21 találat

Niwrok írta:

Niwrok írta:

The Walking Dead S10 (-S10E16)

Hogy szar-e ez az évad? "Szinuszos a rádióhullám?".
Persze nekem is illett volna megvárnom a végét, de egyre inkább úgy éreztem, nem tudnak olyat mutatni az évadzáróban, ami jelentősen befolyásolná a véleményem. A 15. rész meg aztán teljesen meg is győzött róla, Princess számomra egyszerűen felfoghatatlan, pedig a képregények szerint állandó szereplő lesz...

5,5/10

The Walking Dead S10E16

Megnéztem az utolsó részt is, és az addigi eseményekhez képest nem volt rossz, inkább csak langyos... Pedig hát legutóbb a Suttogók elleni végső harc maradt le az évadról, és ezt nézve elég kiábrándító. De láthatóan az írók már nem akartak semmit ettől a hordától, kifejezve ezt például abban, hogy akivel Daryl múltkor még szinte egy egész epizódon át, több szinten és végkimerülésig hirigelt, azt most kb. fejbesomják egy késsel, aztán csá, a végeláthatatlan zombisereget meg "meglemmingezik", és vége (spoiler?).

Az évadzáróban sokkal fontosabb volt két új tényező ill. szereplő felbukkanása, amiből az egyiket már előre vetítették az elmúlt hetekben érkező hírek, a másik meg... Ha a záró jelenetben a Spanyol Inkvizíció (akikre senki sem számít!) jelent volna meg, az sem lett volna meglepőbb... és az sem lett volna sokkal kisebb marhaság...

Nem volt ez annyival jobb, hogy többet akarjak adni az évadra.

The Walking Dead S10E17-E22

Majdnem egy év kellett, amire rá tudtam venni magam a folytatásra, mert a Juanita/Princess okozta sebeket nem gyógyította jól az idő...

Meg az is belejátszott, hogy ezt előzetesen is pontosan annak a függeléknek tartottam, ami lett. Az a hat rész, ami egy centit nem viszi előre a sztorit, de ez nem is elvárás, egyszerűen ennyit lehetett tenni a járványhelyzet alatt, hogy a nézők ne felejtsék el a sorozatot. Kis anekdotákat kapunk, ízelítőt a hangulatból, hogy milyen az élet két tömeges ember- vagy zombiírtás között Alexandriában és a környékén, néhány popkult utalással és sztárvendéggel. És ennek megfelelően -mivel már rég nem vagyok rajongó, csak jómagam is sétáló agyhalottként kísérem az elmúlásba ezt a régen még olyan érdekes társadalmi és drámai kérdéseket, helyzeteket feszegető sorozatot- majdnem minden része dögunalom volt, halványan emlékeztetve a múltra az olyan jelenetekkel, mint Gabriel és Aaron oroszrulettje, amiket nem sokkal utána agyon is taposnak az olyan ökörségek, mint Daryl küzdelme a kombinált fogóért. Carol levesfőzését meg csak Szenilla nikotinfüggéséhez, meg így látatlanban a Totál szívás legyes epizódjához tudom hasonlítani.

Az egyetlen epizód, ami ért valamit, az az utolsó, a Neganes, de attól sem lett jobb annyival, hogy több pontot érjen. A Covidtól függetlenül is egyértelműen az egész sorozat mélypontja ez az évad.

.

Niwrok írta:

The Walking Dead S10 (-S10E16)

Hogy szar-e ez az évad? "Szinuszos a rádióhullám?".
Persze nekem is illett volna megvárnom a végét, de egyre inkább úgy éreztem, nem tudnak olyat mutatni az évadzáróban, ami jelentősen befolyásolná a véleményem. A 15. rész meg aztán teljesen meg is győzött róla, Princess számomra egyszerűen felfoghatatlan, pedig a képregények szerint állandó szereplő lesz...

5,5/10

The Walking Dead S10E16

Megnéztem az utolsó részt is, és az addigi eseményekhez képest nem volt rossz, inkább csak langyos... Pedig hát legutóbb a Suttogók elleni végső harc maradt le az évadról, és ezt nézve elég kiábrándító. De láthatóan az írók már nem akartak semmit ettől a hordától, kifejezve ezt például abban, hogy akivel Daryl múltkor még szinte egy egész epizódon át, több szinten és végkimerülésig hirigelt, azt most kb. fejbesomják egy késsel, aztán csá, a végeláthatatlan zombisereget meg "meglemmingezik", és vége (spoiler?).

Az évadzáróban sokkal fontosabb volt két új tényező ill. szereplő felbukkanása, amiből az egyiket már előre vetítették az elmúlt hetekben érkező hírek, a másik meg... Ha a záró jelenetben a Spanyol Inkvizíció (akikre senki sem számít!) jelent volna meg, az sem lett volna meglepőbb... és az sem lett volna sokkal kisebb marhaság...

Nem volt ez annyival jobb, hogy többet akarjak adni az évadra.

.

.
The Walking Dead S10 (-S10E16)




"A disznószar büdös?"

Amikor az előző évadról volt szó, akkor  mindenféle "sorsfordító" eseményeket emlegettem. Az egyik az volt, hogy a TWD mostanra elvesztette szinte az összes "alap" karakterét, köztük Ricket is, a másik pedig az, hogy egy olyan ellenfél kezdte fenyegetni a most már városállamok hálózatává fejlődött kolóniát, aki nem veszélyt, hanem eszközt lát a zombikban. Mindkét dolog olyan, amiben van lehetőség, és bármilyen "cudar" világot is vetített előre az előző ávadzáró az egy epizódos hóviharral, csak ott voltak a szereplők, akiket eddig megkedveltem, és az Alfáékkal vívott harc izgalmai.

Egy komoly érvágás azonban rögtön az elején kiderült, kiejtve egy fontosat az eddigi konfliktusok közül: ebben a helyzetben már nincsen alapja a területi, az erőforrásokért vívott harcoknak (Alfát a bosszúvágy hajtja, és viszont, azt nem sorolom ide). Az "ismert világ" teljes összhangban működik, megtermelve az alapvető szükségleteiket, az olyan konfrontatív szereplők "távozásával" pedig, mint Rick és Maggie, teljes béke honol, nincsenek ideológiai viták, a városok közötti ellentétek sem. Tíz évad után persze el lehet ide jutni, de a békés telepeskedés egy dologra biztosan teljesen alkalmatlan: sorozatot csinálni belőle. Rossz nézni, ahogy a régen oly érdekes kapcsolati hálók ennyire szétfeslenek, és a legtöbb párbeszéd, ami kijön a szereplők száján, csak banális fecsegésnek, üres szavaknak hangzik, még a nagy lelkizések is, mint a magyarra fordított popslágerek. Van helye ebben a helyzetben az egyéni drámáknak, mint a Király helyzete vagy Eugene egyre erősödő magányossága, legalább ezek vannak... de amikor szinte csak ezeknek van helye, akkor nagyon tud ám hiányozni az az időszak, azok az évadok, amikor a szereplők egyszerre harcoltak az új világ által rájuk kényszerített szabályokkal, bonyolódtak vitákba arról, ki hogyan képzeli el a túlélést a zombikkal vagy a többi emberrel, és még esetleg a személyes ellentéteik is megvoltak.

Aztán ennek nyomán kiderült az évad egészének rákfenéje: egyszerűen nem maradt mondanivaló a TWD-ben. Most legalábbis szinte semmi nincs benne, még annyira sem, mint Negan idejében. A sorozat kevés mankójának egyike számomra az volt (mondjuk a kevés szimpatikus szereplő és az emberi világ pusztulásának fokozatait még mindig remekül érzékeltető díszletek mellett), hogy a túlélés és az együttélés fázisait, dilemmáit emberi oldalukról megközelítse. Engem baromi régóta nem érdekelnek a halomra hentelt zombik és az izgalmasnak szánt akciójelenetek, mert ezekben kb. a második évad óta nem nagyon tudnak újat mutatni, de akkor még csak gagyi ostobaságnak tartottam a "váratlanul" előugró zombikat, ahhoz viszont valami nagyon durvát kellett volna villantani, hogy tíz évad után ne utáljam meg, hogy hülyének néznek (mondjuk hogy Negan beszélget, és egyszer csak a zombi jobbról beinteget ). Alfa hordája ebből a masszából legfeljebb abból a szempontból tudott kitűnni, hogy bemutatta egy személyi kultuszra épülő szekta viszonyait, de legtöbbször ők is csak véres lekaszabolnivalóként jelennek meg. Nem minden esetben rosszul, a szembenállók egy-két taktikai trükkel és ügyes csapdával csepegtetnek némi meglepetést és izgalmat, de nagyon hiányzik, hogy egymás puszta legyőzésén és a bosszún kívül valami "felsőbb" célja is legyen az egésznek, mert különben az már csak egy íztelen, a végtelenségig nyújtható rágógumi. Enélkül ebben már semmi dilemmáznivaló nincs, és mert a Városállamokban sincs nagyon senki, aki éles vitákba bonyolódna a többiekkel, így a múltkor emlegetett, számomra a sorozat velejét jelentő társadalomfilozófiai kérdések hiányában a "lelkizések" csak arra vannak, hogy átvezessenek egyik zombikaszabolásból a másikba, ahelyett, hogy fordítva lenne, és esetleg a véres móka meg a trancsír szakítaná meg néha az elmélkedést. Ez alól egy kivételt találtam, az E7 vallatása a tömlöcben az évad legjobb 15 perce (de mondhatnám, hogy ez az a 15 perc az előtte levő 300-ból, ami tetszett...), és ékes bizonyítéka annak hogy miért Carol még mindig a kedvenc szereplőm.

Mivel így az évad nemcsak üres lenne, de baromira unalmas is, ezért sorra kellett az íróknak előhúzni a varázskártyákat, a "fordulatokat" meg az érdekes kis epizódokat, de ezektől meg szétmorzsolódik az évad (az évad vége felé gyakorlatilag követhetetlenné válik, hogy ki mit miért csinál), és a sokadik ilyennél céltalan időhúzássá válik minden addig a pillanatig, amíg a díszes kompánia végre neki nem ront a hordának... az Essosban shoppingoló Daenerys tudna sokat mesélni az efféle "vattákról". Olyan régóta építik az írók ezt a világot, hogy mostanra láthatóan túl stabil lett, és ezt mi sem mutatja jobban, hogy már csak olyan "égből pottyant" dolgok tudják kibillenteni az egyensúlyából, mint ami az első részekben a szereplők nyakába szakad, ami egyáltalán elindít ebben a helyzetben valamit, vagy amikor az írók hirtelen rájönnek, hogy nem csak a zombiharapás tud itt végezni valakivel, hanem bizony a betegségek is, vagy hogy Hilltop falainál pont van egy hatalmas fa, amit tíz év alatt sem volt idő kivágni, és az most kidől. A véletlen azonban egy dolog, a másik, amivel megpróbálják megtámogatni az évadot, az Negan rehabilitálása... Persze valamit kellett vele is kezdeni nyolc évnyi paradicsomkarózás és kiközösítettség után, de Jeffrey Dean Morgan remek alakításán túl ez pontosan azt jelenti, amire a legkevésbé sem vágytam, azaz hogy a Fogda Bölcse és a Civilizáltságunk Bizonyítéka visszaváltozik azzá a buta, alpári és pojáca komikussá, aki fénykorában volt, mesélve például hosszan a "mogyipacsi" szabályairól, míg a másik végletnek a "Negan jutalma"-jelenetet tudnám mondani, ami meg csak szimplán abszurd. Végül az olyan röhejbe hajló hülyeségekről már ne is beszéljünk, hogy aki kihúzza a combjába markolatig vágott, "Krokodil Dundee"-kaliberű vadásztőrt, az méltóztasson már elvérezni, vagy Michonne kis epizódjáról a szigeten... És amikor már azt hiszed mindent láttál, és ennél lejjebb egyszerűen nincs, akkor belép a képbe Juanita/Princess, akivel a TWD saját paródiájába fordul   ...

Hogy szar-e ez az évad? "Szinuszos a rádióhullám?". Én eddig azért kedveltem a TWD-t, mert sokféle rétegét be tudta mutatni annak, hogy az emberi természet hogyan segíti vagy gátolja egy zombik uralta világban a túlélést, és mert izgatott a kezdetektől, de legalábbis régóta követett szereplők sorsa. A 10. évad az, amire ezekből már nem sok maradt. Egy kezemen meg tudom számolni, kik azok, akiket nem szeretném, hogy felzabáljon az első zombi, ellenben igencsak riasztó jövőt vetítenek előre azok a kreténségek, értelmetlenségek, bazári giccsek és parasztvakítások, amiket az írók még ki tudnak izzadni magukból... és így már nem nagyon érdekel, hogy a túlélők a tengerparton, a folyó mellett, egy barlangban, Alexandriában, egy benzinkúton, egy könyvtárban, Hilltopon vagy csak úgy az erdőben loccsantják ki a soha el nem fogyó zombik agyát... Sőt, nagyon nem érdekel...


5,5/10
.

.
The Walking Dead S9




Több szempontból is sorsfordító volt a múltkori lezárás, ahogy az a mostani évad is. Az én mostani szempontomból annyiból, hogy talán először a nyolc évad alatt az előzőnek úgy lett vége, hogy nem volt olyan nagyobb cliffhanger, ami miatt a nézők (köztük én) körömrágva találgatták volna, mi lesz a folytatás, és emiatt a hype-ot sem éreztem annyira, mint eddig. Szinte fű alatt ment le az újabb évad, ami érthető is annyiból, hogy -akárcsak magában a sorozatban- sokan a nézők közül "elhullottak" a hosszú út alatt, a többiek meg megbékélni látszottak azzal, amit kaptak/kapnak a sorstól. Már nem voltak igazán titkok, már nem volt különösebb lelkesedés, csak a csendes remény, hogy van még mondanivaló ott, ahol már a sorozattól folyamatosan távolodó képregényt is lezárták, mert ott már nem volt.

Sorsfordító volt a szereplők szempontjából is (amit az új főcím is kifejez), hiszen a szűkös erőforrásokért való folyamatos küzdelem ellenében megjelent egy égből kapott könyv, ami megmutatta, hogy lehet más út is... nem olyan, mint volt, de mondjuk olyan, mint egy középkori-vadnyugati állapot. Visszalépve 150-200 évet, de van élet a halál után. Ez lett az az újdonság, Rick minden évadra megújuló koncepciója, ami gyakorlatilag érdekessé tudta tenni azt is, hogy kvázi csak egy kolónia, pontosabban kolóniák laza szövetsége épülget itt lassan. Ez már nem elsődlegesen a vér és húscafatok borította, hanem a sok kézi erővel és primitív gépekkel termékennyé tett föld, ahol a gyerek nem olyan anomália, mint Judith (vagy olyan láthatatlan szóbeszéd, mint amilyen Maggie évadokon át soha nem látszó, soha le nem záruló terhessége volt...), hanem ahol a párok komolyan gondolják, hogy ebben a világban fel tudják nevelni a gyerekeiket. Ahol épül-szépül Hilltop és a többi település, ahol tud működni a kereskedelem és akár egymás kisegítése is, és ahol olyan nagyszabású projektek is létrejöhetnek, mint egy új híd, vagy olyan vívmányok, mint a kereskedelem. Ahol a zombik már igazán akadályt sem jelentenek, inkább csak egy kis véres-csonkolós felvillanást azoknak a nézőknek, akik a TWD-re még mindig zombifilmként gondolnak, akik azt keresik még benne. Ez viszont természetesen nem jelenti azt, hogy minden tökéletes lenne ebben a világban, különben nem lenne belőle sorozat. Az nem lepett meg (mert az írók nem először élnek ezzel az olcsó trükkel...), hogy a múltkori, Rickkel szemben létrehozott titkos szövetség parkolópályára került, az azóta eltelt egy év alatt legalábbis semmit nem tettek, de az sem, hogy megvannak azok a törésvonalak, ami mentén a konfliktusokat drámává és konfrontációvá lehet érlelni. Az egykori csapat, Rick és a "hadnagyai" viszonya mára megváltozott, leginkább azért, mert nem elsődlegesen egymásért vannak felelősséggel (bár a múltjuk nem tűnik el a nézeteltérések felbukkanásakor sem), hanem mert mindenkinek van saját közössége, vezetőként pedig már azok túlélése, biztonsága is a vállukon nyugszik... még ha a korábbi halálos ellenségeikről is van szó. Az Új Világ már sokkal inkább szól a diplomáciáról, mint a fegyverekről, és ahol az öntörvényűséget, az egyéni, megkérdőjelezhetetlen hatalmat kezdi felülírni az alapszabályokra, törvényekre vonatkozó igény. Ahol az "ősközösségeket" kezdi felváltani a civilizált társadalom csírája.

Sorsfordító a nézők szempontjából is, hiszen egy igencsak nosztalgikusra sikeredett mini évadzáróval akár a teljes sorozatot is be lehetett volna fejezni. Ehelyett az írók éltek a másik olcsó trükkel, ha már kimerült egy téma, és éveket ugrottak előre a történetben, hogy hosszan lehessen elmélkedni a kimaradt idő alatt történtekről, hogy új szereplőket lehessen bevezetni, új hatalmi viszonyokat, új ellenfelet lehessen bemutatni. A kérdés felvetése, ami az új helyzetben megfogalmazódik, kifejezetten érdekes, talán az egyik legmarkánsabb a sorozat eddigi történetében, hiszen most már a legritkább esetben van szükség és lehetőség a szimpla túlélő-showra, és az egyén, egy szűk csoport túlélése helyett lehet téma az egész emberiség túlélésének módja. Rick és csapata sok mindent kipróbált ebben a helyzetben, a bizalom és az elutasítás sokféle módját végigzongorázva a többi emberrel, eljutva eddig a zombis "A farm, ahol élünk"-ig, az új riválisok, Alfáék viszont simán bemutatják ennek teljes tagadását (előzetesen egy izgalmas, talán később kibővített lehetőséget felvetve). Az ő száluk volt az, amiért érdemes volt ezt a szakaszt megnézni, amiben van potenciál egy folytatásra, ami újra félelmet költöztetett a mostanra kicsit elkényelmesedett csapatok szívébe, és akikkel szemben úgy taktikára, új módszerekre van szükség...

A többi sokszor azért elég buta, röhejes vagy éppen unalmas volt... mint eddig. És őszintén szólva nem is írtam volna nagyon erről, mert a szó is kár a távirányítós, ostobán kezelt zombikra, a néha már a teljes életképtelenség és agyhalál peremén egyensúlyozó szereplőkre, a mágikus, de amúgy teljesen értelmetlen "véletlenekre", az időnként abszurd komédiába hajló epizódokra, az egyébként nálam továbbra is pozitív megítélésű külsőségekre vagy az esetenként egész fordulatos drámára sem kitérve. Azért nem, mert kilenc évad után az ezekhez való viszonyom már nem változik, nem tudok ezekről újat mondani. Viszont amilyen ostoba parasztvakítás zajlik az évadzáró epizódban, azt ki kell írnom magamból, mert az már nem is dühítő, hanem szomorú... Szomorú, hogy ennyire nincs önmérséklet az írókban, hogy ennyire gátlástalanul nézik agyhalottnak a még a sorozattal kitartókat... és annyiból örültem ennek, hogy ezt talán a közön(y)ség sem nyelte le szó nélkül, mert az imdb-n 9 pont körül értékelt 15. rész után (ami szerintem ugyan nem ér annyit, mert ott sincs épkézláb magyarázat arra, hogy ami megtörténik, az hogyan történhet meg, de tényleg jó és katartikus lett, az az igazi évadzáró) a 16. az extráival együtt sem kapott nagyon 7,5-nél többet...

Spoiler:

Lehet, hogy csak a kilenc évad alatt hozzám nőtt lassú drámázás és a zombiapokalipszises Barátok Közt miatt nem zavarnak már annyira a hülyeségek sem, hogy tényleg csak nagyon kirívó esetekre kapom fel a vizet. Azon túl viszont, hogy fura, hogy ez az évad igazából két fél évad összeragasztva (az előzőnek az epilógusa, és egy új sztoriszálnak a kezdete), igazán egyik fele sem rossz, a társadalomfilozófiai fejtegetései és az emberi oldala meg még mindig érdekesek tudnak lenni... Csak győzze az ember kiásni a rengeteg holt súly alól.


7/10
.

.
The Walking Dead S8




Bár legtöbbször elkerülhetetlen, hogy a sorozatok a hosszú évadok során veszítsenek újdonságaikból, érdekességeikből, a régóta kísért szereplők miatti szimpátiával ellensúlyozva is a TWD nálam a 7. évadra akkorát esett, amivel talán csak a House of Cards S5 mögött maradt le. Rajongó talán nem voltam, elfogult főleg nem, de trancsírozós társadalmi drámaként mindig tetszett, a díszletté degradált zombik és a pszichopata ripaccsá formált Negan mellett viszont ez egyre inkább háttérbe szorult, és a beígért háború a Megváltókkal sem kecsegtetett sok jóval.

Ahhoz képest meg számomra meglepően kellemes lett a folytatás, már egyszerűen azzal, hogy a korábbi évadokhoz hasonlóan ismét egy új szerepbe kényszerítette Ricket és csapatát. Múltkor éppen ezt spórolták meg, és tompították az egésznek az emberi oldalát a Negan-féle parasztvakítással. Túl éles persze a váltás, hogy a legutóbb még a teljes megadásban és a csicska-létben a túlélést látó Rick, a fegyvert megfogni sem hajlandó pacifista Morgan, és még pár bosszúszomjasabb szereplő olyan szinten begőzöl a Megváltók ellen szervezett rajtaütés, és az abból kialakuló kvázi mészárlás során, hogy nem egyszer egymást kell megfékezniük az Alexandria-Hilltop-Kingdom Szövetség tagjainak... hogy aztán amikor fordul a kocka, ugyanezt kapják vissza. Önmagában az sem egy különösebben izgalmas dolog, hogy az első pár rész nem szól másról (és később is akad egy pár ilyen), mint hogy kb. a többszörösét kilövik annak az ólommennyiségnek, amennyit eddig a sorozatban összesen, és a golyókkal való takarékoskodás helyét átveszi az "unlimited ammo cheat". De nekem már ez is bőven több annál, mint amikor az alexandriai pikniket, az olvasási szabadságra küldött Carolt, vagy a tigrissel turbózott élő szerepjátékos bohóckodást kellett néznem. Ebben legalább ott vannak az emberi dilemmák, például hogy az erő pozíciójából, egy ilyen helyzetben szabad-e egyáltalán hadifoglyokat ejteni. Közben néha már annak is tudtam örülni, ha visszatér az évad a megszokott dolgokhoz, mint Gregory kétségbeesett meghunyászkodása vagy a "psycho lady" trükkjei (hogy ezt a "gyámoltalan nő vagyok..." műsort hányadszor eszik már meg ...), és bármilyen drámaiak is az ezt kísérő események, leginkább elégedettséget éreztem, ahogy a Kingdom körüli hülyeségeket, az egész fantasy-illúziót kíméletlenül kigyomlálták az írók... még ha meg is indokolták a létét, meg alapvetően eddig is értettem.

Csak a közepe táján derült ki, hogy erre koncentrálva a fürdővízzel együtt a komplett bölcsödét is kiöntötték. Annyira rámentek a hadifogoly-kérdésre, hogy akkor minden korábbi tapasztalatot überelve szabad-e azoknak megkegyelmezni, szabad-e azokat életben hagyni, sőt, a sérelmeket, a bosszúvágyat lenyelve szövetséget kialakítani azokkal, akik nem egyszer próbáltak az életükre törni, gyászolókat hagyva maguk után, a racionalitás helyett mindössze a változás és a későbbi együttműködés reményére építve... szóval annyira, hogy már semmi más nem is volt fontos. Például az, hogy az események legalább minimálisan épüljenek egymásra, és ne csak úgy megtörténjenek, és ne minden minden második epizódban gondolkodjak el rajta, hogy elbóbiskoltam-e, mert úgy érzem, kimaradt valami, miközben amúgy olyan jelenetekre van idő, hogy a roncstelepi zakkant picsa arról áradozik a pucér Rick előtt, hogy milyen szép szobrot tudna csinálni róla . Hogy a zombik "mágikusan" bukkannak fel itt-ott, azt már szinte megszoktam (most nem is volt talán olyan, ami feltűnően idegesített volna), ráadásul most már nem is igazán eszközök a háborúban, hanem szimpla akadályok, mint egy bűzölgő húsmassza-fal. Emberekkel ez eddig nem volt divat, a többfrontos, több idősíkon zajló harcban viszont az írók már-már pofátlanul játszanak a nézőpontokkal, azt eredményezve, hogy a szereplők maguk is tanácstalanul kérdezgetik egymástól, hogy mi a frász történt... amik mind arra futnak ki, azzal próbálják többé-kevésbé megmagyarázni, hogy az egész évad gyakorlatilag egy visszaemlékezés.

Nekem pedig ez minden megvalósításra vonatkozó negatívum, minden kínosan nevetséges halál, minden teleportáló szereplő ellenére tetszett, mert visszatért ahhoz, amiben ez a sorozat jó volt, ami hiányzott nekem belőle. Azért, mert ennek a kérdésnek lehet helye egy ilyen világban, és annyira nem volt rossz az ehhez tartozó illusztráció, hogy elkedvetlenítsen. A sok évadnyi arról való moralizálás után, hogy mit kell megtenni egy ilyen világban a túlélés érdekében, vagy csak úgy, mert az ember megteheti, most az a kérdés, hogy hol van ennek a határa, ha van? Mi az, amit egy ember még a túlélését, a kockázatokat tekintve sem tesz meg... bármennyire is benne van, hogy később megbánja? Van itt éppen elég piszkos trükk meg tömegmészárlás ahhoz, hogy fokozatosan megmutatkozzon, kinél hol jön el ez a pillanatnyi megingás, és ehhez nem is kellett volna annyira Carl "guru", akinek az egész évadban az az egyetlen szerepe, hogy a maga kicsit gyermeki naivitásával, kicsit lázadó természetével minden megszokás és rend ellenében képviselje ezt. És ha már "guru", az belefér valahol, hogy mindenki egyre jobban belefárad a háború jelentette öldöklésbe, már olyanokat is kivégezve, akik egy perccel korábban még az életüket mentették meg, és az is, hogy Jézus most aztán teljesen a nevéhez méltóan kezd viselkedni. De Gabrielnél és a puszta közepén a fáról lógó két üvegablaknál már kicsit elgurult az a bizonyos gyógyszer.

A TWD nálam legutóbb olyan mélyre került, ahonnan csak felfelé tudott vezetni az út, azon kívül, hogy a magam részéről elkaszálom a fenébe. Az egy dolog, hogy legalább ahhoz képest jobban tetszett ez az évad, de önmagában is bejött, hogy kevesebb a hülyeség (és ami kínosan idióta volt, azt szinte mind kiradírozták), több a dráma, több a posztapokaliptikus filozofálás, hiszen eddig is ezekért néztem igazán a TWD-t. Majd kiderül, hogy a helikopterrel, a házaló politikussal és a begőzölő Özvegy terveivel ez mennyire lesz elég a folytatásban.


7,5/10
.

.





The Walking Dead S8





Nem hiszem, hogy egy nyolcadik évados ajánló alapján fog valaki belevágni ebbe a zombiapokalipszis utáni eseményeket bemutató sorozatba, Rick Grimes ex sherrif (ez viszonylag érdekes és fontos múlt lenne ebben a sesonban!!) és csapatának kalandjaiba, ezért előre jelzem, hogy az előző hét évaddal kapcsolatban nem nagyon leszek spoilermentes – mert nincs értelme. Az új évad tekintetében természetesen nem fogok elárulni semmit, de az, hogy mondjuk Rickék motivációja ebben a deklarált háborúban a korábbi halálok megtorlása, azt nem igazán lehet kihagyni, vagy finoman fogalmazni. A legtömörebb, legrövidebb értékelés ezzel az évaddal kapcsolatban: az évad első fele sajnos csak egy helyenként abszurditásba forduló, bandaháborús lövöldözős szarság (nem véletlen a poszter és a kép), a második fele, egy bizonyos tragikus esemény (amiről amúgy lerí, hogy különösebb koncepció nélkül történik meg) után pedig egy fura karakterdráma, amiben korábbi szereplők kvázi teljesen agyrém dolgokat gondolnak/tesznek.

Ugye, az S7 végén egy szelektíven ölő (csak a rosszfiúkra ugró), idomított cirkuszi tigris segítségével Rickék visszaverik Alexandria ostromát és megfutamítják Negant és a Megmentőket. Megvalósul (ott megvalósul    ) az Összefogás, Hilltop, a Királyság és Alexandria egyesült erővel megállítják a beteg vezér beteg csapatát. A nézőben ugyan marad némi kielégítetlen katarzis, hisz a sorozattörténelem egyik legjobb, legabnormálisabb gonosza nem hal meg – de a koncepció szempontjából valahol érhető, hogy Negan legyőzése nem egy évados buli. Az is érhető, hogy a néző azt várja el, hogy a kedvencei ellentámadásba lendüljenek és visszavágjanak az elszenvedett veszteségekért… Sashát, Glennt, Abrahamot illik megbosszulni: mindenkinek vesznie kell, aki nem velük van. És egy idő (két-három rész) után ez az első bökkenő, amin azért megakad az ember szeme: oké, hogy valóban lehet így érezni, de tényleg jogos és szükséges mindenkit megölni a másik társaságból? Hol van a (van-e) józan ész a szereplőkben, hogy belássák, ez egy rossz út – maradt-e egyáltalán annyi emberség a korábban ilyennek megismert főszereplőinkben, hogy szelektíven öljenek és csak azokat büntessék, akik valóban a gonosz szervezet csúcsán állnak?? Mondjuk Negant, Simont meg néhány másikat?  És elárulok egy titkot: nem csak azért akad meg ezen az ember szeme, mert jó lelkű nézőként amúgy is eszébe jutna, hanem mert az S8 kifejezetten erre a kérdésre fekszik rá – több-kevesebb jó és kevésbé jó ötlettel. Nem lenne ez rossz irány, de ahogy ezt levezénylik, az nekem nem jött be: az egész elképzelés lelke ugyanis az, hogy karaktereket tesznek át egyik oldalról a másikra, a korábban kemény, de tiszta szívű figurákból beteges gyilkosokat csinálnak, a korábbi utálatos faszikból meg majdnem hogy egy sajnálható, szánható figurákat. Mindezt pedig túlságosasan túltolva, végletekig eltorzítva teszik, a végén olyan szinten már, hogy pl. az ember mintha nem is azokat látná, akiket korában megismert. Mert az talán hagyján, hogy az évadokon át pacifista Morgan beleőrül a gyilkolásba, de ami Rickből és Neganból lesz… nos, az szerintem botrányos történetvezetés.

Van tehát a háború, aminek első félidejében Rickék némi előnyt szereznek, de aztán az ellenfél egy leigazolt játékossal fordít a helyzeten. Két dolog jut erről is eszembe: egyrészt, hogy eddig sem volt egy felemelő élmény/látvány a fickó jelenléte, de a mulyasággal és félelemmel kevert árulás ilyen mértékben kifejezetten bicskanyitogató és hiteltelen – ha ehhez meg az utolsó fejezetet hozzáolvassuk, totál agyrémmé alakul a karakter íve. A másik, az évadon végighúzódó, kissé kémfilmes hangulatot kölcsönözni hivatott Dwight szerepe… nos, néha eléggé fura, ahogy és amikből ki- és belekeveredik, ahogy a többiek viszonyulnak hozzá, ahogy ez a viszony néhányuknál érthetetlen módon ide-oda ugrál. Nem mondom, hogy az égett képű jelenléte rossz, de néha őt is túltolták: az meg bántóan együgyű húzás volt, amikor Laura meglép mellőle. Aki egynél több mozit látott már, tudhatta, miért és mi lesz a vége… még ahhoz képest meglepően későn is történt meg a dolog. Valahogy az egész évadban mindenki tök furán és érthetetlenül viselkedik és reagál dolgokra, Simon szála csak önmagában jó, az egészben elhelyezve nevetséges, Negan meg, a szögesdrótos baseballütős pszichopata, mint gyarló és szánni való áldozat… nos, minden, csak nem életszerű.

A zombik ebben az évben már egyrészt fegyverek, másrészt továbbra is útakadályok – épp ezért tűnik kicsit összecsapottnak a dráma, ami miattuk van. Valahogy nyolc évad alatt az alkotók elérték, hogy két-három bóklászó halott ne tűnjön valós fenyegetettségnek, valahogy úgy van vele a néző, hogy inkább egy rothadó biodíszlet az egész zombi sereglet az emberi drámák és hatalmi harcok mögött. Nem mondom, hogy feleslegesek, de mindig csak akkora veszélyt rejtenek, amit a dramaturgia megkövetel – egyedül a kreatív zombipofa osztály működésében nincs hiba, továbbra is jobbnál-jobb élőhalott maszkokat láthatunk. Viszont ezek tükrében nem kicsit meglepő, hogy pont egy harapás fog végezni azzal a szereplővel, aki mondjuk eddig hiba nélkül irtotta a sétálókat… mindegy, ez van. Amúgy, az egész TWD hangulata, stílusa, a kietlen vidék nekem továbbra is bejön, néha ugyan elgondolkodom a ki nem fogyó benzinen és az alapvető életkörülmények feltartásához szükséges dolgokon, de még így is bejön. Jó, jobban szerettem, mikor üres kisvárosokat derítettek föl, mikor új közösségek kerültek elő, mikor mindig többet látok magából a kihalt világból, de még így is iszonyat tetszik mindaz a kevés pusztulat is, amit mutatnak. Értékelném én a keveset is, meg hát úgy lennék vele, hogy az érdekes és megszeretett kis csapat megszeretett karaktereivel történteket simán elnézem 16 epizódon keresztül – ha azok nagyjából úgy viselkednének, ahogy és amiért én megszerettem őket. Az S8 két legnagyobb hibája azonban számomra abban rejlik, hogy nulla új helyszín, közösség (na jó, két apró újdonság van) megismerése mellett csak lövöldözés van, a másik meg a már említett roppant idegesítő karakterváltozások.

Néhány apró jelenet azonban még ezek között is zseniális, esetenként vicces (Rosita és az RPG), néhány kifejezetten sejtelmes (helikopter), ahogy Jadis és az egész Szeméttelep, valamint az Óceánpart sorsa is tetszett… de összességében azt éreztem, hogy ezek nem voltak képesek átlendíteni a holtpontokon. Ez nekem egy rettentően megfáradt, farokméricskélős évadnak tűnt, ahol igazából már nem csak a halottak halálának nincs súlya, hanem az élőkének sem. Csak a lövöldözés, az egymás irtása, nem számít semmi… azt csak halkan kérdezem, a nagy bosszú közepette nem tűnik föl senkinek, hogy a fogyatkozó lőszer által kiirtott emberek tömegével magának az emberiségnek a túlélése is veszélybe kerül?? Persze, a bosszú édes dolog, és tulajdonképp én magam is inkább a Maggie-féle oldalon állnék, már ami Negant illeti… de. Amit a TWD S8 az utolsó perceiben próbál letolni a torkunkon, az kifejezetten kínos volt: a hirtelen előszedett béke és megbocsájtás, valamint ez a totál alaptalan, előrevetített konfliktus az eddig teljes egyetértésben csapatként működő közösség tagjai között – nos, el nem tudom képzelni, ez hova vezethet. Megérzésem szerint egy hatalmas blöff, csak azért lesz, hogy édesebb legyen majd az újabb ágya bújás, ha meg nem… nos, akkor meg még rosszabb lesz a helyzet, hogy oldalt kell választani a jövőben.

Ugyan vannak az évadnak egészen zseniális pillanatai, de most már én is – aki elfogult rajongó vagyok – azt mondom, ideje lenne egyszer és mindenkorra pontot tenni a sétálás végére. Vagy megtalálni azt a qrva ellenszert (helikopter??), vagy mindenkit egyen meg az a gigászi horda, ami az évad végén feltűnt… mert bármennyire is bírom a karaktereket és alapban az egész posztapokaliptikus világot, még egy ilyen háborús évadra nem lennék vevő. Vagy legalább tanulnának meg lőni… a baj, hogy 8 évaddal a hátam mögött már nem fogom abbahagyni, bármi is történik, de szívesebben néznék valami érdemi haladást egy érdemi cél felé.





70%




.

.
The Walking Dead S7



"Ettől még nem leszel bűnös. Csak egy mocskosul szar ember. Legalábbis pillanatnyilag. Ennek nem kell véglegesnek lennie."


Az újkori sorozattörténelem egyik legfeszültebb fináléja után a rajongók, nézők között elszabadultak a találgatások, hogy akkor most kire is sújt le Negan és az ő dédelgetett fa testápolója. Ennek pixelenként kielemzett videók és elméletek sokasága jelezték útját, mintha ez lenne a legfontosabb kérdése a folytatásnak, pedig egyébként a sorozat szempontjából alapvető változás sokkal érdekesebbnek tűnt.

Mégpedig az, hogy az első riadalom és terror, az első -a bizonytalanság miatt abszolút feszült- kivégzés után Rick és csapata hogyan áll helyt egy számukra teljesen új szerepben: alárendeltként, kvázi gyarmatosítva. Hogy hogyan néznek az otthoniak szemébe, hogy bocsi, ezt benéztük, az ellenfél nagyobb, mint amit egyáltalán elképzelni tudtunk volna, úgyhogy lehet innentől másnak gürizni. Itt már rögtön hatalmas hibának tartottam, hogy erről nem sok minden derül ki, a nagy része át is lett ugorva, pedig szívesen megnéztem volna egy csevejt Rick és Gregory között, hiszen a környéken Hilltop vezetőjének van messze a legtöbb tapasztalata arról, hogy milyen állandóan telefosott gatyával húzni az igát, és élő példaként mutatja, hova vezet az, amiben Rick a megoldást, a túlélésüket látja. Ehelyett a készítők számára sokkal fontosabb volt, hogy a megintcsak szétaprózódott csapat tagjai mind külön "kisfilmeket", epizódokat kapjanak, tele érdekességekkel, látványosságokkal... legalábbis olyan dolgokkal, amiket annak szántak. Az egy dolog, hogy engem ez a történetmesélési mód eleve a sorozat egyik leggyengébb szakaszára emlékeztetett, amikor vagy öt kupac ember kóválygott unottan a sínek mentén a Terminus felé a negyedik évadban, de a szándék és minden igyekezetem ellenére sem találtam különösebben érdekesnek, hogy Negan spagettit főz, Maggie meg pitét eszik. Ennél is nagyobb problémám volt viszont azzal, hogy ennek keretében olyan ökörségeknek a létjogosultságáról próbáltak meggyőzni, mint a Kingdom. Lehet, hogy ilyen kiszolgáltatottan és bezártan szüksége van az ember tudatának is a menekülésre, de az az egész közösség egy elmegyógyintézetnek látszott, amiben az ápoltak a délutáni szabadidejüket középkoros élő szerepjátékkal dobják fel... csak ez folyamatos. Alexandria is kis mesevilág volt, buborékban élő lakókkal, de teljesen lezsibbadtam, hogy még azt is megpróbálják überelni. Örömmel láttam, hogy nem vagyok ezzel az elképedéssel egyedül, és még Carol "ügynök" szava is elállt ennyi hülyeségtől; legalább fél percig eltartott neki, hogy visszanyelje a röhögést, amikor a "királyt" és a tigrisét meglátta (aminél rondább CGI ebben a sorozatban még nem fordult elő, de máshol sem nagyon az elmúlt öt évben). Az írók még el is mondják, hogy a tigrisnek semmi értelme ebben a világban, hiszen tíz ember kajáját eszi, és bármikor elszabadulhat a "várudvaron", de jól néz ki, és ez a lényeg... Nem . Tara története a gyászoló, paranoid amazonokkal emellett már csak kellemetlenül elnyújtott volt, de az legalább új érzelmeket, sorsokat hozott ebbe a lassan ülepedő állóvízbe, míg a Kingdom kizárólag a tömény debilitást.

Volt azonban egy másik gyökeres változás is, amivel nemhogy nem lopták be magukat a készítők a szívembe, de a sorozat alapvető értelme veszett el vele majdnem teljesen. Eddig a sztori amellett, hogy az emberek közti konfliktusok adták az alapját, és a zombik egyre inkább csak "háttértáncosok" voltak, azért mégiscsak a zombikról szólt, a túlélésről egy zombik uralta világban, a menekülésről vagy az elbújásról előlük, az ellenük való védekezésről. Negannal és a Megmentőkkel viszont ez megszűnni látszik; aki eddig túlélt, annak már van olyan védelme, hogy a zombik ne jelentsenek különösebb fenyegetést. De ezen nincs is akkora meglepődni való, hiszen hogy már megint távirányítással, parasztvakításra mennek a zombik, azt ennyi idő után szóvá sem kéne tennem... de nem, a ponyva mögül "előugró" zombikat a hídon csak nem hagyom ki. Komolyan, szerintem már a zombik unják ezt az egészet a legjobban, már rá sem mozdulnak, amikor egy Tara formájú húsos falat éppen levegőért kapkod mellettük. Ez az évad az epizódszereplővé, de igazából díszletté degradált zombikkal sokkal inkább egy western, ahol a gonosz banditák terrorizálják a békés kisvárosokat meg a telepeseket, lenyúlják a vagyonkájukat, aztán meg az összeharácsolásból luxusbordélyt építenek a főnöknek, az indiánokat meg a zombik helyettesítik. Ezzel együtt például egy zsákmányszerző túra nem a cél, hanem legfeljebb rövid átvezető, jellemzően két, elzárt helyen folytatott páros beszélgetés között, aminek a fő témája, hogy a) ez a Negan milyen szemét (lám, megöl mindenkit, aki csúnyán néz rá, kivéve azokat, akik őt akarják megölni, és még a dagi csajnak is beszól, jaj ), és hogy ki hogyan ideologizálja meg magának, hogy ennek ellenére mégis őt szolgálja, vagy b) ez a Rick milyen puding, és mégis hogyan lehetne ebből kiindulva összerántani valami lázadásfélét. Mert bár elsőre teljesen esélytelennek tűnik a dolog, ahogy sorra mesélődnek be a sztoriban az újabb és újabb csoportok, és hogy Negan félelemre épülő hatalma is repedezni kezd, gyorsan eldőlni látszott, hogy mindez egy formálódó rabszolgafelkelést készít elő... persze a szokásos ritmusbeli problémákkal.

Hiszen cselédkedésből nem lehet megélni, az nem hoz nézőket, ezt a producerek jól tudják. Ezért Carl bődületesen ostoba akciója és Negan újabb kivégzései után, az évad második felében Rick is belátja (sőt, igazából úgy tesz, mintha sosem tett volna másként, és ez mindig is magától értetődő lett volna ), hogy azért csak neki kéne futni ennek a támadásnak, egy kicsit talán több előkészülettel és sokkal kevesebb elbizakodottsággal... nagyjából pont akkor, amikor már annyi esélyük sincs a győzelemre a kifosztásuk miatt, mint előtte volt. Ebben is lehettek volna érdekesebb jelenetek, például hogy az egymással sokszor kapcsolatban sem levő telepek hogyan találnak egymásra, építik ki a bizalmat és az információs csatornáikat és kezdenek szervezkedésbe... De persze ehhez az kellett volna, hogy ne húzzanak elő olyan varázskártyákat, hogy az egyik szereplő mindig is tudott a Kingdomról, csak ezt eddig nem tartotta fontosnak elmondani , hogy ne megint az olyan látványelemek legyenek előtérben, mint Jabba élőhalott menyasszonya, és persze hogy legyen egy kicsit kevesebb a meglepetés, főleg ha állandóan az a "meglepetés", hogy az utolsó pillanatban érkezik egy felmentő sereg. Mert úgy -még azzal együtt is, hogy az évad második fele lényegesen érdekesebb- a legnagyobb érzelmi tetőpontok, önfeláldozások és veszteségek ellenére is csak a közöny marad.

Ez az évad úgy indult, mint egy nyomokban TWD-t is tartalmazó, szociopata sitcom és egy ripacskodásban bővelkedő Negan Show meglehetősen érdektelen keveréke, hogy aztán egy hirtelen megvilágosodással átváltozzon a Spartacus modern kori megfelelőjévé, összefüggéstelen reakciókkal és jelenetekkel, kis Mad Max beütéssel. A zagyvaságon kívül azonban sokkal jobban elkedvetlenített az, hogy az eddig többé-kevés működő emberi dráma helyét unott köldöknézés és szemrágónak szánt butaságok vették át, amiben csak pár jobb jelenet és egy-két izgalmasabb akció akadt (az autós-robbanós csapda hatástalanítása vagy a vidámparkos jelenet például kifejezetten jó lett). Bármennyire is kedvelem ezt a csapatot -sőt, éppen azért, mert kedvelem- ebben a formájában ez csak annyi, mint akrobatamutatványokra kényszeríteni egy sétáló halottat, aminek nagy szüksége lenne arra, hogy valaki megszabadítsa a létezés szenvedésétől... nem is magáért, hanem mert fáj nézni, amit művelnek vele. Legalábbis pillanatnyilag...

6/10
.

.
Walking with the Enemy




Ahhoz képest, hogy az országos portálok is foglalkoztak vele akkoriban, és hogy a témája (1944, Magyarország) mégiscsak ide köti, teljesen véletlenül akadtam erre a három éves filmre, mert amúgy senki nem fárasztotta magát azzal, hogy honosítsa, vagy akár "közkinccsé" tegye a "tékában"... sokáig.

A Walking with the Enemy egy egyetemista zsidó srác, Elek Cohen, és a barátja, Ferenc szemén keresztül mutatja be a II. világháború nagyjából utolsó évét, azon belül is a zsidók munkaszolgálatra vitelét, a budapesti gettósítást és a deportálást, a Dunába lövéseket, miközben -jócskán leegyszerűsítve- betekintést nyújt azokba a nagypolitikai eseményekbe -Horthy kiugrási kísérletébe, a nyilas hatalomátvételbe, majd az szovjetek bejövetelébe-, amik ezeket befolyásolták. Mivel azonban laikusoknak készült, amerikai piacra, így a történelmi illusztráció másodlagos volt, inkább akart a film a drámai és a thriller vonásokkal foglalkozni, például úgy, hogy Elek és a társai idővel SS-álruhás mentőakciókat hajtanak végre, hogy akit csak lehet, Svájcba tudjanak juttatni. Meg persze a romantikával, úgyhogy lesz egy Hannah nevű lány, akivel Elek szerelembe esik, és a kor meg a háborús veszélyek többször is próbára teszik a kapcsolatukat.

Bevallom, vannak bőven fehér foltjaim a korszak magyar történelméről (is), ezért is ülök le nagyobb kedvvel egy ilyen jellegű film elé, hogy -szem előtt tartva annak dramaturgiai sajátosságait- egy kicsit tanuljak is belőle. A Horthy-család és Szálasi jelenetei annyira minimálisak, hogy abból mondjuk éppen nem derült ki semmi új, bár azt többen is kiemelték az általam olvasott véleményekben, hogy Horthy szerepét hogyan próbálták árnyalni. Ami inkább érdekes volt, hogy a svájciak szerepéről például eddig itt hallottam a legrészletesebben, a bemutatott Üvegházról például nem is tudtam. De ami talán leginkább formálta a korszakról kialakított képemet, az az volt, ahogy "belülről" lehetett látni, hogyan élték meg a zsidók ezt a folyamatot, amit mi már 70 év távolságból akár értetlenséggel is figyelhetünk, hogy miért hagyták idáig fajulni a dolgokat, miért nem mentek, amíg lehetett... Ennek része, hogy hogyan működött az akkori körülmények között a dezinformáció és a propaganda, hogy hogyan vágták el a tájékozódástól illetve befolyásolták a zsidókat, hogy megtudják, milyen sors vár rájuk a munkaszolgálaton vagy a vagonok végállomásán, és hogyan szakították el egymástól a családokat, megkönnyítve a deportálást. Engem például meglepett, ahogy elterjedt volt az a nézet, a fiatalabb férfiaknak kötelessége munkaszolgálatra menni, kivenni a részüket a háborúból... és hogy miért csak a zsidók mentek, azt a közösségi elvárás miatt kevesen firtatták. A bizonytalanságnak, a "lassú főzésnek" meg az lett az eredménye, hogy a maradók vagy nem is tudtak arról, mi lett az elvittek sorsa, vagy rémhírnek gondolva azt nem törődtek azokkal... és sokan talán tényleg azt hitték, még egy lépés, még egy rendelet vagy korlátozás, és utána elég lesz, akkor leszállnak róluk, és ezért vártak, főleg, ha kintről is olyan képeslapok jöttek, amik a deportálást üdülésnek írták le... Aztán meg már késő volt...

Ami a film külsőségeit illeti, a képi hatásokkal még nincs is akkora baj; leszámítva egy-két gyengébb effektet a stáb azon része jó munkát végzett. Ami feltűnően gyenge volt, az a finálé összecsapása a romos gyártelepen, amiről nem csak a pocsék CGI rítt le, de az is, hogy a szűkös büdzsébe már csak ez az olcsó díszlet fért be, hogy a németek és szovjetek közötti végső csata háttere legyen. Ami viszont példás, és nekünk nyilván külön érdekesek lehetnek, azok azok a dolgok, tárgyi emlékek, feliratok, amik miatt többször is megállítottam menet közben a filmet; van itt munkaszolgálatra felszólító plakát, Magyar Nemzetbe csomagolt útlevél, üzletek feliratai az utcán, és például nagyon tetszett, hogy még azt a bizonyos képeslapot is szépen lehetett magyarul olvasni. Ehhez tartozik, hogy végre van egy amerikai film, amiben magyarosan hangzanak a nevek; nyilván akadozó kiejtéssel, de van itt a Ferenc mellett Miklós, Lajos és András is... csak a Ráhel maradt "Récsöl". Sőt, mivel megtehettem, direkt füleltem, hogy az angol szövegbe keverednek-e magyar mondatok, de igazán csak egyszer hallottam ki ezeket, mégpedig amikor a nyilasok lökdösték fel a teherautókra az embereket.

Az eddig csak "B"-kategóriás filmekben tevékenykedő írók és az első- (egyben szerintem utolsó-...) filmes rendező tapasztalatlansága viszont sajnos erősen hatott a filmre. A történetvezetés ellátja a funkcióját, és azon belül az, ahogy és amiért az álca ötlete felmerül, még izgalmas és ötletes is volt. A stábnak ellenben nem nagyon ment az érzelmek, a feszültség igazi bemutatása, amitől a film egy ilyen helyzetben nem nagyon lehet más, csak mű. Még ha figyelembe veszem is azt, amit fent leírtam a félretájékozottság és a megosztottság fals nyugalmáról, akkor is idillien hamis, ahogy a már évek óta meglevő zsidótörvények árnyékában mindenki szélesen mosolyog egymásra, ahogy '44-ben a mindennapokban ennek alig látni nyomát, mintha minden csak akkor kezdődött volna. Nekem az is túlzás, ahogy a lövések semmilyen pánikot nem idéznek elő, az meg már szimplán dühített, amikor ha az amúgy végletesen szemérmes kamera véletlenül egy holttestre tévedt, hát az minden alkalommal lehunyt szemű, békés ábrázatot mutatott, akkor is, ha halálfélelemben levő lányt, vagy a gyermekétől frissen elszakított anyát lőttek agyon éppen. Talán a színészi játék is emiatt az erőltetett semlegesség miatt lett visszafogottabb, még az ismerősebb arcoktól sem kaptam elég erős alakítást, talán csak Hannah Tointont tudnám kiemelni. Az egyetlen igazán ismert név Sir Ben Kingsley, de őszintén szólva én sosem voltam elájulva tőle, és itt is inkább tűnt szoborszerűen unottnak, mint olyan férfinak, akinek az országa és a fia között kell a képtelen döntést meghoznia.

Összességében hogy ekkora volt a csend egy II. világháborús, magyar érintettségű film körül, annak részben az lehet az oka, hogy inkább érdekes, mint jó film. Mozifilmnek készült, de méltatlan lenne mondjuk akár csak a Szabadság, szerelemmel is szembeállítani; inkább tévéfilm, azok közé belefér.


6,5/10
.

.





The Walking Dead S7





„Ha nem vetted volna észre, épp lenyomtam a farkam a torkodon, és te megköszönted nekem.”

Ha bárki olvasóim közül kényelmetlenül érezné magát, miszerint az általános (és hangos) vélekedés ellenére neki tetszett Rick, Carl, Daryl, Michonne és a többiek hetedik kalandja, ne tegye. Minden hasonlóan érzőt megnyugtathatok, nincs egyedül ezzel, magam is ugyanúgy érzek: a TWD S7 minden gyengesége ellenére egy kedvenc sorozat újabb jó évada lett – továbbra is szerethetőek a már megismert karakterek, helyenként brutálisan fájó és megdöbbentő azok elveszése… és… és ugye van egy új antagonista, aki kenterbe ver eddig bárkit. Szóval, én azt mondom, miért is kéne hogy érdekeljen bárkit is, mit gondol a világ erről az évadról (is), ha nekem, nektek egyszerűen ez (is) qrvára tetszett? Ezzel kapcsolatban amúgy is majdnem mindent kiírtam magamból múltkor, egyszerűen az van, hogy az a disztópia, amiben Rick Games és csapata botorkál – vagy épp egy helyben áll – legyen az bárhol és bármikor, nekem rohadtul bejön. Biztos én vagyok hülye, de néha szívesebben élnék abban a világban, zombik között, mint manapság, emberek között… ott legalább csend és nyugalom van… többnyire. Nem kell rohanni munkába, kerülgetni az utakon meg a boltokban a sok idiótát, nem kell csekket fizetni… csak túlélni. A ténfergő zombikat vagy kikerülni, vagy fejen szúrni, az emberekkel meg megpróbálni békében élni – ami egyébként pont a TWD koncepciója alapján a legnehezebb.

Eddig egyszer fordult elő velem, hogy egy adott évad fináléja után a premier napján megnéztem a következő évad nyitányát, ez pedig ha jól emlékszem, akkor volt, mikor a Lostban eltűnt a sziget. Nos, a TWD S6 fináléja így egy egészen különleges klubba került (nem is tudom, lesz-e még valaha is tagja ennek), ugyanis ami ott történt, azt egyszerűen képtelen lettem volna kivárni egy évig, míg a teljes évad elérhetővé nem válik: teljesen irracionális módon októberben megnéztem az S7 nyitányát. Emlékszem az akkori megdöbbenésemre, amit Negan művelt, ahogy azt megtette, aki ennek áldozatul esett… nos, azt kell mondjam, minden idők egyik legjobb, legkeményebb, legdrámaibb sorozatindítása, de megkockáztatom, akár filmes jelenete is. Egyszerűen letaglózott az egész, s bár bizonyos szempontból logikusnak is tűnt a választás maga, kiakasztott ez a fajta emberi állatság, ami itt az új karakteren keresztül megjelent – még ebben a világban is. A nyitány alapján minden idők egyik legbetegebb pszichopatáját ismertük meg, s bár a sorozat menet közben kényszeredetten próbálja majd árnyalni Negan figuráját – számomra pont akkor kezdett hiteltelenné válni a karakter, mikor kicsit pozitívabb irányba terelték – azért akár szakállal, akár sima arccal ez a faszi egy állat. Jeffrey Dean Morgan meg egyszerűen parádézik a szerepében, miatta is válik olyanná Negan, amilyenné válik (az meg nekem ugye csak hab a tortán, hogy ő volt Sam és Dean apja az Odaát S1-ben), és hiába is könnyebb állítólag negatív karaktert játszani, érdemei elvehetetlenek.

Igazából a nyitó idézet ez elé a bekezdés elé illene, de most már marad ott, ahol van. Az évad nagyjából első fele arról szól, hogy a korábbi szupercsapat, a kis összetartó család az E1 kegyetlen megaláztatása és vesztesége után mihez kezd magával. Mint egy qrva erős ütés egy boksz meccsen: Rick (főleg ő) teljesen padlóra kerül – ahogy egyébként az "elhurcolt" is, az egyik legjobb jelenet ehhez kapcsolódik majd később  közte és Maggie között – és bizony jó pár epizódnak el kell telnie, míg magához tér mindenki… és kissé szédelegve bár, de feláll a rászámolásból. Érdekes, szomorú és bizony bicskanyitogató nézni az első nyolc részt, az ember szabályosan nem érzi jól magát közben: nem ezt szoktuk meg, hogy hőseinket ilyen gyengének és elesettnek lássuk. Persze, leginkább vezetőjükre lehet kiakadni, magam is így tettem, de aztán ahogy haladtunk előre a történetben, egyre inkább hatalmába kerített két fontos gondolat. Az egyik az, hogy egy jó vezetőnek muszáj-e mindig, minden áron harcba vinni seregét, muszáj-e állandóan életeket kockáztatni és esetleg eldobni azért, hogy ő legyen az erősebb kakas a szemétdombon. A másik meg… nos, ahogy bonyolódnak a dolgok, úgy motoszkált bennem egyre inkább az, hogy Negan módszerei lehet, hogy mégiscsak működőképesek, lehet, hogy az általa létrehozott személyi kultusz és diktatúra a beilleszkedő alattvalók számára egy kényelmes és biztonságos életet biztosít. Tökre Észak-Korea modell, ami persze nem jó, de nyakamat rá, hogy ha megkérdezel egy ottani lakost, tuti boldogabbnak érzi magát, mint mondjuk a nép jó része kishazánkban…

Túl sokat nem tervezek elárulni, kivel mi történik, már eleve azért sem, mert ugye az első rész nagy kérdése az volt, kit ver agyon (szó szerint) Negan, úgyhogy ha dobálóznék itt a nevekkel, spoileres lennék. Rick esetében ez nem játszik, hisz azt senki nem gondolhatja, hogy őt kiírnák a sorozatból… de a többiek, a többiek az más kérdés. A lényeg az, hogy félévadnyi út- és szövetséges keresés után végre fordul a kocka és Rickék elkezdenek készülni a harcra a Megmentők ellen – ennek pedig egészen jó és érdekes aspektusai vannak. Amellett ugyanis, hogy Negan valamennyi jelenetéből süt a feszültség, ismét csak jó és új helyszínek kerülnek képbe, valamint kevésbé jó, de új szereplők, csoportok is. A helyszínek közül nekem a tavas epizód és a vidámparkos baromira tetszett, de hangulatilag a tengerparti kolónia is nagyon renden volt. Apropó… el is feledkeztem Taráról, aki ugye még a balhé előtt ment el, úgyhogy tök jó volt vele egy epizódot eltölteni a harcias amazonok között (mindenki megnyugodhat, igen, természetesen lesz még szerepük). De jó volt a kis magánakció (mindkettő) Negan várának bevételére is – tisztára Honfoglaló    – meg valahol a Hilltopi eseményeknek is volt súlya… hatalomeloszlási szempontból mindenképp. Amúgy is, az egész évad alapja megint csak az „erősebb kutya b*szik” elve, rengeteg villongás, pozícióharc van a két alfahím viadala mellett is. Azon már rég túl van a sorozat, hogy hogyan maradsz életben a holtak között, sőt, már azon is, hogy a demokrácia vs. erős kezű irányítás közül mi a célravezetőbb, itt már egyértelműen a királyságért folyik a harc, no meg az előző évad pacifista világfelfogás létjogosultságára (Morgan és Carol) is kapunk történeti szálat.

S ha már Carol, Morgan és Királyság. Kérem, Rickék erdőbeli térdeplése után rögtön a második epizódban új helyszínre kapcsolunk, ahol nem mást találunk, mint egy Ezékiel Király névre hallgató (Khary Payton), raszta hajú faszit, egy új, eddig ismeretlen kolónia vezetőjét. Akinek… akinek van egy tigrise. Igen, jól olvastátok, valami író képes volt egy ekkora blődséget kitalálni, hogy a zombiktól hemzsegő világba beleírt egy tigrist… egy szelíd, idomított tigrist.    Hogy mit eszik, hogy miért pont a gonoszok fejét harpaja csak le, azt nem tudjuk, mindenesetre van egy tigrisünk is.    Magával Ezékiellel nincs baj, sőt, az egyész Királyság tök jól illeszkedik a Negan féle világba, de a tigris… nos, az nekem sok volt. A másik ilyen, ami sok volt, az a szeméttelep népe. Azzal a nővel az élen (Pollyanna McIntosh), azzal a bili hajjal, az egész Mad Maxből szalajtott bandával nem voltam kibékülve, ráadásul szerintem a történet alapján egyáltalán nem érdemelték meg / ki azt a pozíciót, amit a végére elértek. Egy rakás idióta, semmi több, aztán hol végezték. Megint csak spoileres lennék ha elárulnék bármit is, de aki majd nézi a finálét, jusson eszébe ez.

A finálé. Az egyik legtöbb kritikát a záró epizód kapta, hogy milyen béna az akciószéna, meg miegymás… hát, lószart, kedveseim. A koporsóval engem speciel simán megleptek, és a dilis tudós is jó volt. Jó, persze, tökre lehetett tudni, hogy a két nő közül ki hal meg az erkélyen, hogy majd pont jókor jön a felmentő sereg, hogy a kocka ismét csak fordul – no de abban végképp nem voltam biztos, hogy például Lucille megint kap-e kaját. A lövöldözés, így, semmivel nem volt bénább, mint néhány agyonajnározott mozifilm hasonló jelenete,az, hogy az egy főre eső találatok száma a jó oldalon sokszorosa volt a rosszfiúkénak, hogy a csúnya bácsik hullottak, mint a legyek – az egyáltalán nem zavart. Sorolhatnám a nagyra tartott akciófilmeket, azokban sincs másképp… miért kéne ennek pont itt változni. Egyébként rosszfiúk… van Negan csapatában egykét igazán jó, mocsok arc, az ember szinte várja már, mikor töri be valaki a kopnyájukat… és ezzel érkeztünk el a zárógondolathoz, ami tulajdonképp nem más, mint egy kielégítetlen érzés. Az a helyzet, hogy Negan évadindító tettei után – annak ellenére, hogy, ahogy mondtam, rengeteget próbálnak finomítani a karakterén – a sorozat minden percében érez a néző egy baromi erős dühöt a karakter elpusztítására. A legtipikusabb, legelemibb bosszú érzése ez, ami bizony nagyon sokáig – túl sokáig – kielégítetlen marad, néha puszta kézzel fojtottam volna meg a fickót, néha meg nem értettem, a birka alattvalói/beosztottjai miért nem teszik hidegre maguk. Lett volna rá okuk és lehetőségük – de aztán arra gondoltam, kell ennek a sorozatnak, ennek a világnak egy Negan szerű pszichopata, kell egy igazi ellenfél a Kormányzó után Rick számára. Különben túl egyszerű és idilli lenne minden…

A tigris, a Beatles fejű nő, az elkésett bosszúvágy    ,  meg az évad első felének deprimáló hangulata miatt lehet, hogy tényleg ez az eddigi leggyengébb évad, de nekem így is





80%





Mert elfogult rajongó vagyok.



.

.
The Walking Dead S6



Ha már "újévi fogadalom" volt, hogy behozom a lemaradást a két legrégebben futó, leginkább hype-olt sorozatból, most meg már lassan év vége van, és a GoT-felzárkózás mellett a TWD-t még mindig tologattam, úgy döntöttem, a következő évad kezdetéhez igazítva beváltom az ígéretet. Már csak azért is, mert annyit, hogy az évad vége kapcsán giga-cliffhanger esete forog fenn, akkor is elcsíptem a sorozatról, ha csak a híreket olvastam, így gondoltam, legyen akkor nekem is izgalmas, legalább pár napig, hogy kivel mit művel Negan   .

De vissza az elejére, oda, amikor a TWD nevetségesen idilli kisvárosának lakói évek óta először kaptak igazán ízelítőt erőszakból és halálból, aminek nem is kellett jobb megtestesülésének lennie, mint a vérrel borított, dühös és habozás nélkül gyilkoló Rick Grimes. Az egy dolog, hogy a kerítés védte Alexandria mennyi új és izgalmas kérdést vetett fel társadalmi szinten, de volt nem egy kínos is, és tetszett, hogy a stáb egy részüknek elébük ment azzal, hogy bemutatták magyarázatul a kőfejtőt, ami szinte csordultig van "sétálókkal"... és így már nem is volt olyan zavaró, hogy a kérdések másik felét, az emberi oldalt elsunnyogták (mert ugye emberek is vannak ám, akiket az évek során csak érdekelte volna legalább készletek szempontjából a lakópark, amit reklámtáblák tucatja hirdet...). Persze az a gödör is elég idétlen, a "véletlenül pont úgy" leparkolt kamionokkal, de ahogy abból úgy tudtak felépíteni egy bő fél évadon (azaz közel öt órán át!) tartó akciót, hogy az végig érdekes és feszült tudott maradni, mert nem is nagyon tud mást tenni a tengernyi zombi és a zakkant pszichopata Wolves gyűrűjében, miközben azért Alexandriában is erjednek a konfliktusok, legalább megérte. Az is jó volt ezekben a szakaszokban, ahogy a legutóbb még a nokedliszaggató miatt nyavalygó, puding alexandriaiak gyorstalpalót kapnak az új világrendből, de még érdekesebb volt Rick hozzáállása. Ő nemrég még azt mondta, "Eljutottunk oda, hogy minden élő erős. Muszáj annak lenniük. Elég erős vagy, hogy segítenek neked, hogy aztán te segíts nekik..."... de ő láthatóan nem akar nagyon segíteni, hiszen mégsem mindenki erős; hátrahagyandó, elkergetendő koloncnak, puhánynak és életképtelennek tartja az alexandriaiak többségét, és nem akarja, hogy velük vesződve vagy az ő hibájukból bárki is veszélybe kerüljön közülük. A zombi- és Wolves-mentesítő akció (főleg annak vége a teljesen begőzölt kaszabolással, Carl sérülésének drámájával, és az újabb zombicsapdával, amik így együtt tutira az egész sorozat leglátványosabb jelenetei) így igazán csak akkor bicsaklott meg, ahogy visszanézzük Morgan életútját, mert önmagában az, hogy bemutatják a szélsőséges lelki átalakulását, még lehetett volna érdekes (már csak azért is, mert mégiscsak kell egy szentfazék az igencsak gyakorlatiassá vált Rick mellé, ha már egyszer a lelkész úr is fegyvert ragad az évad közepére, hogy gyilkoljon és védjen), de így, hogy egy órára nyújtották, azt kell mondjam, az egészben Tabitha volt a legjobb figura... igen, a kecske   .

Mintha egy évad helyett inkább két fél-évad lenne a hatodik, olyan éles a váltás, ahogy heteket ugrunk ezután előre, már egy olyan Alexandriába, ami az elszenvedett veszteségek, sérülések ellenére is talpra állt, és egy komoly erőddé változott, amiben már senki nem ijed meg vagy undorodik attól, ha ki kell loccsantania egy agyat. Egy ilyen, rég nem tapasztalt biztonságot jelentő főhadiszállásról pedig már el lehet indulni portyázni, kicsit felderíteni a környéket... és itt kap jelentőséget az előbb idézett mondat másik fele: "...vagy erős vagy és ezért megölhetnének. Ezért neked kell megölnöd őket...". Ha tudod, ugye... Egy fegyverraktárral és egy rakás "veteránnal" a háta mögött persze sokan könnyen éreznék magukat nyeregben, főleg, ha az első település, amivel Rickék felveszik a "diplomáciai" kapcsolatot egy Jesus nevű tagon keresztül, tisztára olyan, mint egy kis skanzen a XIX. század közepéről. Hilltop ugyan keveset szerepel, ahogy a lakói is, de egy igazán karakteres helyszínről van szó, Gregory remekül megalkotott figurájával az élén, aki egyfajta önimádó földesúrként irányítja a "birtokát"; remélem, azért több szerepe is lesz, mint a mostani "casus belli". Az évad második felét így az teszi ki, ahogy az alexandriaiak összeakasztják a bajszot az akkor még csak névről ismert Negan csapatával, úgy, úgy hogy nem is igazán tudják, mivel állnak szemben. Még amikor találkoznak is pár felderítővel vagy megtámadnak egy helyőrséget, akkor is csak olyan ez, mint amikor a vakok megpróbálják megismerni az elefántot, és attól függően, hogy ki melyik részét fogta, tapintotta, úgy írja le kígyónak, furcsa fának vagy kőnek... Lassan csorgatva az infokat, így a rivális az elején még csak pár szedett-vedett agresszív bunkónak tűnik, aztán minden alkalommal egyre inkább látszik, hogy Negan mindenhol ott van, mint egy hidra, növeszt mindig új fejet a levágottak helyére... és így nem is akkora meglepetés, ahogy a fináléban kiderül, hogy a cibált bajusz másik végén egy vérszomjas oroszlán van.  

Ami szokatlan volt az évadban, főleg a helyzet és az eddig történtek és leírtak tükrében, hogy a stáb néha egészen komikusra vette a figurát. Eddig is voltak oldottabb pillanatok persze, például az egyik kedvencem volt, ahogy Michonne és Carl ugratták egymást a csokikkal, de ezúttal -inkább az évad második felében- sorban jöttek az ilyenek. Volt, amik be is jöttek, mondjuk amilyen "engesztelő ajándékot" vittek Rickék a tárgyalásra Hilltopból, és ahogy azt megszerezték, az egészen zseniális, percekig vigyorogtam rajta. Wz évad során egyre hangsúlyosabb romantikus szálak is örömteliek voltak kezdetben (aztán egy kicsit unalmasak, amikor már több volt belőlük, mint a Grace klinikában, mert az égvilágon mindenkit összeboronáltak valakivel), hiszen a csapattagok végre ráérnek ezzel is foglalkozni. Bírtam ezeket a részeket, megszakításként a vérengzések, a tragikus jelenetek között, illetve ez volt a "vihar előtti csend". De a nagy lazaságban túlzásba is sikerült esni, mert olyanok is voltak, hogy inkább kínomban röhögtem fel, mint mondjuk Negan motoros csapatának bemutatkozásán, és annak "mágikus" lezárásán  . Meg volt egy olyan, amit egyszerűen a hitetlenkedéstől tátott szájjal néztem végig, akkora baromság volt minden pillanata; egy olyan bénán leeső furgon, amiről az előző évados írásainkban megemlékeztünk, lehet egyszerű hiba, de az a furgonos kergetőzés, ahogy Rick és Daryl egy teljes részen át folyamatosan azért "küzdenek", hogy elcsesszék a napi melójukat, az csak szándékos, koncepcionális ökörség lehet... Kengyelfutó Gyalogkakukk TWD-módra  ...

Ennél is rosszabb viszont, ahogy az évad vége idegesítően zavaros és unalmas lett, nagyjából az utolsó három órában, mindezt csak azért, hogy a végletekig nyújtsák a Negan-féle bújócskát, ami egy olyan "cicázásban" csúcsosodott ki az évadzáróban, hogy ötpercenként állítottam meg az epizódot, hogy megnézzem, mennyi van még belőle. Mindehhez elnéztem volna, hogy Daryl-t "éppen akkor" kapja el a lelkiismereti roham, és indul egy gyakorlatilag öngyilkos küldetésre, csak azért, hogy bosszút álljon, amikor "kell", de még talán azt az irritálóan erőltetett fordulatot is, hogy Maggie éppen a legválságosabb pillanatban lesz rosszul, és lesz szüksége orvosra. Amit nem tudok sem megérteni (várom a tippeket...), sem megbocsátani, az az, ami Carollal történt, ahogy belekényszerítették egy hajánál előrángatott meghasonulásba   . Nekem régóta, talán az elejétől ő az egyik kedvenc karakterem (egyébként Carl és Michonne mellett, Daryl ugyanis mostanában sajnos túl keveset szerepel ahhoz, hogy igazán feltűnjön a jelenléte), és bár volt, amikor Rick is ridegnek és túl kegyetlennek tartotta, ahogy legutóbb elmentek vele ebbe a "beépített ügynök" irányba, az az írók legjobb húzásainak egyike volt. Egyszer világoskék kardigánban süti a pitét, aztán pár kemény szóval belefagyasztja a Sam gyerekbe a szart is, hogy térjen már észre, megint máskor meg álruhában gyilkolja az ellent, mint egy nindzsa. Nem egyszer húzza ki a bajból, ahogy belebújik a gyenge, gyámoltalan nő karakterébe, zseniális átváltozóművész, olyan képességekkel, amihez a többiek hozzá sem tudnak szagolni... És akkor hirtelen két rész alatt kifordítják önmagából, és lesz belőle egy rózsafüzért morzsolgató idegroncs, csak mert agyon kell lőnie egy vöröshajú picsát meg egy láncdohányos vénasszonyt, akit már amúgy is félig megevett a tüdőrák! Az évad legmeglepőbb pillanata volt, amikor rájöttem, hogy nem csak álcából csinálja a hisztit, hanem ez most "komoly". Az a nő, aki lepucolta magáról az erőszakos férje árnyékát, aki látta átváltozni a lányát, aki túlélt egyedül, amikor Rick elküldte (na meg persze az sem volt semmi, amiért elküldte), és aki Lizzie és Mika esetén keresztül olyat tapasztalt és tett, ami ott van azon borzalmak toplistáján, amit a zombivilág eddig produkálni tudott... befordul, mert "csak"   .

Az biztos, hogy az egész évad, még ha csak kétszer pár nap eseményeit is látjuk azokon keresztül, szépen építi fel, hogy mennyire jól látta Rick Alexandria problémáját. Emlékszem, sokáig azért nem akarta igazán beleélni magát ebbe a "letelepedésbe", mert akkor elkényelmesednek, és utána már nem tudják kellő módon megvédeni magukat. A hónapokig tartó nyugalom pedig meg is hozta az eredményét: Rick elhitte, hogy a világ az a pár zombi, ami a kerítés körül kószál, és hogy bármi jön, azzal ők már simán megküzdenek. Elbízta magát minden intő jel ellenére, és innentől fizetni fogja az árát... "bite, chew, swallow, repeat"... Érdekes lesz.

8/10

Ui: Már hogyan is adhatnék többet, mikor van egy E4, egy E10 meg egy E16   ? De még így is jobban bejött, mint a GoT S6-ja.
.

.
The Walking Dead S5



Bár robbant itt már taktikai atomtöltet, volt gigantikus zombiáradat és stilizált várostrom is az évadzárókban, nekem mind közül a legutóbbié jött be a legjobban. A Terminusra megérkező, a csendes kételkedésből rögtön halálos veszedelembe eső csapat további sorsának alakulása igencsak felcsigázott, a sorozatos csalódások után kicsit visszahozva abból az izgalomból, amivel a TWD az indulásakor kecsegtetett. Most eszem ágában sem volt túl sokat várni vele!

Noha nem pont úgy folytatódott a történet, mint ahogy vártam volna, de ez cseppet sem vált kárára. Én több időt is el tudtam volna tölteni a Terminuson, kicsit játszva az "étellel", mint macska az egérrel, hogy a néző fulladjon bele Rickék kiszolgáltatottságának érzetébe... ahogy aztán inkább sokkolóan gyorsra vették a tempót, és az évadnyitás után öt perccel a főszereplők ott sorakoztak a "vágóhídon", azt remek volt! Kegyetlen (és kegyetlenül jó is) volt a szitu, és minden meggyőződésem ellenére már majdnem el tudtam képzelni, ahogy újra és újra letaglóztak valakit, hogy elveszítjük valamelyik főszereplőt. Ráadásul már addigra kiosztottam egy piros pontot is a stábnak, ahogy a vagonajtó mellett a lehetőségekhez mérten felfegyverkezve, dühtől tajtékozva várakozókra váratlanul a logikus, de ebben a sorozatban éppen ezért kellemesen meglepő irányból nyitották rá a cellájukat. Ezt követte egy, az eddig megszokottakhoz képest kimagaslóan jó akció a túszok kiszabadítására, robbanásokkal, zombikkal, amibe még kis dráma is belefért.

Mindezekből már az elejéből is az látszott, de igazából ebben bíztam eredetileg is, hogy a sorozat végre megteszi azt a lépést, amit én az elejétől nagyon szerettem volna: eltolódik az emberi problémák irányába, és leginkább az alaphelyzet kialakulásában meg egy pár színesítő akciójelenetben hagy csak teret a zombiknak. Tudom, hogy sokan megőrülnek a rothadó hústömegek kaszabolásáért, és néha engem is magával ragad a hentelés (főleg, ha azok elég változatosak, mint amilyen itt voltak a lángoló zombik és a "túrázó" zombik), és azokkal együtt a maszk- és trükkmesterek bravúrjai (egy-egy nevetséges bakival fűszerezve), de négy évad után a könyökömön jöttek ki a gagyi horrorfilmes klisék, mondjuk amilyenek a portyázások és a mágikusan felbukkanó élőhalottak fárasztó és idegesítő jumpscare-je, és kiéhezve vártam azokra a szakaszokra, amikor egyszerűen az a téma, hogy emberek hogyan élnek túl ebben a posztapokaliptikus dögkútban. Amikor nem kell erőszakosan alakítani a történetet, például mindenféle sérülésekkel meg az "el kell ugrani gyógyszerért"-közhellyel, a szereplők egyszerűen csak megtapasztalják, ami körülöttük van; hogy átélik, és a nézőnek is átadják az érzést, milyen ebben a világban létezni. Nem arról van szó, hogy eddig ez teljesen kimaradt volna, de hogy most lett a leghangsúlyosabb, az biztos. Mintha az olyan viszonylagos burkokból kikerülve, mint amilyen Herschel farmja volt meg a börtön, de leginkább a Terminus, most szakadna rájuk teljes súllyal, mit is jelent túlélni és milyen ára lehet. Ami egyre nagyobb, hiszen telik az idő, óvatos becslés szerint is évek, ami meg azzal jár, hogy a túlélők jócskán felélték a zombik előttről rendelkezésre álló készleteket, így a megmaradtakért egyre nagyobb a küzdelem, vagy egyre messzebb kell értük menni... de mivel, ha az autók és az üzemanyag is fogyóban? És különben is, mivégre csinálják mindezt?

A szűkösség és a fokozódó reménytelenség miatt nekem úgy tűnt, hogy a TWD-nek sokkal letisztultabb lett a stílusa, mintegy elhagyta a sallangokat, és ez a korábban felépített viszonyok fényében jól is állt neki. Amikor már nem csak annyi az élelemszerzés és a vízhez jutás, hogy kocsival beugranak a városba "shoppingolni", egy csomó dolog lejjebb kerül a fontossági listán. Régen még Rick ráért azon lelkizgetni, hogy mennyire jó vezető, vagy kakaskodni azon Shane-nel és néha Andreával, hogy ki legyen az úr a szemétdombon, de mostanra már maga a vezér szerepe is jelentőségét vesztette. Legutóbb még Beth énekhangja nyugtatta meg a többieket, Michonne és Carl ráértek egymást ugratni a csokikon osztozkodással, és jókat nevettek együtt, Ford beszólásai pedig gondoskodtak a poénokról; ezekkel az életveszély ellenére is oldottabb volt a hangulat, de most sokáig talán egy olyan jelenet volt, amin elmosolyodtam (ahogy Ford leparkol a tűzoltóautóval a templom "elé"), mert senkinek nincs kedve mókázni. És ahogy egy szakaszban, gyakorlatilag napokon belül sorra veszítik el a társaikat, igazából már a könnyeik is kiszáradnak.

De a legnagyobb veszteségük mostanra a remény és a bizalom hiánya. A Terminustól kezdve az évad sorra bontja le azokat az illúziókat, amik még talán megvoltak a szereplőkben, hogy a dolgok visszaállhatnak legalább valamennyire a "rendes" kerékvágásba, és velük együtt azokat az intézményeket is, amik ezt az illúziót táplálták. Gabriel bekerülése a történetbe elsőre elég hiteltelennek tűnt, és rendesen meg is küzdöttek az írók vele, hogy indokul szolgáljanak a puszta létezésére (az adománygyűjtés bedobásával), de fontos szereplő volt ebben a folyamatban, ahogy egyre kevésbé tudott bárki is vigaszt találni Istenben és a hitben. Ugyanez pepitában Dawn és a kórház esete, ahogy a rendőrök megjelennek az élére vasalt egyenruhájukban, képviselve a rendfenntartás maradványát, külsőségekben felkészülten várni azt (bármekkora pazarlásnak is tűnik a mosodára fordítani az erőforrásokat), hogy visszavegyék a régi posztjukat. De ahogy minderre csak túszejtéssel képesek, amitől a rendszer szövete egyre jobban szétfeslik (Noah és a doki is ide sorolható), miközben a hatalmi viszonyokkal való "játék" köti le a figyelmük jelentős részét, míg egyesek csak a hatalmukkal, a tekintélyükkel való visszaélésre használják ezt, az beverte az utolsó szöget is a "Szolgálunk és védünk" koporsójába. Na és persze ott a "geek kretén nagy titkának" lelepleződése, amit én ugyan nagyjából az első pillanattól kezdve vártam, ahogy elhangzott, így meglepnie nem sikerült (eddig is csak a "mikor?" volt a kérdés; az évad meglepetése amúgy is inkább Bobhoz kötődik, bár azért arra a csavarra is erősen gyanakodtam), de ahogy ettől szinte mindenki lefagy és teljes tanácstalanságba merevedik, az egy nagyon jó hangulati elem volt. Egyszerűen az van, hogy hordhat bármit, lehetett előtte akárki, már mindenki csak a saját túlélésével törődik, azt használva ennek érdekében, amihez eszközként hozzáfér (és így el sem jutunk olyan történeti elemekhez, mint a Kormányzó esetében volt a bosszú). De az is csak úgy ér valamit, ha az ember lát célt maga előtt, és a puszta létfenntartáson túl erről legkésőbb akkor lehúzzák az utolsó tételt, amikor Noah-t kísérik haza a lakóparkba.

Ez pedig természetesen a csapatban is nyomokat hagy. Azt még hagyják, hogy csak úgy hozzájuk csapódjanak az emberek, még nincsenek annyira gyakorlatiasak, hogy csak azt tartsák meg, akiknek a hasznát látják, de akik az útjukban állnak, azokon ösztönösen is keresztül gázolnak, a lehető legnagyobb brutalitással, de már igazából közönnyel, éppen úgy bánva velük, ahogy egyébként a zombikkal tennék. Ez talán nem is a "kannibál holokauszt" jelenetében tükröződött leginkább, hanem később, ahogy mondjuk Ricknek már eszébe sem jut egy olyan megoldás Beth kiszabadítására, ami nem arról szól, hogy "na, akkor most keresztüllőjük magunkat bármin, ami elénk kerül", hanem úgy szólnak neki, hogy akad még lehetőség, és még inkább abban, ahogy Rick megállítja a hátrabilincselt kézzel menekülő Lamsont. Nekem ez utóbbi fejezte ki legjobban, mennyire megváltozik még egy olyan ember is ilyen helyzetben, mint Rick Grimes, még jobban, mint ahogy Gareth és a társai idézik fel, milyen tapasztalataik miatt választották azt az utat, hogy akit csak lehet, csapdába csalnak, ezzel megvédve magukat, és közben még jól is laknak. Vagy talán az lenne az, amikor az elcsigázott csapat már arra sem veszi a fáradtságot, hogy a mögöttük csoszogókat levadásszák, ha elég a távoltartásukhoz az is, hogy épp csak egy kicsit gyorsabban mennek, mint a hullák? Van választék bőven...

Mindezek után ahogy Aaron felbukkan, ahogy "pofátlanul" győzködi a reményvesztetteket a meseszerű Alexandria létezéséről és koncepciójáról, és ahogy a néző és a csapat szembesül azzal az abszurd kertvárosi idillel, ami éppen annyira csoda, mint amennyire képtelenség, az egészen kiváló. Lehetne mondani, hogy de hát ott volt Woodbury erre, de az a hely képtelen volt külső erőforrások, és emiatt erőszak nélkül fennmaradni, a látszat fenntartása ezért minden oldalról izzadságszagú volt és gyorsan ki is mutatta a foga fehérjét. Alexandria viszont egy önellátó, legalábbis még olyan készletekkel rendelkező, részben önellátó hely, ami nem csak az alig pár nappal előtte tapasztalt éhezéssel és a halálfélelemmel összehasonlításban tűnik luxusnak, és ahol a lakók megütötték a zombiinvázió lottó ötösét... minimum kétszer. Az "állatszelídítés", mint hasonlat, tökéletesen leírja, hogy milyen is az egésznek a hangulata, ami látszik is az útra kirakott "csalétekből", a nappaliba bevackolt emberekből, Carl és Carol megjegyzéséből a gyengeségről, Rick néha túlzónak tűnő, de abszolút hihető óvatosságából. De a többség úgy van vele, ennyi küzdelem után megérdemlik ezt, a zárt területet, a hajvágást, a folyóvizet, a csendes beszélgetéseket a verandán, a csak úgy bekopogó csinos szomszédokat, és úgy egyáltalán a kellemes közérzetet és kényelmet, ahol zombival legfeljebb akkor találkoznak, ha ők akarják, amolyan edzésképpen. Talán és hiába tudják, hogy ez aligha marad így -már csak azért sem, mert például a bentlakók egy része teljesen fogalmatlan és elkényelmesedett, a másik fele meg azt hiszi, hogy a zombi játék, pedig ugye már a medve és a dinó sem az-, ki akarják élvezni, amíg lehet. Én meg közben teljesen kész voltam vagy tucatnyi dologtól, hitetlenkedésemben, hogy ez így lehetséges még ebben a zombis Stepfordban is, néha csak nevetni tudtam; nem csak az ismerkedős est kellékeitől és üres fecsegésétől, hanem az olyan apróságoktól is, mint ahogy az új ruhákban mindenki megpróbál normálisnak látszani, főleg Carol a kis kardigánjában (közben meg...). Aztán ahogy telnek a napok, látni azt is, hogy Rickék jelenléte olyan elemekkel "gazdagította" Alexandria lakóinak mindennapjait, amiről oly rég elfeledkezni látszottak, mintha sosem ismerték volna: a félelemmel, a gyásszal és leginkább a féltékenységgel...

Úgy tűnhet, hogy dicshimnuszt zengtem, de azért ennek az évadnak is megvannak persze a maga bénázásai, negatívumai, meg a végére ki is fulladt egy kicsit. De a zavaró dolgokról egyfelől már elég hosszan írtam eddig is, hiszen végigkísérték a sorozatot, másrészt inkább csak jelenetekre, epizódokra korlátozódtak (mint például a nyilvánvalóan valami bollywoodi filmből koppintott furgonos jelenet, a pajtánál a viharban kidőlő fa, de nekem a Tyresse látomásaival és egyéb szürreális hatásokkal operáló félévadnyitó is ilyen volt). Ezek most nem telepedtek rá az egész hangulatra, nem voltak dühítően és koncepciójukban ökörségek, és a zombikat is kevésbé böszme módon használták (na jó, mondjuk Glenn esetét kivéve). Lehet, hogy a többség ezt tartja a leggyengébb évadnak, de nálam a mérleg most billent leginkább a pozitív irányba... talán éppen azért.

8,5/10
.

.






The Walking Dead S6






A történelem ismétli önmagát… megint úgy jártam, mint már néhányszor (akár e sorozatnál is): ha ezt az írást tegnap éjjel kezdem el, csak nem tudtam volna máshogy indítani, mint egy jó kiadós anyázással az évad végi cliffhangerrel kapcsolatban. Most már kicsit lenyugodott háborgó lelkem, s egyre inkább csak az érdeklődés maradt bennem a jövővel kapcsolatban – mert ugyan tényleg egy mérhetetlenül aljas és idegesítő befejezést láthattunk, azért azt el kell ismerni, hogy hatásos… de minderről picit később még úgy is szót ejtek.

Az igazság az, hogy nekem a TWD a szívem egyik csücske. Az első percektől iszonyat bírom ezt a világot, a zombiapokalipszis nyomait viselő környezet, a kihalt, lepusztult városok már alapban is kedvemre valóak – ma is pont arra gondoltam, miért van az, hogy néha úgy érzem, tök jól ellenék én abban a pusztaságban – de az i-re a pontot mégiscsak az a kis csapat teszi föl, akik kalandjait immár hatodik éve követjük. Rick „családjából” már mindenki elfoglalta a helyét a pici lelkemben – mindenkit másért, de szeretek valamiért – így a korábbi években a sorozat szempontjából „kötelező” karakterveszteségek mind képesek voltak a megfelelő hatást kiváltani nálam. Viszont most már annyira együtt van a társaság, annyira szívemhez nőtt mindenki, hogy szinte félve ültem le az évad elé, hogy idén ki fog távozni: kit harap meg egy járkáló, vagy ki esik áldozatul az egyre erősödő bandaháborúnak. Természetesen nem árulok el erről semmit – legyen elég annyi, hogy volt olyan pont az évadban, mikor a szívem összeszorult néhány jelenetnél. Annyira talán nem „éles” a helyzet, mint mondjuk a 24-ben volt, de ha Rick=Jack Bauer, akkor a többiek sajnos kiírhatók… amit meg köztudomásúan nem szeretek.

Érdekesen indul az évad. Az S5 végén ugyebár előkerül egy botos ember, egy régi ismerős, s van egy brutális drámánk is – logikus lett volna, ha annak az estének egyenes ági folytatását kapjuk az induláskor. Ehelyett az első (egy órás) epizódban össze-vissza ugrálunk az időben, van egy esemény, ami gyakorlatilag az évad első felét meghatározza, viszont nem lineárisan jutunk el ehhez, hanem idő-visszaugrásokkal. A több ezer zombival tervezett „mutatvány” megvalósításáig eltelt időt, az addig eltelt eseményeket mégsem mondanám tisztán flashbacknek, az egésznek teljesen más, egyedi hangulat és szerkezete van. És ez jó. Már csak azért is jó, mert eddig ilyen a TWD-ben nem volt. Nekem nagyon tetszettek a váltások, ahogy a szépen kidolgozott terv apró részleteibe betekintést nyerünk, ahogy a mértani pontossággal – és színes lufikkal jelzett – megtervezett út felépítése kibomlik a képernyőn, az a végére elismerő csettintést váltott ki belőlem. És ez igaz akkor is, hogy ha az elején rendesen el tud veszni az ember időben és térben, ha néha fogalma sincs, mi mikor és főleg mi után/előtt történik… kitartás, mert a végére összeáll a kép. Ha pedig bárki eddig (velem együtt) úgy gondolta, hogy a járkálók csak biodíszletek a sorozatban, csak akadályok egy gátfutópályán – nos, az átértékelheti ezt a dolgot, mikor ezres nagyságendben tántorognak főhőseink körül/mögött/mellett. Zseniális az egész, izgalmas, brutális és feszült fél évad – az ezt kvázi lezáró E9 meg… nos a TWD történelem legnagyszabásúbb, legmegindítóbb, legjobb hentelése. Beszarás, én mondom.

Azt hozzá kell tennem, hogy amúgy ez az évad megint csak helyben járós lett: a legutóbbi börtöni idill helyett most Alexandria nyújt letelepedési lehetőséget a csapat számára. Végre nem kell menni és keresni a biztonságot, az S5 fináléja után az erőviszonyok is helyükre kerültek, így lehet foglakozni megint csak a karakterekkel, azok egymásra hatásával, személyiségük boncolásával és fejlődésükkel… a szövődő, átértékelődő szerelmekkel…    nos, lehetne, de most mégsem (csak) ezt látjuk. Pontosabban nem a megszokott módon: Rickék ugye már régóta együtt vannak, a múlt évadban leírt kis falkás hasonlat nagyon jól érzékelteti összetartozásukat, így közöttük túl sok interakcióra nem számíthatunk – marad(na) hát Alexandria korábbi lakói és Rickék közötti ellentét kidolgozása. De nekem igencsak tetsző módon erre sem feküdtek rá az írók, a globális feladat egész jól összerázza a társaságot, így kiszámítható módon külső fenyegetettséget kellett hozni a sztoriba… vagy… vagy valami egészen mást. És ez az egészen más lett az, ami alaposan rányomja a bélyegét az évadra, amitől egyszerre kaptam hülyét és egyszerre bámultam tátott szájjal az eseményekre (inkább előbbi). Mindennek az oka pedig az a botos ember, aki az előző évad végén toppan be, s az általa képviselt „nem ölök” szemlélet – ez pedig többször a feje tetejére állít mindent. Megfertőzi a szereplőket, mint valami méreg, rengeteg idegesítő szituációt (tragédiát?) okoz – mégsem lehet szimplán az asztal alá söpörni, hogy ez hülyeség.

Ugyanis a hatodik évad legfontosabb kérdése az, hogy muszáj-e egy ilyen világban élő embert ölnöd, vagy lehetsz-e olyan naiv, hogy azt hiheted, mindenki képes megváltozni. Egyáltalán tényleg naivság-e ez, vagy hát az emberi lét alapértéke? Persze, nézőként simán rávágod, hogy pusztuljon mindenki, aki veszélyt jelenthet rád… no de igazán magadba nézve, tényleg muszáj mindenkit kinyírni, vagy tényleg minden élet értékes egy halott világban?? Az egész hatodik fejezet ezt a témakört boncolgatja, hol több, hol kevesebb sikerrel – és megmondom őszintén, néha nem kevés hajtépéssel. Néhány karakter szinte „megbolondul” ennek következtében – ha ez most vallás lenne, azt mondanám, megtér – aminek viszont egyenes ági következménye, hogy a megszokottól eltérően reagál le eseményeket. Ez viszont… ez viszont egy ideig kifejezetten idegesítő nézői szempontból: eddig azt szoktuk meg, hogy Rick és csapata minden tette erkölcsileg igazolható, soha nem fordult meg a fejünkben, hogy esetleg meg lehetett volna hagyni valakinek az életét, hátha megváltozik… most viszont, hogy van ez az évadon átívelő, már-már spirituális, filozofikus gondolat, néhányszor elgondolkodik az ember. Ahogy elgondolkodnak rajt a szereplőink is, amiből aztán természetesen komoly bonyodalmak lesznek.

Mondjuk, a fináléban feltűnő Winchester apu karaktere alapján az ember sutba dobja minden jóérzését és korábban megszerzett empátiáját, a TWD kb. 10 perc alatt felállította történetének legunszimpatikusabb, legjobban gyűlölhető figuráját.    Komolyan, a Kormányzó ehhez a faszihoz képest egy két lábon járó angyal volt, ennek a figurának a képernyőn eltöltött kb. 10 perce alatt az nézőben úgy megy fel a feszültség, mint malária esetén a láza. Zseniális képsorok, egy kiválóan felépített – újabb egy órás – epizód végén: és igen, a mérvadó sorozatportálon megjelent írások és kommentekkel ellentétben nekem megint csak különvéleményem van… szerintem eszméletlen ütős ( ) lett ez a végkifejlet, így, ahogy van. Szerintem pont az a tökéletes, hogy nem tudjuk, ki lehet az, szerintem pont az a tökéletes, hogy itt most egy éven át 10 emberért lehet izgulni. Marketingileg meg abszolút csúcsteljesítmény: erre az évadfináléra mindenki emlékezni fog egész életében (azért nagyon kevés ilyen van), ráadásul a sok találgatás, meg majd a későbbiekben vélhetően csepegetett információmorzsa profin fenn tartja az érdeklődést a TWD iránt. Persze, mérges az ember, mikor ilyet lát, de egy ilyen kiváló évadot valahogy így kell befejezni: brutálisan, tele aggódással és kérdőjellel. Na, most hogyan tovább?? Na, most, ezek után, az egész évadnyi gondolat mehet végleg a kukába? Mert hogy ennek az embernek nincs út a jó oldalra, az biztos – és remélem, nem is hagynak neki.

A teljes képhez az is hozzátartozik, hogy nem vagyok vak, és látom a TWD (és úgy általában a sorozatok) hibáit is… viszont miután én ezt úgy unblock rettentő mód komálom, leszarom a tipikus faszságokat. Szokás szerint néhány szál több részen keresztül lóg a levegőben, néhány szereplőt epizódokon keresztül nem is látunk. Sokszor logikátlanul cselekednek a figurák (pláne a végén, mikor minden épkézláb ember elkezd mozogni), sokszor bosszantóan nagyvonalúan kezelnek bizonyos érveket, eseményeket, konfliktusokat, motivációkat. Az is lehet, mindez heti nézésben nem is tűnik föl, de négy nap alatt darálva szembetűnő volt… néha hülyét kaptam, ha valakit az epizód végén ott hagytak valami veszélyes szituban (Rick, Glenn, erdő), majd három rész múlva visszatérnek hozzájuk. Ez nem feltétlenül tetszett, sokszor kizökkentett a ritmusból – de aztán az aktuális fejezet meg esetleg olyan qrva jó lett, hogy el is feledtem, mit/kit kell hiányolnom. De igazából ez nem feltétlenül TWD hiba, ez úgy általános sorozat velejáró. A TWD ezen évad kapcsán – leszámítva a "megtért" karakterek nehezebb elfogadhatóságát – igazából két dolgot tudok megemlíteni negatívumként. Az egyik már régi heppem, Judith léte, szerepe: totál felesleges és hiteltelen, hogy egyáltalán létezik. Még így is, Alexandriában is. A másik meg egyértelműen az E4 volt (újabb egy órás rész), az egyetlen valódi flashback – nekem nagyon nem jött be a botos ember története (amúgy önmagában a botos ember, s filozófiája sem).

Nem vitatom, hogy másnak ezek komoly pontokat vehetnek el (majd) az értékelésükből, de nálam meg sem tudták rezegtetni azt a bizonyos lécet. Ez egy újabb qrva jó évad volt, izgalmas, látványos, drámai, minden… nekem ez semmivel nem volt rosszabb, mint az előző. Azt pedig nagyon is komáltam, úgyhogy bizony én erre sem tudok mást adni:



90%



Ui: már hogyan is adhatnék kevesebbet, mikor van egy E3, egy E9 meg egy E16???






.

.
The Walking Dead S4



Azt volt ugye az újévi fogadalom, hogy a következő évad végéig bepótolok párat az elmaradt sorozatokból, de ahogy Rickék zombiapokalipszise harmadszor sem akart igazán jóízűen lecsúszni, és ahogy látszott, miket kéne háttérbe tolnom, csak hogy "letudjam", így sokáig minden fontosabb volt, mint ez. De ahogy közeledett a határidő, gondoltam, nekifutok még egy szakasznak, hátha botladozva is, de legalább beesek a "célba". A végeredményt inkább mondanám pofára esésnek...

A Kormányzó támadásának mementói és a környéken bóklászó zombik ellenére a börtön környezete már-már idilli mostanában. Ahhoz képest, hogy az előző évad végével a bentlakók azt sem tudták, a meggyengült kerítést hogy fogják rendbe tenni, a szépen megsokasodott lakosság a rejtélyes módon összehozott hármas védelmi vonal mögött nagyobb biztonságban van, mint egy éve bármikor. Lett kis konyhakert, az égből (jobb esetben Kormányzófalváról vagy az erdőből) lepottyant pár malac is (az utolsó részben kiderül, hogy az utóbbi), az irányítás ügyeit Rick helyett a Tanács vette kezébe, és odáig fajult a dolog, hogy Carol már kis lacikonyhát üzemeltet a kóter udvarán. A gyerekek békésen játszanak a kerítés mellett, miközben mellettük a felnőttek három műszakban szúrkálják agyon a hullákat, amik másnapra mágikus módon eltűnnek, és még a portyák is bőséges zsákmánnyal kecsegtetnek, így szinte már mindenki hosszú távra tervez. Vihar előtti csendnek jó is lett volna a rész, de a stáb csak nem bírta ki, hogy ne rögtön az első részben emlékeztessen, miért is fakult meg az érdeklődésem a zombiapokalipszis iránt. Azt az akciózást az áruházban fuldokolva röhögtem végig (és ez volt a jobbik eset, dühöngés helyett), kezdve az egy léc leszakadása miatt a faltól "ellökődő" polctól a zombik alatt beszakadó födémen át (hetek-hónapok óta ott csoszognak, de az összes pont most lép rá arra a részre, ami nem bírja el a súlyukat... miközben amúgy egy egész helikopter ott van rázuhanva a tetőre!!!) az érett paradicsom módjára földhöz placcsantott zombikig. Az a nagy szerencséje a készítőknek, hogy horror helyett szinte az elejétől kezdve drámasorozatként tekintek a TWD-re, mert egy ilyen után az előbbi kategóriában legfeljebb az Ash vs. Evil Dead kihívója lehetne...

Lehet persze mondani, hogy ne csak pár jelenet miatt és alapján ítéljem meg a sorozatot. Valóban, eszemben sincs figyelmen kívül hagyni, hogy amikor nincsenek zombik a környéken, akkor még a lassúsága ellenére is továbbra is jó kérdéseket vet fel a sorozat, érdekesen alakulnak a hatalmi viszonyai, és a lehetőségekhez mérten olyan problémák kerülnek elő, amiket el tudok képzelni ilyen helyzetben. De ez is olyan felemás... A hirtelen lecsapó betegség, ami megmutatja, hogy hiába a kerítés, az őrködés még a biztonsági intézkedések, a halált nem lehet a börtönön kívül tartani, alapjaiban tetszett; kis mozgalmasság volt a lassan ülepedő posványban, ahol már a szivattyúk is eltömődnek unalmukban. De csak hogy legyen belőle megint egy támadás, hogy lehessen megint elrohanni gyógyszerért (harmadszor...), meg hogy a felesleges vagy statisztaszerepet betöltő karaktereket meg lehessen tizedelni, ezért egy olyan betegséget kreálni, ami 12 óra alatt nulláról megöli a betegeket annyira, hogy patakokban folyik minden nyílásukból a vér, elég súlytalanná tette az egészet... Az a része jó, hogy látsszon, egy helyben maradni, sok embernek összezárva lenni sem biztonságos, szükséges és fontos dolog is, amit rossz látni és rossz belegondolni; ahogy mindezt túlerőltették, az meg annyira nem... Annyira össze-vissza manipuláltak az írók a szereplők közti viszonyokkal meg a zombikkal, hogy egyre ritkábban tudtam embernek tekinteni a szereplőket; csak egy csapat riadt lemminget láttam, akiket mindenféle forgatókönyvírói trükkökkel szopatnak. Mostanra vége a türelmi időmnek, és unom a száradó lepedők mögül (tényleg, az erdő közepére, a fák közé rakott tábornak ennyire ne lenne védelme?!), az autók alól, az iszapból (egye fene, az még nem is volt olyan rossz), a falak repedéseiből meg a franc tudja milyen képtelenül ostoba helyekről "váratlanul" előcsoszogó zombikat, és mivel ezek váltják ki általában a drámai helyzeteket is, azokat sem tudom kellő érdeklődéssel követni már. Eljutottam oda, hogy azt éreztem, sajnálom Rickéket, a szenvedésüket, a próbálkozásaikat, de így nem tudok izgulni értük.

Az évad első feléből így igazából két karakter és a hozzájuk kötődő konfliktus jött be: Carolé és a Kormányzóé. Az előbbi 2-in-1 hozza a gyerekekkel való túlélés örök kérdését, ráadásul ott egy minden fertőzésnél ott levő dilemma aktualizálása; a személyes vonatkozásai miatt különösen tragikus, ahogy Rick döntésén is el lehet moralizálni (hogy tényleg ekkora veszélyforrásnak látja-e Carolt, vagy ez csak a duma, csitítandó a kedélyeket). A Kormányzó, azaz Brian meg eddig is egy jól árnyalt karakter volt, és itt is érdekes ívet jár be a viselkedése, a kötődést és a családot újra felfedező remetétől gyakorlatilag visszajutva ugyanoda, amilyennek az előző évadban megismertük: az elvakult diktátorig, aki bármilyen kilengést vagy engedékenységet halálos veszélynek tart, és ennek megfelelően meg is torol. Ezért is nem nagyon volt kérdés, hogy mi lesz a végkimenetel...

Spoiler:

Az évad második fele az öt részre szakadt, kóválygó, a túlélésért való küzdelmet újra megtapasztaló csoportocskával egy kicsit nehézkesen indult, de ahogy telt az idő, úgy lettek egyre drámaibbak és feszültebbek ezek a "novellák", amik egy TWD-antológia keretében mesélik el, hogy ki hogyan jut el az újra elérhető nyugalom és biztonság ígéretével kecsegtető Terminus állomásra. Akiket zsibbadásig untam, az a Maggie-Sasha-Bob trió volt, mert összességében fél órán keresztül azt nézni, ahogy mennek a sínek mellett, kínosan felesleges volt. De a többieknél, még ha olykor vontatottan is mutatták be az ő oldalukat a történetből, mind volt valami, ami lekötött: Carl első magányos portyázása, Carol és Tyreese régóta érlelődő beszélgetése, Ford és csapatának megtalálása (már alig várom, hogy kiderüljön a geek kretén "nagy titka"!), és így tovább. Ahhoz képest, hogy a zombivész közepén vagyunk, a hangulat még oldottabb is, mint a biztonságos börtönben volt, mert persze Ford eleve ilyen kis humorláda a szarkasztikus beszólásaival, de tinivígjátékokat idéző volt az első berúgása után hisztiző Beth ("Alkoholizmus"?! Bob, na az alkoholizmus!), főleg az a része, ahogy Daryl leszólta a barackpálinkát (bezzeg a házi lepárlású moonshine lőre, amibe bármilyen szerves anyagot összefőzhettek a georgiai redneck tahók, az a tuti!), és kiderült, hogy Michonne-nak sokkal többet kéne poénkodnia meg a többieket ugratnia, most, hogy már egyáltalán képes volt rá az eddigi tragédiák után. Ő például sokkal szimpatikusabb és tartalmasabb volt így nekem, így lett az egyik kedvencem a csokin és a képregényeken osztozkodva Carllal, nem amikor belépett a sztoriba azokkal a zombi-szexrabszolgákkal (akiknek érdekes volt az eredete, de azért nagyjából ezt tippeltem volna eddig is). A legmélyebb, legnyomasztóbb résznek meg ott volt Lizzie és Mica, de azt kell mondanom, amilyen érdekes volt, hogy két gyerek, két kislány hogyan dolgozza fel mindazt, ami körülöttük zajlik (eddig igazán csak Carlt láttuk gyerekként, de neki fiúként, Shane és Rick mellett volt alkalma megedződni), miket zár ki a zombikból a tudatuk, és mit hogyan kombinál össze, a történetük végére az írók túl nagyot akartak sokkolni, így nálam épphogy ezzel vesztette erejét a lezárás... Ettől még tragikus volt, ami történt, és sajnos mindig így van: a legrosszabb őrület az, amelyik a saját szemszögéből rendezettnek és logikusnak tűnik...

A negyedik nekem így is a sorozat eddigi leggyengébb évada, de legalább nem hagyott maga után keserű utóízt. Az első nyolc rész gyakorlatilag egy rétestésztává nyújtott (nagyjából feleennyit töltött volna ki kényelmesen ez a hurok) epilógus az előző évad végéhez, amelyik történetszálnak már akkor is így kellett volna végződnie (de hát tankkal minden jobb, ugye...). A második nyolc rész meg karaktermegismerés szempontjából volt olyan érdekes, mint a 2. évad (nekem eddig ugye az vezeti a TWD-tabellát), csak ott a nagyobb csoportban levő viszonyok és Shane meg Lori karaktere többet hozzátett a hangulathoz, és ez a kis csoportokra szakadt halmaznál nem létezhetett; helyette viszont van unalmas császkálás a sínek mentén. Sokáig gondolkodtam, hogy egy 6-ost teszek a pontszám elejére, de a finálé, a Terminus miatt kiegyezek egy gyenge 7-essel... Az jó bevezető lesz a következő évadhoz   .

7/10
.

.




Fear the Walking Dead S1





Úgy néz ki, Hollywood semmit nem bíz a véletlenre. A múltkori előzmény Better Call Saul (BCS) után most itt van egy (mellékági) előzménytörténet, egy újabb – nagy sikernek örvendő sorozat – minimum megkérdőjelezhető létjogosultságú sztorija, ami a már bejáratott környezetben és/vagy szereplőkkel próbálja a nézőket a TV képernyők elé csábítani. Többen ezt bátorságnak tartják, mármint hogy ez esetben az AMC bevállal egy „nem klónsorozatot”, ami szándékai szerint nem csak egy máshol játszódó The Walking Dead (TWD), hanem az emberiség alkonyának kezdetén játszódik – véleményem szerint viszont ez csak olcsó marketing. A Fear the Walking Dead (FTWD) ugyanis kizárólag akkor működött nálam, amikor TWD feelingje volt, ráadásul a bőszen emlegetett világvége-kezdetet sikerült hat epizód alatt lezavarni, a finálé ismeretében én magam részéről nem is tudok mást elképzelni, mint egy TWD klónt.

Egy óriási különbség van azonban a példának felhozott BCS és e sorozat között. A BCS igazából annak nyújt nagyobb élményt, aki látta annak anyasorozatát, a Breaking Badet – ellenben a FTWD gyakorlatilag élvezhetetlen az anyasorozat ismeretében. Engem legalábbis rettentően zavartak azok a dolgok, azok a bárgyúságok, amik itt szereplők tetteit, gondolatait végigkísérték – nem tehetek róla, én, nézőként TUDOM, mi is történik szerte a golyóbison, én, nézőként TUDOM, milyen veszélyesek a sétálók, én, nézőként TUDOM, hogy mit kell velük tenni.  5 évad TWD után ez a töketlenkedés, az emberiségbe, a kormányba, a pozitív változásokba vetett hit, a fegyverellenesség kifejezetten irritált – márpedig a FTWD nagyjából erre épít. Legalábbis a koncepciója az lenne, hogy engem, a későbbi események ismeretében nézőként elvisz az apokalipszis hajnalára, esetleg egy újabb kis közösség (család) keretein belül kideríteni mi is ez és honnan is indult az őrület. Háát… nem sikerült. Egyrészt azért nem, mert bőven a nulladik beteg után kapcsolódunk a történetbe, másrészt meg, mert mindösszesen ez a nyúlfarknyi első évad kellett hozzá, hogy a világ hasonló legyen Rickék világához. Csak az talán pár hónappal későbbi.

A fiatal, drogos Nick (Frank Dillane) egy jó pár órás önkívület után arra ébred, hogy a kábítószertanyának használt templom ( ) kihalt a szó szoros értelmében, a korábbi drogos ágytársa, barátnője pedig épp jóízűen lakmározik valakiből. Nick pánikba esik, hanyatt homlok menekül, kirohan az utcára… ami épp olyan kihaltnak tűnik, mint mondjuk Rick ébredésénél pár éve. Itt amúgy rögtön álljunk is meg egy picit. Erről nyitójelenetről nekem két dolog jutott eszembe, ami egyébként tökéletesen leképezhető a FTWD egészére is: egyrészt ahogy Nick kirohan, ahogy kijut az utcára, ahogy körbenéz, az zseniális, kifejezetett feszült és izgalmas jelenetsor – pláne annak, aki ismeri már ezt a világot. Erre viszont tök váratlan húzásként hirtelen élettel telik meg az utca, a korábbi érzésünk, miszerint Nick= Rick, csak a helyszín más, mély meglepődéssel szertefoszlik. Ez elsőre nagyon tetszett, kár, hogy később majdnem ugyanezt még kétszer eljátsszák. Másrészt viszont, már itt lehet érezni azt a fura se veled-se nélküled érzést, ami ambivalens módon összeköti a két sorozatot: a FTWD nem tud létezni a TWD hangulata és elemei nélkül, az igazi feszültség mindig akkor jelentkezik, ha valami olyan történik, ami az anyasorozatban is történhetne. Néha kifejezetten másolásnak – jobb indulattal rebootoltnak – éreztem az egyes eseményeket, szabadon cserélve a két sorozat karaktereit. Az már más kérdés, hogy ezek itt Rickék csapatába nem férnének be, igaz, jó pár hónapjuk lesz még megtanulni sétálót ölni.

Szóval Nick egy problémás gyerek, de a családi háttere nem kevésbé az. Van egy Travis nevű férfi (Cliff Curtis, rengeteg jó film mellékszereplője), akinek van egy Madison nevű felesége (Kim Dickens, aki legutóbb épp bordélyházat vezetett a SoA-ban), akinek Nick és tesója, Alicia (Alycia Debnam-Carey), a gyereke. Tarvis viszont csak egy mostohaapu, neki van egy exe, Liza (Elizabeth Rodrigez), meg egy vér szerinti fia, Chris (Lorenzo James Henrie). Na most. Képzeljétek el az összes létező hollywoodi panelt, ami egy ilyen kapcsolatrendszerben előfordulhat (mínusz pia, de helyette ott van Nick függősége), ki kivel milyen viszonyban lehet – és akkor megkapjuk a FTWD komplett érzelmi hálóját. Travis próbál jó új apa lenni, ő hisz először Nicknek, - aki először látott sétálót, de mindenki (még ő maga is) kábítószeres látomásnak tudja be –, s egyben próbálja megmenteni a drogtól is. Közben exével nincs jóban, vér szerinti fia meg utálja – ebben a szituban kell természetesen őket is megmentenie. Aztán Alicia, Nick tesója gondolhatjátok, mennyire utálja drogos bátyját, mennyire kiakad majd, mikor elszakítják barátjától. Aztán azt is képzeljétek el, milyen szitu, mikor a két család egy fedél alá kerül – egyébként ez nekem kimondottan bejött a két feleséggel    ) – mennyi klisét puffogtatnak el az írók. Az egész FTWD családi-érzelmi háttere egy hatalmas sablongyűjtemény, kifejezetten unalmas és érdektelen szerelőkkel.    Ráadásul iszonyat béna mindenki, totál szerencsétlen és egyáltalán nem talpraesett – azonosulni senkivel nem lehet, még hat rész alatt sem. Mármint a családból.

Ugyanis a családegyesítés közepette Travisék szorult helyzetbe kerülnek, amiből egy salvadori fodrász húzza ki őket: a történet legérdekesebb figurája Daniel Salazar, a faszi, akiben van valami élet, aki képes meghúzni azt a kibaszott ravaszt, ha kell. Az ő karaktere tele van sejtelmességgel, az ember végig úgy érzi, hogy neki kéne vezetnie a kis kompániát, nem pedig a teszefosza Travisnak. Ja, meg hát mégiscsak hozzá fűződik az évad legdurvább húzása – kár, hogy túl sokat mutogatnak néhány ajtót és mindez kiszámítható volt. Kiszámíthatóságban amúgy is gyengén muzsikál a sorozat, majdnem minden eseményét tudni lehet előre: hát persze, hogy ha mutatnak egy kártyás ajtónyitó pirosra váltó lámpáját, akkor azt csak az a karakter tudja majd kinyitni, aki épp az épület más részéről rohan oda megmenteni mindenkit…     de sok ilyen van. Még az egyetlen, drámának szánt esemény sem üt igazán, tulajdonképp csak az volt a kérdés, kivel történik meg – viszont az írók a lehető legkényelmesebb megoldást választották (egyébként is, egy beszélgetésből ezt is ki lehetett találni), hogy feloldjanak egy bizonyos csomót. Pedig az egész kompániában ez a páros lehetett volna a legérdekesebb… de hét ez nem egy SoA, itt ilyen szintű karakterharcra nem számíthatunk.

S igazából nem is számíthatunk semmire. Elindulunk valahonnan (egyáltalán nem olyan koránról, mint azt ígérték) és eljutunk valahova, (ami meg az, amit már láttunk, nem úgy, ahogy ígérték), hat rész alatt senkit nem sikerült felépíteni, sem megszerettetni. Végtelenül naiv majd mindenki, kész csoda, hogy megérték a finálét: az egész újonnan felvázolt világ, az a kb. két hét, ami alatt az események zajlanak… hogy is mondjam… sótlan. Ja, és ha már két hét. Ha jól emlékszem, kilenc napot mondtak az elejétől – nos, ebben a kilenc napban hipp-hopp csak ott terem egy 4 méter magas kerítés az elzárt városrész körül. Ha nem lenne mostanában ez a kerítésépítés mizéria itthon, lehet, fel sem tűnt volna, de így rögtön szemet szúrt: nem egészen egy hét alatt, zombiveszély közepette egy maroknyi katona tökéletes karantént hoz létre. Azon meg, hogy az áram bizony szelektíven jár a hálózatban (mindig akkor nincs, amikor kellene), meg a többi ökörségen már fenn sem akadok… mint pl. a két részen át tartó zavargásokon.

A korrektség kedvéért – ennyi szidás után – azt mindenképp el kell mondani, hogy a sétálós részek nagyon jók. Amikor Aliciaék az üres házakban mászkálnak, az nagyon tetszett, az tiszta TWD: van valami izgalmas más lakásában mászkálni, más személyes holmijait basztatni. Az is tetszett, hogy annyira még nem lepusztult a világ, sem a sétálók, sem a lakókörnyezetek nincsenek még leélve. Az is bejött, ahogy egy ideig a katonaság próbált úrrá lenni a helyzeten, ez életszerűnek tűnt: a fegyveres erők bevetése tök logikus. Salazar mondjuk elintézte a várost – a kórház támadása jó lett (még akkor is, ha megmosolyogtató volt a kerítés áttörése). De leginkább maga a káosz kitörése tetszett, ahogy a fertőzöttek teret nyernek a városban, kicsit megidézte a Flashforward nyitójelenetét… ebből sokkal, de sokkal többet kellett volna mutatni. Emberi sorsokat, drámákat, ahogy a sétálók annektálják a családtagokat a nagy közös hörgésbe és bóklászásba – akkor lett volna igazán ütős.

Mert így csak az történt, hogy szolgamód követve a TWD stílusát, gyorsan lezavarták a kezdeteket, hogy legyen egy másik csapat, másik helyszínen, akinek menekülnie kell a sétálók elől. Én most nem látok más utat (mert már a nulladik nap rég elmúlt), majd meglátjuk, mi lesz. Addig is, gyenge




70%



.

.
The Walking Dead S3



Az év eleji nagy lendület és a mindent átható zombiszag után egy kicsit hátrahagytam Rickéket, hogy más "vizekre" evezzek, de azért észben tartottam a mihamarabbi visszatérést, hátha egyszer legalább azokból a sorozatokból letudom a hátrányomat, amiket már elkezdtem nézni... na, gyorsan kihúzom a kezem a biliből ...

Az előző évad vége jócskán bekavart a stáblistába, és maga után hagyva az egyik legfőbb konfliktust (az állandó pöcsméregetős falkavezéresdit), és úgy látszott, Ricknek most már tényleg abba kell hagynia a könnyes szemű dilemmázgatást, és annak a vezetőnek kell lennie, akinek a csapat régóta tekinti... ezért is tartotta a fenyegető kis hegyibeszédét. A börtön elfoglalásánál ez teljesülni is látszott, de maga a felvezetés sajnos azt is megmutatta, hogy ha nem borítja el az agyam az üszkös-penészzöld köd, akkor sokkal érzékenyebb vagyok a gyengeségekre és a hibákra. Az egy dolog, hogy a tél elmúlásának az egyetlen jele, hogy Lorrinak nagyobb a pocakja, a nagyobb baj, és az egész sorozat hangulati mélypontja a börtönös támadás volt, ami visszatérésként nem sok jót vetített előre. Tudom, hogy sokan szapulják a TWD-t, mert pazarlásnak tartják a "massive zombie massacre" rovására megvalósuló lelkizést, noha a TWD mindig is a drámában volt erősebb, de ha csak ennyire futja, nem is kéne erőltetni a gyakást. Az úgy megdöbbentően gagyi volt. A színészek mintha csak aklimatizálódnának, mint irodista a hosszú szabi után (azaz látszatra csinálnak valamit, de azt nehéz munkának nevezni), az akciójelenetek sokszor a The Strain "odamegy-megáll-nyakaz-visszamegy" szintjén voltak, és bár a maszkmesteri munka még mindig bravúros, néha befigyelt egy-egy bazári ócskaság, eszembe juttatva a Mesék a kriptából maszkjait, csak ami ott vicces volt, az itt inkább nevetséges (gondolva itt az arcbőrrel együtt letépett gázálarcra). Az meg továbbra is katasztrofális, ahogy a sorozat a zombikat mozgatja és kezeli: minden további nélkül bevarázsolnak fél tucatnyit olyan folyosószakaszokra, amit két perccel előtte derítettek fel, felbukkannak sárba szorult autók alatt, mint a dudva, és ha a forgatókönyv "megköveteli" valakitől, hogy megharapódjon, akkor az a valaki teljesen óvatlanul fog átlépni egy halottnak látszó test felett, amiről persze kiderül, hogy mégsem, nahát ...

Maga a sztori viszont jó, még ha mondjuk a játékokban tapasztaltak miatt nem mindig szolgáltak újdonsággal. Ilyenkor -a harmadik évadnál- még nehéz trendekről beszélni, de úgy látom, az a sablon, hogy Rickék találnak valami sajátos szabályok szerint felépülő közösséget, egyre nagyobbat, egyre működőképesebbnek látszót, aztán felfeslenek a varrások, amik összetartják ezeket, mert attól még mindegyik rohad és titkolózik, aztán megtörténik a széthullás... és kezdődhet a következő évad. Ez volt az első tábor, ez volt Herschel farmja, és ilyen most a börtön vagy Woodbury is. Egy szabály azonban már rég kiderült nekem ebből a világból: fix tábor, még ha a védelem megoldott is, és már tudnak is arról, hogy nem a harapás számít, csak a környező erőforrások felélésére épülhet, amik kényszerűen kimerülnek, mert egyre messzebbről kéne hozni az élelmet és a lőszert, utóbbiból pedig önellátásra sem lehet berendezkedni. Így sajnos bármilyen helyet is mutatnak már nekem, abban automatikusan látom a bukást is.

Az viszont biztos, hogy itt Woodbury elég erősen nyitott, hiszen nem csak az derült ki, hogy -legalábbis átmenetileg- építhető nagyobb közösség, ami a civilizáció és a szociális ellátórendszer nyomait is őrzi, hanem az is, hogy ha szétszórva is, de azért még vannak/lehetnek katonai alakulatok, ahogy az is, hogy egyre többen kezdik használni kutatási célokra a sétálókat (Michonne, Milton, de még tulajdonképpen Carol is, meg hát a "nagy hazatérésnél" is lehet azért ötleteket gyűjteni...), meg ott voltak a Kormányzó akváriumai... és egy-két régi ismerőst is mindezek tetejébe dobtak az írók. Kár, hogy a sztori többször és sokáig leült, és inkább csak előkészítés megy, meg a feleslegessé vált szereplők letörlése a tábláról (T-Dog például eddig is csak az "ügyeletes feka ágyútöltelék" szerepét töltötte be, ahogy az utána jövők is), kevés interakcióval a szereplők között, erőltetett fordulatokkal (nem is tudom például, hogy a "telefonos segítségnél" azt tartom-e kínosabbnak, aminek a dolog eredetileg tűnt, vagy azt, amit utólag kihoztak belőle), erőtlen drámákkal (Carl ápolgatása is rém unalmas volt az előző évadban, Herschelé ráadásul csak ugyanannak a langyos felmelegítése), meg sétákkal a börtön falai között és Woodbury utcáin (na, az még a gáz, tiszta Truman-show, ahogy ugyanazt a húsz statiszta megy körbe-körbe, miközben próbálnak rém életszerűnek tűnni, de rohadtul nem sikerül).

Valahol az évad közepén tért csak vissza az a hangulat, izgalom és dráma, amik miatt nekem eddig érdemes nézni a sétáló halottakat, akkorra érett be ennek az évadnak az újdonsága, mégpedig az, ahogy a szétszóródott csapatot először titokban, egymás elől rejtve, aztán már nyíltan egymásnak lehet ereszteni, ami és annak a következményei persze újabb ellentéteket szülnek csapaton belül, és amiket akkor végre beleszőnek az eddigi három évad eseményeibe. Az például nagyon tetszett, amikor Carol visszaemlékszik Edre, mert az még ennyi idő távolából is élő emlék, hogy az a fickó mekkora egy gigantikus seggfej volt. De ilyen Daryl visszaemlékezése is az anyja halálára, miközben előtte szinte csak egy ilyen volt, Lorrinak a szülés és a gyerek körüli aggodalmai. A körítésből pedig igazán három karakter emelkedik ki, a három vezető egyéniség: Rick, a Kormányzó és -bármilyen meglepő- Andrea. Nem csoda, hogy Rickék csapatának "kellett" valami menedék, hiszen látszik, az utóbbi hetek eseményei és a korábbi tettei, hogy most már ő van olyan helyzetben, hogy a biztonsági kockázatok miatt el kell küldenie olyan túlélőket, amilyenek még ők voltak fél éve a farmon, valamint a csapat túlélése felett érzett felelősség túl sok neki; hegyibeszéd ide vagy oda, a fickó totál szét van esve, és ha mindez nem viszonylag biztonságos falak között történik, hanem egy erdei őrségben, akkor annyi meg egy bambi. Ha lenne potenciális jelölt, és az nem a tizenéves Carl lenne, hanem mondjuk Andrea ott lenne velük, már rég le kellett volna váltani a labilis idegállapota és a határozatlansága miatt, hiszen így csak veszélyt jelent, de pechükre nincs ott; Andrea pechére meg megint kifogott egy férfit a Kormányzó személyében, amelyik óvni és pátyolgatni akarja, na meg persze titkolózni előtte a legvégéig, mielőtt a nőnek döntenie kéne a régi és az új csapata között. A Kormányzó maga meg ezért érdekes figura, mert személyiségben valahol Rick és Herschel között van, a stabil közösség építése iránti igénnyel bármi áron, ugyanakkor az elszakíthatatlan kötődéssel a sajátjaihoz, mindenen túl, reménykedve a lehetetlenben, aki ugyanúgy szétesik egy veszteség hatására, és beindul az apátia-program... Ahogy ő, úgy Rick sem tette volna meg azt, amit Carl igen, és amire annak idején Herschelnek sem volt ereje. És hogy Michonne? Értem én, hogy ő ilyen magányos farkas - halálos fegyver kombó, akit meg kell szelídíteni, de eddig sokat nem mutatott magából, csak laposan méregetett mindenkit a görcsbe húzott szájával, amit meg igen, mint például a málhásszamár "szexrabszolgákat"... hát, én még mindig nem barátkoztam meg azzal a koncepcióval. Talán majd a következő évadban valami mélysége is lesz a csajnak, nem csak a felszíni csicsa.

Hogy Woodbury milyen szabályokra épül, hogy az egész csak kirakat, és ami utána történt, az így, hogy az emlékeim között ott van Crawford, ahol már a kirakattal sem vesződtek, akkora sokként nem ért, viszont kisebb döccenőkkel de a The Walking Dead továbbra is szépen építi az emberek és közvetlenül a csapattagok közti viszonyokat a remek drámaik helyzetek mentén, és ahogy a túlélők kezdenek nagyobb csoportokba rendeződni, ez a feszült, pörgős harcokat is maga után hozza. Az inkább sokkolt, hogy mennyire igénytelennek és "B" kategóriásnak tűntek bizonyos akciójelenetek, vagy hogy milyen előszeretettel mutogattak unalmas táj- és életképeket, amikor éppen nem volt más ötlet, vagy amikor ki kellett húzni még egy fél részt valami nagyobb fordulatig, amiken így, harmadszor, már nem akarok csak úgy túllépni. Még úgy sem, ahogy három évadnyi dráma szövődik már itt egybe, és ahogy a nagyobb túlélőcsoportok közötti nyílt háborúval a feszültséget is sikerült az eddigi legmagasabb szintre emelni... és ahogy nyilván ugyanez lesz legközelebb is, akkor már négy évadnyi drámával és feszültséggel.

7,5/10
.