R2-D2 írásai 3.0

.





A galaxis őrzői vol. 2




Legyünk rögtön túl a leg szentségtörőbb fejezeten: nem, továbbra sem érdekel az egész MCU világa, továbbra sem tudom, ki kinek a fia borja és hogy ki mit hajt ebben az egész őrült Univerzumban. Nem követem, hogy melyik követ épp hol és ki őrzi, mint ahogy azt sem tudom – és nem is érdekel – melyik film időben mikor és hol játszódik, melyik eseménynek kell(ene) hatnia a másik moziban történtekre. Csupán két dolgot tudok ezzel kapcsolatban: mindig is bosszantott, hogy milyen idióta építgetés az, amikor az adott eseményekről, az adott film főhősének szorult helyzetéről a többi szuperhős nem is tud, illetve hogy egy új Marvel filmet a magam részéről mindig csak és önmagában tudok és akarok értékelni. E szerint pedig minél kevesebb a kapocs a többivel, esetemben annál jobb, hiányos ismereteim legalábbis ezt igénylik… ez majdnem bejött az A galaxis őrzői vol. 2-nél is, a baj csak az, hogy amit itt történetben próbálnak lenyomni a torkunkon, az még a világító veseköveknél is nagyobb ordenáré baromság…

Most biztos van, aki gyorsan az írás végére görget és megnézi az értékelést számokban… és nem érti, hogyan is jött ki az a bizonyos 80-as.     Nos, kedves barátaim, úgy, hogy a komplett ökörsége ellenére veszettül jól szórakoztam a filmen. A Bosszúállók első része óta ennyit nem röhögtem Marvel alkotáson – márpedig úgy néz ki, engem ezzel tudnak levenni a lábamról: a poénokkal és a sci-fivel. Itt pedig kérem, hegyekben áll mindkettő. Az, hogy az egész az űrben játszódik, az hogy elképesztő látványvilága van, hogy a rengeteg új faj, bolygó, űrhajó mind-mind a Lucas éra Star Warsát idézi (gyanítom, a Valerian is be fog jönni épp ezért), a fél győzelemhez már alapból elég volt, amire csak rátett egy lapáttal a félig retróra, félig butaságra épülő humor. Önmagában Debil úr emlegetése és felhasználása zseniális lett, a Marry Poppinsos beszóláson is szakadtam… de a csúcs, az egész Őrzők2 koronája nekem a kicsi Groot volt. Komolyan, annyira tetszett az egész figura, annyira „cuki” volt, hogy volt, mikor nem is a vásznon játszó fő eseményeket néztem, hanem a kis Ágacskát. Ha lehetne, holnap örökbe fogadnám…

Azt hiszem, az első percekben minden eldőlt. A kétségkívül gagyi, ötlettelen és ecebóca felütésben fényes csillagként ragyogott a kis fa jelenete – szerintem zseniális húzás volt az amúgy nevetséges harcot háttérbe szorítani és Grootra fókuszálni. Beszarás az egész, ahogy néz, azok a boci szemek… qrvára tetszett… szinte ki is zökkentett az egészből, mikor a „nagy elemevő űrgyik” kinyírására váltottunk, szinte sajnáltam, hogy hirtelen másokkal is kellett foglalkoznom. Kicsit nehezen vettem fel a fonalat – pedig tegnap újráztam az első részt – furcsálltam, hogy ez a négy idióta még mindig egymást szapulja, de aztán a fekete lyuk értelmi színvonalán lévő Drax segített átbillenni a holtponton. Az a röhögés…    anyám… valahol olvastam, hogy ellopta a show-t a többiek elől, és részben egyet kell ezzel értsek: az első epizódban még közel sem volt ekkora hangsúly a butaságából eredő naivitásán, de itt majdnem minden mondata, megmozdulása térdet csapkodó lett. Egyébként a film közepét fixre ő mentette meg nálam, ugyanis a történetnek nevezett valami közepén úgy leül az egész a csicsás bolygón, hogy egy idő után kezdett kényelmetlen lenni a mozi széke.

Az történik ugyanis, hogy az Őrzőket megmenti az ellenség drónhadseregétől – ez milyen zseniális már!!! – egy két centis figura, aki a repülő űrhajó tetején áll menet közben…    értitek, ugye? Peter Quill, a fenegyerek, a csapat vezére aztán nemsokára találkozik a még soha nem látott apjával, aki nem más, mint egy bolygó…     ha most valaki azt mondja, hogy köszöni szépen, ennyi volt, nem tartom vissza. Életemben ekkora blődséget még nem hallottam, nem olvastam, de legfőképp nem láttam vásznon – egészen máig. Csak azért nem sírtam el magam eme veszett ötlet kapcsán, mert olvastam róla a havi mozis újságban, így nem ért akkora sokk-ként – de nem csodálkoznék, ha néhány racionálisabban gondolkodó néző ilyenkor csak úgy kisétálna a teremből. Na ja, de azok meg minek mennek el egy Marvel filmre, ugye?? Egyébként ezzel meg meg is cáfolok minden olyan feltételezést, ami szerint az Őrzők2 egy gyerekeknek készült mese lenne – nem, ekkora böszmeséget még a gyerekek sem fogadnak be. Nekünk viszont sajna be kell, úgyhogy elmegyünk mr. Ego (hehe, Lecsó cameo..   ) bolygójára, ahol egy közel fél órás lelkizést kapunk apa-fia viszonyról, a családról és a testvéri kötelékről. Ez tényleg rohadtul nem illik egy ilyen stílusú filmbe, de még mindig jobb, mint a Bolygóember…

Arról sokat olvashattok máshol, hogy az Őrzők2 mennyire is e három téma köré fonta mondandóját, s hogy ez mennyire is közhelyes, meg nem tesz jót a filmnek – úgyhogy én ezeket a köröket kihagyom. Engem a film szempontjából sokkal inkább érdekelt az, hogy mindezek az elemek működnek-e ebben a közegben, képesek-e valami hatást kiváltani belőlem, avagy sem. Nos, a válaszom egyértelműen igen: hiába elhasznált panel mindegyik, hiába rágta meg és köpte ki ezerszer őket már Hollywood, itt, bizonyos összetevők mellett mind működik. Mégpedig meglehetősen érzelemdúsan működik. Az előzmények és a film első kétharmada alapján elképzelni sem tudtam, Nebula mit keres Gamorra oldalán, de ahogy alakították az eseményeket, amilyen nyúlfarknyi, de hatásos eredettörténetet kreáltak hozzájuk, az nagyon bejött. Ugyanígy Quill és apu viszonya, ami először egy tipikus elhagyott gyerek kontra bűnbánó apa konfliktusnak indul, nekem nagyon bejött (az meg, amikor kiderült, hogy mi miért és hogyan történt a földön, 27 évvel korábban, az felszisszenést váltott ki a moziban) – leszámítva persze azt a baromságot, hogy ki is az öreg és mit akar. A család meg… ez a szedett-vedett banda, a sok lelki sérült taggal, kifejezetten szívszorítóra sikeredett. Pláne ugye a fináléval, Mordály és a kékfejű füttyös kapcsolatával…

Végre nem kellett tudom, ki kit miért kerget, végre nem kellett azon agyalnom, miről maradtam esetleg le a többi film/sorozat eseményei tükrében. Önmagában voltam képes élvezni az egészet, elmerülni a bámulatos látványban – roppant giccses, de gyönyörű volt a Színes Bolygó – röhögni az idióta beszólásokon és nézni a kicsi Groot ténykedését. Nekem nem volt sem sok, sem túl alpári a poén – még a kábeles sem – a film végét pedig őszintén megmondom, megkönnyeztem. Rendesen meglepődtem (mert el is felejtettem, hogy benn lesz) egy bizonyos karakter feltűnésén, és szinte lubickoltam a retro utalásokban. A zene ezúttal nem jött be annyira - a Fox on the Run például nem is hangzott el film közben -, de ez legyen az én bajom, én a rockosabb vonalat jobban bírnám, viszont az előzetesben rettentő furán hangzó „ragszalag” helyett használt „szigszalag” használata örömmel töltött el. De ami a legfőbb: az első részben még csak ímmel-ámmal kedvelt karakterek a végére igazi kedvenceimmé váltak, egyáltalán nem bántam, hogy a beszélő mosómedve (szegényt, mennyi névvel illették    ) helyett most Groot és Drax vitték a pálmát. Még a hangyalány is bejött, meg valahol érdekes és izgalmas volt az aranyarcú bagázs is – ahogy mondtam, imádom az új világok új szereplőit, számomra egy sci-fit az tesz igazán jóvá, ha rengeteg új fajt, helyszínt ismerünk meg. Elég tág a Galaxis ehhez, csak megfelelő kreativitás kell hozzá… aminek alapjait ugye egy bizonyos George Lucas nevű úriember rakta le kis lelkemben.

Mindezek következtében én az A galaxis őrzői vol. 2-re sokkal inkább tudok tekinteni egy önálló, látványos, és kibaszottul szórakoztató űreposzként, mint az MCU újabb fejezeteként. Tele remek ötlettel, remek karakterekkel, elképesztő látvánnyal – és könnyfacsaró fináléval. Ha nem lett volna a központi története ennyire bárgyú és idióta, ha apu nem az lett volna, ami, és nem megint az Univerzumot akarta volna elpusztítani a főgonosz, akkor talán ez lehetett volna számomra a világ legjobb képregényfilmje. Én ilyenek képzelem el a rajzolt világ megfilmesítését, ilyennek képzelek el egy vicces sci-fit, nekem nem kell holmi kémes beütés, meg politikai-történelmi-hatalmi háttérjátszma. Én a sci-fi részét mindig is jobban szerettem a Marvel építkezésének, épp ezért szeretem az összes eddigi mozik közül a Thor filmeket a legjobban – mert azok sem a Földön játszódnak. Hanem az űrben, réges rég, egy messzi-meszi galaxisban. Ez a mozi pedig szerencsére sokkal közelebb áll a Star Wars és a Star Trek világához, mint eddig bármi más, ami a tököm tudja mennyi fázisban készült – talán épp ezért jött be ennyire.


Kicsi Groot pedig simán elférne egy Baljós árnyakban is, Jar-Jar mellett.  
Milyen jól elbeszélgetnének...  




80%




.

R2-D2 írta:

A galaxis őrzői vol. 2

Mindezek következtében én az A galaxis őrzői vol. 2-re sokkal inkább tudok tekinteni egy önálló, látványos, és kibaszottul szórakoztató űreposzként, mint az MCU újabb fejezeteként. Tele remek ötlettel, remek karakterekkel, elképesztő látvánnyal – és könnyfacsaró fináléval. Ha nem lett volna a központi története ennyire bárgyú és idióta, ha apu nem az lett volna, ami, és nem megint az Univerzumot akarta volna elpusztítani a főgonosz, akkor talán ez lehetett volna számomra a világ legjobb képregényfilmje. Én ilyenek képzelem el a rajzolt világ megfilmesítését, ilyennek képzelek el egy vicces sci-fit, nekem nem kell holmi kémes beütés, meg politikai-történelmi-hatalmi háttérjátszma.

Kicsi Groot pedig simán elférne egy Baljós árnyakban is, Jar-Jar mellett.  
Milyen jól elbeszélgetnének...  

80%

Gyakorlatilag ezért adtam rá én is 8-ast az apróbb véleményeltérések ellenére is... és abba nálam még apu is belefért   .

De hogy Jar-Jar lenne a jó traccspartner  ?! Biztos vagy te abban ?










.

.




Felemelkedés / Ascension S1



Kétlem hogy az igazán hardcore sci-fi fanokon kívül sokan hallottak volna erről a sorozatról, ezért engedjetek meg néhány előzetes infót róla. A Felemelkedés a kanadai CBC és az amerikai SyFy csatorna 2014-es minisorozata, ami hivatalosan 6x43 perces epizódból áll, de szokás szerint három duplarészes vetítéssel ment a TV-ben (így is van tagozva). A tervek szerint hasonló sors várt volna rá, mint anno a Battlestar Galacticára, a rövid, pilotnak is tekinthető felvezető szezon után ki kellett volna nőnie belőle egy új, többévados sci-fi sorozatnak… amiből aztán nem lett semmi. Tulajdonképp kár érte, mert kétségkívül volt benn potenciál, viszont ha meg már így alakult, ez megint csak bosszankodásra ad okot, mert egy újabb félbehagyott projekt lett… egy a sok közül.

A történet szerint valamikor a Kennedy-érában Amerika titokban útjára indított egy csillaghajót, megpakolva emberekkel, akik majd pont 100 év múlva érik el úticéljukat, a Proxima Centaurit. A hajó többgenerációs, tehát nem az Utazók féle megoldást választották az írók, hanem a másik módszert, miszerint az emberek élnek, halnak, születnek a hajón – persze szigorú szabályozás és tervezés alapján. Mi az út 51-ik évében kapcsolódunk be a buliba, az ún. biztonságos visszatérés időpontja környékén – nem mellesleg a jelenben –, amikor is az űrhajó közeledik ahhoz a ponthoz, aminél már annyira eltávolodik  a Földtől, hogy visszafordulva már nem érne haza. Ezt próbálják meg a hajón egyre gyakrabban feltűnő szabotőrök kihasználni, kvázi kényszeríteni a kapitányt a megfordulásra… hisz ennyi idő után legalább a második, de inkább már a harmadik generáció utazik a végtelen űrben, s nekik egyáltalán nem feltétlenül életcél a PC elérése. Amúgy hülyeség, mert ha visszafordulnak, azt sem érik meg, de mindegy. A lényeg az, hogy a hajón 51 év óta először gyilkosság történik, felbolygatva ezzel a békés állóvizet (lol, szó szerint, hisz a medence a tett helyszíne), okot adva a visszafordulós hangok felerősödésére – no meg remek katalizátorként szolgálva a személyzet egyes karaktereinek összeugrasztásához.

Ahogy olvashatjátok, egész jó kis alapkoncepció van ebben a felütésben elrejtve, egy kis közösség konfliktushelyzeteit bogozhatjuk, némi vélt és valós veszély közepette, egész jó kis társadalmi kérdéseket boncolgatva (születésszabályozás, házasságsorsoló gép, stb…), amire a gyilkosság és a nyomozás csak rátett egy lapáttal. Egy apró mellékszálban a Földön napjainkban néhányan próbálnak ugyan információkat szerezni az Ascension hajó titkos útjáról, de egyáltalán nem tűnik fontosnak az, mi történik idehaza… mikor a hajón például a gyilkos fegyvert keresik. S ha már itt tartunk – függetlenül attól, mi fog később történni – nekem nem ment ki a fejemből valami: az egész alapszitu rendkívüli módon sántít ezzel a titokban fellőtt űrhajóval. Komolyan azt várják el az írók, hogy befogadjam azt, hogy mondjuk ’62-ben USA fellő egy csillaghajót… és arról nem tud senki??? Szovjetek, kínaiak, Európa … meg a komplett hazai média sem??  A műholdak korában??  Szóval, valahogy nem ment ki a fejemből az egész, és ezen az sem változtatott, amikor néhány „nem várt” dolog kiderül erről az egész utazásról – ki, miért és hogyan indította útra az emberiség első gyarmatosítóit. Nem mondom, hogy nem lepődtem meg, de az egész csupán azt érte el nálam, hogy kevésbé volt fura néhány dolog, ami a hajón történt eddig. Amúgy azon a hajón, ami valami fura hibridje volt a hatvanas évek fekete fehér tévéinek, monitorjainak, és a 2015-ös év hi-tech építészetének – ezt viszont semmivel nem lehet magyarázni, ez simán egy elcseszett koncepció.

A lényeg az, hogy egyszerűen muszáj félretenni mindkét dolgot, mert kielégítően egyikre sem kapunk választ, muszáj az ilyen ímmel-ámmal összetákolt világot elfogadni, mert különben minden erőnk elmegy a baromságok felesleges megértésére – és nem vesszük észre az igazán lényeges, okos és fontos mondanivalót. Természetesen, mint minden sorozatban, a legfontosabb itt is a karakterek közötti háló, ki kivel, milyen érdek szerint szövetkezik (fekszik össze), illetve természetesen kell a megfelelő jó és rossz oldali főhős(ök) felvonultatása – ez amúgy meglehetősen izgalmas feladat egy olyan hajón, amin elvileg válogatott jó emberek, illetve azok leszármazottjai utaznak az új világ felé. Sajnos azonban a Felemelkedés annak ellenére sem mélyül el az egyéni karakterek múltjában, hogy időtartama alapján megtehetné – pedig önmagában az is érdekes kérdés, milyen múltja is lehet egy szabályozott körülmények között, hajón született tininek, s hogy ez milyen hatással lehet a jellemére, nagykorára… Mit lehet csinálni egy emberöltőn keresztül egy szivar alakú nagy lakótelepen???

A hajó kapitánya egy fiatal férfi, aki épp fiatalsága miatt böki a hajón utazó képviselők csőrét. Előjön a politika, a hatalom iránti harc, újfent képbe kerülnek a hatalom igazi birtokosai, a nők – külön kiemelném a Battlestar Galacticából „újrahasznosított” 6-os számú Cylont, Tricia Helfert, aki itt Viondra néven próbálja egyengetni férje útját – akik részben testük, részben eszük bevetésével kavarják azt a bizonyost, valamint feltűnik a tipikus becsületes „hős” lovag, az egyik tiszt, Gault, aki magát a nyomozást vezeti. Van egy érdekes – ámde éppúgy kibontatlan – gondolatsor a hajón belüli hierarchiáról, parancsnoki láncról, annak megszegéséről, hogy az alsóbb fedélzeteseknek milyen nehéz is feljutni a hídra, legutóbb ilyet a borzalmas Snowpiercerben láttam, csak ott ugye intenzívebben. Aztán az is érdekes lehetne, milyen genetikai tulajdonságok alapján sorsolja össze a gép évenként a házasulandó párokat, és hogy ezt mennyire nem is egyszerű elfogadni, no meg hogy milyen kegyetlen is az a születésszabályozás, hogy az utazó 600 fős létszámot (amiből megint jó, ha harmincat látunk állandóan) csak úgy lehet fenntartani, hogy csak a halálozás után jöhet új gyerek a fedélzetre. Aztán az is kifejezetten érdekelt volna, a kislány, Christa képességei honnan vannak és mire jók. Millió dolog lehetne érdekes egy ilyen gigászi úton, millió apró konfliktust, szerelmi és egyéb történetet ki lehetett volna bontani – ha lett volna rá idő, mód, de legfőképp szándék. Az hogy mindezekből végül is semmi nem lett – és ez érdemben befolyásolja a végeredményt – az ugyanis csak részben múlik a sorozat kaszáján, a nagyobb problémát én abban látom, hogy egy idő után áthelyezték az eseményeket a Földre.

Roppant keveset árulhatok el az egészről, nem véletlenül nem is írtam a cselekményről semmit, a lényeg az, hogy a sorozat egyharmadánál bejön a képbe egy földi szál és sajnos egy idő után többet időzünk itthon, mint az Ascensionon. Oké, hogy Samantha (Lauren Lee Smith) üde látvány – mellesleg a mostani kötelező „pc leszbi” – de az egész kavarásnak, ami a jelenben zajlik, se füle se farka – vélhetően minden a majd kibomló több évadra volt tartogatva, középpontban Christával. Egyáltalán nem állt össze a kép, hogy akkor most mi is volt a cél, pontosabban de, a célt az utolsó jelenet kapcsán értem, de hogy hogy jutottak volna odáig, az rejtve marad. Nem mondom, hogy felesleges az egész szál, de így, félbehagyva bizony rengeteg kérdést hagy megválaszolatlanul – ahogy maga az egész Felemelkedés is. Mint egy félbehagyott közösülés, olyan az egész, mint egy röplabdameccs feldobott labdája… ami nem esett le. Ha hagyták volna, talán lehetett volna egy remek kis agyalós sci-fi, de így inkább csak mindenbe belekezdtek, ráadásul nem tudták feledtetni (mert nem volt rá idő) az egész alaphelyzet teljes irracionalitását. Velem legalábbis nem tudták feledtetni, az egész küldetés elhelyezése az időben, a hajó belseje, a program mögötti motivációk kuszasága, no meg a karakterek múltának teljes hiánya óriási ürességet okozott nálam.

Technikailag is hagy némi kivetnivalót maga után az egész, de ezt simán be lehet nyelni, nem lehet minden Marvel/SW/ ST CGI szint… pláne nem egy sorozatban. Amit csináltak, azt igyekeztek jól és látványosan tenni, és igaz, hogy fura volt a képcsöves TV fekete-fehér Muppet Show adása kontrasztban például a sugárbiztos kabin profizmusával, vagy a medence luxusával, de ez inkább koncepcióbeli hiba, mint látványelemi. A karakterek nagyjából rendben voltak, az űrkaland kissé átgondolatlan érzete nem rajtuk múlt, sokkal inkább azon, hogy mindösszesen háromszor egy és negyed órát élt meg az egész.

Rövidsége miatt talán érdemes végigülni, de igazán jó szívvel nem tudom ajánlani senkinek. Maximum sci-fi fanatikusoknak… de azok meg már úgyis látták.




70%



.

R2-D2 írta:

Felemelkedés / Ascension S1

Mint egy félbehagyott közösülés, olyan az egész, mint egy röplabdameccs feldobott labdája… ami nem esett le. Ha hagyták volna, talán lehetett volna egy remek kis agyalós sci-fi, de így inkább csak mindenbe belekezdtek, ráadásul nem tudták feledtetni (mert nem volt rá idő) az egész alaphelyzet teljes irracionalitását. Velem legalábbis nem tudták feledtetni, az egész küldetés elhelyezése az időben, a hajó belseje, a program mögötti motivációk kuszasága, no meg a karakterek múltának teljes hiánya óriási ürességet okozott nálam.

Rövidsége miatt talán érdemes végigülni, de igazán jó szívvel nem tudom ajánlani senkinek. Maximum sci-fi fanatikusoknak… de azok meg már úgyis látták.

70%

Egy ilyen ekézés után én legfeljebb 6-os, de inkább valami 5 körüli értékelést vártam, ami így, hogy ez alig több egy kedvcsinálónál, simán érthető is. Talán még a kevert idősík engem nem is zavarna annyira (az enyhe propagandajelleg, a hidegháborús elitizmus szerintem kárpótolna érte), de a sehonnan sehova érkező szálak miatt tényleg nem adok neki sok esélyt, hogy sorra kerülne belátható időn belül.

Pedig amúgy jól hangzott volna ...
.

Niwrok írta:

Felemelkedés / Ascension S1

Egy ilyen ekézés után én legfeljebb 6-os, de inkább valami 5 körüli értékelést vártam, ami így, hogy ez alig több egy kedvcsinálónál, simán érthető is. Talán még a kevert idősík engem nem is zavarna annyira (az enyhe propagandajelleg, a hidegháborús elitizmus szerintem kárpótolna érte), de a sehonnan sehova érkező szálak miatt tényleg nem adok neki sok esélyt, hogy sorra kerülne belátható időn belül.

Pedig amúgy jól hangzott volna   ...
.

1. Te magad mondtad, hogy ami az űrben játszódik, az nekem pozitív hendikep...

2. A kevert idősík... nos, az nem egészen van úgy. Egyébként örülök, hogy úgy tudtam ezek szerint írni, hogy nem találtad ki, miről is szól az egész - de egyben szar, hogy nem mondhatom el azt, ami miatt kedvet csinálhatnék hozzá...

Na mindegy, lesz majd még esős szombat, nem?

R2-D2 írta:

Felemelkedés / Ascension S1



Na mindegy, lesz majd még esős szombat, nem?

4,5 órára akár egy hétköznap délután is megteszi .
.

.






Star Wars: Rebels S3





Őszintén szólva, most picit sajnálom mindazokat, akik SW rajongónak tartják magukat, de mindenféle indokok mögé bújva nem hajlandóak animációs starwarst nézni… ez a Rebels (amint a TCW is volt korábban) egyszerűen zseniális, millió szállal kötődik a sagához, az immár 8 mozifilmhez, az EU-hoz, ráadásul a kezdeti gyerekességétől, a lézercsúzlis Aladdintól olyan távol van már, hogy szinte sértő még csak gondolni is e párhuzamra. Valahol szívem mélyén az olvasás elutasítását is hibának veszem, bár elismerem, az keményebb dió és lényegesen hullámzóbb a színvonal – mindegy, ahogy pont ez az évad a legjobb bizonyíték rá, van, volt és lesz is létjogosultsága a könyveknek is. Különösen egy Timothy Zahn nevű jóember könyveinek, aki olyan SW alappilléreket rakott le az univerzumba, mint Coruscant… vagy épp az itt feltűnő Interdictor Romboló és a chiss Thrawn főadmirális.

Ugye, az előző évadnak igazán epikus finálét sikeredett kerekíteni: mester és tanítványa találkozik, valamint fel-, majd eltűnik megint a piros fejű zabrak is – az érzelmi sokk után hát a néző talán joggal várná, hogy az események nagyjából ott folytatódjanak, ahol és amikor a Malachor bolygón félbeszakadtak. A néző talán joggal várná, hogy a küzdelem következményeit egyértelműen megismerje, hogy megtudjon valamit az ő sorsáról – de David Filoni és csapata úgy döntött, lóf*sz a valagunkba – ebben az évadban semmi, de semmi információ nincs Ahsokáról… mindegy, amíg ki nem jelentik, vagy meg nem mutatják a togruta padawan halálát, én bízom. Maul feltámadása után eleve bármi lehet (ennyi erővel Solo is élhetne újból), szóval nagyon bízom benne, látom még őt viszont. Kissé furán éreztem magam, mikor szembesültem azzal, hogy jócskán ugrunk az időben – Ezra legalábbis nagyot nőtt –, a megszerzett Sith holokron pedig nem meglepő módon jelentős hatást gyakorol a fiú jellemére. Talán a várakozásaimnak nem tetsző ugrás miatt kicsit nehezebben húzott be az évad, a duplaepizódos nyitány legalábbis még annyira nem varázsolt el: Ezra és a Sötét Oldal kapcsolata mindvégig valahogy olyan felszínesnek tűnt. Arra azonban jó volt, hogy szép lassan beszívjon az egész világ, és újból a kis csapat tagja legyek – hol a hajón, hol pedig a jól elrejtett Chopper bázison.

A Rebels, ahogy eddig is tette, megmarad a Szellem és annak legénysége történetének – hogyan is kapcsolódott be a Lázadásba ez a különc brigád. Továbbra is ők azok, akiknek a kalandjait követjük egy évadon át – azonban az egész sorozat, úgy érzem, szintet lépett: ahogy közeledünk a SW időszámítás ground zérójához, a Yavini ütközethez, úgy komolyodik az egész, úgy simul bele egyre inkább a nagy történetbe. Helyére kerülnek egy eddig kevéssé kibeszélt kirakós darabjai, sorra jönnek a Galaxis meghatározó szereplői, olyan figurák, akiket még azok is ismernek, akiknek a mozifilmek (különösen az OT filmjei) szent tehenek. Az előző évadokban ugye már felbukkant többek között Leia, Lando, Bail, Vader, Tarkin, Rex – most pedig tiszteletét teszi Mon Mothma, Saw Garrera, az ifjú Wedge, sőt, maga Obi Wan Kenobi is. Igen, a fickó, aki remeteként él a Tatuinon, a korszak egyik legnagyobb jedije, és aki rövid, de hatásos epizódszerephez jut idén (és végre valahára szívemet melengetően pontot is tesz egy ügy végére). Aztán, ha kicsit szélesebbre tárjuk elménket, akkor még elégedettebben dörzsölhetjük a tenyerünket a sok TCW karakter újbóli feltűnésén, hisz visszatér Hondo, a weequay kalóz, sőt egy (az egyik legjobb) epizódban találkozhatunk újból egy geonosisival, és a droidhadsereggel is. És az is mekkora húzás, hogy már a Katalizátorban írtakat is figyelembe véve szőtték bele az első Halálcsillagot – hisz az új kánonban azt a geonosisiak hathatós segítségével építteti Krennic…

A nagy összkép ezúttal sokkal kedvezőbb volt számomra, mint legutóbb. Sokkal folyamatosabbnak, gördülékenyebbnek éreztem a cselekményt, a Birodalomra mért bosszantó akciók között mintha nagyobb kohézió lenne, mint volt korábban. Természetesen vannak külön kedvenceim az egyes epizódok, történetek közül – és értelem szerint vannak mélypontok is. Utóbbi sokkal kevesebb, mint úgy általában – pedig az a fránya Maul elég sokat szerepel – és valahogy úgy hozza a sors, hogy mintegy megviccelve a nickem miatt, mindig a robotos részeket utálom a legjobban. Itt a kettős ügynökös robotos kifejezetten kínos volt – de nem is azért, hogy ne volt jó a titkosügynökös hangulat, hanem a rész fináléja miatt… kár volt azért a robbanásért, úgy. De valahogy a Wynkahthu meló című fejezet sem jött be – az a jablogian fajú élőlény mindig is irritált. Egyébként most nem éreztem annyira erősen a műfajok, filmek iránti tisztelgést, kikacsintást, ezúttal egyértelműen komolyabbra vették az írók a sztorit – nem hiába, a Lázadók Szövetsége két év múlva megtámadja a Halálcsillagot. Jelenleg ugyan elképzelni sem tudom, ebből a fináléból ez hogyan következik, de majd a negyedik (záró) évad megmutatja.

Pozitív élményből sokkal több van, kevés (fent említett) kivételektől eltekintve majdnem minden részt nagyon élveztem. A csúcs egyértelműen a duplarészes finálé, ami űrcsata ott van, az egész epizód hangulati része, hatása a SW történelmére bámulatos, nagyfilmbe, mozivászonra illő történet és képsorok. Az Iker napok című fejezet is rohadt jó volt, nagy örömömre szolgált egy régi ismerőst üdvözölni. Viszont – magam sem értem miért – leginkább az A Geonosis szelleme című kétrészes kaland varázsolt el, több okból is. Először, mert egy óriási tisztelgés az általam imádott TCW és Baljós árnyak iránt, a robotsereg, a droidikák, a „Vettem, vettem” mind-mind kellemes emlékeket ébresztett. Aztán ugye ott van az a Saw Garrera, aki egyértelműen TCW figura, de már a Zsivány Egyesben is központi szereplő volt – itt meg mintha csak azt a karaktert láttam volna, fiatalabb kiadásban… Forest Whitekeresítve!  A másik, már említett dolog, a Halálcsillag, ami megint csak egy zseniális kapocs – és milyen durva már, hogy a Szellem tagjai el sem tudják képzelni, mi is az a nagy körben kis kör, amit a bogár a homokba rajzol. Mindez pedig hol komoran, hol izgalmasan, hol roppant viccesen tálalva… bravo!

A legvégére hagytam az igazi csemegét. Gondolom, többen emlékeztek rá, az A Jedi visszatér után Timothy Zahn tollából megjelent egy könyvtrilógia, ami nagyon sokáig a rajongók számára a hivatalos folytatása volt a sagának. Ott szerepelt először például Coruscant, maga Lucas is építkezett belőle később, a magam részéről pedig anno imádtam a mára már kissé gyermeteg történetét – és abban szerepelt először egy kék bőrű, zseniális stratéga, bizonyos Thrawn főadmirális, aki a császár halála után visszatér a mélyűrből és próbálja talpra állítani a Birodalmat. Nos, ez a fickó immár hivatalosan is a Disney kánon része, az új Rebels évad központi szereplője – aki ugyanolyan zseniális karakter, mint anno Zahn megírta. Ha a másodikra Ahsoka miatt fogok emlékezni, akkor erre Thrawn miatt: qrva jó volt az egész figura, miatta az egész évad – egy az egyben átvették Zahn jellemrajzát, aki így Rebels harmadik évadának a legjobb, legfontosabb eleme lett. Az már más kérdés, hogy nagyon remélem, a Disney meghagyja több tízmillió rajongó illúzióját a Zahn trilógia iránt, és nem csinál olyat a karakterrel, ami kizárja a későbbi könyvbeli eseményeket… és hogy talán még Palleon is feltűnik majd, esetleg kadétként. A másik, ami Zahnhoz kapcsolódik, az a birodalmi Interdictor – a hajó, ami képes kirántani a hiperűrből egy másik hajót: ahogy néztem a sorit, tudtam, hogy én ezzel már találkoztam, csak abban nem voltam biztos, először hol történt ez – nos, szintén Zahnnál, de aztán később, az X-szárnyúak könyvfolyamban is szerepelt ez a jármű. És ez rendkívül jó hír, ilyenkor kicsit helyreáll a lelki békém, hogy mégsem minden kuka, amit korábban e témában írtak…

A Rebels S3 egy újabb kiváló Star Wars évad lett. Kalandjai egyedül is megállják a helyüket, de talán most először összefüggő egészet is alkotnak. Külön jó volt a mandalori szál – ajaj, mennyire is hiányoznak a RepCom regények dezertőr klónjai és mennyire is jó volt visszatérni újból a Mandalorra, a könyvek és a TCW után. Aztán a SW Univerzum gazdagodik egy egészen különleges lénnyel, a Bendu névre hallgató, ismeretlen fajú, Erő-érzékeny valamivel. Nekem róla a Mortis világa jutott eszembe, ő is egy olyan entitás, aki érzi, tudja kezelni a Világos és Sötét Oldalt is, sőt, simán felül tud rajtuk emelkedni. A SW világa szempontjából is fontos és érdekes info ez, hogy immár hivatalosan is vannak olyan lények, akik nem ragadnak le a Jedi vs Sith szembenállásnál (Luke ) – hatalmuk meg tán nagyobb bármelyiküknél. Komoly, fontos információkkal és kapcsolódási pontokkal szolgál a Rebels harmadik évada a nagy egészhez, remek új és régi karakterekkel, nagyszerű és izgalmas kalandokkal haladunk a Lázadók Szövetségének majdani győzelméhez – és csak most lesz igazán érdekes, hogy ekkora veszteségek után, egy ilyen zseniális stratéga ellen (plusz ugye Vader és Palpatine) hogyan is sikerült felrobbantani a Halálcsillagot. Nem, nem is. Azt már tudjuk… inkább hogy hogyan sikerült egy akkora szövetséget összehozni, aminek minderre megvolt az esélye… mindösszesen két év alatt.

De majd kiderül az utolsó évadból.





85%




.

.





Arthur király: A kard legendája




Na de mit keresnek olifántok Camelotnál???

Legalábbis ez lehet az embernek az első kérdése, miután pár perc lement az új Arthur királyos moziból… persze ezek nem olifántok, sokkal inkább megvadított harci elefántok a Nagy Sándor mozifilmből, de mindenesetre a legelső percektől elkapja az embert az érzés, hogy egy egészen különleges filmet lát. Egy filmet, ami egyszerre idézi meg az A Gyűrűk urát, mondjuk a 47 Ronint, a Sherlock Holmest – no meg természetesen magát az Arthur mondakört. Egy vérbeli fantasyt, ami minden fontos stílusjegyet felvonultat a témában, de teszi ezt úgy, hogy az embernek végig ott villog a piros lámpa a fejében: ez bizony Guy Richie filmje!!

Természetesen a középkorban kezdünk, valamikor az 5-ik században. A mágusok és az emberek közötti békének vége, a mágusok a gonosz Mordred vezetésével épp az utolsó – ámde legerősebbnek tűnő – várat, Camelotot ostromolják. Itt van egy kis csúsztatás, állítólag a valóságban Mordred Arthur fattya volt, aki féltestvérétől született (tiszta GoT, mi?), mindenesetre a történelem annyiból felhasználva vagyon, hogy akkor is volt egy összetűzés a két fél között – igaz, itt még a király is más. Mindegy, a Mordred által gonosz varázslattal irányított óriáselefántok hatalmas pusztítást végeznek, mígnem az akkor épp regnáló király, Uther (Eric Bana) az Excaliburt használva megmenti alattvalóit a sötétségtől – majd véget is kíván egyúttal vetni a mágusok inkvizíciójának. Ahogy azonban az efféle filmekben – no meg azért a történelemben is elég gyakran – lenni szokott, ez nem tetszik mindenkinek, mindenekelőtt a király öccsének, Vortigernnek (Jude Law) nem… így nagyon hamar egy véres családi perpatvarban találjuk magunkat. Amúgy, mindketten létező személyek voltak, csak itt is meg van keverve kicsit a kapcsolati háló, sőt, az itt még pár éves kiskölökként feltűnő Arthur valójában is Uther fia volt – no, ő az, akinek menekülnie kell nagybátyja hatalomvágya miatt az udvarból.

Amennyire a misztikum és a fantasy átszövi a film nyitányát – egyébként qrva jó és látványos az egész – annyira háttérbe szorul a következő… mondjuk fél órára. Az van ugyanis, hogy olyan vérbeli „guyrichiesen” végigkövetjük a kis Arthur felcseperedését – egy londoni (bocsánat, londiniumi) bordélyban. Egészen kiváló hangulatú az egész, látszik, hogy a rendező szinte lubickol az általa kreált stílusú történetmesélésben. Korábbi filmjei szépen visszaköszönnek, az egész londoni szakasz bizony olyan, mint ha az A Ravasz, az Agy… szereplőit a Sherlock Holmes világába helyeznénk, csak azon még húznánk 1000 évet visszafelé. Nekem iszonyat tetszett a korrajz, a díszlet, a korai városkép, minden – csupán néhány ruhadarabot és hajat nem tudtam beilleszteni a képbe… legalábbis szerintem túlságosan frissen mosott volt mindenki, no meg az a kötött dokkmunkás sapka a gyereken… az honnan? De mindegy is, ezen nem múlik a boldogság, ezek nem tudnak igazából kizökkenteni a kalandból, ami akkor válik igazán komollyá, mikor az ifjú Arthur (Charlie Hunnam, alias Jax Teller), a bordély őre, rossz ember szakállát vágja le. Ez is zseniális jelenet, de akkor lett volna igazán az, ha mondjuk ráveszik a 2004-es Arthur király Cerdicét, hogy ugorjon be a szerepbe… mekkora lett volna már! Arthur pedig azzal, hogy a király kegyeltjét alázza meg, rögtön középpontba kerül – el is viszik gyorsan, hogy húzza ki a kardot a kőből. Legalábbis próbálja meg, ugyanis Vortiger királynak megsúgták a pincében úszkáló meztelen lányok – akik egy dagadt polipnő (szintén meztelen… brrrr..) ölebei –, hogy jön majd a kiválasztott, aki kihúzza a kardot a kőből és a király uralmának vége.

Nocsak, mit csinál Vortiger? Azt, amit mások, máshol már sokszor csináltak: castingot tart, hogy kiszűrje a tömegből az ellenfelét… igen, ezt már rengeteg másik filmben, mondában láthattuk, olvashattuk – csak van, ahol az egyforma korú gyerekeket likvidálták, ugye. De nem csak ez az elem ismerős máshonnan, az egész, ahogy a hirtelen jött trónörökös kezeli a helyzetet, az is szokásos motívum a kiválasztott filmekben. Annyira szokásos, hogy bizony fura is lett volna, ha itt máshogy van: a kiválasztott természetesen nem kíván élni a hirtelen jött hatalmával és felelősségével, de természetesen az elnyomó hatalommal szemben szükség van rá, némi személyes motivációkkal megtámogatott ösztönzés után pedig természetesen kötélnek áll… és majd természetesen győz. Guy Richie filmje csupán két apró dologban tér el a megszokottól: az egyik, hogy az elmaradhatatlan kiképzés, amivel a kiválasztott hasonló (általában nagyobb) erőre tesz szert, mint ellenfele, az itt nagyjából elmarad – hisz Arthurt a londoni utca már megedzette az évek alatt, neki csupán csak a Karddal illetve a mágikus képességeivel kell összhangba kerülnie. A másik meg, nos, az megint csak az a feledhetetlen stílus, ami a rendezőhöz köthető. Ebben az építkezős szakaszban, még a nagy filmvégi leszámolás előtt (mert hát persze, hogy eljön), még a nagy titok kiderülése, a teljes kép összerakása előtt (mert hát persze, hogy összeáll) zseniálisak azok a jelenetek, amiben Sherlock (bocsánat Arthur) látnoki elemzéseivel tervezi meg a király meggyengítését és a szövetség felépítését. A mozi egy rövid szakaszon akár egy Robin Hood film is lehetne – nagyon jók voltak azok a kis akciók, nagyon jól érzékeltették a kis csapat összeérését.

Mindezek után lehet, fura kicsit, de én a végétől vártam a legkevesebbet. Az már egy lerágott csontnak ígérkezett, a sablonszerűen felépített ütközet jó és rossz között, amiben nem győzhet megint más, mint a jó. Ugye, ez egy alap fantasyban is így lenne, itt meg, hogy maga a híres Arthur az egyik király a sakktáblán (a fehér), egy percnyi kérdés nem volt – egyébként a főhős ezen sérthetetlensége icipicit csorbítja is az események élét. Mindazonáltal a végén két dologban mégiscsak sikerült meglepnie a forgatókönyvnek. Az első meglepő esemény Vortiger áldozata volt, hiába mondta a dagadt polip pina, hogy "Tudod, mi az ára", én elég későn kapcsoltam – így sikeresen elszörnyedtem a látottakon. A hab a tortán számomra viszont egyértelműen az asztal volt, csak ott állt össze a kép, hogy kik, miért vannak, voltak ott és mi is lesz szerepük később. Ráadásul ez kvázi feszültség levezetőként meglehetősen viccesre is sikeredetett – s ha már itt tartunk, én szívesen nézném ezen Arthur franchise folytatását, immár a lovagokkal a főszerepben, de szomorúan veszem tudomásul, hogy kicsi erre az esély, ilyen bevételi adatok láttán. Én szeretem ezt az egész mondakört, kedveltem a Clive Owen féle verziót is, szeretem Richie stílusát, mesélését, de legfőképp szeretem a jó fantasyt.

Márpedig ez az Arthur király – A kard legendája egy vérbeli fantasy. Igaz, hogy szinte kizárólag olyan elemekből építkezik, amiket láttunk már máshol, de miután egy olyan korról beszélünk, amiben ugye általánosan elfogadott Merlin, a varázsló léte, semmi baj nem lehet a mágiával. Iszonyat hangulatos és látványos az egész, szerintem nagyon jól áll neki a komoly történelmi tények – amik azért lássunk be, nem feltétlenül alaposan dokumentáltak – és a fantasy ötvözése. Jude Law nagyon jó gonosznak, Charlie Hunman pedig ugye a SoA óta egyik személyes kedvencem. Amúgy is, az egyéb szereplőgárdára sem igazán lehet panasz – hogy is lehetne, mikor itt van Kisujj a GoT-ből, meg CJ a Wayward Pinesből??  Picit kár, hogy Merlin nem teszi tiszteletét a filmben – lehet, hogy a későbbiekre tartogatták – a szerepét átvevő Mágusnak, Astrid Bergès-Frisbeynek viszont a maga gebeségében van valami rohadt jó és szexis kisugárzása… legalábbis én ezt éreztem. Ezt a filmet én az első percektől – az olifántoktól – kezdve nem történelmi szemszögből néztem, hanem inkább a Gyűrűk ura vonalon haladva, egy nagyszerű látványvilágú és hangulatú kalandfilmként, amit a sokat emlegetett remek stílus és a hibátlan korrajz nagyon feldobott. S ha már itt tartunk: egyszer, lehet veszem a fáradtságot és megnézem a Kard legendája, a Robin Hood és a Sherlock Holmes Londonját… biztos rengeteg érdekességet fedezek fel a város bővüléséből.

Jó volt ez, nem kell túl komolyan venni – én legalábbis nagyszerűen szórakoztam rajta. Jobban mint… eh, hagyjuk.




80%



.

R2-D2 írta:

Arthur király: A kard legendája

Márpedig ez az Arthur király – A kard legendája egy vérbeli fantasy. Igaz, hogy szinte kizárólag olyan elemekből építkezik, amiket láttunk már máshol, de miután egy olyan korról beszélünk, amiben ugye általánosan elfogadott Merlin, a varázsló léte, semmi baj nem lehet a mágiával. Iszonyat hangulatos és látványos az egész, szerintem nagyon jól áll neki a komoly történelmi tények – amik azért lássunk be, nem feltétlenül alaposan dokumentáltak – és a fantasy ötvözése. Jude Law nagyon jó gonosznak, Charlie Hunman pedig ugye a SoA óta egyik személyes kedvencem. Amúgy is, az egyéb szereplőgárdára sem igazán lehet panasz – hogy is lehetne, mikor itt van Kisujj a GoT-ből, meg CJ a Wayward Pinesből??  Picit kár, hogy Merlin nem teszi tiszteletét a filmben – lehet, hogy a későbbiekre tartogatták – a szerepét átvevő Mágusnak, Astrid Bergès-Frisbeynek viszont a maga gebeségében van valami rohadt jó és szexis kisugárzása… legalábbis én ezt éreztem. Ezt a filmet én az első percektől – az olifántoktól – kezdve nem történelmi szemszögből néztem, hanem inkább a Gyűrűk ura vonalon haladva, egy nagyszerű látványvilágú és hangulatú kalandfilmként, amit a sokat emlegetett remek stílus és a hibátlan korrajz nagyon feldobott. S ha már itt tartunk: egyszer, lehet veszem a fáradtságot és megnézem a Kard legendája, a Robin Hood és a Sherlock Holmes Londonját… biztos rengeteg érdekességet fedezek fel a város bővüléséből.

Jó volt ez, nem kell túl komolyan venni – én legalábbis nagyszerűen szórakoztam rajta. Jobban mint… eh, hagyjuk.

80%

Ahhoz képest, hogy az Arthur királyt meg éppen azért cseszegették, mert túl földhözragadt, pedig az is jó volt, talán ezzel sem lesz gondom . Majd a héten remélhetőleg eljutok rá. Az elefántok mindenesetre kevésbé tűnnek zavarónak, mint a hájas nőstény polip... wtf ...

.

.






Utóhatás




Nem tudom, mi a szerencsésebb, ha valaki úgy ül le az új Schwarzi film elé, hogy az égvilágon semmit nem tud róla (mint én), vagy úgy, hogy legalább a szinopszisával tisztában van. Ha a saját példámból indulok ki, lehet, jobb az utóbbi, ugyanis igaz, hogy magáról a sorsfordító eseménnyel való szembesülés sokkjáról lemaradunk, de utána meg nem ártana valami mankó, hogy miért is ilyen iszonyat vontatott, lassú és unalmas az egész film, mire is megy ki a játék és mi is lesz ennek a következménye.

Az egész film egy megtörtént eseményt dolgoz fel, 2002. július elsején a Baskír légitársaság Tu-154-e és a DHL csomagszállító Boeing 757-e a németországi Überlingen felett, kb. 10 km magasságban összeütközött és lezuhant. Most azt ne kérdezzétek, hogy az istenben lehet két ekkora dögnek egy marha nagy ürességben összeütközni, de biztos lehet – én nem értek hozzá, én azt sem mindig értem, hogy lehet pont abban a másodpercben a vasúti sínen átmenni kocsival, mikor jön a vonat. Mindegy, a két gép lezuhant, a szerencsétlenségnek persze voltak jócskán áldozatai, a film pedig – mily meglepő – a katasztrófa utóhatásaival foglalkozik: persze mindent amerikai környezetbe helyezve, amerikai problémákkal és figurákkal. Teszi ezt elsősorban két karakter történetén keresztül, az egyik egy építész, bizonyos Roman Melnik (Schwarzenegger) aki épp a karácsonyra várja családját, a másik meg a repülésirányító, Jacob (Scoot McNairy), aki amúgy talán felelős volt az esetért. Azért írom, hogy talán, mert nekem nem jött ez le tök egyértelműen, ebben a moziban változtattak annyit az eseményeken, járatokon, helyszínen, halottak számán, hogy nem teljesen tiszta Jacob felelőssége a zuhanásban. Sokkal inkább tűnt véletlenek balszerencsés együttállásának, mint egy ember mulasztásának, ráadásul, ha a második gép (ami esetünkben nem teher) pilótájának jelzett a közelségi riasztás, miért nem tett valamit saját hatáskörben… mint mondjuk Sully? Ja, hogy nem mindenki Sully…

Ha minimálisan is meg akarom őrizni a meglepetés és megdöbbenés erejét, sokkal többet nem is árulhatok el a történetről – ha nem muszáj, ne nagyon kutakodjatok a neten róla. A reptéri eseményeket az igazi hatás kedvéért Romannal és Jacobbal (!!) együtt át kell élni, azoknak ott döbbenetes hatása van, számomra messze ez a pár perc a film csúcsa, mint Schwarzi, mint McNairy alakítása bámulatos – az ember a bőrén érzi a karakterek érzelmeit. Egyébként is roppant realista, életszerű és depressziós a film, de ez a pár perc külön kiemelendő – végre azt érzi az ember, hogy kb. ugyanúgy viselkedne ő is az adott helyzetben. Később sajnos már kevésbé, amin el is csúszik a film nálam: én legalábbis a sztori előrehaladtával egyre kevésbé tudtam azonosulni a két főszereplő sorsával. Jacob összeomlását sem éreztem át teljes szívvel, (még ha el is fogadom, hogy valós), ahogy Roman depresszión túlmutató útkeresését sem. Még szerencse, hogy ezúttal az amerikai filmekben kötelező csoportterápia elmarad – azokat úgyis rühellem. De még így is, ez az egész fényképmutogatás, meg ami abból kinőtt a végére… hmm… hiteltelen. Nem tudom, a valós életben is így volt-e, de nekem ezúttal, ilyen körítéssel nem állt össze az egész.

Egyébként – ahogy írtam – semmit nem tudtam a filmről, csupán csak egy posztert láttam róla, amin Kalifornia ex kormányzója egy roppant monokróm, színek nélküli, végtelenül depressziósnak tűnő képen feszít. Ahogy erről sokaknak, úgy nekem is rögtön az öreg korábbi filmje, a Maggie ugrott be – ám azt álmaimban sem gondoltam, hogy gyakorlatilag képes lesz ugyanaz megismétlődni, mint abban: a szomorúság és szürkeség mellett az unalom és a lassúság dominált végig a mozin, s már megint elveszettem a kapcsolatot a központi szereplővel, az apával. Nem merem azt állítani, hogy ez egyértelműen Schwarzi hibája lenne – olvastam vitákat arról, hogy ő most mennyire is (jó) színész vagy sem – de mindenesetre fura, hogy két hasonló hangulatú és motivációjú filmben ugyanúgy képtelen volt berántani a karaktere. Jó, persze az is benn van a pakliban, hogy az ember nem szívesen azonosul az áldozatnak feltüntetett figurával, de itt pont az lett volna a lényeg, hogy a finálé tetteinek meglegyen mindazon érzelmi táptalaja, ami azt a bizonyos katarzist képes okozni. De nem, ez hiányzik – viszont azért írom, hogy szerintem ez nem Arnoldon múlt, sokkal inkább a forgatókönyvön, ami képtelen volt a karaktereket megfelelően elhelyezni az érzelmi sakktáblán. Nem önmagában a színészi játékon múlt az, hogy Romannak egy évbe került, míg eljutott a másik városig, mint ahogy az sem, hogy Jacob inkább áldozata az eseményeknek, mint előidézője. Egyébként, ahogy olvastam, pont azt az agresszív, pökhendi stílust vették ki a karakteréből, ami a valós életben a valós repülésirányítót jellemezte – így, mikor „szitu van”, nem is működnek a reakciók a filmben.

Sokadszor nem tesz jót egy filmnek a rettentő nagyvonalúan kezelt idővonal is. Megint ugrálunk előrefele az időben, a karakterek lelkiállapot változásait csupán pillanatképekben érzékeljük – nekem legalábbis hiányzott a két állapot közötti átmenetek bemutatása is. Olyanokra gondolok itt, hogy például Jacob esetében, aki az első percekben imádja a családját, két snittel később már egy agresszív, alkoholista barmot látunk – ami ugyan az események ismeretében érthető és hihető, de a filmben túl nagy a váltás. De Roman történetében, ez által motivációjában is vannak rendesen lyukak, a film zárójelenetére meg végképp nem tudom, mi szükség volt… csak erősíti ezt az érzést. Még így is lehetne azonban jó és hatásos a mozi, ha ezeket a pillanatképeket igazán ütősen, érzelmileg megtámogatva fűznék egye, de ez sem sikerül. Azt hiszem, elég nagy a baj, ha egy ilyen drámában a legsokkolóbb jelenet kb. a tízedik percben eljön, utána meg csak kóvályog az egész a nagy szürkeségben: azok a pillanatképek, amiket itt látunk, kevesek az érdeklődés fenntartásához. Az is lehet, hogy önmagában az alapanyagban nem volt ennyi sem, no de ha már ennyit is változtattak rajta, lehetett volna még felturbózni a hatásvadászatot.

Az alkotók nagyon rámentek a depresszióra. Az Utóhatásról süt a szomorúság, a csend, a tanácstalanság, e tekintetben kiválóan megvalósították a szándékot. Az Az út című alapmű nyomorúságos hangulatát ugyan nem érik el, de a korábban említett Maggie szintjét simán hozzák – talán valahol az sem szerencsés, hogy mindkettőben Arnie a főszereplő – az volt hasonlóan színtelen, ötlettelen, már-már nihilista. Viszont nem feltétlenül kellene, hogy az unalom és a depresszió kéz a kézben járjon, más moziknak is sikerül érdekesen, izgalmasan, feszülten tálalni a drámákat. Sajnos a legfőbb érvemet most már nem árulhatom el – ha már eddig próbáltam titokban tartani a cselekményt – de az egész eseménylánc, az egyik alap filmmotívumra épülő történet tök vérszegény lett így. Véleményem szerint mr. Elliot Lester nem jó kézzel nyúlt hozzá az egészhez, az életszerű és hiteles történetmesélés felett nem sikerült neki igazán filmszerűen adaptálni a megtörtént eseményeket. Ahogy nézem az adatbázist, a korábban az Enemyben méretes katyvaszt összehozó Javier Gullon író sem volt igazi segítség neki – és ajaj, Arronofsky meg a producer… így már azért értem. Különösen utóbbit, a vizualitás miatt.  A történteket sokkal közelebb kellett volna hozni a nézőkhöz, és ez most nem sikerült – ha belegondolunk, más rendezőnek egy háromperces landolás köré sikerült egy roppant érzelem dús filmet csinálni… nos, van még mit tanulni.

Nem egyszerű úgy írni egy filmről (pláne ennyit), hogy szinte mindent titokban kell tartani vele kapcsolatban, - lol, még a fényképet is megmanipuláltam -, hogy egyáltalán működjön az egész, de talán sikerült elmagyarázni, nekem miért nem jött be. Schwarzi rajongók úgyis megtalálják a kapaszkodójukat benne, a többiek meg egy teljesen középszerű drámát láthatnak.




65%


.

R2-D2 írta:

Utóhatás

Nem egyszerű úgy írni egy filmről (pláne ennyit), hogy szinte mindent titokban kell tartani vele kapcsolatban, - lol, még a fényképet is megmanipuláltam -, hogy egyáltalán működjön az egész, de talán sikerült elmagyarázni, nekem miért nem jött be. Schwarzi rajongók úgyis megtalálják a kapaszkodójukat benne, a többiek meg egy teljesen középszerű drámát láthatnak.

65%

Ha már ennyit dolgoztál vele, nem csak az írást, hanem a kép manipulációját illetően is , akkor hajlok rá, hogy csak rá kéne szánnom nekem is legalább a megnézésére az időt, de...

Spoiler:

Majd meglátom...
.

Niwrok írta:

Utóhatás

Ha már ennyit dolgoztál vele, nem csak az írást, hanem a kép manipulációját illetően is   , akkor hajlok rá, hogy csak rá kéne szánnom nekem is legalább a megnézésére az időt, de...

Spoiler:

Majd meglátom...
.

Jól emlékszel. Nekem ez totál nem volt meg, a mozi minden képkockája újdonság volt...

Még az is, hogy...:

.

Niwrok írta:

R2-D2 írta:

Arthur király: A kard legendája

Márpedig ez az Arthur király – A kard legendája egy vérbeli fantasy. Igaz, hogy szinte kizárólag olyan elemekből építkezik, amiket láttunk már máshol, de miután egy olyan korról beszélünk, amiben ugye általánosan elfogadott Merlin, a varázsló léte, semmi baj nem lehet a mágiával. Iszonyat hangulatos és látványos az egész, szerintem nagyon jól áll neki a komoly történelmi tények – amik azért lássunk be, nem feltétlenül alaposan dokumentáltak – és a fantasy ötvözése. Jude Law nagyon jó gonosznak, Charlie Hunman pedig ugye a SoA óta egyik személyes kedvencem. Amúgy is, az egyéb szereplőgárdára sem igazán lehet panasz – hogy is lehetne, mikor itt van Kisujj a GoT-ből, meg CJ a Wayward Pinesből??  Picit kár, hogy Merlin nem teszi tiszteletét a filmben – lehet, hogy a későbbiekre tartogatták – a szerepét átvevő Mágusnak, Astrid Bergès-Frisbeynek viszont a maga gebeségében van valami rohadt jó és szexis kisugárzása… legalábbis én ezt éreztem. Ezt a filmet én az első percektől – az olifántoktól – kezdve nem történelmi szemszögből néztem, hanem inkább a Gyűrűk ura vonalon haladva, egy nagyszerű látványvilágú és hangulatú kalandfilmként, amit a sokat emlegetett remek stílus és a hibátlan korrajz nagyon feldobott. S ha már itt tartunk: egyszer, lehet veszem a fáradtságot és megnézem a Kard legendája, a Robin Hood és a Sherlock Holmes Londonját… biztos rengeteg érdekességet fedezek fel a város bővüléséből.

Jó volt ez, nem kell túl komolyan venni – én legalábbis nagyszerűen szórakoztam rajta. Jobban mint… eh, hagyjuk.

80%

Ahhoz képest, hogy az Arthur királyt meg éppen azért cseszegették, mert túl földhözragadt, pedig az is jó volt, talán ezzel sem lesz gondom . Majd a héten remélhetőleg eljutok rá. Az elefántok mindenesetre kevésbé tűnnek zavarónak, mint a hájas nőstény polip... wtf   ...

Mivel a sok egyéb "kölcsönvett" filmelem mellett a hájas polip is belefért (ahhoz a Kis hableány Ursulájáig kell visszamenni), még az is illett ebbe a feldolgozásba. Egy kicsit összeszedettebb forgatókönyvet ugyan el bírtam volna viselni, mert a tíz másodpercben eldarált olyan eseményekkel, mint a kard eredete nekem kevesek voltak, főleg, hogy utána Arthur percekig bicepszezik a sárban a kardért a csajjal, meg Guy Ritchie stílusa is néha rátelepedett a filmre, és a humora idétlenné vált ebben a környezetben... de ezekkel együtt is egy jó, vagány kalandfilmet láttam. Ez legalább friss volt, jó karakterekkel, kis drámával, sok Gyűrűk Urával meg a többi felsorolttal... és Ritchie még mindig kevésbé erőszakolta meg a mondakört, mint némely társa tette másikakkal az elmúlt években.

Ritchie ráadásul a 3D-t is jobban kiaknázta, mint általában szokás. A csak mélységet adó filmek helyett itt azért akadnak az arcba repülő és lógó tárgyak is.

A 8 pont nekem is jó lesz .
.

Niwrok írta:

Arthur király: A kard legendája

A 8 pont nekem is jó lesz   .
.

Ennek kifejezetten örülök.

.





Alien: Covenant





Annak ellenére, hogy szeretem az Alien Univerzumot (annak kivétel nélkül minden eddigi tagját), nem tartom magam kőkemény fannak – nem is ismerem olyan mélyen az egész világot, hogy annak nevezhetném magam, no meg alaposan kilógok a sorból már önmagában azzal is, hogy kifejezetten kedvelem az előző filmet e világban, a Prometheust. Az, akkor, a „se Isten, se Darwin” elméletével teljesen levett a lábamról, már anno, a mozibemutatókor is rohadtul tetszett az egész, azóta ez az érzés meg csak fokozódott… nem is volt kérdés, hogy mielőtt a kvázi Prometheus 2-nek indult projektre, az új néven Alien: Covenantra beülök, újranézem az LV-223-as történetet. Nem meglepő módon sokadszorra is tetszett a film – olyannyira, hogy ez a hétvégi kaland, a Covenant, így, a Prometheus árnyékában, első felindulásomban… hogyismondjam … gyenge lett. Meg sem közelíti elődjét/előzményét, annak bámulatos ötleteiből, gondolatiságából itt semmi nincs – ez megint csak egy biztonsági játék lett az elveszettnek hitt rajongótábor visszahódítására. Több trancsír, vér, alienek – és kevesebb humán eredettörténet. Hatásában, koncepciójában leginkább az EP VII-hez tudom hasonlítani: ez a Covenant nagyjából a ’79-es Alien újragondolása, egy rém gyengén felmelegített valami, amiben attól kellene magunk alá vizelni, hogy megint kinyílik a tojás és megint az adott áldozat arcára tapad a facehugger…

Nem akarok nagyon belemenni a film készültének részleteibe, mert meglehetősen felületes információim vannak róla – mindösszesen annyit tudok, amit ti is. Ridley Scott menet közben megváltoztatta elképzelését, rajongói (és stúdiói?) nyomásra és a Prometheus közvetlen folytatása helyett csinált egy Alien filmet – amit aztán jó látványosan a címében is megkülönböztetett az előzőtől. Egy igazi, messziről induló és sehova nem érkező kitérő ez, aminek az Alien Univerzum szempontjából egyetlen egy célja van: továbbvigye azt a biológiai fegyvert az úton. De arra a kérdésre, amire velem együtt rengetegen kíváncsiak voltak, nevezetesen az LV-426 hajója és Teremtője hogyan jutott el oda, az égvilágon semmi választ nem kapunk – sőt, a film inkább távolabb sodort magától attól a lehetőségtől is, hogy ez megtörténjen. Jó, persze, ez egy középső rész, de akkor is…

A címbeli Covenant egy hajó neve, ami épp terraformálni tart egy távoli bolygóra (itt jegyzem meg, hogy a film címe simán lehetett volna csak simán Covenant is, de nem, kellett az a bizonyos elhatárolódás). A 15 fős személyzet, a 3000 fős telepes rakomány, meg párszáz embrió (az minek?) hibernálva utazik, amikor is egy nem várt űrvihar miatt az aktuális androidnak, Walternek – aki ugyanaz a modell, mint David volt – fel kell ébresztenie a legénységet. Hmm… manapság minden második sci-fiben ez van, de hol is láttam már ezt először… ja, az Alienben! Van némi dráma, a hajónak meg új kapitánya lesz – aki stílusával, viselkedésével, töketlenkedésével az első percekben elintézte, hogy szinte várja az ember, mikor eszi meg egy xeno. A mozi első fél órája egy nagy nulla, egy tök átlagos űrutazós sci-fi, egy, már ekkor kissé bénának tűnő legénységgel és egy totál tehetségtelen és egyáltalán nem talpraesett kapitánnyal. Irtó hosszú volt ez a prológus, néztem, néztem a vásznat és egyre inkább kényelmetlenül éreztem magam, hogy hogy a francba is kapcsolódunk az eddigi eseményekhez. A kreativitás zsákjából aztán előkerül a csodafegyver, egy ismeretlen rádiójel, amit természetesen ki kell vizsgálni – a hajó személyzete meg természetesen úgy dönt, hogy meg kell nézni, honnan is jön a jel.

És leszállnak. Onnantól új film kezdődik, onnantól azt gondoltam, nem lesz rossz az egész: végre találkozhatunk megint a Teremtőkkel – számomra ugyanis nyilvánvaló volt, hogy a Covenant legénysége megtalálta a Teremtők bolygóját. A bolygót, ahova David és Shaw indult, ahol elvileg választ kaphattunk volna az emberiség és az alienek eredetére. Természetesen megint beüt a krach, hullnak az emberek (annyira, de annyira érdektelen volt, ki mikor és miért hal meg, hogy már-már kínos volt) és előkerül az eltűnt U-szárnyú hajó is… no meg egy eddig nem látott fertőzési forma. Komolyan, csak néztem, mi is akar lenni ez a fülbe-orrba szálló fekete por, egy nanofelhő, amiből aztán éltre kelnek a kis alienek. Előkerül a két túlélő is – ki így, ki úgy –, de mielőtt velem együtt abban bíznátok, hogy komoly és szoros kapcsolat van a Prometheus és az új események között, elárulom, hogy ilyet ne keressetek. Az eltelt 10 évről, a kialakult helyzetről ugyan van magyarázat, de nekem ez tök kevés volt. A korábbi irányvonal a kukába kerül, az Isteneket pár képsorban és jó pár vázával elintézik – hogy minél több idő jusson arra, ami ennek az egész univerzumnak a korábbi lételeme volt: az alienek vérszomjára (még a Jurassic World is beugrott a nagy fűs jelentnél - csak itt nem raptorok jöttek).. Nem mondom, hogy rosszak ezek a jelenetek, de miközben néztem a filmet, az sem ment ki a fejemből, hogy ilyen béna, teszefosza legénységet még életemben nem láttam – ráadásul a főszereplő Danielsen kívül (Katherine Waterston) egyetlen épkézláb és megjegyezni való figura nincs a hajón. Nincsenek szerethető/utálható egyéniségek, a noname színészek tökéletesen noname karakterek formálnak meg.

Ezáltal viszont az egész Covenant tényleg az androidokra épül: Davidre és Walterre (miért is nem lehetett követni az ABCD sormintát, kedves Ridley Scott?). Több helyen olvastam, hogy Fassbender két alakja viszi a hátán az egész mozit – ami igaz is… a baj csak az, hogy szerintem irtó nagy baromság az, amit David karaktere köré írtak. Most nem árulhatom el a lényeget, de nekem tök nem tetszett az egész, amit, ahogy és amiért ő létrehozott… már megint egy fellázadt, sértett és szarkazmustól fűtött mestersége intelligencia. Na ne már… még hogy teremtés. A film legjobb jelenete, az U-szárnyú hajó dokkolása és az egoista új Isten műve túlságosan gyorsan zárja rövidre egy faj sorsát – ráadásul, az egész súlyát utána/előtte sikerül olyanokkal elvenni, mint a furulyázni tanítás… anyám. Ahelyett, hogy kicsit is belemennénk az egészbe, hogy bárki is értelmes kérdést tenne fel az eredetünk témájában, a korábbi rajongók magas fokú kiszolgálása történik: hentelés, vér, és különféle alienek formájában. Közben meg minden élő ember tökhülye, semmibe vesznek minden szabályt és logikát – Tennessee, a texasi kalapos űrcowboy, ugye – semmi másért nincsenek a vásznon, csak hogy meg tudjanak halni. Erre a kulimájszra aztán a legrosszabb húzás az, amit meglepetésnek próbáltak eladni… én fogtam a fejemet, mikor kb. 10 másodperc után rájöttem, mire is megy ki a játék. Nagyon akartam, hogy ne így legyen, nagyon akartam, hogy ne a legelcsépeltebb hollywoodi húzások egyikét lépjék meg – de csalódnom kellett… minden úgy lett sajnos, ahogy arra számítottam. Kár érte…

Igaz, hogy ez sokkal alienesebb film, mint volt Scott előző próbálkozása, de pont ez, ami nekem ezúttal nem jött be. Az emberek nem kevésbé ágyútöltelékek, mint mondjuk egy AVP filmben, mindenen egyértelműen látszik, hogy ez most egy olyan alkotás, amire a nagyközönség várt. Néha kifejezetten buta, de kétségkívül látványos mozi, viszont hiába van az alkalmankénti remek hangulatkeltő zene, a korábbi, majd 40 évvel ezelőtti félelmetes, horror hangulatot egyáltalán nem tudták még csak megidézni sem. Egyrészt, ami tényleg jó lehetett volna, azt a trailerben már ellőtték, másrészt meg a mai világban, a mai ingerküszöbök mellett ez bizony édeskevés… a vértől és a gore-tól lehet ugyan horrornak hívni, de hatásában a béka segge alatt van. Az a zsigeri, klausztrofób félelem, az nagyon hiányzik, az, hogy itt most tudjuk, mik ezek és legfőképp hogyan keletkeztek, az meg elveszi az ismeretlentől való rettegés élét. Így, hogy gyakorlatilag kitenyésztett lények lettek ezek a dögök, jóformán minden misztikumukat elvesztették – gyerekkorunkban mindig is azt mondtuk, milyen jó lenne elmenni egy filmben a xenok bolygójára – azzal meg, hogy gyakorlatilag egy android vette át a Tervezők szerepét… nos, ezzel sok korábbi jó elgondolást leromboltak.

Mert lehet, hogy friss, ropogós ez a fellázadt AI téma – de nekem qrvára nem jött be. Ha jól belegondolok – akárcsak mondjuk a már emlegetett EP VII-nél – megint elsősorban a történettel és a kényszeredett megfeleléssel van bajom: mint alienes sci-fi, látványában, képi világában nem rossz, de ezt a kitérőt én, most totál feleslegesnek, néha unalmasnak, néha bárgyúnak és a végén bántóan butának éreztem. A nagy magyarázatok helyett logikai bukfenceket és még több kérdést kapunk és közben olyan az egész, mint mikor lelepleződik a Mátrix egyik trükkje: a kanál nem létezik.




70%



.