kívül van még kb. ugyanennyi statiszta), sőt, még az általam vártnál kevesebb hisztit is kaptam a lányoktól. Meglepő módon ráadásul történetük nem a klasszikus horror vonalat erősíti, ugyanis nem csak azért vannak a filmben, hogy egyenként elhulljanak, hanem az írók egy egész érdekes finálét találtak ki számukra … amiről megint csak nem beszélhetek, ugye. Annyi mindenről nem beszélhetek, ami nekem tetszett… így kénytelenek vagytok csupán az én ajánlásomra hagyatkozva belevágni ebbe a kalandba. Ha megfelelő helyen helyezitek el ezt a filmet a koordinátarendszerbe, ha nem vártok valami hiperszuper hi-tech világot, értelmezhetetlen és meg nem magyarázott történettel (ugye, Tenet???), sztár színészekkel, akkor remekül érezhetitek magatokat rajta. Talán a második negyede kicsit lassabb, ott mintha nem történne semmi – aztán mégis – de azt leszámítva szerintem ez egy qrva jó kis film. Mert mi kell egy jó filmhez? Jó ötlet és forgatókönyv. Az meg itt megvan.





80%



.

R2-D2 írta:

.
Időcsapda

Ahhoz képest, hogy annyira büszkék vagyunk rá itt a Fórumon, hogy minden időutazással kapcsolatos filmet próbálunk megnézni, mindig van olyan, ami valamiért elkerüli figyelmünket – ahogy ez a 2017-es, Időcsapda című mozi is. Persze, ha valami nem kap nagy hírverést, esetleg első(második) filmes próbálkozása egy ismeretlenebb rendezőnek és/vagy minimálköltségvetésű (mondjuk, ezen ez annyira nem látszik), jóval nehezebb rálelni a filmek tengerében – pedig aztán az igazi kincsek pont az ilyenek között rejlenek. Ahogy ez is: számomra ez az Időcsapda egy egészen különleges élmény lett, egy olyan időutazásos film, ami megint csak próbálja a zsáner határait kitolni, amiben megint van olyan újdonság, olyan újszerű dolog, amire az ember felkapja a fejét. Mint például a barlang tetején lévő lyukon látott fény váltakozása és annak magyarázata – komolyan, mikor rájöttek, mikor másodszor rájöttek mi az, az állam leesett az ötlettől…

80%

Ez azért vicces, mert én is most találtam egy hasonló filmet a gyűjteménybe, csak az 2018-as. Nagyon egy rugóra jár az agyunk .
Nemsokára jövök vele .

.

R2-D2 írta:

.
A pásztor

Kicsit nehéz helyzetben vagyok, mert Illés László a múltkor volt olyan kedves és adott egy lemezt előző filmjéből, az A pincéből, ráadásul én azt a maga amatőr mivoltában kifejezetten kedveltem és dicsértem – az, úgy, elsőfilmes alkotásként messze túlnőtt minden elvárásomon. Épp ezért nem áll szándékomban túlságosan szétszedni ezt a mozit, de azt gondolom, talán nem sértődik meg rajta, ha ezúttal leírom ellenérzéseimet is új alkotásával kapcsolatban. Tudom, hogy nem lehet minden, mindig tökéletes és jól sikerült, mint ahogy azt is tudom, hogy nem minden film, téma jöhet be mindenkinek, de sajnos azt kell mondjam – ismétlem, minden rossz szándék nélkül – hogy ez a mostani az A pásztor inkább okozott nekem csalódást, mintsem újabb kellemes mozi élményt. És most már azzal sem tudom takargatni az egészet, hogy első rendezés, meg amatőrfilm – a szombathelyi kötődésű rendező második alkotása már mint témájában, mint megjelenésében próbál szintet lépni, s kitörni az amatőr skatulyából. S hogy miért is nem sikerült, arról olvashattok alábbiakban – tudom, hogy ezt az alkotók is olvassák, ezért is írtam, hogy mindenféle rossz szándék és fikázás nélkül.

Amatőrségéből eredő hibáit el tudom fogadni, de sem a témaválasztása, sem a két fentebb említett magyar filmes stílusához való húzása (tisztelgése??) nagyon nem jött be. Viszont pontozni továbbra sem fogok, nem is akarom annyira lehúzni, mert én még ilyet sem tudnék csinálni – csak aki ennyi filmet néz, mint én, talán jobban észrevesz bizonyos dolgokat. Magam részéről sok sikert a következőhöz.

Nekem jobban bejött, legalább az alábbi okokból:
- Ha a stáb mondta, akkor biztosan úgy van, de én itt nem német, hanem magyar katonákat láttam. Nem értek annyira az egyenruhákhoz, hogy feltűnjön, és bennem fel sem merült, hogy magyar katonák miért ne kaphatnák parancsba, hogy begyűjtsék, aztán a vonathoz vigyék a zsidókat (főleg a nyilasok uralma idején). Emiatt a nyelv sem volt probléma.
- A kiskatona erőszakolós jelenete nem csak azért lehetett bénácska, mert parancsra kellett csinálni, hanem felteszem azért is, mert az volt az első kapcsolata nővel. Mondta, hogy alig pár hónapja sorozták be, tehát elvileg alig múlhatott 17-18 éves. Engem ez volt, ami kicsit zavart, a forgatás idején majdnem harmincas Sütő András bármilyen jól is játszott, nem passzolt a szerepébe.
- Nekem a pásztor "lázadása" jól volt időzítve, két okból is. Az egyik, hogy aligha volt öngyilkos típus, és tudhatta, hogy ha túl sokat ugrál, akkor biztos, hogy őt sem kímélik (és könnyen lehet, hogy amúgy sem, hiszen akkor nincs szemtanú...); segíteni másokat titokban belefért neki, hiszen nem volt kegyetlen ember, de meghalni másokért eszébe sem jutott. Másrészt azt hiszem, itt kapott szerepet az, amit a lányáról elmondott, hogy katonák ölték meg, és türtőztette magát, amíg lehetett, de amikor fejbe lőtték a kislányt, akkor villanhatott be neki, hogy azok a katonák is így végezhettek az ő lányával, és amit tett, azzal inkább az akkori elkövetőkön akarhatott közvetetten, felindulásból bosszút állni, mint hogy így mentőangyalként lázadozzon.
- Láttam én már szúnyogot februárban . Ehhez képest lepjen meg egy októberi-novemberi légy ?

A szűk keretei között nem is volt amatőr, az operatőri munka meg nem véletlenül kapta az elismeréseket. Az valahol egy bravúr, hogy ha nem is mindig tökéletesen egyenletesen (oké, hogy be kell mutatni a pásztor életének egyszerűségét, lassúságát, de én is kiéreztem az elejéből Tarrt, a végéből meg Jancsót ), de a film kitölt másfél órát három helyszínnel meg alig tíz szereplővel. Jó a váltás, ahogy két oldalról is megnézzük a történet elejét, és ha valóban belefért volna egy kicsivel több mélység a karakterek között, azért voltak olyan párosok, akik között jó lett a kapcsolat. Jó a végén a "Landa-jelenet" megidézése, és a maga kegyetlenségében jó az is, hogy egy kerek történetet kapunk.

Ha a Szürke senkiket meg a Drága Elzá!-t tudtam pontozni, akkor ebben a csoportban ez is elfér.

8/10
.

R2-D2 írta:

Richard Jewell balladája

Kathy Scruggs (Olivia Wilde) mindent megtestesít, amit ma negatív sztereotípiaként a szenzációhajhász újságírókról feltételez az ember. Egyes írásokban éri az a vád Eastwoodot, hogy túlságosan is negatív színben tünteti föl a nőt, aki ráadásul halála miatt szintén képtelen megvédeni magát, az én szememben viszont Scruggs a komplett médiát képviseli egy személyben, Eastwood kritikája pedig nem is elsősorban róla, neki szól, hanem az egész szakmájának. Az FBI szerepe már kicsit más tészta: valahogy a nézőben sokkal nagyobb csalódást képes okozni egy ennyire töketlen és rosszindulatú banda, ami itt is szerepel. Mert oké, hogy sok mindent lehet hallani velük, róluk (és a CIA-val) kapcsolatban, de így, testközelből végignézni gyakorlatilag egy sikertelenül kivitelezett ’56-os koncepciós pert, az végtelenül szomorú. Igen, más környezetben és korban az A tanú lenne a Richard Jewell balladája társfilmje, ott éreztem még ennyire unszimpatikusnak a hatalom módszereit és szándékát az ártatlan kisember meghurcolásának ügyében.

Persze az, hogy mindez így átjöhessen, nem lehetne Eastwood zsenije nélkül: ahogy Jewellből az elején sugárzik a rendbe és rendszerbe vetett feltétlen hit és szeretet, ahogy aztán ez később az ő karakterén keresztül mérhetetlen csalódássá formálódik, az meghatározó a mozi egészét tekintve. Mert a rendező nem csak vaktában lövöldözik és szidja – amúgy jogosan – itt és most az FBI-t, hanem átéljük a főhőse által azt, milyen is csalódni valamiben, amiben eddig bíztunk. Sokkal személyesebb és megrázóbb ez így, alapból is mindig könnyű egy meghurcolt ártatlan kisember mellé állni, de ha azt a kisembert még ráadásul az a rendszer hagyja cserben, amihez ő épp tartozni akar, akkor sokkal mélyebb kapcsolat az egész. Az újságírónőt, a médiát szimplán utálni lehet a moziban, de az FBI-ban csalódni is lehet, ez által pedig olyan érzelmi szintre jutunk el Jewell történetében, ami messze túlmutat a kritikán. Hiszen ez a szerencsétlen – mert annak ellenére, hogy a magához való esze igenis megvolt, egész az utolsó percig annak tűnt – még akkor is segíteni akart a saját maga ellen indított vizsgálatban, amikor ügyvédje már mindezt kifejezetten megtiltotta neki.

80%

Nem vártam, hogy két, ennyire hasonló témájú filmet fogok látni ilyen közel egymáshoz, de most és társfilmnek nem is tudok másra gondolni, mint a The Day Shall Come -ra. Legalábbis ami az FBI-t illeti.

Csak részlegesen emlékeztem az ügyre, a végére például nem, és elfelejtve közben azt, hogy Eastwood csinálta, még az is megfordult néha a fejemben, hogy talán tényleg Jewell a bűnös... Főleg mert Eastwood az elején a koleszos fontoskodással pont azt a háttérbe tolt, és ezt sérelmező figurát teremtette meg, aki az ilyen dolgokat akár el is követhette volna (hiszen akiket példaként említenek a filmben, azok is ilyenek voltak); a Kísérletben az ilyen karakterek lehettek volna a legszadistább börtönőrök. A film zsenijét éppen az adja, hogy lassan építve fel Jewell jellemét mutatja meg, hogy ő tényleg csak ennyire naiv és ennyire szabálykövető volt, hogy úgy érezte, minden szabálynak kell hogy legyen oka, tehát mindegyiket be kell tartani, és fel sem tételezte, hogy mások, főleg az olyan prominensek, az elit ügynökök, mint az FBI ne ezt tennék. A másik oldalról is billegett a dolog; amikor Jewell azt az oktatófilmes baromságot is benyalta, akkor azon voltam, hogy ez egyszerűen csak ennyire gyagyás, és rossz volt nézni, ahogy az átélt események hatására az lett, ami a legtávolabb állt attól a jellemétől, aki próbálta minél távolabb terelni az embereket: cinikus...

És hogy milyen messzire vezet? Szép dolog a demokrácia meg a szabad választás, de ahol a rendőrfőnöktől az ügyészekig mindenféle hatósági emberek személye is voksolással dől el, ott ezek a munkák sem fognak másból állni, mint állandó népszerűség-hajhászásból. Ezek után nem meglepő, hogy a "legjobb" megoldás a gyors megoldás, az ebbe a keretbe nem illő, kilógó "problémákat" meg lehet a szőnyeg alá vagy a börtönökbe söpörni...

8,5/10
.

.





Archive





Mindig is érdekes olvasgatni a neten, hogy egy mozi mennyire is más és más érzelmeket, gondolatokat vált ki a nézőkből… van, aki ezt az Archívumot a robotika és a mesterséges értelem oldaláról közelíti meg, aztán van, aki az egészet a Frankenstein témakörbe próbálja beletuszkolni, közben zsigerből utálja Theo Jamest (nem értem, miért) – és van, aki az egész történetnek az emberi, a drámai jellegét emeli ki. Közben megint elhangzanak az olyan címek, mint az A nő, meg az Ex Machina – komolyan, ez már lassan olyan, mint minden időutazásos filmnél csak és kizárólag az Idétlen időkigre hivatkozni – mintha azokat mindenki látta volna, vagy mintha valami egyetemleges alapvetést hordoznának a témában… pedig aztán nem. Magam egyébként már jó pár hete láttam ezt a filmet, csak akkor nem volt róla időm írni: újranéztem az egészet, hogy jobban képben legyek – no meg kíváncsi voltam, hogy mindazok után, amik történtek a filmben, mennyivel fog más élményt nyújtani… pláne, hogy most már úgy is néztem, hogy a film nagy részben magyar stábbal készült. És az a helyzet, hogy másodjára is kifejezetten kellemes élmény volt, az egésznek van egy különleges hangulata, ami sikeresen ötvözi Duncan Jones Hold filmjét a már említett Ex Machinaval – mégis, számomra az igazi értéket, élvezetet az utolsó öt perc jelentette: az miatt fogok jó szívvel emlékezni az Archive-ra… kár, hogy még csak utalás szinten sem írhatok megint semmit arról, milyen finálét választottak az alkotók George Almore történetének.

Ha már azt mondtam, nekem nem elsősorban a mesterséges értelem és az ehhez kapcsolódó Frankensteines nézőpont jött be igazán, hadd kezdjem a többiektől eltérően az írásomat azzal az ötlettel, ami igazán megfogott: az archívummal. Az van, hogy 2038-ra az Archive cég kifejlesztett egy technológiát, amiben lehetőség nyílik az elhunytak tudatának (lelkének?) lementésére, majd egy erre kifejlesztett szerkezetben tárolására. A haláltól számított három évig a hozzátartozók még tudnak kommunikálni a halottal, azonban egy idő után ez a tudat elhalványul, s a végén tényleg nem marad más, mint a fájdalmas búcsú. Aki már veszített el közeli hozzátartozót, az talán jobban megérti, milyen fontos dolog is ez: a váratlan haláleseteknél szinte kivétel nélkül fennáll az el nem mondott, a be nem fejezett gondolatok szörnyű terhe, az ember mindig érezheti úgy, hogy van olyan, amit soha nem tud már megkérdezni elvesztett szeretteitől. Magam is átéltem ezt már párszor, higgyétek el, eléggé szörnyű szembesülni ezzel a hétköznapi dologgal. Na de milyen jó, ha van egy ilyen kütyü, és amire kíváncsiak vagyunk, azt még három évig meg tudjuk kérdezni? Vagy épp elmesélni, kivel mi történt a múlt héten? Mintha a halott csak épp otthon lenne házi karanténban és mi hozzuk neki az információt a külvilágból? Nagy vonalakban hasonlít az egész… mondjuk a Forráskódhoz, csak ott ugye más volt a cél, az idősáv és az eszköz…

Szóval 2038-ban járunk, mikor is egy fiatal mérnök, George (Theo James) egy isten háta mögötti kutatóbázison őrzi egy ilyen gépben felesége tudatát. Érdekes egyébként a film szerkezete, mert bár szinte az első perctől kezdve nyilvánvaló ez a dolog, mégis csak több flashbacken keresztül jutunk el ennek a bizonyosságáig. George azonban nem hajlandó belenyugodni a hamarosan lejáró tudatmegőrzésbe, épp ezért próbál kifejleszteni egy olyan gépet, robotot, amibe át tudja menteni szeretett Julesa tudatát. Mikor bekapcsolódunk a sztoriba, már épp a vége felé jár a projektjének – a prototípus, kissé behemót és esetlen J1 kódszámú robot mellett a következő generációs J2-vel dolgozik a különleges, futurisztikus épületben. A napi karbantartási teendők mellett készíti már tervének végleges változatát, a J3-at, ami majd alkalmas lesz Jules tudatának befogadására. A probléma csak az, hogy mindezt az őt foglalkoztató cég tudta nélkül kell csinálnia, hisz az eredeti megbízása nem személyes célok felhasználására kifejlesztett gép megalkotása volt – no meg egyre inkább kialakul egyfajta féltékenység a három robot között. S ha mindez még nem lenne elég, egyszer csak megjelenik az Archive cég képviselője, aki rájön, hogy George illegálisan akarja letölteni exe tudatát…

Ahogy a fentiekből kiderül, az Archive legalább három szálon is érdekes lehet az arra fogékony néző számára. A legnyilvánvalóbb mindezek közül ugye a mesterséges intelligencia létrehozása, a tudat gépbe töltésének problémaköre  – kicsit a Ghost in the shell és a Frankenstein vonalat követve egy ember drámáján keresztül tárul elénk az immár klasszikusnak tekinthető és milliószor feldolgozott sci-fi téma: lehet-e embert csinálni egy gépből? S ha lehet, annak mi az ára? Hogy fogja mondjuk kezelni azt egy gép? És a teremtő, az alkotó vajon megkapja-e azt, amit várt?? Aztán ott van egy másik érdekes téma… a már minimális értelemmel felvértezett gépek lehetnek-e féltékenyek egymásra? Valóban apaként tekintenek alkotójukra? Van-e, lehet-e bármi emberi, netán állati kapcsolat gép és ember között?? Mint mondjuk, mikor valaki hazavisz a korábbi kis kedvence mellé egy másikat, egy újat? Tud-e, viselkedhet-e így robot, ahogy az Archive-ben? A harmadikról meg már írtam – szimplán a tudat kimentése egy archivumba… mindhárom összetevő önmagában is képes eltartani egy sci-fit, a kérdés csupán az, hogyha ezt a hármat összekeverjük, vajon nem oltják-e ki egymást, nem megy-e egyik a másik rovására.

Azt hiszem, nem. Azzal együtt, hogy az Archive kifejezetten minimalistára sikeredett (talán ha 6 szereplő van benn és tulajdonképp egy objektumban játszódik az egész), mindhárom szál érdekesen, néha egymásba fonódva egészíti ki egymást. Az eleje kissé talán laposnak és unalmasnak tűnik, erősen érezni rajta azt a bizonyos Hold-hatást (a rendező korábban ezen a filmen együtt dolgozott Duncan Jonessal), szerintem kicsit sok idő megy el az őszi erdőben történő futásra és mászkálásra, mégis érzi az ember, hogy valami fontosat lát, valami fontos fog történni. Aztán ahogy jönnek a baleset képei, ahogy a környezet, a külső erők egyre inkább belefolynak (beleavatkoznak) a sztoriba, úgy lesz egyre érdekesebb és összetettebb az egész: nézőként kifejezetten lehet szurkolni George-nak, hogy sikerüljön a terve… még akkor is, ha ez nyilvánvalóan azzal jár, hogy a közben szimpátiát kiváltó kis J2-től (ami amúgy remekül jeleníti meg a tipikus szerethető robot karakterét) fájdalmas búcsút kell venni. Én – a fentebb említett sajátos nézőpontom miatt – legalábbis totál George pártjára voltam képes állni, totál nem érdekelt a teremtésnek semmiféle erkölcsi problémája: egyszerűen akartam, hogy sikerüljön a felesége tudatát végérvényesen megmenteni. Aztán az meg, hogy mi lesz utána, hogy hogyan lehet egyáltalán élni majd egy androiddal, ez mivel is jár, menet közben nem is érdekelt…

Természetesen nem árulom el, sikerül-e a projekt vagy nem – mindösszesen annyit írnék még, hogy így, második nézésre volt számomra a mozinak egy egészen érdekes aspektusa is… ez viszont annyira szorosan kapcsolódik ahhoz a nem elmondható eseményhez, ami meghatározza az utolsó öt percet (és magát az egész moziélményt is), hogy nem részletezhetem. Mindazonáltal azt nézni, figyelni, hogy hol van elrejtve bármi utalás a végkifejletre, azon rugózni másodszorra, hogy vajon az alkotók menet közben végül is elmondták-e a lényeget csak én nem figyeltem eléggé – nos, az egy különleges élmény volt, ahogy általában minden hasonló dramaturgiájú filmnél az. Alapból is tetszett az Archive, kicsit lassú, kicsit filozofikus, de roppant egyedi hangulatú sci-fi, amiben én ezt a léleklementéses, tovább élős dolgot találtam extrának – viszont, amire kifut az egész, ahogy befejezik az alkotók a történetet, az igazán mellbe vágott. Olyat is olvastam, pont ezzel tették tönkre a filmet, de ez szerintem baromság… a helyszín, a díszlet a maga monoton szürkeségével először tökéletesen illik a környezetbe, a kissé nyomasztó hangulata viszont remekül tűnik el, ahogy jönnek a külső behatások – színesebb, pörgősebb lesz az egész. Theo James (akiben én mindig csak az amerikai Moritz Bleibreut látom) nagyszerű választás volt a szerepre, a srác valahogy tök illik erre a magányos, magába forduló kutató karakterbe (egyébként Ryan Gosling is jó lett volna) – miután pedig az egész Archive tulajdonképp az ő drámája, így a néző óhatatlanul vele is azonosítja a filmet. Mintha monodráma lenne, minden George körül forog – és hiába jönnek idegenek is a sztoriba, az Archive-t nem lehet mással azonosítani, mint Theo Jamessel. Én meg őt bírom, úgyhogy ez is egy plusz pont… de hát minek is magyarázzam, miért teszik valami?




80%



.

R2-D2 írta:

.
Archive

Alapból is tetszett az Archive, kicsit lassú, kicsit filozofikus, de roppant egyedi hangulatú sci-fi, amiben én ezt a léleklementéses, tovább élős dolgot találtam extrának – viszont, amire kifut az egész, ahogy befejezik az alkotók a történetet, az igazán mellbe vágott. Olyat is olvastam, pont ezzel tették tönkre a filmet, de ez szerintem baromság… a helyszín, a díszlet a maga monoton szürkeségével először tökéletesen illik a környezetbe, a kissé nyomasztó hangulata viszont remekül tűnik el, ahogy jönnek a külső behatások – színesebb, pörgősebb lesz az egész. Theo James (akiben én mindig csak az amerikai Moritz Bleibreut látom) nagyszerű választás volt a szerepre, a srác valahogy tök illik erre a magányos, magába forduló kutató karakterbe (egyébként Ryan Gosling is jó lett volna) – miután pedig az egész Archive tulajdonképp az ő drámája, így a néző óhatatlanul vele is azonosítja a filmet. Mintha monodráma lenne, minden George körül forog – és hiába jönnek idegenek is a sztoriba, az Archive-t nem lehet mással azonosítani, mint Theo Jamessel. Én meg őt bírom, úgyhogy ez is egy plusz pont… de hát minek is magyarázzam, miért teszik valami?

80%

Érdekesen hangzik, felírom.

Nemrég néztem Keanu Reevesszel a Replicast. Hasonló téma; ha gondolod, vedd listára.

.

.





Alfa Holdbázis S1-2




Nem először történik meg velem, hogy gyerekkori emlékeim, hajdanán látott filmek, sorozatok képei, karakterei miatt olthatatlan vágyat érzek az adott produktum újranézésére – egyfajta bakancslistaként is felfogható az egész, amiben rég látott élményeimet próbálom újraélni… több-kevesebb sikerrel. Az a bizonyos nosztalgia (ami az objektív értékelést bizony sokszor felborítja nálam) eddig nagyon sokszor átsegített azon, hogy az élmény összességében pozitív legyen, ám sajnos azt kell mondjam, hogy most ez az Alfa Holdbázisnál nem működött maradéktalanul. Emlékszem, gyerek fejjel kifejezetten tetszett az egész, szabályosan elvarázsolt Koenig parancsnok és személyzetének története: volt, hogy bizony féltem rajt, volt, hogy csak szimplán elájultam a Sasok és a világűr kalandjaitól. Pedig már akkor szöget kellett volna ütni néhány dolognak a fejemben, hisz az alapszitu önmagában akkora ökörség, hogy nehezen hiszem el, hogy csak úgy simán átléptem felette… de istenigazából még csak nem is ez a nagyobbik baj. Azt is simán benyelem, hogy mai szemmel rém gagyi az egész – de hát ez nem hiba, ez a korral jár… viszont amit az első és második évaddal, illetve a kettő között műveltek, az most rendesen kiakasztott. Hogy ez akkor miért is nem zavart???

1999-re az emberiség szép kis bázis épített ki a Holdon, s bár kétségkívül szerencsésebb lett volna ez esetben is, ha nem egy ilyen közeli, kézzel fogható dátumot adnak meg az alkotók, de sci-fi felütésnek nagyszerű az elgondolás (amúgy, ez talán még 1973-ban nem is tűnhetett olyan meredek ötletnek). A Föld atomhulladékát a Holdon tárolják, azonban szeptember 13-án egy szerencsétlen baleset következtében az atomhulladék tárolóban robbanás történik – ami robbanás következtében a Hold elszakad a Földtől és önálló útra kel a világűrben. Most abba ne menjünk bele, hogy ez milyen körülmények között NEM valósulhat meg, sokkal fontosabb az, ami utána történik: a Hold ugyanis elkezd Millenium Falconhoz hasonló tulajdonságokkal rendelkezni… el nem hiszem, hogy ez, immár 45 éve ilyen simán átment a szűrőn. Az van ugyanis, hogy az egyes epizódok mind-mind más-más környezetben játszódnak, az Alfa legénysége minden egyes részben máshol jár és más kalandokat él át, miközben veszettül keresi az emberi életre alkalmas új bolygót – új otthonukat. Értem én az egész sorozat lényegét, meg szerkezetét, de egy kis gógyival a fejemben ma már elég nehéz befogadni a napok, hetek alatt több száz millió kilométert megtevő, meghajtás nélküli, csupán lendületből közlekedő égitest puszta létét… és most az az igazán fura, hogy én ebbe, gyerekként bele se gondoltam. Az Üzenet az űrből című klasszikus japán sci-fiben legalább volt meghajtása a bolygónak…

Szóval, ez az egész kataklizma, meg a Hold sodródása kb. olyan, mint Palpatine visszatérése: nehéz lenyelni, megemészteni, viszont elengedhetetlen ahhoz, hogy a legcsekélyebb mértékben élvezni lehessen a sorozatot. Mert ha ez megvan, akkor az olyan nyilvánvaló ökörségek már sokkal könnyebben csúsznak le a torkunkon, mint a soha ki nem fogyó készlet, a végtelen számú Sas, a súlyos károkat szenvedett bázis varázsütésre sértetlenné válása a következő epizódra… és akkor tényleg el lehet merülni abban, amiben az ilyen korú és stílusú sorozatoknak erőseknek kell(ene) lenni: a történetekben, az egyes epizódok kalandjaiban. Ebben aztán nincs hiba (ahogy egyébként sem a Pirxnél, sem az Az Orion űrhajó fantasztikus kalandjainál nem volt), bár az is igaz, hogy volt olyan sztori, amit egyszerűen nem értettem – ugyanakkor az első évad néhány fejezete kifejezetten remekbeszabott lett. Van olyan, amiben az egyik bolygón egy ködön keresztül egy barlangba jutva az oda betévedők ősemberekké válnak, aztán van, hogy 880 évvel ugrunk előre az időben egy másik bolygón. Aztán van egy olyan, ami egy az egyben párhuzamba állítható az Alkonyat fináléjának nagy csatajelenetével (ez szerintem az egyik legjobb rész), meg egy olyan is, amiben párhuzamos világok léteznek. Tulajdonképp így, hogy olvasgatom utólag az első évad epizódjainak listáját, azt kell mondjam, hogy a 24 rész döntő többsége teljesen élvezhető és vállalható volt, sőt, még az a bizonyos, korabeli „horror” feeling képes volt megérinteni, amire úgy emlékszem, hogy bizony, néhány epizódon tizenx évesen féltem.

Az első évad tehát számomra simán kiállta az idő próbáját (már ha az űrben száguldozó, irányíthatatlan Holdat elfogadom), s bár baromi hosszú a 24x52 perces játékidő, a végére tök megszoktam és megszerettem mindent és mindenkit… minden sületlenségével együtt. A főbb karakterek a szívembe zártam, szinte már otthonosan mozogtam a bázison, sorba jöttek elő a pozitív emlékek, amik miatt én ezt anno szerettem, Viktor, a megfontolt, kicsit oroszos beütésű tudományos tiszt, vagy Alan, a kissé vagány és szabad szájú pilóta igazi kedvencem lett. Mint ahogy amúgy gyakorlatilag mindenki az irányítóteremben. Tök jó volt felfedezni a beugró vendégszínészeket, a sorozatban tiszteletét tette többek között Szarumán, Tarkin, Darth Vader, vagy Feketeszakáll. Esküszöm, ott tartottam, hogy egyre jobban elmerültem az egészben, minden este egyre jobban vártam a következő két részt (amúgy, 24 napig néztem a két évadot), az évad végére abszolút nem foglalkoztam a száguldó Hold létezésével… és talán pont ezért ért totál váratlanul a második évad. Mert hiába Maya (akinek hiánya amúgy fel sem tűnt az első évadból), az egész egy övön aluli ütés volt számomra… több szempontból is.

Az van ugyanis, hogy sorozat második évada olyannyira különbözik az elsőtől, hogy kis híján sírva fakadtam az első éjszaka. Szinte rögtön utána is néztem, miért: „új producert szerződtettek egy újabb évad leforgatására – s vele együtt radikálisan átalakult minden (mintha ettől lenne jobb valami). A történetből magyarázat nélkül eltűnt Bergman professzor, vagy Paul és megjelent Tony Verdeschi biztonsági főnök és a magyar Catherine Schell alakította űrszépség, Maya, ráadásul még a fő forgatási helyszínek, a berendezések és az egyenruhák is megváltoztak, és a zene is.” Csakhogy!! Bazzeg, egy világűrben sodródó Holdon vagyunk, ahol eszméletlenül hülyén jön le, hogy egyik éjszakáról a másikra minden, de szinte minden megváltozik!!! A szereplők hirtelen színes kardigánokat hordanak, a vezérlő totál máshogy néz ki, s bizony nem olyan jármű ez, hogy csak úgy kiszállok róla valami állomáson… meg felveszek valami új utast és kinevezem biztonsági főnöknek. Az a marha nagy helyzet, hogy teljesen kidobott magából a sorozat, 24 epizód alatt megszoktam és megszerettem valamit, elfogadtam minden hülyeségét, megbarátkoztam a néha tényleg gyermeteg trükkjeivel – azért az a játékdömper a Sas felszállóhelye mellett akkor is gagyi – hogy most meg kvázi újratervezve, újból szeressek meg mindent. És most már ne csak azzal ne foglalkozzak, hogy Holdunk hogyan tesz meg akkora távolságokat, hanem azzal se, hogy hogy az istenbe lett hirtelen minden más…

Persze, simán rá lehet fogni, hogy mindez az én marhaságom, hogy ilyeneken rugózok… ami akár igaz is lehet. De roppant módon tud zavarni a következetlenség (s nem csak itt, máshol is), a produceri beavatkozások miatt kialakult abnormális változások – nem egyszer bizonyosodott már be, hogy inkább a hátrányára válik az ilyesmi az alkotásnak, mint előnyére. Esetünkben, ha minden külcsínyi változást lehámozunk a második évadról, és csak és szigorúan az egyes epizódok tartalmára koncentrálunk, akkor is szembetűnő, mennyivel másabb, gagyibb minden. Míg az első évad 24 epizódjából 15-20-ra simán rá tudom mondani, hogy jó, itt fordított az arány: van pár kiváló fejezet, de a többségük kifejezetten kínos. Ami talán legjobban tetszett, az az időutazásos (vajh, miért??), meg talán a térgörbületes… no meg az a bizonyos dupla rész, az álcázott idegenekkel (kár, hogy úgy néztek ki, ahogy). A nagy többség csak szimplán unalmas, viszont van pár kifejezetten buta, kvázi nézhetetlen rész is: az istenes a legrosszabb, aztán a bolygó, ami bünteti a leszedett termést, a maga sziklaembereivel… és nem sokkal marad le a versenyben a vízre szomjazó szikla, vagy a fény-élőlény se, aki nem tudja, mi is ő… ezeknél még a Mézga Aladár kalandjai is mind jobbak voltak… S még valami. Kifejezetten zavaró volt, hogy totál össze-vissza ugrálunk az időben. Ahogy olvastam, meglehetős káosz volt a bemutatásakor is a TV-ben, de ez az első évadnál még nem tűnt föl – ellenben a második évadban, mikor Helena narrációjával indulnak az epizódok, csak a kapkodtam a fejem, hogy az egyik részben pár száz nappal később vagyunk az elszakadástól, mint az azt követőben. Teljes időzavar, a fejetlenség csúcsa.

Mindezek ellenére úgy érzem, nem döntöttem rosszul, mikor elhatároztam, hogy újranézem. Igaz, ráment majdnem egy hónapom, de a sok bosszúság mellett nagyon sok kellemes emlék is felszínre tört közben. Jó volt látni gyerekkorom hőseit, az egésznek kétségkívül van hangulata – annak ellenére, hogy a 70-es évek közepén forgott az egész, egy rossz szó nem lehet magára a látványra (pláne, hogy a neten BD minőségben van fönn, eszméletlen jó képpel!!). Valószínűleg soha többé nem fogom még egyszer megnézni, de jó, hogy láttam.

Ha nem lenne ekkora különbség a két évad között, többet is adnék rá.





70%






.

.






Az ifjú Indiana Jones kalandjai S1-3





Újabb óriási kalandon – és élményen – vagyok túl: egy újabb nagyon rég tervezett pótlást sikerült az elmúlt három hétben abszolválnom… Ugyan 15 évvel ezelőtt már láttam ebből a sorozatból epizódokat (azokat, amiket anno, akkor VHS-en kiadtak), de így, egyben csak most volt szerencsém átélni ezt a hatalmas utazást, George Lucas gigászi vízióját kedvenc archeológusunk gyerekkoráról. Ez a 22 nap egy csoda volt, messze nem számítottam ekkora élményre, ilyen letaglózó hatásra: ez a sorozat bizony számomra maga volt a tökély, egy vérbeli, hamisítatlan kalandfilm, ami egyszerre veszettül szórakoztató (gyereknek, felnőttnek egyaránt) és oktató jellegű egyben. Amiben olyan mesés és hiteles korrajz van, hogy néha az államat kerestem a földön, amiben annyira zseniálisan építik fel a későbbi Indiana Jones karakterét, apjához való viszonyát, az egész későbbi filmeket, hogy az beszarás. A kulcs pedig George Lucas: nem is tudtam (mert eddig nem foglalkoztam vele), hogy ez elsősorban az ő gyermeke, hogy kvázi ő írta, ötletelte az egészet – így viszont már egyáltalán nincs mit csodálkozni azon, hogy ez nekem ennyire bejött. Lucas történetmesélése, alapossága, átgondoltsága a sorozat minden percén érezhető, itt (is) van eleje és vége az egésznek, itt is érezhető, hogy tartunk valahonnan valahova – azt meg csak halkan jegyzem meg, hogy Sean Patrick Flanery (is) toronymagasan jobb Harrison Ford volt, mint az a szerencsétlen gyerek a Soloban..

Nem tudom, mennyien tudjátok, mi is ez az egész, hogyan is lett ez a 22 epizód és három évad, de olyan nagyon nem is akarok belefolyni az ismertetésébe – szinte mindent megtaláltok róla a neten. A lényeg, hogy Indy felnövését kísérjük figyelemmel gyakorlatilag születésétől kezdve addig a pontig, míg elkezdi tanulmányait az egyetemen – mindez pedig rengeteg kalandba ágyazva. A Forrest Gumpot gondolom, mindenki látta – na, ez majdnem ugyanolyan: Indy bejárja a világot, utazásai közben pedig a kor (1899-től 1922-ig) meghatározó alakjaival is találkozik. Szinte lehetetlen felsorolni azt a rengeteg történelmi személyiséget, akik szerepelnek a sorozatban, de az ismertebbek közül csak meg kell említsem Roosewelt elnököt, Pancho Villát, Lev Tolsztojt, Lenint, Picassot, Puccinit, Churchillt, Mata Harit, Wyatt Earpot, Freudot, Edisont, Al Caponét és még sorolhatnám… mint ahogy azt is hosszan sorolhatnám, milyen híres vendégszínészek tűnnek föl az egyes epizódokban. Christopher Lee, Catherine Zeta-Jones, Daniel Craig, Ian McDarmid vagy Max von Sydow (néhányukat keresni kell, de ott vannak) mind-mind emelik a sorozat színvonalát – és akkor még nem is beszéltem magának Harrison Fordnak a feltűnéséről, akit csak sikerült két rövid jelenet erejéig beleírni a sztoriba…

A sorozat hivatalosan három évadból, három fejezetből áll: minden epizód másfél órás „TV film”. A gyártási anomáliákból kifolyólag ugyan párszor érezhető némi inkoherencia nézés közben, de így, időrendbe összevágva kerekedik ki a nagy egész, a teljes élmény: az első szakaszban Indy kb tíz éves, mikor is apjával, anyjával, no meg a család által felfogadott szigorú és konzervatív nevelőnővel körbeutazza a világot. Apja ugyanis híres professzor és a világ több pontján tart előadásokat, ahova az egész családot magával viszi: így jutunk el többek között Egyiptomba, Oroszországba, Kínába, Indiába, Görögországba, Firenzébe… és még felsorolni sem tudom, hova. Minden egyes epizód egy csoda, hihetetlenül jól megcsinált díszlettel és korhűséggel – ugyanakkor minden epizód kissé meseszerűen egyben oktat is. Legyen szó a kínai orvoslásról, az öt világvallásról, a festészetről, a költészetről/írásról, a kozákokról, a zenéről, a vallásról – bármiről. Zseniálisan megírt és összerakott fejezetek során keresztül utazzuk be a családdal a világot, mindig valami kis izgalmas kalanddal megspékelve tanulunk az adott helyszínhez, karakterhez legjobban kötődő, legfontosabb dolgokról: de úgy, hogy a sorozat minden percén érezni azt a vérbeli Indy feelinget, akkor is, mikor még csak tíz éves a srác. Igazi bajkeverő: a sori másik óriási érdeme, hogy zseniálisan felépíti azt a figurát, akivel később majd ostorral és kalapban találkozunk (a kalap már itt alap és van egy ostoros jelenet is), ugyanakkor részletesen megágyaz annak az apa-fia kapcsolatnak is, aminek a fináléját majd látjuk az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovagban. Néha tátott szájjal bámultam a képernyőt és visongtam elégedettségemben mindazon, amit láttam… az első szakasz (évad) ugyanakkor határozottan könnyedebb, lazább, mint az ún. háborús évek című második fejezet.

Na de hát nem is lehet csodálkozni ezen, amikor is a laza kis bohóckodás után a sorozat nagy részét az első világháborúban töltjük… Az van ugyanis, hogy Indy fogja magát és otthagyja apját  (na jó, nem teljesen szándékosan) és csatlakozik a mexikói forradalomhoz Pancho Villa oldalán. Onnan pedig egy újdonsült barátjával, Remyvel együtt Európába jön és beáll a belga hadseregbe – nos, innentől kb. hat-nyolc részen át a világháború poklában járunk. Ha én ezt láttam volna, ha én erre emlékeztem volna, már az 1917-nél felkaptam volna fejemet: komoly mozis drámákat megszégyenítő módon járjuk meg az első világháború minden szörnyűségét Indyvel együtt. Továbbra is olyan, mint egy kalandfilm, egy oktató kalandfilm, de ahogy filmezve van, ahogy az egészet megcsinálták (1993 körül!!), amilyen élet- és vérszagú az egész… nos, az bámulatos. Három hét után sok minden összefolyik, de váltig állítom, olyan háborús csatajelenetek vannak a filmekben, ami simán elmenne akár az 1917-be is: ráadásul szinte az összes harcszíntéren. Mert nem csak Európában járunk (Verdun szörnyűségeit talán nem kell részleteznem), hanem bizony Afrikában is: a vasúton mozgatott gigantikus ágyú nekem például totál újdonság volt, de az is, hogy hogyan és miért is volt ez igazán VILÁG háború. Lucas pedig nem volt rest: a kezdeti lelkesedés után szépen rávezette Indyt és a nézőt az egésznek a kegyetlen és értelmetlen mivoltára (kórházas epizód), hogy ki is tudja vezetni őt az őrületből. Külön zseniális, ahogy a sorozatban véget ért a háború (ha ez igaz, akkor ez is beszarás), mint ahogy az is, hogy képes volt szentelni amerikai létére egy teljes epizódot a világháborút lezáró európai békére, ahol Indy tolmácsként végignézi az egészet – s ahol állítólag többen látták már, hogy ez a béke csak a következő háború kezdete.

Persze, kell némi érdeklődés a történelem iránt (sőt tulajdonképp minden iránt), s nem árt tisztában lenni, ki kicsoda és mit akar, valamint hogy mi miért történik – de ha ez meg van, akkor majdnem olyan zseniális felfedező játékot játszhatunk közben, mint mondjuk a Ready Player One-ban megtehettük. Mert ilyenkor jön képbe például a szüfrazsett mozgalom, vagy az ír húsvéti felkelés 1916-ban vagy az 1917-es szentpétervári júliusi bolsevik puccskísérlet – de ide hozhatom Puccinit, Tolsztojt, Picassot és minden híres művészt és forradalmárt, akivel Indy összefut. S ha már az érdeklődés: ha van az egész sorozatnak gyenge pontja, az pont abból ered, hogy az utolsó három epizód (na jó, a hollywoodi talán nem) engem baromira nem kötött le. Sem a jazz, sem a Broodway világa nem érdekel, s bár jópofa volt látni Indy szerencsétlenkedését e két témában, de egyáltalán nem hozott közelebb ahhoz a karakterhez, ami a mozifilmekben feltűnt. Ugyan érteni vélem, hogy Lucasnak mi volt a szándéka vele – Indy sármosságának bemutatásán kívül -, hogy a korabeli Amerika különleges világaiba is elkalauzoljon, de az egész valahogy kilógott a korábbi irányból. Olyan semmilyen (bár kétségkívül szórakoztató) az egész, a korábbi történelmi, kalandos, verekedős, igazi Indy feeling hiányzik belőle.

Egy 35 órás történetről persze még oldalakat lehetne írni, ahogy most pörgetem vissza az eseményeket a fejemben, sorban jönnek elő dolgok – azt mindenképp megemlítem, hogy a Kedi után megdöbbenéssel vegyes örömmel néztem az Isztambul utcáin bóklászó macskákat – viszont képtelenség mindent kielemezni. Az Az ifjú Indiana Jones kalandjai Lucas másik mesterműve a Star Wars 1-6 mellett, egy csodálatos utazás, ami utazás közben szórakoztatva fedezzük fel a világot és ismerjük meg a régészprofesszor múltját. És hiába is tűnik így, olvasva, elmesélve hiteltelennek és erőltetettnek a sok „nagy találkozás”, menet közben, nézés közben bizony totál jól működik minden. Mert Lucas olyan világot teremtett, olyan háttér előtt pörögnek az események, hogy a nézőnek egy pillanatra sincs ideje azon morfondírozni, épp ki miért keveredik a képbe. Elvileg minden hiteles, mindenki élt akkor és úgy, elvileg mindenki jogosan találkozhatott Indyvel -. mi meg köszönjük meg a Mesternek ezt a gigászi világ körüli utat a múlt század elején. Ez nekem qrvára bejött, ez nekem örök élmény marad. Kár, hogy 35 órát nem olyan egyszerű újranézni…




95%


(a blues és a Brodway miatt)  



.