R2-D2 írásai 3.0

Niwrok írta:

A setét torony


Nem "probléma", hiszen nem láttam a filmet, és nem is egyeztünk meg közös pontozási rendszerben   .
De amúgy gondoltam már rá, hogy egyszer írok egyet, a magamét, hogy nálam hogy vannak a sávok... pontosabban frissítem azt, amit évekkel ezelőtt írtam az ezt firtató kérdésedre   .

.

Ez jó és akkor kitesszük a főoldalra. Szar, kicsit szar, nem szar, jó, qrva jó.

.




13 okom volt S1




2007-ben, egy Jay Asher nevű (férfi!!) író publikált egy könyvet, amiben egy tinédzser lány öngyilkosságának okait firtatja – egészen pontosan 13 okot, amiket a sztori szerint a lány halála előtt magnókazettára mond. Mégpedig úgy, hogy minden kazetta egy-egy oldala egy seb története, amit különféle osztálytársai okoztak neki: a 13 oldalt meghallgatva pedig a lány utolsó kb egy évének története tárul fel az olvasó előtt. És nem csak előtte… annak a 13 embernek, akik szerepelnek a kazettákon, mind meg kell hallgatnia azokat – s valahogy fel is kell dolgoznia az ott hallottakat.

Idén márciusban került fel a Netflixre az az amerikai sorozat, amit ebből a könyvből csináltak – szégyenszemre jómagam csak a múltkori mozis újságból értesültem róla, hogy egyáltalán van ilyen. Mentségemre legyen mondva, hogy az ilyen tinis, lányos, depis, öngyis történetek után nem kutakodok a neten – de mikor elolvastam ezt a szinopszist, rögtön éreztem, hogy ezt nekem látnom kell. Annyira zseniálisnak tűnt, hogy egy lány halála után kapsz tőle egy cipősdobozt, benne egy csomó kazettát, aminek egyikén (vagy akár többön is) okként vagy megnevezve egy haláleset kapcsán, hogy félretéve az újabb Young Adult bélyegtől való félelmemet, rögtön bele is vágtam. És mennyire nem bántam meg!! A 13 okom volt az utóbbi idők egyik legjobb új sorozata lett nálam, egy lenyűgöző dráma, aminek annyi, de annyi rétege és mondanivalója van, hogy szinte képtelenség minden egyesre reagálni. Itt, ezen írás keretei között mindenképp… S ha esetleg az írásomban többször elő fog fordulni a fontos szó, azt ne vegyétek költői túlzásnak: fiúk, lányok, ifjúság: ezt mindegyikőtöknek látni kell!! Ha lenne bármi ráhatásom, én ezt tananyagnak tenném a középiskolában (ahogy egyébként egy régi klasszikust, a Veszélyes kölyköket is), ha tehetném, minden gyerekkel megnézetném. Hogy mindenki tudja és értse meg, mi mivel jár, hogy minden szónak, tettnek következménye van, hogy soha nem tudhatja senki, az ártatlan kis tréfája kiben milyen sebeket ejt.

Hannah Baker (Katherine Langford) csak egy átlagos lány akart lenni. Nem a világ közepe, csak egy lány, akinek vannak barátai, akit nem utálnak, aki nem lesz az osztály célpontja. Sajnos nem jött össze neki, 17 évesen, harmadik gimi elején összedőlt számára a világ, s öngyilkos lesz (nem írom le, hogyan, mindenki borzadjon el maga rajta). Ám mielőtt mindezt megtenné, szépen felépített terv alapján tételesen megnevezi azokat az okokat (és személyeket), akik miatt idáig jutott – mindezt pedig kissé régimódi, de stílusos módon, magnókazettákra mondva. Ez amúgy nekem tök bejött – talán az ifjabbak azt sem tudják már, mi az – ráadásul egészen kiváló főcímet is lehetett rá építeni a számozott oldalakkal. A konkrét történetünk pedig akkor kezdődik, mikor egy volt osztálytársa, Clay Jensen (Dylan Minette) kapja meg a csomagot hallgatásra – Hannah szabályai szerint ugyanis minden hallgatónak tovább kell adnia annak, aki utána következik a kazettán. Szegény Clay azt sem tudja, mi van, még magnót is nehéz szereznie – remek ötlet a walkman, de a poszter így úgy néz ki, mint az A mások élete promója – ráadásul megdöbbenve veszi tudomásul, hogy ő is rajt van a listán… holott ő semmit nem tett a lánnyal.

Nem fogok semmit elspoilerezni, nyugodtan olvashattok tovább: a dolog lényege az, hogy ahogy Clay hallgatja Hannah mondandóját – aki így kvázi narrátora is az egésznek – úgy elevenedik meg számára a múlt, úgy éli át a lány elmúlt egy évét. Külön kiemelném, filmes szempontból milyen kiválóan van megoldva az egész: egyrészt a narráció átváltása mozgóképpé, ahogy Clay követi a Hannah által elmesélteket, ahogy megjelenik a „tettek” helyszínén, az is nagyon jó, másrészt meg nagyszerű ötlet volt a két idősík színbeli eltolása. A múlt, Hannah-val, amiben még él, egy színes, vidám világ, míg a jelen, nélküle sokkal komorabb, szürkésebb tónusú. De még arra is vigyáztak az írók, hogy legyen idő mindezt megszokni és feldolgozni a nézőnek (vagy ha esetleg olyan eszközön kénytelen nézni, amin nem jön ki látványosan a különbség): az elején a jelenkori Clay rögtön megkülönböztethetővé válik, onnantól csak a homlokát kell figyelni. A másik ilyen Hannah anyja – és ez egyben színészi és sminkes érdem is – aki rettentően látványosan hozza a lányát szerető anya vidám, élettel teli alakját, illetve a másik idősikon a kisírt szemű, mentálisan összezuhant nő figuráját.

Egyébként ez a kazettás dolog kicsit olyan, mint a nemrég látott az A 10 kicsi néger feldolgozásában: ott volt az, hogy mindenkinek felolvasták a bűneit, hogy miért kell meghalnia. Itt is ez van, csak fordítva: az elején még csak aprónak tűnő sérelmek érik a lányt, az elején még nem is igazán érti a néző, ezek hogy vezethetnek öngyilkossághoz, de aztán, ahogy haladunk előre a sztoriban, úgy durvul a helyzet, úgy uralkodik el az emberen a jeges rémület, keveredve a döbbenettel és a dühvel. Az egész dramaturgia tanítani való, a szépen lassan egymásra épülő események végén az ember végül megérti és elhiszi, miért maradt Hannah számára csak ez az egyetlen út. És itt meg is állok egy picit: magam rengeteget agyaltam azon, hogy mi kellene ahhoz, hogy én megtegyem – meg tudjam tenni – azt, amit Hannah, és arra jutottam, hogy nem tudnék ilyen okok miatt öngyilkos lenni. Ugyanakkor én nem ő vagyok, nem nő vagyok, de ha valaki kicsit labilisabb, sérülékenyebb, ez a veszély simán fennállhat, Katherine Langford játéka, narrációja pedig maximálisan elhitette velem ezt. Hogy van olyan szituáció mindenki életében, amikor kerül olyan nehéz helyzetbe, hogy segítség kell neki, hogy a külvilág reakciója eltérítheti, vagy épp tovább lökheti az úton. Soha nem tudhatjuk, kiben milyen mély sebeket ejtünk egy rossz mondattal, egy apró gonoszsággal – még ha az nem is mindig szándékos (ld. még Egymás szemében vége). Úgyhogy, közhely, vagy sem: tényleg mindig próbáljunk mindenkihez úgy viszonyulni, hogy a lehető legkevesebb fájdalmat okozzunk neki, még ha haragszunk is rá… mert ha már megtörténik a baj, nincs kitől bocsánatot kérni.

A 13 okom volt másik, nagyon fontos, és tanulságos eleme az a társadalomrajz, ahogy a 13 (igazából 11) okozó, illetve azok családja, baráti köre lereagálja az egészet. Emberi jellemek kész tárháza vonul itt fel, a legtöbben próbálják eltussolni az egészet, eltolni magukról a felelősséget – ugye, itt bejön az áldozat hibáztatása dolog is. Ezzel kapcsolatban egyébként az az alapvéleményem, hogy sokszor tényleg túl naivak az emberek (lányok), sokszor tényleg megáll az a szólás, hogy „Aki kurvának öltözik, ne csodálkozzon, hogy megdugják”, sőt, egy bizonyos ponton ez még magára Hannah-ra is igaz – de ennek, ilyen következményeit látni feltétlenül sokkoló. Rettentően életszerű, hiteles és kiválóan megírt az egész „Családi kör”, ami itt felvonul, a szomorú öngyilkosság mögött egy qrva kemény társadalomkritika is felsejlik: kicsit néha tényleg sarkított és tipizált szereplőkkel, de ha jól körülnézünk a világban, tényleg ez van, ez lenne… mindenki szívére teheti kezét és megtalálhatja környezetében azokat a karaktereket, akiket itt lát. A féltékeny barátnőt, a menő srácokat, a félénk szerelmest, a vagány barátot. Ezúttal nem zavart – bár kicsit azért ismét PC feelingje van – a meleg szál, itt most azt mondom, hogy nem lóg ki látványosan a környezetből egyik karakter sem, még ha nélkülük is teljesen rendben lenne a sztori. Epizódról epizódra nem győztem csodálkozni, az írók (író) mennyire is az életből vették a jellemeket, szerepeket – s hogy mennyire is jól bántak a szükséges jellemrajzokkal, a gyerekek átalakulásával. A feszültséggel, a folyamatosan feltáruló múlttal, az egyre inkább thrillerbe hajló eseménylánccal. Az igazsággal, amivel kapcsolatban egy ideig csak az Egy becsületbeli ügy mondatai jártak a fejemben, miszerint „Az igazságot akarom hallani! – És mire megy az igazággal?” – de aztán a végére törvényszerű és jóleső érzés volt látni, hogy majdnem mindenki képes volt szembe nézni önmagával és tetteivel… még ha ehhez egy lány halála és egy halom kazetta is kellett.

Végezetül még két apró adalék: nekem nagyon tetszett a magyartól elérő amerikai iskolás élet apró mellékzöngéinek fontos beépítése a sztoriba, a különféle játékok, napok és az azok velejáróinak felhasználása. Ártatlannak tűnnek, de egy várt dicsérő üzenet elmaradása, egy pejoratív megjegyzés listán, egy értelmetlen összepárosítás ugyan biztos fontos és szép hagyomány, de el lehet gondolkodni rajta, hogy lehet, van olyan érzékeny diák, akinél pont az ellenkezőjét váltja ki, mint ami célja lenne. A másik – számomra örömteli – összetevő volt, hogy a gyerekek szüleinek szerepére sikerült néhány jó és ismertebb felnőtt színészt megnyerni, így széles mosollyal nyugtáztam az Odaát Luciferjét Alex apjának szerepében – mennyivel érdekesebben hangzott az ő szájából, mikor a pokolt emlegette. S ha már itt tartunk: kivétel nélkül, minden gyerekszínész előtt le a kalappal, annak ellenére, hogy igazándiból ez tényleg egy Young Adult adaptáció, mindegyikük felnőtt a nagyon komoly feladathoz és mondanivalóhoz.

Ha bárhol, bármikor úgy érzitek, nincs tovább, higgyétek el, van. Mindig meg lehet találni azt, aki segít, semmi sérelem, szereli csalódás nem ér annyit, mint az életetek. Mindig, mindenhonnan fel lehet állni, bármi történik veletek, nem szabad így reagálni, mint Hannah. Tudom, ezek most mind ócska közhelynek tűnnek, de higgyétek el, így van: nálatok idősebb és tapasztaltabb mondja ezt. A másik oldalról viszont azt nem tagadom, néha tényleg nehéz felelősséget vállalni valamiért, néha tényleg nehéz bocsánatot kérni – de ha ezt megnézitek, mindig jusson eszetekbe Hannah története… Nézzétek, osszátok meg ezt a sorit (elérhető a neten, akár felirattal is), mert rólatok szól, hozzátok szól. Tanulságos és roppant fontos dolgokkal foglakozik, amit ráadásul nagyszerűen teszi: ilyen egy minőségi, 13 x kb. egy órás sorozat.





95%



.

R2-D2 írta:

13 okom volt

Hannah Baker (Katherine Langford) csak egy átlagos lány akart lenni. Nem a világ közepe, csak egy lány, akinek vannak barátai, akit nem utálnak, aki nem lesz az osztály célpontja. Sajnos nem jött össze neki, 17 évesen, harmadik gimi elején összedőlt számára a világ, s öngyilkos lesz (nem írom le, hogyan, mindenki borzadjon el maga rajta). Ám mielőtt mindezt megtenné, szépen felépített terv alapján tételesen megnevezi azokat az okokat (és személyeket), akik miatt idáig jutott – mindezt pedig kissé régimódi, de stílusos módon, magnókazettákra mondva.

Egyébként ez a kazettás dolog kicsit olyan, mint a nemrég látott az A 10 kicsi néger feldolgozásában: ott volt az, hogy mindenkinek felolvasták a bűneit, hogy miért kell meghalnia. Itt is ez van, csak fordítva: az elején még csak aprónak tűnő sérelmek érik a lányt, az elején még nem is igazán érti a néző, ezek hogy vezethetnek öngyilkossághoz, de aztán, ahogy haladunk előre a sztoriban, úgy durvul a helyzet, úgy uralkodik el az emberen a jeges rémület, keveredve a döbbenettel és a dühvel. Az egész dramaturgia tanítani való, a szépen lassan egymásra épülő események végén az ember végül megérti és elhiszi, miért maradt Hannah számára csak ez az egyetlen út. És itt meg is állok egy picit: magam rengeteget agyaltam azon, hogy mi kellene ahhoz, hogy én megtegyem – meg tudjam tenni – azt, amit Hannah, és arra jutottam, hogy nem tudnék ilyen okok miatt öngyilkos lenni.

Ha bárhol, bármikor úgy érzitek, nincs tovább, higgyétek el, van. Mindig meg lehet találni azt, aki segít, semmi sérelem, szereli csalódás nem ér annyit, mint az életetek. Mindig, mindenhonnan fel lehet állni, bármi történik veletek, nem szabad így reagálni, mint Hannah. Tudom, ezek most mind ócska közhelynek tűnnek, de higgyétek el, így van: nálatok idősebb és tapasztaltabb mondja ezt. A másik oldalról viszont azt nem tagadom, néha tényleg nehéz felelősséget vállalni valamiért, néha tényleg nehéz bocsánatot kérni – de ha ezt megnézitek, mindig jusson eszetekbe Hannah története…

95%

Természetesen sorra fog kerülni, már az előzetesében is olyan erős mondatok és jelenetek voltak, amikért ki nem hagynám! Teljesen jó, hogy egyszerre adja meg egy nyomozás izgalmát, lassan összerakva a szereplőkön keresztül a hátteret, de azt, hogy a reakcióikat is látjuk a vádakra...

A 10 kicsi néger gramofonja nekem is eszembe jutott, de talán még két darabra tudok hivatkozni az eddig sorra került filmek közül: a Nine Dead a hasonló vád-gyűjteménye miatt, és a Long Way Down, ami meg ugyan kicsit elidétlenkedi az öngyilkosság témáját, de egy-két szála miatt érdemes lehet megnézni... nem tudom, rákerültek-e az ÚJ Listára ...

Ott írtam le azt, amit én gondolok erről: ne akkor próbálkozzon az ember az öngyilkossággal, amikor úgy érzi, oka lenne meghalni, hanem amikor már egyetlen okot sem talál, amiért érdemes élnie...
.

Niwrok írta:

13 okom volt

Ott írtam le azt, amit én gondolok erről: ne akkor próbálkozzon az ember az öngyilkossággal, amikor úgy érzi, oka lenne meghalni, hanem amikor már egyetlen okot sem talál, amiért érdemes élnie...
.

Elvileg Hannah is eljutott ide, az már más krdés, hogy az Ő lelkiállapotára igaz ez csak. Majd meglátod. A két hivatkozás közül első felett teljesen átsiklottam (bocsi), utóbbi viszont annyira akkor nem győzött meg...

Az meg csak hab a tortán, hogy közelítünk az 500-hoz - részben ezen ajánló miatt is. És ami bizonyára feltűnt, hogy kicsit "célzott" írás volt - pont ezért.


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

13 okom volt

Ott írtam le azt, amit én gondolok erről: ne akkor próbálkozzon az ember az öngyilkossággal, amikor úgy érzi, oka lenne meghalni, hanem amikor már egyetlen okot sem talál, amiért érdemes élnie...

Elvileg Hannah is eljutott ide, az már más kérdés, hogy az Ő lelkiállapotára igaz ez csak. Majd meglátod.
A két hivatkozás közül első felett teljesen átsiklottam (bocsi), utóbbi viszont annyira akkor nem győzött meg...

Persze, ez a dolog mindig csak saját szemszögből működik. Viszont úgy gondolom, az "egyetlen ok sem" dologért keményen meg kell küzdeni, hiszen legyen egy ok bármilyen bagatell, akkor már nem áll meg...

A két hivatkozásból én is az elsőt gondolom, hogy "listás" lehetne, utóbbit elteheted a "ma semmi jobbat nem tudok nézni" dobozba .
.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Attraction / Притяжение

Ha már ezen a területen vagyunk, én leginkább a medvés "orosz X-Men" írást várom   .
.

, azt el is felejtettem, pedig volt róla szó. Beütemezem...

Bővebben hamarosan, de az első benyomás az, hogy Juj...

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Ha már ezen a területen vagyunk, én leginkább a medvés "orosz X-Men" írást várom   .

Bővebben hamarosan, de az első benyomás az, hogy Juj...

Nem tudok úgy tenni, mintha nem azt érezném, hogy ezzel a filmmel mintha házhoz mentél volna a lószerszámért   . Értem én, hogy orosz, de már az előzetesben a "Tél Katonájának" autószétvágásai is olyanok voltak, amit eddig legfeljebb bollywoodi borzalmakban sikerült látnom   . Azok közben meg még a Wanted is sírva fakadna   ...


.

.





Az ígéret





Na, ezt sem fogja a török kormány sűrűn mutogatni senkinek…

Az örmény népirtás örmény források szerint mintegy másfél millió örmény erőszakos kitelepítése és lemészárlása volt 1915 és 1917 között, a muzulmán vallású törökök alkotta Oszmán Birodalomban, az ifjútörök kormány uralma alatt. A törökök szerint 200–300 ezren, míg a tudományos körökben elfogadott nézet szerint 600-800 ezren vesztették életüket. Az örmény genocídiumra széles körben tekintenek úgy, mint az egyik első modern, szisztematikus népirtásra, ami talán még a nácikat is inspirálhatta (így nem is véletlen, hogy a második legrészletesebben tanulmányozott ilyen jellegű eseménysorozat a történelemben), viszont Törökország kormánya a mai napig visszautasítja, hogy az eseményeket genocídiumként jellemezzék. S ha már visszautasítja, vélhetően mindent meg is tesz a film ellehetetlenítéséért – elég csak a megjelenés előtti több tízezres imdb 1 csillagos szavazatra gondolni…

Annak ellenére, hogy azért én már hallottam erről az örményes dologról – meg amúgy sok más egyéb hasonlóról is, ld. Ruanda, Indonézia, Ukrajna, stb.… - valahogy totál kiment a fejemből, hogy mit is fogok látni a filmben. Valahol, valami kósza hírben ugyan olvastam róla, de előzetest nem néztem, ez esetben (is) csupán Christian Bale volt a húzónév (Poe Dameronon pl. szabályosan meglepődtem) - valahogy az volt a kis fejemben, hogy ez az egész egy kosztümös szerelmi háromszög lesz, amolyan Akihez beszél a Föld módon. Talán, ha például azt tudtam volna, hogy a filmet az a Terry George rendezte, akinek a zseniális Hotel Ruandát köszönhetem, jobban iparkodtam volna – de így bizony noszogatni kellett magam a megnézésére: ez a szűken mért információ viszont annyiban segített is, hogy volt min meglepődni, szörnyülködni és valahol rácsodálkozni az egészre közben. Lelkesedésem ráadásul már a legelső percben meg is bicsaklott: nagyon-nagyon kevésen múlt, hogy nem kapcsoltam ki az elején a filmet, mikor sokadszorra meghallottam az eredeti hangban azt az akcentust… esküszöm, legközelebb akármilyen film lesz az, nem fogom folytatni, ha az angol színészek úgy akarnak törököt (örményt) játszani, hogy törik az angolt. Nem, bazzeg, kedves Hollywood, nem és nem!! Attól pont hiteltelen és elbaltázott lesz az egész, ha azért kell elhinnem, hogy Isaac örmény, mert akcentusa van… vagy tessék eredeti nyelven forgatni, vagy simán angolul beszélni. Véleményem szerint egyébként ez lett volna az igazán jó megoldás, ha már egyszer a németek németül, a franciák meg franciául szólalnak meg…

Filmünk kicsit korábban kezdődik, mint a megidézett történelmi esemény, még 1914-ben, egy kis török-örmény faluban. Arra nem térünk ki, hogy igazából miben és honnan gyökerezik a két nemzetiség ellentéte (pontosabban a törökök örménygyűlölete), pedig lehet, jó lett volna – így csak lehuppanunk a Földre, amikor egy Mikael Bogoshian nevű fiatal patikus srác (Oscar Isaac) épp jövőjével kapcsolatban sző nagy álmokat. Ha nem láttam volna mondjuk a Mustangot, talán még meg is lepődtem volna a „majd megszeretjük egymást” típusú eljegyzésen, de így csak bólogattam, hogy Mikael a hozományból tervezi elvégezni az orvosi egyetemet Isztambulban. Itt jegyzem meg, kedves alkotógárda, hogy az „Ígéret szép szó, ha megtartják úgy, jó”… ugyebár: nem ártott volna, ha a srác által tett fogadalom legalább minimális mértékben szerepet kapott volna a filmben, ha már egyszer az a címe is… ugyanis ez az egész ígéret teljesen elsorvadt a történet folyamán. De mindegy is, nem ez a legnagyobb baj. A mozi első negyed órája egy színes, kissé lassú, kissé kiszámítható felvezetés, amiben szépen sorban mindenkit megismerhetünk, akinek szerep jut a későbbiekben – van itt török iskolatárs, örmény tánctanárnő, meg amerikai újságíró. Ami kétségkívül működik a mozi ezen szakaszában, az a korrajz és a hangulat: nagyon jó (sokadszorra) a filmes technológiákkal megidézett múlt, a díszletek, a kosztümök által életre keltett történelmi háttér. Viszont már itt túlságosan szerepet kap az a bizonyos giccs, amit más portálok emlegetnek a film kapcsán.

Az a helyzet ugyanis, hogy a fiktív szereplők kapcsolatrendszere, egy bizonyos szerelmi háromszög (ami sajnos fájóan kiszámítható és klisés) rendesen elveszi a történelmi vihar élét. Pedig az Az ígéret kényszeredetten halad végig azon sarokpontok mentén, amik ezt a népirtást meghatározták, kezdve az örmény értelmiség „lefejezésével”, folytatva az egyre kegyetlenebb tisztogatással, munkatáborral, német kapcsolattal, tetőzve pedig a Musza Dagh hősies védelmével. A szereplők – más ismert és méltán híres hollywoodi történetekhez hasonlóan – hol aktív, hol passzív részesei az eseményeknek, ami remek alkalmat adott volna arra, hogy a világ megismerje ezt a szégyenletes bűntettet, ám a jogosan elvárt katarzis ezúttal elmaradt. Ellentétben azzal az ábrázolásmóddal, ami mondjuk a Hotel Ruandában ez maradéktalanul működött, itt végig úgy lehetett érezni, mintha nem igazán lenne súlya a gyilkosságoknak, mintha az alkotók féltek volna igazán mélyre ásni a pöcegödörben. Pedig a film producere egy örmény milliárdos, valahol nem is lepődtem volna meg a kissé egyoldalú és szentimentális – ámde hatásos – feldolgozáson, de azt hiszem, itt túlságosan visszafogott volt az egész koncepció. A karakterek és a szemben álló felek stilizáltan ugyan egysíkúak (minden török rossz, egy kivétellel és minden örmény jó), de aztán ennyi: más, hasonló témájú filmben sokkal durvábban mennek bele az embertelenség ábrázolásába…

Ugyanakkor megértem, hogy a nagyvilág nagyközönségét könnyebb moziba csábítani egy deklaráltan szerelmi sztorival, mintsem a világ számára jelentéktelennek tűnő népcsoport kiirtásáról szóló történettel – még csak nem is az első ilyen eset ez. De szerintem ez az esemény messze többet érdemelt volna holmi love storynál (tök ilyen érzésem volt pl. a Titanicnál is), már csak azért is, mert az első igazán dokumentált holokauszt volt a történelemben… és ezzel még csak nem is vitatom el a dobogó első fokát másoktól. Hiányzik az Az ígéretből az igazi átütőerő, az igazi sokk, ami emlékezetessé tehette volna: hiába a nagyszerű korrajz, hiába a remek színészgárda, ha a tömegével kivégzett örmények csupán díszletként funkcionálnak az orvostanhallgató Mikael (akinek némely jelenete megidézte az A fegyvertelen katonát is), az amerikai újságíró Chris (Bale) és az örmény tánctanár Ana (Chrlotte Le Bon) kavarása mögött. Többekkel ellentétben én nem igazán találtam kivetnivalót a játékukban, számomra inkább az volt zavaró, hogy a forgatókönyvíró sem tudott mit kezdeni velük: a fókuszok váltása közben elvesztek azok az esetleges kvalitások, amiket színészeink esetleg használhattak volna. Ahhoz nem voltak elég intenzív figurák, hogy emlékezetessé tegyék sorsuk által a filmet, ahhoz viszont túl erős volt a kapcsolatuk, hogy elvegyék az igazi szörnyűségek élét.  

Nem azt mondom, hogy az Az ígéret rossz mozi, csak lerí róla a bátortalanság. Egy nagyon fontos film lehetne, egy jó kis tényfeltáró dráma, de azt érzem rajt, hogy mintha nem is akart volna olyan nagyot szólni. Vannak benn kemény fejezetek, falu legyilkolása, majmok helyett most örmények vonulnak A pontból B pontba, néhány fontos (de nem eléggé megszerettetett) mellékszereplő halála is borzolhatja a kedélyeket – de a kamera néha diszkréten kikapcsol, mikor igazán ütős tanulság, kép, mondat jöhetne. Így viszont messze nem tölti be azt a szerepet, amit szántak neki – és esetleg ami egy öngerjesztő folyamattal kinőhetne magából – nem rázza fel a világot fásultságából. Mert a világ már csak ilyen: néhány kiválasztott, agyonpropagált eseményen túl nem akar látni, nem veszi tudomásul, hogy milliók életét oltották még ki sok másik helyen is az emberiség történelmében vallási, faji ideológiák miatt. Persze, ez bizonyos szempontból rohadtul kényelmes, de mit szóljon az a nép, nemzet, aminek nincs médiája, hogy világgá kürtölje balsorsát?

Ha meg sikerül, egy ilyen langyos mozira telik csak… amiben hollywoodi sztárok próbálják jó sok pénzért fura akcentusukkal elhitetni, hogy ők azon nép/rassz/faj tagjai, amit majdnem elsöpörtek a Föld felszínéről beteg diktátorok és tömeggyilkosok.





70%



.

R2-D2 írta:

Az ígéret

Na, ezt sem fogja a török kormány sűrűn mutogatni senkinek…

Hiányzik az Az ígéretből az igazi átütőerő, az igazi sokk, ami emlékezetessé tehette volna: hiába a nagyszerű korrajz, hiába a remek színészgárda, ha a tömegével kivégzett örmények csupán díszletként funkcionálnak az orvostanhallgató Mikael (akinek némely jelenete megidézte az A fegyvertelen katonát is), az amerikai újságíró Chris (Bale) és az örmény tánctanár Ana (Chrlotte Le Bon) kavarása mögött.

Nem azt mondom, hogy az Az ígéret rossz mozi, csak lerí róla a bátortalanság. Egy nagyon fontos film lehetne, egy jó kis tényfeltáró dráma, de azt érzem rajt, hogy mintha nem is akart volna olyan nagyot szólni.

70%

Na, így már mindjárt otthonosabban érzi magát az ember   !

Érdekes, hogy két ilyen "történelmi jellegű" filmet vettünk most sorra, és hogy szinte szóról szóra ugyanazt írtuk róluk, vagyis hogy a dramaturgiában a tartalmat feláldozták a felszínesség oltárán. Mert állhat bárki mögötte, akarhat ezzel kifejezni akármit, szerintem ezek könnyen belefutnak az "Avatar-dilemmába": vagy hiteles, tartalmas, mély filmet csinálnak, és ezzel elveszítenek egy csomó nézőt (mert a nézők túlnyomó része ugyebár szórakozásból néz filmeket, nem ismeretterjesztési céllal...), vagy maradnak a love story-nál, a sekélyes érzelmeknél és a szemérmes utalásoknál és félrenézéseknél, és akkor esetleg sokkal több emberrel sikerül megismertetni magát a témát is.

A Hotel Ruanda szép példa, szerethetjük mi nagyon, de az sem kereste halálra magát, nem ostromolták miatta a mozikat, pedig a bemutatója idején már az Oscar és GG jelölései miatt elég ismert volt.

Az ígéretről olvastam már sokat, leginkább éppen amiatt, hogy a török kormány hogyan próbálta mindenhol megfúrni, de így látatlanban és az olvasottak alapján sem hiszem, hogy többet kapnék tőle, mint annak idején mondjuk a Flowers of Wartól.
.

Niwrok írta:

Az ígéret

Az ígéretről olvastam már sokat, leginkább éppen amiatt, hogy a török kormány hogyan próbálta mindenhol megfúrni, de így látatlanban és az olvasottak alapján sem hiszem, hogy többet kapnék tőle, mint annak idején mondjuk a Flowers of Wartól.
.

Nem fogsz... sőt, az nekem sokkal jobban tetszett, az még legalább tudott kemény is lenni. Érdekes és becsülendő viszont, hogy Chris Bale az ilyenek mellé áll - még ha csak ilyen "szemérmesen" is.


.

Niwrok írta:

R2-D2 írta:

Mielőtt elmegyek / Before I Fall

Ha ebből a szemszögből nézem, akkor az egész film nem más, mint Samantha purgatóriuma. Ha a Triangle kapcsán is felmerült ez a téma, akkor itt is megállja a helyét: a lány addig nem tud kikerülni a körforgásból, míg nem tisztázza, javítja ki kapcsolatait, érzelmeit. Sőt, továbbmegyek: az az ominózus „szemét vagyok, mindenkinek beolvasok” nap sikertelensége után következő „szeretlek” nap egyértelmű célzás és útmutató a mai fiataloknak arra, hogy hogyan is éljék életüket, mit is tekintsenek fontosnak környezetükben. Ennek egyértelmű csúcspontja ugyebár a pszicho lány, Julia története, akinek múltja, tragédiájának feltárása hozza majd el az igazi feloldozást – de én ideveszem például a lenézett és hanyagolt kistesóval, esetleg anyuval és apuval eltöltött napot is. Érdekes egyébként továbbgondolni az egészet, mármint hogy ha a többieknek folytatódik az élet, a következő napot, a szombatot, ki, milyen emlékekkel élné meg… mindig is érdekelt a téma, mi van másnap, van-e élet és történet az időhurkon túl. A rengeteg alternatív jövő, amit Sam az ominózus péntekkel felépített, milyen kihatással fog járni a többiek életére – mert hisz ez a film egy ember hurka, a végeredmény, a másnap, a többiek számára mind-mind egyforma…

80%

Az előzetes óta ketyeg nálam a film, csak éppen a "tinipicsás" stílus miatt nem volt hangulatom rá. Aztán olvastam, hogy legálisan is nézhetem majd (Netflix), és akkor gondoltam, már nem sietek vele annyira... Az lesz 2 nap múlva   ... Csak ennyit késtem . Úgyhogy szerintem még a héten jövök vele, de nem nagyon hiszem, hogy ezt annyira máshogy látom majd.

Mindkét dologban tévedtem. Abban is, hogy két nap múlva megnézem, és abban is, hogy nem látom "annyira" máshogy.

Te is írtál ugyan a megvalósítás problémáiról, de nálam az mindent agyonnyomott, ahogy fél óra után már zsibbadt az agyam ezektől a hülye picsáktól. Te szoktad mondani, hogy nehéz olyan karakterekért izgulni, akik hidegen hagynak; na, nálam ez volt Sam, aki csak sodródik, de persze nem tehet semmiről. Más kérdés, hogy nem is nagyon volt mit agyonnyomnia, mert ugye időhurkos a film, de attól önmagában még nem lesz jó, a Tuskó Lady tinédzser éveitől (Juliet karakterével nem átesett a jelmezes a ló túloldalára, hanem helyből átugrotta) meg a laposan szálló, a velejükig giccses közhelyektől meg főleg nem. Mintha Paulo Coelho írta volna meg az Idétlen időkig forgatókönyvét.

A zenék tetszettek talán a legjobban, meg a vége felé már valami érzelmet is sikerült mutatni és kiváltani az unalmon túl, de nem hagyhatom figyelmen kívül az előtte levő egy órát.

6/10
.

Niwrok írta:

Mielőtt elmegyek / Before I Fall

Te is írtál ugyan a megvalósítás problémáiról, de nálam az mindent agyonnyomott, ahogy fél óra után már zsibbadt az agyam ezektől a hülye picsáktól.


A zenék tetszettek talán a legjobban, meg a vége felé már valami érzelmet is sikerült mutatni és kiváltani az unalmon túl, de nem hagyhatom figyelmen kívül az előtte levő egy órát.

6/10
.

Nem mondom, hogy sajnálom, mert azt nem szereted - no meg így is úgy is megnézted volna. Mindenesetre ezek után icipicit aggódom a 13 okom volt rá miatt, úgy néz ki, téged jobban megvisel (mindig is jobban megviselt) a YA vonal...

Én továbbra is tartom az értékelésemet, sőt, így pár hét távlatából a kellemetlen hisztispicsás részekre nem is nagyon emlékeztem.

.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Mielőtt elmegyek / Before I Fall

Te is írtál ugyan a megvalósítás problémáiról, de nálam az mindent agyonnyomott, ahogy fél óra után már zsibbadt az agyam ezektől a hülye picsáktól.
A zenék tetszettek talán a legjobban, meg a vége felé már valami érzelmet is sikerült mutatni és kiváltani az unalmon túl, de nem hagyhatom figyelmen kívül az előtte levő egy órát.

6/10

Nem mondom, hogy sajnálom, mert azt nem szereted - no meg így is úgy is megnézted volna.

Továbbra is csak azt tudom mondani, hogy ez a "sajnálom" nekem mindig úgy hangzik, mintha tehetnél róla, hogy láttam a filmet, vagy arról, hogy nekem esetleg nem (annyira) tetszett .
A "nem mondom, mert nem szereted" meg mintha -én szemét!- megfosztanálak attól, hogy bármit sajnálj      .

Nem mondom, hogy nem esett még soha rosszul, amit tőled egy-egy általam kedvelt film kapott, de szerintem vegyük úgy, hogy ebben kvittek vagyunk, és mindig azok leszünk .
.

.





Védelmezők / Защитники




Ahogy már pár írással ezelőtt említettem, a mi kis Filmfórumunk egyik különlegessége, hogy a világ Amerikán kívüli részéről is hozunk egy-egy filmet ajánlásra, igyekszünk saját határainkat és a nagy filmes térképet is mindenféle nemzet mindenféle zsánerével bővíteni. Általában nem nyúlunk mellé – sőt, nagyrészt egészen zseniális mozikat fogunk ki innen-onnan – de a nagy számok törvénye alapján időnként becsúszik egy kis blama… például mint ez a Védelmezők. Kicsi…   ..

A történet szerint a dicső Szovjetunióban a hidegháború idején titkos kísérletek eredményeként sikerült néhány mutánst előállítani. Ez volt a Patriot program, ami még egyébként nem is akkora bacaság, keringenek legendák az akkori szovjet tudományos próbálkozásokról, amikben embereken kísérleteztek a csúnya tudósok – filmünkben viszont mindezek alapja néhány titokban az országba becsempészhetett amerikai képregény lehetett… elsősorban a Fantasztikus négyes és az X-men vonaláról.     No, gondolta magában a mi hős filmbeli tudósunk, bizonyos Kuratov (először Kubatovnak értettem, de nem, nem a Gábor    ) mi ezt megcsinálhatjuk igaziban – létre is hozott hát egy farkasmedveembert, egy kősziklaembert, egy láthatatlan vízilányt, no meg a tél katonáját higanyszálas szovjetnindzsa stílusban    . Azt nem tudni, az elvtársaknak a filmben mindez miért nem tetszett, mindenesete a kísérletet leállították, a mutánsokat szélnek eresztették, egy tudós rivalizálás következtében pedig Kuratov elvtárs megsérült, eltűnt a nagy orosz sztyeppén, ahol mérgében exoskeleton vázat csinált magának (vagy valami ilyesmi)   . Ez így elég káosznak tűnik – de higgyétek el, hűen tükrözi a Védelmezők alapfelállását: van egy sértett zseni, aki természetesen bosszúból el akarja pusztítani a világot (természetesen Moszkvával az élen) és van négy szuperhős, aki hivatott megakadályozni ezt.  

Sok helyen úgy van promózva a film, hogy ez az orosz X-men… magam részéről inkább az orosz Fantasztikus négyest látom benne. Már csak azért is, mert legalább kettő figura teljesen copy, a másikak meg inkább az Amerika kapitányból, illetve a Hobbitból származnak. Természetesen a kis csapat szanaszét van az országban, a helyi SHIELD feladata, hogy összerántsa őket –  különösen azután, hogy Kuratov visszatért és megsemmisítette a katonai vezérkar egy részét, majd elektrosokkal átprogramozta az épp gyakorlatozó orosz droidikákat   .  Kapunk egy teljesen szokásos beszervezéses történetet, amiben a négy figura feladata először egymásban megbízni (miután persze kb. két percben mindenki megmutatja, mit tud), majd egymás oldalán harcolni a szupererős gonosz ellen. Természetesen van árulás, van vert helyzet, van csodálatos – azok az orosz csodák!! – gyógyulás és van nagy-nagy finálé. Kuratov képességeiről meg csak annyit, hogy elektrosokkal képes egy TV tornyot keresztülhúzni Moszkván, majd felállítani a város legmagasabb pontján, hogy onnan sugározhasson jelet a világűrbe.    A végén persze győz a jó (remélem, ez nem minősül spoilernek), sőt, az alattomos stáb egy folytatás lehetőségét is pedzegeti…  

Röviden és tömören ennyi a film sztorija – amire sok mindent lehet mondani, azt nem, hogy különösebben eredeti lenne. Tulajdonképp a nagy marketinggel megtámogatott amerikai testvérfilmek sem szólnak olyan nagyon másról, nem is ezzel van a baj, hanem sokkal inkább azzal, ahogy ez az egész tálalva vagyon. Kezdjük a karakterekkel: ez a farkasedveember az egyik legkínosabb vászonra küldött karakter, akit életemben eddig láttam.    A röhejes nem eléggé kifejező szó rá, valami eszméletlen béna az egyiptomi kutyafejű istenséget megidéző farkasfejű, embertestű, de igazán dühbe gurulva medvévé átalakuló (Hulk Beorn)  figura    . Nem tudom, mit szívott – mit lehet kapni az oroszoknál – az illető, aki ezt kitalálta, de hogy nem volt tiszta anyag, az biztos. A legmélyebb bódultában lehetett, mikor ezt megálmodta, és csak egy picit ürült ki belőle a cucc, mikor a jediképességekkel megáldott kőember kipattant az agyából. Képzeljétek el mondjuk Windu mestert, aki a lézerpisztolyok lövését úgy védi ki, hogy a környező sziklákat, köveket az erő segítségével magára ragasztja, beborítva egész testét – csak itt a faszinak könnyebb dolga van, itt nem lézerrel lövik   . Aztán van még egy orosz Sue, aki viszont csak vízben láthatatlan – ruhástól, mert az orosz szuperhősök a cenzúrának is meg kell, hogy feleljenek – és egy orosz tél kapitánya, akinek olyan kardja van, amit még Hattori Hanzo is megirigyelhetne és aki olya gyors, mint Magneto fia. No, ők vannak így négyen, akik a félelmetes ellenfelükkel veszik fel a harcot – a mozi egyik legfájóbb pontja pedig tulajdonképp pont ők négyen. Egész lényük, jellemük, karakterük mérhetetlenül gagyi és idióta, ráadásul jéghideg köztük a levegő…  

A mozi történetét ne nagyon firtassuk, mert olyan nincs. Egyáltalán nem vették a fáradtságot, hogy a milliószor látott hollywoodi paneleket átoroszosítsák, pedig az tehette volna egyedivé az egészet. Ha ezt nem tőlünk keletre csinálják, hanem nyugatra, akkor most csak kesereghetnénk azon, milyen ócska B kategóriás vacakot kell néznünk – így viszont valahol mérhetetlen csalódás és egy gigászi felsülés lett ez a fantasy/képregényfilmes próbálkozás az oroszok részéről. Dramaturgia nulla, történetvezetés nulla, karakter kidolgozás nulla, dialógusok, motivációk nulla. Ugyan én nem nézek Asylium filmeket, de valahova ide lövöm be azokat is – de még azokban is több kreativitás és elképzelés szorult a fent felsoroltak terén. Az általam lesajnált Sharknado filmek nyújthatnak hasonló élvezeteket, viszont azok talán egy percre sem veszik komolyan magukat… itt ugyanakkor nem éreztem, hogy paródiát néztem volna. Szegények ezt komolyan gondolhatták – ahogy anno mi mondjuk a Pirx kapitány kalandjait – komolyan azt hihették, hogy ezzel stílust, irányt és alapot teremtenek az orosz képregényfilmes műfajnak   . Nem tudom, lenne-e egyáltalán olyan, hogy orosz képregény, de ha igen, biztosan nem a szuperhősök világában íródnak azok… és biztos, hogy nem ilyen gagyi feldolgozást érdemelnének. Annyira érződik ezen az egészen az izzadtságszag, annyira gáz, hogy Marveles figurákat próbálnak életre kelteni az Ural lábainál, hogy a néző roppant kényelmetlenül érzi magát nézés közben.

De legalább, ha vicces lenne… Sosem tudtam összekötni az oroszokat a viccel – vodkával annál inkább – és ez most sem változott. Humor jóformán semmi nincs benn (pedig egy hasonló zsánerű moziban az majdnem elengedhetetlen), a filmen pedig annak ellenére nem lehet nevetni, hogy kész röhej az egész. Sokkal inkább az unalom az a szó, ami az egészet jellemzi  – őszintén, kétszer talán bele is aludtam a másfél órába    – az akciók pedig egyáltalán nem tudják felpezsdíteni a harmatgyenge sztorit. Rettentően vérszegény minden, koerográfiára már nem futotta, a buckalakók lemészárlása ebben a filmben inkább egy videojátékra hajaz, mint filmes akcióra. Ugyanakkor a korrektség kedvéért itt kell megjegyezzem, hogy abból a pénzből, amiből ez készült – kb. 6 és fél millió dollár – Hollywoodban csupán a stáb élelmezése jönne ki egy ilyen volumenű alkotásnál (ahogy ezt egy tanult barátom mondta    ), itt viszont meglepően tisztességes képi világot kapunk belőle. Azt nem állítom, hogy minden tekintetben oda lehet tenni a CGI-t egy ILM vagy egy WETA látványa mellé, de a maga kategóriájában meglepően korrekt trükköket vonultat fel ez a csodaalkotás. Egyedül a farkasmedveember lóg ki a sorból, de igazából az sem technikai megvalósítása miatt béna, hanem az már béna volt az író fejében is.  

Talán, ha nem akartak volna annyira amerikaiak lenni, ha lenne ehhez egy orosz/szovjet képregény folklór, ha  saját kútból merítettek volna, akkor talán sokkal jobb érzéssel kel fel az ember a fotelből. Így viszont a közöny, a fájdalom és a sajnálat keveredett bennem: próbálom ugyan értékelni, hogy ezt bevállalták, de szomorúan látom, hogy qrvára nem jött össze.




30%



.

R2-D2 írta:

Védelmezők / Защитники

Ahogy már pár írással ezelőtt említettem, a mi kis Filmfórumunk egyik különlegessége, hogy a világ Amerikán kívüli részéről is hozunk egy-egy filmet ajánlásra, igyekszünk saját határainkat és a nagy filmes térképet is mindenféle nemzet mindenféle zsánerével bővíteni. Általában nem nyúlunk mellé – sőt, nagyrészt egészen zseniális mozikat fogunk ki innen-onnan – de a nagy számok törvénye alapján időnként becsúszik egy kis blama… például mint ez a Védelmezők. Kicsi…   ..

A végén persze győz a jó (remélem, ez nem minősül spoilernek), sőt, az alattomos stáb egy folytatás lehetőségét is pedzegeti…  

Talán, ha nem akartak volna annyira amerikaiak lenni, ha lenne ehhez egy orosz/szovjet képregény folklór, ha  saját kútból merítettek volna, akkor talán sokkal jobb érzéssel kel fel az ember a fotelből. Így viszont a közöny, a fájdalom és a sajnálat keveredett bennem: próbálom ugyan értékelni, hogy ezt bevállalták, de szomorúan látom, hogy qrvára nem jött össze.

30%

Én meg, ahogy pár írással ezelőtt utaltam rá, már az előzetes alapján sem adtam volna sokat érte. A történetről persze abból sok nem derült ki, de a látványvilága és a karakterkoncepciói már abból is rém gagyinak tűntek. Mondom, konkrétan az indiai akciófilmek jöttek fel tőle az emlékeim közül, de ahogy mondtad, annak is az Asylumos ága.





A leírtak alapján még azt is elképzelhetőnek tartom, hogy nem az orosz képregényfilmek stílusának megteremtése volt a lényeg, megmutatva, hogy az oroszok is tudnak ilyet, és hogy ez a film jó legyen, hanem éppen fordítva: szándékosan, karikatúraszerűen eltúlozva az amerikai képregényfilmek hibáit "lerántsák a leplet" arról, hogy az egész képregény-dolog mekkora hülyeség. Meg hogy legyen benne gépágyús medveember, mert az olyan orosz...
.