Niwrok írásai 3.0

.
Az elmeorvos / The Alienist S2 - Angel of Darkness




Két éve az Alienist első évada kiemelkedő élmény volt, leginkább azért, mert a sok egyéb pozitívuma mellett egy olyan "mesterhármas" volt a főszereplője, mint Daniel Brühl, Dakota Fanning és Luke Evans. Ők remekül tudták élettel megtölteni a mozgalmas, színes XIX. század végi korrajzot, a nyomozás izgalmát, és stílszerűen a lélek mélyére temetett traumákat. Tulajdonképpen ha csak azt megismételték volna a készítők egy másik üggyel, már akkor nagyon jó lett volna ez az egész. De sajnos nem tették...

Miután a Manhattan gyerekprostituáltjait félelemben tartó sorozatgyilkos leleplezésében elévülhetetlen érdemeket és hírnevet szerzett, továbbá megismerte a nyomozómunka szépségét, Sara Howard úgy döntött, hogy saját magánnyomozó irodát nyit. Ennek az 1900-as évek fordulóján, a szüfrazsett-mozgalmak idején megvoltak a maga nehézségei, még úgy is, hogy Sara barátsága a neves újságíró John Moore-ral, és a még éppen csak bimbózó elmekórtan szakértőjeként saját intézetet vezető Dr. Laszlo Kreizlerrel sokszor jelent számára segítséget. Az elveszett kiskutyák és az enyves kezű cselédek pitiáner ügyei mellett Sara számára akkor jön el az igazán kihívást jelentő feladat, amikor egy spanyol diplomata elrabolt kisgyermekének híre jut el hozzá, két okból is. Először is azért, mert a rendőrség az aktuális politikai helyzetben nem nagyon erőlteti meg magát a gyerek keresésével (sőt!), másrészt meg azért, mert Sara gyorsan kapcsolatot talál egy korábbi esetével, amikor egy fiatal nőt juttattak úgy az akkor még kísérleti módszernek számító villamosszékbe az újszülöttje megöléséért, hogy a baba holteste nem került elő, az anya pedig váltig állította, hogy ártatlan, és hogy a szülőotthonban rabolták el tőle a gyermekét.

Már ebből látszik, hogy Laszlo, a címszereplő ebben az évadban szinte teljesen háttérbe szorul, és kvázi egy külsős tanácsadó lett a saját sorozatában. Elhiszem, hogy Sara izgalmasabb szereplő, lehet mutogatni, hogy milyen önálló a saját munkájával, hogy mennyire haladó és mennyire koridegen a sok kalapos dáma mellett, ahogy cigizik, de számomra méltatlan volt Johnnal és Laszloval szemben az "asszisztensi" szerep. De önmagában nem ez a probléma, hanem az, hogy ezzel párhuzamosan a korábbi lélektani fejtegetés is kikopott a sorozatból. Az Alienist legmarkánsabb vonása az első évadban az a mélység volt, amivel a szereplőihez nyúlt, ahogy hosszan vizsgálta és elemezte azokat a traumákat, amik ennek a hármasnak a személyiségét, az életét alakították, és ez rettenetesen hiányzott, már csak a hangulat miatt is. Most említés sincs nagyon ezekről, mintha simán megoldódtak volna, és megint csak elhiszem, hogy talán az nem lett volna annyira érdekes, ha ugyanazt a gittet rágták volna, ugyanazokon a múltbeli eseményeken lamentáltak volna, de az itteni sekélyességnél biztosan jobb lett volna. Hogy John és Laszlo esetében is a legfontosabb magánéleti dolog az legyen, hogy kinek hogy alakul a románca a vele kapcsolatban levő vagy kerülő nőkkel, az legfeljebb egy Grace klinikában menne el, még úgy is, hogy Laszlot maga A Nő, Lara "Irene Adler" Pulver próbálja elcsábítani, ami nekem a legkellemesebb meglepetés volt az egész évadban. Az egyetlen téma, amit az évad többé-kevésbé jól körbejár, az a csecsemőrabló- és gyilkos felkutatásához és a motivációi megértéséhez kapcsolódóan az anyaság kérdése, például egy gyermek elvesztésének fájdalma, ami szépen összefonódik Sara és John dilemmájával arról, hogy van-e együtt jövőjük... de kevés. Ezért nem is tudok nagyon írni az évadot végigkísérő ügyről, mert nekem ennyi film után egy-két villanását leszámítva elég banális volt, és egyre inkább zavart benne, hogy az érdekes mellékszálakat (például a dokit és a kis üzelmeit simán elfelejtik félúton, ahogy azt is, miért volt fontos a játékbolti kis akció, azon kívül, hogy anélkül azelőtt befulladt volna a nyomozás, hogy elkezdődött volna) sorban lenyesik azért, hogy a végkifejlet egy elcseszett szerelem melodrámája legyen.

A külsőségek jelentettek a kicsit elsorvadt beltartalom mellett valamekkora vigaszt, mert az Alienist még mindig nagyon szép és részletgazdag. Az egyik kedvencem, ami feltűnt, hogy jó pár évvel ezelőtt a hasonló korban játszódó Mr. Selfridge-et azért ekéztem picit, mert a díszletek túl "tiszták" voltak a korhoz; örömmel láttam, hogy itt nem felejtették el "odadigitalizálni" a lószart, ha már a legfontosabb közlekedési eszköz még mindig a konflis és a fiáker. De ezen túl is jó volt akár csak nézni is az olyan helyszíneket, mint a New York Times szerkesztősége, a Kreizler Intézet, a szülőotthon vagy Sara nyomozóirodája, többek között azért, mert a sorozatot Magyarországon, azon belül Budapesten és Etyeken forgatták, és olyan jellegzetes épületek köszönnek benne vissza, mint a volt Tőzsdepalota/Tévészékház. Az is jó volt, ahogy mindezeket a helyszíneket élettel töltik meg, aminél nem is tudnék jobb példát hozni, mint az eljegyzési bált, annak a jelmezparádéját, de egyben azt a hedonista pazarlást is, ami érdekes kontrasztot mutatott a nyomortelepekkel és a bűntanyákkal. A legjobban mégis az jött be, ahogy az egésznek kis történelmi kontextust is adtak, nem csak a villamosszékre gondolva itt, hanem a diplomáciai bonyodalomra, amit a Linares-bébi elrablása jelent, mert az 1897-98-as kubai konfliktus Spanyolország és az USA között olyan részlete volt a történelemnek, amiről eddig nem is hallottam.

Az Alienist is kicsit azoknak a sorozatoknak a táborát bővíti, amiknél elsődlegesen nem azért készül el a folytatás, mert maradt mondanivaló, hanem mert a szereplői annyira erős karakterek, hogy szinte kikövetelik, hogy foglalkozzanak még egy kicsit velük. Ennyiből jó is, és akad még pár szimpatikus vagy érdekes ötlet, fordulat, meglepetés benne, leginkább a háttér részletgazdagabbá tételét illetően... de a legnagyobb mentsége így is az, hogy volt honnan visszalépnie egyet.


7/10
.

Niwrok írta:

The Walking Dead S10 (-S10E16)

Hogy szar-e ez az évad? "Szinuszos a rádióhullám?".
Persze nekem is illett volna megvárnom a végét, de egyre inkább úgy éreztem, nem tudnak olyat mutatni az évadzáróban, ami jelentősen befolyásolná a véleményem. A 15. rész meg aztán teljesen meg is győzött róla, Princess számomra egyszerűen felfoghatatlan, pedig a képregények szerint állandó szereplő lesz...

5,5/10

The Walking Dead S10E16

Megnéztem az utolsó részt is, és az addigi eseményekhez képest nem volt rossz, inkább csak langyos... Pedig hát legutóbb a Suttogók elleni végső harc maradt le az évadról, és ezt nézve elég kiábrándító. De láthatóan az írók már nem akartak semmit ettől a hordától, kifejezve ezt például abban, hogy akivel Daryl múltkor még szinte egy egész epizódon át, több szinten és végkimerülésig hirigelt, azt most kb. fejbesomják egy késsel, aztán csá, a végeláthatatlan zombisereget meg "meglemmingezik", és vége (spoiler?).

Az évadzáróban sokkal fontosabb volt két új tényező ill. szereplő felbukkanása, amiből az egyiket már előre vetítették az elmúlt hetekben érkező hírek, a másik meg... Ha a záró jelenetben a Spanyol Inkvizíció (akikre senki sem számít!) jelent volna meg, az sem lett volna meglepőbb... és az sem lett volna sokkal kisebb marhaság...

Nem volt ez annyival jobb, hogy többet akarjak adni az évadra.

.

.
Teljes titoktartás / The Translators / Les traducteurs




Időutazós zsánerünk mellett a másik nagy kedvenc volt korábban a bezárt szobás, kis csoportos pszichológiai játékok filmjei, de mostanában vagy nem készülnek ilyenek, vagy csak én nem találkoztam velük, én mindenesetre nagyon megörültem, amikor olvastam a Teljes titoktartásról. Mert ez, ha kisebb hibákkal is, de elég jól volt megcsinálva ahhoz, hogy folyamatosan hozta elő belőlem, hogy miért is szeretem ezt a témát, ezt a stílust.

Egy nagy sikerű könyvsorozat harmadik részének megjelenéséhez kapcsolódóan kilenc műfordító érkezik a világ minden részéből egy franciaországi kastélyba. A kiadót vezető Eric Angstrom a várható eladási bevételek miatt ugyanis abszolút biztos akar lenni benne, hogy a trilógia befejezése nem szivárog ki idő előtt, nem kerül fel az internetre, ezért hogy a könyv egyszerre jelenhessen meg a leginkább kiemelt piacokon, országokban, úgy szervezi, hogy a fordítások párhuzamosan történjenek. Ennek érdekében a fordítóknak a munka és a megjelenés idejére, három hónapra vállalniuk kell az elzártságot a világtól a kastélyban, ahol a biztonság további fokozásaként a kastély alá épített luxusbunker lakói lesznek. Hiába azonban minden igyekezet, a föld alatti irodalmi börtön, a szakaszonként kiosztott kézirat és az állandó biztonsági felügyelet, Eric hamarosan riasztó üzenetet kap a telefonjára, mégpedig hogy az első 10 oldal nyilvánosságra került a könyvből, és hogy a tettes váltságdíjat követel azért, hogy ez ne történjen meg a további fejezetekkel.

Szóval mikben is leltem örömöm a Teljes titoktartást nézve? Az egyik az volt, hogy az egésznek van egy remek krimis felütése, hiszen Eric óvintézkedései miatt nyilvánvalónak tűnik, hogy valakinek ki kellett játszania a szabályokat és a korlátokat, és onnantól mindenki gyanús, még a kis asszisztens Rose-Marie meg a marcona ruszki biztonságiak is. A másik, hogy ezzel a kilenc emberrel és a személyzettel egy igencsak színes csoportot sikerült összehozni, és az külön piros pont, ahogy az egyik jelenetben tökéletesen kihasználták azt, hogy itt többségében nyelvészekről beszélünk, több nyelvből is professzionális tudással.. de nem feltétlenül ugyanazokból. A harmadik a mindezt kísérő bűvésztrükk, amire már a bevezetőben felhívják a néző figyelmét, hiszen ennyi titkolózás között magától értetődik, hogy lesz egy-két fordulat. És a felszínen a pszichológiai játék is működött, hiszen ha nem is pontos ütemérzékkel, de jól épül a tétje az egésznek, és annak nyomán a feszültség is, szerencsére nem pusztán amiatt, hogy jaj, egy könyvkiadó vajon a pénzénél lesz-e vagy sem, mert önmagában azon kevesen izgulnának.

Amiben gyengébb volt a film, az sajnos a drámai része. Megvan az oka annak, hogy ilyen sok műfordítónak kell egy helyen lennie, mind dramaturgiai (ld. metró), mind hangulati (az előbb is említett nyelvi sokszínűség miatt) okból, de ennyi szereplőt ennyi időben nem sikerült még csak arányosan sem kibontani és bemutatni; a kínai fickóról például még annyi sem derül ki, mint a görögről, akinek annyi a jellemvonása, hogy cinikus, a spanyolról meg kb. annyi kap szerepet, hogy be van gipszelve a keze és hogy dadog. Maguk a fő cselekményszálhoz kapcsolódó motivációk persze jobban ki vannak bontva, hogy egyáltalán alapja legyen mindannak, ami a filmben történik (nagyon jó és fontos része például az a filmnek, ahogy Eric megítélése folyamatosan változik), és mint valami függelék, ott van a dán asszonyka monodrámával felérő önmagával szembenézése és meghasonulása is, de még a rajongás sokféle formáján túllépve sem éreztem sehova vezetni például azt, ahogy a Dedalust bemutatták, vagy éppen nem mutatták be. Nem tudtam szabadulni ugyanis attól a képtől, hogy itt valami "A szürke ötven árnyalata"-szintű könyvről van szó, amit hol olcsó ponyvaként jellemeznek, hol meg a filozófiai mélységeiről meg a szereplők összetett jelleméről dumálnak, amiknek eredőjeként az orosz csajt annyira belepréselik a film készítői a szerepbe, hogy ő lesz a Femme Fatale-ba oltott Orákulum (ha van vágóasztalra való jelenet, az nálam biztosan a medencés). Ha ekkora hatalmát akarták megmutatni a Dedalusnak, akkor mindenképpen többet kellett volna foglalkozni vele, mert így a belőle eredő jellemvonások és a hangulati elemek egy része csak egy kellék, de nem szerves része a történetnek.

Nekem egy kicsit stílszerű, hogy a Teljes titoktartás olyan lett, amilyen. Ugyanis egy műfordítás sem csak önmagában a történet átfordítását jelenti, mert akkor mindegyik egyforma lenne, bárki csinálja. Vannak és kellenek bele finom árnyalatok, nyelvi trükkök, apróságok, amik egy sima tükörfordítást megkülönböztetnek a lelkes, de kissé gyakorlatlan próbálkozástól és a szakértő és értő munkától. A filmkészítés is pont ilyen, és ezért tartozik nálam a Teljes titoktartás inkább a második kategóriába, mint a harmadikba.


8/10
.

Niwrok írta:

.
Teljes titoktartás / The Translators / Les traducteurs


Időutazós zsánerünk mellett a másik nagy kedvenc volt korábban a bezárt szobás, kis csoportos pszichológiai játékok filmjei, de mostanában vagy nem készülnek ilyenek, vagy csak én nem találkoztam velük, én mindenesetre nagyon megörültem, amikor olvastam a Teljes titoktartásról. Mert ez, ha kisebb hibákkal is, de elég jól volt megcsinálva ahhoz, hogy folyamatosan hozta elő belőlem, hogy miért is szeretem ezt a témát, ezt a stílust.

8/10
.

Ez be van tervezve, köszi!

Niwrok írta:

The Walking Dead S10 (-S10E16)

Hogy szar-e ez az évad? "Szinuszos a rádióhullám?".
Persze nekem is illett volna megvárnom a végét, de egyre inkább úgy éreztem, nem tudnak olyat mutatni az évadzáróban, ami jelentősen befolyásolná a véleményem. A 15. rész meg aztán teljesen meg is győzött róla, Princess számomra egyszerűen felfoghatatlan, pedig a képregények szerint állandó szereplő lesz...

5,5/10

The Walking Dead S10E16

Nem volt ez annyival jobb, hogy többet akarjak adni az évadra.

.

Én most már csakazértis megvárom a + 6 részt. Bár, megmondom őszintén, qrvára nincs hozzá kedvem...


.

Niwrok írta:

.
Teljes titoktartás / The Translators / Les traducteurs


Időutazós zsánerünk mellett a másik nagy kedvenc volt korábban a bezárt szobás, kis csoportos pszichológiai játékok filmjei, de mostanában vagy nem készülnek ilyenek, vagy csak én nem találkoztam velük, én mindenesetre nagyon megörültem, amikor olvastam a Teljes titoktartásról. Mert ez, ha kisebb hibákkal is, de elég jól volt megcsinálva ahhoz, hogy folyamatosan hozta elő belőlem, hogy miért is szeretem ezt a témát, ezt a stílust.


Nekem egy kicsit stílszerű, hogy a Teljes titoktartás olyan lett, amilyen. Ugyanis egy műfordítás sem csak önmagában a történet átfordítását jelenti, mert akkor mindegyik egyforma lenne, bárki csinálja. Vannak és kellenek bele finom árnyalatok, nyelvi trükkök, apróságok, amik egy sima tükörfordítást megkülönböztetnek a lelkes, de kissé gyakorlatlan próbálkozástól és a szakértő és értő munkától. A filmkészítés is pont ilyen, és ezért tartozik nálam a Teljes titoktartás inkább a második kategóriába, mint a harmadikba.


8/10
.

Hát, köszi. Ez tényleg jó volt....

Nekem kicsit Szemfényvesztős lett, külön örültem a Merovinginek - az a stílus, az ugyanaz - és kifejezetten tetszett a film soknyelvűsége. Végre nem szinkronizáltak le mindent, csak ami a francia alap volt, így igazi fűszerezés volt a spanyol, kínai, német, görög nyelv...

A film eleje a kis montázsszerű érkezésekkel nagyon jó volt, az egész létesítmény, ahova kerültek, az is tetszett (kicsit olyan volt, mint a Vizsga). Baromi jó volt a börtön, ahol csak később tágult a perspektíva, rendesen meg is lepett a váltás. A kezdés után picit talán leült az egész, valóban kellett volna több idő több karaterre, de aztán mikor a nagy trükköt bemutatják, meg a trükk trükkjét, az zseniális. Jó kis csavaros, és majdnem teljesen hihető és hiteles mozi.

80%-ot nekem is simán megér.


.

.
Most Dangerous Game (S)




Sokféle sorozatot láttam már ebben a dömpingben, tényleg sokféle gyártótól és formátumban, de ilyet még nem. Eddig a Swedish Dicks vitte a prímet azzal, hogy egy skandináv streaming-szolgáltató csinálta 20 perces epizódokban, de a Most Dangerous Game lepipálta a maga 7-8 perces etapokban vetített sztorijával (abból kiindulva, hogy ez pont annyi, amennyit az ember a buszon vagy a vécén ülve is szívesen megnéz), amit amúgy egy olyan mobilos videomegosztó gyártatott le a promóciója részeként, ami fél évnyi működés után be is csődölt.

Ehhez képest a film jó, több okból is. Először is mert tényleg egy filmről van szó, felszecskázva tizenöt kisebb darabra, aminek így annyi előnye van, hogy kb. 10-12 meglepetést és fordulatot el lehet sütni az egyes szakaszok között. A másik, hogy alapvetően egy jól kipróbált, szó szerint évszázados receptről van szó, és ezért is nem írtam történeti leírást, hiszen minden évre jut szinte egy ilyen embervadászatos sztori. Olyan, amiben a nagyon elkeseredett főhős kap egy bizarr ajánlatot arra, hogy nagyon sok pénzért legyen préda olyan milliárdos pszichopaták játékában, akik számára már unalmas pusztán állatokra lövöldözni, mert a kék bálnától a medveállatkáig már mindenféle trófea ott lóg a nappalijuk falán... aztán meg egyszer csak a nyúl viszi a vadászpuskát (és ezért is tetszett, hogy a cím a "game" kettős jelentésére is utal, mert az egyszerre jelent "játszmát" és "vadat"). Az egész egy nagyszabású menekülés, hiszen öt vadász ellen egyedül kevés esélye van a bármilyen sportos főhősnek is, és így 24 órán át zajlik a Police 07 Detroit utcáin, minden órában egy GPS-telefonnal felfedve a főhős tartózkodási helyét az üldözőinek, hogy ne csak "campelés" legyen az egész. A harmadik ok, hogy nem aprózták el, gyakorlatilag egy B+ kategóriás hollywoodi filmet forgattak le, kicsit szűk terekkel és kevés szereplővel, de van benne izgalom és bunyó rendesen. Ehhez társul, hogy színészeknek is egészen nagy neveket szereztek meg, megmutatva, hogy Liam legalább akkora akciósztár tudna lenni, mint a bátyja, Chris Hemsworth, vagy hogy Christoph Waltz nagyon belegyógyult ebbe a Landa-karakterbe, de bírtam Sarah Gadont is az aggódó állapotos asszonykaként.

Problémám kevesebb volt Most Dangerous Game-mel, de azért akadtak, mégpedig annak leginkább kritikus részével: a vadászokéval. Velük kapcsolatban is voltak pozitív élményeim (például az, hogy a történet egy pontján a vadászok egymással kezdenek rivalizálni, hogy kié legyen Dodge trófeája), de közben állandóan zavart velük kapcsolatban, hogy tulajdonképpen rossz képregényes karikatúrának tűnik mindegyik. Nem egy Rajtaütés 2.-szint, de azért eléggé sztereotip mindegyik, kiemelve például az angol bájgúnárt, aki kétségbeesett építkezési vállalkozókra is csak élére vasalt égszínkék öltönyben, belőtt séróval hajlandó vadászni. Nem akarok sokat írni róluk, mert a felbukkanásuk a fordulatok egyik forrása... és ez volt a másik gond, hogy a film nagyon épít arra, hogy legyenek kicsit elosztva a filmben a vadászok, hogy még a vége felé is meglepetést okozzanak annak, aki nem számolta, hogy a film közepéig csak hármat ismerünk meg belőlük. Ezt dramaturgiai szempontból értem, de egyébként képtelenség, hogy ketten ennyi lóvét beletegyenek az embervadászatba, aztán gyakorlatilag fél napon át csak malmozzanak, mert csak este indulnak vadászatra, mint a menyétek.

Kis drámai vonásokkal megszínesített akció-thrillernek teljesen jó volt, a formátummal együtt meg elég különleges is ahhoz, hogy érdemes legyen megnézni.

Köszi a tippet   !


7,5/10
.

Niwrok írta:

.
Most Dangerous Game (S)

Kis drámai vonásokkal megszínesített akció-thrillernek teljesen jó volt, a formátummal együtt meg elég különleges is ahhoz, hogy érdemes legyen megnézni.

Köszi a tippet   !

7,5/10
.

Szívesen! Kár, hogy nem volt időm írni róla, nekem is tök bejött.



.

.
Mrs. America S1




Amikor az egyre erősödő feminista és más kisebbségi mozgalmak hatására a '70-es évek elején az USA Képviselőháza és a Szenátusa is elfogadja az Egyenlő Jogok néven futó alkotmányjogi kiegészítést (ERA, amivel egyébként még a párttá szerveződött szüfrazsettek próbálták a legmagasabb szinten garantáltatni a 1920-ra kiharcolt jogaikat), az egyenlőségük elismeréséért és egyéb jogaikért küzdő nők a csatát megnyerték, de a háborút még nem. Az USA jogrendje alapján egy ilyen módon a szövetségi hatalom által elfogadott kiegészítést ugyanis még jóvá kell hagynia az államok törvényhozó szervezeteinek is, legalább 38-nak az 50-ből (vagyis legalább a 75%-uknak). Az ERA-t támogató mozgalmak vezetői nem számítottak már sok akadályra, de éppen ez, a közelgő alkotmánykiegészítés "réme" kezdte hivatalosan is képviseletté formálni azokat a véleményeket, amik veszélyt láttak az ERA-ban a hagyományos családi értékekre, az erkölcsösségre és a Biblia által lefektetett normákra.

Azzal kell kezdenem a sorozat pozitívumait -hiszen alapvetően ez tette fel a radaromra és a listámra ezt a sorozatot, nem az olthatatlan kíváncsiság a fél évszázaddal ezelőtti feminista vs. antifeminista küzdelmek-, hogy ritkán látni akkora mozis sztárokat egy sorozat stáblistáján, mint Cate Blanchett, és nekem még az olyan nevek is ismerősek, mint Sarah Paulson, Elizabeth Banks vagy Rose Byrne... Nem sok viszonyítási alapom van, mert bár a sorozat végére bevágtak pár archív felvételt az általuk megszemélyesített aktivistákról, az nem volt elég egy mélyreható elemzéshez a hitelességet illetően, de már abból a pár képkockából is látszott, hogy mennyire eltalálták a karaktert, a külsőt és a gesztusaikat egyaránt. Ők is kellettek hozzá, hogy a forgatókönyv (pár kisebb botlást leszámítva) életre keljen, és mert a ratifikálás éveken át tartott, a szakaszainak, a rétegeinek vázlatos összefoglalása is garancia a sodró lendületre, amin belül majdnem minden részre jutott egy-egy erőteljesebb, kiemelkedő jelenet, általában a női egyenjogúság különböző szempontjairól folytatott eszmecserékhez vagy kinyilatkozásokhoz kapcsolódóan.

Merthogy a magánéleti kitekintéseken és a szükséges dramatizáláson túl ez a sorozat gyakorlatilag egy vitaműsor. Ez volt az a gondolat a Mrs. Americával kapcsolatban, ami miatt érdekelni kezdett a történet maga: annak a látszólagos ellentmondása, hogy nők küzdenek a leghatározottabban az ellen, hogy a nők nagyobb önrendelkezést és függetlenséget kapjanak. Nem újdonság ez persze, hiszen a női választójognak is voltak ellenzői a nők között, ki azért, mert eleve nem érdekelte a politika, nem érezte, hogy a családról való gondoskodás mellett az a nők dolga lenne, ki meg azért, mert félt, hogy mit kapna otthon azért, ha ilyen követelésekkel állna elő (még mindig az általam legjobbnak tartott összegzése ennek -a maga családi filmes módján- a Váratlan utazás sorozat Janet néni lázadása című epizódja). Még érdekesebbé vált ez akkor, amikor a Blanchett által játszott Phyllis Schlafly került a középpontba, aki annyira nem sima háziasszony (bár hatgyerekes anyaként lehetne háztartásbeli is), hogy az 1970-es évekre komoly politikai kapcsolatai voltak, amiknek köszönhetően két választáson is indult Kongresszusi jelöltként. Mindez pedig egészen groteszkké vált akkor, amikor a sorozat azt sugallja, az "előjogait" követelő, "STOP ERA" Phyllis azért lesz egyáltalán része és egyik legfőbb vezetője ennek az ellen-mozgalomnak, mert a női egyenlőség hiánya miatt komolyabb, például atomháborús és fegyverkezési kérdésekben állandóan háttérbe szorítják a véleményét, és a nőjogi politizálás afféle menekülőút, ahol elfogadják, hogy egy nő beleszóljon a politikába; az úgy "oké", hogy a nők elpolitizálgatnak egymás között, mint egy pletykakörben, ha a fontosabb témákban nincsenek láb alatt. Nagyon jók azok a szinte csak utalásként megjelenő, vagy csak pár jelenetre korlátozódó kérdések, amik ennek kapcsán felmerülnek a Schlafly-házból, például a nővére szerepe ebben a lehetőségben, és a talán a nyomában járó féltékenység, vagy hogy az amúgy felvilágosult férj is lehetett irigy Phyllis sikereire, és emiatt visszaélni a törvény által biztosított házastársi hatalmával (a sorozat szerintem egyik legjobb jelenete a házaspáros vita, és ami utána a szállodai szobában elhangzik). És bár nem tagadható le "némi" elfogultság a liberális és feminista irányzatok felé a sorozat menetét és hangulatát tekintve (hogy előbbiek mennyire nyitottak és progresszívak, akiknek útját az ügy képletes "mártírjai", a hatalmi harcok és a férfiak között lezajló alkuk áldozatai szegélyezik, míg a másik oldalon a szinte vicsornak tűnő mosolyú Phyllis van "Nyugati Boszorkányként", körbevéve pitesütő háziasszonyokkal, akiket szinte paranoid hisztériába hajszol, miközben ő maga is megalkuvásra kényszerül a hatalmi játszmákban (vezetve olyan, számomra erőltetett és szájbarágós jelenetekig, mint Alice meghasonulása a houstoni alkoholgőzben)), de a másik oldalról sem hallgat el történeteket a motivációkról, az aktivisták esetleges emberi gyarlóságáról, és emiatt legalább nem egyoldalú.

Bármennyi is a kitaláció ugyanis egyik-másik jelenet (meglepő módon az a szál éppen nem, amit leginkább annak gondoltam), a Mrs. America leginkább elismerésre méltó vonása nálam az, ahogy ezt az ötven éves történetet leporolva nem csak emléket állít a feministák úttörőinek, hanem párhuzamba is állítja az akkori eseményeket a jelennel, általánosságban beszélve a politikáról és az annak keretében alkalmazott módszerekről, szempontokról. Nem csak azért, mert hűha, még mennyi mindent nem sikerült elérni abból, amikért már akkor is küzdöttek, vagy hogy ez most mennyire "trendi" megint, hanem mert megmutatja, hogy ezek a mozgalmak sem egységesek. Egyik sem az. Nagyon ritkák a politikai monolitok, amiken belül mindenki ugyanazt gondolja mindenről, a reformmozgalmak meg aztán garantáltan nem ilyenek; főleg nem akkor, amikor a feminizmuson kívül mondjuk a rasszizmus, a szexizmus, a vallásosság és a szocialista/kommunista ideológia mentén is osztódnak a politikai halmazok, amiknek az ezerféle metszetében mindenkinek van véleménye és követelése, és akkor még nem is volt szó a személyes történetekről, amik meghatározhatják az egyes emberek hovatartozását. Hogy ez mennyire így van, az abból is látszik, hogy az itt bemutatott ERA-antiERA csatározások sokszor a Republikánus Párt keretei között zajlanak, ami a Demokratáktól akkoriban és hagyományosan még más törésvonalak mentén különítette el magát, nem csak ennyi volt, hogy "konzervatív" és "liberális". Megkockáztatom, hogy ettől, ennek kiemelésétől és tudatosításától is lett ez jobb politikai sorozat, mint akár a Kártyavár, nekem legalábbis érdekesebb volt.

Nem meglepő módon a #metoo-mozgalmak újabb lendületet adtak az ERA-nak, amiről pár mondat szerepel is a sorozat epilógusában. Valószínűleg ez szolgált hátterül a sorozat létrejöttének, és amíg ilyen magas színvonalú politika drámák kerülnek le az asztalra miatta, újabb ablakot nyitva a történelmen keresztül a jelenre, addig én csak azt mondhatom, hajrá.


8,5/10
.

.
Vidéki ballada az amerikai álomról / Hillbilly Elegy




Hogy a Yale-es ösztöndíját megtarthassa (azzal a reménnyel, hogy egyszer majd jogász lesz belőle), J.D. Vance-nek muszáj szerezni egy jó gyakornoki állást a nyári szünetben. Ehhez szüksége van a barátnője, Usha támogatására, és arra, hogy jól szerepeljen a csoportos interjúkon, ahol a cégvezetők egy kellemes vacsora közben választják ki, hogy kiknek szeretnének esélyt adni a vállalkozásuknál. Mintha ez önmagában nem lenne elég stresszes időszak, J.D. telefont kap a nővérétől, hogy jó lenne, ha hazajönne, mert az anyjuk, Beverly kórházba került, és elkelne a fiú segítsége. A hosszú autóút, az anyjával és a többi családtaggal való találkozás, és az, hogy az évekkel korábban hátrahagyni próbált, de állandóan köztük és velük levő problémák milyen súllyal nehezednek a családjukra, J.D.-ben felidézik a gyerekkorát, és mindazokat az embereket, kapcsolatokat, akik miatt most ott lehet, ahol tart.

Akárki adta a filmnek a fenti magyar címet, azt tippelem, hogy csak az első 5 percet látta a Hillbilly Elegy-ből. Bár valóban van némi társadalmi vonatkozása, általánosabb mondandója azokról az emberekről, akiket könnyen intézünk el (és sértünk meg) azzal, hogy "redneck" vagy "suttyó", bemutatva, hogy a valaha nagy reményekkel ezekre a vidékekre költözött, a boldogulást és a munkát itt keresők hogyan estek csapdába a családjukkal együtt, de ez inkább csak vágóképeken jut kifejezésre, és hátterül szolgál J.D. sokkal személyesebb történetéhez. Annyira személyeshez, hogy a film alapjául szolgáló könyv írója J.D. Vance, vagyis a film tele van önéletrajzi elemekkel, amit csak a kötelező dramatizálás egészít ki, hogy mindez beleférjen a műsoridőbe.

J.D. pedig nem fogy ki az emlékekből. Talán ez a film nem bír olyan összetett családi kapcsolatokkal, mint egy Augusztus Oklahomában, egy Nebraska vagy egy Dom, de mondjuk a Nyárutó szintjét elég jól hozza, már csak azért is, mert a központi elem benne anya és fia kapcsolata. Bev nem volt könnyű természet, ha valaha is foglalkozott volna vele pszichológus, talán azt mondta volna, hogy bipoláris, amin az életkörülményeik, a több munkahely és a társaság sem javított, és J.D. szép lassan meséli el azokat a történeteket, amikből látszik, hogy ez mennyire "öröklődik" a családjukon, és sok hozzájuk hasonló családon belül. De nem lesz ettől a film depressziós vagy lehangoló, csak olyan hétköznapi, és még a tempója is jó amiatt, hogy folyamatosan ott a kérdés, J.D. vajon az összes nehézség és akadály, vagy éppen elvárás és bűntudat ellenére odaér-e a jövőjét jelentősen befolyásoló interjúra. Szóba kerülnek persze a jobb pillanatok, a közös játékok, az ünnepek, a család összetartásában keresett erő, hogy ezekkel váltakozzanak a nehezebb percek, a viták, a verekedések, a soha be nem tartott ígéretek, és az is, hogy ezek mennyire átmenet nélkül tudtak váltakozni, mint egy családfa köré épített hullámvasúton. Ott van, hogy J.D.-nek miket kellett megélnie ahhoz, hogy most Yale-diáknak mondhassa magát, és ne valamelyik kamionparkolóban szürcsölgesse a sörét vagy a tornácon rágja a bagót, átkozva a világot, mint oly sokan a korosztályából.

Mindehhez pedig a minőség is adott volt a stáb révén, hiszen van itt Oscar-díjas rendező (Ron Howard), Oscar-jelölt forgatókönyvíró (Vanessa Taylor), a színészi gárdát pedig olyan nevek erősítik, mint Amy Adams és Glenn Close. Ehhez el kell mondanom, hogy én nagy rajongója vagyok Amy Adamsnak, a Kegyetlen játékok 2.-től az Éjszakai ragadozókig mindenben lenyűgözött, de azzal szemben, amit itt Glenn Close letett az asztalra Mamaw-ként, csak második lehet ebben a filmben. Hogy mégsem vagyok lelkesebb, és az élményt nem pontoztam magasabbra, az csak amiatt lett, hogy nekem "egyszerűbb", mint kellett volna egy ilyen háttérrel. Nem probléma, csak adottság, hogy J.D. eredendően nem író, és mert önéletrajzról van szó, természetesen minden az ő szemszögéből, az ő stílusában lett elmesélve, amik hatnak a film hangulatára is. És ahogy olvastam, a könyvben ez még erősebben érvényesül, a stáb tudott rajta valamennyit tompítani... milyen lehetett előtte, ha időnként csak J.D. sértődöttsége jön át a filmen, és a kioktatás?

Éppen azért, mert önéletrajz, valahogy mélyebb, átélhetőbb filmet vártam, és nem olyat, ami a családi élet szépségén és nehézségein túl gyakorlatilag egy "egycsattanós" tanulságra fut ki, mint valami életvezetési tanácsadós könyv. Egy-egy pozitívumot vagy negatívumot kiemelve vázlatosnak tűnnek a jellemrajzok, ami oda vezetett, hogy azt éreztem, másfél órányi visszaemlékezéssel jutottunk el a lényegig, és a két órás játékidőt figyelembe véve ez szerintem sok.


7,5/10
.

.
Collateral (S)




Az, hogy egy pizzafutárt lelőnek London egyik utcáján, még akár egy sima ügy is lehetne a rendőrség számára, egy félresikerült rablás vagy hasonló. Az atlétikai múlttal rendelkező, a nyomozást vezető, frissen kinevezett Kip Gilespie azonban már akkor egy politikai aknamezőn találja magát, amikor az áldozatról kiderül, hogy illegális bevándorló, mert ebből egy törvény közelgő elfogadása okán mindkét vezető brit párt tőkét kíván kovácsolni. Ahogy az ügyet meghatározó kapcsolati háló egyre kuszább lesz, ahogy egyre több ember érintettségére kerül fény, és ahogy ezzel együtt egyre magasabb szintre érnek el a gyilkosság szálai, úgy lesz egyre erősebb Kipben is a dac, hogy bizonyítson, mégha félő is, hogy ennek kapcsán túl nagyot kockáztat, és a karrierjének vége lesz, mielőtt elkezdődne.

Amikor brit bűnügyi sorozatokat néztem az utóbbi időben (pl.: a The Fallt, de még inkább a Broadchurchöt), akkor általában az volt a konklúzió, hogy krimiként talán botladoznak, és elég erőltetettek tudnak lenni, de drámai szempontból ütősek. Előbbibe tartozott az, hogy nem igazán érződik a nyomozó munka, nincs tere az újabb és újabb nyomok felfedésének és a kihallgatásoknak, csak egyszerűen valaki addig ül egy meghatározó információn, amíg a forgatókönyvírók meg nem "engedik" neki, hogy beszéljen, ezzel nagyjából egy csapásra fényt derítve az ügyre. Nem mondom, hogy a Collateralnál nem éreztem ezt, de az biztos, hogy Kip addigra is éppen elég sok mindenre rájön, amire előkerül az a bizonyos kulcsfontosságú telefon, másrészt a tanúnak van oka rejtegetni a nyomot -az elején még azzal is hátráltatva a nyomozást, hogy úgy tesz, mint aki nem ért angolul-, mert üzletet akar vele kötni az infóért, remélve, hogy ha jó időben adja azt át, akkor az országban maradhatnak. Az is előnyére vált a Collateralnak, hogy nem is lehet túl sokáig ülni itt a dolgokon, lévén az egész mindössze 4 rész, stáblistával együtt kb. ugyanannyi műsoridő, és mindezek három-négy, Kip számára jórészt álmatlanul töltött nap történetét mesélik el, így pedig jól érződik a versenyfutás az idővel.

De kétségtelen, hogy itt is a karakterekre és azok összefonódására helyezték a készítők a hangsúly, amiben sajnos túlzásba is estek. Az egy dolog, hogy hány embert vonz be a történet, és hogy mindegyiknek külön időt szánnak a háttér bemutatására, így hol egy parlamenti képviselő depresszióval küzdő volt felesége kerül fókuszba, de még az is, hogy milyen kapcsolatban áll a közös gyerekükre vigyázó au pairrel, hol a pizzériát vezető lány a téma, és hogy hogyan ápolja otthon az anyját, de vezet itt szál a katonaságon belüli szexuális zaklatási ügyekig és a bevetések során elszenvedett PTSD utóhatásaiig, egészen odáig, hogy vajon egy leszbikus anglikán lelkésznőnek szabad-e összefeküdni a vietnámi szeretőjével, aki a tanulóvízuma lejártával szintén illegálisan tartózkodik az országban. Az is elfogadtam, mert úgy tűnik, ez "elvárás", hogy szinte minden lényegi szereplő nő, az ő magánéleti problémáik adják ennek a sorozatnak is a gerincét, és mellettük a férfiak leginkább csak végrehajtók, vagy észrevétlen kísérők; ez persze nem rossz, nem zavaró, de azért feltűnt, hogy az MI5 ügynökének karaktere mennyire kitűnik a társaságból, csak emiatt, még úgy is, hogy a legkevésbé sem volt szimpatikus. A problémák inkább abban gyökereztek, hogy ezt az amúgy is szekérderéknyi karaktert próbálták minél többféleképpen összekötni, néha teljesen abszurd módon, nem csak a hitelességet, hanem a valószínűséget is gyengítve a sorozatban. Nekem például inkább volt kínos, mint érdekes, hogy a pizzériát vezető Laurie ahhoz a Jane-hez megy lelki megnyugvásért, akinek a hálótársa egyébként koronatanú az ügyben, miközben egyébként Jane is ott van James hódításainak listáján, még ha próbálják is ezt pillanatnyi gyengeséggel és nagyon sok borral magyarázni.

Azt pedig, ahogy összejön ez a valószerűtlenül színes társaság, még azzal is nehéz magyarázni, hogy London ilyen. Általában szeretem, ha van egy kis korrajz a filmekben, és mert a sorozat 2018-as, így egy bizonyos mértékig még stílszerű is volt, ahogy a bevándorlási politika, és ennek nyomán a brit belpolitikai káosz és a Brexit megjelent benne. De az már jócskán túlvan ezen a "bizonyos mérték"-en, hogy a karakterek nem egyszer érezhetően politikai szócsővé válnak, és bár egy valós környezetben játszódó kitalált történetnek mindig is része a manipuláció, ez addig jó, amíg nem tűnik elő belőle a propaganda, mert akkor válik kétségessé, hogy a történetnek csak része-e a manipuláció, vagy a célja.

Így technikailag semmi problémám a filmmel, a bűnügyi és a drámai szálak is jól kiegyensúlyozottak a viszonylag rövid műsoridő alatt. De maga a "trükk" nekem túl erőltetett volt, és inkább látom a Collateralt egy bűnügyi minisorozatnak eladni próbált kampányfilmnek, mint egy bonyolult kapcsolati rendszerrel megerősített bűnügyi minisorozatnak, aminek elvben lennie kéne.


8/10
.

Niwrok írta:

.
Collateral (S)

Így technikailag semmi problémám a filmmel, a bűnügyi és a drámai szálak is jól kiegyensúlyozottak a viszonylag rövid műsoridő alatt. De maga a "trükk" nekem túl erőltetett volt, és inkább látom a Collateralt egy bűnügyi minisorozatnak eladni próbált kampányfilmnek, mint egy bonyolult kapcsolati rendszerrel megerősített bűnügyi minisorozatnak, aminek elvben lennie kéne.


8/10
.

Először azt hittem, a filmről írtál...

Köszi, nem ígérem, hogy a közeljövőben sort kerítek rá, bár ha ebben az évben sem jön semmi érdemleges új (van rá esély), akkor később elő lehet venni.


.

.




Teljesen nyilvánvaló, hogy a mostani helyzetben nem olyan lesz ez a lista, mint szeretném, hanem olyan, amit a lehetőségek engednek. Ezért nem is erőltettem a tizes listát, mert bár láttam tíz filmet tavaly, és sorrendbe is tudnám állítani azokat, de középszerű, egyszernézős filmekkel nem szeretném higítani a listát, és nem akartam TOP6 meg TOP9 listákat. Nálam ez továbbra is inkább ajánló és megemlékezés a legkellemesebb, vagy emlékezetesen kellemetlen filmes élményeimről, mint egy puszta lista. Ezért is nincs BOTTOM-lista .


* * * * TOP 5 * * * *


1. Tőrbe ejtve - /Knives Out/ (2019)
Amúgy is könnyű lekenyerezni egy klasszikus krimi, mondjuk Agatha Christie valamelyik történetének feldolgozásával, de hogy ezen túllépve, ezeket pusztán ihletforrásnak tekintve forgasson le valaki egy egyszerre ódon, és mégis minden elemében modern detektívregényt, az egyértelműen az év legkellemesebb meglepetése lesz onnantól. Bravúros, ahogy egyszerre rajzol karikatúrát az évszázados bűnügyi történetekből, és fordul mégis tisztelettel feléjük, ahogy a lassúnak tűnő kihallgatások ellenére is folyamatos mozgásban van a film, és az is, hogy olyan csavarok vannak a történetben, hogy van egy szakasz, amikor a néző azért kell izguljon, hogy NE derüljön ki az igazság. Ehhez még jön a látvány és a szereplők sztárparádéja, meg sajnos néhány erőltetett politikai kiszólás és egy ügyetlen autós üldözés, de így együtt sem volt kérdéses igazán a film elsősége 2020-ra. Rian Johnson nevét már sokan sokféle okból megjegyezték; én emiatt fogom.

2. A vágyak szigete - /Fantasy Island/ (2020)
Csaknem tíz évvel a Ház az erdő mélyén után éppen ideje volt, hogy megint egy ennyire elvarázsolt kastélyt idéző film kerüljön a palettára. Bár néhány vonásában le sem tagadhatná olcsó horroros örökségét, de a kívánságokban rejlő meglepetések és azok idővel egymásra hatása sokat tett a filmhez, és az elvárt erkölcsi tanulság is illett ide arról, hogy "Jól vigyázz, hogy mit kívánsz, mert a végén még megkapod!". Ha egy kicsit jobban kidolgozták volna a sziget misztikus remetéjének hátterét, vagy egy kicsivel kevésbé nyűgözi le a trópusi paradicsom a stábtagokat, túl sokat időzve a természeti képeken, még jobban is tetszhetett volna.

3. Nyílt titkok - /Das perfekte Geheimnis/ (2019)
Az elmúlt négy évben négyszer került fel Paolo Genovese neve valamilyen módon az év végi listáimra, és ebből háromszor a Teljesen idegenek valamilyen formájában. De hát mit tudok csinálni, ha még mindig ennyire tetszik a baráti vacsorán az asztal közepére kirakott mobilok sztorija?! A németek feldolgozása ráadásul az eddig látott elemek, változtatások legjobbjait olvasztotta magába úgy, hogy egy kicsit aktualizált is a témákon, behozott újabb társadalmi kérdéseket, és volt egy jópofa keretsztorija is, ami segített egy kicsit hitelesebben bemutatni az évtizedes barátok kapcsolatait.

4. 1917 - /1917/ (2019)
A Vágy és vezeklés című film legtöbbször (sőt, sajnos talán egyedül) felemlegetett jelenete az, amikor a dunkerque-i partoknál átkelésre váró katonákon végigpásztázik a kamera úgy öt percben, vágatlanul. Ezt a bravúrt sikerült Sam Mendesnek csaknem két órára bővítenie, ahogy némi trükközéssel az idővel, egy szuszra mutatja be egy kiskatona szemein keresztül az első világháború sokféle arcát, hol szó szerint térdig járva a holttestekben, hol lírai merengésre váltva, háttérben annak a feszültségével, hogy a katonának sikerül-e időben eljuttatni a megfelelő helyre egy üzenetet, hogy ezzel sok száz sorstársa között megmentse a testvérét is. Maga a technikai része önmagában is megérne talán egy jobb helyet, de van benne érzelmi töltet is, és ez mindenképpen a javára válik.

5. Teljes titoktartás - /Les traducteurs/ (2019)
A valamilyen okból szűk térbe zárt emberek pszichológiai küzdelme általában remek táptalaj egy jófajta drámához, és nincs ez máshogy a bestseller regény közös feldolgozására egy francia kastélyba érkező fordítók esetében sem. Ami azonban elsőre csak egy, a regény várt sikerességéhez mért aranykalitkának tűnik, az a nyilvánosságra került oldalak következtében feszült és gyilkos csapda lesz. Érdekes volt, hogy a végkifejletig a film többször is stílust vált, ahogy jó a regény köré szőtt, egyre szélesebb háttér is, de közben meg szerintem nagyobb lehetőség lett volna a sokféle nyelven beszélő szakemberekben, nem csak egy trükkre lett volna az jó, ahogy egy-két helyzet kicsit ki is lóg a filmből, mint például a filozófiai beszélgetés a medence partján.

+1. Tenet - /Tenet/ (2020)
Ez az a film, ami szerintem egy másik évben simán leszorult volna a középmezőnybe, de most sem fért fel a szűkített listára. Nem azért, mert már nem nyűgöznek le Christopher Nolan "trükkjei", vagy mert nem találom már érdekesnek, ahogy az emberek felől gondolkodik, esetleg az eddiginél jobban zavarna az a rideg mérnöki precizitás, ahogy a filmjeit megtervezi, hanem azért, mert mindezek közé bevágott a filmbe egy unalmas, buta, langymeleg erotikus-romantikus thrillert, és az tette ki a film felét. A hajón történt események és a képrablás körüli felhajtás aztán csak egy hosszúra nyúlt kerete lesz a teljesen újraértelmezett időfelfogásnak és a társadalmi mondanivalónak... csak hát ezeket Nolan már sokadszor dolgozza fel, és eddig mindig jobban sikerült. Én pedig meg akartam emlékezni róla, hogy nem véletlenül "hagytam le".

.

Niwrok írta:

.
The Haunting of Bly Manor (S2)

Éppen ezért a Bly Manor úgy tudott kísértethistória lenni, hogy elvétve vannak csak benne horrorelemek. Mike Flanagan most nem egyensúlyozott, "riogatós dráma" helyett így lett a sztori sima dráma pár ijesztéssel, ami közben azzal lett nyomasztó, hogy a kényszere, a megszállottsága és a "csapdája" miatt depressziósabb mindennél, amit a közelmúltban láttam.


6,5/10
.

Hááát... az értékeléssel egyet értek, kis jóindulattal ennyit nekem is ér... de így, egymás után nézve a kettőt, hatványozottabban érzeni a szakadékot. Pedig aztán stíluselemeiben, vágásokban, áttűnésekben, mindenben szinte nyílegyenes folytatása a Haunting's Hillnek. De. Ez számomra olyan szinten szétesett, hogy a végére nulla élvezet volt nézni: az eleje még, amikor csak tapogatózunk a sötétben, mikor még nem tudni ki micsoda és mit keres ott, addig egész élvezhető és félelmetes volt - de amikor elkezdték az eredet felfedését, hogy akkor most a fél banda már halott... nos, ott elvesztette az érdeklődésemet.

A negatív mélypont az utolsó előtti, fekete-fehér epizód volt, mert értem, hogy az volt A MAGYARÁZAT mindenre, de nekem teljesen hazavágta az egész sztorit. Még horrorhoz, szellemtörténethez képest is idiótaság volt az egész - minden bizonnyal szerepet játszik az Odaáton szocializálódott elképzelésem a más világról, de ezt akkor is kínosnak éreztem volna, ha egy perc SupNatot nem látok...

Elemeiben, részeiben vannak jobb pillanatai, a hangulat abban a házban kifejezetten jó, a színészek is (bár mindkét gyerek roppant idegesítő) jók, Flanagan atmoszférája még mindig remek. Ugyanakkor kár, hogy ez is (meg amúgy a S1 is) beállt a nagy érzékenyítésbe, most már qrvára unom, hogy minden filmben, sorozatban melegeket/leszbiket kell néznem. Még a Haunting's Hill-ben nem volt annyira meghatározó, ott valahogy elsikkadt a történetben, de itt borzasztóan előtérbe van tolva az egész. Ja, és a két horror sorozat között volt balszerencsém látni az Az új mutánsokat, ott is szerették egymást a lányok...

Mindegy, egynek elment, de a S1-re szívesebben emlékezem.


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
The Haunting of Bly Manor (S2)

Éppen ezért a Bly Manor úgy tudott kísértethistória lenni, hogy elvétve vannak csak benne horrorelemek. Mike Flanagan most nem egyensúlyozott, "riogatós dráma" helyett így lett a sztori sima dráma pár ijesztéssel, ami közben azzal lett nyomasztó, hogy a kényszere, a megszállottsága és a "csapdája" miatt depressziósabb mindennél, amit a közelmúltban láttam.

6,5/10

Hááát... az értékeléssel egyet értek, kis jóindulattal ennyit nekem is ér... de így, egymás után nézve a kettőt, hatványozottabban érzeni a szakadékot. Pedig aztán stíluselemeiben, vágásokban, áttűnésekben, mindenben szinte nyílegyenes folytatása a Haunting's Hillnek. De. Ez számomra olyan szinten szétesett, hogy a végére nulla élvezet volt nézni. A negatív mélypont az utolsó előtti, fekete-fehér epizód volt, mert értem, hogy az volt A MAGYARÁZAT mindenre, de nekem teljesen hazavágta az egész sztorit.

Mindegy, egynek elment, de a S1-re szívesebben emlékezem.

Akkor nem tudtalak lebeszélni róla, pedig amennyire lehetett, próbáltalak   ...

Ha megkérdezed, simán megmondtam volna, hogy ezt hagyd ki, akármennyire is tetszett az első évad, mert azért az egy részért, ami szerintem neked is bejött (bár nem emelted ki Mrs. Grose és Owen időhurkát a konyhai "állásinterjún") nem érdemes rászánni ennyi időt.

De legalább ennyire tetszett...

.