Niwrok írásai 2.0

Niwrok írta:

.
Deadpool

Most olyan 7,5-8 körül lenne... Sajnos vannak filmek, amik kicsit bűvésztrükkök, másodszor jobban megnézve elillan a varázs...

.

Akkor összeértünk.

.
A szolgálólány meséje / The Handmaid's Tale S1




Ahogy látom, a Hulu csatorna kedveli a vallásos témákat. A The Path c. sorozattal együtt találkoztam először a nevükkel, ami egy erős szcientológus áthallásokkal működő hippi kolónia-szekta belső ügyeibe és módszereibe engedett betekintést, most pedig, amikor a Margaret Atwood könyvének feldolgozásával készült Szolgálólány meséjét láttam tőlük, szintén a vallás került középpontba, csak éppen a hitre épülő, erőszakos rendszere helyett itt a képmutatás és a megjátszás disztópiájaként. Nem akarok minden részletet kifecsegni a sorozatról, mert az egyik különlegessége éppen azok meglepetésszerű felfedezéséből adódik, de a legnagyobbat sajnos nem hagyhatom ki. Mielőtt elkezdtem volna, és mondjuk csak a fentihez hasonló képekből indultam ki, meg a hallomásokból, hogy milyen jó, elsőre valami puritán közösséget tudtam elképzelni, esetleg a Pathhoz hasonló szektát.

De nem, és ez rögtön az első jelenetből kiderül: hogy ez nem a múlt, hanem a közeli jövő, és hogy nem egy aprócska, elzárt közösségről van szó, hanem az USÁ-ról... legalábbis ami megmaradt belőle... Utána csak lassan, félmondatokból derül ki, hogy a Gileadnek nevezett tartományban járunk, valamikor 2025 környékén, ahogy az is, hogy milyen változások mentek végbe és milyen okokból. Gilead ugyanis nem a vezetői saját örömére lett olyanná, ahol már az első képekben is gépfegyveresek üldözik a menekülő családot, hogy elrabolják tőlük a nyolc éves Hannát, és hogy a feleséget, June-t átnevelőtáborba zárják. Hanem azért, mert új vezetői ebben (is) találták meg a választ azokra a kérdésekre, amiket ma is magunk előtt látunk, csak esetleg kényelmetlen és erőszakos lenne foglalkozni vele: környezetszennyezés, erőforrások kimerülése, elöregedő társadalmak, egyre gyakoribb meddőségi problémák, stb.. Új azonban nagyon nincs a Nap alatt, legfeljebb más formában találkoztunk vele. Ha valaki filmek között lapozgat, akkor A szolgálólány meséjét úgy lehet elképzelni, mint az Az ember gyermekét, aminek a tragédiájára (itt az üres szülészet volt nekem annyira mellbevágó, mint ott a lerombolt iskola), annak kihívására és a minden más célt felemésztő kilátástalanságára a választ a Keresztútban találták meg, annak kegyetlenkedéseit és önkényét hangzatos rituálékba és kényszerű hallgatásba burkolva. Aki pedig a történelmet részesíti előnyben, az mondjuk Irán példáját tarthatja szem előtt, az ottani, számomra még mindig az Under the Shadow-ban leginkább bemutatott átmenet hatásait a szekularizációból az iszlamista államhatalomig. Mindezekből jön létre a kép, hogy az emberiség eredendő bűne az Istentől, a bölcsességétől és a törvényeitől való elfordulás, abból következően a liberalizmus szennye és az emancipáció tévedése, az emberiség jelenlegi problémái pedig ezek miatt ránk mért büntetések, és ezek "kijavítására" nem is kellett több, mint egy puccs, az abból lassan kialakuló, a törvényeken keresztül a mindennapok, az emberek gondolkodásának részévé váló szabályok és megítélések, és kellettek hozzá azok is, akik a napi rutinjuk mellett ebből semmit nem vettek észre addig, amíg késő nem lett számukra.

June, azaz mostanra már Offred azóta megtanulta ennek a világnak a szabályait, és az új társadalmi ranglétrán meghatározó Waterford-házaspár szolgálatában alkalmazza is azokat. Megtanulta a ház körüli teendőkből cselédként kivenni a részét. Megtanulta kiélvezni a nap azon rövidke szakaszát, amikor egy másik szolgálólány kíséretében és felügyeletével elhagyhatja a házat, hogy a bevásárlást intézze. Megtanulta a besúgók, a mindenhol ott levő fegyveresek és a törvényszegőkre váró, leggyakrabban halált jelentő ítéletek fenyegetésében engedelmesen végrehajtani a neki adott parancsokat. És megtanulta a havonta egyszer esedékes Ceremónia keretében tűrni, hogy a ház ura rituálisan megerőszakolja, de persze csak az emberiség fennmaradásának üdvéért, Isten még nagyobb dicsőségére. De nem tanult meg felejteni. Nem tudja kiűzni a gondolatai közül Hannát és a férjét, Luke-ot, vagy a barátnőjét, Moirát, akiknek a sorsáról közel egy éve nem tud semmit. Nem felejtette el, hogy honnan jött, hogyan élte meg, hogy egyik nap még feslett szajha volt, csak mert kocogni ment, ahogy előtte bármikor, aztán meg ő lett -sokezer társához hasonlóan- a Szent Tehén, Gilead prominenseinek bibliai utalások paravánja mögé rejtett tenyészkancája. Nem felejtette el, hogy milyen volt elveszíteni a munkáját, ahogy a nők függetlensége áldozat lett a jövőnek hazudott kéjvágy és kapzsiság oltárán, hogy utána iskolázott, egykor felelős beosztású nőként analfabéta cselédet (mert bizony írni és olvasni egy nő számára bűn...) kelljen tettetnie ebben a bizarr Stepfordban. És mindenkinek ugyanígy megvan a maga múltja, a maga elfojtott emléke, gondolatai, a maga észrevétele, kapcsolata Gileaddal (még a külvilágnak is, merthogy a változások erre a területre korlátozódnak... egyelőre), amiket visszaemlékezéseken keresztül a sorozat is bemutat. Így lettek a Szolgálólány meséjének meghatározó hangulati elemeivé a visszaemlékezésekben levő és a gileadi világ kontrasztja és leginkább időbeli közelsége, titkok miatt tettetett megoldások (igen tanulságos volt az orvosnál tett látogatás), de éppúgy abból eredően Offred cinizmussal, undorral és keserűséggel viselt belső narrációi a körülőtte zajló eseményekre. Ott vannak a könnyes félrenézések, a kibuggyanni akaró üvöltések visszanyelése, és a bárgyúra sikerült, torz mosolyok, amivel ezeket takarni próbálja gyakorlatilag minden érintett... mert Gilead még a működtetői számára sem jelent, jelenthet örömet.

Idővel azonban, főleg a bravúros és minden jelenetében újdonságot jelentő kezdés megfogyatkozott lendületét követően, ez a kettősség nálam egyre kevésbé vált a sorozat előnyére. Bár Elizabeth Moss játékában folyamatosan ott a vibráló feszültség múlt és jelen között, és a többiek (Joseph Fiennes, Alexis Bledel, stb.) is remekül alakítanak a saját drámai kereteik között, a steril, a szaporodás és a fajfenntartás rutinszerűen ismétlődő eseményei a Waterford-házban fokozatosan untatni kezdtek. Különösen akkor vált ez feltűnővé, amikor Luke epizódja után Nické következett, én meg közben bármelyiküknél szívesebben hallottam volna arról, amit a mexikói delegáción keresztül megpedzettek, ahelyett, hogy olyan dolgokat mutogatnak nekem, amik csak bővebb ismétlései voltak a korábban már látottaknak, vagy a legkevésbé sem érdekeltek. Még kevésbé jött be az, hogy a taszítóan izgalmas világ újabb részleteinek felfedése helyett egyre inkább valami nádültetvény udvarházában zajló szerelmesregény kezdett megelevenedni, a posztapokaliptikus Isaura, ahol a gazda szemet vet az igéző szépségű, buja, de tiltott gyümölcsnek számító rabszolgalányra, az meg közben titokban a lovásszal hentereg a szalmakazalban.

Emberi oldaláról és Gilead bemutatása miatt tetszett a Szolgálólány meséje, de közben a Waterford-ház lassú titkokban és a bűnben elmerülése, az egyelőre csak sejtetett ellenállói mozgalom és az érdektelenebb mellékszereplők erőltetése miatt kicsit vontatottá vált az évad második felében. Az évad befejezése miatt biztos, hogy alapjaiban kell átalakítani a cselekményt... meglátjuk, hogy az újdonság ereje nélkül az mennyire működik majd.


7,5/10
.

.
Paddington 2.




Amikor a Paddington első részéről írtam, ugye azzal kezdtem, hogy utólagosan pótoltam azt, mert a mozis vetítés idején még annyira nem nyert meg magának a londoni Brown-család által befogadott, esőkabátos, narancslekvár-függő, beszélő perui medvebocs története. Ez -mármint a pótlás- amúgy is előfordul velem, főleg animációs filmeket illetően, hiszen ritkán van az, hogy olyanra találok köztük, ami jobban megmozgat ott bent... Aztán meg ezek többsége el is jut az éves listámig, néha az éléig, mert én tartom magam ahhoz, hogy egy film nem lesz attól rögtön gyerekfilm, hogy animációs. Visszatérve a Paddingtonra, most viszont a folytatást semmiképpen sem szerettem volna kihagyni, és csak reméltem, hogy továbbra is meg tud maradni a film a maga bájos bolondozásának talaján, és nem válik idétlenné.

Paddingtont, immáron a Brown-család hivatalos tagjaként, mostanra már az egész utca és a környék megismerte és a szívébe zárta... kivéve persze Mr. Curry-t, de ő meg úgyis nagyjából mindenkit utál. A segítőkész, kedves medvebocsnak mindenkihez van egy jó szava, így nem csoda, hogy könnyen szerez barátokat, például az egyik helyi régiségkereskedő, Mr. Gruber személyében. Ez az ismertség remek alkalom arra Paddingtonnak, hogy az otthon maradt, immáron medveotthonban élő nénikéjének ajándékot vásároljon annak szülinapjára, és talál is egy kis könyvet, tele londoni nevezetességekkel, aminek biztosan örülne Lucy néni, hiszen annyira szeretett volna ő maga is eljutni a brit fővárosba. Csakhogy a könyv a készítő személye, egy híres vidámpark orosz tulajdonosnője miatt ritkaság, tehát drága, így Paddington különféle munkákat elvállalva, fontonként szedi össze az árát. Már éppen összejönne a rávaló, amikor egyik este arra járva Paddington gyanús mozgásra lesz figyelmes a bolt körül, és sikerül is tetten érnie a tolvajt, aki hóna alá kapva a Paddington által kinézett könyvet egy kimerítő kergetőzés után szó szerint köddé válik... a könyvtolvaj hiányában pedig Paddington lesz a betörés első számú gyanúsítottja. A medve hamarosan rácsok mögött találja magát, mindössze abban bízhatva, hogy Brownéknak sikerül az igazi tettes nyomára akadni.

A film első tíz percében azért kissé megijedtem, hogy ilyen epizódokra bontott csetlés-botlás lesz az egész film, mint a fodrászszalonos meg az ablakmosós, végigkísérve, hogy Paddington hogyan szedi össze a könyvre valót... mert azért azokon is el tudtam mosolyodni, de az csak burleszk. Ugyanerre a szakaszra esett a fülszíros "vicc" modernebb kiadása, amit az első rész leggyengébb pontjának tartottam, de itt legalább kevesebb undorító részlet. A könyv előkerülésével indult be csak igazán az új kaland, amitől egyszerre lett a sztori börtönfilm, nyomozás és kincskeresés, és a maga gyermeki, kicsit naiv módján mindegyiknek megvolt a maga vonzereje. Néha ugyan kicsit hiányzott a cselekményből Paddington, hiszen Brownéknak sok tennivalójuk van, amíg sikerül tisztázni Paddingtont az igazságtalan vádak alól (újszülöttek ugye továbbra sem olvassák ezt a fórumot, hogy ki kelljen írnom, hogy ez spoiler?), de idővel a börtönös részek is olyan fordulatot vettek, amivel nem tudtam betelni. Ugye már említettem, hogy kedvelem a főzős filmeket, Paddington pedig a kantinon és a marmeládon keresztül olyan börtönreformot hajtott végre, megszelídítve a korábban egymásra is csak rámorgó hétpróbás gazembereket, aminek a végére könnyesre nevettem magam.

A pozitív kisugárzást pedig tökéletesen egészíti ki a hihetetlen látványvilág. Talán nincs benne annyi ötlet és játékosság, mint a legutóbb, vagy éppen egy kicsit ismétlővé válik a mindenféle óraműves gépezeteket illetően, közben viszont olyan jelenetek is akadnak benne, mint az életre kelő kihajtós könyv, amiben megelevenedik Paddington legnagyobb vágya, amiből szívesen megnéztem volna az összes oldalt. De ott vannak a börtönfolyosók jelenetei, a titkos jelmezes rejtekhely és a fináléban látható... "revü", amiknél simán el lehet veszni a részletek sokaságában, vagy éppen abban, hogy micsoda zakkant őrültség ez az egész. Végül az üldözések képei is kellően izgalmasak, de csak olyan rajzfilmesen, a vonatosba meg még olyan poén is belefért, mint a Jean-Claude Van Damme Epic Split, a Volvo-reklám, amiből a maga idejében vagy háromszáz paródia született. A színészek között most olyan nagyon emlékezetes alakítás talán csak Brendan Gleesontól láttam, de azért örültem Jim Broadbent és Julie Walters jelenlétének is, Hugh Grant az átalakulásain keresztül meg éppen annyira jól hozza a ripacsot, hogy megfelelő ellenfél legyen Nicole Kidman Millicentje helyett.

A Paddington második része is éppen olyan kedves, aranyos családi mesefilm, mint az első volt, még a klasszikus "iskolából", így szerencsére szinte teljesen nélkülözi a hiperaktív hülyéket és a popkult kiszólások sokaságát... nekem éppen azért jönnek be annyira. Nem is olyan tanulságos vagy érzelmes, mint más animációs filmek, de könnyed szórakozásra kiváló választás.


8,5/10
.

.
A stanfordi börtönkísérlet / The Stanford Prison Experiment



1971. augusztusában a Stanford Egyetem pszichológiával foglalkozó csapata hirdetést jelentetett meg a helyi lapokban, mely szerint egy két hetes kísérlethez keresnek alanyokat az egyetem diákjai között, viszonylag magas fizetség ellenében. Mint a jelentkezőknek kiderül, a kísérlet során a résztvevőket "rabokra" és "őrökre" fogják osztani, akik az egyetem alagsorában kialakított "börtönben" lesznek elszállásolva, rácsokkal, priccsekkel és a börtönviszonyokat jelképező jelmezekkel. A "rabok" feladata kimerül abban, hogy bizonytalanságban várjanak, az "őröké" pedig az, hogy fenntartsák a rendet és a fegyelmet az előre meghatározott, de számukra szinte szabad kezet adó szabályok szerint, ami gyakorlatilag csak a fizikai erőszakot zárja ki az alkalmazható eszközök közül. Bár a kutatók elvégzik a résztvevők személyiségének elemzését, hogy ki lesz "őr" és "rab", az csak a vakszerencsén, egy érme feldobásán múlik. Hogy a beleélést a lehető legjobban felfokozzák, a "rabokat" a valódi rendőrség "tartóztatja le" otthon, majd rabosítást követően kerülnek a "börtönbe". A kísérlet tervezett ideje két hét volt... Hat nap után le kellett állítani.

Nem deja vu, még csak nem is remake, hogy erről írok, hanem az eddig talán legismertebb német feldolgozás és annak amerikai koppintása után végre az USÁ-ban is eszébe jutott valakinek, hogy ha már az eddigi filmek egy regényből születtek, akkor az amúgy jól dokumentált kísérlet is megérdemelne egy filmváltozatot. Így bár sokaknak esetleg ismerős lehet a téma -azért is írtam le a könnyen spoilernek minősíthető lezárást-, és a kísérlet menete sem változik jelentősen, azzal, hogy Philip Zimbardo eredeti kísérlete kerül bemutatásra, pár hangulati elem megváltoztatásával elérték, hogy bár az A kísérlet végig a fejemben volt, nem éreztem, hogy csak egy másolatot látok.

Az egyik ilyen elem a résztvevők személyét és azok bemutatását jelenti. A filmekben ugye eddig felnőttek, a jobb élet reményében próbálkozók szerepeltek, tele személyes történetekkel és nem egy drámával. Itt eleve tinédzserek vannak, főiskolások, ami már a 70-es években is legtöbbször a buliról és a fűről szólt, főleg nyáron, így sokan heccből jönnek, csak pár ember akad, aki ezzel tudja le a nyári munkát vagy szedi össze a félévi tandíjra valót. De ezt csak úgy hozzágondolja az ember, mert a "rab"-koncepciót és az azonosítókkal való személytelenítést a nézőkben is felerősítik azzal, hogy a "rabokról" szinte semmi nem derül ki; nem fontos, hogy kik ők, honnan jöttek, milyen emberek, csak az, hogy miért vannak ott, és hogy a személyiségükön az események hogyan csapódnak le. Ettől a "rab" és az "őr" is pár karakteresebb arctól és jellemtől eltekintve egy-egy massza, ami próbálja érzékeltetni, hogyan hatott ez az uniformizálás, a személyiségvesztés egymásra... és egyben a kísérletet végzőkre. Utóbbi megintcsak érdekes pontja volt a filmnek, hogy az első felében a "börtön" viszonyainak bemutatása a cél, de attól a pillanattól kezdve, hogy az első heherészésektől, apróbb szívatásoktól és szimulált lázadásoktól kezdve eljut a kísérlet addig a pontig, ahol minden józan ész szerint be kellett volna látni, hogy ez túlságosan elfajult, és befejezni, akkor átvált a film az addig háttérben levő dokikra, és arra, hogy rájuk hogyan hatott a kísérlet, milyen felismeréseket voltak kénytelenek ők megtenni magukról, és hogy hogyan próbálták erőszakkal szerepben tartani a résztvevőket akkor is, amikor már nyilvánvaló volt, ez senki számára nem szerep már. Mindezek csúcsán pedig ott van Zimbardo, a nézőben pedig ott a vágy, hogy megértse, miért hagyta, hogy ennyi minden is megtörténjen (pedig a film a dokumentumok szerint még ki is hagy jó pár kegyetlen részletet)... de lám, a történelem őt igazolta, hiszen egyéb tudományos munkái, könyvei mellett azért csak tud még ezzel az esettel is haknizni, előadásokat tartani, és megalapozta vele a hírnevét...

A másik jelentősebb változás természetesen a kapcsolódó korrajz és a eredeti helyszín különlegessége. Azzal, hogy egy iskolai alagsorban játszódik, tanári szobák minimális átalakításával, így számomra talán még meglepőbb volt az az elszakadás a valós helyszíntől és helyzettől, amit a résztvevők produkáltak, főleg ennyire gyorsan. Különösen az időzavar volt döbbenetes, mert elzárva a külvilágtól még az idő múlásáról sem volt fogalmuk a "raboknak", így azt sem tudták, hogy két esemény között órák, esetleg napok teltek-e el. Sok olyan dolog is előkerült, amik eddig nem kaptak kellő hangsúlyt a kísérlettel kapcsolatban, amik új részletet jelentettek, például a bűnösség megélése, a kegyelmi kérvények esete, vagy éppen a látogatási nap, és az, ahogy a szülők reagálnak a látottakra. És épp  ahogy a kísérlet menete precízen kidolgozásra került, hogy lehessen érezni a vélt vagy valós fokozatosságot a durvaságokban, a megalázottságot és a részegítő hatalmat, ugyanígy történt ez a 70-es évek megidézésével; nem részletezném, de szerintem profi munka, semmi olyan nem volt benne, ami kizökkentett volna. Hasonlóan parádésak a színészi alakítások is, leginkább a Zimbardot alakító Billy Crudup esetében, a rabok oldaláról Ezra Millert, az őrökéről Michael Angaranot kiemelve, a legfurcsább, legizgalmasabb karakterként pedig Nelsan Ellist, vagyis Jesse Fletchert jegyeztem meg magamnak.

Tudom, hogy nem tudtam sokat hozzátenni az "eredeti" íráshoz, de hát a kísérlet nem lett attól más, hogy újra és újra feldolgozzák, legfeljebb mások lesznek a fókuszpontjai. Mindenesetre az régen volt, gondoltam, van létjogosultsága egy kicsit felfrissíteni a börtönkísérlet témáját egy másik film apropóján. Hiába történt negyvenöt éve, amit bemutat az emberi viselkedésről, az nem változott... mert miért változott volna?


8/10
.

Niwrok írta:

.
A stanfordi börtönkísérlet / The Stanford Prison Experiment

Tudom, hogy nem tudtam sokat hozzátenni az "eredeti" íráshoz, de hát a kísérlet nem lett attól más, hogy újra és újra feldolgozzák, legfeljebb mások lesznek a fókuszpontjai. Mindenesetre az régen volt, gondoltam, van létjogosultsága egy kicsit felfrissíteni a börtönkísérlet témáját egy másik film apropóján. Hiába történt negyvenöt éve, amit bemutat az emberi viselkedésről, az nem változott... mert miért változott volna?


8/10
.

Akkor megnézzük!

Niwrok írta:

Akkor most, hogy ezek lekerültek a listáról, jöhetnek a más műfajban "tukmált" filmek, például az "Az utolsó ház balra"   ...
.

És lőn...

Kicsit Eden Lake, Kicsit (nagyon?) Köpök a sírodra, kicsit talán még Nyárutó is... de nagyon jó volt. A legeleje nem egészen tetszett, nem tudtam hova tenni a tinilányos szálat, s talán még meg is lepődtem, mikor beállított apu és testvére. De aztán onnantól... onnantól jó volt.

Nem mondom, hogy hibátlan, mert akkor mondjuk a lány nem ért volna partot (ez annyira kiszámítható elem volt), meg azért néhány esemény a házban és közelharc a fináléban rendesen túlnyújtott/sablonos befejezésű lett, de összességében így is jó volt. A megerőszakolós rész az valami állat, azt kifejezetten rossz volt nézni, ebből kifolyólag a rosszfiúk halála szabályosan felszabadító élmény volt. Sőt, nekem a mikrós poén nagyon bejött, valahol feltette a pontot az egészre - pláne úgy, hogy meglepő módon ezúttal a karakter megnézi, mi van áldozatával, majd ahogy lebénítja, utána jön csak a mikró. Nagyon bejött.

Csupán egy kérdés: ezt amúgy hogy dumálják ki a rendőrségen? Mármint a jogos önvédelem ilyen fokú...hmmm... túlkapását?

80%

.

Niwrok írta:

.
6 nap

Mint ahogy a Siege of Jadotville esetében is, lehet, hogy a cselekmény dinamikájánál vagy a megvalósításnál jobban magával ragadott a történelmi-politikai környezet, ami azt megalapozta, de azokban sem találtam kifogásolni valót pár kisebb részleten kívül. Ezzel együtt is talán a film utolsó mondata döbbentett meg a legjobban, pedig előtte is akadt éppen elég izgalmas fordulat ebben a szokatlanul zajló és végződő túszdrámában.


8,5/10

Túl sok mindent nem tudok hozztenni írásodhoz, meg amúgy is totál el vagyok havazva nézni- és írnivalóval, úgyhogy csak pár gondoltat...

Rohadt jó korrajz, érdekes volt a SAS készülődését és próbaostromait belevágni az amúgy nem túl eseménydús - mégis feszült - filmbe. A fordítása miatt ugye elég sokat foglalkoztam vele, így még jobban átjött a helyzet újdonsága, amit ez akkor jelentett. Ma már nem tökölnének ennyit, biztos. Nagyon jó volt Mark Strong, és egyébként a terrorista vezér, Salim iránt is inkább szimpátiát éreztem, mint haragot. Így tulajdonképp két "jó" ember tárgyalását rúgta föl keményen a kommandós akció... amivel csupán az volt ezek után a bajom, hogy a film alapján ezek a terroristák (minusz talán Faisal, aki kinyírta az iránit) nem feltétlenül érdemeltek halált. Valahogy nem volt meg a moziban az az érzelmi töltet, ami valaki mellé vagy ellenében tudja állítani a nézőt. Főleg ellenében.

Másrészt meg... ha ez így volt, akkor valami iszonyat béna és tehetségtelen volt az egész terrorista bagázs. 6 napig várni, 6 napig hallgatni az ígérgetést... hát nem tudom. Lehet, sok 24-et láttam, amiben a terroristák tökösebbek, és az élet sokkal unalmasabb, de engem egy idő után zavart a várakozás.

De köszi az ajánlót, így is jó volt! És már más is meg tudja nézni.


80%

.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Akkor most, hogy ezek lekerültek a listáról, jöhetnek a más műfajban "tukmált" filmek, például az "Az utolsó ház balra"   ...
.

És lőn...

Kicsit Eden Lake, Kicsit (nagyon?) Köpök a sírodra, kicsit talán még Nyárutó is... de nagyon jó volt. A legeleje nem egészen tetszett, nem tudtam hova tenni a tinilányos szálat, s talán még meg is lepődtem, mikor beállított apu és testvére. De aztán onnantól... onnantól jó volt.

Csupán egy kérdés: ezt amúgy hogy dumálják ki a rendőrségen? Mármint a jogos önvédelem ilyen fokú...hmmm... túlkapását?

80%

Niwrok írta:

.
6 nap

Mint ahogy a Siege of Jadotville esetében is, lehet, hogy a cselekmény dinamikájánál vagy a megvalósításnál jobban magával ragadott a történelmi-politikai környezet, ami azt megalapozta, de azokban sem találtam kifogásolni valót pár kisebb részleten kívül. Ezzel együtt is talán a film utolsó mondata döbbentett meg a legjobban, pedig előtte is akadt éppen elég izgalmas fordulat ebben a szokatlanul zajló és végződő túszdrámában.

8,5/10

Túl sok mindent nem tudok hozztenni írásodhoz, meg amúgy is totál el vagyok havazva nézni- és írnivalóval, úgyhogy csak pár gondoltat...

Rohadt jó korrajz, érdekes volt a SAS készülődését és próbaostromait belevágni az amúgy nem túl eseménydús - mégis feszült - filmbe. A fordítása miatt ugye elég sokat foglalkoztam vele, így még jobban átjött a helyzet újdonsága, amit ez akkor jelentett. Ma már nem tökölnének ennyit, biztos. Nagyon jó volt Mark Strong, és egyébként a terrorista vezér, Salim iránt is inkább szimpátiát éreztem, mint haragot. Így tulajdonképp két "jó" ember tárgyalását rúgta föl keményen a kommandós akció... amivel csupán az volt ezek után a bajom, hogy  a film alapján ezek a terroristák (minusz talán Faisal, aki kinyírta az iránit) nem feltétlenül érdemeltek halált. Valahogy nem volt meg a moziban az az érzelmi töltet, ami valaki mellé vagy ellenében tudja állítani a nézőt. Főleg ellenében.

Másrészt meg... ha ez így volt, akkor valami iszonyat béna és tehetségtelen volt az egész terrorista bagázs. 6 napig várni, 6 napig hallgatni az ígérgetést... hát nem tudom. Lehet, sok 24-et láttam, amiben a terroristák tökösebbek, és az élet sokkal unalmasabb, de engem egy idő után zavart a várakozás.

De köszi az ajánlót, így is jó volt! És már más is meg tudja nézni.    

80%

Örülök, hogy mindkettő "bejött", és nem hiába ajánlottam őket, de nem is számítottam egyiknél sem többre, mint a 8 pont. Mindkettő felett eljárt a kor (az Utolsó ház balra remake, meg amúgy is tíz éves, a 6 Days meg harminc éves sztorit dolgoz fel), így csak szűkebben tudják alkalmazni azokat a figyelemfokozó húzásokat, amikkel plusz érzelmet, izgalmat tudnának kiváltani.

Előbbi viszont a szülői bosszúval (éppen ezért kell a csajnak hazaérnie) tudott ha nem is újszerű, de különleges lenni. A másiknál meg éppen az a lényeg, hogy egy teljesen másfajta terrorizmust mutat be, mint amit ma ismerünk (pedig "alig" 30 éve volt), amiben a terroristák oldalán is ott tud lenni a "szimpátia", hiszen többen közülük majdnem elnézést kérnek, hogy nekik most embereket kell fenyegetniük. Amikor még nem volt feltétlenül öngyilkos egy merénylet, amikor még nem a "hitetlenek" gyilkolása volt az elsődleges célja, és mindez az internet kora előtt, amikor sokkal szűkebbek voltak a lehetőségek és az ismeretek még a terrorizmusra is. Így persze hogyan tudott volna úgy viselkedni pár egyetemista, mint egy rakás profi a 24-ben ?

A kérdésre: simán elképzelem, hogy azok a hullák sosem jutnak el a rendőrségig (vagy úgy lenne vége, hogy megjönnek?), ellenben a tó sok mindent el fog nyelni...

.

Niwrok írta:

A kérdésre: simán elképzelem, hogy azok a hullák sosem jutnak el a rendőrségig (vagy úgy lenne vége, hogy megjönnek?), ellenben a tó sok mindent el fog nyelni...

.

Akkor lesz mit takarítani meg javítani otthon.

.
Csillagok háborúja - Az utolsó jedik / Star Wars - The Last Jedi




Miután tíz év kihagyás után a filmtörténelem egyik legnépszerűbb sorozataként a Star Wars két éve új részt kapott, óhatatlanul megoszlottak róla a vélemények. Röviden úgy lehetne leírni ezt a hangulati görbét, hogy "minél jobban ismered a SW világát, talán annál kevésbé tetszik, ami egy idő után átfordul abnormális rajongásba.", hiszen sokszor már a nevetségességig próbáltak megidézni benne olyan jeleneteket, helyzeteket és szereplőket, amiket még a messzi-messzi galaxisról csak a felszínes tudással rendelkezők is egyértelműen másolásnak titulálhattak, a fanok meg eleve megőrültek értük, főleg a sokak által undok mostohatesónak tekintett előzményfilmek után. Az eddig gyakorlatilag csak a Looperrel ismertté vált Rian Johnson ezért kettős próba előtt állt a rá bízott résszel: úgy kell igazi folytatást csinálnia az igencsak belterjessé vált Skywalker-sagához, hogy azért ne csak a Birodalom visszavág remake-je legyen belőle.

A magam részéről azt mondhatom, majdnem sikerült neki. Mert ebben a filmben is akad bőven olyan jelenet, ami ki lett ollózva az eddigi részekből, hogyan is ne lenne! De legalább nem egy az egyben használták az indigót (fiatalabb olvasók keressenek rá a neten, hogy az mi), hanem inkább csak hangulatban térnek vissza a régi események, helyek szellemei, mindig egy kicsit kifordítva korábbi önmagukból... illetve de, amikor elhangzott, hogy "mini-Halálcsillag", akkor majdnem kibuggyant belőlem a röhögéstől felhabosodó hányás. Visszaköszönnek a Hoth jégmezői, de kiderül, hogy az sem az, aminek látszik. Ismét kiruccanást teszünk egy olyan szórakoztató komplexumban, mint a Felhőváros, de ezúttal a sokkal földhözragadtabb Dubrovnik kőfalai adják ennek keretét (amikről, ha az SW stábja megfeszül, akkor is a Trónok harca fog eszembe jutni). Miközben lépegetők tapossák a földet, betekintés nyerhetünk abba, hogy a létezésük ebben a helyzetben nem az ötlettelenség eredménye, hanem gondosan levajazott fegyverüzleteké. Ami segített egy kicsit túlmutatni azon a toporgáson, ami általában a közbenső részek sajátja egy trilógiában, az az volt, hogy egy ugrással lezajlanak azok az összecsapások is, amik eddig a harmadik részekkel jöttek el, főleg a Jedi visszatérrel, és amik a film második felét nem csak izgalmassá, de drámaivá is tették... Ezért bár úgy éreztem úgy, hogy a filmnek háromszor van vége, és egy kicsit hosszú a két és fél óra, azt hiszem, egyben ezzel lehet magyarázni azt, hogy Snoke olyan kevés jelenetben látott (mennyi van neki, talán három?), hatalma ellenére is olyan súlytalan bábjátékosa az újkori részeknek, hiszen lehet, én emlékszem rosszul, de a Császár is éppen ilyen pehelysúlyú, ráncos vén trotty volt, amíg a háttere fel nem lett építve Palpatine-ként.

Csak azt sajnálom, hogy a szűkre szabott határidők miatt nem volt még egy fél év jobban, érdekesebben, következetesebben kitölteni a cselekmény főbb pontjait, mert a klasszikus űrcsatás intro után a film vagy egy órára jócskán leül. Bármennyire érthető is, hogy az ellenállók megmaradt maroknyi csapata számára már csak az ilyen, belső feszültséggel és titkolózással is együtt járó gerillaakciók maradtak, ahogy az is, hogy milyen nehézkesen halad a megkeseredett, önmagában csalódott Luke és a reményért kilincselő Rey összecsiszolódása, azért minimum furán veszi ki magát, hogy ezek alatt az Első Rendnek ne legyen egy darab hozzáférhető fegyvere, amivel rövid úton le tudnák zárni azt a kínlódást, hogy két csillaghajó relatív csigalassúsággal "kergeti" egymást a végtelen űrben órákig. Ez már csak a betetőzése volt az olyan szösszeneteknek, mint az űrbeli gravitáció, vagy az érzelmesnek szánt, de inkább csak bizarr Szuper-Leia jelenet, és az olyan tényleg megmagyarázhatatlan apróságoknak, hogy miért nincs testőrség és "dress code" egy luxuskaszinóban... mert hát Canto Bight mégsem egy Mos Eisley, ugyebár (komolyan, ezt tettem szóvá egyedül menet közben ). Meg volt még egy pár olyan rossz emlékű pillanat, amiket nem igazán tudok Johnsonnak felróni, mert az egyik részük következik azokból a hátrányokból, amiket egy Star Wars film mindig magán cipel, mert ezektől is lesz Star Wars, mert már 40 éve is megvoltak ezek a hibái, a másik vonal meg abból ered, hogy a Disney fejéből képtelenségnek látszik kiverni azt a blődséget, hogy a gyerekek kizárólag akkor szórakoznak jól egy Star Wars filmen, ha kétpercenként egy tengerimalacpingvinmaki belesivít a kamerába, vagy ha Luke és Rey idétlenségekkel mennek mosónőnek öltözött óriásbékák agyára.

Mégis, az összes újrahasznosítás, figyelmetlenség és komolytalanság mellett Az utolsó jedik lett szerintem a legújítóbb darabja a Star Wars Cinematic Universe-nek, és ez elég sok mindent felül tudott írni bennem a negatívumok közül. Ilyen volt például az, hogy átlagosan sokkal gazdagabbak érzelmileg a szereplők, az emberi kapcsolatok, mint eddig voltak. A legmeghatározóbb ezek közül, hogy Kylo (most, hogy nem sokkolt le Adam Driver fizimiskája, és azóta több filmjét is láttam, egészen megszoktam a srácot) és Rey szembenállása, az erőhöz, az emberekhez és egymáshoz való viszonyuk az egyik legjobban kidolgozott érzelmi szál volt, ami eddig megjelent egy Star Wars moziban. Az a hiba mondjuk ott van ebben, hogy ezeknek a belső vívódásoknak csekély a vizuális értéke, de biztos vagyok benne, hogy ha Az utolsó jedikről lenne egy könyv, annak a fele erről szólna, és ezt észben tartva külön tetszett az a csavar, amilyen lehetőséget Kylo felajánl Reynek. Teljesen új tapasztalat volt továbbá ebben a világban az, ahogy az emberek félreismerik egymást; ahogy feltételeznek a másikról valamit, de annak éppen az ellenkezője bizonyosodik be, a várttól teljesen eltérő irányba mozgatva a sztorit; itt is gondolhatnék Kylora, Leiára vagy akár Luke-ra, de inkább Holdo admirális felé nézek... Amiért pedig az ősrajongók közül valószínűleg sokan megvetéssel gondolnak majd Johnson munkájára, az az, hogy az író/rendező sok olyan témát sutba dobott, amik eddig tabunak vagy dogmának számítottak; a leglátványosabb ezek közül az, ahogy az egyházzá merevedett Jedi Rend gúnnyal kísérve elveszíti utolsó rituáléit és ereklyéit is, ezzel térve vissza eredeti hitvilágához, a külsőségek, keretek lehámozása után a mindent átható Erő alázatos tiszteletéhez.

Rian Johnson ezzel a filmmel nehéz utat jelölt ki a galaxis Első Renddel szembehelyezkedő részének, de azzal, hogy a keze alatt sok minden hamuvá vált, egyben gondoskodott róla, hogy a remény szikrája egy űrbeli főnixként éledhessen talán újra... ha J.J. Abrams is úgy akarja két év múlva. Talán megtévesztő lehet, hogy az Ébredő erőre is 8,5 pontot adtam, de ez két teljesen különböző 8,5; akkor a hasonlóságok, az ismerős, de kissé kopottas dolgok tették nosztalgikussá a filmet rövid időre, míg itt igazán a sok visszautalás melletti újszerű ötletek váltak élménnyé, így ez a 8,5 talán most tényleg annyi is marad két nap múlva is.


8,5/10

Niwrok írta:

.
Csillagok háborúja - Az utolsó jedik / Star Wars - The Last Jedi

Rian Johnson ezzel a filmmel nehéz utat jelölt ki a galaxis Első Renddel szembehelyezkedő részének, de azzal, hogy a keze alatt sok minden hamuvá vált, egyben gondoskodott róla, hogy a remény szikrája egy űrbeli főnixként éledhessen talán újra... ha J.J. Abrams is úgy akarja két év múlva. Talán megtévesztő lehet, hogy az Ébredő erőre is 8,5 pontot adtam, de ez két teljesen különböző 8,5; akkor a hasonlóságok, az ismerős, de kissé kopottas dolgok tették nosztalgikussá a filmet rövid időre, míg itt igazán a sok visszautalás melletti újszerű ötletek váltak élménnyé, így ez a 8,5 talán most tényleg annyi is marad két nap múlva is.


8,5/10

... ha J.J. Abrams is úgy akarja két év múlva...

Azért kíváncsi leszek a Disney békéltető testültének munkájára.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Csillagok háborúja - Az utolsó jedik / Star Wars - The Last Jedi

Rian Johnson ezzel a filmmel nehéz utat jelölt ki a galaxis Első Renddel szembehelyezkedő részének, de azzal, hogy a keze alatt sok minden hamuvá vált, egyben gondoskodott róla, hogy a remény szikrája egy űrbeli főnixként éledhessen talán újra... ha J.J. Abrams is úgy akarja két év múlva. Talán megtévesztő lehet, hogy az Ébredő erőre is 8,5 pontot adtam, de ez két teljesen különböző 8,5; akkor a hasonlóságok, az ismerős, de kissé kopottas dolgok tették nosztalgikussá a filmet rövid időre, míg itt igazán a sok visszautalás melletti újszerű ötletek váltak élménnyé, így ez a 8,5 talán most tényleg annyi is marad két nap múlva is.


8,5/10

... ha J.J. Abrams is úgy akarja két év múlva...

Azért kíváncsi leszek a Disney békéltető testületének munkájára.

Szinte elképzelhetetlennek tartom, hogy J.J. Abrams projektgazdaként és producerként az Utolsó jedik gyártási folyamata alatt kínjában végig beharapott szájszéllel figyelte, ahogy a kb. a porból a csillagok közé emelt Rian Johnson szétkúrja az ő dédelgetett kis ötleteit, és elképzelése sincs, hogyan folytassa azt. Előbb feltételezem, hogy Abrams Johnsonnal vitette el a balhét a terhessé vált lomok kiselejtezése miatt, hogy ő majd megdicsőülve építhesse újjá az általam már említett Star Wars Cinematic Universe-t.
.

Niwrok írta:

Csillagok háborúja - Az utolsó jedik / Star Wars - The Last Jedi

Szinte elképzelhetetlennek tartom, hogy J.J. Abrams projektgazdaként és producerként az Utolsó jedik gyártási folyamata alatt kínjában végig beharapott szájszéllel figyelte, ahogy a kb. a porból a csillagok közé emelt Rian Johnson szétkúrja az ő dédelgetett kis ötleteit, és elképzelése sincs, hogyan folytassa azt. Előbb feltételezem, hogy Abrams Johnsonnal vitette el a balhét a terhessé vált lomok kiselejtezése miatt, hogy ő majd megdicsőülve építhesse újjá az általam már említett Star Wars Cinematic Universe-t.
.

Ez lenne a jobbik út, mert akkor a nagy kinyírási hullámon túl valahol valakinek van hosszú távú terve is. De azért a Snoke szál így, még más filmekben is kínos lenne, mint ahogy Reyé is.

Majd meglátjuk. Kedden megyek rá még egyszer (utoljára) a gyerekkel, talán akkor jobban tetszik majd.

.
Luke Cage S1




Hogy az elmúlt egy évben végigrágtam magam a Marvel Defenders majdnem összes darabján, és alapvetően pozitív élményekkel, így szinte kötelező feladat lett, hogy az eddig egyedül kimaradt Luke Cage-et kipipáljam. Muszájból persze ne nézzen az ember sorozatot, ahhoz túl rövid az élet, de mégis inkább a pótlás volt a fő motiváló erő, mert a "zárójelet", amiben a golyóálló harlemi csávó itt megjelent, már láttam a többiben (az elejét a Jessica Jonesban, a végét a The Defendersben), és önmagában ezt a figurát sem tartottam túl érdekesnek. Azt már inkább, ahogy egy gettós gengsztersztori kibontakozott az ajánlásokból és az utalásokból...

Luke Cage (Mike Colter), aki a múltja miatt több okból is bujkálni kényszerül, a felesége halála körülményeinek felderítése után takarítóként dolgozik meg a szállásért és a kajáért egy kis harlemi borbélyüzletben. A boltot vezető Pop általános tiszteletnek örvend a környéken, mindegy, hogy utcagyerekről vagy gengszterfőnökről van szó, és az üzlet maga is olyan fegyvermentes övezetnek számít, mint egy templom, és semlegesnek, mint Svájc... talán még jobban is. Amikor viszont három kölyök egy bennfentes infó és az egy életre elég pénz lehetősége miatt rossz embernek a lábára lép, felbolydul az addig nyugodt darázsfészek. A környéket ugyanis egy fura páros, két unokatestvér tartja ellenőrzése alatt, titokban szorosan együttműködve: Cornell a nagyanyjától, a hírhedt Mama Mabeltől megörökölt zenés klubját használja fedőszervezetnek a mindenféle alvilági ügyleteihez, leginkább a fegyverkereskedelemhez, míg a városi képviselőtestület tagjaként Mariah a politikai tőkéjét és a hozzá kapcsolódó pénzalapokat megcsapolva fektet be a kétes üzletekbe, hogy ezzel teremtse meg a forrást a Harlem felemelkedését szolgáló projektjeire. Luke pedig idővel mindkettejükkel és a segítőikkel is kénytelen szembenézni, egy súlyos dilemmával is megküzdve ehhez, pedig akkor még nem is tudja, hogy nem a Stokes-család ezen két tagja jelenti rá a legnagyobb veszélyt.

Mivel az eddigi sorozatok is elsődlegesen a dráma és a kapcsolati hálók miatt voltak feszültek és izgalmasak (kivéve szegény Iron Fist, de az olyan is...), itt is valami hasonlót vártam, főleg az "ajánlások" hatására. Ez már csak azért is így volt, mert Luke képessége miatt fizikailag sok kihívást nem rejt a karaktere. Egy idő után persze nála is előkerül a "kryptonit", de addig a Marveles képregényfilmekkel szorosan együtt járó akciójelenetek gyakran voltak komikusak, főleg ahogy már ő is azon gúnyolódott, hogy a legtöbb ilyen csak arra volt "jó", hogy új ruhákat kelljen vennie, és a legtöbb kárt a róla lepattanó golyók okozták. De éppen ez a képesség tette érdekessé a dilemmáját, ami a film jelentős részét végigkíséri, és ami egyfelől jelenti azt, hogy álnéven élő szökött fegyencként aligha hívhatja fel magára a figyelmet, másrészt hogy közismert mutánsként aligha élhetne úgy a társadalomban, mint előtte, de idővel ő is kénytelen ráébredni, hogy a képesség lehetőséget jelent, az pedig felelősséggel jár. Ha az embernek ilyen szinten módjában áll javítani az emberek életkörülményein, kicsit megtisztítani az életüket a bűntől, úgy, hogy közben példát és reményt is ad, akkor ritkán akad választás. Még úgy is, hogy minden percben ott kísért a lelepleződés veszélye. Hogy a kemény, rideg külső érzékeny belsőt takar, talán sosem volt még ennyire szélsőségesen igaz, és ez a fajta sebezhetőség jobban lekötötte a figyelmem, mint amúgy bármilyen robbanás, üldözés vagy lövöldözés... már amíg tartott.

Bármekkora szíve is van viszont a kapucnis tanknak, a mellékszereplők ebben a Marvel-sorozatban is túlnőttek a főszereplőn. Az évad legjobb karaktere nálam egyértelműen Misty Knight (Simone Missick), akit folyamatos nyomás alá helyeznek több oldalról a Luke iránti érzelmei, a közösség iránti elkötelezettsége, az igazságérzete, a személyes problémái, és az, hogy a rendőrség kötelékében igyekeznie kell a törvényes keretek és nem egyszer a főnökei által rá kényszerített alkuk között maradva végezni a feladatát. Mindezt úgy, hogy ezek a trükkös bűnözők gyakran élnek a megtévesztés módszerével, és hogy a nyomozási technikái meg a fotografikus memóriája és empatikus képessége is pár mutáns gént sejtetnek... Stokesék a másik oldalon is rendesen hozzáteszik ehhez a magukét, ahol Cornell (az azóta Oscar-díjas Mahershala Ali) sokkal szívesebben zenélne és üzemeltetné a klubját (remek R'n'B és jazz koncertekbe lehet ott belehallgatni...) művészlelkű gengszterként, Mariah (Alfre Woodard) pedig inkább csak szükséges rossznak tartja a bűnt a sikerhez és a felemelkedéshez vezető úton, de mindketten elég komoly személyiségváltozáson mennek át az évad alatt. De jó, hiteles a szereplők többsége, Scarfe és Ridley az egyik oldalon, Shades és Zip a másikon, és természetesen itt is felbukkan Claire, aki ugyan megint csak a kötelező romantikus szálként van a történetben, meg hogy legyen, aki kísérgeti a magányos Luke-ot, de legalább annyi kiderül a végén, hogy miért sétál csak úgy be Coleen edzőtermébe az Iron Fist elején.

Talán ha csak ennyi lett volna -az eddigiekből is látszódhat-, akár jobb élmény is lehetett volna a Luke Cage, bár sokszor azt éreztem, hogy hiába történik sok minden, megy a szervezkedés meg az akciózás, elég vontatott mindez... talán főleg azért, mert a főbb szereplők jó része mást csinál, mint amit szeretne, sok feszültség a kényszerben gyökerezik, arról meg ugye már beszéltünk feljebb, hogy az milyen... Az évad közepétől, Diamondback felbukkanásától azonban az évad egy alapvető fordulaton ment keresztül, és tipikusan az a képregényes böszmeség lett belőle, amiért a Marvel-filmek már annyira nem tudnak felcsigázni, mint az elején. A többiek motivációs dzsungele mellett Strykeré abszolút sablonos, közben meg idegesítő vásári mutatványosként huzigálja elő a kabátujjából mindig éppen azt az eszközt, ami kicsit továbblendíti a történetet, érthetetlen módon a végére tartogatva a nagyágyút, nem sokat törődve vele, hogy egyáltalán hogyan juthatott volna ilyen kísérleti fegyverekhez. Az időhúzás miatt közben a többiek parkolópályán vannak, és Luke hol egy teljes epizódon keresztül kóvályog a nyílt utcán, miközben elvileg mindenki rá vadászik (ami eleve egy halál béna jelenettel, a kukásautóssal kezdődik), hol nyolcszáz mérföldes kiruccanást tesz egy szinte teljesen lényegtelen hurok miatt.

Hiába indult jól a Luke Cage első évadja, másodvonalas szuperhőshöz méltó dilemmákkal és akciókkal, jó karakterekkel és színészekkel, kellemes díszletek között, a tizedik részre teljesen kifulladt az egész. Onnantól már csak a lendület vitte előre a frissen felbukkanó főellenfél pojácasága és gyenge akciózásai mentén, én pedig alig vártam a végét, mert ha sorozatot hagytam is már félbe, évadot nem szoktam... meg annyira rossz sem volt. A kényszer alatti tevékenykedés élményfokáról viszont mintha már meséltem volna...


6,5/10
.

Niwrok írta:

Pókember - Hazatérés / Spider-Man: Homecoming

Ez azt is jelenti, hogy ez a Pókember az első önálló karakteres film, ami nem előzménytörténet, hanem folytatás, és így nem "kell" végignézni például a pókcsípést és Ben bácsi lelövését, és ezt azok fogják igazán értékelni, akiknek kiújul a lumbágója, ha egy Batman-feldolgozásban előkerül a Wayne-szülők halála, kb. negyvenedszer. A Pókember ezen szakasza viszont így semmiben nem különbözik a jellegzetes középiskolás filmektől; a film felét teszi ki, ahogy Peter a normál tinik életét éli, kis tiniszerelemmel, geek haverral, dolgozatokkal, iskolai rivalizálásokkal, tanulmányi versennyel, bulikkal, és hogy ezeket a titkolózás miatt hogyan próbálja egyensúlyba hozni -kevés sikerrel- a szuperhős léttel. Kellemes ez a rész is, de önmagában még a kicsit zavarosra sikeredett washingtoni és a fura fizikájú, de látványos kompos mentőakciókkal együtt is kevés lett volna.

Ennek bandavezérével pedig olyat sikerült elérni, amit nálam Marvel-film ritkán tudott: egy olyan ellenfelet kreálni a Keselyű személyében, aki hangulatosabb és "dögösebb", mint az utóbbiak kb. összesen. Biztos, hogy nem az itt látottak a legdinamikusabb akciójelenetek a Marvel történetében, de ahogy a Keselyű lecsap áldozatára, amilyen fenyegetően Pókarc fölé tud tornyosulni és ahogy az éles fémszárnyaival, a karmaival tud küzdeni, az nagyon bejött... Komolyan, ha meg kéne mondanom, hogy Pókember vagy Keselyű tetszett a filmben jobban, bajban lennék.

8/10

Egy teljesen új réteget tett a filmre, hogy végre rendesen láttam belőle mindet, eredetileg ugyanis egy olyan teremben láttam, ahol éppen készült kiégni a projektor izzója, így a fényerő a felére esett vissza... Hogy pedig a Homecoming ilyen nehezített terepen is 8 pontig vitte az már akkor is sokat elmondott róla.

Újranézve majdnem minden csak jobb lett. Ahogy mondtam, nekem nem volt nagyobb bajom Garfielddal és Maguire-rel sem, de Tom Holland egy teljesen új színvonalat képvisel, ahogy előadja mindazt az izgatottságot, hogy végre nem melegítőruhában és piros símaszkban kell zsebtolvajok után vadásznia a pókképességeivel, hanem a Nagyok között játszhat. Vele együtt végre olyan a karaktert kapott a Marvel, akihez illik az a csetlés -botlás, amit mostanában erőltetnek és túlzásba visznek (ld. Loki 3.), így itt nem is zavart, ahogy például Peter rájött, hogy a városon kívül a hálón tarzankodást el lehet felejteni vagy a pókruha kütyüjeit fedezte fel néha elég fájdalmasan. Ugyanígy jobbnak, izgalmasabbnak láttam Keatont és a Keselyűt, de például a washingtoni kiruccanást most jobban untam, és a középsulis tinikomédia jeleneteiből is tudnék vágni, hogy feszesebb legyen a film, de az összképen ez alig rontott valamennyit.

Amúgy is az éves listám közelében éreztem, most egy kicsit közelebb is került hozzá, de szuperhős-filmnek biztos hogy ez volt az idei legjobb, még a hibáival együtt is... és nem csak a mezőnyhöz képest, hanem önmagában.

.