R2-D2 írásai 3.0

.




Az űrsepregetők



Pár napja Niwrok kolléga ajánlójában sikeresen csinált kedvet ehhez a koreai sci-fihez: természetesen a „hívószó” a Valerian volt, s bár volt némi figyelmeztetés is az írásában, úgy gondoltam, hogy a Peninsula után olyan nagyon nem tud kiakasztani egy újabb koreai látványfilm… nos, nem is. Mindössze annyi történt, hogy a film első harmadában nem igazán tudtam, hol vagyok és ki kicsoda, a valóban csapongó dramaturgia és a mindent maga alá temető látvány miatt kínosan fészkelődtem a fotelben – eltelt már fél óra, és csak nem akart elkezdődni a mozi érdemi része. Addig csupán azon tűnődtem, a látványelemeket, ötleteket mely filmekben láttam már – ez a Föld köré telepített túlélősziget visszatérő elem manapság a fantasztikus filmekben -, az Elysiumtól kezdve az Üzenet az űrből-ön át a Galaxis őrzői-kig szinte minden eszembe jutott. Tátott szájal bámultam a kissé kaotikus képi világot – no meg próbáltam kisilabizálni, melyik karakter hova tartozik: egyszerűen olyan gyorsan jöttek a vágások és a váltások a filmben, hogy néha abban sem voltam biztos, most épp a bolygón vagyok, vagy a világűrben…

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de ha nekem egy filmben azt mondják, hogy 2092 van, akkor én szeretném elhinni, hogy tényleg azt az évet is látom: az Az űrsepregetők rögtön az első képkockáival picit elhasalt nálam… nem először jártam már így, de itt még hatványozottabban jelentkezett az egész. Tessék mondani, ha már forgatókönyvet írunk, és tulajdonképp tökmindegy, hogy milyen évszámot adunk meg a történet cselekményéhez, miért nem lehet egyszerűbben hihetőbbé tenni a kort? Akárhogy számolom, 2092 bő 70 év mától számítva, s el nem tudom képzelni, hogy a filmben felvázolt körülmények (egyidejűleg a Föld ily mértékű pusztulása, a Mars terraformálása és az űr benépesítése) bekövetkezzenek… meddig tartott volna, ha mondjuk 3092-őt írnak kezdésnek? Hát nem hitelesebb, hihetőbb lenne minden? Így több percet mérgelődtem magamban azon, amit láttam – minden elismerésem a számítógépes látványt megcsináló alkotóké, mert egyszerűen bámulatos volt, amit a képernyőre álmodtak, viszont csak nem ment ki a fejemből, hogy ez, így, 70 év múlva képtelenség.

Ha viszont magamban önhatalmúlag átírom az események időpontját, és csak a filmre, történetre koncentrálok, akkor azt mondhatom, hogy kifejezetten élveztem az egészet. Alapból is kedvelem a sci-fit, azon belül pedig ami az űrben játszódik, minden jöhet – ha meg valahol sikerül olyan jövőképet vizionálni, ami hemzseg az újdonságtól, amiben tényleg elhiszem, hogy nem csupán a Földön járunk, hanem idegen lények és szerkezetek között, az külön meg tud fogni. Nincs ez máshogy itt sem: egy kis csapat kalandjait követjük, akik a napi betevőért és üzemanyagért vadásszák az űrben sodródó roncsokat, hátha sikerül valami nagyobb értéket kifogniuk – természetesen több ilyen csapat van, s a film elején ez jó kis rivalizálást is jelent a többiekkel szemben. Ide tartozik, hogy már attól a bizonyos versengős jelenettől leesett az állam, utoljára ilyet az EP III elején láttam, mikor Anakin és Obi-Wan repült bele a Coruscanti csatába… no meg 40 évvel ezelőtt, mikor Aron és Shiro játszott nyuszi ül a fűben akciót az Üzenet az űrből című japán klasszikusban. De nem érne semmit az egész látvány, ha maga a csapat, a Győzelem nevű űrhajó legénysége nem lenne az ami: egy vagány csaj kapitánynak, egy tetkós, rovott múltúnak tűnő fickó, egy szimpatikus, tragikus sorsú pilóta, no meg a kissé fura, emberi szövet nélküli android. Nos, azt hiszem, rájuk nem lehet panasz: kellően sokszínű a társaság, és mindenkiben van valami, amiért meg lehet kedvelni őket – s amiért adott esetben siratni lehet őket – s leszámítva a számomra még mindig kissé irritáló koreai/keleti színjátszásukat, teljesen vállalható a kis társaság. Azzal pedig, hogy – mondjuk véleményem szerint kissé, későn, a mozi felénél – flashbackekben  majd’ mindegyiküknek elmesélték a múltját is, sikerült még közelebb hozniuk őket a nézőkhöz. Nekem legalábbis működött: nem azt mondom, hogy a legjobb CSAPAT, amit filmben láttam, de a maga kategóriájában kifejezetten érdekesen bontották ki azt a láthatatlan összetartó erőt, ami a Győzelem legénysége között működött… picit (nem is picit) a Ghost legénysége jutott eszembe róluk a SW Rebelsből… ami meg jó ajánlólevél, ugyebár.

A történetről nem is akarok írni, azt már dióhéjban Niwrok megtette (meg fönn van mindenhol), sokkal fontosabb, mekkora érzelmi töltetet tud hordozni a két kis lábon járó bombához való viszonya a legénységnek – azon belül is természetesen elsősorban a pilótának, Tae-honak. Szerintem a többnyire klisékből álló, ismert hollywoodi panelekre épülő történetben remek színfolt volt a kislány kontra vagányok kapcsolata: hiába volt tipikus és a maga módján kiszámítható, ami történt, a vicces, kalandos események nagyszerűen keveredtek a szeretettel és az ártatlansággal. A finálé meg, amit és ahogy kihoztak belőle, azzal a „csavarral” – nos, az belőlem is kihozta az eufóriát: mire odáig elérünk, az egész társaság, sztori, látvány, maga a film belopta magát a szívembe. Mert ugyan tényleg nem először láttunk egy ilyen alapokon álló mesét, amiben gonosz vagy őrült cégvezetők terveit kell keresztülhúzni a főhőseinknek, amiben a Föld megmentése áll a középpontban (járulékosan persze a főhősöké is), de valamiért most ez az erősen koreai ízt magán viselő az Az űrsepregetők nagyon jól teljesített. Külön kiemelném a nano-dolgot: a legváratlanabb szituban bukkant fel újra ez az amúgy remek ötlet, amivel a finálé is sokkal érzelemdúsabb lett… mindez úgy, hogy a hitelessége egy picit sem csorbult. Egy percig nem gondoltam, hogy meg mernek lépni bármilyen tragikus végkifejletet az írók – az ilyen űreposzokban alapban sem szokás – de a trükk újbóli használatukra Kot-Nimen keresztül egy rendkívül érzelemgazdag katarzist eredményezett.

Adva van tehát egy ízig-vérig keleti blockbuster, valóban elsősorban keleti nézőknek, akik talán természetesnek veszik a színjátszás ezen változatát – ám az Az űrsepregetők képes volt kilépni a koreai mozik félhomályából és mint minőségében, mint dramaturgiájában felveszi a versenyt a nagy hollywoodi alkotásokkal. Arra már nem is akarok külön kitérni (megint), mennyit is fejlődött a CGI a világ ezen részén is, csak az utóbbi egy évben számtalan példa van rá, hogy nem csak a hollywoodi megrendeléseket készítő látványcégek képesek jó munkát végezni – az Az űrsepregetők képi világa helyenként annyira bámulatos lett, hogy szinte csak azért érdemes megnézni a mozit. Miután pedig az egész egy űropera (nem szeretem ezt a szót, de ezt írják mindenhol), megvannak a műfaji korlátai és dramaturgiai kötöttségei – Hollywood nyomdokain járva szerintem nagyszerűen van összerakva a látvány, kaland, izgalom és humor. Egy ilyen filmben amúgy sem keres az ember magvas gondolatokat, sem társadalomkritikát, ami üzenet van benn a bolygó és az emberiség pusztulásáról, az bőven elég… valahol meg már picit unalmas is mindig azt látni, hogy a Föld belehal lakói tevékenységébe. Sokkal fontosabb a szórakoztató faktor, amit viszont zsigerből képes hozni a film – minél többet gondolkodom rajta, annál inkább tudom párhuzamba állítani az Üzenet az űrből-lel. A maga nemében anno az is veszettül tudott szórakozatni, csak ott még nem volt meg az a technikai háttér, ami felvehette volna a versenyt Lucas Star Warsával. Igaz, az Az űrsepregőket nem fogom rongyossá nézni és kívülről megtanulni, de vélhetően a látványa miatt bele-belenézek majd időnként.

Nálam az Az űrsepregetők  A hívás és a Peninsula között helyezkedik el – ha csak az idén látott koreai felhozatalt nézem. Soha rosszabbat – sem a zsánerben, sem az országból.




75%




.

R2-D2 írta:

.
Az űrsepregetők

Az Az űrsepregetők képi világa helyenként annyira bámulatos lett, hogy szinte csak azért érdemes megnézni a mozit. Miután pedig az egész egy űropera (nem szeretem ezt a szót, de ezt írják mindenhol), megvannak a műfaji korlátai és dramaturgiai kötöttségei – Hollywood nyomdokain járva szerintem nagyszerűen van összerakva a látvány, kaland, izgalom és humor. Egy ilyen filmben amúgy sem keres az ember magvas gondolatokat, sem társadalomkritikát, ami üzenet van benn a bolygó és az emberiség pusztulásáról, az bőven elég… valahol meg már picit unalmas is mindig azt látni, hogy a Föld belehal lakói tevékenységébe.

75%

Köszi .

Nagyjából egyformán láttuk. Az eleje volt a zavarosabb nekem is, és talán annyival tetszett neked jobban, amennyivel több koreai filmet néztél mostanában.

A sci-finek kutya kötelessége valamiféle társadalomkritika, és annyiból jó volt, hogy legalább előkerült az a gondolat, hogy miért kell mindenáron más bolygókat lakhatóvá tenni, ha ugyanazokkal az erőforrásokkal a Földet is meg lehetne próbálni élhetőbbé tenni.

.

.





Érintés S1-2





Talán ez a sorozat volt a legrégebb óta azon a bizonyos listán, amit a valamiért kimaradt alkotásokból állítottam össze – emlékszem, mikor véget ért számomra a világ legjobb sorozata, a 24 (még anno akkor, mikor a nyolcadik év végén Jack belenézett abba a bizonyos kamerába), már akkor kinéztem ezt magamnak… nyilván Kiefer miatt. Aztán az elmúlt 10 (!!) évben mindig volt más, frissebb, fontosabb, ami szembe jött, ez meg csak tolódott… pedig ha tudtam volna, miről maradok le, tuti, réges-rég megnéztem volna már a Touch-ot. Ez egyszerűen zseniális volt, tökéletes 24 pótlék (még így, 10 év után is), ami anno, akkor még nagyobbat üthetett volna – egyfajta szolid levezetés a 24 után, egy olyan Kieferrel, aki talán szándékosan, talán ösztönösen, de nem hagyta el mindenben Jack Bauer stílusát, karakterét – a 24 rajongók legnagyobb örömére. Nekem pedig, akinek 9 évadon át eredeti hanggal néztem a 24-et is, kéjes simogatás volt ismét azt a hangot hallani, aki anno minden epizód elején mondta, hogy „The following takes places between…”

Martin Bohm (Kieher Sutherland) egyedül neveli fiát, Jake-et (David Mazouz), miután felesége a 9.11-es támadásnál pont az ikertornyokban tartózkodott. A kis srác születése óta nem szólt egy szót sem, helyette egész furcsa módon, számokon keresztül kommunikál apjával (legalábbis a történet ideje alatt, a korábbi gyerekkoráról nem sokat tudunk meg), ráadásul nem bírja, ha megérintik: belegondolni is durva egy ilyen, nyilvánvalóan problémás (egyben zseni) gyereket az apának egyedül nevelni – úgy, hogy közben persze dolgoznia is kell… ha igazán bele akarok kötni bármibe a Touch kapcsán, az csak és kizárólag ez a felállás lehet. Ugyanis megint az történt, ami már milliószor a forgatókönyvek írásakor: néző, te ne gondolkodj azon, mekkora képtelenség is az, amit mi itt kitaláltunk, ne keress, kutakodj az után, hogyan is működne az egész a valós életben (sehogy), csak szimplán fogadd el azt, amit látsz… nos, az írók óriási szerencséje, hogy már rögtön az első epizódban olyan események történtek, hogy én bizony elfogadtam. Csont nélkül elfogadtam, nem is volt időm nagyon foglalkozni vele, ugyanis konkrétan az államat kerestem a földön attól a zseniális történet szövéstől, amit láttam.

A Touch egy számmisztikai sorozatnak indul, aztán egy gyerekét elvesztő, azért harcoló apának drámai történetévé váljon, hogy aztán egy óriási konspirációs végkifejletben érje el a csúcsát – majdnem 24-es magasságokban. Az elején még csak az varázsolt el, hogy két-három részen keresztül hogyan sikerül összehoznia az íróknak a világ több pontján, látszólag teljesen külön futó szálakat, amiket csupán egy szám köt össze: Jake minden epizódban egy számot „dob ki magából”, apjának pedig követnie kell ezt a számot, hogy valamit megakadályozzon a világban. Szavak nincsenek rá, milyen bámulatos módon csűrik-csavarják a karaktereket, eseményeket, hogy minden epizód végén minden és mindenki pont ott és akkor legyen, ahol, és amikor kell – nem egyszer kiáltottam fel meglepetésemben/örömömben, hogy ezt nem hiszem el. Annyi még hozzátartozik a dologhoz, hogy ezeknek az eseményeknek be kell következniük, mert szegény Jake a számokon keresztül érzi az emberek (és az emberiség) fájdalmát, így apja kudarca esetén ő is szenved, néha még jobban, mint azok, akik az ügy érintettei. Szó szerint lenyűgözött, amit láttam, ha csupán ez maradt volna a csapásirány – mármint hogy ilyen epizodikus történetmesélés, némi laza háttérrel – azt is elnéztem volna 26 részen keresztül… de aztán történt valami. Kb. a 4-5-ik résztől miután Jake egy intézetbe kerül, egyre kevésbé fontosak az adott emberek sorsainak számmisztikán keresztül történő egyengetése, sokkal inkább körvonalazódik valami sokkal nagyobb, globálisabb fenyegetettség – elsősorban természetesen Jake kapcsán, de hamar kiderül az is, hogy a kölyök nincs egyedül.

Igazából akkor lép szintet a sorozat, mikor képbe kerül egy intézetbe zárt lány, bizonyos Amelia, s kiderül hogy Jake fura képességei nem véletlenek: ő egyike annak a 36 embernek a bolygón, akik tudásukkal, képességeikkel az emberiség létét hivatottak fenntartani. Tudom, kicsit bonyolult és elképzelhetetlen most ez így, de higgyétek el, a sorozatban van ennek értelme: a 36-ból kb. tíz fog előkerülni a két évad alatt, mindegyikük más-más adottsággal rendelkezik, van, aki a művészetek, van, aki a régészet, van, aki a számok terén zseni. Utóbbi ugye Jake, aki fura mentális kapcsolatba kerül Ameliával, s ahogy egyre közelebb kerül hozzá, úgy változik, javul a srác állapota is: az egész történet kétharmada Amelia felkutatása és megmentése azok karmaiból, akik a lány agyát tanulmányozva mindenféle hátsó szándékra akarják felhasználni azt a tudást, amit abból kinyernek. És ha ebbe az alany belepusztul… hát, járulékos veszteség… A számok ugyan megmaradnak útjelzőnek, Martin azok alapján próbál eligazodni az élet rengetegében (amúgy ezen útjelzők használata az utolsó percig zseniális): van, hogy Jake reggel leír egy számot, aminek az egész epizódon keresztül az égvilágon semmi jelentősége nincs, már el is felejti a néző és a karakter is, aztán szembe jön egy ajtó, amit egy kombináció nyit és hopp, kell a szám. Beszarás.

Martinnak és Jake-nek egy idő után menekülnie kell, Martin elkezd nyomozni és rájön, hogy minden mögött egy bizonyos Aster Corps nevű cég áll, akik a különleges képességű emberek agyából próbálnak kinyerni információt – ez az információ pedig nem más, mint egy számsor, amivel meg lehet jósolni bármit, ami a Földön történik. Tőzsdei eseményeket, természeti katasztrófát, mindent – el lehet képzelni, mekkora hatalma van annak, aki ezen képesség birtokában van. Jake a kulcs az egészhez, úgy néz ki, a 36-ok közül ő a legerősebb, legokosabb, ő kötődik legjobban ehhez a számsorhoz, így Martin okkal próbálja elrejteni az őket üldöző, pénzért mindenre képes cég elől fiát. A hab a tortán ráadásul az, hogy egy idő után nem csak a cég elől menekülnek, hanem egy titokzatos gyilkos is nyomukba ered, aki szisztematikusan végzi ki ezeket az embereket – merthogy senki nem lehet hatalmasabb Istennél, senki nem irányíthatja az emberiség sorsát, csak a Mindenható. Nos, az Érintés különösen a második évadra egy roppant feszült és izgalmas macska-egér játék lesz, amiben Martin, az apa tűnik a legelveszettebbnek, mégis neki kell mindent megoldania és megmentenie a fiát (miközben úgy néz ki, Jake és különösen Amelia teljesen ura az eseményeknek). A második évad legnagyobb örömömre egyre inkább hasonlított a 24-re, ahogy folyamatossá válik a történet, ahogy már nem csak a különféle számok eredete után futkostunk, úgy lesz az egész egy remek thriller – temérdek nagyszerű húzással és érzelmi töltettel. Itt jegyzem meg (hátha valaki megnézni), hogy volt egy pont a sztoriban, amit nem tudtam hova tenni: az E1S13 mintha rosszul lett volna beillesztve a történetbe, az a rész inkább illett az E11-12 dupla rész elé, mintsem utána… pedig, ahogy néztem, ez a hivatalos sorrend.

Na, mindegy, ez nem oszt, nem szoroz: az Érintés ettől még egy kerek egész, sőt, nagyjából le is van zárva. Legalábbis ez az etap, az Aster Corps-os történet – így, 10 év távlatából nem tudom, milyen körülmények között kaszálták el a sorozatot, mindenesetre egyértelmű, hogy lehetett volna folytatni, hisz maga Jake (aki amúgy narrátor is minden epizód elején) mondja, hogy még nincs vége, de legalább az alkotóknak megadatott a lehetőség hogy ezt a szálat elvarrják. S ha már Jake és narráció: külön zseniális, hogy a fiú, egyfajta magában beszélés gyanánt minden részt úgy kezd, hogy különféle érdekes statisztikákat hoz példának a bolygóval, az emberiséggel kapcsolatban – hogy aztán majd az adott epizód e köré a kinyilatkozatás köré épüljön. Annyira jó az egész, annyira jól ki van találva minden, annyira látszik az átgondoltság, ahogy az események egymásba fonódnak, hogy a koncepció szerint nincs véletlen, hogy mindig, minden mindennel összefügg, hogy már csak ettől is emlékezetes maradhat az egész. De nekem, 24 rajongónak bónuszként ott volt Jack Bauer – bocsánat Martin Bohm – aki miatt hatványozottan éltem át a sorozat minden percét, aki a második évad végére, fia védelme érdekében majdnem ugyanazokat képes megtenni, mint a korábbi CTU ügynök. Volt egy jelenet például, amiben már vártam, mikor vág bele egy kést a faszi térdébe…

Az Érintés nézése közben nem egyszer jutott eszembe a Niwrok által már látott Sense8 című sorozat – és pont arra gondoltam, mennyivel jobban járhattam én ezzel az egésszel. Nem állítom, hogy teljesen hibátlan, hogy nagyítóval nézve, kissé tárgyilagosan szemlélve nem tudnék benn hibát találni, de a korábbi személyes kötődésem, a sorozat ötlete, összetettsége, zseniális, néha szívszorító húzásai, a kiváló forgatókönyve majd’ mindent képes volt feledtetni. A sorozatok tipikus tulajdonságai, hibái ugyan megvannak, látom is őket, de istenigazából nem érdekelnek (ahogy a 24-nél sem érdekeltek). Ha elfogadom, hogy Jake ilyen állapotban, ilyen képességekkel, betegséggel szabadon élhet apja mellett, akkor a Touch közel tökéletes élmény. Ezt még mindig könnyebb elfogadni, mint egy Sith nagypapa visszatérését a halálból…





90%




.

R2-D2 írta:

Érintés S1-2

Nem állítom, hogy teljesen hibátlan, hogy nagyítóval nézve, kissé tárgyilagosan szemlélve nem tudnék benn hibát találni, de a korábbi személyes kötődésem, a sorozat ötlete, összetettsége, zseniális, néha szívszorító húzásai, a kiváló forgatókönyve majd’ mindent képes volt feledtetni. A sorozatok tipikus tulajdonságai, hibái ugyan megvannak, látom is őket, de istenigazából nem érdekelnek (ahogy a 24-nél sem érdekeltek). Ha elfogadom, hogy Jake ilyen állapotban, ilyen képességekkel, betegséggel szabadon élhet apja mellett, akkor a Touch közel tökéletes élmény. Ezt még mindig könnyebb elfogadni, mint egy Sith nagypapa visszatérését a halálból…

90%

"Hátha..." .

Meglep, hogy még nem láttad, pont Sutherland miatt. Nekem nincs meg a 24-es kötődésem, így én nem foglalkoztam annyira vele, pedig belefutottam párszor. A leírásból én leginkább a nosztalgiát érzem ki, 10-15 éve ilyen misztikus sorozatokkal volt tele a paletta, a CSI-dömping mellett... már amennyire követtem akkor ezeket .

Rákerestem, és azért lett vége, mert elfogytak a nézői... Sajnos van ilyen.

.

Niwrok írta:

U.i.: Ha igazi idővisszapörgetős sztorit akarsz látni, a Palm Springset nézd meg tavalyról (ha még nem láttad volna). Abban sincs több romantika, viszont sokkal okosabb, ötletesebb, és J.K. Simmons karaktere miatt még drámaibb is .

.

Megnéztem.

Köszi az ajánlást, végül is nem volt rossz, de úgy különösebben nem hagyitt mély nyomot bennem. Talán az is baj, hogy alapból nem szeretem a vígjátékokat, s még ha ez annyira nem is az, a helyenként túlzottan vulgáris, szexista és esetleg gusztustalanabb humoros jelenetek épp elegek voltak ahhoz, hogy kizökkentsenek magának az időhuroknak a bűvköréből.

Voltak jó ötletei, tetszett, ahogy pl a medencés jelenetig két úton is eljutunk, alapból maga a hurok, annak "nevelő" hatása jó volt - de ilyet már sokat láttunk. Mindenesetre azt elérte a film, hogy azon gondolkodtam, milyen qrva jó lenne egyszer egy időhurokban ragadni: végtelen időm lenne mindent megnézni, és elolvasni.

Szóval jó hogy láttam, de semmi több.




.

.





A vezércsel (S)





Na, az ilyenek miatt csúszott például tíz évet az előző írásom tárgya, az Érintés. Az ilyen, friss, felkapott sorozatok miatt, amikről szinte mindenki beszél – esetünkben még TV műsorban is megemlítették – amik annyira hypolva vannak, hogy a szerencsétlen filmrajongó (én) szinte szégyelli magát, ha nem látja a premierhez képest viszonylag hamar (jó, ez ebben az esetben van vagy négy hónap, de akkor is). Az helyzet viszont az, hogy megint úgy jártam, hogy bőven ráértem volna én ezt látni 1-2 év múlva is, a nagy felhajtás és áradozó írások ellenére ez engem messze nem fogott meg annyira, mint a becses nagyérdeműt, illetve a „kritikusok” többségét – jó volt, érdekes volt meg minden, de így, a Touch után rögtön, elég éles a kontraszt a két sorozat között. És akkor hol van a Dark, a 24 vagy az a A nagy pénzrablás… azokhoz képest ez sehol sincs.

Az A vezércsel Walter Tevis, 1983-ban megjelent novellájának megfilmesítése, s mint ilyen, karakterében és történetében teljesen fiktív – ezt csupán azért fontos megjegyezni, hogy megkíméljelek benneteket attól, hogy bármi valós kapcsolatot keressetek valaha is élt sakkozó lány és a főszereplő Beth Harmon között. Egy picit engem is megzavart a rettentően hiteles korrajz, az egész sakkos körítés, az álversenyek, minden, én is elgondolkodtam rajt, hogy vajon kinek a történetét írták át – csak mikor egyre mélyebben merültem bele, akkor döbbentem rá, hogy ilyen bizony nincs. Ilyen minden, ami a kis árvából lett sakkzsenivel megtörténik, ilyen csak a filmeken (könyvekben) van, az egész egy kibaszott tündérmese, jobb esetben egy tanmese, ami egyszerre próbál foglalkozni az adoptálás nehézségeivel, a drog- és alkoholproblémákkal, a feminizmussal és a fekete-fehér faji viszonyokkal… mindezeket sakktábla mellé ültetve. Tuti, nem véletlen, hogy ennek a megfilmesítésére pont most került sor, a BLM korszakában – a mozi tartogat jó néhány olyan karaktert, ami más korban nem biztos, hogy úgy és abban a formában tűnne föl, mint most. Természetesen ez magának a sorozatnak az érdemein nem sokat változtat, nem is akarok kitérni rá bővebben –csupán nagyon enyhe feszengést éreztem nézés közben, hogy már megint tudat alatt érzékenyíteni próbálnak.

A vezércsel az egyik legrégebbi ismert sakkmegnyitás, aki akar, találhat róla bőven leírást a neten – viszont szerintem velem együtt a nagy többségnek fogalma sem volt róla, milyen konkrét lépéseket jelent. Ritkán sakkozom, a lépéseket tudom ugyan, talán magam is csináltam már ilyen megnyitást, de ez eddig fogalmam sem volt róla, mi az – viszont ahhoz képest, hogy a sorozat címe is ez, a wikipédiáról kellett megtudnom, hogy néz ki konkrétan a dolog. Persze, nem kötelező mindent a néző szájába ráégni, de én biztos elrejtettem volna valami utalást arra a megnyitásra, ami a sorozatom címét is adja… mert ha meg Beth viselkedésére gondolnak a címmel, amivel végül eljut a fináléig… nos, arra meg azt kell mondjam, az minden volt, csak nem csel. De erről később. Az egész úgy kezdődik, hogy egy lány épp elkésik egy fontos mérkőzésről, aztán snitt, már kb 15 ével korábban is vagyunk, amikor is ez a kislány épp árvaházba kerül, miután autóbalesetet szenvedett anyjával együtt. Így tulajdonképp az árvaházban kezdünk, egy amerikai, keresztény árvaházban, aminek a pincéjében egy sakk nagymester ül – csak nem tud róla. A sztori szerint ugyanis a kis Beth Harmon, 9-10 évesen lekeveredik a pincébe, ott pedig találkozik a gondnokkal, Mr. Schaibellel, aki magában sakkozgat. Ő kezdi tanítani a kislányt, aki bámulatos képességekkel rendelkezik, s nagyon hamar kiderül, hogy remek agya van a sakkhoz – igaz, a gondolkodáshoz szüksége van az intézetben a gyerekeknek adott nyugtatókra is. Ezek segítik a kis Bethet, hogy este, lefekvés után a mennyezet megelevenedjen a képzeletbeli sakkfigurákkal, s ő a fejében tudjon játszmákat játszani – értem én, hogy mindez azért van, hogy már az első epizód megalapozzon Beth zsenialitásának és egyben függőségeinek, de nekem valahogy roppantul sántított a dolog. Lehet, hogy az is szerepet játszik ebben, hogy eddig csak olyan filmeket láttam, amik pont az ilyen otthonokba került főszereplők drámáiról és megaláztatásairól szóltak, de minimum szokatlan és meseszerű volt Beth egész sakktanulása. Totál nulla alapokkal ilyen gyorsan egy senkitől tanulva a büdös életben nem lesz senki olyan jó, mint a kis Beth – mindezt pedig úgy „hátterezve”, hogy az egész árvaház mintha a szeretet fészke lenne. Ja, nem, mert éveken át minden gyerek nyugtatót kap… mi van??  Minek is? Ja, hogy Beth túl tudja adagolni magát…

Nekem az első epizód tetszett a legkevésbé az összes közül. Annyira nem éreztem életszerűnek az egészet, annyira nem jött össze a bántásmentes történet a  nyomasztó 60-as évek a falak között, annyira semmi nem történt, hogy bizony, ha nem vagyok kitartó, talán kaszálom is az egészet… de szerencsére nem tettem. Bethet ugyanis egy szép napon örökbe fogadják, így kiszabadul a gonosznak épp nem nevezhető árvaházból – hogy udvarias kislánykényt egy válófélben lévő családba kerüljön, egy csont alkoholista nő mellé. Érdekes lenne erről is beszélni, mennyire reális megint ez az élethelyzet, de fogadjuk el, hogy 50 éve mások voltak az adoptálás feltételei, mint most. Mindenesetre azzal, hogy Beth elkerül az otthonból, elkezdődik végre az az igazi sportfilm, ami miatt tulajdonképp leültem elé: mindig is bírtam a jól megírt sportdrámákat, hát e tekintetben bizony nem kellet csalódnom az A vezércselben sem. A máshol már megszokott, remek narratíva alapján épül fel a történet – és Beth maga is – hogy aztán a törvényszerű bukás után jöjjön a mindent elsöprő katarzis és győzelem a végén: mint mondtam, kedvelem az ilyet, és ezzel egy perc bajom nem is volt. Minden, ami a lánnyal a sakk világában történik, az zseniális, profin adagolt érzelemmel, humorral, kis katarzisokkal, s talán még azt a koncepciót is el tudom fogadni az alkotók részéről, hogy magát a játékot nem tolták előtérbe annyira, mint ahogy azt esetleg a sorozat címe és témája indokolná. Tény, hogy nem egy látványsport, mindenesetre én el tudtam volna képzelni több versenyt és játszmát, már csak azért is mert a környezetet, ahol ezek játszódtak, az bámulatosan megcsinálták. De mindegy, ez még így is működött, kifejezetten jó és hatásos íve van a sportfilmnek, nem is lenne semmi baj…

… ha az író(k) nem csináltak volna a főszereplőből tök hülyét. Az van ugyanis, hogy egy idő után Beth – részben nevelőanyja jótékony hatására – csont alkoholistává és nyugtatófüggővé válik. A kis zseni, aki az első versenyére még úgy megy oda, hogy mi az a sakkóra (hahó, gondnok a pincében, ezt elfelejtetted megmondani neki, mint ahogy anno Luke-nak is elfelejtettek szólni, hogy az Erő villámokat ki lehet védeni fénykarddal), saját sikere súlya alatt eléggé elcseszett fiatal felnőtt lett – ami viszont nekem qrvára nem jött be. Jó, nem kell messze menni, filmes berkekben is számtalan gyereksztárról tudunk, aki rosszul kezelte a hírnevet, de akkor is: értem, hogy ez egy ún. felnövés történet is, de pl. amit Beth a párizsi meccs előtti este művelt, az engem nagyon felhúzott. Bazzeg, ha holnap döntőzöm a világ legjobb sakkozójával, nem iszom seggrészegre magam este. Értem, hogy mindez annak tanmesének a része, mennyire is veszélyes a siker, mennyi buktatót is rejt a hirtelen jött felnőttség és a szabadság, az árvaságból kitörés, nőnek lenni abban a korban, de én, aki finoman szólva is kritikusan nézek minden alkoholizmusról szóló történetet, egyszerűen elvesztettem a kapcsolatot a főszereplővel és a sorozattal. Azt meg csak halkan jegyzem meg, hogy a tudat alatti érzékenyítés jegyében (2) csak sikerült becsempészni egy nőt Beth ágyába…

De ha meg mindazt a rosszindulatú elutasítást lehámozom a sztoriról, amit az alkohol okoz, és csak magára a sakk pályafutásra gondolok, akkor is nekem ez az A vezércsel túlságosan meseszerű lett. Neves sakkozók (köztük Polgár Judit is) nyilatkozták, hogy maga a sorozat jó, de Beth túl könnyen túl sokat nyert túl rövid idő alatt. Ezzel viszont kihúzták a történet izgalomfaktorának egy jó részét is, hisz így csak Borgov ellen lehetett azt érezni azt, hogy tétje is van a mérkőzésnek – arról meg úgyis tudtuk a dramaturgia szabályai alapján, hogy egyszer a lány fog győzni. A kérdés csak az volt, mikor és hogyan. De addig… Beth útja szinte sétagalopp volt, csak saját magát kellett legyőznie (jó, a villámsakkos rész pont kivétel, de annak meg ugye van egy ellenjelenete), ráadásul ha az is cél volt, hogy milyen nehéz nőként érvényesülni a férfiak között, akkor azt nagyon nem sikerült bemutatni. Kicsit mintha mindenbe belekaptak volna, de igazából a piáláson kívül semmiben nem ástak túl mélyre – nem mintha nekem annyira hiányzott volna még a meglévőkön kívül több meetoo vagy BLM…

És ha mindezek után úgy éreznétek, hogy csak szidni tudom az A vezércselt, akkor tévedtek. Összességében tetszett (ahogy amúgy korábban, az A gyalogáldozat is), egészen szenzációs korrajzot látunk a 60-as évek Amerikájáról (díszlet, kosztümök, zene, minden együtt), nagyon jó színészekkel. Thomas Brodie-Sangster, az Az útvesztő Newtja, vagy Harry Melling a Potter filmek Dudley-ja remek társai az amúgy nagyszerűen játszó Anya Taylor-Joynak. Nagyon jó volt a szinte az egész sorozaton végigvonuló sikerélmény, amit Beth sakkozása által éltünk át, mint ahogy a csapatmunka is nagyon tetszett a végén. A 60-as évek ugyan nem a kedvencem, de lenyűgöző volt visszarepülni abba a korba: azok a ruhák, autók, hajak… olyan iddillien tökéletes háttér ehhez a meseszerű történethez. Amit kétségkívül jó volt megnézni, de sem azt az eufóriát nem éreztem, ami övezi most ezt az alkotást, sem a sakktáblához nem volt képes visszacsábítani.





80%  




.

R2-D2 írta:

.
A vezércsel (S)

És ha mindezek után úgy éreznétek, hogy csak szidni tudom az A vezércselt, akkor tévedtek. Összességében tetszett (ahogy amúgy korábban, az A gyalogáldozat is), egészen szenzációs korrajzot látunk a 60-as évek Amerikájáról (díszlet, kosztümök, zene, minden együtt), nagyon jó színészekkel. Thomas Brodie-Sangster, az Az útvesztő Newtja, vagy Harry Melling a Potter filmek Dudley-ja remek társai az amúgy nagyszerűen játszó Anya Taylor-Joynak. Nagyon jó volt a szinte az egész sorozaton végigvonuló sikerélmény, amit Beth sakkozása által éltünk át, mint ahogy a csapatmunka is nagyon tetszett a végén. A 60-as évek ugyan nem a kedvencem, de lenyűgöző volt visszarepülni abba a korba: azok a ruhák, autók, hajak… olyan iddillien tökéletes háttér ehhez a meseszerű történethez. Amit kétségkívül jó volt megnézni, de sem azt az eufóriát nem éreztem, ami övezi most ezt az alkotást, sem a sakktáblához nem volt képes visszacsábítani.

80%  

Látod, neked kellett írni róla, mert annyira nekem sem volt sürgős...

Érdekel, a megjelenése óta szem előtt van, de mindig volt más, ami jobban érdekelt. Vagyunk így néha sorozatokkal ...

.

.






Fontos vagy nekem





Már nem először futok bele olyan filmbe, ami alapból tök jó lehetne, jó színészekkel, többrétegű mondanivalóval, remek ötletekkel operál – ám a karaktereken megbukik az egész. A legékesebb példa erre talán az ominózus Mocsok (ellenpélda meg ugye az Éjjeli féreg), amikben a főszereplő, akinek az útját követjük, akivel azonosulnunk kellene, az egész mozi legunszimpatikusabb figurája: ebből eredeztethető nálam a nemszeretem karakterek nemszeretem filmet eredményeznek szlogen is… és ami erre a csodás (némileg megint felkapott) Netflixes produkcióra hatványozottan igaz. Mert itt nem egy utálatos figura van, hanem rögtön kettő… sőt, ha kissé hátrébbról nézzük az egészet, szinte mindenki. Ez a film az első húsz percében olyannyira felhúzott, hogy a főszereplő csajt legszívesebben kirángattam volna a képernyőről és jól bevertem volna fejét valami csillogó-villogó irodaberendezési tárgyba… hogy már stílusos legyek…

Marla Grayson (Rosamund Pike) egy undorító, nagyképű, törtető picsa. Azzal foglalkozik, hogy némi külsős segítséggel (orvos, bíró, igazgató) idős, pénzes embereket dug otthonokba, de úgy, hogy bíróság előtt, szabályos végzéssel megszerzi az illetők feletti gondnokságot – ezzel együtt teljes vagyonuk felett is rendelkezik. Szinte mindent megtestesít, ami utálatos lehet egy emberben (ezáltal egyébként nem is kicsit művinek tűnik a karaktere), s ami miatt nem véletlenül rühelltem az első perctől kezdve. A film elején pont egy ilyen bírósági tárgyalásba csöppenünk, ahol egy áldozat, egy szerencsétlen idős nő fia próbál valamit tenni Marla és gépezete ellen – ám a rettentően unszimpatikusan viselkedő főszereplőnk simán lesöpri a faszit és az ügyet az asztalról. Már itt felhúzott az arrogancia, ami jellemezte a karaktert, de aztán ahogy kitágult a kép, és a film megmutatta a rendszert, annak működését, kb. negyed óra után már a hátam közepére kívántam mindent és mindenkit. A film pedig nagyon erősen rá is játszik erre az undorra, a stílus, a lassított felvételek, a dámaként közlekedő és viselkedő Marla mutatása egymásra halmozva fokozza az unszimpátiát… és igen, a gyűlöletet. Röpke negyed óra alatt sikerül elérni azt, hogy a főszereplőt zsigerből gyűlöljük, és hogy alig várjuk már, hogy valaki beverje az orrát… vagy legalábbis móresre tanítsa. Mert Dooku is megmondta, „Minél nagyobb a büszkeség, annál nagyobb a bukás”…

Aztán úgy néz ki, elérkezik ez a pillanat is: Marla egyik új áldozata egy látszólag dúsgazdag, teljesen egyedülálló nő, akit némi külsős segítséggel ismét csak sikerül bedugni egy intézetbe. Simának tűnik minden, Marla segítője, Francis (Eliza Gonzalez) mindent leellenőriz, azonban egyszer csak előkerül egy titokzatos törpe (Peter Dinklage), aki meglepő módon kötődik az idős hölgyhöz, és minden követ megmozgat, hogy kiszedje Marla karmai közül az öregasszonyt. A néző meg mit csinál? Hát persze, hogy az mellé próbál állni, aki megleckéztetheti ezt a leszbikus ribancot… a bökkenő csak az, hogy a fickó meg minden, csak nem jófiú. Ekkor, de csak ekkor válik picit érdekessé a mozi, amikor is két, önmagát felsőbbrendűnek tartó ember feszül egymásnak, kifejezetten érdekes volt nézni kettejük – először még csak szóban – zajló harcát. Aztán mikor kiderül, hogy a törpe kicsoda és milyen hatalommal bír, összeomlik megint minden: a várva várt ellenfél, aki legyőzheti a gonoszt (mint a mesében) talán még gonoszabb, mint a nő… és ez baj. Én ugyanis úgy gondolom, hogy egy tisztességes filmben igenis kell lennie jónak és rossznak, az úgy nem működik – és attól még semmi nem lesz jó, vagy kult –, hogy nincs egyetlen egy épkézláb szereplő, akivel azonosulni lehet. Totál mellényúlás az egész koncepció, ennyire ilyet én még talán nem is láttam: itt Marla nagyképűsége, arroganciája áll szemben a maffia módszereivel. Ekkora ugyanis más sikerült annyira meggyűlölni a nőt, hogy innentől hiába próbál a film áldozatot csinálni belőle, egy csepp könnyet nem tudtam volna hullatani érte, ha kinyírják.

És itt megint álljunk meg egy pillanatra. Nem elég, hogy a film olyan, amilyen, de alapvető hitelességi gondjaim is vannak vele. Kezdjük az egész alaphelyzettel: egyszerűen nem tudták elhitetni velem, hogy ez, így, akár még Amerikában is működne – ilyen könnyen és nagyüzemben, törvényi háttérrel egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy bárki alól ki lehet venni a talajt. Aztán a másik: oké, hogy minden arról szól, hogy Marla milyen erős, meg kemény, meg törtető csaj, karakterében maga a túltolt feminizmus, de teljesen hiteltelen, ahogy a törpe által megjelent fenyegetést kezeli. Én elhiszem, hogy ez most sikk, ilyen qrva menőnek bemutatni ezt a, (A) női típust, de szerintem totál életszerűtlen, ahogy felveszi a kesztyűt – arról nem is beszélve, hogy a kezdeti szópárbajok után hova fut ki a történet. Apropó: már megint van egy jelenet, amiben éjjel (hajnalban) követi kezdenek valakit, mire a munkahelyére érnek, nappal van, aztán onnan elindulnak verőfényes napsütésben, majd korom sötétben lesz vége a jelenetnek… ez mindig is qrvára tud idegesíteni, itt sem volt másképp. Arról meg aztán végképp nem is beszélve, hogy a film második felében, mikor „akciósodik” a sztori, mik is történnek… ezek a dramaturgiailag túltolt halálok… ehhh… Különösen az első, az autós fájt nagyon.

Nem is egészen értem, mi is volt a film célja és üzenete. Az amerikai idősgondozási rendszer kritikája? Ahhoz túlságosan életszerűtlen és mesterkélt. A nőiesség mindenekfelett? Tény, hogy az erős nő sztereotípiája előtérbe van tolva, de totál kontraproduktív, ahogy ezt itt bemutatják. A törtetés és a mindenkin át gázolás görbe tükre? Ez oké, csak akkor meg tetszettek volna olyan finálét írni, ami igazából megbünteti ezt a dolgot – mert valljuk be, ami itt történik, az ezer sebből vérzik. Olyan, mintha kényszerből lett volna beletéve, hogy a néző felbolygatott lelke kicsit megnyugodjon… Thriller lenne? Hááát… ha pont Pike kisasszony korábbi filmjéhez, a Holtodiglanhoz viszonyítom (karakterén keresztül jó néhány pontban adja magát az összehasonlítás), akkor ez fasorban sincs ahhoz képest. Az eleje egy irritáló – egyben nyálas – alaphelyzet, amiből egy egoista cica-kandúr harc bontakozik ki, nulla izgalommal, annál több hülyeséggel… szóval nem tudom. Azt érteni vélem, megint miért is van ennek olyan „nagy” hype-ja, hisz Marla és Fran leszbikus kapcsolata tökéletesen beleillik a mai szivárványvilágba (és amúgy a Netflix portfóliájába), valamint qrva fontos, hogy a nők ezúttal tökös karakterek a filmben, de megmondom őszintén, engem mindkét téma inkább taszított, mint csodálattal töltött el. Nem is tudom amúgy, hogy gondolták az alkotók, hogy szinte minden fontosabb karakter fehér bőrű a moziban – ebből még lesz dádá később…

Annyira jó kis mozi lehetett volna az egészből. Lehetett volna ez is az alapszitu, hogy Marla egy kegyetlen(ül) racionális picsa, aki idősekből meggazdagszik – nem is kellett volna visszafogottabbra írni a figuráját, elég lett volna, ha a film közepén feltűnő ellenfele mondjuk nem maffiavezér. Hanem mondjuk egy okos, tehetős valaki, aki módszeresen tönkreteszi a nőt, aki annak minden reagálását ésszel és pénzzel, nem pedig fegyverrel bünteti meg. De az nem működik, hogy felépítek egy totál unszimpatikus főhőst, aztán a film felénél előhúzok a kalapból egy nála még rosszabbat, és elvárom, hogy onnantól sajnálni kelljen ezt a ribancot. Ez csak akkor működhetett volna, ha Marla nem ragaszkodik annyira az egójához és mindenhez, amit addig csinált, ha szenved kicsit, ha ez a leckéztetés átfordul a törpe ellen és Marla élete lenne a tét… de itt? Ha majd megnézitek, az utolsó döfés a szívbe (és az egyik legnagyobb marhaság) a kórházi beszélgetés a végén, ami nemhogy lenyugtatná a nézők háborgó lelkét, hanem még bele is rúg egyet. Hát hogyan lehetne szeretni egy filmet, amiben szinte semmi nem úgy történik, ami a nézőnek jó érzés? Ami az ugyan sablonos, meg elcsépelt, de dramaturgiailag elvárható bizonyos „kielégülést” sem képes nyújtani, amit az ember elvár a mozitól? Amiben a jó győz, a rossz megbűnhődik – mert az ember már csak ilyen… mert ebben a nem túl kellemes valóságban nincs kedve azt nézni, hogy a törtetők, a mindenkit átverők széles mosollyal a TV-ben játsszák a sikeres üzletasszonyt. Épp elég a Híradó, ha már filmet nézek, másra vágyom…

Nem azt mondom, hogy nézhetetlen, meg bűn rossz a Fontos vagy nekem. Profin megcsinált, kétesen emlékezetes alkotás, jó színészi játékkal, nagyszerű képi világgal, helyenként nagyon jó kis dialógusokkal (helyenként meg közhelyekkel, de ez más tészta). Nekem viszont nagyon nem jött be, részben, mert ezen megint azt éreztem, hogy érzékenyítenek, részben meg egyetlen egy kapaszkodót nem találtam benn. De másnak talán bejön, aki nyitottabb és nem zavarja, hogy egy ócska ribanc, meg egy bolond törpe harcát kell néznie…




60%



.

R2-D2 írta:

.
Fontos vagy nekem

Nem azt mondom, hogy nézhetetlen, meg bűn rossz a Fontos vagy nekem. Profin megcsinált, kétesen emlékezetes alkotás, jó színészi játékkal, nagyszerű képi világgal, helyenként nagyon jó kis dialógusokkal (helyenként meg közhelyekkel, de ez más tészta). Nekem viszont nagyon nem jött be, részben, mert ezen megint azt éreztem, hogy érzékenyítenek, részben meg egyetlen egy kapaszkodót nem találtam benn. De másnak talán bejön, aki nyitottabb és nem zavarja, hogy egy ócska ribanc, meg egy bolond törpe harcát kell néznie…

60%

Wow... Ezt hogyhogy ennyire előre vetted? Talán a múlt héten jött csak ki, még időm sem volt megnézni .

De fogom, érdekel, még ha nem is vagyok rámozdulva az ócska ribancokra meg a bolond törpékre. A Mocsok és az Éjjeli féreg viszont jó ajánlólevél, nekem speciel mindkettő .

.

Niwrok írta:

.
Fontos vagy nekem

Wow... Ezt hogyhogy ennyire előre vetted? Talán a múlt héten jött csak ki, még időm sem volt megnézni .

.

Háát... ez úgy jött össze, hogy a Telexen futottam bele, de nem olvastam végig, elég volt a főcím, meg Pike képe. De utólag elolvastam, nagyjából ők is így látták, mint én.

.





Kalashnikov




Azt hiszem, a legendás Kalasnyikov gépfegyverről (más néven AK-47) mindenki hallott már – több mint 100 millió darabot gyártottak belőle, ikonikus fegyver lett a második világháború után… s hogy csak filmes vonatkozásait említsem, talán az egyik leggyakrabban használt fegyver a mozizás történetében. Készítője, tervezője egy bizonyos Mihail Tyimofejevics Kalasnyikov nevű jóember, akinek története tulajdonképp egy tipikus népmesei sztori – ha ez az egész Amerikában esett volna meg, tuti már rég láttunk volna róla filmet. A szegény, ismeretlen parasztcsaládból 17-ik gyermekként származó fiatalember teljesen autodidakta módon fejlesztette ki a fegyvert, különösebb alaptanulmányok nélkül jutott el a csúcsra – igazán mesébe illő történet (még mondja valaki, hogy Amerika a lehetőségek hazája) – az oroszok meg, ahogy amúgy más nemzet is, nagyszerű érzékkel csaptak le erre az lehetőségre. A Kalashnikov az újkori orosz filmgyártás újabb állomása, az űrhajós történetek után egy kettős jelentésű és értelmezésű életrajzi film, ami arra az időszakra koncentrál, amikor is a 20-s éveiben járó srác a „haza védelmében és érdekében” kifejleszti a szinte tökéletes fegyvert – s hogy miért kettős jelentésű? Nos, mert a cím egyaránt vonatkozik a tervezőre és a fegyverre, s ha jól belegondolunk, az egész inkább a fegyverről szól… de hát egy fegyvernek meg nem lehet életrajza, ugyebár…

Magáról az AK-47-ről és Kalasnyikovról is jócskán találtok írást a neten, úgyhogy a történelmi hátteret és a magamat okosnak beállító idézgetést ezúttal kihagynám. Sokkal fontosabb, mit is tud nyújtani egy újabb orosz életrajzi film ezúttal a Földön, tud-e, akar-e más lenni, mint amerikai társai, beleesik-e azokba a hibákba, mint azok, illetve képes-e úgy megjeleníteni a főszereplőt, hogy az hatással legyen a nézőre. Összességében azt kell mondjam, igen: a Kalashnikov egy kissé talán rideg, túlságosan tényszerű, ámde kifejezetten érdekes mozi lett – ami engem talán legjobban megfogott benne, az részben a teljesen hitelesnek és hihetőnek tűnő, fókuszált életút ábrázolása (mindenféle dramaturgiai túlzások nélkül), illetve az az elvárt korrajz, amiben betekintést kaptunk az akkori Szovjetunió hátországában zajló folyamtokba. Mint film, minden bizonnyal lehetne magával ragadóbb, látványosabb, izgalmasabb, azonban mint a történelem egy újabb darabjának megismeréseként szolgáló alkotás, teljesen megállja a helyét. Becsületére váljon az is, hogy messze nem annyira patrióta, mint amerikai társai, viszont sokkal szárazabb, kevésbé drámaibb – ez által viszont talán kicsit gyengébb is lett, mint azt esetleg várhatná az ember.

Néhány gyerekkori kép erejéig ugyan Kurjában kezdünk, ahol is a kis Misa (Kalasnyikov) már akkor érdeklődést mutatott a fegyverek iránt – ha jól belegondolok, én is lehettem volna fegyvertervező, hisz gyerekkoromban én is csináltam befőttesgumi-puskát, amivel a műanyagkatonákat (és legyeket) lődöztem játék közben -, ám a film érdemi része azonban csak 1941-ben kezdődik, egy tankcsatával, ahol is Misa súlyosan megsebesül, a hátországba viszik, kórházba. Ha valaki szemtelenül fiatal és nem tudná, az oroszok (szovjetek) mindig is jók voltak a háborús filmekben, a Kalashnikov ezen szakasza azonban nem merül bele a szovjet sikerekbe, a háború színterén csupán csak egy esemény játszódik (ami, leszámítva azt a gagyi tüzet, hibátlan), a II világháború csupán egy háttérben létező fenyegetettség – még azzal sem foglalkozik a film, hogy annak a lakosságra vetülő szörnyű terheit megmutassa. A fókuszt egyértelműen a sérülése miatt „táppénzre” küldött fiatal Misára helyezi, aki ahelyett, hogy hazatérne rég nem látott családjához, útközben leszáll azon az állomáson, ahol tudja, hogy technikailag képesek fegyvert készíteni (megvolt rá a jó oka, hogy a németek fölényével szemben kitaláljon valamit) – ha valami patriotizmus tetten érhető a filmben, akkor az amúgy pont itt van elrejtve. Ebben a hátországban, ahol a frontra nem került, vagy onnan hazaküldött emberek saját hitükből és elhatározásukból próbálják támogatni a Nagy Honvédő Háborút. Jó, azzal nem foglalkozik a film, ehhez milyen központi propaganda kellett, meg az is tény, hogy mint mindig, mindenhol, itt is voltak lázadók, de akárhogyan is, szerintem teljesen jól átjön a képernyőn, mennyire elhivatottak is voltak az oroszok a II VH megnyerése ügyében – még a hátországban is. Persze, egyúttal tekinthető sima csúsztatásnak is az egész, hisz minden bizonnyal sokkal szarabb volt a helyzet a valóságban, mint amit itt bemutatnak, jóval nagyobb is lehetett a kényszer rajtuk, mint amit itt látunk – de kétségkívül volt az egészben jócskán önkéntesség és elhivatottság is.

És akkor itt érkezünk el ahhoz a kettősséghez, amit írtam: egymással ugyan szoros szimbiózisban, de érezhetően két történet van a filmben: az AK-47 és Misa története. Nekem mindkettő tetszett, ahogy a srác hajtotta az igazát, ahogy a sorban szembe jövő problémák súlya alatt megroppan, ahogy próbál a korabeli szovjet hierarchiában utat törni magának, az nagyon jó volt. Az ő elhivatottsága is példaértékű, jó volt, hogy csak beemeltek némi szerelmi szálat is a sztoriba, jó volt, ahogy bekerült a fegyvertervező telepre, ahogy nem adta fel, hogy tökéletesítse a találmányát. Qrva jó (ismét) a korrajz, azok a tányérsapkák, térdcsizmába betűrt buggyos nadrágok, az egész orosz közeg parádés – de hát ki más csinálhatott volna magukról jobb mementót, mint ők saját maguk? Érdekes volt látni, hogyan viselkedtek a háborút kiszolgáló emberek távol, a csata zajától (azért gondoljunk csak bele, nemcsak pl. az USA, de a Szovjetunió nagy területén sem volt egy puskalövés sem), s hogyan fogadták a győzelem hírét – aminek külön pikantériája az, hogy ugye az AK-47-nek, mint a Vörös Hadsereg felmentő fegyverének a fejlesztése okafogyottá is válhatott volna… ezáltal pedig Misa életműve mehetett volna a levesbe… e mint tudjuk, nem így lett. Szerencsére a központi vezetés úgy döntött, hogy „békeidőben” is szükség van az új fegyverekre, s szerencsére Misa újból beszállhatott a minden évben kiírt fegyvertervezői versenybe…

… amivel ugye a cím is megkapja a második jelentését. Ugyanis az van, hogy az első lépéstől, a vasútállomástól kezdve nyomon követjük az AK-47 születését, hogyan is gondolták át újra és újra az egészet, milyen próbálnak is vetették alá. Nem is tudtam, hogy anno az ilyen fegyvereket versenyeztették (az a csúnya szociálkapitalizmus, ugye), hogy minden évben kiválasztottak egy győztest, s hogy a Kalasnyikovnak milyen próbákat kellet kiállni, míg odáig eljutott, hogy tömeggyártásba kerüljön. Az a víz+homok próba ott a lövészárokban a maga primitív módján lenyűgöző, most ez már tuti, hogy számítógépek által generált hi-tech világban zajlódna, de ott, akkor 1947-ben qrva jó és hatásos jelenet lett. Az jutott róla eszembe, hogy az AK-47-en keresztül mennyire is bebizonyította ez a film is azt, hogy a dolgok nagyszerűsége sokszor egyszerűségükben rejlik, hogy mennyire is túl van bonyolítva és digitalizálva a mai világ. S ha már itt tartunk: teljesen véletlen, és látszólag az égvilágon semmi kapocs nincs közte, de pont most nézem az Unabomberes sorozatot, amiben pont egy erről szóló „kiáltvány” a központi téma (másrészt meg Misa és Fitz mentalitása is meglehetősen közeli).  

Mindezzel együtt a Kalashnikov talán mégis egy inkább érdekes, mint jó film – vagyis, ez nem teljesen igaz, mert jó film, csak a hasonló témájú, nyugati filmeken szocializálódott nézőnek érzelmileg néha kevés lehet. Kicsit talán dokumentarista jellegű, nem is annyira nagyszabású, mint amit az oroszoktól megszokhattunk, témájából és korrajzából eredően kevésbé látványos, mint amit mostanában láttam tőlük. Én el tudtam volna képzelni több háborús jelenetet, mint ahogy kicsit mélyebb politikai korrajzot is – különös tekintettel a kiépülő kommunizmusra. De aztán az is eszembe jutott, hogy nekik talán még mindig más a viszonyuk saját történelmük ezen időszakával, itthon ez a kor már rég megérett a mélyebb, tragikusabb ábrázolásra: az oroszoknál még nem, talán ezért is lett érzésem szerint kicsit idilli a film, kevesebb drámával és kötődéssel… Igazi katarzishoz, igazi, maradandó élményért mélyebb kapcsolat kellett volna Kalashnikov személyével, illetve jobban kellene szeretni a fegyvereket. De így is érdemes megnézni, kicsit különleges – fegyver készítéséről készült filmet nem látni mindennap.





75%



.

.






Eltűntnek nyilvánítva





Múlt héten belefutottam egy érdekes cikkbe, az 1974-es labdarúgó VB interkontinentális selejtezőjének történetébe, melyet 1973 őszén rendeztek, a chilei és a szovjet válogatott között – és rögtön eszembe jutott, hogy jó pár éve, a NO című film kapcsán már kicsit elmerültem én a Pinochet diktatúra eseményeiben… igaz, akkor annak végnapjait láthattam. Most, ahogy olvastam a cikket, az abban vázolt történelmi, nagypolitikai hátteret, eszembe jutott, hogy még akkor leszedtem a netről egy filmet, egy bizonyos Eltűntnek nyilvánítva című régi alkotást, ami az események kezdetekor játszódik – csak talán pont a régisége miatt eddig még nem vitt rá a lélek, hogy meg is nézzem. Egészen mostanáig…

Annak ellenére, hogy közel negyven éve készült ez a mozi (az Eltűntnek nyilvánítva 1982-es film), azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy kiállta az idő próbáját. Persze, mai szemmel, mai ingerküszöbbel kissé avíttnak, lassúnak, unalmasnak tűnhet, de ha visszaemlékszem, milyen stílusú és hangulatú filmek készültek akkoriban, akkor ez tökéletesen beleillik az akkori politikai thrillerek sorába – még ha ez egészen nem is annak készült. Olyan, mint ha mondjuk a Salvadort kevernénk a Keselyű három napjával – nagy vonalakban – hozzátéve, hogy természetesen ennyi év távlatából sok mindent másként látunk a korral és az eseményekkel kapcsolatban. De akkor, 1982-ben, mikor ez készült, még egyáltalán nem volt nyilvánvaló, bizonyított tény a dicső Amerika hathatós segítsége Pinochet hatalomra kerülésében, az akkori média, a nagyhatalmi érdekek inkább próbálták az egészet szépíteni, bagatellizálni, eltussolni… hogy a több ezer kivégzett áldozat vére még csak véletlenül se száradhasson Amerika lelkén. E szempontból nyugodtan tekinthető a film egy nem is annyira burkolt Amerika kritikának – állítólag még az akkori elnök, Reagan is bekérette a filmet a Fehér Házba, megnézésre – a mostani helyzetben, ezt nézve viszont csupán egy önigazolásként lehet rá tekinteni… hisz ami akkor skandalum volt, az most már tény. Aztán az már megint más kérdés, magában a vérengzésben mekkora szerepe volt magának a puccsot kiváltó háttérhatalomnak, vagy csupán az új vezető viselkedett elszabadult hajóágyúként… mindenesetre ismerve az USA paranoiáját a szocializmustól, bármit el tudok képzelni.

Szóval 1973 szeptember 1-én a chilei frissen kinevezett hadseregparancsnok, Pinochet katonai puccsot hajt végre a korábban demokratikusan megválasztott – ám erősen szovjetbarát – Allande elnök ellen. Gyakorlatilag ennek a puccsnak az első napján kapcsolódunk be a történetbe, mikor egy fiatal amerikai házaspár, Beth (Sissy Spacek) és Charles (John Shea) próbál visszatérni még a kijárási tilalom előtt a lakhelyükre. Igen, kijárási tilalom, de nem ám olyan bohóckodás, mint ami nálunk, most van, hanem az igazi, kemény, katonai tilalom – amiben arra is jó esélyed van, hogy simán lelőnek az utcán éjjel, ha épp úgy viselkedsz, ahogy nem kellene, vagy épp rendszerellenes vagy. A mozi első képkockáin még csak felsejlik az a borzalom, ami később rátelepszik az egészre: ekkor még csak fura igazoltatások, elhurcolások történnek a háttérben, két főszereplőnk pedig ebben a nem várt (és nem értett) káoszban próbál boldogulni. A történet egy bizonyos pontján aztán el is szakadnak egymástól – és ez az esemény lesz igazából a film címének alapja: egyikük az új rendszer foglya lesz, míg másikuk próbálja őt megtalálni. Az igazság az, hogy egy negyven éves filmnél nem tudom, van-e értelme spoilermentesnek maradni, mindenesetre én nem írom le, melyikük veszik el: a közvetlen eltűnés előtti éjszaka ugyanis olyannyira remekül van megcsinálva, hogy totál kiszámíthatatlan, melyikükkel fog ez történni… én legalábbis kissé meglepődtem, hogy mindazok után, amit láttam, pont máshogy alakultak a dolgok. Mindegy, az ifjú pár közül egyiküket elkapja a katonaság, társa meg kétségbeesetten elkezdi keresni – ám a hivatalos szervek szerint nincs mit keresni, az illetőt látták elmenekülni.

A mozi amúgy innentől válik igazán érdekessé, az eltűnt fiatal apja (Jack Lemmon) ugyanis Chilébe érkezik, hogy befolyását felhasználva előkerítse gyerekét. Az ő nyomozása közben áll össze a nagyobb kép, az egész hatalomátvétel oka és tényleges valója, innentől lesz egyre nyomasztóbb és sűrűbb a mozi: ahogy az apa szép lassan szembesül vele, hogy az addig általa idealizált hazája milyen aljas játékot játszik a chilei néppel – és milyen okokból – az remekül illeszkedik a klasszikus korabeli politikai thrillerek vonulatába, másrészt meg a nyomozása közben egyre jobban feltárul az egész puccsnak a kegyetlensége. Eljutunk abba a hírhedt stadionba is, ahova a szovjet válogatott ugye nem ment el játszani, amiből Pinochet rögtönzött koncentrációs tábort, illetve kivégzőhelyet csinált, majd szép lassan azt vesszük észre, hogy félmeztelen, egymásra dobált halottak között mászkálunk egy átmenetileg hullaháznak kijelölt épületben. És kérem, hiába tudja az ember, hogy ez fog következni, erre nem igazán lehet felkészülni: ahogy nő a kivégzett emberek látványa, úgy uralkodik el az emberen a düh és a keserűség – pláne, hogy tudja, hogy mindez tényleg megtörtént… közel 50 éve, Chilében… Mert hiába az ötven év, hiába a mozi mai szemmel visszafogottabb stílusa, még ennyi idő után is rohadtul hatásos és megdöbbentő tud lenni, ha az ember azzal szembesül, hogy bizony a XX. század negyedik negyede is bizony bővelkedett politikai alapú népirtásokkal. De tulajdonképp ebben számunkra semmi újdonság nem lehet, ugye?

A mozi azonban nem csupán sokkolni akar, hanem okokat és összefüggéseket is keres, kvázi bizonyítékokat a nagy vádhoz, miszerint az egész az USA támogatásával és/vagy tudtával történt. Nekem nagyon bejött az a kutatás, amit a kétségbeesetett apa folytat: a flashbackekből kiderül, hogy az eltűnt gyerek erősen baloldali kötődésű volt és hogy az újdonsült rendszer bizony ideológiai szempontok alapján csinál elsősorban rendet. Aztán itt van a sumákolás: ahogy az amerikai követség emberei viselkednek, ahogy majdnem, hogy még büszkék is arra, amit csináltak – ebből is igazolást nyert a hidegháború kommunista fóbiája és paranoiája – az legalább annyira megdöbbentő, mint amit a chilei vezetés művel. Mert nem számít, hogy a nagy káoszban eltűnik néhány amerikai is, ha azok szovjetbarátok voltak… legalább nem a CIA-nak kell eltüntetni őket. Egyébként szorosan ide tartozik, hogy a film szinte végig képes fenntartani azt a bizonytalanságot, hogy az eltűnt fiatal él-e még: oké, hogy szívünk mélyén erre szinte semmi esélyt nem látunk, de a forgatókönyv és az egész hangulat kiválóan húzza az időt… van valami borzongató abban, hogy hullahegyek között kell keresned gyermeked/társad és minden egyes felfordított halott akár ő is lehet. És ha még nem lenne elég a nézőnek mindaz a kegyetlen történelmi tabló, amit Costa-Gravas finoman elénk tár, akkor elmerülhet az apa személyes drámájában is… Ugyanis nem csak arról van szó, hogy egyre kétségbeesettebben keresi eltűnt gyermekét, hogy mikor és hogyan kell neki elfogadni bizonyos tényeket, hanem egyrészt szép lassan rendeznie kell kapcsolatát gyereke társával, illetve szembesülnie kell az addig általa ideálisnak gondolt hazájának minden mocskával. Hogy ebben a közegben, ebben a játszmában ő egy senki – a film egyik megrázó jelenete pont ennek felismerése… Jack Lemon tökéletes tolmácsolásában.

Ez a film bizony rendesen kiállta az idők próbáját. Állítom, hogy ha én ezt akkor, a bemutatója környékén (a mai eszemmel) látom, az egyik legmegdöbbentőbb mozi élményem lehetett volna a nyolcvanas évek közepén. De hát azt hiszem, gyerekfejjel jobban érdekelt egy Terminátor, egy SW, egy Vissza a jövőbe… és még sorolhatnám – nincs ebben semmi meglepő és szégyellni való: a lényeg, hogy most, ennyi idősen, ennyi év után is hatással volt rám a film. Képileg ugyan kevésbé sokkoló, mint ha ma készült volna, természetesen minden stíluseleméből, díszletéből, dialógusából, az egész tempójából és hangulatából érezni, hogy nem mai gyerek, viszont amit boncolgat, és ahogy azt teszi, az kiváló. Lehet, sokan ma sem is tudnak róla, mi volt 1973-ban Chilében – de sebaj, itt a lehetőség megismerni a történelem egy újabb szégyenfoltját.





85%



.

.





Monsters of Man





A Monsters of Man egy 2020 decemberében megjelent ausztrál, úgynevezett független alkotás, amit egy bizonyos Mark Toia nevű jóember rendezett… hogy nem hallottatok még róla? Hát, én sem, a fickónak ez az első játékfilmje, eddig a reklámszakmában tevékenykedett (állítólag eléggé felkapott rendező) és valamiért azt gondolta, hogy tud ő filmet is rendezni. Az élet őt igazolta, a Monsters of Man meglepően jó lett, vizualitásában, ötleteiben néha szenzációs – már csak azt kellene megtanulnia, hogy színészei nem pár perces reklámfilmek minimál kommunikációs szereplői, hanem közel két órán keresztül kell őket nézni a képernyőn… A mozi legeslegnagyobb baja ugyanis a helyenként irritálóan pocsék színészi teljesítmény (különösen a három programozó tekintetében), illetve az ő szájukba adott rém kínos dialógusok egész sora – és akkor a szegény ember Gerald Butlere karakterét még nem is említettem.

A kezdő felirat szerint a világon több mint 200 cég fejleszt katonai robotokat (hogy ez igaz-e, azt ugye sosem tudjuk meg – de jól hangzik), ezek nagy része azonban messze nincs még tesztelhető fázisban. A Monsters of Man azonban az gondolt egy merészet és egy meg nem nevezett amerikai cég által gyártott robotokat éles bevetésre küldi az ún. aranyháromszögbe, a kambodzsai-thai-vietnami határra: feladatuk pedig egy kábítószer terjesztő hálózat likvidálása. Kockázat kicsi, erkölcsi probléma sem nagyon van, ha eltűnik a föld színéről pár drogkereskedő – de mint ilyenkor lenni szokott, több váratlan esemény is bezavar a képbe. Az egyik az, hogy a négy ledobott robot közül az egyik hibásan ér földet, a három szupertechnikus pedig elveszti vele a kapcsolatot. A másik meg, hogy mit ad isten, pont akkor kóborol azon a területen néhány amerikai orvostanhallgató (hogy ennek mi a valószínűsége, arra ne térjünk ki). És éppúgy az sem volt belekalkulálva, hogy a kis kambodzsai (???) faluban él egy ex tengerészgyalogos, aki majd Rambo módra fogja védeni magát és a falusiakat a pusztító robotoktól – itt jegyzem meg, hogy az egész erdős környezet éppúgy megidézte számomra a Rambo 2-őt és a Predatort is. S ha már környezet… a Monsters of Man a legeslegelső percétől kezdve (ami kvázi egy flashforward) egyszerűen lenyűgöző kép világgal rendelkezik: mint a környezet, mint a robotok tekintetében. Már az is totál magába tud szívni, ahogy a nagytotálon felülről mutatják az őserdőt, aztán a kis falu, a robotok, a dzsungel, a templomok, a robotok „belső felvételei”, a robogóktól és bicikliktől hemzsegő város mind-mind nagyszerű vizuális érzékről tanúskodik. És amellett se menjünk el szó nélkül, hogy szinte az egész filmben végig tökéletes a trükkök halmaza, legyen szó akár CGI-ről, akár egyéb trükkről…. a baj nem itt van.

Hanem ott, hogy a történet szerint az ázsiai országba érkezik egy három fős programozó csapat, két férfi és egy nő – akik egy jól megtermett, láthatóan kommandós felügyelete alatt kiépítik azt a rendszert, amivel a robotokat felügyelik/irányítják. Először még csak vicces, ahogy a dagi klímáért hisztizik, meg először még talán működik is az a kétségbeesés, amit akkor produkálnak, mikor megtudják, miért is hozták őket oda, de aztán ahogy egyre több időt töltünk velük, úgy lesz minden mondatuk, mozdulatuk, gesztusuk egyre idegesítőbb. Még ha ez egy minimál költségvetéses amatőr film lenne, kezdő színészekkel, ez még akkor is gáz lenne… ez szó szerint bénázás, pont olyan, mint ha a rendező reklámfilmet forgatott volna, csak elfelejtett szólni a statisztáknak, hogy nincs vége 1 perc után a felvételnek. Mindezt pedig tetézi az, hogy volt, mikor teljesen elvesztem mindabban a kusza infotech háttérben, ami hozzájuk köthető, néha fogalmam sem volt, miről beszélnek – persze lehet, ez nem is az ő hibájuk, hanem a forgatókönyvé, de hát mit csináljak, ha az ő szövegükön keresztül nem értettem a lényeget. Többek között azt, hogy a BR4 robot mit is akar hova feltölteni??

Szerencsére a játékidő nagy részét a dzsungelben töltjük, ahol egy kifejezetten véres (helyenként naturistán horroros) embervadászatot élünk át. Nem azt mondom, hogy ennek minden perce hibátlan, de itt egyetlen egy jelenetet leszámítva istenigazából nem tudok mibe belekötni. Adva van ugye a négy robot, amiből egy renitens, a másik három viszont elvégzi a feladatát – a menet közben felmerült problémák azonban a szemtanúk likvidálására kényszerítik a gépeket (pontosan azok irányítóit). Innentől kezdve az egész falu, gyerekestől, orvostanhallgatóstól, tengerészgyalogostól üldözött vad lesz – no de milyen esélyük van egy gyilkolásra kifejlesztett robottal szemben? Jelentem, nem sok… és ezt a mozi tökéletesen be is mutatja. Néha nagyon kegyetlen tud lenni a film, de ez sosem öncélú, sokkal inkább azt hivatott érzékeltetni, hogy ha egy gép arra kap parancsot, hogy öljön meg mindenkit, akkor ő bizony nem fog vacillálni azon, hogy a célpont egy 10 éves gyerek, vagy épp egy fegyvertelen anya. Minden akciójelenet, kergetőzés, bújócskázás qrva jó, s még arra is figyeltek, hogy néhány (meg)meneküléskor a robot jó okból épp ki legyen kapcsolva. Tényleg olyan, mintha egy felturbózott Predator filmet néznénk – csak itt nincs Schwarzenegger, aki jól pofán vágja a robotokat. Van helyette egy ex tengerészgyalogos, akiről első pillantásra Gerald Butler juthat az ember eszébe – nos ez a fickó valamit azért elér, de inkább szerencsével, súlyos sérülések árán – ahogy az valóban lenne. Egy dolog akasztott ki igazán, mikor a beszorult, átmenetileg mozgásképtelen robot fölött simán átsétálnak, ahelyett, hogy végleg harcképtelenné tennék… biztos nem akartak még nagyobb kárt okozni a gyártó cégnek…

Szóval a kis embercsapat rendesen fogyatkozik (amúgy az is jó, hogy az orvostanhallgatók nem csak, illetve nem mind ágyúgolyó töltelékek), tulajdonképp tök hihetően semmi esélyük nem lenne, ha a titkos cégnek nem kellene azzal foglalkozni, hogy a BR4-et, a renitens robotot kiiktassák – elvonva „erőforrást” az üldözésből. A neten fellelhető írások itt jegyzik meg, milyen jó és ötletes az öntudatra ébredő, saját identitását kereső robot története – nos, számomra nem csak hogy nem túlságosan eredeti a dolog, de úgy unblock nem is nagyon értettem, mit is akart BR4. Oké, kellett egy történeti ív, amiben eljut oda, hogy gyilkológépből megmentővé váljon, de nekem nem jött át teljes egészében, ő mit is szeretett volna világtól és magától azzal, hogy állandóan fel akart csatlakozni az internetre – mert azon kívül hogy a három csodabogár veszettül tépkedi ki a kábeleket a számítógépekből, semmi szerepe nincs az egésznek. Talán… talán attól féltek, hogy feltölti a kamerája által rögzített képeket a netre? És így lebukik a titokzatos cég, ami a CIA-vel karöltve hajtja végre ezt a műveletet? De hát ő pont nem vett részt a gyilkolásban, hisz teljesen más utat járt be…

Mindegy, van olyan, hogy nem igazán jön át, mit is akart a forgatókönyvíró mondani – ettől ez a Monster of  Man egy egészen tisztességesen összerakott mozi lett. A helyszín miatt roppant hangulatos, a robotok (és az egész ötletbörze, ami hozzájuk kapcsolódik) parádésak, a film ritmusára, feszültségére, izgalmi faktorára sem lehet panasz. Helyenként kifejezetten naturális lett, legyen szó akár a lövöldözésekről, vagy egy nyílt törés mutatásáról, s a fiim utolsó kockái akár egy folytatás lehetőségeit is előrevetítik – mondjuk abban nem vagyok biztos, hogy a világnak szüksége van erre, de ha mondjuk a Sharknadoból készülhetett négy epizód, a Monsters of Manből is készülhet. Azt hiszem, ez az a tipikusan B kategóriásnak titulált film, ami rendesen túlteljesíti az elvárásokat: ha az amúgy remek karakterszínész Neal McDonough mellé sikerült volna normális színészeket szerződtetni, egy kifejezetten üdítő kis akció sci-fi kerekedhetett volna belőle. Mert ezt leszámítva tényleg egy teljesen nézhető és vállalható őserdei kergetőzős, robotos akciófilm.




75%



.

R2-D2 írta:

.
Monsters of Man

A Monsters of Man azonban az gondolt egy merészet és egy meg nem nevezett amerikai cég által gyártott robotokat éles bevetésre küldi az ún. aranyháromszögbe, a kambodzsai-thai-vietnami határra: feladatuk pedig egy kábítószer terjesztő hálózat likvidálása. Kockázat kicsi, erkölcsi probléma sem nagyon van, ha eltűnik a föld színéről pár drogkereskedő – de mint ilyenkor lenni szokott, több váratlan esemény is bezavar a képbe. Az egyik az, hogy a négy ledobott robot közül az egyik hibásan ér földet, a három szupertechnikus pedig elveszti vele a kapcsolatot. A másik meg, hogy mit ad isten, pont akkor kóborol azon a területen néhány amerikai orvostanhallgató (hogy ennek mi a valószínűsége, arra ne térjünk ki). És éppúgy az sem volt belekalkulálva, hogy a kis kambodzsai (???) faluban él egy ex tengerészgyalogos, aki majd Rambo módra fogja védeni magát és a falusiakat a pusztító robotoktól – itt jegyzem meg, hogy az egész erdős környezet éppúgy megidézte számomra a Rambo 2-őt és a Predatort is.

75%

Ilyenkor szoktam felemlegetni a megboldogult SzívTV-t, meg a futószalagon behozott B-kategóriás akciófilmjeit .

Nem hangzik rosszul, meg egy kicsit nosztalgikus is lenne, csak nekem már feltűnő, hogy egyre több film akar mostanában turisztikai reklámfilm lenni, amihez tökmindegy, hogy vérengző cápák, titkosügynökök, autós bandák vagy megkergült óriásrobotok húzzák a talpalávalót.

.

.





Időcsapda




Ahhoz képest, hogy annyira büszkék vagyunk rá itt a Fórumon, hogy minden időutazással kapcsolatos filmet próbálunk megnézni, mindig van olyan, ami valamiért elkerüli figyelmünket – ahogy ez a 2017-es, Időcsapda című mozi is. Persze, ha valami nem kap nagy hírverést, esetleg első(második) filmes próbálkozása egy ismeretlenebb rendezőnek és/vagy minimálköltségvetésű (mondjuk, ezen ez annyira nem látszik), jóval nehezebb rálelni a filmek tengerében – pedig aztán az igazi kincsek pont az ilyenek között rejlenek. Ahogy ez is: számomra ez az Időcsapda egy egészen különleges élmény lett, egy olyan időutazásos film, ami megint csak próbálja a zsáner határait kitolni, amiben megint van olyan újdonság, olyan újszerű dolog, amire az ember felkapja a fejét. Mint például a barlang tetején lévő lyukon látott fény váltakozása és annak magyarázata – komolyan, mikor rájöttek, mikor másodszor rájöttek mi az, az állam leesett az ötlettől…

Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha mindenki úgy vág bele ebbe a filmbe, ha nem tud róla semmit – én is csupán a címe alapján döntöttem úgy, hogy megnézem – ugyanis magának a filmnek vannak olyan meglepetései, felfedezni való fordulatai, amik csak akkor működnek, ha az embert tényleg vakon vezetik végig az eseményeken. Persze, az nem titok, hogy valahogy minden az idővel függ össze, de azt előre kell jelezzem,hogy ez nem igazán egy klasszikus időutazásos film, miszerint valaki, valahogy vissza/előre kerül az időben és úgy kerül kalandos vagy drámai helyzetbe, hanem sokkal inkább egy helyszínhez kötődik az egész, aminek hatásaival kell megbirkózni a főhőseinknek. Filmcímeket sem igazán akarok írni (pedig egy nagyon adná magát), viszont azt nem tudom kikerülni, hogy akár a Palm Springset vagy a Darkot megemlítsem – viszont mindkettőt csupán csak azért, mert ez az ominózus helyszín bizony egy barlang. Igen, egy barlang, de írhatnék A barlangot is, ugyanis a film egy bizonyos pontján a történet alakulhatott volna úgy is, mint abban bizonyos horrorban… de nem úgy alakult. Egy címet említek meg bátran, mert azt hiszem, az nem sok embernek mond bármit is (nekem is csak azért, mert pont most láttam): az Alfa Holdbázis első évadjában volt egy nagyon hasonló szituáció, ott is egy barlang volt a helyszín, ahol hasonló lények éltek, mint itt…csak ott köd volt a váltóanyag.

A sztori kezdetén egy Hooper nevű régészprofesszort látunk (Andrew Wilson), aki egy 70-es években eltűnt hippi család után nyomoz – csak később derül ki, milyen személyes indíttatásból is teszi ezt – aki, miután megtalálja az eltűntek furgonját, sőt egy barlangot is a közelben, úgy dönt, utánuk megy. Ehhez azonban felszerelés is kell, no meg le kell ráznia azokat a tanítványait, akik szívesen részt vennének egy kis barlangászásban – persze, nem is lenne a film, ha ezt sikerült volna neki. Mindegy, Hooper elindul a hippik után és már az első métereken egy rettentő furcsa dolgot lát – most megint nem írom le, mi az, de nekem nagyon tetszett az egész: még a Bloomhouse stúdió főcímében szereplő kislány is eszembe jutott róla. Az első igazi döbbenet azonban akkor ért, mikor Hooper visszamegy valamiért a felszínre és szembesül azzal, amit ott talál: ekkor szívott be istenigazából a film, ezzel az egy jelenettel sikerült egy olyat húznia az íróknak, hogy innentől széles mosollyal és egyre nagyobb elégedettséggel néztem az egészet. Még akkor is, ha utána érezhetően veszít egy kicsit a lendületéből a film, kvázi újraindul az egész: a játékidő nagy része ugyanis nem Hooperről fog szólni, hanem azokról a bizonyos tanítványokról, akik csak nem bírtak a valagukon maradni és Hooper nyomába erednek.

Az öt fiatal (abba most ne menjünk bele, miért és hogyan is pont ez az öt és hogy mennyire is erőltetett mondjuk Furby szerepeltetése és karaktere) szintén eljut a barlanghoz, s szintén leereszkedik – ám azt nem tudják, hogy nem egészen ott, ahol Hooper. Már ereszkedés közben fura dolgok történnek velük, sérülések, félelmetes hangok, pici nézeteltérés arról, hogy folytassák-e útjukat, vagy menjenek vissza a felszínre, ám egészen addig, amíg nem találnak egy holttestet, igazából egy izgalmas kis barlangos mozinak tűni az egész. Még mi, nézők sem igazán tudjuk, mi történik pontosan körülöttük (pedig mi ekkor már jártunk Hooperrel a  felszínen is), ők meg aztán végképp nem sejtenek semmit – sőt, mikor egy kamera felvétel alapján nyilvánvalónak tűnik, milyen helyzetbe kerülnek, még akkor is kétkedéssel fogadják az egészet… ahogy amúgy teljesen normálisan tenné azt minden földi halandó. És ez jó. Mármint az, hogy ebben a filmben nekem úgy tűnt, hogy az adott körülményekhez képest mindenki normálisan viselkedik, a hitetlenkedés,a z értetlenkedés, majd a pánik és menekülni vágyás is totál életszerű. Csak két apró példa erre: az egyik a „Nekem randim lesz” mondat, a másik meg hogy „De ugye apáék jól vannak?” gondolat – mindazok után, ami után nyilvánvalóvá vált az egésznek a csapdahelyzete.

Cara mászása után aztán érezhetően ritmust vált a film – nekem, nézőnek meg egy újabb zseniális ötletet tartogat az egész: óriási húzás, ahogy a kis kamera felvételein kiszúrják, hogy máshogy mozog a nap… és ez mivel jár. Annyira szívesen példálóznék azzal, hogy melyik (amúgy nagyszerű) mozik ötleteit gyúrták itt egybe, de ha már elhatároztam, hogy nem adok támpontot, hát befogom a szám. Az talán ennyiből is nyilvánvaló, hogy a fiatalok, Hooperrel és a hippikkel együtt egy, a maga nemében brutális csapdába estek a barlangban, aminek az időhöz van köze. Ja, meg egy bizonyos Ifjúság Forrása legendához is, amiről az elején ugyan van szó, aztán az írók szépen elsumákolják jelentőségét – mindig van más, fontosabb fenyegetettség, amivel foglalkozni lehet – hogy aztán a film végén rendkívül fontos szerepet töltsön be. Pontosan olyat, amit a néző elvár tőle, sőt, amit az események tükrében szinte vár, hogy beteljesítse feladatát… én legalábbis tök örültem és megkönnyebbültem a végkifejleten. Mert ugye eljutunk odáig, hogy a megtépázott fiataloknak dönteniük kell, hogy a barlangban eddig megbúvó fenyegetettséggel néznek szembe, vagy egy olyan világgal, amiben az életben maradásuk esélye egyenlő a nullával? Hogy ezek után, miután teljesen nyilvánvaló már számukra, hogy mekkora szívás a helyzetük, mit is lépnek? Én azt hiszem, én is ezt próbáltam volna tenni a helyükben – no de ekkor jön egy igazi, váratlan meglepetés számukra és a néző számára is. Beszarás, milyen irányba vitték el ennek a filmnek a végét, az időutazás ugye alapból is sci-fi, de hogy erre rápakoltak még egy réteget, az nekem qrvára tetszett. Mint ahogy az is, ahogy az írók voltak olyan rendesek és a történet egy pontján nagyjából el akarták magyarázni, mi is ez az egész barlang és mi hogyan működik… persze, alapból marhaság az egész, de minden tiszteletem annak, aki kitalál egy dolgot/világot és veszi arra a fáradtságot, hogy gyertyát ad a kezembe a megvilágosodáshoz. Egyébként meg… baromi jó az ötlet az egész forrással és a rétegekkel… így mindjárt más értelmet nyer a mozi elején látott fegyveres fickó is, és zseniális csattanó a hódítók kontra barlanglakók ütközetének látványa – kívülről.

Néhány hozzászólást leszámítva nem találtam róla semmit a neten, így igazából vitába sem tudok szállni senkivel, aki értelmesen tudná kritizálni a filmet. A helyzet az, hogy ezt is teljesen a helyén kell kezelni, ez nem egy hollywoodi szuperprodukció – de igazából mikor is zavart ez minket? Én még a színészeit sem tartom amatőrnek, nekem pont az tetszett bennük, hogy a maguk amatőrségében reagálták le az elképesztő felismeréseiket (ha jól belegondolok, a 6 főszereplőn kívül van még kb. ugyanennyi statiszta), sőt, még az általam vártnál kevesebb hisztit is kaptam a lányoktól. Meglepő módon ráadásul történetük nem a klasszikus horror vonalat erősíti, ugyanis nem csak azért vannak a filmben, hogy egyenként elhulljanak, hanem az írók egy egész érdekes finálét találtak ki számukra … amiről megint csak nem beszélhetek, ugye. Annyi mindenről nem beszélhetek, ami nekem tetszett… így kénytelenek vagytok csupán az én ajánlásomra hagyatkozva belevágni ebbe a kalandba. Ha megfelelő helyen helyezitek el ezt a filmet a koordinátarendszerbe, ha nem vártok valami hiperszuper hi-tech világot, értelmezhetetlen és meg nem magyarázott történettel (ugye, Tenet???), sztár színészekkel, akkor remekül érezhetitek magatokat rajta. Talán a második negyede kicsit lassabb, ott mintha nem történne semmi – aztán mégis – de azt leszámítva szerintem ez egy qrva jó kis film. Mert mi kell egy jó filmhez? Jó ötlet és forgatókönyv. Az meg itt megvan.





80%



.