R2-D2 írásai 3.0

.





Homeland S7




Van egy olyan mondás, hogy „Nem szarunk oda, ahol eszünk.” Nos, az első reakcióm a Homeland új évadának végén ezzel a gondolattal volt kapcsolatos: Kedves alkotók, ha már idejöttetek hozzánk Moszkvát forgatni (gondolom, nem utolsósorban anyagi megfontolások miatt), akkor azt az energiát, amit az országgal szembeni beszólásra fordítottatok, esetleg arra is lehetett volna pazarolni, hogy el is lehessen hinni, hogy Moszkvában vagyunk. Jó, a világ nagy része nem ismeri fel a Keleti Pályaudvart – bár a 2015-ös invázió óta ez sem biztos – meg a Gellért-hegyet, de hogy arra sem vettétek a fáradtságot, hogy az autók rendszámát lecseréljétek… ez igénytelenség. Tisztára Strike Back szint: simán magyar rendszámú a Hiace az orosz utcákon… de utána a másik autó meg orosz. Azt meg különösen utálom, mikor valamelyik politikai oldal vélt vagy valós kritikákra rárepülve szinte kisajátít magának egy mozgóképet, és valami attól lesz jó vagy rossz, hogy épp milyen beállítottságú médium milyen elkötelezettségű kritikusa ír az adott alkotásról… ahogy esetünkben is. De ne szaladjunk ennyire előre, ez már azért az évad vége, addig el is kellett jutni – tekintve pedig, hogy az előző eresztés nem lett épp a szívem csücske, még azt is mondom, hogy egész élvezhető lett addig a hetedik fejezet.

A legutóbbi évadban ugye egy fontos főszereplőt elvesztettünk – amellett, hogy ez természetesen sajnálatos és szomorú fordulat volt, úgy gondolom, hogy amit a karakterével műveltek az évad folyamán, az után ez az esemény megváltás volt neki is és a nézőnek is. Ráadásul, akkor kellett volna abbahagyni az évadot, igazán epikus finálé lehetett volna, amolyan néma számlálós, mint ahogy a 24-ben szokott lenni. Ehhez képest az utolsó fél órában sikerült Keane elnökasszonyból egy amerikai Erdogant csinálni, ami totálisan hazavágta nálam az amúgy sem izmos évadot: Carrie pedig szinte Jack Baueri mélységekben járt… annak ellenére, hogy életét kockáztatta a nőért, teljesen partvonalra került. Innen indulunk, gyakorlatilag órák, napok múltán, a kissé paranoiás elnökasszony szinte mindenkit őrizetbe vetet, akinek vélt köze lehet az ellene elkövetett merénylethez – Carrie pedig épp azon dolgozik, hogy valahogy rábizonyítsa a nőre a jogsértéseket, esetleg megtalálja azokat a jeleket, ami alapján maga a merénylet is csak színjáték lehetett. Apropó: az előző évad zárásában akár az is benne volt, hogy minden csak ármánykodás és megtévesztés, Keane a pozíció és a támogatottság miatt megrendezte a támadást… de az írók úgy gondolták, hogy erre nem érdemes időt szánni, hanem sokkal inkább az lett az egész 7-ik seasonnak a koncepciója, hogy hogyan is tér vissza a túlkapásai által megutált amerikai elnök a jó ösvényre. Szeretnétek, mi?

Ugye, azt már írtam korábban, hogy a harmadik évad után, miután a vörös hajú lelépett a képernyőről, a Homeland (magyarul A belső ellenség – de ez csak nyomokban igaz) vérfrissítésen esett át és félig-meddig szándékosan próbálta kitölteni a 24 által hagyott űrt. A bipoláris Carrie Mathison, először még CIA elemzőként, később már a Cégen kívül próbálja hazáját szolgálni, maga a sorozat pedig szinte már betegesen próbál aktuálpolitikai eseményeket bevonni a történetébe. Néha ez baromi jól sikerült – ld. párizsi terrortámadás – néha viszont kínosan erőltetett – ld. S6 finálé. Nos, az új évadban sincs ez másképp: természetesen árnyaltan, de meglovagolják a Trump őrületet, és az állítólag manipulált választást tovább gondolva nagyon komoly orosz szálat hoznak be a sztoriba. Az évad elején a menekülni kénytelen, eddig kifejezetten irritáló O’Keefe jelenti az egyik alappillért, a titkos TV-s bejelentkezések, a gyűlölettől fröcsögő kommentjei, a polgárháborút vizionáló beszédei amúgy rengeteg érdekes és aktuális kérdést vetnek fel magával az egész amerikai hatalomgyakorlással, Keane pozíciójával, a fegyverviseléssel kapcsolatban. A tévés faszi történetszála önmagában is érdekes, azonban ahogy erre ráépítik az információháborús történetet, az nagyon tetszett – ráadásul meglehetően hatásos és szomorúan tragikus volt O’Keefe végjátéka. Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy utána ő is (sok más sorozatfigurához hasonlóan) átment levett zokniba, miután megtörténik a kis finálé az évadon belül, olyan szépen eltűnik a képernyőről, mintha ott se lett volna…

Azonban ezúttal sem csak móka és kacagás az évad első harmada (értsd: jó pár dolog megint csak kifejezetten felhúzott). Az egyik, Saul szerepe: teljesen hiteltelenül és abnormálisan fordították visszájára a korábbi eseményeket, nekem teljesen úgy tűnt, mintha valamikor az első rész után valaki kicserélte volna a forgatókönyvet, és a korábbi irány, a korábban elhintett morzsák, lehetőségek kukázva lettek, az alkotók meggondolták magukat és mégsem arra mentek tovább, amerre elindultak. Valahol itt dőlhetett el, hogy Keane mégse legyen az Antikrisztus, ezért kellett Sault, majd Carrie-t is visszatenni az ő oldalára – hisz a néző úgyis velük tart, érez, az ő karaktereik miatt nézi ezt az egészet. Carrie esete talán még jobban meg van írva, hisz azért tovább tartja magát az elnökasszony ellenében – néha parádésan összetett és fordulatos nyomozások árán –, no de Saul? Az szerintem iszonyat gáz volt. Mint a nyuszika meg a lista a viccben… A másik dolog, ami tulajdonképp végig zavart az évadban, az Carrie és Franny szála. Írtam már korábban, hogy teljesen felesleges volt a kis csajt beleszőni a történetbe (értem, hogy kellett valami, ami miatt van benn egy Brody), ugyanis amit Carrie művel vele, ahogy az egész munkamániája, betegsége lecsapódik lányán és testvérén, az sajnos nekem nem egy jó családi dráma, hanem egy rém idegesítő és hátráltató adalék az amúgy pörgős és izgalmas sztoriban. Az írók itt sem tudnak mit kezdeni a gyerekkel, ha nem mutatják sokat, akkor a néző megkérdezi, hogy hát ez a nő nem is törődik a lányával, ha meg Carrie gyerekezni akar, akkor meg ugye, hogy lehetne olyan hatékony ügynök, mint volt? Egészen 10 részt kellett várni, míg ezt a kérdést megoldották, de ezt megtehették volna, mondjuk három évaddal ezelőtt is.

S ha már Carrie: nagyon bírom a csajt (Claire Danes briliáns amúgy), néha tényleg képes továbbvinni Jack Bauer örökségét, de amit ezzel a bipoláris betegségével műveltek tulajdonképp egész évadon keresztül, az sokszor kiborított. Szerintem rendesen túlírták ezt az egészet, jobb, hatásosabb és izgalmasabb volt, mikor Carrie ereje és tudata teljében végezte munkáját (Pakisztán, Berlin). Ez a kínlódás nekem kifejezetten nem jött be. Aztán nagyjából ennyi is: inkább a körítés és a karakterek viselkedése az, ami picit visszavett a lelkesedésemből. A belső ellenséges, árulós, elnökbuktatós, kicsit Kártyaváras, nagyon 24-es történet kifejezetten tetszett, a szokott módon roppant friss és aktuálisnak érződött. Foglalkoztak sok mindennel, az elnöki hivatallal, a politikai belharcokkal, fő szálként pedig a dezinformációs vonallal – esetünkben az oroszok most nem elnökválasztást csalnak el, hanem elnököt akarnak buktatni. Kimondottan jó lett az egész, sok remek ötlettel (a tábornok halála zseniális), néha jól működő családi drámával, elgondolkodtató eseménnyel, az egész média manipulálhatóságának kritikájával. És még valamivel: ugye annak a fránya demokráciának az emlegetésével … amiről ugye azért nekem meglehetősen sarkalatos véleményem van, különösen USA tekintetében.

Épp ezért is fura és épp ezért pont tőlük fura az, amit az utolsó epizódban Keane monológjába beleszőttek… mármint hogy a világban sok helyen haldoklik a demokrácia, többek között Lengyelországban és Magyarországon is. Ezzel így, ilyen kontextusban, ilyen fenyegetettségi szinten qrvára nem értek egyet, de legalábbis egy ilyen beszólást pont nem a Homelandba képzeltem el. Mindegy, az utolsó két epizódot nálunk forgatták, ahogy Carrie, Saul és a kis csapat az orosz ügynökök után indul Moszkvába: néhány bosszantó hibát és természetesen néhány agyrém logikai bukatót leszámítva (az oroszoknál kvázi mindenki segg hülye) izgalmas, akciódús finálét sikerült összehozni. A Kémek hídjára hajazó utolsó szcéna után aztán megint nem tudom, hogyan tovább, tekintve, hogy a következő lesz az utolsó évad, valahogy csak lezárják a gyógyszerei nélkül megőrülő elemző történetét… miután viszont most már Franny megnyugtatóan ki van véve az egyenletből, bármi lehet. Azzal meg úgysem foglalkozik senki – nem szoktak ilyen apróságokon fennakadni – hogy a zárókép bizony vet fel némi aggályokat Carrie munkaképességét illetően… majd gondolom ki lesz írva, hogy 2 év múlva és kész. Ennyi idő alatt Dar Adal is kiszabadulta offscrene,  aztán  majdnem teljes lesz a csapat.

Mindenképp jobb, mint az előző évad, de annak ellenére, hogy szeretem, idegesítő karaktervezetése, meggondolatlan fordulatai, a múltkori meghackelt feliratok után megint csak kicsit nagyképű és ellenőrzés nélküli technikai megvalósítása (pl. rendszám), no meg a taglalt beszólás miatt ez most csak




75%



.

R2-D2 írta:

.
Én, Tonya


Az volt itt is a fontos, ki az ember és mit csinált, ami miatt érdemes volt filmet forgatni. Pontosabban: képes-e egy jó esetben közömbös sport a művelője által érdekelni, van-e ebben a sportolóban annyi, hogy izgalmassá, mozgalmassá tud tenni egy mozit… nos, örömmel jelentem, hogy Tonya Harding életében nem egy filmre, hanem egy egész sorozatra való van. Ebből kifolyólag roppantul élvezem ezt az egész kalandot, ami nem csak hogy egy sima sportdráma lett, hanem vannak olyan stíluselemei, technikai megoldásai, ami miatt az átlagos dramaturgiájú moziknál is képes többet nyújtani. Az egész ugyanis egy riportfilmmel kevert játékfilm, amiben az interjúalanyok által elmesélt történet a riportalanyok emlékeinek, érdekeinek és nézőpontjának megfelelően többször és különféleképp elevenedik meg a képernyőn – de természetesen mindenekelőtt a fő mesélő maga Tonya Harding. E szempontból persze roppant szubjektív is lett a mozi – vádolták is érte rendesen, de hát ha valaki leül elé és elolvassa a címet, csak tudja, mire számíthat.

80%

Nem, talán erre nem számítottam, pedig az erre lebzselő fiatalokhoz képest nekem még voltak is halvány emlékeim az "incidensről"   ... de éppen az elfogultsága miatt nem is ebből tudtam meg többet róla.

Mármint ilyen jó drámára nem számítottam . Erősen féltem tőle, hogy Tonya és családja kínosan lesz tuskó, mert azt nem viseltem volna jól két órán keresztül (már a múltkor nézett Strongernél is rezgett a léc...), de végül majdnem mindent felülírt, hogy mennyire intenzív, magával ragadó és játékos volt az egész. Persze, Lavona egy megkeseredett vén picsa (hát, ott a "fizetett szurkolónál" még én is beletapostam volna a jégbe), Jeff meg egy erőszakkal a puhányságát kompenzáló kis pöcs, de mindez Tonya fura csibészségével és a kamerából kiszólásokkal még a tragikomédián belül is inkább komédia lett... bármilyen kemény is volt a lány élete, a küzdelem a családjával és az előítéletekkel. Egyedül csak azért lett nekem is 8 pont, mert Shawn beképzeltséggel párosuló ostobasága már dühített, ő volt nálam a "legtrashebb white" (mert szimpla kreténekből nem volt hiány), de az alakítás a stáblista alatti interjúrészleteket látva ott is tökéletes volt.

8/10
.

Niwrok írta:

Én, Tonya

Nem, talán erre nem számítottam, pedig az erre lebzselő fiatalokhoz képest nekem még voltak is halvány emlékeim az "incidensről"   ... de éppen az elfogultsága miatt nem is ebből tudtam meg többet róla.

Mármint ilyen jó drámára nem számítottam

8/10

Én sem.

Örülök, hogy neked is tetszett, egy újabb remek sportdrámát láthattunk. Sosem gondoltam volna, hogy egy műkorcsolyás csaj története így le fog kötni, de már így voltam a golfozós film (Ütős játék) esetén is.

Ami jó, az jó.


.

.





Star Wars: Rebels S4




Miután tavaly karácsonykor ismét csak csalódnom kellett egy SW sorfilmben, mert ismét csak nem a kedvem szerinti irányt vették a történet szálai, StarWars fronton megint minden bizodalmam a Rebels záró évadára maradt: bíztam benne, hogy ismét elvarázsol, bíztam Dave Filoniban, az egész SW rajzfilmuniverzum atyjában, hogy végre valaki tudja, mit is akar, hogy valakinek van épeszű koncepciója az Egérházon belül. Számomra egyébként csak és kizárólag ő Lucas szellemi örököse, jöhetnek itt mindenféle Abramsok meg Johnsonok – egyedül Filoninál érzem azt, hogy van határozott elképzelése arról, hogy jutunk A-ból B-be. Amíg ő van nekünk, addig hasonlóan zseniális történeteket kaphatunk majd a készülő Ellenállás sorozatban is – ha meg belegondolok, ezt hogy fejezték be, már előre könnybe lábad a szemem az örömtől. Ugye, mondtam én, hogy amíg nem mutatják, addig semmi nem biztos…

Több fronton is kegyetlen jó lett ez az egész: ahogy anno a TCW, a végére ez is gyönyörűen kiforrta magát, csak ez folyamatos fejlődés mellett, messze nem olyan hullámzó színvonalon tette azt, a negyedik évaddal Rebels is feltette a saját i-jére a pontot – nem csak és kizárólag azért, mert végre szívemet melengető dolgok történnek benne, hanem mert az utolsó másodpercig ki van számolva, meg van tervezve minden. Mert még a korábban kitalált és hülyeségnek gondolt hiperűrugró űrbálnáknak, a purgiloknak is szerepe van. Mert Filoninál nincsenek véletlenek, mert mikor két éve én kikockáztam azt a bizonyos utolsó jelenetet, én ott látni véltem egy fehér foltot, ami távolodik – és láss csodát, az a bizonyos fehér folt az az volt, aminek hinni szerettem volna. Mert olyan zseniális és imádnivaló figurákat csinált a sorozat végére a Szellem legénységéből, hogy – szomorú, de így van – kedveltségben már mesze a sequelek főszereplői fölé is nőttek. Hogy Filoni megint csak egy olyan évadot kanyarított elénk, ami szinte megszámlálhatatlan kapoccsal kötődik szinte az egész SW világhoz: filmekhez, TCW-hez, a korábbi Rebelshez – és legnagyobb örömömre az EU-hoz, sőt annak is a Legendsnek nevezett szekciójához is. Ez elsősorban ugye Thrawnon keresztül jön le, a Chimaera, a noghri Rukh, sőt Palleon (!), de az ember máshogy nézett Pryce kormányzóra is Timothy Zahn regénye után. És akkor hab a tortán a lothali Jedi-templom falfestménye… ami nem más, mint a Mortis-trilógia három figurája!!!

Az előző évad végén ugye a Lázadókat alaposan elpáholták Thrawn seregei, s bár a Bendu okozott némi kellemetlenséget a chiss főadmirálisnak, a csata győztese egyértelműen ő volt. A Szellem legénysége a nyitányban itt már külön utakon jár: Héra, Chopper és Zeb elmegy a Yavin 4-re (borzongató volt látni itt és így a Lázadók bázisát, tuti lenne olyan részlet, amit elrejtettek és az EP IV-ben visszaköszön), míg Ezráék a Mandalorra mennek, Sabine apjának segíteni. Roppant erős a felütés ezzel a dupla résszel, s azt is megmondom őszintén, ennyi tapasztalattal a hátam mögött is képesek voltak megvezetni picit az eseményekkel. A Mandalore – bár a filmekben (még) nem szerepelt, de más formátumokban egy viszonylag gyakran meglátogatott bolygó, ugye a RepCom klónjainak is ez a búvóhelye, nekem pedig nagy öröm volt visszatérni rá –, a kis családi szál a Ren klán egymásra találása, no meg Satine utódjának megválasztása mind-mind SWszívet melengető esemény volt. A duplarész után aztán azt is vártam, hogy a sorozat marad saját hagyományinál, és folytatódik a kis, maximum duológiákban elmesélt különálló történetek halmaza – de nem, Filoni ebben is merészet húzott: a Rebels S4 túlnyomó többségében egy dologra fókuszál, mégpedig Lothal felszabadítására. Ezért is fontos, hogy Arihnda Pryce is a történet része – hisz a Thrawn regényből már tudjuk, ki ő, mire képes és hogyan is lett Lothal úrnője – és dramaturgiai szempontból is csodás íve van az egésznek: az egész Rebels ott zárul, ahol kezdődött. Ugye, Filoni… a TCW Yodával kezdődött és vele is zárult, itt most nem egy személy, hanem egy bolygó a kulcs.

Röviden és tömören: Ezra, Kanan, Sabine és Zeb a Zsivány Egyeshez hasonló töketlenkedő Köztársasági vezetés tanácsa ellenére és támogatása nélkül (ez a tökölés volt amúgy a Vérvonalban és az Utóhatás-trilógiában is) egy zseniális húzással átjut a bolygó blokádján (picit, mintha csak az EP V-öt láttam volna), majd földi különítményként az első évad partizánakcióit folytatva várja a Felkelők Szövetségnek támadását. Remek kis sztorik, nagyszerű kapcsolatok és dialógusok jellemzik gyakorlatilag az egész szezont, kapunk jócskán drámát is (ha valakinek az jár a fejében, hogy miért nincs Ezra meg Kanan megemlítve az EP IV-V-VI-ban, az jó helyen kapisgál), bár ez a dráma sok tekintetben messze nem úgy alakul, ahogy az ember várná. Én legalábbis sokáig bíztam (még) egy epikus fénykard párbajban Vader és a Jedi(k) között – de Filoni mást talált ki arra, miért is nem láthattuk később Ezráékat. Ugye, azt már tudtuk eddig is, hogy Hera ott volt a Scariffnél, de most mára bejelentett ténylett az is – és ezzel egyúttal kánon is – hogy Hera részt vett a Halálcsillagok elpusztításában is. Lehet, nem a Ghosttal, hanem mondjuk egy X-szárnyúval, de ott volt... tök buli lenne, ha mondjuk az EP IX-ben is előkerülne, mint az Ellenállás segítője.

Borzasztóan tetszett az egész, megint jön a Forrest Whitaker mintájára rajzolt Saw Garrera, rengeteg korábbi TCW és Rebels szereplő újra itt van, de számomra a legnagyobb húzás egyértelműen Thrawn házi bérgyilkosának és testőrének, Rukhnak a feltűnése volt. Olyan jó, hogy egy újabb Zahn karaktert vettek be az EU-ból a kánonba, el sem tudom mondani, mennyire örültem neki… a sorsával már nem vagyok annyira kibékülve, azzal azért beletapostak picit a könyvszerető énem lelkivilágába, azon még kicsit gondolkodnom kell, hogy rakom össze a végjátékot a Thrawn-trilógiával, de majd megoldom. Amúgy, érdekes… teljesen és totálisan még így sem ignorálták az EU vonatkozó részét, azt jól megoldották, hogy Thrawn miért nincs ott a Birodalom bukásánál, és még mindig van potenciál a karakterben – akár a készülő új sorozatban, Palleonnal együtt. S ha már új sorozat és felhasználható karakterek: annak, aki látta, és aki tudja, hogy állok hozzá, annak azt nem kell ecsetelnem, mennyire is magamon kívül voltam kedvenc szereplőm visszatérésétől, ahogy a záró képben megjelent, az a méltóság, az az erő, az a nyugalom az mindent vitt. Ha nagyon kapaszkodom itt mindenféle kapocsba, simán el tudom képzelni, hogy ez a feltűnés a fénnyel egy fura tükörképe a TCW vonatkozó fináléjának… miután pedig én egy percig nem hittem korábban, hogy végleg elvesztettük – meglehetősen masszív rajongó bázisa van – a visszatérése sem volt annyira erőltetett, mint mondjuk anno Maulé volt.

Ha már pedig misztikum: fura mód a Rebels S4 egyik központi hangulata részben pont ez lett, ez pedig meglehetősen felemás érzéseket volt képes kelteni bennem. Maga az Erő, annak értelmezése, Ezra fejlődése, a Jedi Templom használata, sőt a Világ a Világok között című epizód a maga komplexitásában és értelmezési/használati lehetőségeivel egyszerűen csúcs volt. És nem csak azért, ami ott történt, ahova benyúlt Ezra, hanem az egész ötletért: a leginkább a Csillagok között dimenziós könyvespolcához hasonlító elképzelés kombinálva az Erővel egy zseniális elképzelés. Igaz, ez sok további kérdést vet fel, mindenekelőtt Ezra erejével és sorsával kapcsolatban – de hát ez a sorozat már csak ilyen. Arról szentül meg vagyok győződve, hogy Filoni – ha lesz rá lehetősége, magyarázatot ad majd a dolgokra. A misztikum másik oldala, ami kevésbé jött be, az a lótfarkasos összetevő… nos, az egy dolog, hogy a ház méretű állatok kapcsolatban állnak az Erővel, de néha már irritálóan sok volt a megmagyarázhatatlan teleportálódás általuk a bolygón. Különben is… valahogy sem őket, sem a lótmacskákat most nem éreztem a sztoriba illőnek, valahogy még ebből a Disney-féle világból is kilógtak.

A csapat viszont maxi szeretet érdemel: ez alatt a négy évad alatt kivétel nélkül mind szívembe lopták magukat. Szerencséjükre nem kellett nekik látványosan lelépni a színről, most lett világos az egész koncepció, Filoni már az elején miért is egy kicsi kis lázadó sejt kalandjait követi – mert akkor nincs semmi kötelezettsége a karakterek sorsát illetően a mozifilmek tekintetében. Ha akarja, drámázhat velük, ha akarja, mind életben maradhat – csupán egy megkötés volt, ugyebár: Luke és Rey legyenek az utolsó Jedik... ez meg, így tulajdonképp teljesült. Egyelőre. Aztán a többiek… csak a fantázia szab határt sorsuknak, remélem, minél több könyvben fel fognak tűnni. Az meg, hogy a kissrác neve a végén Jacen… nos az egy qrva nagy piros pont és jó húzás.




90%



.

.




Vaksötét



Természetesen nem most láttam először az uruguayi Fede Alvarez thrillerét, sőt már 2016 novemberében tettem itt egy olyan ígéretet is, hogy hamarosan írok róla …    ... nos, elérkezett az idő, a héten végre sikerült újranéznem a mozit – így talán picit megfontoltabban, átgondoltabban tudom megfogalmazni mindazt, amit pozitívumként vagy negatívumként érzek. Azt mindenképp fontos megjegyeznem, hogy másodjára jobban tetszett az egész, azért a gyári BD komplexitása (kép, hang, extrák) kifejezetten segít pozitívabban átélni a dolgokat – ráadásul valami okból kifolyólag a mozi egyik legfontosabb, legütősebb fordulata, a beöntéses dolog teljesen ki is ment a fejemből, így most, másodjára is képes volt a maga borzalmában sokkolni. Érdekes, rengeteg kép, hangulati elem, jelenet élénken élt emlékeimben, de amit a Vakember csinált a pincében… azt valahogy kizárta a tudatom.

Minden bizonnyal van olyan, aki még nem látta, ezért engedelmetekkel néhány gondolatban érintem a cselekményt is – de a szokásos módon azokkal az ökörségnek tűnő elemeivel is, amiken úgy csak-csak megakadt a szemem. Van ugye 3 fiatal, akik Detroit kilátástalanságában élnek, onnan akarnak kiszakadni, ezért egyfajta Robin Hood módjára gazdag emberekhez törnek be, s rabolják ki őket. Érdemben a film csupán a lány, Rocky (Jane Levy) hátterével foglalkozik, sőt, úgy istenigazából az sem nagyon derül ki, hogy mennyire is sherwoodi minden akciójuk – de erre jók az extrák, a kimaradt jelenetek, amikből ezt megtudhatjuk. Maga a betöréssorozat csak úgy mehet simán, hogy a fiú főszereplő, Alex (Dylan Minette) elcsórja apjától a házak kulcsit és a riasztókódokat. Itt el lehet gondolkodni azon, hogy ha apu rendőr – márpedig értelmezésem szerint az – akkor miért és hogyan őrzi otthon az ingatlanok adatait, de még ha csak biztonsági cég dolgozója, akkor sem logikus, miért a dolgozószoba fiókjában vannak a házak kulcsai. Na, mindegy… Annak egyébként (csak úgy mellékesen) örültem, hogy Alexszel nem is oly rég végighallgattam 13 kazettát, amin egy lány elmesélte, miért lett öngyilkos: tök jó, mikor valakit valahol megkedvelsz és viszontlátod – még ha ez itt időrendben pont fordítva is volt.

S ha már emlegettem a kimaradt jeleneteket: van három olyan apróság, amit gondolom, a film feszessége miatt vettek ki belőle, de tényleg érdemben árnyalta volna a képet. Az egyik Alex viszonya az apjához (találkozunk vele személyesen), az egész betöréseseihez, majd telefonos vallomása felé. Aztán ott van egy sokkal mélyebb vonzódás bemutatása Alex részéről és Rocky felé, ami valójában is árnyalja a két karakter viszonyát és az eseményekhez való hozzáállásukat – mert Alex plátói szerelme talán még csak lejön a moziból, de Rocky némely reakciója minimum fura vele kapcsolatban. Aztán a harmadik, ami nekem amúgy nagyon bejött: van egy lopásos jelenet, amiben Rocky lenyúlja a pincérnő pénzét, majd elmagyarázza Alexnek mit, miért tett – itt van elrejtve mindaz, ami úgy kicsit hiányzik motivációik közül… már azon kívül ugye, hogy kell a lóvé a továbblépéshez. A harmadik srácról, Moneyról (Daniel Zovatto) nem beszéltem még, de tulajdonképp nincs róla túl sokat mondanom. Róla még igazán az extrákból sem tudni meg sok mindent, ő Rocky pasija, akire Alex féltékeny, és egyértelműen nem ő az ész a bandában. Elég hülye neve van, de amúgy egyáltalán nincs úgy beállítva, mintha ő most egy kőkemény gengszter lenne… és, ha most jól belegondolok, igaz ez az egész filmre. Dicséretére váljon az írónak, milyen ügyesen sikerült megcserélnie a szerepeket és oldalakat, mennyire is jó érzékkel csináltak az áldozatból rosszfiút és fordítva… hiába érzi a néző, hogy valami nem stimmel, a fogyatékosság ötletével szánni valóvá tettek egy igazi vadállatot.

A Vakember (Stephen Lang – aki amúgy briliáns a szerepben!!!), akihez a három fiatal betör, egy háborús veterán, aki gránátrobbanás következtében megvakult. Már korábban elveszette feleségét, s nem olyan rég egy autóbalesetben lányát is… viszont millió dollár körüli összeg lapul a széfében, amit a gyerekek le akarnak nyúlni. Be is mennek a faszihoz, minden jól indul, sőt el is altatják az öreget – aztán beüt a krach. Az altatógáz ugyanis ebben a dramaturgiában nem hat a harcedzett veteránokra, mert a Vakember felébred és pont rajtakapja a kis társaságot a rabláson… innentől pedig egyértelművé válik, hogy mégsem olyan szerencsétlen, ártatlan áldozat, mint azt eddig hittük. Egyébként, ha valaki figyel, a film nyitójelenete rengeteget el is árul a majdani szituról… de hát pont ez benne a poén: nem egyértelmű, mit is látunk, mikori jelenet az és különben is, ki az a kocka, aki film legelső perceit mélyreható elemzésnek veti alá – elsőre??? Majd, a végével együtt persze összeáll a kép, sok minden értelmet nyer, de az elején még nem tudni, mi is akar az lenni… mert lehetne akár más is. S ha már itt tartunk: képtelen vagyok szó nélkül elmenni két dolog mellett, ami miatt azért és, ha MEO-s lennék Hollywoodban, tuti, az írók fejére koppintottam volna. Az egyik az, hogy oké, Detroit, kihalt városnegyed, meg minden, de ahogy ez itt ábrázolva vagyon, amilyen környezetben a Vakember él és lakik, az inkább való egy TWD epizódba, mint a valóságba. Egyszerűen nem hiteles, hogy ennyire kihalt minden.

A másik… igen, ami kényes téma filmezés szempontjából: a sötétség. A film címe ugyanis csupán egyszer érvényesül a mozi során, abban a jelenetben, mikor TÉNYLEG nincs fény a pincében és a fiatalok TÉNYLEG azt látják, amit az öreg – a többi… nos, a legfontosabb kérdés, egy vak ember lakásában mi a francnak égnek a lámpák a folyosón, meg mindenhol. Persze, fény nélkül nem lehet filmet csinálni, de így meg kissé nevetséges az egész (ahogy amúgy az a dramaturgiai húzás is, hogy minden ablak be van rácsozva a házon, mégis ki tud esni az egyik szereplő egy ablakon). Pedig maga a tényleges vaksötét, az a jelenetsor roppant ütős, ahogy a felvillanó torkolattűz pillanatokra bevilágítja a pincét, az zseniális, annak fényképezése is az, annak kegyetlen jó feszültségkeltő hangulata van. De a többi… nyilvánvalóan félmegoldás, a valóságban semmi értelme nincs. A film hangulatára nem lehet panasz, fény ide vagy oda, valóban feszült kis másfél órát biztosít a betörés és a harc a Vakemberrel. Tényleg jól ki van találva (még ha kissé túlzó is) az, ahogy a fogyatékosság mögött veszélyes erő rejlik, sőt a meglepetés is működik a pincében. Azon aztán már lehet vitatkozni megint, hogy mekkora baromság az, amit az öreg csinál, meg hogy egyáltalán mi értelme van, hogy gondolta ő – meg az írók – hogy egy csecsemőt csak úgy felnevel… de igazából nem számít. Mert szerintem maguknak az íróknak sem számított, csak néztek híreket Ausztriából és bedobták, mint fenyegetettséget, de jól tudták, hogy úgysem lesz belőle semmi.

Annak ellenére, hogy hivatalosan amerikai a mozi, meg hogy ugye ezt is nálunk forgatták, én kétségkívül érzek rajt némi spanyolajkú ízt. Sőt, úgy vagyok vele, hogy a rengeteg spanyolos származású stábtag és író és miegymás miatt szívesebben tekintek rá nem amerikai filmként, ami a hülyeségeit, a MEO nélküli összetevőit pont Hollywoodban szedte össze. Maga az ötlet, a forgatókönyv, néhány beállítás, a feszültségkeltés nagyon jó, ha ebből itt, Európában készítenek filmet, minden bizonnyal még ütősebb lenne a végeredmény. Így is egy remek szórakozás, valamiért így is működik a csapdába esett fiatalok kálváriája (jó az a kutya, a mozi nagy részét átalussza), de van benne néhány óriási kérdőjel és mellényúlás. Jelen esetben a kép, a tökéletes hang és némi háttér infó is hozzátett az értékeléshez, Stephen Lang és néhány tényleg jó húzás miatt most talán többet is ér, mint másfél éve – de közel sem tökéletes. Az meg, hogy folytatják??? Végül is… lehet. Csak kíváncsi vagyok, ezt az alaphelyzetet hogy lehet még egyszer elmesélni.




80%




.

.





Solo – Egy Star Wars történet




Az utóbbi időkben elég nehéz helyzetben vagyok, mikor egy-egy új SW moziról kell megnyilatkoznom (pedig aztán van bőven), ugyanis míg korábban, a Lucas-érában elképzelhetetlen volt, hogy a rajongásomat bármi összetevő negatív irányba befolyásolni tudja, addig mostanában egyre nagyobb értetlenkedést és ellenszenvet okoznak a Disney-éra mozifilmjei. Kivétel ez alól egyedül a Zsivány Egyes, ami az új korszak toronymagasan legjobb alkotása, és természetesen a Rebels animációs sorozat, aminek ha csak a töredékét képesek lennének hozni a filmek, nem fanyalognék annyira. Kínos ez az egész, mert rajongóként kényszeredetten akarom szeretni továbbra is kedvenc univerzumomat, próbálom megtalálni mindegyikben a kapaszkodót – viszont az az irány, amit az egeres cég – és azt hiszem, Kennedy kisasszony különösen – történet irányában felvett, az roppant mód nem jön be. Szóval… nehéz írnom most erről a Soloról is, mert ezzel is ugyanúgy vagyok: szeretni akarom, kétszer megnéztem, hogy hátha, de az a helyzet, hogy ez is csupán egy langyos SW utánérzés lett számomra, egy mai tucat akciófilm, aminek vannak ugyan szívmelengető pillanatai, de a megváltást ez sem volt képes elhozni. Megint…

Adva van ugye az egész SW univerzum számomra egyik legikonikusabb alakja, a nagyszájú, vagány, nőcsábász, irtó laza és szerethető csempész, aki anno 40 évvel ezelőtt a Mos Eisley-i bárban felvett egy bolond öregembert, egy parasztgyereket meg két droidot a hajójára, fuvart vállalva az Alderaanra velük. Tudom, hogy olyanok is vannak, akiknek önmagában Solo figurája semmit nem jelent, és akkor sem jelentett, de nekem vagánysága, lazasága mindig is a kamaszkori lázadásom szimbóluma volt – nos, az új Star Wars történetben logikusan ennek a fickónak a múltját kellene megismernünk, hogy miből is lesz a cserebogár. Hogyan lesz belőle egy adósságban úszó csempész, a Galaxis egyik legjobb pilótája (azért Anakint is vegyük be abba a listába, no meg a Zsivány/Lidérc osztag pilótáit), az a végtelenül egoista, önimádó fickó, akinek legjobb barátja egy vuki. Ráadásul a teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy anno, az ínséges időkben én természetesen olvastam A. C. Crispin Han Solo trilógiáját, amit ugye a Disney volt oly szíves sok más hasonló történettel együtt a kukába dobni – így kétségkívül volt némi elképzelésem, elvárásom, prekoncepcióm azzal kapcsolatban, mit akarok látni a vásznon. Nem mondom, hogy minden álmomat egy csettintéssel szertefoszlatták, de azt állítom, hogy az immár Legendák közé tartozó könyvek sokkal érdekesebb és izgalmasabb (igaz, kevésbé a mai kornak megfelelő) háttértörténet találtak ki kedvenc csempészeknek. Nem terveztem, de most csakazértis újraolvasom a trilógiát…

Az új Solo mozi két összetevőjében bukott meg nálam: a cselekmény/karakterépítés terén, illetve – legfőképp!!! – a címszereplő terén. Előbbi nem más, mint egy tipikus, mai, túlpörgetett akciófilm, egy Mission Impossible a Messzi-messzi galaxisban, egy nem túl bonyolult és érdekes heist mozi – önmagában, ez így, mindenféle elvárás nélkül talán még meg is állna a lábán. Egy tisztes iparos munka, egy sok jó filmet leszállított rendező kármentése, a forgatási nehézségek meg amúgy is tökéletesen beleillenek az utóbbi idők sormintájába. Utóbbi viszont számomra a Disney sokadik óriási baklövése: egyszerűen számomra ez a srác, ez az Alden Ehrenreich ez nem Han Solo. Semmi, de semmi nincs belőle Harrison Fordból, totál csőd az egész szereplése, engem olyan mértékben eltávolított magától az ikonikus karaktertől, hogy csak ez önmagában simán kidobott a filmből. Ha meg hozzáteszem, hogy lehetett volna más is, akkor sajnálom csak igazán a dolgot… kár, hogy a castingosok így döntöttek, ahogy. És sajnos minden fanyalgásom annak ellenére igaz, hogy egy mozit a történetén keresztül – ebben a speciális esetben pedig a plusz fan service-n keresztül – kell és illik értékelni.

Az ifjú Han a Korélián tengeti életét, kisstílű tolvaj, akinek épp egy befuccsolt üzlet miatt kell számot adnia a bolygó egyik alvilági vezérének, bizonyos Proxima úrnőnek. És itt az elején rögtön meg kell álljak két szóra: az, hogy mennyire is béna az ifjú Han karaktere, az az egyik dolog, de ahogy az egész mocsári kígyó, mint alvilági királynő kinéz, az egész környezete egy oltári kínos vicc (később is lesz ilyen, mintha egy Luc Besson filmben lennénk ) – tudom, hogy a SW világának sarokpontjai az idegen fajok, meg hogy minél színesebb, annál jobb, de ez már nekem katasztrofális volt. Olyan… dedósan sok. Aztán a másik, ami szintén szinte az egész filmet végigkíséri, az a borzalmasan agyonszürkített, szűrőzött, homályos kép: különösen a Korélián igaz ez, de a Kessel bányái sem különbek… még a 2D-ben is. Ráadásul, volt olyan, amikor a kamera képe visszatükröződött, mintha egy zárt ablakon keresztül néztem volna az egészet. Az ifjú Hannak van egy kedvese, bizonyos Qi’ra (Emilia Clarke), akivel közönösen akarják elhagyni az ótvar szülőbolygójukat – a szökési kísérlet, a menekülés az üldözők elől még jól is sikerült. Aztán elérkezünk egy olyan húzáshoz, amitől a falat kapartam… nevezetesen a névadástól… hááát, a kedves anyád, Disney! Mi ez a baromság, ahogy kitaláltátok, hogy hogy lett Solo Solo?? Ráadásul, itt még nincs családja, később meg az apjáról mesél a Falcon fülkéjében… hogy is van ez??

Azt is mindenképp meg kell említsem, hogy a trailer egy jó nagy átverés: konkrétan egy csomó olyan jelenetet tartalmaz, ami nem is szerepel a filmben – illetve totál máshogy szerepel. A legékesebb példa maga Han beállása Beckett (Woody Harrelson) csapatába, a Mimban bolygón dúló csatában megismerkedés totál más, mint amit az előzetes toborzása sugall. Annak amúgy örülni lehet, hogy ezt a bolygót előszedték, szerepelt a TCW-ben is, sőt, a Legendákban is, (magam részéről örülök is neki), csak valahogy az egész csatát, a komorságával, szürkeségével inkább egy Battlefront regénybe képzelném el. És akkor még nem is beszéltem arról az ikonikus pillanatról, amit minden rajongó várt: Solo és Csubi megismerkedéséről… bökkenő kettő: én teljesen mást vártam, nekem ez, így cikis. Már csak azért is, mert későbbiekben Csubi ugye azért van Han mellett, mert Han megmentette az életét és ezért örök hálát fogadott – jó, rá lehet fogni nyögvenyelősen, hogy ez is megteszi, de számomra ez tök kevés ahhoz a mélyreható kapcsolathoz, ami később végigkíséri sorsukat. Talán még azon az ominózus vonatos jeleneten lehet elmélkedni, hogy ott megmenti Han Csubit, de én úgy érzem, a Solo - Egy Star Wars történet nem adta meg egész film alatt azt a köteléket, amit vártam.

Apropó, vonat: ugye mondtam, hogy a film inkább egy heist mozi, nos, a lényeg az, hogy egy bizonyos koaxiumot kell megszerezniük, ami rendkívül fontos árucikk a Birodalomban. A múltkor még megdöbbentem, hogy 40 év után hirtelen kifogyhat egy hajóból az üzemanyag – nos, itt már azt is tudjuk, mivel működnek. Sajnos az akciószcéna a legkevésbé starwarsos, néha már a hollywoodi blockbusterek butasági szintjét nyaldossa, gondoljunk csak arra, hogy az a vonat (ami amúgy tök jól közlekedik) pont ott, úgy és persze pont az utolsó pillanatban semmisül meg, pont a közepén van az áru, a többi kocsi üres (?) … áhhh… s a helyzeten a dráma sem javít. Mindegy, Han végérvényesen Becket mellé kerül, aki meg egy Dryden Vos (Paul Bettany) nevű gengszternek dolgozik, de a levesébe mindig beleköp egy Enfys Nest nevű szabadcsapat vezér. Ha leszámítom a Han solotlanságát és sótlanságát, egészen élvezetes kis akció kalandfilmbe csöppenünk, amiben aztán hamar kiderül, hogy itt mindenki át akar verni mindenkit. Persze, a rajongókat (talán még a kocarajongókat) is igazán két dolog nem hagyja nyugodni nézés közben: hogyan is volt az a bizonyos szabakk parti, amin Han elnyerte Landotól a hajót, illetve gondolom mindenki kíváncsi volt arra a bizonyos „Kessel futamra”, amit egyedül a Falcon tett meg 12 parszek alatt…

Nos, természetesen mindkettő benn van a filmben, de egyik sem teljesen úgy, ahogy én vártam: a kártyaparti még hagyján, az nagyon jó is volt, bár nem a Bespinen van, ahogy eddig tudtuk (ezt miért is kellett átírni, Disney?), de az tényleg jól meg van csinálva, egy kis csavarral – de a „futam”, az nekem fura volt. Ugyanis ez nem egy verseny, hanem egy útvonal, az ún. Kessel-út, ami a bányászbolygóhoz vezet, amit alapból 18 parszek hosszú, csak a Falconnal lerövidítettek… Azzal a Falconnal amúgy, aminek szinte végig Lando a tulajdonosa és ami a mozi elején borzasztóan furcsa volt számomra. Nem mellesleg ez a furcsaság lett a mozi egyik legnagyobb húzása, gondolok itt a mentőkabinra, annak helyére… S ha már Lando: no, ő az egyik, aki miatt mégiscsak képes vagyok kapaszkodni a filmbe, Donald Glover az, aki Hannal ellentétben képes hozni az ifjú Billy Dee Williams-t. Hihetetlenül bejött nekem a figurája, kis áramköreimben pontosan ilyennek képzeltem el a fickót, benne minden megvan, amit elvártam egy SW filmben. Droidja, L3-3 (Elthree) már nem annyira tetszett, kicsit erőltetettnek éreztem, mintha csak azért lenne benn, hogy minden SW filmben legyen egy droid… amit meg csinál, az aztán végképp nem tetszett, legalábbis fura volt. Bár, az is igaz, hogy sok mindent olvastam már SW témában, amitől a maradék hajam is égnek állt… ezekhez képest a forradalmár szabadságharcos robot nem is akkora gáz. Akkor sem, ha nőneműnek tartja magát és szerinte a kapitány szerelmes belé. S ha már könyvek: tudom, örülni kell, ha egy mozifilm próbál kapcsolódni az EU-hoz, pláne, ha annak Legendák részéről van szó, de nem vagyok biztos, hogy pont a kifejezetten gyenge Lando könyvekből kell kiemelni dolgokat.

Kaland, árulás, egy baromi jó Kessel-út, némi meglepetés és dráma, néha homályba burkolódzó látvány (Assassins Creed), kevés érdekes és annál több érdektelen karakter – nagyjából ennyi a film. Nagyon hiányzik belőle az a humor és lazaság, amit én egy Solo filmtől felétlenül elvártam volna (de még a Star Wars keretein belül is roppant ingerszegény), amit alapból a figurának és kapcsolatainak magában kellett volna hordozni. Nem az az idióta baromság, amit az EP VIII-ban nyomattak, hanem az a cinikus, Solora jellemző humor. Sótlan szereplő, sótlan mozi… aminek a fináléját meg még sikerült megfejelni a lehető legborzalmasabb húzással. Írtam már korábban, a TCW kapcsán, mennyire is balszerencsés húzásnak tartom Lucas részéről azt, hogy feltámasztotta azt a karaktert, s hiába kapott érdekes és jó történetszálat a TCW-ben és a Reblesben is – itt, így, ilyen pozícióba betenni… baromság. Ráadásul úgy, hogy én, mint fan ugyan tudom, mi miért van, de ekkora fordulatot a kocarajongóknak bedobni… szerintem öngyilkosság.

Mindegy, a bevételi adatokból abban sem vagyok biztos, hogy ebből tényleg trilógia lesz, de én nem is bánom. Nem szívesen néznék meg még egy filmet ezzel a sráccal a főszerepben. Tök jó Han Solo filmet lehetett volna csinálni, még ezen sarokpontok mellett is, csak hát… kellett volna egy Han Solo bele – meg némi lazaság. De ha ez ilyen lett, egy olyan karakterről, akit imádok, akkor milyen lesz egy tényleg nulla figura vásznon, bizonyos Boba Fett. És pszttt… egyelőre még ő is túlélte a Sarlacc gyomrát…




70%




.

R2-D2 írta:

Solo – Egy Star Wars történet

Mindegy, a bevételi adatokból abban sem vagyok biztos, hogy ebből tényleg trilógia lesz, de én nem is bánom. Nem szívesen néznék meg még egy filmet ezzel a sráccal a főszerepben. Tök jó Han Solo filmet lehetett volna csinálni, még ezen sarokpontok mellett is, csak hát… kellett volna egy Han Solo bele – meg némi lazaság. De ha ez ilyen lett, egy olyan karakterről, akit imádok, akkor milyen lesz egy tényleg nulla figura vásznon, bizonyos Boba Fett. És pszttt… egyelőre még ő is túlélte a Sarlacc gyomrát…

70%

Lehet, azzal szemben nem lesznek ilyen elvárásaid .

Még mindig csak azt tudom mondani, hogy ez a Han szerintem sem egy nőcsábász csempész volt, hanem egy kis csatornapatkány. Olyan, akinek sokkal fontosabb volt, hogy repülhessen, meg hogy visszajusson a csajához, mint hogy csempészkedjen. Hogy miből lesz a cserebogár? Egy undorító pajorból !

Azt viszont jó tudni, hogy a sötétség a koncepció része... Azt hittük, hogy megint elromlott a helyi vetítőgép...

.

Niwrok írta:

Solo – Egy Star Wars történet

Még mindig csak azt tudom mondani, hogy ez a Han szerintem sem egy nőcsábász csempész volt, hanem egy kis csatornapatkány. Olyan, akinek sokkal fontosabb volt, hogy repülhessen, meg hogy visszajusson a csajához, mint hogy csempészkedjen. Hogy miből lesz a cserebogár? Egy undorító pajorból   !

Akkor helyben vagyunk: ez a figura, ebből a filmből szerintem nem tud azzá válni, akit a Tatuinon megismertünk. Elajándékoz egy valagnyi üzemanyagot a jó ügyért? Aztán meg majd lelép a Yavinról (oké, hogy visszajön, de akkor is) a pénzzel...

A másik, ami fura volt, de csak most, ahogy olvasom a Solo könyveket, lett tiszta: a szabakk eddig úgy volt, hogy az osztó időnként megnyomott egy gombot és a játékosok kezében lévő értékek megváltoztak (digitális adatkártya). Ez itt inkább volt Fekete Péter...

Mindegy, ez a hajó (is) elment számomra...


.

R2-D2 írta:

Solo – Egy Star Wars történet

Akkor helyben vagyunk: ez a figura, ebből a filmből szerintem nem tud azzá válni, akit a Tatuinon megismertünk. Elajándékoz egy valagnyi üzemanyagot a jó ügyért? Aztán meg majd lelép a Yavinról (oké, hogy visszajön, de akkor is) a pénzzel...

Az elajándékozás enyhe túlzás talán akkor, amikor Lando megpattanása után nem volt más alternatívája a semmi közepén, a háta mögött a fenyegető Paul Bettanyval, mint hogy új szövetségeseket találjon  .  Azt tette, amit egy jó szélhámos: alkudozni kezdett, amikor nem jött be a blöff, aztán kijátszotta egymás ellen, akit kellett, és a végén mégis kapott annyit, amiből legalább le tudott lépni, és esélye volt elnyerni a vágyott hajót egy "űrpókerben"   .

Mi amúgy Qi'ra "árulásában" nem értettünk egyet. Párom szerint a csaj csak kijátszotta a naiv Hant, hogy az új keresztanya lehessen, szerintem meg éppen azzal bizonyította a szerelmét, hiszen ha együtt szöknek, Maul sosem szállt volna le róluk, így meg elvállalta a sorsát, hogy Han megússza élve.

.

Niwrok írta:

Az elajándékozás enyhe túlzás talán akkor, amikor Lando megpattanása után nem volt más alternatívája a semmi közepén, a háta mögött a fenyegető Paul Bettanyval, mint hogy új szövetségeseket találjon  .  Azt tette, amit egy jó szélhámos: alkudozni kezdett, amikor nem jött be a blöff, aztán kijátszotta egymás ellen, akit kellett, és a végén mégis kapott annyit, amiből legalább le tudott lépni, és esélye volt elnyerni a vágyott hajót egy "űrpókerben"   .

Mi amúgy Qi'ra "árulásában" nem értettünk egyet. Párom szerint a csaj csak kijátszotta a naiv Hant, hogy az új keresztanya lehessen, szerintem meg éppen azzal bizonyította a szerelmét, hiszen ha együtt szöknek, Maul sosem szállt volna le róluk, így meg elvállalta a sorsát, hogy Han megússza élve.

.

Én a második eseményre gondoltam, mikor már csak Csubival voltak ketten - az is igaz, túl sok választása ott sem volt.

Qi'ra kérdésben veled értek egyet. De lehet, a nők ezt jobban tudják/érzik. Kösd föl a gatyád - téged is kijátszanak, ha jön Maul...


.

R2-D2 írta:

Qi'ra kérdésben veled értek egyet. De lehet, a nők ezt jobban tudják/érzik.  Kösd föl a gatyád - téged is kijátszanak, ha jön Maul...

És mint tudjuk, ő mindig felbukkan... ha kell, ha nem .

.

.




Odaát S13




Lucifer a Pokol Ura. Lucifer apa. Lucifer a Mennyek Ura. Lucifer buszsofőr…  


Ugye, ott hagytuk múltkor abba, hogy megszületik Lucifer és egy ember nő gyermeke, egy nefilim. A Jack nevű fiú kb. 6 óra alatt kamasszá cseperedik (mert anyja még a méhében azt sugallta neki, gyorsan nőjön meg, hisz gyerekként sok veszély leselkedik rá) és amúgy mérhetetlen erővel rendelkezik – amit viszont nem tud még kontrollálni. Az évad indulása alapból ez: a Winchester-fiúk szinte még fel sem ocsúdtak mindazon drámai eseményekből, amik az előző évad végén történtek velük, már kénytelenek bébiszitterként Jack nyomába eredni. Nem kicsit van amúgy Terminátor feelingje annak, hogy egy, a világról semmit nem tudó, szupererős fickó meztelenül flangál a világban – de ez azt hiszem, a SupNat esetében ez szinte alapkövetelmény. Az évad első pár epizódja így arra megy el, hogy a tesók valami módon próbálják megszelídíteni a néha zabolátlan erejű Antikrisztust (ha már ugye Lu fiát annak tekintjük), ez pedig remek morális és egyéb problémákat vet fel hármójuk kapcsolatában. A srác nem igazán tud mit kezdeni magával, anyjáról van némi emléke, Sam és Dean lesznek a pótapái, Sam bízik benne, Dean meg nem – míg nem egyszer csak visszatér majd az, aki tavaly zigóta korában már támogatta. Egy angyal, aki ugye meghalt, de aki ismét főszereplővé kell, hogy váljon ebben az évadban – és akit egy zseniális húzással (értsd: nem izzadtságszagú) hoznak vissza az írók. Amúgy, azt már az is tudja, aki egy percet nem nézett belőle: az Odaátban semmi halál nem végleges, ahol olyan erők működnek, mint ebben a sorozatban, ott bárki, bármikor feltámadhat. A kérdés csak az, hogy hogyan…

Nem szaladok előre, de annyit elárulhatok, hogy az S13 aztán nem fukarkodik a nagy visszatérőkkel. Épp hogy csak Negan (Winchester apu) nem jön vissza, meg ugye a Pokol Királya… rajta kívül aztán itt van mindenki. S hogy ez hogyhogy nem hülyeség? Hát úgy kérem szépen, hogy az Odaát készítői elkezdtek olyan apróságokkal játszani, mint a párhuzamos univerzumok… nekem pedig, aki alig pár hónapja rendesen alámerültem a Counterpart világában, kéjes vigyor ült ki az arcomra minden egyes alkalommal, mikor abban a világban járunk, amiben Sam és Dean meg sem születtek, így nem tudták megakadályozni az Angyalok és Démonok háborúját, amiben a Föld kietlen pusztaság lett. Ráadásul ugye ebbe a világba hopponál Lucifer, Maryvel együtt, innen kellene valahogy visszatérnie a saját kis Földjére – már csak azért is, mert a másvilági Mihály Arkangyal sokkal erősebb, mint ő, és első alkalommal már a szart is kiveri belőle. Az S13 egyik fő karaktere – legeslegnagyobb örömömre – így Lucifer lesz (nem véletlen a kezdő sor), aki nem csak, hogy visszajut közénk, hanem szinte teljesen uralja is az évadot : az után pedig, hogy számomra mára már szinte az egyetlen Lucifer Mark Pellegrino, nekem minden képernyőn töltött perce élmény volt. S hogy beleült Apu székébe… nos, az valami elképesztően bátor és zseniális húzás az alkotók részéről.

Castiel, Dean és Sam Jack erejével megpróbál átjárót nyitni a másik világba, hazahozni anyjukat, a kísérlet pedig némileg balul sül el: Sam és Dean egy harmadik Univerzumba jut, mindenféle szörnyek közé – akikből amúgy jut át ide is – Jack pedig Mary mellé teleportálódik. S hogy ne legyen unalmas, nyílik majd egy negyedik kapu is, ahonnan Hellboy-szerű csápos szörnyeteg próbál idejönni hozzánk… kész Kánaán az egész. A hármas világ egyébként remek lett, egy félbehagyott történetszállal, amit még minden bizonnyal viszontlátunk jövőre. De a csúcs egyértelműen a Counterpart kópia: egy olyan Föld, amiben elvileg majd minden karakternek megvan a párja, csak aminek a története másképp alakult, mert tényleg jött az Apokalipszis. Van Bobby, van Charlie, Kevin, sőt, van másik Castiel is. Meg van ugye Mihály, a hadvezér Arkangyal, aki épp az emberiséget irtja, s akinek – miután tudomást szerzett a mi világunk létezéséről – feltett szándéka, hogy átjöjjön ide. Isten itt sincs, de itt már démonok se nagyon – csak fura, agresszív vámpírok, akik éheznek az emberhiány miatt. Itt az angyalok vérengző vadállatok, itt nincs, aki kordában tartsa őket: ebbe csöppen Jack, aki nefilim hatalmával, játszi könnyedséggel intézi el őket… kivívva ezzel Mihály figyelmét és haragját is. A két világ közti átjárás amúgy nem egyszerű, kell hozzá az Élet Fájának gyümölcse, a Legszentebb Ember vére, Salamon Pecsétje – no meg egy Arkangyal ereje… az S13 egy része ezek összegyűjtésére fókuszál. Szenzációs minden epizód ezekhez kapcsolódva, ismét elég mélyre ástak az írók a mitológiában meg a bibliai káoszban ezek kapcsán – és ha meg még azt is hozzáveszem, hogy Góg és Magóg is előkerül egy epizódban, akkor a szavam is eláll. Arkangyalból viszont kevés van, szerencsére a Pokol Negyedig Hercege, aki mind közül a leggyengébb, az alakváltó Asmodeus (aki amúgy az évad elején maga is pályázik Jackre), épp fogva tart egyet: a fiúknak már csak ki kell őt szabadítaniuk. Vagy… a másik megoldás, elkapni Lucifert, aki ugye szintén Arkangyal volt, Apu bukott fia, s akinek megcsapolt ereje szintén alkalmas átjárót nyitni. Apró megjegyzés: Lucifer torzított igazsága bukásáról, véleménye a családról egyszerűen zseniális dialógusok köré van fűzve – a végén már majdnem meg is sajnáltam szegényt… Egyébként adódik a kérdés: melyik a könnyebb??? Egy összevarrt szájú, megalázott, megtört angyalt rábírni az együttműködésre, vagy elkapni a Sátánt???

Nehéz szavakba öntenem, mennyire összetett, sokrétű, remek karaktereket mozgató lett megint a SupNat. Örökös kedvenc, képtelen vagyok megunni ezt az (ál)bibliai turmixot – így simán átsiklok olyan dolgokon is, amin esetleg más sorozatnál megakadnék. Igen, rengeteg félbehagyott történeti szál van, amiket majd évekkel később (vagy soha) vesznek elő. Igen, kissé tét nélküli, ki hal meg, mikor és hogyan, bár most azért talán pár végleges dolog történt – igaz, ha már maga a Halál (az öreg halál helyett, akit megölt Dean, egy másik, csinosabb Halál, korábban Billie nevű Kaszás) sem engedi meg Deannak, hogy meghaljon, akkor miről beszélünk. Igen, a maga módján roppant önismétlő és kiszámítható az egész – de ezek közül istenigazából semmi nem érdekel. Ez így jó, ahogy van: ha mindenképp akarok valami hibát találni, akkor csupán három dolog jut eszembe: az előző évadban szereplő angol Egyetemeseket mintha a föld nyelte volna el, azok után, amit Sam tett velük, én vártam volna a feltűnésüket. Mintha soha nem is léteztek volna. Aztán, érezhetően kevesebb hangsúlyt fektettek az ún. Ügyekre, amikben a fiúk mindenféle szörnyekre vadásznak – túl erős lett a központi szál, túl nagy a tét, elsikkadt picit az Odaát korábbi lelke. És végül, szorosan ehhez kapcsolódik, hogy elfogyott a popkult humor: sokkal, de sokkal kevesebb ki- és beszólás van benne, mint azt megszokhattuk. Leszámítva az alul található idézetet, némi Starwarsos emlegetést, no meg egy komplett Scooby Doo epizódot (amiben egy megátkozott TV beszívja a főhőseinket és rajzfilmfigurákká válnak), szinte alig van benn valami – olyan ez így egy kicsit, mint egy megszokott étel, kissé alulfűszerezve.

Szóval… lehet mondani, hogy a SupNat sem lett más ennyi idő után, mint egy önismétlő sorozat, amiben szinte ciklusszerűen bárki meghalhat és bárki fel is támadhat – de én ezt nem tudom hibának tekinteni. Ez így jó, ahogy van, ezt, így, ezért lehet szeretni: annyira színes és tágas ez a világ, tele rengeteg mitológiai szörnnyel és bibliai alakkal, hogy szinte képtelenség ráunni. Ráadásul (számomra, legalábbis) felépített egyfajta szabály- és keretrendszert a démonok, szellemek és miegymás köré, amihez az első percektől kezdve ragaszkodik, látszik, hogy van koncepció az egész mögött, látszik, hogy van gazdája a sorozatnak. Van szíve és lelke, mindig képes újat előhúzni a kalapból: ez évi fináléban például azt, hogy valaki megint kölcsönadja a testét valami nagy erejűnek, s úgy marad. Magam részéről érdeklődve várom egy év múlva, mire jutnak a fiúk, mire lesz képes jelen állapotában Jack – meg hogy akkor szerencsétlen másik Mihály, aki még ugye mindig a Ketrecben van, színre lép-e a nagy fenyegetettség miatt. Megint visszatér –e Chuck, hogy néhány atyai pofont kiosszon végre, ki teremt a Mennyben Angyalokat (hisz vannak vagy nyolcan), ki lesz a Pokol új ura, mi lesz a harmadik világból átjött szörny története – és az ez évi viking ősi istenek mellett kiket találnak még az alkotók a világ nagy folklórtárában. És akkor a végén álljon itt az az idézet, ami bearanyozta a napomat és az egész évadot… a körítés annyi, hogy Sam egy kivetítőn magyarázza az újonnan világunkba érkezetteknek az aktuális földi állapotokat…

„ - A sarki jég olvad. Emberek tüntetnek. A filmvilágban elég nagy felfordulás van éppen...  Milliárdos üzletemberből lett az Egyesült Államok elnöke... szintén elég sok a botrány körülötte.  Ez lenne a világ ... a mi világunk... most.
- Lássuk, jól értem-e... Olvad a sarki jég, a film, amiben a nő kufircol egy hallal, Oscar-díjat nyert,  és az az idióta abból a béna  valóságshow-ból lett  az elnök...
- Igen.
- És ti a mi otthonunkat hívjátok Világvége-világnak? „






85%







.

R2.D2 írta:

Páncélba zárt szellem

Így vagy úgy, de nekem tök tetszett ez az egész, így, ahogy elénk tárták: egyszerre tudtam örülni az ismétlődő jeleneteknek és magának az új sztorinak, amit ide kitaláltak. Úgy nyújt nosztalgia érzést az új Páncélba zárt szelem, hogy közben teljesen új utakon jár – ami közben tényleg képes bele is húzni minket a távoli jövőbe. Remek látvány, izgalmas, látványos sztori, egy kifejezetten kellemesebb befejezés: tényleg egy olyan remake, amit volt értelme elkészíteni. Aztán, ha valaki nagyon akar, még így is elgondolkodhat mindazokon a dolgokon, amiket itt csak felszínesen érintgettek, úgymint az emberi tudat kérdése, hogy mitől ember az ember, a szellem tényleg ott él-e a páncélban – na meg hogy a mindent átfogó digitális világ tényleg annyira jó-e, mint ahogy azt ma mondják. Vagy tényleg benn van az, hogy ez által majd valakinek a bábjai leszünk, a beépített mechanikus alkatrészeket gyártó cégé, vagy rosszabb esetben pedig sima hackereké. Akik közül bármelyik manipulálhatja emlékeinket…

… mert hiába mondják, hogy „Nem az emlékeink határozzák meg, kik vagyunk, hanem a tetteink”, az emlékek roppant fontosak ahhoz, hogy tudjuk, emberek vagyunk. Na meg, ahogy egy másik filmben elhangzott, azok az időgépeink a múltba.


80%

Semmit nem változott a véleményem és a moziélményem: másodszor is remekül szórakoztam rajta. Annyi volt a különbség az előző évihez képest, hogy most nem láttam közvetlenül előtte az animét, így a direkt utalások nem tűntek föl annyira. Az is tény, és talán másodjára jobban is látszik, hogy sokkal inkább lett ez most egy akció-scifi, mint egy elgondolkodtató mű az AI-ről, de szerintem remekül megfogták a súlypontokat és nagyszerűen hozták ezt a zsánert - ahogy írtam, maxi tiszteletben tartva a reamake alapját.

Ha meg az ember megnézi a BD kb. 50 percnyi extratartalmát, még inkább át tudja érezni, mennyire is figyeltek az animére, annak folytatásaira, de a mangára is. Kifejezetten jó mindhárom doku, a technikai dolgokba is enged bepillantást, sorra veszi a színészeket - és tök jó volt látni, hogy a '95-ös anime rendezője is feltűnt a forgatáson.

Szóval... nekem megint bejött, igaz, inkább akciófilmként tekintettem rá. Marad a 80%


.

.





Jurassic World: Bukott birodalom





Miután harmadszor is megnéztem tegnap este az újjáélesztett Jurassic Park franchise előző darabját, a szemérmesen csak Jurassic Worldre hallgató 2015-ös filmet – és biza harmadszorra is piszokul élveztem – meglehetősen bizakodva mentem ma moziba, a Bukott birodalomra. Hallottam ugyan negatívabb hangokat, de direkt nem olvastam semmit a filmről – nekem a franchise szeretete (de nem elvakult imádata) és Juan Antonio Bayona, mint rendező elégnek ígérkezett ahhoz, hogy ismét jól érezzem magam két órára a moziteremben. Nos, nagyrészt sikerült, az előbb említett szeretet rengeteg mindenen képes átsegíteni, a mozi döntő többségét kifejezetten élveztem – viszont vannak olyan aspektusai, amik mellett nem tudok szó nélkül elmenni. Néha bizony süt a filmről – illetve hát arról a forgatókönyvről – Hollywood minden butasága, néha olyan észvesztően idióta jelenetek vannak csak a hatás és a látvány kedvéért, hogy ezt csináltam:  

Például rögtön a legelején: nem árulom el magát a kohéziót, de irtó béna volt, ahogy a szerencsétlen flótás szinte várta a kamera miatt, mikor lesz dínótáplálék Az egész nyitó szcéna – mindamellett, hogy jó kis emlékeztető volt, mi is történt ott 3 éve – olyan tipikusan álomgyári, feleslegesen túlnyújtott és idióta… annyi előnye viszont kétségkívül van, hogy rögtön képes hangulatot teremteni és helyretenni az erőviszonyokat. A csontváz qrva jó, a nyitva hagyott kapu és annak következménye (ld. később szörf) szintén az – igazi, vérbeli Jurassic Park kezdés és hangulat, rögtön az első percekben. Talán egyik film sem indított egyébként ennyire hamar ennyire erős dínós jelenetekkel, úgyhogy a franchise fanok dörzsölhették a tenyerüket. Még akkor is, ha ugye utána van pici visszalépés – de hát muszáj kicsit összerakni a háttér sztorit, mit is keres ismét Owen meg a tűsarkús picsa a szigeten: van egy vulkán, ami mindig is ott volt, csak most épp kitörni készül, ezért az ottani állatpopuláció kihalásra van ítélve. Egy apró megjegyzés azoknak a rosszindulatú okosoknak, akik abba kötöttek bele, hogy miért a Nublarra építették a Parkokat, ahol működő vulkán van – nos, eltekintve attól, hogy ez egy film, kicsit ha körbenéznek a való világban, a mi pici kis Földünkön, meglepő módon találhatnak emberi civilizációt is működő vulkánok tövében. Ebbe belekötni… kicsinyes szarrágás: van a Nublaron egy vulkán, ami kitörni készül és kész.

Egyébként ide kapcsolva van egy egyszerre érdekes, elgondolkodtató és szívet melengető jelenetsor is a filmben – a trailerben is – nevezetesen egy szenátusi meghallgatás, amiben Ian Malcolm doki próbálja lebeszélni a képviselőket az állami mentőakcióról, és amiben a természetre bízza a dolgok elrendezését. Ha kell, haljanak ki másodszor is a dínók, de semmi esetre sem célszerű őket amerikai földre hozni… Jeff Goldbrum cameoja önmagában örvendetes, de ha belegondolunk a kissé talán zavarodottra sikerült beszédébe, annak szomorú pragmatikusságába – no meg számomra talán az egész film egyik legfontosabb felismerésére, akkor külön élmény volt nézni. Úgy hangzik el benn ugyanis maga a Jurassic World kifejezés, hogy megbirizgálta a fantáziámat és az egész mozi ismeretében pedig felvillant bennem az a szinte elképzelhetetlen előrelátás és tervezés, ami végén egy brutális, dínók által előidézett földi posztapokaliptikus világot vizionáltam a harmadik epizódra. Persze, ujjam beleér a bilibe, de talán nem véletlenül ez lett a trilógia címe, talán nem csak az új park neve volt a JW, hanem egy sokkal nagyobb dologra utal… jó is lenne. Mindegy, a lényeg az, hogy megint egy magáncég megy a szigetre az állatokért, s megint nem szívjóságból és állatbaráti szeretetből teszik azt: a kimentés mögött természetesen csúnya anyagi érdekek húzódnak. A film első harmada maga az akció, amiben Owen és csaja (akik a tegnap este óta még sincsenek együtt) is segít, a vulkán felrobban, a hősök meg sikítanak és futnak – szokás szerint. Nincs egyébként ezzel a fejezettel semmi baj, jól megcsinált, látványos jelenetek, jók az állatok, működik a nosztalgia, tök jó volt látni a tegnap este lerombolt parkot.

Néhány bosszantó filmes elem ugyan már itt is fel-felbukkan (Owen és a láva), de talán azt mondhatom, hogy magán a szigeten még nem állt annyira égnek a hajam… annyira nem volt még feltűnő, hogy hőseinket csak nem veszi észre a kifinomult szaglású Allosaurus vagy T-Rex. Fogjuk rá, hogy inkább menekültek, mint vadásztak: meg különben is, ez már az előző részben sem volt szempont, ott is csak egyszer jutott eszébe Owennek, hogy az I-Rex elől benzinnel locsolva álcázza magát. Itt már ilyen nincs, de ahogy mondtam, itt még nem volt zavaró – annál inkább majd később, a birtokon. Nálam a bajok a hajón kezdődtek, már ahogy feljutottak rá, az is kínos volt, de hogy aztán és akkor senkinek nem tűnt föl semmi… az végtelenül buta és gyermeteg forgatókönyvi húzás. Bazzeg, beesik egy teherautó a hajóra, majd szép csöndben leparkol – közben meg együtt nézik az ellenfelek a Nublari végjátékot… és ez az idiotizmus majd még csak fokozódik. Bayona ugyanis a történet szerint (s amitől a netes ítészek annyira el vannak ájulva) beviszi az állatokat egy birtokra, egy kastélyba, hogy aztán ott szabaduljon majd el a pokol – és jöjjenek sorban szembe az idiótaságok. Olvashattok róla máshol, mennyire is jó és újszerű ez a dramaturgia, hogy a tág helyszín felől szűkül a kör, mennyire is átmegy az egész egy gótikus horrorba (anyám, ekkora baromságot) – nekem önmagában egyik sem okozott különösebb katarzist: a szűkülő játszótér pont az állatvilág korábbi színességét vette el, az új helyszín meg valahogy pont elhiteltelenítette a hűha-sikítás-futás korábbi élményét. Már abban sem vagyok egyébként biztos, hogy ha egy ilyen I-Raptor kikerül egy háztetőre a szabadba, pont három nyamvadt ember után kajtatna, ahelyett, hogy elfutna a nagyvilágba… mindegy.

A lényeg az, hogy új helyszín, új szereplők: mindjárt itt van egy kislány, Hammond volt társának, Lockwoodnak az unokája, aki egy rendkívül jó meglepetést hordoz magában, aztán itt van a megunhatatlan Toby Jones, mint üzletember, egy sármos antagonista, Lockwood házából, no meg a már említett Indoraptor nevű jószág. A birtokon van egy esemény, rendezvény, ami a maga nemében egészen parádés ötlet lenne – ha lenne benn a legkisebb kapocs is, ami a valósághoz köthetné. Először is: ki az a hülye, aki itt vásárol, a másik meg, amit megvásárolt, azt mégis hogyan viszi ki az országból (apropó: hogy is hozták be??) – nekem legalábbis az volt az egyetlen kérdésem a moziban: - Te, ki az a hülye, aki ezt vesz??? Huszonmillió dollárért??? Az egész jelenetsornak teljesen nyilvánvalóan az a célja, hogy az Indoraptor elszabadulhasson és néhány főhőstől szív-, fej- és kézszaggató búcsút vehessünk (fogtam is a fejemet rendesen, mikor a faszi bement a ketrecbe, az is annyira béna és buta jelenet volt). Sajnos Bayona vagy szimplán gyenge volt a stúdióval szemben, vagy képtelen volt képessége szerint alakítani az eseményeket, de a mozi vége egy gyermeteg dínós kergetőzős játék, amiben pont akkor és pont úgy menekül meg mindig mindenki, amikor kell, pont annyit tátog az állat, amennyit kell, pont ott és úgy csúszik el, szorul be, hogy a főhősöknek ne essen baja. Egyszer-egyszer ez még el is megy, de itt az utolsó harmad rendszerszinten hozza az ökörséget, (pl. ágy), és az is érdekes, hogy milyen jól tud futni a jó oldalon álló szereplő az őslények elől – szemben ugye a rossz oldalon állókkal. Aztán a horror: tényleg lehetne ez Bayona terepe, de fura mód mindig szemérmesen elfordul a kamera, ha valamelyik állatka táplálkozik, gore egyáltalán nincs (nem is kell, nem is idevaló), a félelemfaktort meg egyszerűen kiölte a fentebb vázolt koncepció: sokadik eset után úgyis tudni lehetett, hogy a félelmetes dög nem jut el áldozatáig…

Ami tény és nem elvitatható: még így is roppant szórakoztató lett az egész. Látványos, ízig-vérig nyári blockbuster, ami azonban sajnos ennek a kategóriának minden átkát is magával cipeli. Van benn humor, az jól is áll neki, vannak benn egészen jó és jól működő dolgok (a kisraptoros videók például veszettül tetszettek), kapcsolatok, meglepetések, koncepciók, hihetetlenül élethű CGI, meg kétségkívül van alázat is a korábbi mozik iránt. Van benn nem kevés morális felvetés, külön jó ebben Maisie, a lány szerepe, racionalitás kontra állatvédelem, szerintem még a PG-13-as besorolást sem el nem érő szintű horrorság, meg egy lehetséges jó alap egy qrva jó lezárásra (amiből nem lesz, nem lehet semmi)... én speciel tuti, elpusztítanám a következő epizódban, vagy epizódra az emberiséget – na, az ütős lenne… De most, itt én még egyáltalán nem éreztem rajt azt a világmegváltó újdonságot, „mást”, amit annyi helyen magasztalnak, sokkal inkább volt az a benyomásom, mintha az Az elveszett világot látnám újracsomagolva… nagyjából annak butaságfaktorával együtt, csak 21 évvel később. Ez tényleg csak egy szórakoztatóipari termék lett, aminek nyereséget kell hoznia – s ami nyereség oltárán nem kellett sem túl okos, sem túl eredeti forgatókönyvet írni.

Így is lehet szeretni, de én most ezt annyira nem szeretem, mint a korábbiakat.





75%



.

Niwrok írta:

R2-D2 írta:

Sicario – A bérgyilkos

Dennis Villenevue ugyanis sem a Fogságbannal, sem az Enemyvel nem lopta be magát a szívembe – s amilyen zseniális elemekből áll a Sicario, amilyen erős pillanatai vannak, kifejezetten bosszantó az egész összkép tükrében. Ez egy óriási kihagyott ziccer, az év egyik legjobbja lehetett volna, ha egyrészt a főszereplő nem olyan balfasz mint amilyen, illetve ha a bérgyilkosos mozi felvállalt és következetesen végigvitt volna egyfajta zsánert…

S végül, ha nekem nem hisztek, olvassátok el Remo kolléga vonatkozó írását… abban is benn van minden. Ezúttal maxi egyet értek vele.

60%

Önmagában sem volt túl vonzó ez a film, nem keltett érdeklődést, és legalább te sem csináltál kedvet hozzá .

Nem azért, hogy mentegessem Villeneuve-öt, hiszen minden filmre végülis a rendező mondja rá az áment (persze a producerek által szabott keretek között), de ha valami ennyire koncepcionálisan vacak, ennyire rosszak a karakterei, akkor szerintem inkább a forgatókönyvírót érdemes megköpködni . Jelen esetben pedig egy olyan emberről beszélünk, aki ez előtt a film előtt legfeljebb bevásárlólistát írt     .

"Bevásárlólista"   ... Taylor Sheridan akkor talán még tényleg csak annál tartott, azóta viszont összekalapált egy A préri urait meg egy Wind Rivert, amik nekem nagyon bejöttek. A Sicario viszont igazán csak azért került sorra, mert a háttér felhívta a figyelmem a folytatásra   ...

... Mert azért arra emlékeztem, hogy túl sok jót nem olvastam róla. És valóban, a főszereplő Kate inkább tűnik turistának a juarezi drogpokolban, mint FBI-ügynöknek, a bankos akciónál nyújtott produkciója pedig kimeríti a "kínos" fogalmát, ahogy kétségbeesetten ráharap a törvényesség utolsó morzsáira... de azért végig ott van, hogy mit is tudna csinálni? A törvény képviselőjeként alibiből odadobják a mélyvízbe, amikor még az előző akció borzalmaiból sem sikerült felocsúdni, a főnöke kijelenti, hogy semmilyen segítségre nem számíthat tőlük, és az elvileg társai kétszer is fegyvert fognak rá... Az biztos, hogy a másik két Sheridan-filmhez képest ebből még hiányoznak az erős, összetett karakterek és drámák, pedig lenne itt alapanyag bőven, ezért szerintem sem lett túl jó...

De annyira rossz sem, mert a két óra is csak arra elég, hogy minél többet megmutassanak abból a háborúból, aminek a legkifejezőbb képe igazán az utolsó: amikor a gyerekek és a szülők már nagyon meg sem rezzennek, ha lövéseket hallanak. Az öntörvényű világ nagyon megy az írónak, Villeneuve pedig ugyan bele van szerelmesedve a néma képekbe, mint a repülő árnyéka a pusztaság felett, de legalább talált hozzá olyan operatőrt, aki ezt élvezhetővé tudta tenni.


7,5/10
.