R2-D2 írásai 3.0

.





Sodródás




Az 1983-as csendes-óceáni hurrikán szezon két legerősebb, 4-es vihara a szeptember elejei Kiko, illetve az októberben kialakuló Raymond hurrikán volt. Mindkét vihar jelentős pusztítást végzett, Hollywood azonban az utóbbiban talált egy érdekes sztorit: egy fiatal pár, Tami Oldham (Shailene Woodley) és Richard Sharp (Sam Clafin) történetét, akik egy kis vitorlással Haitiről San Diegóba tartanak, de kitérő manőverük ellenére elkapja őket a vihar. A hajó és a hajósok is súlyosan megsérülnek, s hetekig hánykolódtak a Csendes óceánon segítség nélkül. Az, hogy igazából van túlélője a sztorinak, szerintem nem spoiler, hisz valakinek csak el kellett mesélni az egészet – no meg hát, ha nincs hős megmenekülő, akkor film se nagyon… a kérdés az ilyen moziknál innentől az, hogy hogyan lehet ezt izgalmasan bemutatni, hogyan lehet izgalmas és érzelmes filmet csinálni a nagy óceánon eltöltött lassan múló órákról – pláne, ha istenigazából nincs is olyan nagy külső fenyegetettség, mint mondjuk egy cápás moziban.

A film Tami Oldham Red Sky in Mourning: The True Story of Love, Loss, and Survival at Sea című könyvének adaptációja, s mint ilyen természetesen valamennyire fenntartásokkal fogadható. Eleve, a lány (mint amúgy bárki tenné) saját élményeit elmesélve eléggé szubjektív képet ad a történtekről, ilyenkor a mozi szempontjából nagyon szerencsés, ha sikerül az ő nézőpontjából követni a történéseket. Egyúttal az is simán benn van a pakliban, hogy a rendező dramaturgiai szempontból színesíti az eseményeket, esetleg drámaiabbá, hatásvadászóbbá teszi azokat – itt ez szinte biztos, hogy megtörtént – változtat a film szerkezetén, hogy jobb, fogyaszthatóbb, hatásosabb legyen. Nos, azt kell mondjam, Baltasar Kormákur a zseniális Everest után most több dologban is mellényúlt: sem a film időrendi szerkezete, sem a romantikus körítés, sem pedig a külső nézőpont nem igazán tett jót a filmnek. Sokkal, de sokkal több is lehetett volna ebben, már akkor is teljesen más film lenne, ha csak simán időrendben láttuk volna, mi történik – akkor talán tényleg többet lehetett volna izgulni a főszereplőkért. Így, sajnos nem: kevésbé lett érdekes az út a felborult hajóig, mint mikor menet közben az esemény (és a rengeteg víz) váratlanul zúdul a nyakunkba. Az meg csak keserű pirula nekem, hogy az elmúlt évek tengeri túlélőfilmjei szinte kivétel nélkül csődöt mondtak nálam, sem a Minden odavan, sem a Rendíthetetlen közepe, sem a Pi élete nem jött be. Úgy látszik, engem ez a téma valahogy képtelen megérinteni – ahhoz, hogy tudjam élvezni ezt a vizes zsánert, ahhoz kell lenni valami külső fenyegetettségnek… zömében cápáknak.

A mozi első perceiben Tamit látjuk, ahogy épp vérző fejjel tér magához egy félig elárasztott hajó belsejében (a valóságban 27 órát volt eszméletlen). Némi pánik után rögtön elkezdi keresni párját, Richardot, akivel együtt utaztak, mielőtt jött volna baleset – kissé talán meglepő ez a felütés, nem szokás ennyire mindent ellőni egy film elején. Ha meg ellövik, akkor ember legyen a talpán az a forgatókönyvíró, aki ez után izgalmas szkriptet tud kanyarítani… Sőt, egy halk megjegyzés: van egy apró, homályos snitt, amit, ha egy rutinos, figyelmes néző észrevesz, akkor a film csúcspontját fele annyira sem fogja tudni élvezni… én is így jártam. Nem is tudom, hogy mi a francért kellett ezt így beletenni, ezzel elültetnek (incepció - Eredet) egy gyanút, egy élményromboló gyanút. Mindegy, tessék nem odafigyelni az elejére, inkább csak arra, hogy Tami mit is csinál: rögtön kiderül. hogy nem teljesen amatőr utas, hanem igazán tökös és belevaló csaj. Vizet szivattyúz, vitorlát csinál, sőt megtalálja a vízbe esett Richardot is – egyébként nekem tök bejött az a profizmus, amit csinál, ahogy a helyzetet kezeli. Más nő hiszti rohamot kapott volna, ő azonban tök talpraesetten viselkedve életben tartotta magát és párját.

Ekkor jön az, hogy miért is ilyen Tami: a Sodródás ritmust és idősíkot váltva visszarepít minket 5 hónappal korábbra, amikor is Tami, a világjáró kalandor megérkezik Hawaiira. Munkát vállal a kikötőben, látszik rajta, hogy nem ijed meg a saját árnyékától – meg az is lejön, hogy jó barátságban van a vízzel és a hajózással is. Viszont… nem kicsit zökkenünk ki a tragédia által okozott sokkból, valahogy nehezen rázódtam bele a pálmafa inges világ vidámságába és nyugalmába – és kicsit körülményesnek és feleslegesnek is éreztem Tami és Richard kapcsolatának elmélyülését. De az is igaz, hogy ha mindez lineárisan történt volna és lineárisan is lett volna bemutatva, akkor meg talán a film eleje egy színes-szagos romantikus maszlag lett volna… nem tudom, mi a jó megoldás. Kormákur mindenesetre azt választotta, hogy megmutatja az elején a balesetet, majd flashbackekből rakja össze az oda vezető utat, ennek minden veszélyével együtt. Nem egyszerű felépíteni a feszültséget, ha már egyszer egy csúcspontot ellő az ember, a megszabdalt idővonal meg amennyire zseniális és hangulatfokozó is tud lenni, egyszerre képes a rossz ütemben történő váltásokkal kiölni a feszültséget is a filmből. Szerintem – sőt, inkább számomra – pontosan ez történt: amikor az egyik szál épp érdekes lehetett volna, mindig átugrunk a másik idősíkra, s ugyan nem szégyen, hogy ez ki tud fogni egy-egy rendezőn (ld. Nolan és Dunkirk), de az adott mozi élvezhetőségét képes rontani.

Miután pedig az eseményeket egy bizonyos pontig ismerjük, maradna hát a karakterrajz, a szereplők felépítése, megismerése, megszerettetése, pláne egy ilyen tengeri kamaradarab esetében. Ez ímmel-ámmal működik, Tami figurája jó, de elsősorban a miatt, amit Woodley hozzátesz a szerephez. Trishez képest ugyan kifejezetten csúnyácska lett szegény, de nagyon jól hozza a talpraesett hajótörött lány karakterét, hiteles és hihető minden, amit csinál – egyúttal teljesen háttérbe is szorítja a többnyire csak sérülten fekvő Clafin játékát. És ezt annak ellenére mondom, hogy azért a múltbéli szál még nagyjából egyenértékű kettejük között, meg annak ellenére, hogy teljesen logikus, hogy egy önéletrajzi könyv alapján készült dráma főszereplője maga az, aki írta a könyvet. De azt a csapdát nem sikerült elkerülniük az alkotóknak, hogy egy memoárból készült mozi, amiben tejesen nyilvánvaló, hogy a főszereplőért nem igazán lehet aggódni, izgalmas legyen – és azt hiszem, ezzel valahogy meg is fogalmaztam a legnagyobb problémáimat a hasonló zsánerű filmekkel szemben. Egyéb külső fenyegetettség hiányában hiába húzzák-halasszák a dolgot, hiába dobnak be időnként víz-, kajahiányt, néha hallucinációs képeket, úgyis tudod, hogy túléli. E szempontból amúgy a Sodródás hozhatott volna valami nagyon újat és egyedit is az egészbe, tényleg működhetett volna az a meglepetés, amire tulajdonképp az egész mozit felfűzték – de ahogy utaltam rá az elején, van egy snitt, ami meg teljesen aláássa ezt (oké, van néhány mondat, gondolat is, amiből rá lehet jönni, de a film hevében azokon át lehet siklani).

Így viszont összességében képes unalomba fulladni a film, aminek a fentebb említettek mellett még néhány egyéb oka is van. A folyamatosan múltba és jelenbe ugrálás, aztán az, hogy Tami meséli a saját történetét, alacsony szinten tartja a vérnyomást, maradna szegény Richard, de ő meg teljesen háttérbe szorul, és ami meg érdekes lehetne vele kapcsolatban, az is el van baszarintva. Annyit legalább elértek, hogy olyan ökörségeket nem csinált Tami, mint a Redford filmben a címszereplő, s nem is pakoltak rá felesleges terhet – épp elég szegény lánynak az, amit átélt. Ráadásul, ha nem vagy hajós, ha úgy önmagában elnézegeted a szélcsendben szenvedő hajók, legénység unalmas óráit, de igazándiból nem tudsz együtt élni és lélegezni velük, akkor az amúgy zseniális óceáni felvételek is hidegen tudnak hagyni ez idő után. Hiába forgatott Kormákur zömében a tengeren, hiába teljesen autentikus a háttér, a környezet így is annyira ingerszegény lett, hogy a néző a tenger hullámzására álomba is képes szenderülni. Nincs a filmnek igazán érzelmi íve, nincs semmiféle katarzis, nem jönnek azok az örömkönnyek sem a végén, amik ilyenkor illene, hogy megjelenjenek a főszereplő megmenekülésekor.

Az mondjuk tetszett, hogy a csaj továbbra is vitorlázik a valóságban, én is visszaültem anno gipszben a motorra a balesetem után.





70%





.

.





Hurrikán meló





Bár Niwrok kolléga pár hónapja elzarándokolt a moziba (mai napig nem értem, mi vitte rá erre) és röviden megemlékezett erről a csodáról, a tegnap éjjeli mozizás adott akkora élményt, hogy magam is kitérjek Rob Cohen újabb agymenésére. Rég láttam ekkora fost, ennek már az első 5 perce után keresnem kellett egy vastag láncot, amivel odaláncoltam magam a fotelhez, mert már az első percek ökörsége után legszívesebben üvöltve kifutottam volna az amúgy épp villámlással tarkított viharba, ami pont felettünk tombolt. Nem akarok külön kitérni az írópárosra, meg nem is akarom az egészet szimplán Cohen nyakába varrni – bár, az eddigi életműve számomra egy nagy kalap kaki – csupán felteszem újra (és újra és újra és újra…) az örök kérdést: hát nincs senki Hollywoodban, aki azt meri mondani egy forgatókönyvre, hogy Emberek, ez így nagyon gáz? Hogy a színész, mikor elvállalja szerepét, nem látja, mekkora idiótasághozhoz adja nevét???

Az, hogy ötvözni próbálták a heist (bankrablós) mozik történetét a katasztrófafilmekével, még nem is lenne baj. Van valami zseniális abban, hogy a vihar szemében lévő nyugodt jó idő ideális menekülési lehetőséget biztosíthatna a bűnözőknek – feltéve persze, ha tudják tartani a vihar mozgásának irányát és sebességét. Tök jól meg lehetett volna oldani az egészet: hurrikán előtt előkészület, hurrikánban komoly – értsd viharálló – épületben bankrablás, majd menekülés a fentebb említett módon. Erre készültek egyébként a rossz fiúk is a filmben, ötlet szinten ez tetszik is, kár, hogy időnként eltértek a tervtől, elhagyták az ingatlant és kinn bóklásztak a szabadban… a 200 km/h szélben. De biztos ólom bugyiban voltak, mert az autókat arrébb tette a vihar, őket nem, és zavartalanul lődöztek tovább… igaz, ez már a közepe, és addig sem volt zökkenőmentes az egész. Továbbiakban minimálisan spoileres leszek: főbb fordulatokat úgysem tudok elárulni, mert azok nincsenek, viszont azokat az elemeket, amik nagy hatással voltak rám, kénytelen vagyok kiemelni, hogy megértsétek, miért is olyan pocsék egész.

Úgy kezdünk, hogy 1992-ben, Alabamában apu és két fia autóval menekül az 5-ös erősségű Andrew hurrikán elől. Hol van anyu, nem tudjuk. Miért gondolja apu, hogy el tud menekülni egy 200 km/h sebességgel közlekedő szélvihar elől, nem tudjuk. Miért nem maradtak otthon, a valagukon, egy földbe épített túlélőhelyen, nem tudjuk. A lényeg, menekülnek, a srácok veszekednek (ennek azért van szerepe, hogy 25 év múlva is tudjanak veszekedni, illetve kibékülni), van egy baleset – és kapásból két akkora baromság történik, amitől a hajamat téptem. Az egyik, hogy egy olyan közegben, ahol tudni lehet, mivel jár a hurrikán, befutnak egy faházba – mellesleg vajon mit gondoltak, miért nincs otthon senki??? – amit biztosan el tud fújni a szél, ez is marhaság… de apu?? Apu mit csinál?? Kimegy a viharba, ott hagyja a gyerekeket, hogy az autót visszavigye az útra… értitek? Nem? Én sem. Oké, hogy a forgatókönyv nagy úr, de életben ekkora böszmeséget senki nem csinálna… egy autó, kontra gyerekek. Az meg megint más kérdés, hogy hogyan lehet abban a házban, abban a viharban életben maradni, de mindegy. Talán még életemben nem láttam ennyire béna, idegesítő felütést, ami semmi másról nem szól, mint hogy hogy legyünk esztelenül öngyilkosok, s ami ráadásul irtó pocsékul is néz ki: a CGI mesterek (vagy a költségvetés) nem voltak a helyzet magaslatán, mert ez a látvány már az 1996-os Twisterben is gáz lenne…

Napjainkban a kisebbik fiú, Will (Toby Kebell, akit amúgy bírok) meteorológus – mert az olyan logikusnak tűnik a múlt eseményei után. Épp egy nagy hurrikán van kialakulóban, a srác meg ösztönösen érzi, hogy ez most egy qrva nagy vihar lesz, feladata szerint drónokat küld a vihart vizsgálni, de a józan paraszti eszére támaszkodva el is húzna a kisvárosból. Igen ám, de itt van még a rég nem látott testvére, az exkatona, most technikus/gépész, alkoholista Breeze (Ryan Kwanten), aki minden bizonnyal átaludta a kitelepítéses híradót, mert békésen alszik a műhelyében. Az amúgy lényegtelen a film szempontjából, de nekem megakadt a szemem azon, hogy ha valakinek saját műhelye van, a közeli kormányépület szerződött karbantartója, ex katona, meg minden, akkor az öccse mi a fasznak küld neki időnként pénzt meg repülőjegyet… biztos ez is a testvérek közti kapcsolat elmélyítésére szolgált.  Jön a qrva nagy vihar, a kisebbik Rutledge fiú elmegy a nagyobbért, de őt meg épp behívják melózni a kormányépületbe, mert elromlott a pótgenerátor. Arra a bázisra, ahol a forgalomból kivont pénzeket semmisítik meg – esetünkben 600 millió dollárt. Hát persze, hogy bűnözőknek eszükbe jut ezt ellopni és hát persze, hogy viharban teszik (bár… azt is mondják a filmben, hogy a viharral nem számoltak).

Érdekes módon a város kiürítése meglehetősen szelektíven történt, mert pont azok maradtak ott, akiknek szerepük van/volt/lesz a rablásban: egy csapatnyi profi katona altatólövedékkel !!! – mert embert nem ölünk – elfoglalja az intézményt, meghackeli a rendszert, aztán szembe találkozik azzal a problémával, hogy valaki időközben megváltoztatta páncélterem kódját. Ez a valaki egy büntiben lévő ügynök, Casey (Maggie Grace), aki nem mellesleg olyan tökös, hogy a kitelepítéskor kialakuló dramaturgiai dugót kamionnal a szántóföldön megkerülve jut el a céljához, s aki majd belebotlik a Rutledge tesókba. Miután aztán az embert nem ölünk bankrablók elkezdenek vadászni rájuk a hurrikánban (mert először Breeze menti meg a seggét, aztán majd Will) kiderül, hogy egy profi katona (ő) meg egy profi meteorológus (Will) csodás együttműködésével az embertnemölünk bűnözőket le lehet győzni… ja, hogy ők ölnek… a fene ebbe a forgatókönyvbe… valamit elbasztunk. Egyébként – Niwrok kollégával pontosan ellentétben – nekem két dolog kifejezetten tetszett a film ezen szakaszából. Az egyik a „Metmobil”, szerintem zseniális kütyü, a rögzítés a földhöz telitalálat, ezt simán el tudnám képzelni mindennapos használatra. A másik, a plázás jelenet… az ötletes volt. Van persze nem kevés kérdés és logikai baki, de maga az ötlet a légnyomáskülönbséggel tetszett. Aztán nagyjából ennyi, a kevés nem fájdalmas képet rosszabbnál rosszabb jelenetek követik, az egyik mélypont nálam a pisilős volt.  No meg a finálé nagy kamionos csatája… juj, bazzeg, olyan volt, mintha mindhárom kamionon rajt lett volna, hogy XXX… vagy egyesével az X-ek, és mikor egymás mellé érnek, akkor rajzolódik ki…

Írtam az elején, mennyire jó ötlet lehet egy hurrikános bankrablós film, jól megcsinálva. Jómagam az intelligens heist mozikat nagyon bírom, de az ilyen segghülye akciófilmeket, mint ez, nagyon nem. Maradt volna a katasztrófafilm zsáner, amiben el tudtam volna merülni, ha a legminimálisabban tudtam volna élvezni a látványt – de nem. Először is, ez a qrva hurrikán és a szél alkut kötött a dramaturggal és mindig mindent és mindenkit csak akkor visz el/odébb, mikor nagyon muszáj. Hihetetlen, mennyire béna az, hogy autók röpködnek a 200+ os szélben, de a katonák lövöldöznek az utcán… de ha majd meg kell halni, akkor jön valami, ami agyonüti őket. Ez a röpködés is… van, hogy minden röpül, van, hogy semmi, a lényeg az, hogy mindig akkor és az, ami a jókat segíti, a rosszakat meg nem. Aztán az a cunami… jézusmária. Ha ilyen lett volna az A lehetetlen, tuti nem lett volna akkor kedvencem. Az egész Hurrikán meló (aminek amúgy már csak a címe miatt is illett volna jól kinézni) kb. olyan, mint ha tanulók, vagy kezdő fejlesztők rajzolták volna. Néha annyira koszos, homályos a kép, hogy tényleg nem látni, mi történik, néha lerí, hogy egy makettet látok, amit szélgéppel összedöntenek. Ha ez a 80-as években van, az ember maga alá vizel gyönyörében, de könyörgöm, 2018 van!! Ez még a Szív TV-re is kevés lett volna…

A béna karakterek, azok kapcsolatai (a bűnözők önmagukban egy viccbanda), a kínos párbeszédek és pisilések, a Halálos iramban/XXX mozikat megidéző finálé olyannyira lehúzta nálam a mozit, hogy azt a kevés értékelhető ötletet sem tudom díjazni. Végignéztem, mert kíváncsi voltam rá, szeretem a viharos filmeket – ezt mondjuk viharos gyorsasággal el fogom felejteni – vártam, hogy valami értelmes és kedvelhető történjen, de csak egyre nyomasztóbb baromságokat kaptam. Egyre inkább fájt az egész… annyi szerencséje volt, hogy a felütés ökörségei láttán a biztonsági szelepemen távozott az idegesség gőze, úgyhogy csak fájt, de nem idegesített föl. Mást vártam, jobbat vártam...




45%




.

R2-D2 írta:

.
Hurrikán meló

Bár Niwrok kolléga pár hónapja elzarándokolt a moziba (mai napig nem értem, mi vitte rá erre) és röviden megemlékezett erről a csodáról, a tegnap éjjeli mozizás adott akkora élményt, hogy magam is kitérjek Rob Cohen újabb agymenésére. Rég láttam ekkora fost, ennek már az első 5 perce után keresnem kellett egy vastag láncot, amivel odaláncoltam magam a fotelhez, mert már az első percek ökörsége után legszívesebben üvöltve kifutottam volna az amúgy épp villámlással tarkított viharba, ami pont felettünk tombolt.

Végignéztem, mert kíváncsi voltam rá, szeretem a viharos filmeket – ezt mondjuk viharos gyorsasággal el fogom felejteni – vártam, hogy valami értelmes és kedvelhető történjen, de csak egyre nyomasztóbb baromságokat kaptam. Egyre inkább fájt az egész… annyi szerencséje volt, hogy a felütés ökörségei láttán a biztonsági szelepemen távozott az idegesség gőze, úgyhogy csak fájt, de nem idegesített föl. Mást vártam, jobbat vártam...

45%

Mihez képest is vártad a jobbat ?

.

Niwrok írta:

Hurrikán meló

Mihez képest is vártad a jobbat   ?

.

Hát úgy összességében, a zsánerek miatt, a remek ötlet (rablás+vihar) miatt. Nem gondoltam volna, hogy ennyire egy agyatlan akciófilmet kapok, ennyi idiótasággal.

Nem, nem a Te írásod alapján, az nagyjából belőtte a filmet.


.

Niwrok írta:

R2-D2 írta:

A párizsi vonat

A lényeg mindenesetre az, hogy a film közepén, az ifjúsági felvezető, valamint Spencer katonává válása után van egy szakasz, amiben látszólag céltalanul bóklásznak Európában, épp hogy csak felszállnak arra a bizonyos járatra, egyáltalán Amszterdamba se nagyon akartak eljutni. Eastwood remek érzéssel építette bele a történetbe a kirándulást: maximálisan kiélezte az egész esemény véletlenszerű jellegét, valamit sikerült közelebb hozni a fiúkat emberi viselkedésükkel.

Nem állítom, hogy ez Eastwood legjobb filmje, eleve maga az alapanyag sem volt annyira tartalmas és izgalmas, hogy ebből világraszóló drámát lehessen csinálni. Amit viszont lehetett, azt a rendező kihozta a történetből és az amatőrökből, a menet közben szempillantás szerűen elhelyezett előretekintő, később bekövetkező akcióbevágásokkal jó ütemben töri meg az építkezős időszakot, egyidejűleg fel is csigázza a nézőt, mi és mikor is fog történni.

Az imdb pontszáma meg egy baromság.

80%

A többség akciófilmet várt életrajzi film helyett, azt meg jól tudjuk, mennyire el tudja vinni a hangulatot és a kedvet, ha nem azt kapjuk egy filmtől, amit várunk. A másik csoport a "színészek" miatt rinyál. Azt meg, hogy az említett véletlenszerűségében van a trükkje, szintén nem dobott sokat az értékeléseken. Nekem éppen ez utóbbi miatt tűnik érdekesnek, hiszen itt nem egy jól előkészített kommandósakciót kellett bemutatni, hanem a "váratlant", a helyzetfelismerést, ami nem is lehet több, mint pár másodperc...

Még nem tudom, mikor, de esélyes... Az írás persze jó, de a filmet anélkül is megnézhettem volna, mert tudtam róla.

Nekem azért ennyire nem jött be, de alapvetően rossznak sem tartom.

A két életrajzi szakasz (hogy Spencer miért, milyen göröngyös úton lesz katona, és hogy hogyan kerülnek arra a vonatra) belefért, mint előkészítés, a vonatos részt meg sikerült feszültre és pörgősre megcsinálni, szóval ezekkel részemről nem volt baj. Hogy a színészek "valódi" amatőrök, az már tudtam, de talán négy-öt jelenetben fogalmazódott meg bennem a dolog, a film nagyobbik részében nem volt jelentősége. Ami tetszett, az tényleg a véletlenszerűségre kiélezés, már eleve azért, hogy Spencer nem maradt ott a beragadt fegyver miatt, és nekem a végén a beszéd is tetszett. Az is, ahogy a valós felvételeket keverték az újrajátszottakkal, meg az a mókásabb része is, hogy két snitt között mennyit tudnak emberek változni, például a negyedik kitüntetett, akit meglőttek .

Eastwood életművéhez természetesen felesleges mérni, de a szándék és a lehetőségek alapján elég jó volt.

6,5/10
.

R2-D2 írta:

12 katona

Adva van tehát egy rakás jó karakter és lassan – egyesek szerint túl lassan, szerintem nem – el is érkezünk a film lényegi pontjához: némi bizalmatlanság és huzavona után a Tőr Alakulat Dostum seregével együtt elindul Mazar-i Sharif felé. Lovon. Ez a film kulcsa, egy megdöbbentő, de teljesen autentikus húzás: a viszonylag jól felszerelt, vélhetően szovjet örökölt technikával rendelkező tálibokkal szemben lovon kell helyt állni hőseinknek. [...] Egyszerűen nem is lehetett máshogy, ott abban a golyó- és rakétazáporban csak azon múlik valakinek az életben maradása, hogy aznap az őrangyala elég gyorsan tud-e mellette repülni.  Aztán, az is jogos kérdés és felvetés, egy ilyen háborús mozinak milyen mértékben kell moralizálni és /vagy a hullákkal teli hadszíntér árnyékában viccesnek lenni… nos, az a helyzet, hogy a 12 katona szerintem egészen remekül teljesít mindkét téren.

Azt meg megint nem értem, miért nem szereti ezt a filmet a „szakma”… nem azt mondom, hogy ez most egy új alapmű a háborús mozik között, de véleményem szerint teljesen renden van. Érzelmes, mikor kell, vicces, mikor csak lehet, roppant látványos és izgalmas annak ellenére, hogy valóban picit lassúnak érezhető. Vannak ugyan hibái, leginkább, hogy a három/négy főszereplőn kívül szürke senki (    ) mindenki, hogy túlságosan egyoldalú a nézőpontja (na de milyen is legyen, ha már a csapattal vagyunk), hogy a halomra lőtt ellenség tényleg egy Rambo, vagy egy Feláldozhatók szintű statiszta tömeg, hogy ennyire bénák nem lehetnének – de ez valahol minden ilyen mozi szükséges velejárója. De eddig katonák lovon nem mentek tankok és rakétavető ellen és ezért már önmagában érdemes leülni a 130 perc elé.

80%

Nincs nagyon mit hozzáfűznöm, szerintem is jó kis katonás film. Persze én is el tudtam volna képzelni egy kicsit árnyaltabb szereplőket, hogy jobban meg tudjam különböztetni őket (és itt 12-en voltak, nem négyen, mint a Túlélőben), de a hősiesség és a mázli átjött, amikor kellett, a diplomáciát meg nyilván ennyire le kellett egyszerűsíteni, hogy beleférjen az akció két órába.
Talán az általad is említett humor miatt lett egy kicsit kevesebb nálam. Nem a buddy-s, egymást ugratós része miatt, mert az bőven belefért, hanem mert az első pár jelenetben a ledobás után (főleg az elég brutál hypoxiás repülés után) elég kis bénának tűnt mind a két csapat, Dostum "kapával-kaszával" felfegyverzett nomádjai, és az elég fogalmatlannak, elveszettnek tűnő amcsik is. Aztán ahogy ezek rájöttek, hogy tényleg csak egymásra számíthatnak, és jó lenne abbahagyni a farokméregetést, úgy lett egyre jobb a hangulata a filmnek.


7,5/10
.

Niwrok írta:

12 katona

Nincs nagyon mit hozzáfűznöm, szerintem is jó kis katonás film. Persze én is el tudtam volna képzelni egy kicsit árnyaltabb szereplőket, hogy jobban meg tudjam különböztetni őket (és itt 12-en voltak, nem négyen, mint a Túlélőben), de a hősiesség és a mázli átjött, amikor kellett, a diplomáciát meg nyilván ennyire le kellett egyszerűsíteni, hogy beleférjen az akció két órába.
Talán az általad is említett humor miatt lett egy kicsit kevesebb nálam. Nem a buddy-s, egymást ugratós része miatt, mert az bőven belefért, hanem mert az első pár jelenetben a ledobás után (főleg az elég brutál hypoxiás repülés után) elég kis bénának tűnt mind a két csapat, Dostum "kapával-kaszával" felfegyverzett nomádjai, és az elég fogalmatlannak, elveszettnek tűnő amcsik is. Aztán ahogy ezek rájöttek, hogy tényleg csak egymásra számíthatnak, és jó lenne abbahagyni a farokméregetést, úgy lett egyre jobb a hangulata a filmnek.


7,5/10
.

Örülök, hogy megnézted és örülök, hogy nagyjából egyet is értünk.

Mindenesetre fura és érdekes volt látni a lovon harcoló hi-tech hadsereget. Hogy mik vannak...


.

.





Sötétségben




A legenda szerint Natalie Dormer, a Trónok harca Margaery Tyrellje, és a The Hunger Games Crassidája a fentebb említett sikeres szerepek után egyre pocsékabb forgatókönyveket és ajánlatokat kapott, így úgy döntött, ír egyet maga… ami aztán a kritikusok nagy részének tetszését végül nem nyerte el. Nekem az egészhez annyi a halk hozzáfűzni valóm, hogy én biztosan nem csodálkoztam volna azon, hogy szarabbnál- szarabb szkripteket dobálnak oda  vissza Hollywoodban, tömegével látom ezek végeredményeit a mozikban… a másik meg az, hogy most már valóban meglepő lenne, ha egyet tudnék érteni a „szakmával”. Azért is hagytam abba a nyomtatott filmes magazin vásárlását, mert szinte mindent totál fordítva látok, mint az elismert írók.

Ahogy ezt is. Hiába róják föl a filmnek, hogy nem tett neki jót a hosszadalmas írás – amúgy, meglepően kevés kritika található, szerintem tök kevesen látták – nekem bejöttek azok a fordulatok, amiket Natalie egymásra épülve be-be csempészett a moziba. Egyedül talán a legvégső lóg ki a sorból, de az meg az én értelmezésemben inkább csak sejteti, mint állítja azt, amibe belekötöttek: számomra teljesen rendben van a film. Ráadásul úgy, hogy semmit, de tényleg semmit nem tudtam róla (kezdetekor még Dormert sem), még kellemes meglepetést is ért: valamiért én ezzel a címmel horrort vártam, nem is tudom miért, de végig az volt a fejemben, hogy az elé a zsáner elé ülök le – menet közben jöttem rá, hogy ez bizony egy thriller, egy érdekes politikai áthallással átitatott fordulatos, izgalmas thriller. Eleve, egy vak szereplő kálváriája egy moziban, a látás hiányából eredő kiszolgáltatottság tud plusz feszültséget adni a történetnek, onnantól pedig nem először látjuk azt, hogy a vak mégsem annyira béna, mint ahogy azt a környezete hiszi (    … Vaksötét).

Sofia (Natalie Dormer) vak zongorista, kifejezetten tehetséges, s akit talán az élet ezzel egyik fogyatékossága miatt mással kárpótol – állítólag valóban jobb a többi érzékszerv ilyen esetekben – s aki nem meglepő megszokott rutin szerint éli mindennapjait.  Nem mondom, hogy annyira elesettnek látszana, mert határozott és céltudatos az első percektől, de azért a nézőben rögtön ott van az a szánalom, az a sajnálat, amit iránta lehet érezni. Egy társasházban lakik egyedül, Londonban, ahol otthonosan mozog, sok barátja és kapcsolata nincs, a fölötte lakó Veronique-kal is inkább csak futó az ismeretsége (mekkora már, hogy egy vak a parfümöd alapján azonosít), mégis, elvállalja, hogy a lány apjának ünnepségén részt vegyen, és ott zongorázzon. Figyelmetlen voltam picit, nem kapcsoltam rögtön, hogy függ össze az eseményekkel és a kapcsolatrendszerrel a folyamatosan mutatott híradóbejátszás – így viszont meg is tudtam lepődni már azon is, ki is ez a Veronique és miért mondja, hogy ugye nem hiszi, hogy az apja bűnös. Az első negyed óra egy kifejezetten érdekes játék, még nem tudod, ki kivel van, és mit akar, az meg, hogy egy vak lány a főszereplő, eleve ad egy pikantériát a dolognak (pláne úgy, hogy Sofia múltja rémálmaiban is felsejlik, tudni lehet, hogy valamit majd kezdeni fogunk vele, csak még nem tiszta, hogy mit).

A tényleges játszma akkor kezdődik, mikor Sofia tanúja lesz annak, ahogy a másik lány kiesik a felette lévő lakásból – azok után, hogy szinte rémülten menekül valami vagy valaki elől. Sofia látszólag nem is igazán tud mit kezdeni a helyzettel, de amikor a kiérkező Mills nyomozónak Neil Makell – Utópia Arbyja!!       ) teljesen nyilvánvalóan hazudik, a nézőben felébredhet a gyanú, hogy talán mégsem teljesen az a csaj, akinek mondja magát… nem árulok el nagy titkot és spoilert, ha azt mondom, ez valóban így lesz. Van a filmben két-három olyan esemény (lehet tekinteni csavarnak, de szerintem az erős szó rá, én inkább afféle pályamódosításnak, apró irányváltásnak érzem), amitől mindig fordul egy aprót Sofia karaktere, kicsit mindig többet és mást is megtudunk róla. Részben a múltjáról, a rémálmáról, részben motivációiról, mit miért csinál, sőt a pados beszélgetésben az öreggel még egy olyan apró meglepetés is kiderül, amire én bizony elégedetten csettintettem. Mert hiába írják, hogy Dormer csak egymásra pakolta a fordulatokat az évek során a moziban, s hogy nincs különösebb kohézió az egyes szakaszok között, szerintem épp attól működik az egész, hogy olyan finoman van minden adagolva. Nem feltétlenül egy vödör hideg vízként a nyakadba borítva, hanem szép, apránként lepődsz meg mindenen. Hogy egy klasszikust idézzek (nem pontosan): Tele vagy meglepetésekkel, hobbit úrfi!

Azt még nem is mondtam, hogy van a mozinak egy másik szála, főszereplője, egy szerb üzletember, nem mellesleg háborús bűnös, Zoran Radic (Jan Bijovet) aki épp bíróság elé készül állni. Az ő szerepe nem kevésbé lesz fontos, mert kapásból több vonalról is el akarják hallgattatni – ráadásul van valakinél egy pendrive, amivel bizonyítani is lehet bűnösségét, így ő is el akarja hallgattatni azt, akinél az anyag van. Sofia önhibáján kívül hamar az események középpontjába kerül – hogy aztán a már előbb említett finom iránymódosítások okozta meglepetések következtében azon kapjuk magunkat, hogy a lány némi manipuláció és árulás után Radic autójában köt ki, a múltjuk pedig sokkal inkább összefonódik, mint azt sejteni lehetett. Itt ragadom meg az alkalmat két dologra is. Az egyik, hogy talán egészen eddig a jelenetig úgy istenigazából nem lehet kívánni Radic halálát, a film éppúgy megőrzi a maszkot az efféle embereknek, ahogy az a valóságban is lenne – viszont amit itt mond és mesél, ahogy viselkedik, azok után kinyílik a bicska az ember zsebében. A másik meg: itt is van egy aprócska csavarocska, ami megint csak hiteles és hihető, rendesen felkavarja az állóvizet és a karakterekről alkotott képet és hálót – nekem kifejezetten bejött ez is, sőt, ha most, így utólag végiggondolom, talán ez volt a legnagyobb (és a maga módján legaljasabb) húzás Dormer tollából.

Aztán a végére meg az lett, mintha ettől kicsit meg is ijedt volna és a fináléban egy újabb korrekcióval finomítani akart volna a történeten. A múlt feltárása, az álom összerakása flashback-ké kapásból két dolgot feltételez: az egyik, hogy a korábban elhangzott vérlázító mese és annak következménye abban a bizonyos szekrényben megfordul, mert a képek alapján bizony egyáltalán nem biztos, hogy abból ki mászik ki – a másik viszont akkor pont ebből következik. Megmondom őszintén, én ugyanúgy jártam, mint más, korábban filmről író publicista, a finálé sugalmazása után én is elkezdtem visszafelé forgatni az idő kerekét, és azon agyalni, hogy mindaz, amit láttam, ellent mond-e annak, amit vélni akarok… nos, arra a megállapításra jutottam, hogy sajnos igen. De. Az is tény, hogy Dormer saját forgatókönyve által megjelenített saját játékával és képeivel inkább csak sejtet, feltételeztet, hogy mit látunk: én legalábbis totál egyértelmű bizonyítékot nem láttam arra, hogy úgy is legyen, ahogy azt elsőre gondolni. Talán pont ez a legzseniálisabb az egészben: végig fut egy izgalmas thriller, sorban érnek a pici, hiteles meglepetések, és mikor elérsz a végéhez, először gondolkodás nélkül elhiszed, amit látsz. De aztán elkezdesz agyalni, rájössz, hogy ahhoz bizony sok-sok bukfenc van a filmben – ezek után visszatérsz a kiindulóponthoz, s rájössz, hogy az sem biztos, amit elsőre annak véltél. Én legalábbis így voltam: lelkem megnyugtatására legalábbis abban maradtam magammal, hogy Sofia nem más, mint ami, csak Dormer akarta összezavarni a fejemet.

S ha már Dormer. Jó, azt aláírom, hogy filmje nem tökéletes, ahogy a forgatókönyvön is biztos lehetett volna finomítani. Viszont amit színészként a vak csaj szerepében alakít, az szenzációs: hiába tűnik elsőre hálás szerepnek, azért tuti nem lehet egyszerű ezt a mozgást, ezt a mozdulatlan szempillát, ezt a rezzenéstelen arcot eljátszani (ld. női mosdó). Külön pikantériája a dolognak, hogy Dormer nem szégyenlős: képes volt a saját forgatókönyvébe is két olyan jelenetet is beleírni, ahol megint csak megvillantja cicijeit, pedig gondolom annyira nem lett volna muszáj. De hát, büszke rájuk, ahogy talán tetkóira is, nekünk meg a The Fades után megint jól esett látni őket. Amúgy az egész mozi olyannyira róla szól, hogy az összes többi karakter együttesen nyom kb. annyit a sztoriban, mint Sofia egyedül – nem hiába, ha már családi vállalkozásban készült a Sötétségben: a rendező ugyanis nem más, mint Natalie Dormer férje, aki eddig nem igazán jeleskedett játékfilmek terén. Ez icipicit talán meg is látszik a mozin, de szerintem még így is egy egészen kiváló szórakozás, egy erős thriller, érdekes elemekkel és fordulatokkal. Soha rosszabbat!

Csak a címeken lehetne gondolkodni kicsit, mert ez az In Darkness, In the Darkness kicsit már sok van...





80%



.

R2-D2 írta:

.
Sötétségben

Sofia (Natalie Dormer) vak zongorista, kifejezetten tehetséges, s akit talán az élet ezzel egyik fogyatékossága miatt mással kárpótol – állítólag valóban jobb a többi érzékszerv ilyen esetekben – s aki nem meglepő megszokott rutin szerint éli mindennapjait.  Egy társasházban lakik egyedül, Londonban, ahol otthonosan mozog, sok barátja és kapcsolata nincs, a fölötte lakó Veronique-kal is inkább csak futó az ismeretsége (mekkora már, hogy egy vak a parfümöd alapján azonosít), mégis, elvállalja, hogy a lány apjának ünnepségén részt vegyen, és ott zongorázzon. A tényleges játszma akkor kezdődik, mikor Sofia tanúja lesz annak, ahogy a másik lány kiesik a felette lévő lakásból – azok után, hogy szinte rémülten menekül valami vagy valaki elől.

S ha már Dormer. Jó, azt aláírom, hogy filmje nem tökéletes, ahogy a forgatókönyvön is biztos lehetett volna finomítani. Viszont amit színészként a vak csaj szerepében alakít, az szenzációs. Amúgy az egész mozi olyannyira róla szól, hogy az összes többi karakter együttesen nyom kb. annyit a sztoriban, mint Sofia egyedül – nem hiába, ha már családi vállalkozásban készült a Sötétségben: a rendező ugyanis nem más, mint Natalie Dormer férje, aki eddig nem igazán jeleskedett játékfilmek terén. Ez icipicit talán meg is látszik a mozin, de szerintem még így is egy egészen kiváló szórakozás, egy erős thriller, érdekes elemekkel és fordulatokkal. Soha rosszabbat!

80%

Úgy a feléig, és kicsit felszínesen olvasva már majdnem rávágtam, hogy Dormer nem igazán írt semmit, csak előásta a bő két évtizedes Szemfényvesztés/Blink forgatókönyvét... már vártam, hogy elhangzik a kulcsmondat, hogy "Ó, bébi!" (másnak nem jelent talán semmit, de nálunk családi szállóige lett belőle a hülye kérdésekre adott válaszok tekintetében ).

Érdekesnek hangzik, felírtam .

.

Niwrok írta:

Sötétségben

Érdekesnek hangzik, felírtam   .

.

Kíváncsi leszek, te a finálét hogy éled meg...


.

R2-D2 írta:

A galaxis őrzői vol. 2


Legyünk rögtön túl a leg szentségtörőbb fejezeten: nem, továbbra sem érdekel az egész MCU világa, továbbra sem tudom, ki kinek a fia borja és hogy ki mit hajt ebben az egész őrült Univerzumban. Nem követem, hogy melyik követ épp hol és ki őrzi, mint ahogy azt sem tudom – és nem is érdekel – melyik film időben mikor és hol játszódik, melyik eseménynek kell(ene) hatnia a másik moziban történtekre. Csupán két dolgot tudok ezzel kapcsolatban: mindig is bosszantott, hogy milyen idióta építgetés az, amikor az adott eseményekről, az adott film főhősének szorult helyzetéről a többi szuperhős nem is tud, illetve hogy egy új Marvel filmet a magam részéről mindig csak és önmagában tudok és akarok értékelni. E szerint pedig minél kevesebb a kapocs a többivel, esetemben annál jobb, hiányos ismereteim legalábbis ezt igénylik… ez majdnem bejött az A galaxis őrzői vol. 2-nél is, a baj csak az, hogy amit itt történetben próbálnak lenyomni a torkunkon, az még a világító veseköveknél is nagyobb ordenáré baromság…



Mindezek következtében én az A galaxis őrzői vol. 2-re sokkal inkább tudok tekinteni egy önálló, látványos, és kibaszottul szórakoztató űreposzként, mint az MCU újabb fejezeteként. Tele remek ötlettel, remek karakterekkel, elképesztő látvánnyal – és könnyfacsaró fináléval. Ha nem lett volna a központi története ennyire bárgyú és idióta, ha apu nem az lett volna, ami, és nem megint az Univerzumot akarta volna elpusztítani a főgonosz, akkor talán ez lehetett volna számomra a világ legjobb képregényfilmje. Én ilyenek képzelem el a rajzolt világ megfilmesítését, ilyennek képzelek el egy vicces sci-fit, nekem nem kell holmi kémes beütés, meg politikai-történelmi-hatalmi háttérjátszma. Én a sci-fi részét mindig is jobban szerettem a Marvel építkezésének, épp ezért szeretem az összes eddigi mozik közül a Thor filmeket a legjobban – mert azok sem a Földön játszódnak. Hanem az űrben, réges rég, egy messzi-meszi galaxisban. Ez a mozi pedig szerencsére sokkal közelebb áll a Star Wars és a Star Trek világához, mint eddig bármi más, ami a tököm tudja mennyi fázisban készült – talán épp ezért jött be ennyire.

80%

.

R2-D2 írta:

Arthur király: A kard legendája


Na de mit keresnek olifántok Camelotnál???

Márpedig ez az Arthur király – A kard legendája egy vérbeli fantasy. Igaz, hogy szinte kizárólag olyan elemekből építkezik, amiket láttunk már máshol, de miután egy olyan korról beszélünk, amiben ugye általánosan elfogadott Merlin, a varázsló léte, semmi baj nem lehet a mágiával. Iszonyat hangulatos és látványos az egész, szerintem nagyon jól áll neki a komoly történelmi tények – amik azért lássunk be, nem feltétlenül alaposan dokumentáltak – és a fantasy ötvözése. Ezt a filmet én az első percektől – az olifántoktól – kezdve nem történelmi szemszögből néztem, hanem inkább a Gyűrűk ura vonalon haladva, egy nagyszerű látványvilágú és hangulatú kalandfilmként, amit a sokat emlegetett remek stílus és a hibátlan korrajz nagyon feldobott.

Jó volt ez, nem kell túl komolyan venni – én legalábbis nagyszerűen szórakoztam rajta. Jobban mint… eh, hagyjuk.

80%

Esküszöm, véletlenül jött ki úgy, hogy pont ez a két mozi került ismétlésre BD-n és pont abban a sorrendben, ahogy tavaly láttam őket - az viszont biztos nem véletlen, hogy a reakcióim is pontosan ugyanazok voltak, mint egy éve...

Minden korábbi szavammal egyetértek, mindkét filmet tök élveztem (az Arthurt jobban, az talán +5%), mindkét filmnek ugyanazon hibáit és erényeit látom most is. A galaxis BD képe és hangja lenyűgöző, de ha nem lenne egyértelműen ennyire sci-fi, amit megtámogat a látvány, fele ennyit se érne. A mostani Marvelekhez képest meglepően sok extra van a lemezen, igaz, zömében PR anyag, de van annyira vicces is, mint maga a film.

Az Arthur király BD képe viszont fura: lehet, az én TV-m, beállításom szar hozzá, de a sötét jeleneteknél szinte semmit sem látni. A hang meg: eredeti TrueHD 7.1 az oké, de icipicit ott is érezni a jelenséget, ami a magyar DD 5.1-ben bántó... az effektek leszakítják a hangfalakat, miközben a  párbeszédet (különösen a suttogást) alig érteni. Az extrái viszont érdemleges, tartalmas anyagok, szeretem nézni, hogy készül egy ilyen mozi.



.

.




Sötétben




Úgy néz ki, mostanában kísért a sötétség…  


A Nationalsozialistische Untergrund (NSU) egy német újnácinak tartott mozgalom volt, ami a 2000-es évek elejétől hét éven át különféle terrormerényletekben kilenc migránst és egy rendőrnőt ölt meg. Három aktív tagja közül kettő öngyilkos lett, a harmadik bíróság elé került – a szimpatizánsaiknak számát 100-200-ra becsülték anno. Ismerve picit a német történelmet, jelent, problémákat, talán nem csoda, hogy mindhárman a keletnémet Jénából származtak, mint ahogy az sem, hogy részben pont Chemnitzben bujkáltak annyi időn át. Tudom, az egész témával kapcsolatban millió kérdés és probléma merül fel – én mégis három dolgot emelnék ki, ami elsőre eszembe jutott, mikor utánanéztem a film hátterének. Az egyik, hogy talán nem véletlen a párhuzam a hazai romagyilkosságos esettel, eddig arról azt hittem, szimplán hazai motivációi voltak, inspiráció nélkül. Aztán… megint az van, hogy pont akkor nézek valamit, aminek valahogy aktualitása van a világban, esetünkben a chemnitzi események is más megvilágításba kerülnek, ha már 15 éve is a szélsőjobb fellegvára volt.

Nem kevéssé érdekes amúgy, hogy mindez még a nagy sáskajárás előtt történt (ld még Kriegerin), amikor még azt lehetett mondani, hogy a Németországba érkező idegenek döntő többsége valóban dolgozni ment oda és legalább minimálisan próbálta felvenni a nyugati szabályokat. Mi lenne ma?? Mi lesz?? S végül, mindezekből következik, hogy – már menet közben is érezvén – képtelen vagyok kiűzni a kisördögöt a fejemből, mennyire is propaganda jelleget hordoz az egész, s hogy mennyire is e miatt emelték oly sok helyen piedesztálra ezt a filmet. Török rendező forgatott egy filmet, amiben török bevándorlókat ölnek meg, s aminek elkövetői újnácik… valahogy ez a Sötétben nekem tökéletesen beleillik abba az irányvonalba, amit manapság a filmes szakma követ, s amit szinte kötelező elfogadni és magasra értékelni. Nem is lenne ezzel semmi baj, ha a film amúgy jó lenne, de sajnos a Sötétben nem az: bizonyos karakterjellemek miatt sem a dráma nem tudott megrázni, sem a főszereplő csajjal nem tudtam együttérezni… mondjuk a mozi felében. Azzal (amit amúgy nagyon dicsérnek szerte a neten), hogy Fatih Akin rendező szándékosan „esendő” és ellentmondásos szereplőket helyezett a középpontba, számomra egyszerűen kiölte az együttérzés szikráját. A másik oldalhoz meg ugye alapból nem húz jó érzésű ember, de ha még meg is fordulna a fejében, az ügyvéd (és amúgy a görög is) az valami olyan szinten undorító, hogy rögtön elmenne tőle a kedve…

A kezdő képkockákon (4:3, videokamerának álcázott képsorokon) egy börtönesküvőt látunk, ahol a német Katja (Diane Kruger) épp hozzámegy egy török bűnözőhöz, Nuri Sekercihez (Numan Acar). Az én szememben ennek is külön pikantériája van, ez is kicsit pc szagú, de ezzel annyira nem is akarok foglalkozni – filmes szempontból a lényeg szerintem az, hogy a főszereplő, akit úgy alapból valahol szeretni kellene, akivel azonosulni kellene, tudatos döntése alapján egy börtöntölteléket választ. Az másik kérdés, hogy német létére egy törököt, de ahogy mondtam, ez lehet, csak engem zavart. Aztán a következő snitten már kb. 8-10 évvel később járunk, Katja épp kisfiát, Roccot viszi apjához a boltba – hogy utána egy csajos estét töltsön barátnőjével. Az integrációnak hála, a korábban drogkereskedő Nuri beilleszkedett a társadalomba, jó útra tért, üzletet nyitott – láthatóan szereti feleségét és gyerekét. Csakhogy jön egy fura idegen lány, van egy elhagyott bicikli – és egy szögbomba robban az üzlet előtt, megölve ezzel a férfit és a gyereket. Katja pedig összeomlik (ez amúgy érthető), totál kikészül, iszik (ez már kevésbé) és drogozni kezd. Na és honnan szerzi a drogot? Hát persze, hogy a szintén színes bőrű ügyvédjétől… ez picit meglepett, mert ha ez így lehet, akkor az eléggé gáz. Engem a film ezen pontján szinte hidegzuhanyként ért az, ahogy Katja viselkedett: nem is a mérhetetlen gyász és fájdalom túljátszása miatt, hanem azért, mert a főhősről kiderül, hogy korábban egy drogos, tetkós picsa volt, akit most sajnálnom kellene. Minden porcikám tiltakozott, Diane Kruger színészkedése meg inkább ripacsba hajlott, mint hitelesbe… érzelmileg nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. És erre jött még az, hogy kapásból nácizni kezdett, mikor a tettesekről kérdezték – függetlenül attól, hogy igaza lett, ennek így, ma, megint kicsit mögöttes tartalma is van számomra.

A film egyébként három fejezetre van oszta: az első, fentebb taglalt a „Család”, aztán a következő az „Igazság”, majd a „Tengerpart”. A három fejezet egyben három stílust, zsánert is magába foglal: a dráma után egy tárgyalótermi krimit látunk, amikor is a feltételezett elkövetőket pár hónappal (évvel??) később már a bíróságon látjuk viszont. Ez a rész nekem jobban tetszett, Katja már nincs annyira szétcsúszva, s azért egy ilyen bíróságos képsoroknak az ügyvédek, ügyészek játszmája mindig tartogat érdekes dolgokat. Nem hiába, itt a Fórumon is nagy kedvencek a bírósági tárgyalásos mozik, s néha bizony az élet, vagy a jó forgatókönyv egész vérlázító dolgokat képes produkálni a sztorikban. Itt sincs másképp: a teljesen egyértelmű eset ítélete az utolsó pillanatokig kétséges és kérdéses – mert ugye kétséget kizárólag kell bizonyítani valakinek a bűnösségét, vélelmezni nem elég azt. Egészen remek pillanatai vannak a filmnek ekkor, itt valahogy hiteles és hihető volt Katja karaktere is, talán ez volt a pont nálam, amikor először mellé tudtam állni – végighallgatni mindazt, ami történt a fiával és a férjével, még nézőként sem volt egyszerű. Minderre pedig rátett egy lapáttal az, amit az elkövetők ügyvédje (Johannes Krisch) művelt… emberek, elég volt megszólalnia és a nézőben az egekig szökkent a gyűlölet vele szemben. Ha már nácik, akkor inkább ő volt az, aki megtestesítette azt a sztereotípiát, ami az embernek eszébe jut e szó hallatán.  Kicsit nekem Katja háttérbe is szorult általa…

A fináléról, a „Tengerpart”-ról sokat nem árulhatok el , az úgy jó, ha nem tudtok róla semmit. Megint egy másik zsáner, végre egy olyan Katjával, akinek a tetteit át tudjuk érezni, akinek vívódását, döntését magunkévá tudjuk tenni. Mondjuk, az az autós követős, elrejtőzős dolog kicsit hülyeség, de a legvége, amit az írók megírtak a karakterének, az tényleg ütős. Akkor is az, hogy ha én speciel teljesen máshogy cselekedtem volna - ebből az aspektusból én kissé kielégületlenséget is éreztem - mert ha Katja egész történetét, karakterét nézem, valahol jó és jogos lezárása volt mindennek: igen, lehetett volna másként, de megértem és átélem azt, hogy ez a feloldása a kálváriájának. Mindenesetre hatásos jelenet, és bár néző igazságérzetét nem feltétlenül elégíti ki – de tény, hogy távol áll a hollywoodi sablonoktól. Nálam egyébként ez volt az, ami a korábban felhalmozódott kétségeket és ellenszenvet kicsit oldotta, annak ellenére, ha a rendező dühe is vastagon érződik a képkockákon.

Igen, dühe, mert azt is több helyen olvashatjátok – és ezzel egyet tudok érteni – hogy a mozi elkészültét Akin személyes érzelmei jelentősen befolyásolták. Viszont, pont ez, ami engem zavart a filmben: általános érvényű igazságként jelenik meg e szomorú események kapcsán az, hogy szegény török és egyéb letelepülőket bántják abban a csúnya Németországban – ami az elmúlt évek eseményei tükrében minimum… csúsztatás. Ez a film ama bizonyos érem egyik oldalának a sötétsége, szörnyű és megdöbbentő háttérrel és történelmi alapokkal, de bántóan egysíkú és polkorrekt szagú. Persze, ma ez kell, ma ez (és sok más egyéb téma) az, ami elismertséget és sikert tud hozni a világban, de ha már a keletnémet újnáciknál tartunk, a Kriegerint sokkal, de sokkal jobb filmnek tartom. Az valahogy tárgyilagosabbnak és egyidejűleg szívhez szólóbbnak tűnt, ez nekem túlságosan manipulatív lett, különösen Kruger kisasszony néha túlságosan szuggesztív játéka miatt. Nem lett ez a Sötétben (Aus dem nichts = A semmiből) egy rossz, vagy nézhetetlen film, biztos megvan a közönsége is, pláne bizonyos oldalon, de nekem, az én világnézetemben fináléja miatt és tárgyalóterme ellenére ez most kicsit kevés lett. És még annyit az egészhez: sajnos az általam nézett verzió magyar nyelvű volt és én hülye fejemmel lusta voltam keresni a német nyelvhez magyar feliratot – az még talán segített volna a beleélésben, ha eredeti nyelv+felirat kombóban látom…





70%



.

R2-D2 írta:

.
Sötétben

Ez a film ama bizonyos érem egyik oldalának a sötétsége, szörnyű és megdöbbentő háttérrel és történelmi alapokkal, de bántóan egysíkú és polkorrekt szagú. Persze, ma ez kell, ma ez (és sok más egyéb téma) az, ami elismertséget és sikert tud hozni a világban, de ha már a keletnémet újnáciknál tartunk, a Kriegerint sokkal, de sokkal jobb filmnek tartom. Az valahogy tárgyilagosabbnak és egyidejűleg szívhez szólóbbnak tűnt, ez nekem túlságosan manipulatív lett, különösen Kruger kisasszony néha túlságosan szuggesztív játéka miatt. Nem lett ez a Sötétben (Aus dem nichts = A semmiből) egy rossz, vagy nézhetetlen film, biztos megvan a közönsége is, pláne bizonyos oldalon, de nekem, az én világnézetemben fináléja miatt és tárgyalóterme ellenére ez most kicsit kevés lett.

70%

Ahhoz képest, hogy az első három bekezdés alapján sokkal kevesebbet vártam, nem is pontoztad le annyira.
De azt hiszem, én is maradok a Kriegerinnél... még ha máshogy, más okból is láttuk ugyanolyan jónak   .

.

.





Predator – A ragadozó




Nem sok jót olvastam a filmről, mielőtt beültem volna rá a moziba, de tekintve, hogy bírom ezt az univerzumot, a világért sem hagytam volna ki a megnézését. Sokan, sok minden miatt szidják ezt az egészet, nagyon sok mindenben igazuk is van – de a legjobb összegzés talán az (máshol olvastam) hogy, igen, buta, de szórakoztató. Ráadásul velem kapcsolatban a teljes képhez az is hozzátartozik, hogy Shane Black sosem volt a kedvencem, sőt: rendezőként két korábbi filmjét (Durr, durr és csók, Vasember 3) is erős közepesnek tartom, de íróként sem ájulok el a munkásságától. A másik – szintén hasonlóan különc gondolkodás – hogy a többség által pocséknak tartott AVP első része kifejezetten a kedvencem, sokkal jobban bírom, mint mondjuk a Predator 2-őt, vagy 3-at. Mindezek figyelembevételével tessék olvasni ezen sorokat: nem vagyok elvakult Predator fan, nem is igazán ismerem és érdekel ezen univerzum minden rezdülése, csupán egy újabb véres Predator filmet vártam tőle – mindenképp több ésszel és fénnyel, mint az AVP 2 volt.

Azon is lehet amúgy rögtön az elején elmélkedni, mi ez az eszement cím, 31 évvel az első kaland után miért kellett ezt így elnevezni – de erre a moziban valahol benn is van a válasz. Fura, de ez is inkább az egész film ironikus jellegét erősíti, ami nemhogy tisztelegne a nagy előd előtt, hanem inkább viccet csinál belőle: kétszer is elmondják ugyanis, hogy ez nem Ragadozó, hanem Sportvadász. Végül is nem fontos, csak a film megnézése után nekem kicsit a cím is máshogy fest… kevésbé fura. Volt fura amúgy is, ugyanis a film felütésében egy űrhajó üldöz egy űrhajót (széles vigyor az arcomon az űrbeli kezdés miatt    ), és már akkor eszembe jutott, mi az istenért kerget egy Predator egy másikat. Lesz rá válasz, kicsit később, még ha véleményem szerint komplett baromság is – mindenesetre ez az üldözés kell ahhoz, hogy a hajó lezuhanjon a Földön és McKenna (Boyd Holbrook – a Narcos Murphyje), egy amerikai mesterlövész rátaláljon. Nos, ő amolyan igazán tökös mesterlövész, túléli az összecsapást a lénnyel, sőt ellopja annak sisakját meg kézpáncélját – mert azt ugye olyan qrva könnyű ellopni…    Sőt, még az álcázó berendezést is, amivel egy mexikói kocsmában embereket ijesztget – hogy mi értelme volt megenni, majd kiszarni, azt ne kérdezzétek.    

Aztán jön a csúnya kormány, aki látszólag mindent tud a Ragadozókról, külön bázist tart fenn vizsgálásukra, ahova elviszik a kutyát sétáltató Caseyt (Olivia Munn) – megjegyzés: a „Kutyáról gondoskodunk” mondat szerintem rém kínos, de mindegy. Ő biológus, és ő kell a vizsgálatokhoz (logikus, életében először lát Predatort, de persze), és nagyon hamar kiderül róla, hogy egészen csodás rejtett képességei vannak. Abszolút nincs felépítve a karaktere, meglepetésként hat, hogy többek között kiváló akcióhős, katonákat megszégyenítő állóképessége van – biztos tesi faktos volt az egyetemen    – a film elején még lábon lövi magát, a végén meg két kézzel ontja a golyókat. Na most. Van a lezuhant Predator, akit vizsgálnak, meg van a másik, aki őt keresi… elméletileg, ugye. Csak az a baj, hogy a mozi bizonyos pontjain teljesen káoszba fordulnak a szerepek, ugyanis számomra nem volt teljesen világos, melyik Predator az, aki kiszabadul a laborból és melyik a másik, a négy méteres. Előbbi mikor és hol öltözött be, utóbbi meg miért van a saját, jól bevált és nézők által megszokott felszerelése nélkül…   … biztos valamire nem figyeltem, de nekem egy idő után bizony követhetetlen lett a kergetőzés. Egyébként egészen a legutolsó jelenetig értelmetlen is (kár volt a fináléig húzni, miért baszakodtak egymással), s az utolsó jelenet Vasember ihletése hiába csalt mosolyt az arcomra, addig már késő volt. Végigrohanunk a filmen, ember fut Predator és kutyái elől (anyám    …), ember tömegével hull (még jó, hogy annyi fekete símaszkos statiszta ért rá éppen), a nagy vérözönben pedig idő sincs nagyon töprengeni a mozi logikai és egyéb kohéziós buktatóin. Olvassatok utána, van pár darab… nekem csak az tűnt fel elsőre, hogy milyen béna az a hatóság, ami 30 éve vizsgálja a Predatorokat, de elfelejtik, hogy hőérzékelős látásuk (is) van.  

A mozival kapcsolatban amúgy két dolgot emel ki minden hozzám hasonló kibic kritikus: a vért és a humort. Nos, elsővel nem áll szándékomban vitatkozni, tényleg meglehetősen véres és brutális az egész, tényleg szakadnak a testrészek, fejek, belek, úgyhogy e szempontból maximálisan teljesít a film. A másik viszont… nos, az nekem nagyon nem jött be. Az van ugyanis, hogy valami eszement írói ötlet következtében McKennát a helyett, hogy felhasználnák kutatásban, bolondok közé zárják – majd ezek a bolondok lesznek az új csapata. Ezek egy rakás hibbant ex-katona, akiket Shane Black próbált viccesnek beállítani – úgy, hogy gyakorlatilag végigkáromkodják a filmet. Nos, kedves rendező uram, az én élményemet ezekkel a kínos, dedós dumákkal, ezekkel a karakterekkel sikerült a béka segge alá löknie: egyik figura bénább volt, mint a másik, teljesen agyrém és egyáltalán nem vicces beszólásokkal és kommunikációval. „Bolondokat a bolondokházába!” – de most tényleg – nem pedig Predatorvadászatra… én is alig vártam már, mikor kapja el őket a rasztahajú. Abszolút érdektelen és idegesítő karakterek – tudsz te jobbat is, Theon Greyjoy    – megspékelve a szupi biológuscsajjal, meg McKenna autista gyerekével… csodás társaság, mondhatom. Ja, mert azt elfelejtettem írni, hogy van egy kis Rainmanünk is, aki aktív szerepet kap a történetben, de most azt nem írom le, hogy mit (már a mentsük meg a fiamat-on kívül).

Ez a rakás idióta felveszi a harcot a majd négyméteres szörnnyel szemben – akiről még mindig nem tudom, melyik is volt a film elején – meg a csúnya kormánnyal szemben is, de akikkel majd egy bizonyos pont után vállvetve harcolnak szinte mindenhol. Segítséget is kapnak, mert képzeljétek el, náluk van ugye a film elején ellopott Predi sisak, amit ha bántanak, magától visszalő!! Komolyan: megdobod kővel, szétlövi a házadat, veled együtt… persze, egy felrobbantott ház és a vélhetően meghalt tulajdonosa belefér a halloweeni mókázásba, mert következménye nincs. Van itt minden, predator kutya lobotómia, totál balfék állami szervek, önmaga paródiájába torkolló történet, elmebeteg kommandóscsapat, aki sunázná a nőt, majd letagadja, önmagát genetikailag felturbózó Predator faj, meg álcázógömböt kakáló főszereplő. S ha már álca: természetesen megint egy blődség, de a hajó álcahálója elől menekülés még tetszett is… már akinek sikerült. A történetnek nevezett valami viszont nagyon nem jött be, az egész számomra teljesen kilóg az eddig megismert univerzumból, s hiába a vér meg a humor, én nem nagyon találtam benn kapaszkodót.

Mindezek ellenére valahol valóban képes szórakozató lenni ez az agymenés. Tényleg végig pörgős, kellően véres és látványos, csak a dolgok mögé nem nagyon szabad nézni. Bár igazából izgalom nem nagyon van benn, az kb. biztos, ki hal meg és ki nem, van lendülete a filmnek. Néhány egészen jó ötlet is lapul a képkockákon – nekem például a kisgyerek „hasznosítása” bejött, no meg a „ruha” is a végén –, sőt, meghazudtolva némileg saját korábbi szavaimat, egy-egy karakter elvesztése még talán drámai is, de ez az újítás a hibbantsereggel szerintem irtó gáz. Shane Black túlságosan elszórakozott a saját humorával egy általa ismert és részben korábban megalkotott világban, aminek az lett az eredménye, hogy sikerült neki megalkotnia a Predator franchise egyik leggyengébb alkotását… ha nem a leggyengébbet. Írták valahol, hogy már-már paródia ez a film – nos, ha valaki úgy ül be rá, és vevő a rendező humorára (én nem), akkor még élvezheti is.

No de ki ül be úgy egy Predator filmre, hogy vígjátékot vár? Gyanítom, nem sokan: nekem csak a kínos mosoly maradt, egy elfeledni vágyott film után…





60%




.

R2-D2 írta:

.
Predator – A ragadozó

A mozival kapcsolatban amúgy két dolgot emel ki minden hozzám hasonló kibic kritikus: a vért és a humort. Nos, elsővel nem áll szándékomban vitatkozni, tényleg meglehetősen véres és brutális az egész, tényleg szakadnak a testrészek, fejek, belek, úgyhogy e szempontból maximálisan teljesít a film. A másik viszont… nos, az nekem nagyon nem jött be. Van itt minden, predator kutya lobotómia, totál balfék állami szervek, önmaga paródiájába torkolló történet, elmebeteg kommandóscsapat, aki sunázná a nőt, majd letagadja, önmagát genetikailag felturbózó Predator faj, meg álcázógömböt kakáló főszereplő.    

No de ki ül be úgy egy Predator filmre, hogy vígjátékot vár?    Gyanítom, nem sokan: nekem csak a kínos mosoly maradt, egy elfeledni vágyott film után…

60%

Próbáltam követni az írásodat, de aztán megnyugtattál, hogy ezen nincs mit követni .
Eddig sem akartam megnézni, köszönöm, hogy megerősítettél ebben.

.