R2-D2 írásai 1.0

.





Mocsok




Kísértenek a bolondok… Megint egy hibbantról kellett filmet néznem, akinek kb. tíz perc után a bolondokházában lett volna a helye, nem a vásznon (illetve a rendőrség állományában)… A Mocsok mindazon előzetes prekoncepcióimat felrúgta, amit a trailere és a netes fogadtatása sugallt: azt nem mondom, hogy nem volt benn némi durvaság, de sokkal-sokkal kevesebb, mint vártam, az egész a legkisebb mértékben nem volt képes megérinteni: erre utaltam a középszerűséggel is. A kezdeti érdeklődés is előbb értetlenkedésbe, majd bosszúságba csapott át, hogy a „fordulat” tájékán véglegesen haraggá terebélyesedjen Az egész inkább maradt meg bosszantó mozinak, mintsem maradandó élménynek…

Kivételesen pedig most nem is azért nem élveztem a filmet, mert a nemszeretem karakterek nemszeretem filmet eredményeztek, hanem mert maga a film, a sztorija volt egy égbekiáltó ökörség. Pontosabban volt itt egyáltalán sztori??? Mi is volt az??? Mi is volt ebben annyira lenyűgöző és mocskos? Az egész egy számolócetlin elfér: egy japán srácot kinyírnak, azt ezt kivizsgáló nyomozás pedig a helyi rendőrségen belől egyfajta hatalmi harccá válik. Ennyi. Tulajdonképp SEMMI nem történik az egész film alatt – leszámítva a főszereplő figura filmes ámokfutását. Ez az ámokfutás ugyanakkor egyrészt szinte élvezhetetlenül szürreálisra, másrészt meg teljesen idiótára sikeredett: az egyes, provokatív jelenetek között jóformán semmi kohézió nincs. A történetet egyáltalán nem mozdítják elő, számomra az egész egy sötétben vagdalkozás a minél nagyobb megbotránkoztatásra és hisztériakeltésre. Merthogy ugyebár McAvoy elmerül a mocsokban – szerintem meg nem, csupán valóságban. Egy elmebeteg naplója… ha nagyon jóindulatú akarok lenni, akkor számomra a film a mai civilizációs valóság görbe tükre, megspékelve egy nyilvánvalóan bolond főszereplő bolond magánéletével.

Az, hogy egy alkalmazott (esetünkben rendőr), előléptetése miatt bekavar a társainak, az azt hiszem, minden munkahelyen hétköznapi dolog. E szempontból totál átlagos, amit Robertson karaktere produkál. Mindenki nézzen magába, és gondolja végig a saját munkahelyén lévő viszonyokat: amit itt induláskor kapunk, az maga a valóság. Még nem is volt túl geci a figura, bántani fizikailag nem is bántott senkit, csupán rábeszéléssel, apróbb kellemetlen poénokkal tört utat magának. Az, hogy dugja kollégája feleségét, hogy egy szilveszteri bulin megdugja a kolleganőjét, hogy mindenkit próbál rossz színben feltüntetni, az számomra nem mocskos. Hanem az élet - most majd jön, hogy embergyűlöletem meg végtelen pesszimizmusom van, de ez az igazság. Az én igazságom. Az, hogy szerencsétlen flótás otthon pornófilmre maszturbál – amit bosszankodva hagy abba, amikor a két nő mellé bejön egy faszi, az megint nem meglepő. A „rossz zsaru” sztereotípia, a korrupció, az erőszak pedig megint csak semmi újdonságot nem hozott, milliószor láttuk már ezt más történetekben. Igaz, Skóciában először, de maga jellemrajz, amit Robertsonon keresztül közvetítenek, filmes szempontból ismét csak átlagos (ezt mondjuk nehezen képzelem, hogy lenne ilyen a valóságban, de vásznon teljesen sablonos). S végül maga a drog is az: nem az első, s nem is az utolsó olyan mozgókép, olyan figura, ami az alkohol és a drog hatása alatt éli mindennapjait – e szempontból ez sem nyújt semmi különlegesen kemény, különlegesen mocskos és újszerű figurát. Annyiban tűnik keményebbnek a figura az életnél, hogy egy karakterbe nyomorítottak bele mindent – bár ebben sem vagyok biztos, hogy nincs ilyen.

Szóval ott tartottunk, hogy Robertson alakja (és az egész ötlet) nekem semmi újat nem hozott. Egyáltalán nem volt annyira geci, mint vártam, egyáltalán nem volt annyira kemény, mint gondoltam. Sőt, a haldokló férfinál még emberséget is volt képes mutatni (önmagában az egész alakot sokkal emberibbnek tartom, mint néhány idealizált filmes karaktert), ami bizony azt érte el, hogy messze nem lehetett nem szeretni… aztán ahogy haladunk – mit haladunk, össze-vissza ugrálunk - előre az időben, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy itt semmi másról nincs szó, mint polgárpukkasztásról. A rengeteg káromkodás, az ordenáré, provokatív viselkedés, a felesleges hokizások mind csak ezt a célt szolgálták, miután pedig az alkotók megérezhették, hogy ez bizony unalmas is lehet a végére, bedobták a nagy fordulatot…

Amitől szó szerint majd eldobtam az agyam – negatív értelemben. Megint egy skrizo… Anyám… SEMMI, semmi alapja nem volt, az egész borzasztóan lóg a levegőben, számomra a filmtörténelem egyik legfeleslegesebb csavarja. Ezt, így nem észrevenni???? Komolyan? Ökörség ökörség hátán… no persze, próbáltak megvezetni, de nem rávezetni: a szőke nős képsorok sok mindent sejtettek, csak ezt nem. Hogy aztán a finálé abban az elhagyott épületben maga legyen a kabaré… Robertson itt bizonyította számomra végleg, hogy semmi különleges nem volt, szimplán csak egy szegény idióta, aki nem a saját mocskába fulladt bele, hanem a saját bolondságába…

Furcsa, hogy James McAvoy második filmje jár nálam így idén (első a Transz volt). Talán mindkettőben a szürreális látványvilág, meg az agyakban tett látogatások tették fel az i-re a pontot. Mindazonáltal az tény, hogy a színész valóban jól játszik (mondjuk ez hálás szerep is), a figura önmagában jól kidolgozott. Messze nem Mocskos zsaruk szint, de jó. Kinézetének átalakulása, a pusztulás remekül meg van csinálva. Örültem Jamie Bellnek is, bírom azt a srácot, mint ahogy Jim Broadbentnek is, aki legutóbb a Felhőatlaszban nyújtott maradandót. Történet helyett karakterfilmként nézve szinte hibátlan a mozi, mindenkinek megfelelő súlya van – de hát a mozi elvileg történetet kellene, hogy elmeséljen, itt meg én azt nem találtam.

A provokáció pedig önmagában is eladhatna egy filmett, ha kellően humoros formába van csomagolva. Ha úgy vesszük, a Movie 43 ennél sokkal mocskosabb volt, azt nagyjából végig is tudtam röhögni, itt azonban Robertson élete túlságosan is komolynak volt beállítva: egyetlen poén volt, amin nevetni tudtam, mikor is a lufis kiskölökkel találkozott. Azon kívül én semmiféle fekete humort nem láttam – mint már írtam, csupán egy beteg emberen keresztül kivetített civilizációs szatírát. A sok maszturbálás, dugás, drog és pia nem tett még soha semmit jó filmmé, az itt menet közben felvett fekete harisnya pedig egyértelműen a zárt osztályra száműzte nálam Robertsont meg az egész moziját. Ez sajnos a Trainspottingnak a cipőjét sem viheti, hiába hivatkoznak rá…

Nem nézhetetlen, kevesebb látomással, a fordulat nélkül jó kis társadalomkritika is lehetne: a film egyes elemei ugyanis rendesen visszaköszönnek a való életben. Tessék csak elmenni egy dizsibe, aztán valahogy belenézni a fiatalok mindennapjaiba…



60%




.

R2-D2 írta:

A hódkóros

60%

A kritika után én alacsonyabb pontszámot vártam volna. Amúgy jó írás, bár a film iránt nem keltette fel az érdeklődésemet.

R2-D2 írta:

Mocsok

60%

Hogy van munkahelyi furkálódás, hogy emberek félredugnak a legjobb barátjuk feleségével, és hogy vannak drogosok, akik a gátlásaikat, önmérsékletüket vesztve keserítik meg a társadalom tagjainak életét? Lehet. Szerencsére azért olyan munkahelyem még nem volt, ahol a kollégák szexuális önbecsülését igyekeztek porig rombolni, és a legjobb barátok felesége is legfeljebb a kölcsönös vonzalom vagy a titkos viszony izgalma miatt lesz megdugva, nem azért, hogy a barát (is) szarul érezze magát. Ami ebben a filmben van, azért nekem kicsit többnek tűnt, mint "rossz színben feltüntetés".

Hány és hány világirodalmi alkotás lenne akkor igencsak rövid, ha minden bolond a bolondokházában végezné, például a Hamlet  :

"ELSŐ SZÍN

Helyszín: Bolondokháza bejárat
Hamlet kényszerzubbonyban be, Ápoló 1. és Ápoló 2. kíséri, Ápoló 3. várja őket az ajtóban.

Ápoló 3.: (rezignáltan, a papírjaiba temetkezve): Helló! Na, meghoztátok végre a dán királyfit? Vigyétek a kettes kórterembe!

- VÉGE -"

De a filmeknél dettó. Nem készült volna el a Mementó, a Gépész, a Drive, a Plasztik szerelem, és még száz másik. Az "ép ész" nagyon hasznos tud lenni, de nincs benne feszültség, nincs érzelem, arról nem lehet írni, filmet csinálni, drámai, művészeti kihívás legalábbis biztosan nincs benne.

A történet, amit egy film elmesél, sokféle lehet, és ez néha csak annyi, hogy van egy központi karakter, és hogy az mit tesz, és miért teszi. Ezekre is van "saját" kifejezésem  , a "pszicho-monodráma", leg(el)ismertebb képviselője nálam a Gépész, amiben elsőként volt emlékezetesen érdekes, hogy mint valami "visszafejtő mérnök", a bemutatott apró jelekből és utalásokból összerakjam, hogy Trevor miért olyan, amilyen, és mi történt egy évvel a film előtt. Ott sem a film eseményei adták az igazi történetet, hanem a balesettől tartó egy év, és mindaz, amit bemutattak, csak következmény volt, egy rejtély, aminek meg lehet keresni a kiinduló okát, a gyökerét.

"Őrült beszéd, de van benne rendszer"... néha nekem ez is elég fogódzónak, vagy az elismerésem, tetszésem kiváltására.

Spoiler:

Szóval tőlem biztos nem "jön", hogy embergyűlöleted meg végtelen pesszimizmusod van. Talán csak kevésbé vagy fogékony és érzékeny az emberi drámákra a vásznon, mert ugye nem vagy még műkedvelő "pszichomókus" sem . Talán csak félrevitt a Trainspottingra utalás, és annak egy modernebb változatát vártad és kerested a Mocsokban, pedig az inkább a Brooklyn mélyén és a Rázós környék lehet. Talán csak egyszerűen nem tetszett, és bár hosszan próbáltad ezt nekünk megmagyarázni, ennek oka a múlt homályába vész, és nem is kell vállalkoznunk ennek "visszafejtésére"...

Azért érdekes, hogy egyfelől túlzásnak tartod, amit Robertson csinált, másrészt meg lefitymálod, hogy annyira azért nem durva, mint vártad, hogy amit csinál, az alig több, mint "rábeszélés" meg "apróbb kellemetlen poénok". Na most képzeljük el egy pillanatra, hogy hova száműzted volna szegény Robertsont, ha olyan durva lett volna, mint vártad  ...
.

Niwrok írta:

Hány és hány világirodalmi alkotás lenne akkor igencsak rövid, ha minden bolond a bolondokházában végezné, például a Hamlet  :

Néhánynak nem is ártana...

Niwrok írta:

... a "pszicho-monodráma", leg(el)ismertebb képviselője nálam a Gépész, amiben elsőként volt emlékezetesen érdekes, hogy mint valami "visszafejtő mérnök", a bemutatott apró jelekből és utalásokból összerakjam, hogy Trevor miért olyan, amilyen, és mi történt egy évvel a film előtt. Ott sem a film eseményei adták az igazi történetet, hanem a balesettől tartó egy év, és mindaz, amit bemutattak, csak következmény volt, egy rejtély, aminek meg lehet keresni a kiinduló okát, a gyökerét.

Spoiler:

Azért a Gépész meg a Mocsok számomra nem ugyanaz a kategória. Robertson lehet, hogy szenved, de saját szenvedését másra ennyire kivetíteni már klinikai eset. Az, hogy otthon mire veri a f*szát, nem számít - filmes szempontból viszont kellően provokatív - viszont közveszélyessége miatt számomra beteg. A Gépész legalább csak önveszélyes volt, ha jól emlékszem.

Niwrok írta:

Azért érdekes, hogy egyfelől túlzásnak tartod, amit Robertson csinált, másrészt meg lefitymálod, hogy annyira azért nem durva, mint vártad, hogy amit csinál, az alig több, mint "rábeszélés" meg "apróbb kellemetlen poénok". Na most képzeljük el egy pillanatra, hogy hova száműzted volna szegény Robertsont, ha olyan durva lett volna, mint vártad  ...

Lehet, félreérthető voltam: a film jeleneteit érzem túlzásnak, azt a sok direkt obszcén és feleslegesen hatásvadász jelenetet, amivel operál  rendező. Továbbra is állítom, önmagában Robertson tettei annyira nem voltak durvák - most mondhatnám, hogy a drogot leszámítva láttam már, hogy csinálják ki egymást kollégáim, láttam, hogy üzlettársam a legjobb barátjának a feleségét dugja - nekem kellett falaznom -, az alkohol hatásait meg ugye elhiszed, mennyit láttam. Szerencsére nem láttam, otthon ki mire hokizik, de a folyamatos, nyilvánvaló gonoszságból végrehajtott ugratások tömkelegét láttam élőben.

Egyszerűen, ha valaki ennyire képtelen feldolgozni azt, amit kap az élettől, annak orvosi segítségre van szüksége. Mert ha nem, akkor rázúdítja haragját a világra, meg harisnyát kezd hordani. Kvázi megbolondult...

S még valami: ahogy a Transznál sem, itt se jött be a szürreális képzelet világa (annál a fejnél én is megijedtem), valahogy az egész filmélményemet lerontotta.

Spoiler:

R2-D2 írta:

Azért a Gépész meg a Mocsok számomra nem ugyanaz a kategória. Robertson lehet, hogy szenved, de saját szenvedését másra ennyire kivetíteni már klinikai eset. Az, hogy otthon mire veri a f*szát, nem számít - filmes szempontból viszont kellően provokatív - viszont közveszélyessége miatt számomra beteg. A Gépész legalább csak önveszélyes volt, ha jól emlékszem.

Egyszerűen, ha valaki ennyire képtelen feldolgozni azt, amit kap az élettől, annak orvosi segítségre van szüksége. Mert ha nem, akkor rázúdítja haragját a világra, meg harisnyát kezd hordani. Kvázi megbolondult...

Spoiler:

Nem jól emlékszel .

Spoiler:

Spoiler:

.

Niwrok írta:

Meg azt is értem, hogy vannak dolgok, amit az ember már nem szeret viszontlátni a vásznon is a saját életéből és múltjából.

Biztosan van benne ilyen "hátsó" érzet is, de azt hiszem, itt csak másodlagos volt. Az egész moziban nem éreztem az összetartó erőt - ahogy írtad, Robertson szenvedésésnek kivetülését - csupán egymás mellé hányt, felesleges(en provokatív) képek sorozatának érzékeltem.

Mindezek mellé számomra a "csavar" sem úgy jött le, ahogy Neked, hanem egy kikínlódott kötelező fordulatnak - aminek az égvilágon semmi előzménye nem volt.

No de mindegy is: végre valami, amiben nem értünk egyet. Ahogy ez tulajdonképp várható is volt.

.




Insidious 2




Az első epizód bizony nem volt a kedvencem. Tulajdonképp a végéig még azzal is elvoltam -, no de ott a finálé, egy bizonyos démonhoz köthető jelenetek szinte lenullázták a moziélményt. Aztán olvastam, hogy a második részben ilyen már nincs, úgyhogy kissé bátrabban vágtam bele a folytatásba…

Amit egyáltalán nem bántam meg. Kifejezetten kellemes másfél óra volt – már ha lehet ilyet mondani egy horrorfilmre -, amiben az előző epizód hibáit próbálták elkerülni. Érezhetően jobban odafigyeltek arra, hogy már az első percektől valódi feszültség telepedjen a képernyőre, gyakoribbak és hatásosabbak az ijesztgetések – s a finálé is lényegesen kisebb baromság lett. Induláskor a Lambert család múltjában járunk, amikor is a kis Josh képességeit próbálják elnyomni. Kimondottan jó, feszült képsorok – ráadásul egy fura, de nagyon jó csavarral később fontos szerepet is kapnak. Összekötésnek a két mozi közé kiváló, picit kiszakít ugyan az események folyamatosságából, de illik a képbe. Mert tulajdonképp ugyanott folytatjuk, ahol az előző epizód végén abbahagytuk – jó franchise-hoz való módon. A kis család életében (ami már ki van egészülve a nagyival is) szellemek ismét előjönnek, a zongora csak úgy megszólal, a gyerekjáték beindul, a kisbaba meg kiesik az ágyból… az egész mozi hangulata, beállításai nagyon el vannak találva, története kiválóan építkezik az előzményfilmre: ugyanakkor, ha jól belegondolok, valóban megáll önmagában is a lábán. E tekintetben az Intercom döntésében mégiscsak volt ráció…

A film már az elején sokkal horrorosabb, mint előzménye volt, a hatásvadászat kiválóan működik (sokan, sok helyen szidják az ijesztgetés mai kori stílusát, a kép és hanghatással, de szerintem meg elengedhetetlen kelléke egy horrornak), a feszültség lényegesen jobban tapintható, mint korábban. Dalton helyett ugyebár Josh kerül előtérbe, s ahogy megyünk előre a történetbe, úgy derül ki a családra leselkedő valódi veszély: legnagyobb meglepetésemre még átgondolt történte is van a filmnek, igazi érzelmi töltettel rendelkező karakterekkel. Jó volt, na, a nyomozás, ahogy az öreg, Carl képbe kerül, ahogy Parker szerepe nyilvánvalóvá válik, ahogy ezt az egészet ütős horror elemekkel kifejtik, az nagyon tetszett. Csupán csak a finálét nem sikerült ismét nálam hasonló színvonalúra hozni: úgy néz ki, Wan mesternek különös víziói vannak, amiket én nem minden esetben tudok befogadni…

Tény, hogy ez a mozi is (ugyan, melyik horrorfilm nem?) kliséket és sablonokat használ. A háttérben elfutó szellemek, a hirtelen bevillanó képkockák szinte minden ilyen film elengedhetetlen kellékei, ezért nem is tudok mérges lenni (ezért nézem őket), viszont az ismét csak „éjszaka, elemlámpával felderített elhagyott épületek” megoldás miatt bosszús vagyok. Ennél kicsit lehettek volna eredetibbek is. Hogy aztán persze a nagyi, és társai, egy átremegett éjszaka után fitten szervezkedjen a családfő ellen. Ehh… A piros ajtó mögötti események ugyanakkor tetszettek, különösen az asztrális síkon tett időutazás. Ilyet talán még nem is láttam, zseniális ötlet. A nyöszörgő, kapálódzó szellemekből talán kevesebb is elég lett volna, de összességében – ha elfogadom azt a világot, ahova Josh és Dalton képes eljutni (talán ez a legnehezebb számomra ebben a francise-ban) – most működött a sötétség birodalma is. Szerencsére a patás ördög nem volt jelen, a transzvesztitává változtatott fiú és annak anyja épp elég volt.

Azt még ugyan nem döntöttem el, hogy a komplett első részes szereplőgárdát jó volt-e belesűríteni a moziba, de ha úgy vesszük, hogy a Chapter3 egy új fejezetet nyit és ez egy kerek duológia a Lambert családról, akkor talán érthető. Ha viszont az új csapásirányt nézzük, s Elise lesz a sorozat lelke, ebből még bármi kisülhet. A Chapter2 mindenesetre lezárt valamit, különösen előzménye tekintetében kiválóan tette, s kedvet csinált a folytatáshoz is.



80%



.

.




1984




Mikor tegnap vége volt, az jutott eszembe, hogy ez egy roppant fontos mondanivaló volt egy roppant unalmas filmben. A filmet még a múlt században láttam ugyan, de vontatottságára már nem emlékeztem, sőt mi több, a lány szőrös muffjára sem (ez a nagyobb baj, azt hiszem).

Szóval Orwell könyvének harmadik megfilmesítése 1984-re datálódik (mily érdekes), az által a Michael Radford által, aki számomra teljesen ismeretlen rendezőként gyakorlatilag semmi fontosat nem tett le az asztalra. Nem állítom, hogy a film azért olyan, amilyen, mert ő dirigálta, de valami szerepének csak kellett benn lenni. Hamarosan megnézem majd ennek a műnek egy másik megközelítését, a Brazilt is, kíváncsi vagyok, Terry Gilliam hogy nyúlt hozzá a témához… az orwelli témához, az 1948-ban megírt disztópikus világkép témájához. 65 évvel később egyébként megdöbbentő, hogy a könyv mekkora jelentőségű lett, mennyi hivatkozási alapot nyújt még ma is különféle feldolgozásokban – no meg hogy mennyire képes mai is aktuális lenni. A diktatúra torz tükörképeként örökérvényű alkotás – s bár alapja írásakor a hitleri és sztálini hatalom volt aktuális, érdekes volt a mai viszonyokra kivetíteni az egészet…mindenekelőtt természetesen Észak-Koreára.

Ahogy kezdődött a film, az archív képsorok, a propagandaszöveg a TV-ből (bajszos bácsi=Sztálin?) elgondolkodtatott, mit is nézek… a sztálinizmust? A hazai Rákosi-érát? A náci ideológia sajátosan továbbfejlesztett változatát? Esetleg Kínát, pár évtizeddel ezelőtt? Észak-Koreát egyfajta zseniális jövőbeli látomás keretében??? Tulajdonképp mindegy is: az 1984 egy kórkép a diktatúráról, függetlenül időtől és helyszínektől. Az állam, annak pártja, az Ingsoc (nyilvánvaló brit áthallással) saját képére formálja az állampolgárait. Annak főnöke, a Nagy Testvér pedig a gyakorlatilag minden háztartásban elhelyezett TV-készüléken keresztül, visszacsatolt módon mindent figyel. Tilos a gondolkodás, a szerelem, a szabadság, a társadalom tele van besúgókkal és árulókkal, az elkapott gondolatbűnözőket pedig kivégzésük előtt agymosásnak vetik alá… Főszereplőink, Winston és Julia szerelme így totál drámára van ítélve – tudják ezt ők is -, mégis, a lopott együttlétek szabadsága miatt az életüket is kockáztatják. Hiába írta Winston:  
"A szabadság az, ha szabadságunkban áll kimondani, hogy kettő meg kettő négy. Ha ezt megtehetjük, minden egyéb magától következik."
- ennek ára van. Ebben a világban ez következik belőle.

Ezek után nem is csoda, hogy a film csak 1993-ban jutott el hozzánk.  Kizárt dolog, hogy akár a gulyáskommunizmusban is ezt itthon le lehetett volna vetíteni: már csak a folyamatos elvtársozás miatt sem. Érdekes mindazonáltal, hogy egy angol író a háború után ír egy művet gyakorlatilag a kommunista diktatúráról, amit mintha az akkori vezetők tananyagnak is tartottak volna: a rengeteg elhurcolt ember, az ÁVH, sok minden bizonyíték erre. Lehet, Rákosi apánk szekrényén ott állt a könyv és gyakran forgatta? De mindegy is: elmélkedésem tárgya mindösszesen az, hogy – akárcsak manapság -, a nyugati világ politikusai, nézői az otthonuk melegéből mosolyogva nézték/nézik ezt a mozit, értékítéleteket mondanak egy rendszerről – aminek soha nem voltak átélői… Az 1984 (s továbbiakban maradjunk a filmnél) a keleti blokk országaiban sokkal nagyobb hatást kellett volna, hogy kiváltson, sokkal mélyebben kellene, hogy megérintse a nézőket. Ahogy engem: mondanivalójával sikerült is – kár, hogy monotonitása miatt az egész meglehetősen nehezen befogadhatóvá sikerült.

A minimalista színvilág, a pusztulat képei, a rengeteg híradóbejátszás, még a szöveg, annak hanghordozása is ezt erősíti. A két főszereplő, a lány és a férfi végtelenül unalmas figura, nagyon érzelemmentes játékkal, még O’Brian, a hatalom embere talán a legemocionálisabb mind közül. Az egész mozi egy végtelenül szürke, monoton képi világú látomás, ahol még a szerelmi légyott hangulata is nyomasztó - ebbe hoz üdítő színfoltot Julia (Suzanne Hamilton meztelenkedése, a 80-as évekbeli dizájnnal). Nem tudom, szükséges volt-e ennyire deprimálóvá tenni a film stílusát, viszont a végig inkább egy művészfilmben éreztem magam. Hosszú snittek, lassú kamera- és ember  mozgás, az egész nekem úgy hatott, mint egy hangoskönyv. Mintha a látott képi világ csupán illusztrációnak szolgálna a mondanivalóhoz, mintha nem is lenne más dolga egy filmnek, mint gondolatokat közvetíteni. És ez azért nem egészen van így…

Az 1984-et mégsem írom le teljesen. Borzalmasan erősek azok a gondolatok, amiket közvetít, ezek képi világa is megfelelően van alátámasztva. Richard Burton, John Hurt kiválóan játssza szerepét, az egész mozi egy bizonyos koncepció mellett remekül össze van rakva. Kár, hogy önmagában ez a koncepció számomra meglehetősen unalmas mozit eredményezett. A gondolatisága ugyanakkor átjött – értem, részben átéltem.

Küldök is egy példányt Kim Dzsongun-nak...



Film: 60%

Tartalom: 100%




.

R2-D2 írta:

Insidious 2

Azt még ugyan nem döntöttem el, hogy a komplett első részes szereplőgárdát jó volt-e belesűríteni a moziba, de ha úgy vesszük, hogy a Chapter3 egy új fejezetet nyit és ez egy kerek duológia a Lambert családról, akkor talán érthető. Ha viszont az új csapásirányt nézzük, s Elise lesz a sorozat lelke, ebből még bármi kisülhet. A Chapter2 mindenesetre lezárt valamit, különösen előzménye tekintetében kiválóan tette, s kedvet csinált a folytatáshoz is.

80%

Mivel közvetlen folytatás, és a két epizód között kb. másfél óra telik el, így nem is nagyon volt más választásuk, mint visszahozni a teljes csapatot  . Az Intercom meg részemről tehet egy szívességet, ha a DVD-kiadásra sem pótolják az első részt, mert bár a film jelentős része megáll magában, de pont az apró átkötések, megmagyarázások, az ismerős arcok teszik a kettőt szerves egésszé.

Ha még neked is 80%, akkor talán már nem kérdés, hogy nekem miért TOP10-es  . Nekem még az antológia-jelleg is bejött, mint egy kis horror-panoptikumban kísérjük végig a klasszikus helyszíneket és sztorikat, amiből még olyanok is visszaköszönnek, mint a Psycho vagy a Ház a Kísértet-hegyen.
.

R2-D2 írta:

1984

Film: 60%
Tartalom: 100%

A filmhez nem csináltál kedvet. A könyvhöz igen  .
.

Niwrok írta:

A filmhez nem csináltál kedvet. A könyvhöz igen  .
.

Picit meglep, hogy nem ismered/ismerted. Tökéletesen Neked is való - mármint a téma.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

A filmhez nem csináltál kedvet. A könyvhöz igen  .

Picit meglep, hogy nem ismered/ismerted. Tökéletesen Neked is való - mármint a téma.

A 1984-et MINDENKI ismeri ! Legfeljebb nem olvasta.
Tényleg kimaradt, de Orwell úgy cuzammen, az Állatfarmból is csak a rajzfilmet láttam .

Nekem a "társadalmi sci-fi" az Ray Bradbury volt, és húsz év távlatából, újra felfedezve is ugyanazokat az érzelmeket, hangulatokat hozza elő. Tőle általában a Marsbéli krónikákat és a Fahrenheit 451-et ismerik, pedig azoknál vannak sokkal jobbak is...
.

Niwrok írta:

Nekem a "társadalmi sci-fi" az Ray Bradbury volt, és húsz év távlatából, újra felfedezve is ugyanazokat az érzelmeket, hangulatokat hozza elő. Tőle általában a Marsbéli krónikákat és a Fahrenheit 451-et ismerik, pedig azoknál vannak sokkal jobbak is...
.

Ahogy olvasom a wikin, akkoriban ez gyakori téma volt...

"Ray Bradbury 1953-ban készült Fahrenheit 451 című művében a disztópia az 1984-ben megjelenőhöz hasonló elemekből épül fel. Elég valószínű, hogy a híres lengyel sci-fi-író, Stanisław Lem az 1984 hatása alatt írta Éden című regényét. Ez a mű ihlette továbbá Gheorghe Paun 1994 c. regényét, amely az eredeti parafrázisának is tekinthető."


Na mindegy, a film olyan lett, amilyen - hiába kult, attól még nehezen élvezhető.

R2-D2 írta:

Ahogy olvasom a wikin, akkoriban ez gyakori téma volt...

Mivel a világ alig jött ki egy ideológia által manipulált háborúból, de már mentek bele a paranoia által manipulált (hideg)háborúba, így ez végülis érthető.
.

.




You're next




Ha Weide nem ír róla ajánlót, a büdös életben nem kerülök kapcsolatba ezzel a mozival: szóval ezúton is köszi, mert ugyan nem egy világmegváltó filmet láttam – nem is ígérte senki, hogy az lesz -, de másfél órára kellemes szórakozást nyújtott.

Már a film közben sem, meg azóta sem megy ki a fejemből, hogy milyen jó lett volna(milyen jó lenne), ha a You're next lenne a Bűn éjszakájának betétje: nevezetesen ha azok helyett az idióta családi jelenetek helyett ezen film eseményei zajlottak volna a lezárt házban. Sőt, még a motiváció is stimmelhetne, hisz az Irtás éjszakáján kvázi büntetlenül véghez lehetne vinni azt, ami itt történik – no meg persze a többszörös gyilkos túlélő „jó” is feloldozást nyerhetne… Egyszerűen ez a mozi sokkal jobban össze van rakva minden szempontból: bár ez csak egy vérbeli mészárlás, ami azonban szerencsére nem megy el a feleslegesen hatásvadász vérözönbe és nevetséges hentelésbe, a karakterek közti kapcsolatok pedig életszerűek és működnek. Az ugyan való igaz, hogy mindegyikük tulajdonképp csak mozgó célpont/áldozat, de ez meg már a film történetéből adódik.

Mert bizony meglepő módon van történet is. Bár a felütésnél, a faszi meg lány esetében még inkább csak a meglepetés ereje működik, sztoriból semmi nem látható előre – tetszett a maszk a machetés jóemberen -, de aztán a családi összejövetel utáni események már jól felépített logika szerint működnek. Nekem az egész összejövetel tetszett, jók voltak a testvéri és szülői kapcsolatok felvillantásai, a veszekedés az asztalnál meg kimondottan életszerűvé sikeredett. Ahogy a filmes srác feláll az asztaltól, annak a jelenetnek a sejtelmessége kimondottan tetszett – mint ahogy lezárása is. Kimondottan ütős, meglepő és hihető események: végre rendesen be van szarva mindenki – ahogy kell -, végre kb. mindenki úgy viselkedik, ahogy egy ilyen szituban elvárható lenne. Még a női hiszti és visítgatás sem tűnt túlzónak, talán csak a megsebzett srác emberfeletti ereje volt picit sok.

Ez idő tájt egyébként volt egy olyan érzésem, hogy a klasszikus 10 kicsi néger történetét látjuk újraértelmezve. Érezhetően volt valami rejtély, volt valami titok a karakterek körül, de aztán ahogy bontakozott ki a cselekmény, ahogy hullottak az emberek, ahogy nevesítve lettek a gyilkosok, ahogy arca lett a gonosznak, úgy aludt el gyanakvásom. Kíváncsi voltam ugyan, hogy milyen apropóból irtanak ki egy 10 fős családot, de tulajdonképp sikerült meglepniük a csavarral. Mindkettővel. Mert már majdnem el is felejttettem, ki mikor miért került ki a körforgásból, így váratlan – és hihető volt a telefonáló. Persze, sokan fogják azt mondani, hogy kiszámítható volt a dolog, de én csak abban voltam biztos, hogy valamit fognak még kezdeni vele...  A zárójelenet meg – ami egyébként a legszebb Home Alone jeleneteket idézi – szó szerint ütős. De így kellett lennie. Talán egyedül Erin figurája a kétséges, mármint az, amit kezdtek vele, én lehet, szomorúbbra és megdöbbentőbbre csináltam volna a finálét.

Spoiler:

Apropó Erin és a többiek. A számomra jóformán teljesen ismeretlen színészgárda becsületesen hozza a karakterét, amíg az életben van. Sajnos tényleg nem nagyon van idő megismernünk őket, pedig egy-kettő közülük érdekes jellemrajzott villantott meg: mondjuk kíváncsi lettem volna a lányra, aki a „Dugj meg a halott anyád mellett!” mondatot mondta, de a filmes srácról is szívesebben megtudtam volna többet. Az, hogy ez nem így történt, a mozi jellegéből adódott: azt a célt, amire szánták, maximálisan teljesíti. Néhány dologba valóban bele lehet kötni, többek között, hogy miért voltak ilyen lightosak a halálesetek, a lány hogyan lehetett ennyire jó Rambo, a maszkosokból miért kellett ennyire béna gyilkosokat csinálni – de mindezek ellenére a You’re next számomra teljesen élvezetes mozi volt. Nem is igazán horror, inkább egy átlagnál véresebb thriller, ami a maga módján a maga feladatát tökéletesen betöltötte nálam. Soha rosszabbat!


75%



.