R2-D2 írásai 3.0

.





12 majom S4




Miután tudom, hogy van még, aki az első évad óta parkolópályára tette az utóbbi idők egyik legjobb és legszórakoztatóbb időutazós sorozatát (tessék már hinni nekem!!), kicsit gondban vagyok… úgy kellene összefoglalnom a negyedik, egyben záró évad eseményeit, hogy nem lövök le semmi olyan poént, ami az előző évadokban történt. Nehéz lesz, mert már néhány fontos karaktert elvesztettünk (akikre pedig illene hivatkoznom), néhány egészen fontos dolog is kiderült, ami aztán időközben megváltozott – mindegy, megpróbálok spoilermentes maradni… A legfontosabb mindenesetre az, hogy a sorozat agya, bizonyos Terry Matalas lehetőséget kapott arra, hogy az általa kitalált – és szvsz eddig csak általa átlátott – időutazásos, időhurkos káoszt a fináléra rendbe tegye és az előző három évad feltett kérdéseire válaszokat adjon. Jelentem sikerült: a néhány egészen zseniális kapocs (pl. a második évadban látott, jégből kiásott, vírust magában hordozó lény kicsoda) mellett valóban szép kerek sztorit kaptunk 10+1 epizódban… ami a végére azt is elérte, hogy még meg is könnyeztetett. De erről később.

Mit is írjak, mit is írjak… kezdjük a történet vázával. A harmadik évad ugye értelmet adott a Tanúnak, az Elsődlegeseknek és a Titánnak – az már más kérdés, hogy egy kiváló fordulattal (ugye annak, aki még nem látta) aztán mégsem az lesz minden, amire számítunk. Az évad elején a Tanú leginkább keresi önmagát, próbálja a megingott tekintélyét visszaállítani – sikeresen. Célja, a Vörös erdő létrehozása, amiben mindenki a legboldogabb pillanatában ragad, egyre veszélyesebb az emberiségre és a környezetére nézve, ami valahol nem is csoda. Az igazi fanatikusokon kívül kevés ember fogadná el, hogy a Föld története minden időpillanatában egyszerre pusztulna el (ez amúgy zseniális elképzelés), kevesen elégednének meg egyetlen, örökké tartó állapottal – az meg csak mellékhatás a dolognak, hogy így nem hétmilliárd halott lenne, mint a vírus esetén, hanem annál jóval több. Nem is igazán akarok – nincs is igazán értelme belegondolni –, mit is akar ez jelenteni, mindenesetre az lenyűgöző ötlet, hogy az idő elpusztításával az mindig, minden időpontban a véget jelenti. A negyedik évad központi témája és fő csapása tehát az, hogy a Tanú a Titán erejét kihasználva egy gigaparadoxonont szándékozik létrehozni, ami elpusztítja az Időt – a kis csapatunk, Cole, Katarina és Cassie, no meg Jennifer pedig meg akarja akadályozni ezt. No de mi esélye van egy összeeszkábált időgépnek, meg néhány időhopponáló mellénynek egy gigantikus időutazó város minden technikai hátterével és felszereltségével szemben? Egyáltalán: milyen esélye van egy maroknyi „lázadónak” egy hadseregnyi katonával szemben???

Természetesen nem sok, de hát ismerjük már ezt a dramaturgiát: főhőseink minden nehézséget leküzdve csak eljutnak a végkifejletig. Ehhez pedig az időutazást használják, hisz valamikor a múltban készült egy fegyver, ami évszázadokra eltűnik, majd egy 1940-es náci bemutatón kerül elő újra, s amit 1491-ben fognak aktiválni – hogy az épp fogalmuk sincs, mikor található Titánt és annak őrült vezetőjét elpusztítsák. Egyszerűen veszettül szórakoztató az egész, s hamarosan kiderül, hogy a 12 majom, mint sorozat egy gigászi időhurok, van hozzá egy történet is, egy saját farkába harapó kígyóról. Oldalakat tudnék ömlengeni mindazon részletekről, amiken Cole és a többiek utazásaik során átmennek, zseniálisnál zseniálisabb időugrások tarkítják a sztorit: a vigyor az arcomon egye szélesebb lett – míg aztán két résszel a vége előtt ki nem derült, ki és hogyan törheti meg a ciklust. Ha jól belegondolok, tök logikus az egész, a legelső perctől kezdve az orrom előtt volt a megoldás – mégis tök nehezen fogadtam el, minek kell történnie. Ezért is írtam az elején, hogy az írók a nagy csihipuhi, lövöldözős finálé után egy olyan lezárást adtak az egésznek, amin az ember szíve összeszorul. Simán elhitették velem, hogy nincs másik út, a végére simán beletörődtem a karakterekkel együtt én is a megváltoztathatatlanba… amúgy meg, milyen durva az, hogy valakit a halála előtt megmentesz, csak azért, hogy a nagy csatában melletted tudjon harcolni – de utána vissza kell mennie ugyanarra az időpontra meghalni, hisz akkor nem történhetne meg az, hogy megmented… és ez csak egy apró mozzanat. Nem tudok rá mást mondani, úgy ahogy van, beszarás az egész.

894, 1491, 1852, 1940, 1966, 1971, 2007, 2009, 2013, 2017, 2018, 2037, 2043, 2046. Ezek azok az évszámok, amikben a negyedik évadban megfordulunk – már a múlt évadban sem volt gond a látvánnyal, de most is ki kell emelnem azokat a korrajzokat, amik az adott korszakot színessé teszik. Bárhol járunk, az hibátlan, a Vadnyugatos rész is qrva jó, a Hitleres parádés – és mekkora már, hogy a kissé hibbant Jennifer kapásból boszorkány lesz a középkorban. Apropó, Jennifer. Írtam már a többi évadnál, hogy a sorozat lelke számomra a csaj karaktere, és ez most sincs másképp: ha párhuzamot kell vonnom az eredeti film Goinese (Pitt) és ezen sorozat Goinese (Hampshire) között, Jennifer simán veri Jeffreyt – igaz, sokkal több játékideje is volt rá. S ha már szóba került a névadó, inspiráló mű… nos, annak ellenére, hogy teljesen egyértelműen semmi köze nincs Gilliam agymenéséhez (különösen a film azon részéhez), egészen parádés jelenetet emeltek át belőle a sorozatba. Nekem legalábbis iszonyat tetszett az a kapocs, amivel egyrészt tisztelegtek a ’95-ös mozi előtt, másrészt meg, ahogy egy újabb rejtélyes gordiuszi csomót átvágtak a néha szinte kibogozhatatlan történetben. Mert mekkora már, hogy amit évekig keresel, amit hajszolsz, amit meg akarsz akadályozni, azt azért nem tudod megakadályozni, mert ha sikerülne, akkor el sem juthatnál odáig, hogy megtudd, mikor és hogyan kell megakadályozni (ez most rém sejtelmes, de zseniális). És akkor, abban a pillanatban döntened kell, hogy mit csinálsz, mert a vírus elszabadulás egy szükséges és törvényszerű elem ahhoz, hogy megtörd az önmaga farkába harapó kígyó ciklusát, azt az időhurkot, amit talán épp magad okoztál, és aminek magad is részese vagy.

Annyira szívesen elmesélnék részleteket azokból a zseniális időugrásokból, azokból az évszázadokon átívelő emberi kapcsolatokról, amik átszövik a negyedik évadot – de nem tehetem. Ezt nézni kell, ezt magadnak kell felfedezned, akkor tudsz igazán meglepődni, ki kinek a kicsodája (konkrétan Cole anyján felhördültem) – pedig most már szándékosan nem is állítottam meg a filmet, hogy megértsem mit látok, hogy elgondolkodjak rajta, lehetséges-e mindez. Egyszerűen megbíztam az írókban, hogy ők legalább tudják, ki kivel, mikor és hol… már csak azért is, mert ugye az ember emlékei a négy év alatt csak halványulnak. És talán épp ezért is volt különösen jó a legvége, amiben kvázi újraindul az idő, amiben újra átélhetünk néhány dolgot – egyfajta alternatív síkon (amúgy is egyfajta jutalomjáték ez a már kiírt karakterek számára). S még valami, ami mindenképp említést érdemel a „ködösítés” közepette: most már nem újdonság, mert nem most vezették be, de néhány egészen szenzációs popkult kiszólást sikerült beletenni a sorozatba… ismét. Egyik kedvencem a Sebhelyesarcú (hehe, az eredeti filmben is volt ilyen karakter), a másik meg a Tolkienes – már csak azért is, mert előbbi 1940-ben utóbbi 1491-ben (!!) hangzik el. Beszarás. Pont annyi ilyen van benn egyébként, ami még nem teszi idiótává, vagy erőltetetté az egészet, de a szórakoztató faktorhoz maxi hozzátesz egy jó nagy lapáttal. Az meg már csak egy sajnálatos tény marad, hogy a legmagasabb labdát, a McFly-osat nem ütötték le… pedig volt egy autós rész, ott lehetett volna.

Nem nagyon keresek hibát a 12 majom záró évadában, mert nagyon jól éreztem magam rajta. Minden bizonnyal szét lehetne cincálni az egyes elemeit, a hurkokat, a kapcsokat, de nem visz rá a lélek (jó, a 894-es jeleneten eltűnődtem, mintha máshogy lett volna vágva az a bizonyos lelet, de mindegy), mert nem érdemli meg. Az első évad útkeresése – óóó, de rég is volt már – és epizodikus felosztása után egy hihetetlenül összetett, izgalmas, vérbeli időutazásos történetet kapunk, az egyik legjobbat a témában, amiben a múlt néha azért történhet meg úgy, ahogy megtörténik, mert a jövőből jött utazók ráhatása vannak arra a jelenre, amiben feltűnnek. Maga negyedik évad verse a legjobb példa erre: a kisgyereknek, akinek olvassák, fogalma sem lehet róla, hogy az a vers nem a múltjának a része, hanem bizony a jövőjéé… nem is akárhogy. Bármennyire is átgondolatlannak és keszekuszának tűnt három évadon át az egész, a negyedikre valóban helyére kerül minden, s ha megbékélünk az icipicit amatőrnek tűnő (legalábbis a mai blockbusterekhez képest) látvánnyal, CGI-vel, trükkökkel, no meg, ha elfogadjuk, hogy a gonoszok oldalán harcoló maszkos hadsereg nem más, mint a szükséges hullahegy része… nos, akkor azt hiszem feledhetetlen élmény az egész.

S hogy magamat igazoljam, álljon itt egy idézet egy olyan helyről, aminek írásaival nem mindig sikerül egyetértenem – a sorozatjunkie-n találtam az alábbi összegzést: "A 12 Monkeys egy izgalmas, fordulatos, olykor egy kicsit őrült sorozat, amelynek ugyan adni kell egy kis időt, amíg kiépíti az univerzumát, és megtalálja a hangját, de a végére abszolút megéri, számomra biztosan megérte. Minden tisztelet megilleti a készítőket, akik megalkották ezt a 4 évadon át tartó komplex kirakóst, amely méltó képviselője lett az időutazós műfajnak."

Maxi egyetértek.





90%





.

R2-D2 írta:

.

12 majom S4

Az első évad útkeresése – óóó, de rég is volt már – és epizodikus felosztása után egy hihetetlenül összetett, izgalmas, vérbeli időutazásos történetet kapunk, az egyik legjobbat a témában, amiben a múlt néha azért történhet meg úgy, ahogy megtörténik, mert a jövőből jött utazók ráhatása vannak arra a jelenre, amiben feltűnnek. Maga negyedik évad verse a legjobb példa erre: a kisgyereknek, akinek olvassák, fogalma sem lehet róla, hogy az a vers nem a múltjának a része, hanem bizony a jövőjéé… nem is akárhogy. Bármennyire is átgondolatlannak és keszekuszának tűnt három évadon át az egész, a negyedikre valóban helyére kerül minden, s ha megbékélünk az icipicit amatőrnek tűnő (legalábbis a mai blockbusterekhez képest) látvánnyal, CGI-vel, trükkökkel, no meg, ha elfogadjuk, hogy a gonoszok oldalán harcoló maszkos hadsereg nem más, mint a szükséges hullahegy része… nos, akkor azt hiszem feledhetetlen élmény az egész.

90%

Niwrok írta:

Május 29, 2015: Tetszett nekem is az a három rész, amit láttam, a pontjaimból is látszik, hogy nálam a 12 majom folyamatosan javult. Be fogom fejezni, de hogy mikor...

Jan. 31, 2016: Észben van tartva, de nem ez az elsődleges pótolnivalóm .

Aug. 28, 2016: Nem felejtettem el, és mert a két nagy elmaradást már majdnem letudtam (a TWD S6 hiányzik még), idővel sorra fognak kerülni az efféle elmaradások is... meg hát ezt igazából csak folytatni kéne.

Szept. 17, 2017: Sokadszor ígérem, mindig az orrom előtt is van, de tényleg meg fogom nézni, szerintem még valamikor a télen, akkor úgyis könnyebben megy a pótlás. Most, hogy a régi sorozataim szinte mind lezárultak, kell is a vérfrissítés...

Ez az ígérgetés is ilyen több idősíkon futó dolog, szinte már illik a sorozat témájához.... És ezek csak azok, amiket hirtelenjében megtaláltam...

Kombinálhatnám is, meg mondhatnám, hogy most már úgyis vége, most már érdemes lesz befejezni, hogy lehet tudni, hova is fut ki a lezárás. De a homályos ígérgetés helyett próbaképpen legyen itt valami konkrétabb: még három sorozatévadom van, amiket meg fogok nézni előtte, azokat már kiválasztottam, és ha ezek nem futnak ki az új Kártyavárig, akkor az lesz a negyedik, de utánuk ez jön... legalább az első évaddal.

.

Niwrok írta:

12 majom S4

Kombinálhatnám is, meg mondhatnám, hogy most már úgyis vége, most már érdemes lesz befejezni, hogy lehet tudni, hova is fut ki a lezárás. De a homályos ígérgetés helyett próbaképpen legyen itt valami konkrétabb: még három sorozatévadom van, amiket meg fogok nézni előtte, azokat már kiválasztottam, és ha ezek nem futnak ki az új Kártyavárig, akkor az lesz a negyedik, de utánuk ez jön... legalább az első évaddal.

.

Nem sürgetem, csak Te is tudod, milyen az, mikor valami tök tetszik és mutatni akarod másnak is... igen, Banshee, TURN, stb...

Esetleg annyiban más ez, hogy itt időutazás van a középpontban, azt meg mindketten szeressük... de természetesen kivárom. Az első évad még annyira nem ütős, attól ne várj olyan sokat, de aztán utána... majd meglátod.

Nagyon remélem, hasonlóan látod majd, míg én.


.

R2-D2 írta:

Tarzan legendája

Miután összességében elégedett voltam a mozival, nem is nagyon akarok annak negatívumaival foglalkozni. Ahogy olvashattátok, történettel, karakterekkel, színészekkel az égvilágon semmi bajom nincs, egyedül talán a mozi technikai megvalósítására húzhatom a számat. A filmre költött 180 millió USD nem kevés, mégis, azt kell mondjam, jó néhány jelenetben még foglakozhattak volna az utómunkával. Mind az állatok, mind a dzsungel megjelenítésében vannak hiányosságok: a remek hangulatból néha kizökkent a nagyvonalú CGI. Az állatok néha zseniálisan részletgazdagok és életszerűek, néha meg bizony csóválja a fejét az ember, amikor egy majomra néz. De ide tartozik pl. a finálé is, a tengerparti várossal – az is úgy van csak megcsinálva, hogy gyors jelenet, jó lesz ide bármi is. Ez a gyorsaság kontra minőség leginkább még az őserdei képeknél érhető tetten, ott éreztem azt néha, hogy a jelenet intenzitása, színezése, vágása csupán azt a célt szolgálja, hogy a bizony gyengébb CGI-t elfedje. Ezt leszámítva teljesen élvezhető – megkockáztatom, JÓ – a film, a nemzetközi bevételi és kritikai trendekkel szemben nekem megint csak ez tetszett jobban a Dzsungel könyvénél.

80%

Van abban valami jó, hogy két év után nézel újra valamit, ami korábban tetszett: amellett, hogy maga az egész korábbi pozitív feeling újra előjön, felejtesz annyit, hogy képes vagy rácsodálkozni a történet egyes elemeire. Így voltam én ezzel a nem túl agyondicsért újkori Tarzan mozival is: már első megnézésre is bejött, egy rém szórakoztató, kellően humoros és látványos kalandfilm (a golyónyalást el is felejtettem ), ami képes úgy aktualizálni Tarzan történetét, hogy nem dönti romba annak mítoszát - és másodszorra nagyjából ugyanolyan élmény volt. A történelembe helyezése megint nagyon bejött, néhány túlzsúfolt, kevésbé kidolgozott akciójelenetet (vonat, város) leszámítva szerintem nagyon rendben van az egész. Nincsnek hajtépő dramaturgiai bakik, nincsenek oda nem illő ki- és beszólások, valahogy az egész kiválóan működik. Én talán még egy krokodilos birkózást beletettem volna, az valahogy annyira megmaradt bennem a korai Johnny Weismülleres érából...


Amúgy is hozzátett az élményhez a BD képe és hangja - azért bárki bármit mond, még mindig a lemez az igazi minőség. Rengeteg extra is van a lemezen, minden magyar felirattal - és meglepő módon egyáltalán nem csak egymás seggét nyaldosó PR anyag, hanem igazán lényegi extra tartalom. Jók voltak a trükkök, a díszlet kialakítása, mi a CGI és mi nem az, jó volt érezni a tiszteletet az alkotók részéről a franchise iránt. Lehet, most nem adnék rá 80%-ot, mint elsőre, de nem is sokkal maradna el tőle az értékelés.

Ez egy őseredei akciófilm a szórakoztatóbb fajtából, a komolyabbra ott az Apocalypto.



.

.






Sicario – A zsoldos napja




Két éve, ennek a mozinak az első felvonása kifejezetten nem tetszett nekem – az azóta nálam ismételten elbukott Denis Villeneuve rendező a remek elemekből sokadszorra nem volt képes egy épkézláb és normális forgatókönyvű, visszafogott, nem elszállt filmet készíteni. Most, a második fejezet után (amire egyébként szerintem az első tükrében az égvilágon semmi szükség nem volt) kicsit felemás az élmény: az A zsoldos napja sokkal jobb és fogyaszthatóbb lett Villeneuve nélkül, azonban most meg az egészet a popularitás miatt akkora ökörségek tarkítják, hogy rossz belegondolni. Bosszantó ökörségek, mert csupán annyi lenne az egész (megint), hogy valaki elolvassa azt az istenadta forgatókönyvet és szól, hogy – „Bazzeg két perc alatt nem lesz éjszakából nappal.”

Nem akartam kínozni magamat, úgyhogy nem néztem újra az előző fejezetet, így az A zsoldos napja kénytelen volt önállóan, a saját lábán megállni nálam. Mint kiderült, az újrázás nem is nagyon hiányzott: ez a film eseményeiben, történetvezetésében csak nagyon lazán kapcsolódik előzményéhez – a főbb karakterek és a helyszínen kívül ez egy teljesen új sztori… érezhetően első fele (de erről majd később). Nem az első film, amit a mexikói-USA határon játszódó eseményekről látok (a legérdekesebb egyébként e témában talán pont egy dokumentumfilm, a Cartel Land volt, még ha az tovább is lépett más témába is), néhány évadnyi Narcos és Breaking Bad, no meg a Babel után szinte otthonosan mozgok a környéken. Ennek ellenére meglepett az elején az egész, ugyanis a korábbi drog helyett az embercsempészet került a középpontba – és el kell ismerjem, egy hangulatos, de talán kevésbé ütős jelenettel indít a mozi. Legalábbis kevésbé ütős, mint az első Sicario kezdése volt, de hogy sokkal butább, az biztos: ritka, hogy egy film első öt perce után kezembe temetem a fejemet… tessék mondani, kedves írók, ha van egy robbanás, akkor a helyszínen hogy maradhat érintetlenül három darab imaszőnyeg? Mik azok, varázsszőnyegek az Ezeregyéjszaka meséiből?    És a hülyeségnek még nincs vége, a túlzott hollywoodiasítás már a következő, szintén robbantásos jelenetben tetten érhető: ha áll egy faszi egy bombamellénnyel magán, kezében a gyújtószerkezet, s már két másik detonáció történt, akkor épeszű ember nem az öngyilkos merénylő mellett akar elmenni, ugye???  

A lényeg egyébként ezekben a robbantásokban van: a Sicario 2 egyszerre próbálja meglovagolni az aktuális politikai trendeket az USA/Mexikó határával kapcsolatban, valamint a sajnos egyre gyakoribb robbantásos merényleteket. Ez még nem is akkora baj, az már más kérdés, hogy mihez kezd ezzel a forgatókönyv... nos, a nagyokosok azt találták ki, hogy erre a támadásra hivatkozva megbüntetik a mexikói kartelleket – merthogy ők csempészték a merénylőket az országba. Na, most. Szerintem rém kínos, hogy „Mától a Kartellek terrorszervezetek és harcolni kell ellenük”… bazzeg, elég sok filmet láttam a témában ahhoz, hogy önmagban ez a kijelentés, ez az ok, ez a katalizátor nekem kevés és komikus legyen. A feladattal az előző rész Mattjét (Josh Brolin) bízzák meg, aki valami eszement és teljesen követhetetlen tervet eszel ki: robbantsunk ki bandaháborút Mexikóban, de nehogy megtudják a mexikóiak, hogy mi voltunk. És majd akkor ők jól kinyírják egymást, különösen azt a csúnya gengsztervezért, Reyest, aki ugye megölette az előző epizód sicarioja, Alejandro (Del Toro) családját korábban. Túl sokat nem akarok elárulni a sztoriból azért a hülyeségen kívül legyen valami meglepetés is – mindenesetre azért halkan megjegyzem, hogy nekem ez az egész alapkoncepció, annak lebonyolítása ezer sebből vérzik. Mert oké, jó az elrablás, az összes akciójelenet hangulatos és jól megcsinált, a mexikói, texasi sivatagos környezetet mindig is bírtam háttérnek, de nem gondolkodtak olyan nagyon sokat a forgatókönyvön, annak történetvezetésén.

A karakterépítésen szintén nem: a kőkemény bérgyilkos, aki a saját feje után megy, az most is megvan, de most valaki kinyitotta a Nagy Filmkészítési Kézikönyvet és talált benn egy olyan passzust, hogy az ilyen főszereplőnek bizony van szíve is. S ha már van szíve, akkor gondolom a következő oldalon az is szerepelt eme nagyszerű szakkönyvben, hogy ez nem vezet jóra, s hogy a csúnya, gonosz állam innentől majd likvidálni akarja őt is… meg csomagját is. A kör pedig úgy zárul be, hogy naná, hogy a likvidálást az vállalja magára, aki az egész folyamatot elindította – a legvégére elérünk egyfajta Jason Bourne/Jack Bauer szintű helyzethez, amiben a szervezet kidobja magából legjobb emberét, ezáltal ellenségévé teszi: ezért írtam, hogy egy kétrészes film első fejezetét láttuk, ugyanis a napnál világosabb, hogy a következő film mondjuk viselheti a Sicario – The Hunting címet. Amiben – mily meglepő, erre is volt már millió példa, a magára hagyott, elárult ügynök az igazát keresi – s talán a lánya helyetti lányát is…

Azonban annak ellenére, hogy úgy unblock az egész történettől nem estem hanyatt, rengeteg újrahasznosított elemből, hollywoodi sablonból áll, kiszámítható fordulatokkal és karakterekkel, valahol mégis sokkal jobb és befogadhatóbb volt, mint az előző felvonás. Nincs öncélú művészieskedés, sokkal inkább közönségfilm lett belőle, ezzel azonban egy átlagos tucat akciófilm szintjére süllyedt az egész (de még így is jobb). A fentebb említett két óriási ökörség mellett még több apróság tarkítja a kalandos forgatókönyvet, amikkel én egyébként úgy nagyjából el is lettem volna… de aztán a végére csak kicsúszott a talaj a lában alól. Történik ugyanis, hogy egy jelenetben egy valakit nagyon súlyosan megsebesítenek éjszaka. Bűnözők balra el, sötétben, sok autón. Felmentős sereg, helikopteren 2 (!!!) percre az akciótól. Következő két snitt: vakító napfény, sok autó eltűnt, maradt kettő, amit becserkész a kettő helikopáter. Na most. Vagy az van, hogy Mexikóban eszméletlen gyorsan kel fel a nap (két perc alatt), s akkor logikus, hogy ugyan a konvoj háromnegyede Thanos csettintésekor pont elpárolgott, de a súlyosan sérült jóember is gyalog megtalálja őket – vagy… vagy megint nagy ívben leszarták az alkotók az egészet. Jómagam egyébként kifejezetten allergiás vagyok arra, mikor egyik jelenetben töksötét van, aztán ugyanazon körülmények között a cselekmény verőfényes napsütésben folytatódik. Mert értem én, hogy jobban néz ki a tűző mexikói napfényben halomra lőni egymást, de nem hiszem el, hogy ennyire nem figyel oda senki erre a hirtelen éjszakából nappal jelenségre… vagy csak nagy ívben leszarnak téged, kedves néző. Úgyis megnézed, és úgysem foglakozok vele… és ez már azért bosszantó.

Egyébként, olyan nagyon rossz véleményem nincs a Sicario 2-ről. Remek zenével (ahogy az elődje is) megtámogatott, teljesen átlagos és átlagosan buta hollywoodi akciófilm, annyiban még talán különleges is, hogy szerintem valakinek az írók közül volt fizikaórája gyerekkorában. Legalábbis nincsenek benne FF szintű agyament baromságok, persze, a jó fiúk sokkal pontosabban lőnek, mint a rosszak, de úgy nagyjából hollywoodi lövöldözős akciófilmnek hitelesnek mondható. A földrajzi helyszín, a spanyol nyelv tök jól áll a filmnek, sokkal autentikusabb tőle a sztori – kár, hogy ez a sztori nem igazán van átgondolva, inkább csak paneleket épít egybe. Ahogy Niwrok kolléga nyúlfarknyi korábbi írásában remekül megfogalmazta: „a film első fele egy aprólékosan kidolgozott, de aztán befulladó küldetés krónikája, amit Josh Brolin tesz állati szórakoztatóvá, a második fele egy elnagyolt road-movie, amihez nekem még Benicio del Toro szó szerint vért köpő alakítása is kevés volt.” Ezzel maxi egyet tudok érteni én is, s bár mindkét fejezetnek megvannak a maga idiótaságai, valahol tényleg az első felvonás lett a film jobbik fele. A – szintén idézet – másik dolog, a "mágikus véletlenek sorozatából" következő finálé ráadásul egyértelművé teszi a folytatást – de erre most azt hiszem, nagyobb szükség van, mint volt erre a második részre…




70%





.

R2-D2 írta:

Sicario – A zsoldos napja

Azonban annak ellenére, hogy úgy unblock az egész történettől nem estem hanyatt, rengeteg újrahasznosított elemből, hollywoodi sablonból áll, kiszámítható fordulatokkal és karakterekkel, valahol mégis sokkal jobb és befogadhatóbb volt, mint az előző felvonás. Nincs öncélú művészieskedés, sokkal inkább közönségfilm lett belőle, ezzel azonban egy átlagos tucat akciófilm szintjére süllyedt az egész (de még így is jobb). A fentebb említett két óriási ökörség mellett még több apróság tarkítja a kalandos forgatókönyvet, amikkel én egyébként úgy nagyjából el is lettem volna…

Ahogy Niwrok kolléga nyúlfarknyi korábbi írásában remekül megfogalmazta: „a film első fele egy aprólékosan kidolgozott, de aztán befulladó küldetés krónikája, amit Josh Brolin tesz állati szórakoztatóvá, a második fele egy elnagyolt road-movie, amihez nekem még Benicio del Toro szó szerint vért köpő alakítása is kevés volt.” Ezzel maxi egyet tudok érteni én is, s bár mindkét fejezetnek megvannak a maga idiótaságai, valahol tényleg az első felvonás lett a film jobbik fele.

70%

A szőnyeges dologra már nem emlékszem, a terrorista felé(!) "menekülő" gyerekes szülőre nagyon is ...

Bár ugyanaz a pont, ha csak árnyalatnyira is, de szerintem ez volt a gyengébb. Villeneuve stílusa nekem sem tetszett, de az legalább különleges módon volt rossz, ez meg a hülyeségei és a sablonjai miatt lett az.

.

.





American Crime Story  S2 – A Gianni Versace gyilkosság




Bár tudom, hogy sokatoknak újdonságként fog hatni, hogy van egy ilyen projekt is a világon, de most engedelmetekkel eltekintek a tágabb bevezetőtől azzal kapcsolatban, mi is ez az egész (az első évados ajánlóban kitértem rá) – egyébként mindketten láttuk, mindkettőnknek tetszett is az O.J. Simpson ügy feldolgozása (nekem picivel jobban), amikről itt és itt olvashattok. Ahogy anno írtam is, már akkor tudni lehetett, hogy az FX csatorna egy négyévados antológia sorozatot tervez, de két éve még az volt a terv, hogy a Katrina eseményei lesz a második évad, ez pedig a harmadik – nos, valamiért (azért vannak elképzeléseim) változtattak az ütemterven és megcserélték a sorrendet. Így került előbbre az ACS második évadjába az 1997-ben, saját miami háza előtt meggyilkolt divattervező, Versace esete, Maureen Orth Vulgar Favors: Andrew Cunanan, Gianni Versace, and the Largest Failed Manhunt in U. S. History című könyve alapján.

Gianni Versace (Reggio Calabria, 1946. december 2. – Miami Beach, 1997. július 15.) olasz divat- és jelmeztervező volt. Munkájára hatással volt Andy Warhol, az ókori római és görög művészet, valamint a modern absztrakt művészet – a XX. század második felének egyik legszínesebb és legtehetségesebb divattervezőjének tekintik, természetesen ő alapította a híres Versace márkát. Az első butikot Milánóban nyitotta 1978-ban, ami hamar nagy népszerűségre tett szert, halála ellenére öröksége pedig tovább él: ma már a Versace egyike a világ vezető divatházainak. Magánélete – minden rosszindulat nélkül, mint oly sok hasonlóan sikeres, „művész” -hez hasonlóan – kevésbé volt sikeres és látványos, szegényem ugyanis meleg volt, a sorozatban is szereplő Antonio D'Amico nevű jóemberrel 11 évig volt együtt, kapcsolatuknak pedig az őrült pszichopata, Andrew Phillip Cunanan (aki egyébként szintén buzi volt) vetett véget. Az egészhez hozzátartozik az, hogy akkor még nem volt ez a fene nagy pride, meg miegymás, még USA-ban sem, így kifejezetten kínos volt az időtájt nyilvánosan homoszexuálisnak lenni. Természetesen ez lesz a sorozat egyik pillére, erről kicsit később…

Az van ugyanis, hogy bármennyire is Versace az ACS S2 címadója, ez egyáltalán nem róla szól. Ugyan vele indul az egész, meg azért egy stabil alap a történetben, de ez a sorozat, ez a gyilkos története. Hogyan lesz egy kifejezetten okos és intelligens fiúból egy férfiprostituált és mi kell ahhoz, hogy a szeretethiány átcsapjon begőzölt állapotba – és négy ember meggyilkolásába. Honnan jött ez az ember, mi volt a célja Versace meggyilkolásával, hogyan tudott 3 halott után is simán keresztülutazni a fél Államokon úgy, hogy közben rendesen körözték. Ki is ő és mit tett – és miét tette azt, amit tett… az ACS S2 a valóságban ugyanis nem csak és kizárólag a Gianni Versace gyilkosság története (az a keret), hanem egy elmebeteg fiatal homokos ámokfutása. Van valami irónia abban, hogy egy híres meleget ez híressé válni akaró másik meleg öl meg, de ez a sorozat legnagyobb meglepetésemre messze túlmutat a dolgon – és az sem kevésbé ironikus és tanulságos, hogy én, aki kifejezetten homofóbnak tartom magam, végig tudtam nézni ezt a kilenc részt… és még tetszett is. Ebben természetesen óriási szerepe van annak, hogy a csatorna a nyilvánvaló mondanivaló és gondolatisága mellett ez esetben sem próbált senki mellé állítani, ami témához kapcsolódó jelent van, az meg csak nagyon ritkán szólaltatta meg kis homofób lelkem csengőjét.

1997. július 15-én Versace (Édgar Ramirez) épp a szokásos reggeli sétájából tartott hazafelé, mikor hazaérvén, a kapuban odalépett hozzá az akkor 28 éves Andrew Cunanan (Darren Criss) és közelről fejbe lőtte. Sokkoló kezdés, nem is tudom, jól tettem-e, hogy ezt így leírtam: jómagam nem tudtam, mi fog történni – mentségemre váljon, hogy ez sem nem spoiler, sem nem hosszan elnyújtott eseménysorozat vége. Ez a felütés, innen indulunk és majd ide is érkezünk vissza 8 epizód múlva, annyira az elején van, hogy az embernek ideje sincs túl sokat gondolkodni rajta, mi történik. Ebből az időpontból aztán egy egészen sajátos dramaturgián keresztül járjuk be az utat idáig – talán már rögtön a második jelentben visszaugrunk hét évet, mikor is Andrew és Gianni először találkoztak. Aztán megint jelen, aztán múlt – és ez így megy tovább… azonban van egy nagyon figyelemreméltó filmes húzása a sorozatnak. Az, hogy nem lineáris egy cselekmény, az nem újdonság, viszont ahogy itt van, olyat még nem láttam: a múlt úgy jelenik meg, hogy Cunanam esetében mindig egy picit lépünk vissza, minden eseményhez van egy előtörténet, ami szervesen kapcsolódik hozzá, de utólag derül ki, mi az. Nem olyan, mint mikor lehúzol egy zipzárt, vagy egy varrást visszafejtesz, hanem pont utóbbi példa esetén maradva olyan, mint mikor visszafejtesz valamit, majd ugrasz hátra 10 centit és ott kezded újra, elérve a már korábban visszafejtett részhez. Meg kellett szokni, de nekem nagyon bejött az egész – ráadásul (köszönöm!) folyamatosan tájékoztatva vagyunk, épp mikor és hol járunk. Versace esetében kicsit más a helyzet, az ő története jobban hasonlít a flashbackekhez, betegsége, a cég felépítése, kapcsolata tesójához, anyjához, pasijához nem alkot összefüggő egészet. S ha már itt járunk. Ki kell emeljem, hogy Donatella Versace nem más, mint Penelope Cruz – azt meg mindenki döntse el, hogy egy spanyol színésznő angol akcentussal mennyire hiteles egy olasz szerepben (én ezúttal is szívesebben néztem volna egy többnyelvű filmet, amiben mondjuk az olaszok egymás között olaszul beszélnek, nem pedig akcentusos angolul – mínusz 5%).

Kifejezetten érdekesre és izgalmasra sikeredett Cunaman története, meglepően jól és részletesen fel van építve a srác karaktere. A pszichopata, mosolygós kis gecié, aki szívbaj nélkül veri szét kővel vagy téglával valaki fejét. A történetvezetésből ráadásul az a fura helyzet is előáll, hogy annak ellenére, hogy a fiatalabb énje még nem gyilkos, szinte várjuk, hogy agyonverjen/megöljön valakit – pedig még nincs életének, jellemének azon szakaszában. Nekem tök bejött az, ahogy a srác kettős, hármas személyiségét bemutatták, egyrészről a betegesen szerelmes és féltékeny meleg fickót, aztán a világ szélhámosát, a hímringyó buzit, no meg a totál elmebeteg erőszakos vadállatot. Nagyon jól megírt és eljátszott szerep ez – persze, nem tudni, ebből mi a valós (az áldozatok biztosan), de vélhetően itt is az élet írta a forgatókönyvet. Sikerül egy kevésbé ismert sorozatgyilkos köré egy hihető sztorit köríteni, amiben nem kell azon gondolkozni, hogy ez most hogy nem lehet – s aminek a fináléja előzetes ismertség hiányában még ütős is lehet. Történetre, korrajzra, hangulatra, színészi játékra egy rossz szavam nem lehet – maga mesélés dramaturgiája pedig kellően érdekes ahhoz, hogy lekössön 9 órára.

Még két dolog van, amiről mindenképp akarok mondani pár szót. Az egyik, a gondolom sokakat foglalkoztató – engem legalábbis foglalkoztatott – kérdés, hogy normális, talán kicsit konzervatívabb beállítottságú nézőként mennyire lesz zavaró a sorozat melegsége. Nos, tekintve, hogy gyakorlatilag mindenki homokos benne, óhatatlanul kíván némi kompromisszumot a nézőtől, ha azt a néhány buzibárt, meg a tényleg elvétve elcsattanó csókot az ember képes elviselni, akkor az egész szépen a háttérben marad. Szerintem sikerült az alkotóknak a jó ízlés határain belül maradni a témában – sőt, meglepő módon beúszni az ember fejébe néhány gondolattal. Említettem már, hogy abban a korban járunk, amikor bűn volt melegnek lenni – erre pedig elég sok mindent nagyon okosan ráhúztak az írók. Többek között van egy tök jó monológ Andrew egyik hálótársa szájából, ami valahol megdöbbentően rávilágít arra, miért is nem fogta el a rendőrség a srácot annyi idő alatt. Miért csak a negyedik gyilkosság után volt a hajtóvadászat… 3 jelentéktelen (mondjuk egyik nem volt az) homokos halála nem volt akkora katalizátor, hogy megtegyék. Buzi öl buzit, kit érdekel, gondolták. A másik ilyen, maga a meleghelyzet akkor: nagyon jó és egyben megdöbbentő volt Jeff epizódjában a hadsereges dolog – magam sem állok mellettük, de még így is fura és rossz volt nézni, amik történtek, ahogy bántak velük. A harmadik meg – szinte kötelező módon – a szülői szerep: hogy viszonyul apu, anyu ahhoz, amikor kiderül, hogy szeretett fia, lány homokos… mit tennék vajon én? S ha már szülők – nem ehhez a témához, de fontos – rohadtul bejött Andrew filippino apjának sztorija, az egész bankos, brókeres pénzlehúzós dolog, 10 évvel a válság előtt.

Magam részéről óriási dolognak tartom, hogy az American Crime Story ebben a formában és ezzel témával is magával tudott ragadni: egyszerre egy pszichopata gyilkos főszereplésével készült thriller, meg egy meleg kór- és körkép a 90-es évek Amerikájáról. Nem sokkal ér kevesebbet, mint elődje, talán pont a homokos attitűdje, esetleg a fentebb említett nyelvi sokszínűség elmaradása miatt éreztem picit gyengébbnek – de még így is bőven egy minőségi sorozat. Arra kíváncsi vagyok, hogy a Katrina és a Crime Story hogy függ össze, de majd meglátjuk.





80%




.




.

R2-D2 írta:

.
American Crime Story  S2 – A Gianni Versace gyilkosság

Magam részéről óriási dolognak tartom, hogy az American Crime Story ebben a formában és ezzel témával is magával tudott ragadni: egyszerre egy pszichopata gyilkos főszereplésével készült thriller, meg egy meleg kór- és körkép a 90-es évek Amerikájáról. Nem sokkal ér kevesebbet, mint elődje, talán pont a homokos attitűdje, esetleg a fentebb említett nyelvi sokszínűség elmaradása miatt éreztem picit gyengébbnek – de még így is bőven egy minőségi sorozat. Arra kíváncsi vagyok, hogy a Katrina és a Crime Story hogy függ össze, de majd meglátjuk.

80%

A sztori annyira nem hat meg, mint amennyire a Simpson-per érdekelt, de biztosan megnéztem volna amúgy is, a stáb miatt is.
Mondjuk sajnos kevésbé tárgyalótermi krimi, mint amennyire az volt, de talán a pszichológiai része is érdekes lesz.

.

.




Az első ember




Az Apollo-program az Egyesült Államok második – a hosszas előkészítő fázisa miatt a repülések sorrendjét tekintve harmadik – emberek részvételével végrehajtott űrprogramja volt, amely 1961 és 1972 között zajlott. A program célja kettős volt: a fő célként az ember Holdra juttatása fogalmazódott meg, mögöttes politikai célként pedig a hidegháború által életre hívott űrversenyben az USA vesztes pozíciójának megfordítása, a nemzeti presztízs helyreállítása volt a célkitűzés. A holdprogram hivatalos bejelentése 1961. május 25-én John F. Kennedy elnök kongresszusi beszédében történt, ezt tekintjük az Apollo-program hivatalos kezdetének. A beszédben Kennedy 9 éves határidőt tűzött ki a program megvalósításra. A célt 1969. július 21-én, az Apollo–11 űrhajósainak, Neil Armstrongnak és Buzz Aldrinnak a Holdra lépésével sikerült teljesíteni. Őket még további öt űrhajóspáros követte, így összesen hat sikeres holdra szállást teljesítettek a NASA űrhajósai.

Ez a Wikipédiából idézett szöveg tökéletesen alkalmas arra, hogy az átlag nézőt képbe hozza ezzel a mozival kapcsolatban: most nem egy hiperűr sebességgel száguldó űrhajókkal telepakolt filmet fog látni, hanem egy erősen valósághű életrajzi, kortörténeti mozgóképet – Neil Armstrong önéletrajzi könyve alapján. Nevezett könyvet egy James R. Hansen nevű jóember írta, és annyiban mindenképp különleges, hogy talán ez az egyetlen mű, amit maga Armstrong is hitelesnek tartott és támogatott. Az már legyen az én bajom, hogy bármennyire is valósághű az egész megfilmesítés, magam részéről nehezen hiszem el, hogy Armstrong ennyire sótlan alak (Aldrin meg ennyire tapló) volt – e tekintetben kifejezetten rossz választásnak tartom Goslingot erre a szerepre (is). Az Az első ember ugyanakkor nem csak egy életrajzi film lett, hanem egy patriotizmussal erősen átitatott – producer Steven Spielberg    – törióra az USA 60-as évekbeli űrprogramjáról, azon belül is a Gemini- és az Apolló programról (a Holdra szállással bezárólag). Nincs is ezzel semmi baj, meggyőződésem, hogy aki ritkán találkozik a témával, esetleg egyedül Ron Howard mesterművét, az Apolló 13-at látta, az mély csodálattal nézi a mozi minden képkockáját – viszont én, aki járatosabb a témában, kicsit másképp éltem meg az egészet. Ugyan kissé lassú, helyenként érdektelen, de többnyire jó film lett az Az első ember – csupán az az eufória maradt el, ami másnál esetleg jelentkezik – ennek oka pedig nem más, mint három orosz film, illetve egy sorozat.

Az a helyzet, hogy az HBO immár 20 évvel ezelőtt hozzányúlt ehhez a témához, és elkészített egy egyévados sorozatot From the Earth to the Moon címmel – nekem pedig volt szerencsém végignézni az egészet. Lenyűgöző, 10 órás kaland, ami a dokumentarista stílust keverve a játékfilmes megjelenítéssel igazán alapos és feledhetetlen élményt ad erről az egész Apolló-programról. Akkor még csak az Apolló 13 volt számomra a viszonyítási alap, de már úgy is kegyetlenül bejött az egész, azóta viszont történt még valami, ami alapjaiban befolyásolta a First Man megítélését – mégpedig három, nemrég látott orosz film. Számomra a sorozat mellett a Gagarin, a Szaljut 7 és az Űrséta is olyan magasra tette a lécet ebben a „szubzsánerben”, hogy szinte természetesnek veszem, hogy az Az első ember elvérzik az összehasonlításban velük szemben – egyetlen dolog, amiben toronymagasan veri őket, az a filmzene. Justin Hurwitz alkotása órák óta a fejemben motoszkál (amúgy az szól most is a háttérben), márpedig ritka, mikor én egy film alatt, után ennyire elalélek egy zenétől. Mindegy, a lényeg az, hogy a First Mant kétféleképp lehet nézni és átélni: a fentebb említett filmek és sorozat ismeretében, illetve anélkül…

A film elején rögtön belecsapunk a lecsóba, Neil egy repülésével kezdünk, amiben kis híján tragédia történik, még jóval az űrutazása előtt. Felütésnek kiváló, kár, hogy utána alaposan visszavesz a tempójából a mozi és kénytelenek vagyunk a családi életében időzni… most tarthattok érzéketlen fickónak, de sajnos engem ezúttal nem hatott meg a kislány elvesztése. Amúgy is kicsit kapkodónak és csapongónak éreztem a mozi ezen szakaszát, és inkább vártam az „akciót”, az űrhajós, NASA-s részeket. A másik, amit itt jegyeznék meg, az az, hogy borzasztó a kamerahasználat több alkalommal a filmben, egy Parkinson kóros operatőr kutya fasza ahhoz képest, amit itt képremegés címén produkálnak. Már túl sok volt a rázkódást érzékeltetni hivatott rángatózó kamera – de ez még talán bele is férne, viszont mikor majd később, amikor kézikamerával követünk személyeket, nos, az már nekem sok volt. Néha kifejezetten zavart a film képi világa, ha meg ehhez hozzáadjuk azt, hogy kit kellett a legtöbbet néznem, kész kínszenvedés volt néha a mozi… de erről kicsit később.

A film innentől nagyjából végigmegy Armstrong életútján, a Houstonba költözésen, a Gemini-projektbe kerülésen, hogy aztán természetesen azon az ominózus Holdra szálláson csúcsosodjon ki a történet. Nem mondom, hogy a Holdig eljutni nem volt jó, de a mozi kétharmada nekem inkább tűnt lassú és vontatott családregénynek, mint űrhajós filmek – akkor éreztem a filmet igazán elemében, akkor éltem bele magam igazán, mikor a NASA közelében jártunk. Értem, hogy itt most a hőst és hátterét is be akarták mutatni, de úgy gondolom – amellett, hogy ez most úgy igazándiból nem érdekelt – kicsit mellélőttek ezzel. Mintha túl nagy lett volna a merítés, mintha nem sikerült volna megtalálni  megfelelő arányokat a magánélet és a hivatás között: egyrészt kissé felszínes lett az előbbi, különösen mélyebb kötődés, dráma és átélés nélkül, másrészt meg… na, tegye fel a kezét, aki ne várta volna tűkön ülve azt a bizonyos Holdra szállást. Roppant hosszú, egy helyben álló felvezetés a film nagy része, ráadásul sikerült Faarc Gosling úrral olyan mélyre süllyeszteni Armstrong karakterét, hogy az fájt. Tudom, sokan szeretitek ezt a srácot, de szerintem képtelen igazi érzéseket és összetett jellemeket közvetíteni, némasága, fapofája, ingerszegény viselkedése pedig nagyon nem tett jót a figurának (a másik véglet egyébként pont Aldrin, ő meg egy seggfej lett a filmben). S ha már a színészeknél tartunk: miután nem végeztem előzetes kutakodást a casting terén, sorban jöttek a kellemes meglepetések a moziban: olyan arcok tűntek fel a filmben mellékszereplőként, akik talán önmagukban is eladhatnak egy-egy filmet. Itt van ugye kedvenc Ephünk a The Strainből, Corey Stoll. Aztán Jason Clarke, akit én nagyon bírok, de feltűnik Shea Wigham, a Gengszerkorzó Eli-ja is, vagy épp a Róma Cézárja, Ciarán Hinds. De folytathatnám a sort az ismert arcokkal – nekem adott esetben sokat jelent, mikor egy moziban ennyi ismerős arcot fedethetek fel. Érdekes, az Armstrong családon kívül mindenkit tök bírtam, valahogy nekem pont a címszereplő házaspár figurája (plusz a két gyerek) nem jött be: nem elvitatva a Janetet játszó Claire Foy érdemeit, de valahogy – talán a haj, a ruha, a stílus miatt – nem jött be a karaktere. Olvastam valahol, hogy milyen jó és tökös nő volt, aki nem nyugodott bele az űrhajósfeleségek sorsába… nos, nekem ezzel az alakítással nem jött ez át. Egyébként is: tudom, hogy Armstrongra fókuszálunk (talán épp ezért seggfej Buzz??), de azért az a sok halott, ami a programot kísérte, nagyobb drámai reakciókat válthatott volna ki néhány karakterből… vagy inkább úgy fogalmazok, megért volna egy pár percet, hogy azzal is foglalkozzunk. Pláne, hogy Ryan barátunk alkalmatlan ennek kifejezésére… pedig kétszer még mosolygott is!!!

Mindezek ellenére nagyjából jól éreztem magam a film közben – egy kicsit mondjuk hiányzott a feszültség/unaloműző humor a moziból (a hányás nekem nem jön be) – de egyértelműen az utolsó harmad az, ami miatt érdemes végigülni a közel két és fél órát. Az Apolló 11 útjának a magamfajta sci-fi fan számára minden perce kincs, tök jó volt megint ott lenni a világűrben valós és hiteles körülmények között, tök jó volt átélni a Holdra lépést, hallani az ikonikus mondatokat. A landolás alatt szóló zene – egyébként gyakorlatilag az egész soundtrack az – beszarás, be is linkelem az írás végére, hallgassátok csak meg. Technikailag hibátlan a film: ahogy az elvárható, tökéletesek a trükkjei, de úgy, hogy végig érezzük a 60-as évek hangulatát rajtuk. Jók a kiképzés képei, és tulajdonképp számomra bármennyire is érdektelen, de jó Armstrong hivatástudatának mindent elsöprő bemutatása is. Készséggel elismerem, hogy jól ábrázolták a munka- és küldetésmániás űrhajóst, aki akár a családját is eldobja azért, hogy a nagy Amerikának dicsőséget hozzon – a baj talán az, hogy eddig másnak képzeltem az embert. Az első embert – ahogy a cím írja, azon meg lehet vitázni, hogy melyik lépés volt fontosabb az űrkutatásban: Gagarin 108 perces útja, vagy a „Kis lépés ez egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek”. Hogy hogyan juthatott ez akkor eszébe, az nem derül ki…

Nem volt a mozi minden perce feledhetetlen élmény, nekem túl sok volt néha a mellébeszélés és a családi háttér, én inkább lettem volna a NASA-ban végig, mint a Néma Leventével – de ettől függetlenül tetszett a First Man. Egy újabb űrkutatásos történelmi filmet láttam, szeretem az ilyeneket – abból meg, hogy állítólag a díjszezonra időzítették és rakták össze én semmit nem érzékeltem. Ja, a főszereplő meggátolt benne… kíváncsi lennék, más színésszel is ilyen lett-e volna. Az orosz filmek jobbak, ennek meg az a szerencséje, hogy a finálé a zenével, az esemény jelentőségével, a nagyvászon varázslatával magával ragadó – így kúszott fel kicsit az a fránya értékelés arra, amit olvashattok itt a végén.




80%




Ja, és akkor itt a landolás zenéje (ami amúgy a film fő témája is)






.

R2-D2 írta:

Az első ember

Azóta viszont történt még valami, ami alapjaiban befolyásolta a First Man megítélését – mégpedig három, nemrég látott orosz film. Számomra a sorozat mellett a Gagarin, a Szaljut 7 és az Űrséta is olyan magasra tette a lécet ebben a „szubzsánerben”, hogy szinte természetesnek veszem, hogy az Az első ember elvérzik az összehasonlításban velük szemben – egyetlen dolog, amiben toronymagasan veri őket, az a filmzene. Justin Hurwitz alkotása órák óta a fejemben motoszkál (amúgy az szól most is a háttérben), márpedig ritka, mikor én egy film alatt, után ennyire elalélek egy zenétől. Mindegy, a lényeg az, hogy a First Mant kétféleképp lehet nézni és átélni: a fentebb említett filmek és sorozat ismeretében, illetve anélkül…

A film nagyjából végigmegy Armstrong életútján, a Houstonba költözésen, a Gemini-projektbe kerülésen, hogy aztán természetesen azon az ominózus Holdra szálláson csúcsosodjon ki a történet. Nem mondom, hogy a Holdig eljutni nem volt jó, de a mozi kétharmada nekem inkább tűnt lassú és vontatott családregénynek, mint űrhajós filmek – akkor éreztem a filmet igazán elemében, akkor éltem bele magam igazán, mikor a NASA közelében jártunk. Értem, hogy itt most a hőst és hátterét is be akarták mutatni, de úgy gondolom – amellett, hogy ez most úgy igazándiból nem érdekelt – kicsit mellélőttek ezzel. Mintha túl nagy lett volna a merítés, mintha nem sikerült volna megtalálni  megfelelő arányokat a magánélet és a hivatás között: egyrészt kissé felszínes lett az előbbi, különösen mélyebb kötődés, dráma és átélés nélkül, másrészt meg… na, tegye fel a kezét, aki ne várta volna tűkön ülve azt a bizonyos Holdra szállást.

Nem volt a mozi minden perce feledhetetlen élmény, nekem túl sok volt néha a mellébeszélés és a családi háttér, én inkább lettem volna a NASA-ban végig, mint a Néma Leventével – de ettől függetlenül tetszett a First Man. Egy újabb űrkutatásos történelmi filmet láttam, szeretem az ilyeneket – abból meg, hogy állítólag a díjszezonra időzítették és rakták össze én semmit nem érzékeltem. Ja, a főszereplő meggátolt benne… kíváncsi lennék, más színésszel is ilyen lett-e volna. Az orosz filmek jobbak, ennek meg az a szerencséje, hogy a finálé a zenével, az esemény jelentőségével, a nagyvászon varázslatával magával ragadó – így kúszott fel kicsit az a fránya értékelés arra, amit olvashattok itt a végén.

80%

Köszi . Azért nem is írtam külön, mert az űrkutatás-mozik a te területed, meg gondoltam, hogy az orosz filmekkel összehasonlításban nagyobb lesz a merítés... és azért is, mert nagyjából ezeket a kiemeléseket is vártam, pozitív és negatív vonatkozásban is, amik nagyjából összecsengnek az én véleményemmel is. Most hihetnéd, hogy Goslingra gondolok, de nem, mert kb. nyolc éve, a Drive óta folyton ezekkel az ultraintrovertált, semmi érzelmet nem mutató karakterekkel találják meg, és engem ugyan nem zavar annyira, mint téged, de nem is ezekért kedvelem, mint színészt (na jó, a Drive-ban persze igen). Pedig vannak más filmjei is, csak te azokat nem nézed .

Nem, inkább a zene miatt mondom ezt. Az biztos, hogy különleges, de szerintem túlságosan is arra épített fel mindent. Mondjuk a rendező nevét látva ez annyira nem volt meglepő, Damien Chazelle eddigi pályafutását szinte kizárólag zenés filmek tették ki (ld: Kaliforniai álom, Whiplash), de az igen, hogy ezen kívül mennyire találta az általad is felhozott arányokat. Annyira a zenére koncentrált most is, hogy sok mindent a háttérbe szorított emiatt, és miközben az űrkilövések Oscart érdemlő zajszimfóniává változnak, ahol minden nyiszogás, minden szikrapattanás, minden sivítás a helyén van, a kép és a sztori mintha csak ezek "aláfestése" lenne.

Így aztán nem lett sem igazi családdráma, sem különösebben mély űrhajós dráma, mert mindegyikbe csak belekap... Vagy lehetett volna egy páros film Buzzra és Armstrongra koncentrálva (mint a Borg/McEnroe), de az sem lett (hiába ismerős arc, Corey Stoll szerepeltetése belőlem még egy ideig a szekunder szégyent fogja kiváltani), vagy afféle háttérfilm, kicsit a Számolás jogához kapcsolódva. Így meg csak hosszú lett...

7/10
.

Niwrok írta:

Az első ember

Most hihetnéd, hogy Goslingra gondolok, de nem, mert kb. nyolc éve, a Drive óta folyton ezekkel az ultraintrovertált, semmi érzelmet nem mutató karakterekkel találják meg, és engem ugyan nem zavar annyira, mint téged, de nem is ezekért kedvelem, mint színészt (na jó, a Drive-ban persze igen). Pedig vannak más filmjei is, csak te azokat nem nézed

Lehet, meg az is tény, hogy van olyan szerep, amiben ez jól áll, de egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy Armstrong ennyire introvertált volt( , akkor már inkább Halliday) .Ami képeket láttam róla, egyáltalán nem ilyennek tűnt - szóval igen, számomra Gosling az egyik kulcs a moziban. Attól függetlenül, hogy kedvelem-e vagy sem.

Niwrok írta:

... (hiába ismerős arc, Corey Stoll szerepeltetése belőlem még egy ideig a szekunder szégyent fogja kiváltani),

7/10
.

 ezzel magam is így vagyok, pedig csak egy évadot láttam...


Egyébként sokat vacilláltam az értékelésen, első körben én is olyan 70-75 %ra lőttem be, aztán ahogy szólt az OST a háttérben, ahogy visszagondoltam az Apollo 11 útjára, úgy kúszott föl az élmény. Nem véletlen, hogy a filmek végét kell hatásosra csinálni, mert az marad meg az emberben a legjobban...

(oké, van, mikor az eleje, de az más szint és nem Hollywood).


.

R2-D2 írta:

Az első ember

Egyébként sokat vacilláltam az értékelésen, első körben én is olyan 70-75 %ra lőttem be, aztán ahogy szólt az OST a háttérben, ahogy visszagondoltam az Apollo 11 útjára, úgy kúszott föl az élmény. Nem véletlen, hogy a filmek végét kell hatásosra csinálni, mert az marad meg az emberben a legjobban...
(oké, van, mikor az eleje, de az más szint és nem Hollywood).

Pedig ennek éppen az eleje a legerősebb azzal a "bele a lecsóba!"-próbarepüléssel. Az is, meg a későbbi repülések is egy nagyon személyes, nagyon megterhelő élménnyé teszik a kilövéseket, amit talán nem kellemes nézni és hallgatni, de benne van, hogy ezek az emberek mit élnek át. Ennyire szerintem ez egyik eddig látott filmben sem volt benne, mindegyik valahol "menekülést" keresett a hősiességben és/vagy a külső felvételekben, Chazelle meg odaülteti a nézőt a fülkébe, hogy "Nesze, érezzed, hogy ez elviselni, ilyen körülmények között a másodperc törtrésze alatt döntéseket hozni az igazi hősiesség!".

Ehhez képest a vége volt talán a legnagyobb csalódás. Na persze nem az út a Holdig, de a magam részéről azt tartom, hogy akkor lett volna igazán tökös a film, ha abban a pillanatban van vége, amikor Armstrong rálép a Hold felszínére... és bár biztos sokan felkoncoltak volna ezért, hiszen végig ezt várták volna, de az én vágásomba már az a bizonyos közhellyé vált mondat sem került volna bele   . Ehhez képest a karkötős jelenet totál Titanic-utánérzéses giccs (még akkor is, ha a két órán keresztül megtapasztalt némaságának alapja a kislánya iránt érzett gyász feldolgozatlansága, és ezt zárják le vele), a visszatérés médiaviharának érzékeltetésére éppen elég lett volna, ha az archív felvételeket belevágják a stáblistába, a karanténos jelenet meg az üvegnek érintett kezekkel feleslegesen sablonos (még ha a jelenetben érdekes keveréke is látszott a neheztelésnek és a megkönnyebbülésnek).

.

Niwrok írta:

Az első ember


Pedig ennek éppen az eleje a legerősebb azzal a "bele a lecsóba!"-próbarepüléssel. Az is, meg a későbbi repülések is egy nagyon személyes, nagyon megterhelő élménnyé teszik a kilövéseket, amit talán nem kellemes nézni és hallgatni, de benne van, hogy ezek az emberek mit élnek át. Ennyire szerintem ez egyik eddig látott filmben sem volt benne, mindegyik valahol "menekülést" keresett a hősiességben és/vagy a külső felvételekben, Chazelle meg odaülteti a nézőt a fülkébe, hogy "Nesze, érezzed, hogy ez elviselni, ilyen körülmények között a másodperc törtrésze alatt döntéseket hozni az igazi hősiesség!".

Így kezdődött az Űrséta is... a dicső szovjet technológiával.

De igazad van, amerikai mozitól ez tényleg újdonság. Csak az a fránya kamera ne remegett volna annyira - még ha érthtő is volt a használata.

Niwrok írta:

Ehhez képest a karkötős jelenet totál Titanic-utánérzéses giccs...

.

 Ez nekem eszembe sem jutott. Nem rajongok azért a filmért, talán ha kétszer láttam.


.

.




Better Call Saul S4




Nem fogom újra leírni, mi ez az egész, hogy miért és mennyire a BB fanoknak szóló sorozat, akit érdekel, a korábbi írásokat itt olvashatja el: S1, S2, S3. A lényeg, hogy ugyan BB rajongóként mindenképp végignéztem volna az egész BCS sorozatot – szinte függetlenül attól, mi van benne – de az előző évadban történtek annyira tetszettek, hogy most kifejezetten vártam, mi lesz Jimmy sorsa a nagy átalakulás előtt. Nem kellett csalódnom, az évad végére ugyan megszületik Saul Goodman (végre) – de azt azért halkan megjegyzem, hogy az S4-et az S3-hoz viszonyítva mégis kicsit visszalépésként éltem meg. Bármennyi zseniális jelenet, ötlet, BB-hez való kapocs tarkítja ugyanis ezt a 10 epizódot, én az évad nagy részében azt éreztem, hogy csak egy helyben járunk, hogy nem történik semmi. Hogy nem kellene Jimmy egy éves eltiltását (hivatalosan elterelését), annak majd minden nyűgét a főszereplővel együtt feltétlenül végigélni, olyan volt az egész, mint mikor beállsz a pénztárhoz, de túl nagy a sor… ami amúgy az egész sorozatra igaz. S itt jegyzem meg negyedszerre is, hogy egyre hülyébben néz ki a dolog, miszerint idősebb színészek játsszák korábbi önmagukat – Mike és Gus esetében lassan kínossá válik az egész (ez is egy újabb érv amúgy a BCS szükségtelensége mellett).

A kezdet a szokásos: fekete-fehér képeken pár percben folytatódik Saul BB utáni története, de ahogy a múltkor is írtam, kezd kirajzolódni egy nagyobb kép, számomra egyértelműnek tűnik, hogy valahogy le akarják zárni a figura sztoriját. A jelenbe (ami ugye a BB múlt) kapcsolva rögtön azzal kezdünk, hogy látjuk az előző évad fináléja kvázi cliffhangerének következményét: a leboruló petróleumlámpa által okozott tűznek halálos áldozata is van. Ez az esemény pedig alapjaiban határozza meg az egész évad történéseit, hol hivatkozási, viszonyítási alapként, hol egy igazi Saulos gigászi átverés részeként. Nem írom meg, kivel történik meg a dolog, mert valaki hátha csak most kezd majd bele a BCS kalandba, de aki látta az S3-at, az tudja, kiről és miről beszélek. A másik nagyon fontos és félbehagyott történés az meg ugye Hector Salamanca és az ő stroke-ja volt… igen, kedves BB rajongók, el fog jönni az ikonikus pillanat, mikor az öreg megkapja azt a tolószéket, elég részletesen be van mutatva, hogyan és miért van rá szüksége, mi szerepe van ebben Gusnak, de a legszuperebb minden közül (sőt, talán az évad legjobb jelenete), amikor Hector a kis, saját történetével ellátott csengőjét is beüzemeli…

A BCS szerkezete nem sokat változott, a korábbi Mike és Jimmy külön eseménylánc most is megmaradt, nagy ritkán találkozik (bár, megmondom őszintén, az idei roppant izzadtságszagú volt), de most Mike már Gus mellett van, így az ő szála immár Gus szála is. Amiben ugye parádés lehetőségek rejlenek, hisz a Breaking Bad KFC-jének tulajdonosa egyre erősebb a drogkereskedelemben, kész leszámolni az ellenfeleivel – a csúcs majd ugye a BB-ben jön el – és a nyájas mosoly alatt megismerhetjük egy másik (igazi???) énjét is… különösen Hector talpra állítása kapcsán. Ugye közeledve Walter és Jesse feltűnésének időpontjához, egyre több dolognak kell úgy állni, ahogy később megismertük a helyszínt – nos, a BCS S4 egy egészen különleges és ikonikus épületet elkészültét választott az évad központi eseményének… mégpedig a mosoda alatti labort. Igen, azt, amiben majd Walter és Jesse főzni fogja a cuccot – és igen, azt, amiben majd 45 percig kergetnek egy legyet. A Mike/Gus szálon szinte az egész évadban a labor építése körül bonyolódnak az események, kiegészítve egy kevés mexikói kartelles leszámolással. Megint jönnek a tesók, a BB S3 ikonikus figurái, aztán jön egy mexikói faszi, a Salamanca család nevében intézkedik (vélhetően vele még lesz gondja Mike-nak), s aki ugye nem élheti meg a BB kezdetét.

Nem rossz ez a felhozatal, vannak benne kifejezetten jó és okos húzások, azonban két problémám volt nézés közben. Az egyik, hogy néha túlságosan időhúzásnak éreztem mindent, a megbízott német építőiparos csapat hétköznapjai, a konfliktusuk nem adtak igazi átütőerőt az évadnak, a vezetőjük, Werner kálváriája pedig kicsit forgatókönyvi kínlódásnak tűnt. Olyan… írjunk bele valamit neki, ha már egy évadon át itt van a fickó jelleggel. A másik dolog, az meg a korábban említett kor: hamarosan tényleg le kéne zárni a sorozatot (amúgy is, csak ebben egy év eltelik), mert előbb-utóbb CGI-zni kell a színészek fejét, akkora lesz a kontraszt a BCS fináléja és a BB nyitánya között. Ez pedig nem jó… mert ugyan a néző emlékei megfakulnak, de teljesen más egy lineárisan öregedő sorozat első és utolsó epizódjabeli főszereplőt összehasonlítani önmagával, mint ez esetben, mikor közel 10 évvel kéne fiatalabbnak kinéznie. Fura mód eddig pont a Mike-os, drogos vonal volt ütősebb számomra, és Simlis Jimmy története az érdektelenebb, azonban erre az évadra ez most megfordult. S nem csak azért, mert megszületett Saul Goodman, hanem mert annyi remek, karakterhez illő finom kis jelenet, esemény van az ő szálában, hogy élmény volt nézni.

Ugye, szegényemet egy évre eltiltották ügyvédi hivatásától, miután tavaly csúnya dolgokat csinált egy bizonyos cél eléréséért – és testvérének hála, ez ki is derült. A BCS S4 ennek az évnek a története, aminek elején Jimmy közös háztartásban él Kimmel, közös jövőt terveznek, Kim segíti őt mindenben, amiben tudja, de Jimmy van olyan nyughatatlan, hogy ne üljön otthon. Munkát keres – alapból is kell egy állás és egy pozitív ajánlás, ha később újra praktizálni akar – és a bősz keresés közben azért csak kiszúr egy értékes tárgyat, amit el lehetne lopatni valakivel. Mert hát ő a Jimmy… és igazából ő Saul is, aki eldobható telefonokat árul bűnözőknek a nyílt utcán (a hatóság nagy bosszúságára). Tök jó volt majd minden jelenete, többnyire remek humorral megtámogatott csetlés-botlás, ám minden egyes szituból sütött az érzés, hogy Jimmy bizony talpraesettebb, mint az látszik. Amit a dagadt néger csávó ügyével kapcsolatban műveltek, az beszarás, nekem rohadtul bejött ez az átverés: tökéletesen tükrözte, mivé válik majd ő – a másik oldalról meg tökéletesen látszik, honnan is jött ő. De ide sorolhatom a Kimmel véghezvitt alaprajz-csere akciójukat is: annak ellenére, hogy azt úgy most nem tudom elképzelni, hogy vezette később elő Kim annak eredményességét zseniális húzás volt, vérbeli heist akciójelenet. A csúcs természetesen maga a meghallgatás, az egy év elterelés és az évad koronája, amiben ugye főhősünk rájön, hogy qrvára nem éri meg becsületesnek lenni és jópofa szöveget mondani. Hogy qrvára azt kell mondani mindenkinek, amit hallani akar: Saul Goodman e tekintetben pedig egy továbbfejlődött Jimmy McGill, egy végleg sötét oldalra tért jedi (na jó, szürke jedi).

Egészen pontosan ugye nem tájékoztatnak bennünket arról, hogy mennyi van még hátra a BB kezdetéig (meg amúgy is egy ideig lehet csúsztatni a két történetet), de én most úgy gondolom, záros határidőn belül be kellene fejezni ezt a sorozatot. S nem csak a gyorsan öregedő színészek miatt (bár az a fő érv), hanem mert a figurák már nagyjából a sakktáblán vannak, és nem mondom, hogy nem nézem szívesen Saul (most már végre tényleg Saul) mahinációit és trükközését, de nem szeretném, ha lerombolnák a BB azóta megszépült nimbuszát. Egy-két ügy persze még bőven belefér, jöhet még Tuco térnyerése, no meg Kimet is valahogy el kell tüntetni… aztán azt hiszem, annyi. Legalábbis annyinak kellene lenni. Mindenesetre roppant fura lenne – de lehet, belevágok – ez után közvetlenül elkezdeni a Breaking Badet, sok mindent másképp élnék meg, az tuti. A „No de ki a fasz az a Saul???” kérdés például simán átalakul a „No de hol a faszban van Jimmy?” kérdéssé, ami azért alapjaiban más megvilágításba helyezi a simlis ügyvéddel kapcsolatos jeleneteket. Mindezekkel együtt, végszóra pedig továbbra is úgy gondolom, hogy istenigazából nem volt szükség erre a projektre, a BB nem lesz jobb tőle – maximum a kiválasztott figurák előéletéről megtudunk egy kicsit többet. Ebből Hector és Jimmy az, akinek valós mélységet sikerült adni – a többi, az immár négy évadon át tartó felvezetés pedig egyértelműen egy úgynevezett fan service, amiben a hozzám hasonló BB rajongók kedvében igyekeznek járni. Ikonikus karakterekkel, tárgyakkal, magával a Breaking Bad hangulattal – sikerült, de talán meglennék nélküle is.




75%




.

.




A megtisztulás éjszakája: A sziget





Kezdetnek picit játszadozzunk el a gondolattal, hogy milyen jó lett volna, ha a magyar forgalmazó az első perctől kezdve normálisan nevezi el, fordítja le a címet és konzekvensen végig is viszi az egészet… persze, mentségükre legyen mondva, nem gondolhatták, hogy négy év alatt négyrészesre dagad az Az irtás franchise (sőt, jövőre jön az ötödik rész, szintén James DeMonaco tollából). Mindenesetre egyre hülyébben néz ki a dolog, pláne úgy, hogy az A bűn éjszakájából egyszer csak az A megtisztulás éjszakája lett, s az ember így, a negyedik táján elgondolkodhat, mennyivel frappánsabb lenne, ha mondjuk az Az irtás cím lenne a központi összekötő eleme a sorozatnak (ha már a téma az)… mindegy, nem az első eset, hogy itthon fura elnevezése van egy-egy franchise-nak

Immár negyedszer utazunk el az Alapító Atyák Amerikájába – amiről ugye most már fixen tudjuk is, hogy az – ezúttal azonban a „showrunner” úgy döntött, hogy megmutatja, honnan indult az egész: az előző mozikban felvetett és belebegtetett politikai szálakat kibogozva, kvázi törióraként átélhetjük, hogy kezdődött minden. A The Purge Wiki szerint az első hivatalos Irtás 2017.03.21 19:00-től 2017.03.22 7:00-ig tartott, s bár filmünk most konkrét évszámot nem ad meg, de fogadjuk el, hogy eme kortörténelmi dátumba csöppenünk bele. Az új mozi sztorija szerint azonban ez csupán egy kísérlet volt, egy próbálkozás az Alapító Atyák részéről a gazdasági és népesedési problémák megoldására: a lényeg, hogy ezek szerint ebben az univerzumban tavalytól szabad a gyilkolászás egy éjen át.    Egyébként egészen borzongató belegondolni, hogy ha lenne ilyen, és mondjuk a legutóbbi évek amerikai tömegmészárlásait nézzük, azok adott esetben, erre az éjszakára időzítve büntetés nélkül maradhatnának … szerencsére itt még nem tartunk. De a valóság való bolondjai és pszichopatái nem kevésbé őrültek, mint akik ezen sorozat keretein belül feltűnnek, maximum nem vesznek mindenféle maszkot magukra, nem öltöznek udvari bolondnak. De még megérhetjük.

Szóval 2017-ben járunk, az Alapító Atyák épp választást nyernek, a film eleji híradóbejátszások egész jól felvázolják nekünk a politikai, gazdasági és társadalmi helyzetet. A kormány úgy dönt, hogy NY egyik szigetén kipróbál egy forradalmian új dolgot – a munkanélküliségtől sújtott, bűntől, drogtól és erőszaktól terhelt, zömében feketék lakta területen –, és egy éjszakára legálissá tesz mindent, hivatalosan a feszültség levezetése céljából, azonban mi, nézők már tudjuk, mi is ennek a valódi oka. A program alaposan felépített és kigondolt, a kormány pénzt is ad azoknak, akik a szigeten maradnak – elég blama lenne, ha a nép nem akarna játszani és nem lenne elég alany (áldozati birka) a kísérlethez. Tudván pedig, hogy itt a lakosság nagy részének szüksége van a nem kis összegre, a szervező szempontjából a befektetés biztos megtérülésnek látszik – ráadásul előzetes elbeszélgetéseket is végeznek emberekkel, akikből kinézik, hogy képesek némi erőszakra a korábban is említett „feszültség levezetése érdekében”. S akkor itt hadd jegyezzek meg két apró gondolatot, amivel a film is – nagyon helyesen – foglalkozik: az egyik, hogy nagyon jól elkapták az a közhelyesnek tűnő megállapítást, emberi természetet, miszerint könnyebb mondani, mint megtenni valamit. Nekem legalábbis az amúgy nem túl acélos moziban pont az volt az egyik kapaszkodó, hogy a kezdeti interjús lelkesedés után ki mit tett és nem tett meg. Hogy bebizonyosodott, csak az igazi pszichopaták tudnak hidegvérrel (értsd józanul és drogmentesen) ölni, hogy az emberek döntő többségének még akkor is megremegne a keze adott szituban, ha amúgy érzelmileg jó oka lenne rá meghúzni a ravaszt. A másik dolog, ami ebből következik és amúgy a film egyik kulcseseménye, kvázi konfliktushelyzete, hogy az az istenadta nép baszik a kormány elképzeléseire, s csak nem akar utcára vonulni és egymást gyilkolászni… és egyébként az sem egy utolsó szociológiai elemzés tárgya, hogy egy zárt, fekete közösségről ki gondolhatta komolyan, hogy egymás torkának esik. Még ha lett volna némi faji indok a filmben, akkor arra jó kis rasszista történetet is lehetett volna húzni – de így ez olyan volt, mint ha mondjuk egy rockkoncerten kellene a nézőknek egymást lemészárolni…

A szervezők szempontjából pedig elég nagy baj, hogy a dollárezreket az a fránya nép nem arra költi, amire kellene: partikat szervez, bulizik, élvezi az életet – leszámítva néhány kiemelt szereplőt a filmben. Ezek közül aztán van, akinek tényleg személyes indítéka van egy jó kis bosszúhadjáratra, s van, aki szimplán olyan beteg, ami figurát rég láttam filmen… a mozi talán legjobb karaktere a Skeletor nevű zakkant néger csóka (Rotimi Paul), számomra ő egy személyben megtestesíti az egész franchise eszement sava-borsát.  S ha már néger… nem lehet elmenni a mellett szó nélkül, hogy szinte az összes szereplő fekete, a rendező is az és mit is jelent a mögöttes tartalom, miszerint a fehér kormány csinál egy legális öldöklést feketéknek, aztán amikor azok nem akarnak önszántukból ölni, zsoldosokat küld a területre, felgyorsítani az eseményeket. Mert bizony már itt, az első alkalommal kilóg a lóláb, a túlontúl szelíd lakosságot, ha már nem akarja saját magát megtizedelni, muszáj külső segítséggel rávezetni erre – csak talán az a meglepetés (ami azonban valahol logikus), hogy a kolónia összezár, és simán felveszi a harcot az idegenekkel. Ugye, a sors fintora, hogy mindezt meg büntetlenül. Így lesz a Sziget egy két szálon futó (Skeletor és zsoldosok) pszichopata, gengszteres, bandaháborús akcióorgia, ami a maga közegében, a többi film tükrében kicsit soványabb, haloványabb, de azt a sajátos közeget is figyelembe véve, amibe most helyezték ezt a történetet, egészen érdekes és elgondolkodtató film.

Mert itt van ugye a hatalom, annak gyakorlásának kérdése, karöltve a presztízs, a támogatottság fontosságával. Aztán a média: sok más moziban is láttuk már, mennyire is tud harapni a tévé a brutális, véres eseményekre, ha ezzel meg akár kritizálni, akár támogatni lehet a mindenkori hatalmat, rögtön új színt kap az egész. A néger közegről már tettem említést, de nem győzöm hangsúlyozni, mennyire is összetett az egész társadalomrajz, ami itt felvonul, a gengszterek közti hatalmi viszonyok, majd az összefogás a fehér kormány csatlósai ellen, igazán érdekes összetevő. A sok értelmetlen (egyébként az jó kérdés, hogy a beígért pénzt végül is előre fizették, vagy a túlélés után) halott nem újdonság ebben a franchise-ban, de itt először – itt még – pénzért történnek a dolgok, nem ösztönből… az majd csak később, az Irtás térhódításakor lesz. Mert némi rásegítéssel ugyan, de az Alapító Atyák sikert értek el a Próbairtással, s a nép, az ekkor már áldott nép meg, miután látta, hogy tényleg büntetlenül lehet bármit is tenni azon az éjjelen – nos, később önként és dalolva teszi azt. Bennem pedig már a korábbi filmek alapján is felmerült, s nem enged azóta sem ez a gondolat: kérem, nekem meggyőződésem, hogy ha ezt korunkban valahol, bármikor, bárki kipróbálná, engedélyezné, a valóságban is hasonló eredménye/sikere lenne. Mert lehet ez film, meg fikció, meg minden, meg legyinthetünk rá, hogy ez nem a valóság… de szerintem van ennyi állatiasság a jelen emberiségében. A nagy többségében. Pénzért meg… bármit.

Egyébként nem véletlenül beszéltem kevesebbet magáról a filmről – ugyanis nagyon nincs mit mondanom róla. Ugyanaz, negyedszer, csak a közeg és a kor más: maszkos pszichopaták ártatlanokat ölnek, zömében négereket. Igazából szerethető és azonosulni való karakter nem nagyon van benn, az egész fekete, gettós társaság nekem nem jött be. Kicsit sótlan az egész, most tényleg nagyobb szerepe van annak, hogy hogyan is kezdődött az egész, mint hogy egy-egy figura sorsáért izguljunk. Ha esetleg nem lett volna az előző filmekben utalás arra, mi is volt a cél ezzel az egésszel, hogyan is manipulálnak az Alapító Atyák huszonévvel később is, akkor azt mondanám, hogy igazi fordulat a zsoldosok feltűnése – így viszont csupán egy vállrándítás. A hangulat, a háttér, a megszokott Purge feeling megvan, a The First Purge egyáltalán nem egy rossz mozi – de nem is különösebben jó. Inkább mondanám egy érdekességnek, egy gigászi flashbacknek, mondjuk a 2-ik és 3-ik rész közé. Flashbacknek viszont kicsit hosszú…





70%




.