R2-D2 írásai 3.0

R2-D2 írta:

Ouija - A gonosz eredete

Két évvel ezelőtt, az Ouija első részénél majdnem kényelmetlenül éreztem magam (akkor még   ), hogy tetszett valami, ami a nagyközönségnek nem – és most az a marha nagy helyzet, hogy megint kényelmetlenül kéne magam érezni (de már nem   ), csak most fordított indokból… ugyanis míg mindenki ájuldozik ettől az egésztől én csak mélabúval figyeltem, mi is történik a képernyőn. Az, hogy az Ouija másodszor is adós marad a parás hangulattal, az nem lepett meg túlságosan, arra valahogy fel voltam készülve, de az, hogy 97 perc alatt talán kettőször sikerült nekik ijedtséget kiváltani belőlem, az kínos… legalábbis ebben a zsánerben kínos.

Mindezen szidalmak ellenére mégsem tudok igazából haragudni a filmre. Olyan óriási elvárásaim nem voltak, összességében nem is fájt – inkább csak sajnálom, hogy olyan tök semmilyen lett. A zsánerbe csak nagyon nagy jóindulattal fér bele, unalmas, érdektelen másfél óra, egy semmitmondó tucat tinihorror a sok közül. A stáblista utáni jelenet icipicit felvillanyozhatja a nézőt – ha másért nem is, leginkább azért, mert egy régi kedves horrorszereplőt láthatunk benn viszont. Megint.  

65%

Köszönöm az "emlékeztetőt", de nem felejtettem el az Oujiát. Talán a legrégebben magam előtt görgetett film a "kívánságlistámon", pedig annyira ugye már az előzményről sem írtál jókat. Félretettem, észben tartom, ahogy ezt is fogom .

.

Niwrok írta:

Ouija - A gonosz eredete

Köszönöm az "emlékeztetőt", de nem felejtettem el az Oujiát. Talán a legrégebben magam előtt görgetett film a "kívánságlistámon", pedig annyira ugye már az előzményről sem írtál jókat. Félretettem, észben tartom, ahogy ezt is fogom .

.

Na. Itt a lehetőség, hogy a kettőt egyben lenyomd.

R2-D2 írta:

Harley és a Davidson fiúk

Mikor először hallottam róla, azt gondoltam, egy sima, háromestés dokumentumfilmet kapok, esetleg korabeli fotókkal, felvételekkel megtámogatva, de nem. A Discovery a többi nagy társasághoz hasonlóan saját gyártásban, egy gigászi, négy és fél órás mozifilmben dolgozta fel a cég és a fiúk első 30-40 évét, amit gyakorlatilag a könnyebb befogadhatóság és a TV struktúrája miatt három részre vágtak.

Mert bizony kérem szépen: a Harley és a Davidson fiúk a történeti hűség mellett egy dologban áll-leejtő szinten képes teljesíteni: ez pedig a korhűség, a száz évvel ezelőtti amerikai táj (Románia), a korabeli motorok (legyártották őket!!) és a versenyek (kaszkadőrök) megidézésével.

Ha valakinek ennyiből nem jött volna le, a Harley és a Davidson fiúk sokkal több, mint egy tárgyilagos tanulmány egy cég történetéről - számomra pedig sokkal több és jobb volt, mint amit a Discoverytől a témában elvártam volna. Ez egy komoly, sok egyébbel is foglakozó játékfilm, aminek vannak gyengeségei, ami talán nem is használ ki minden lehetőségét, s aminek a figuráiról is lehetett volna kétségkívül többet megtudni – no de amit kapunk, az még így is toronymagasan ver sok egyéb, nagysikerűnek kikiáltott alkotást.

85%

Tényleg jó kis mini-sorozat lett belőle. Laikus vagy sem, a fiúk kezdeti lelkesedése, aztán a kisebb holtpontokon való átlendülés megoldásai, az ötleteik és a trükkjeik, közben pedig a kiválóan megcsinált motorversenyek bármilyen nézőt le tudnak kötni, amiben csak pár perces "pihenőket" adnak a magánéleti szálak. Mindhárom résznek volt olyan vezérfonala, amire ügyesen rá tudták kötni a melléksztorikat, a látványra és a hangulatra meg tényleg nem lehet panasz.

Lehet, hogy a motorozás nem áll olyan közel a szívemhez, de a mérnöki zsenialitás és a kreatív gondolkodás bármilyen formában annál inkább, így motorba öntve is .


8/10
.

Niwrok írta:

Harley és a Davidson fiúk

Tényleg jó kis mini-sorozat lett belőle. Laikus vagy sem, a fiúk kezdeti lelkesedése, aztán a kisebb holtpontokon való átlendülés megoldásai, az ötleteik és a trükkjeik, közben pedig a kiválóan megcsinált motorversenyek bármilyen nézőt le tudnak kötni, amiben csak pár perces "pihenőket" adnak a magánéleti szálak. Mindhárom résznek volt olyan vezérfonala, amire ügyesen rá tudták kötni a melléksztorikat, a látványra és a hangulatra meg tényleg nem lehet panasz.

Lehet, hogy a motorozás nem áll olyan közel a szívemhez, de a mérnöki zsenialitás és a kreatív gondolkodás bármilyen formában annál inkább, így motorba öntve is   .


8/10
.

Ennél jobban nem tudok reflketálni:


Örölök, hogy tetszett, az a +5% meg simán írható nálam a motorozás szenvedélyénk rovására... meg hát ugye, az semmi.

R2-D2 írta:

Teljesen idegenek

Annyira jó volt látni, hogy négy gyerekkori barát feleségestől, barátnőstől, vagy épp egyedül időnként összejön és eltölt egy beszélgetős estét együtt, annyira közel áll ez az egész esemény, gondolat hozzám, hogy önfeledten merültem el a lehetőségben. Magában a készülődésben, az ötletben, az első fél óra ugratásaiban minden benn volt, amit magam is érzek, átélek ennyi idősen, a Teljesen idegenek így nemcsak kétségkívül eredeti (ámde kissé talán túlzsúfolt – de erről később) konfliktusforrása és az arra adott remek reakciók miatt lett számomra emlékezetes, hanem maga az alapszituja miatt is. A Teljesen idegenek alaphelyzete ugyanis az, hogy a vacsoraasztalnál ülő 7 ember (3 pár + egy fő) a játék kedvéért kiteszi a telefonját az asztalra, és a vacsora alatt beérkező hívásokat, SMS-eket, képeket gyakorlatilag „bedobja a közösbe”. Az addigra már bizonyos mértékig megkedvelt karakterek pedig egyre nagyobb szarba kerülnek, ahogy természetesen egyre furább dolgok derülnek ki róluk. A néző meg egyik ámulatból a másikba esik, csak kapkodja a fejét, tulajdonképp ideje sincs meglepődni valamin, elmerülni a szaftos családi részletekben, mert jön a következő pofon.

Ami talán tényleg felróható kicsit a forgatókönyvnek, az az, hogy szinte irracionális, hogy ez, így, ilyen töménységben képes egy este alatt a résztvevőkre szakadni. A feszesség szempontjából persze kellett ez, és a filmet különlegessé, rendkívülivé teszi, de nekem néha már bizony túl tömény volt minden: valahogy nehéz volt elképzelni az egésznek a természetességét. Nem azt, hogy ezek a dolgok megtörténnek… hanem hogy egyszerre történnek meg.  De még ez is hagyján, menet közben nincs is idő ezen gondolkozni – a 10%-ot nekem a fináléjával vesztette el a mozi. Még ma sem tudok vele igazán mit kezdeni, szerintem ez a lezárás, az események, a kimondott mondatok tükrében… minimum kérdéses. Érteni vélem, hogy a fentebb említett szakítószilárdság szerepel a középpontban, s még azt is elfogadom, hogy némely emberi kapcsolat sok mindent túlél… de ez, így, ilyen töménységben nem kicsit volt rózsaszín köd.

Zseniális film, maradandó élmény ez az egész. Nekem nagyon bejött, a forró itáliai este, az ételek, a remek forgatókönyv és az ezúttal nem nevesített színészi játék nagyszerű élményt eredményezett, egy olyan mozit, amin az a kis kaján vigyor, az élvezet kaján vigyora végig ott volt az arcomon. Néha ugyan ráfagyott, de ahogy a karakterek az igazán kínos dolgokat maguk is viccel elütötték, úgy olvadt föl a hangulattal együtt. Most miatt már nem írom át az idei listámat, de jövőre az egyéb idén látott filmek között, tuti, előkelő helyen fog szerepelni.

90%

Tengermély köszönetem, mert bár másnak a listáján is láttam a filmet, tehát talán előkerült volna, de így azért csak könnyebb volt. És ezt a filmet nagyon kár lett volna kihagyni! És sajnos erről is csak reakcióként tudok írni, hiszen bővíteni nem tudom a leírtakat, legfeljebb csak kiegészíteni a gondolataimmal, élményeimmel.

Az alapötlete talán tényleg egy kicsit erőltetett, és persze tömény is ebben a formában, meg olyan olaszos is, hogy az egy főre jutó szeretők száma nagyjából egy, de tele van olyan témákkal, amik bármelyik párkapcsolatban előkerülhetnek. Szakmai kihívások, az idős szülők gondozásának kérdése, az, hogy a közös gyerek melyik szülőben bízik a legjobban, és a másikat ez hogyan érinti, egyáltalán a gyermekvállalás során és előtt felmerülő kétségek, és igen, a "bóti csöcsök" is ide tartoznak   . Az jutott eszembe, hogy az amerikaiak egy teljes filmet rászánnak arra a kérdésre (konkrétan a Dilemma c. filmre gondolok, ami arról szól, hogy egy barát elmondja-e a barátjának, ha megtudta, hogy azt csalja az asszony), ami itt csak az "előétel", független is ettől a társaságtól, és mégis rengeteg minden kiderül belőle arról, ki hogyan gondolkodik a barátságról és a párkapcsolatokról, már azelőtt, hogy asztalhoz ülnének, és előkerülnének a telefonok. Sőt, vannak olyan "nyílt titkok", amik csak egy-két rosszalló pillantásig jutnak (alkoholizmus). Kicsit sajnáltam is, hogy az egész aztán megrekedt a telefoncserés trükknél, mert beszűkítette a beszélgetést... én ugyanis szívesen meghallgattam volna ennek a társaságnak azt a beszélgetését is, amin Isten volt a téma   .

Spoiler:

Érdekes volt a társaság összetétele is, tényleg sokféle probléma és embertípus képviseltette magát, akik közül leginkább az állatorvos csajt emelném ki, mert szegénykém attól, hogy ő volt az új ember, a kívülálló, és még rettentő idealista is volt, kiválóan jelenítette meg, milyen is egy elefánt a porcelánboltban. Az első órában minden megnyilvánulása arról szól, hogy egyre mélyebbre lökje a társaságot a gödörben, vélhetően azon indíttatásból, hogy ha neki nincsenek titkai, akkor másnak sincsenek, hiszen ez egy "mindent" megosztó baráti kör... Aztán én ugyan már írhatnék egy kicsit szabadabban a spoilerekről, de nekem sem illendő elvenni a meglepetéseket attól, aki maga akarja mindezt felfedezni. Annyit azért el kell mondanom, hogy az a csavar a fülbevalóval...    .

A vége pedig elsőre engem is összezavart, de két perc után "megtekeredett" az egész, és azt kell mondanom, az teszi fel igazán a koronát erre a filmre, és az az, amiért igazán fejet hajtok az írók előtt   !

Spoiler:

Ha esetleg elfelejteném, kérlek, szólj rám, hogy ezt én is rátegyem az egyéb-listára   .

9/10
.

Niwrok írta:

Teljesen idegenek

Tengermély köszönetem, mert bár másnak a listáján is láttam a filmet, tehát talán előkerült volna, de így azért csak könnyebb volt. És ezt a filmet nagyon kár lett volna kihagyni! És sajnos erről is csak reakcióként tudok írni, hiszen bővíteni nem tudom a leírtakat, legfeljebb csak kiegészíteni a gondolataimmal, élményeimmel.

9/10

Nagyon szívesen! Ezért van ez a hely, nem?  

Niwrok írta:

A vége pedig elsőre engem is összezavart, de két perc után "megtekeredett" az egész, és azt kell mondanom, az teszi fel igazán a koronát erre a filmre, és az az, amiért igazán fejet hajtok az írók előtt   !

Spoiler:

Igen, némi tépelődés után ezt raktam össze én is... de.

1. Akkor, ott, nézés közben fontos számomra, hogy rájöjjek, mi is volt az alkotó szándéka, ez viszont akkor, ott hiányzott.
2. Mi van akkor, ha nem a finálé a fikció, hanem maga a játék???

Niwrok írta:

Ha esetleg elfelejteném, kérlek, szólj rám, hogy ezt én is rátegyem az egyéb-listára  

Feltétlenül!

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Teljesen idegenek

A vége pedig elsőre engem is összezavart, de két perc után "megtekeredett" az egész, és azt kell mondanom, az teszi fel igazán a koronát erre a filmre, és az az, amiért igazán fejet hajtok az írók előtt   !

Spoiler:

Igen, némi tépelődés után ezt raktam össze én is... de.

1. Akkor, ott, nézés közben fontos számomra, hogy rájöjjek, mi is volt az alkotó szándéka, ez viszont akkor, ott hiányzott.
2. Mi van akkor, ha nem a finálé a fikció, hanem maga a játék???

1. Valójában az, amit elsőre is leírtál, hogy mennyire vakok és megalkuvók tudunk mi lenni, emberek, ha azokról az emberekről van szó, akik közel állnak hozzánk.

Spoiler:

2. Az is egy lehetőség, ez is eszembe jutott. De mindkettő ugyanazt a célt szolgálja az író szándéka szerint... az azon való elgondolkodást, hogy mennyire máshogy viszonyulnánk a hozzánk közel állókhoz, ha tudnánk azt, amit nem tudunk.
.

.





The Walking Dead S7





„Ha nem vetted volna észre, épp lenyomtam a farkam a torkodon, és te megköszönted nekem.”

Ha bárki olvasóim közül kényelmetlenül érezné magát, miszerint az általános (és hangos) vélekedés ellenére neki tetszett Rick, Carl, Daryl, Michonne és a többiek hetedik kalandja, ne tegye. Minden hasonlóan érzőt megnyugtathatok, nincs egyedül ezzel, magam is ugyanúgy érzek: a TWD S7 minden gyengesége ellenére egy kedvenc sorozat újabb jó évada lett – továbbra is szerethetőek a már megismert karakterek, helyenként brutálisan fájó és megdöbbentő azok elveszése… és… és ugye van egy új antagonista, aki kenterbe ver eddig bárkit. Szóval, én azt mondom, miért is kéne hogy érdekeljen bárkit is, mit gondol a világ erről az évadról (is), ha nekem, nektek egyszerűen ez (is) qrvára tetszett? Ezzel kapcsolatban amúgy is majdnem mindent kiírtam magamból múltkor, egyszerűen az van, hogy az a disztópia, amiben Rick Games és csapata botorkál – vagy épp egy helyben áll – legyen az bárhol és bármikor, nekem rohadtul bejön. Biztos én vagyok hülye, de néha szívesebben élnék abban a világban, zombik között, mint manapság, emberek között… ott legalább csend és nyugalom van… többnyire. Nem kell rohanni munkába, kerülgetni az utakon meg a boltokban a sok idiótát, nem kell csekket fizetni… csak túlélni. A ténfergő zombikat vagy kikerülni, vagy fejen szúrni, az emberekkel meg megpróbálni békében élni – ami egyébként pont a TWD koncepciója alapján a legnehezebb.

Eddig egyszer fordult elő velem, hogy egy adott évad fináléja után a premier napján megnéztem a következő évad nyitányát, ez pedig ha jól emlékszem, akkor volt, mikor a Lostban eltűnt a sziget. Nos, a TWD S6 fináléja így egy egészen különleges klubba került (nem is tudom, lesz-e még valaha is tagja ennek), ugyanis ami ott történt, azt egyszerűen képtelen lettem volna kivárni egy évig, míg a teljes évad elérhetővé nem válik: teljesen irracionális módon októberben megnéztem az S7 nyitányát. Emlékszem az akkori megdöbbenésemre, amit Negan művelt, ahogy azt megtette, aki ennek áldozatul esett… nos, azt kell mondjam, minden idők egyik legjobb, legkeményebb, legdrámaibb sorozatindítása, de megkockáztatom, akár filmes jelenete is. Egyszerűen letaglózott az egész, s bár bizonyos szempontból logikusnak is tűnt a választás maga, kiakasztott ez a fajta emberi állatság, ami itt az új karakteren keresztül megjelent – még ebben a világban is. A nyitány alapján minden idők egyik legbetegebb pszichopatáját ismertük meg, s bár a sorozat menet közben kényszeredetten próbálja majd árnyalni Negan figuráját – számomra pont akkor kezdett hiteltelenné válni a karakter, mikor kicsit pozitívabb irányba terelték – azért akár szakállal, akár sima arccal ez a faszi egy állat. Jeffrey Dean Morgan meg egyszerűen parádézik a szerepében, miatta is válik olyanná Negan, amilyenné válik (az meg nekem ugye csak hab a tortán, hogy ő volt Sam és Dean apja az Odaát S1-ben), és hiába is könnyebb állítólag negatív karaktert játszani, érdemei elvehetetlenek.

Igazából a nyitó idézet ez elé a bekezdés elé illene, de most már marad ott, ahol van. Az évad nagyjából első fele arról szól, hogy a korábbi szupercsapat, a kis összetartó család az E1 kegyetlen megaláztatása és vesztesége után mihez kezd magával. Mint egy qrva erős ütés egy boksz meccsen: Rick (főleg ő) teljesen padlóra kerül – ahogy egyébként az "elhurcolt" is, az egyik legjobb jelenet ehhez kapcsolódik majd később  közte és Maggie között – és bizony jó pár epizódnak el kell telnie, míg magához tér mindenki… és kissé szédelegve bár, de feláll a rászámolásból. Érdekes, szomorú és bizony bicskanyitogató nézni az első nyolc részt, az ember szabályosan nem érzi jól magát közben: nem ezt szoktuk meg, hogy hőseinket ilyen gyengének és elesettnek lássuk. Persze, leginkább vezetőjükre lehet kiakadni, magam is így tettem, de aztán ahogy haladtunk előre a történetben, egyre inkább hatalmába kerített két fontos gondolat. Az egyik az, hogy egy jó vezetőnek muszáj-e mindig, minden áron harcba vinni seregét, muszáj-e állandóan életeket kockáztatni és esetleg eldobni azért, hogy ő legyen az erősebb kakas a szemétdombon. A másik meg… nos, ahogy bonyolódnak a dolgok, úgy motoszkált bennem egyre inkább az, hogy Negan módszerei lehet, hogy mégiscsak működőképesek, lehet, hogy az általa létrehozott személyi kultusz és diktatúra a beilleszkedő alattvalók számára egy kényelmes és biztonságos életet biztosít. Tökre Észak-Korea modell, ami persze nem jó, de nyakamat rá, hogy ha megkérdezel egy ottani lakost, tuti boldogabbnak érzi magát, mint mondjuk a nép jó része kishazánkban…

Túl sokat nem tervezek elárulni, kivel mi történik, már eleve azért sem, mert ugye az első rész nagy kérdése az volt, kit ver agyon (szó szerint) Negan, úgyhogy ha dobálóznék itt a nevekkel, spoileres lennék. Rick esetében ez nem játszik, hisz azt senki nem gondolhatja, hogy őt kiírnák a sorozatból… de a többiek, a többiek az más kérdés. A lényeg az, hogy félévadnyi út- és szövetséges keresés után végre fordul a kocka és Rickék elkezdenek készülni a harcra a Megmentők ellen – ennek pedig egészen jó és érdekes aspektusai vannak. Amellett ugyanis, hogy Negan valamennyi jelenetéből süt a feszültség, ismét csak jó és új helyszínek kerülnek képbe, valamint kevésbé jó, de új szereplők, csoportok is. A helyszínek közül nekem a tavas epizód és a vidámparkos baromira tetszett, de hangulatilag a tengerparti kolónia is nagyon renden volt. Apropó… el is feledkeztem Taráról, aki ugye még a balhé előtt ment el, úgyhogy tök jó volt vele egy epizódot eltölteni a harcias amazonok között (mindenki megnyugodhat, igen, természetesen lesz még szerepük). De jó volt a kis magánakció (mindkettő) Negan várának bevételére is – tisztára Honfoglaló    – meg valahol a Hilltopi eseményeknek is volt súlya… hatalomeloszlási szempontból mindenképp. Amúgy is, az egész évad alapja megint csak az „erősebb kutya b*szik” elve, rengeteg villongás, pozícióharc van a két alfahím viadala mellett is. Azon már rég túl van a sorozat, hogy hogyan maradsz életben a holtak között, sőt, már azon is, hogy a demokrácia vs. erős kezű irányítás közül mi a célravezetőbb, itt már egyértelműen a királyságért folyik a harc, no meg az előző évad pacifista világfelfogás létjogosultságára (Morgan és Carol) is kapunk történeti szálat.

S ha már Carol, Morgan és Királyság. Kérem, Rickék erdőbeli térdeplése után rögtön a második epizódban új helyszínre kapcsolunk, ahol nem mást találunk, mint egy Ezékiel Király névre hallgató (Khary Payton), raszta hajú faszit, egy új, eddig ismeretlen kolónia vezetőjét. Akinek… akinek van egy tigrise. Igen, jól olvastátok, valami író képes volt egy ekkora blődséget kitalálni, hogy a zombiktól hemzsegő világba beleírt egy tigrist… egy szelíd, idomított tigrist.    Hogy mit eszik, hogy miért pont a gonoszok fejét harpaja csak le, azt nem tudjuk, mindenesetre van egy tigrisünk is.    Magával Ezékiellel nincs baj, sőt, az egyész Királyság tök jól illeszkedik a Negan féle világba, de a tigris… nos, az nekem sok volt. A másik ilyen, ami sok volt, az a szeméttelep népe. Azzal a nővel az élen (Pollyanna McIntosh), azzal a bili hajjal, az egész Mad Maxből szalajtott bandával nem voltam kibékülve, ráadásul szerintem a történet alapján egyáltalán nem érdemelték meg / ki azt a pozíciót, amit a végére elértek. Egy rakás idióta, semmi több, aztán hol végezték. Megint csak spoileres lennék ha elárulnék bármit is, de aki majd nézi a finálét, jusson eszébe ez.

A finálé. Az egyik legtöbb kritikát a záró epizód kapta, hogy milyen béna az akciószéna, meg miegymás… hát, lószart, kedveseim. A koporsóval engem speciel simán megleptek, és a dilis tudós is jó volt. Jó, persze, tökre lehetett tudni, hogy a két nő közül ki hal meg az erkélyen, hogy majd pont jókor jön a felmentő sereg, hogy a kocka ismét csak fordul – no de abban végképp nem voltam biztos, hogy például Lucille megint kap-e kaját. A lövöldözés, így, semmivel nem volt bénább, mint néhány agyonajnározott mozifilm hasonló jelenete,az, hogy az egy főre eső találatok száma a jó oldalon sokszorosa volt a rosszfiúkénak, hogy a csúnya bácsik hullottak, mint a legyek – az egyáltalán nem zavart. Sorolhatnám a nagyra tartott akciófilmeket, azokban sincs másképp… miért kéne ennek pont itt változni. Egyébként rosszfiúk… van Negan csapatában egykét igazán jó, mocsok arc, az ember szinte várja már, mikor töri be valaki a kopnyájukat… és ezzel érkeztünk el a zárógondolathoz, ami tulajdonképp nem más, mint egy kielégítetlen érzés. Az a helyzet, hogy Negan évadindító tettei után – annak ellenére, hogy, ahogy mondtam, rengeteget próbálnak finomítani a karakterén – a sorozat minden percében érez a néző egy baromi erős dühöt a karakter elpusztítására. A legtipikusabb, legelemibb bosszú érzése ez, ami bizony nagyon sokáig – túl sokáig – kielégítetlen marad, néha puszta kézzel fojtottam volna meg a fickót, néha meg nem értettem, a birka alattvalói/beosztottjai miért nem teszik hidegre maguk. Lett volna rá okuk és lehetőségük – de aztán arra gondoltam, kell ennek a sorozatnak, ennek a világnak egy Negan szerű pszichopata, kell egy igazi ellenfél a Kormányzó után Rick számára. Különben túl egyszerű és idilli lenne minden…

A tigris, a Beatles fejű nő, az elkésett bosszúvágy    ,  meg az évad első felének deprimáló hangulata miatt lehet, hogy tényleg ez az eddigi leggyengébb évad, de nekem így is





80%





Mert elfogult rajongó vagyok.



.

R2-D2 írta:

The Walking Dead S7

„Ha nem vetted volna észre, épp lenyomtam a farkam a torkodon, és te megköszönted nekem.”

Ha bárki olvasóim közül kényelmetlenül érezné magát, miszerint az általános (és hangos) vélekedés ellenére neki tetszett Rick, Carl, Daryl, Michonne és a többiek hetedik kalandja, ne tegye. Minden hasonlóan érzőt megnyugtathatok, nincs egyedül ezzel, magam is ugyanúgy érzek: a TWD S7 minden gyengesége ellenére egy kedvenc sorozat újabb jó évada lett – továbbra is szerethetőek a már megismert karakterek, helyenként brutálisan fájó és megdöbbentő azok elveszése… és… és ugye van egy új antagonista, aki kenterbe ver eddig bárkit.

A másik meg… nos, ahogy bonyolódnak a dolgok, úgy motoszkált bennem egyre inkább az, hogy Negan módszerei lehet, hogy mégiscsak működőképesek, lehet, hogy az általa létrehozott személyi kultusz és diktatúra a beilleszkedő alattvalók számára egy kényelmes és biztonságos életet biztosít. Tökre Észak-Korea modell, ami persze nem jó, de nyakamat rá, hogy ha megkérdezel egy ottani lakost, tuti boldogabbnak érzi magát, mint mondjuk a nép jó része kishazánkban…

A tigris, a Beatles fejű nő, az elkésett bosszúvágy    ,  meg az évad első felének deprimáló hangulata miatt lehet, hogy tényleg ez az eddigi leggyengébb évad, de nekem így is

80%

Mert elfogult rajongó vagyok.

Én nem vagyok elfogult rajongó , de eddig is azok voltak a számomra jobban sikerült évadok, amik a poszt-apokaliptikus szociodrámát helyezték előtérbe, és nem a zombikat. Ebben az évadban meg, ha már említést sem nagyon érdemelnek, akkor még az is lehet, hogy ez fog a legjobban tetszeni .

Negan rendszerének működőképességéről így előzetesen annyit, hogy lehet, a nép jó része kishazánkban nem érzi magát annyira boldognak, mint amilyennek ÉK kirakatba tolt lakosai látszanak, de lehet, hogy egy olyan rendszerben még kevésbé lennének boldogak, ahol a torkon lenyomott farkat is meg kell köszönni ... Én legalábbis biztosan.
.

R2-D2 írta:

Szólít a szörny


Így válik a Szólít a szörny egy két szálon futó dark fantasy drámává: Connor kapcsolata a fával, annak az animált meséi (qrva jók) az egyik, talán barátságosabb vonal – már ha egy szoba szétverését annak lehet nevezni – míg a másik, a valóság egyre szomorúbb képet mutat magáról. Persze, a kettő között jócskán van átjárás Connor által, de úgy gondolom, ahogy Anya betegsége súlyosbodik (Felicity Jones zseniális) úgy nő a nézőben is egyre jobban a feszültség, és úgy kapaszkodik a néző is egyre jobban a fa titokzatos meséibe. Pláne, hogy az egyik kifejezetten arról szól, hogy amíg van hit, van remény – paradox módon a negyedik történet pont ennek a cáfolata.

Miután beleszoktam a spanyolangol filmbe, kifejezetten tetszett az egész környezet, az egyre szürkébb és borúsabb képi világú város, mint háttér, a hullámvasutas bevágáson (Blackpool Pleasure Beach – Infusion) meg jót mosolyogtam. A Szörny technikailag szerintem hibátlan volt, ahogy írtam, a hangja eredetiben az valami brutális… Neeson orgánuma ideális választás. Tényleg egy magával ragadó mese az egész, nagyon súlyos – szerencsére nem mindenkit ebben a korban érintő – terápiás jelleggel, de én azt mondom, hogy ebből egy iszonyat kemény drámát is lehetett volna csinálni. Viszont akkor nem lenne benn ent, és nem ez lenne a film címe.

80%

Ez nekem egy gyönyörű történet volt, sokféle érzelemmel, akár Conort nézem, akár a meséket, amiket a fa mesél. Az egyik legjobb film arról, ahogy a gyász működhet, és ahogy az egy gyerek fejében megjelenik, az egész vízfestékes-3D-s fantasy rész meg egyszerűen tökéletes.

Azt mondanám, akkor is jók lennének a mesék, ha csak önmagukban lennének (ezért is volt egy-két elnyújtott jelenet, és a kicsit a levegőben lógó apa mellett a legnagyobb csalódásom, amilyen összecsapott, "rajztalan" a harmadik történet), és el kéne fogadnom, hogy én nem értem a kapcsolatukat a sztorihoz. Amit találtam, az is inkább általános ("a cél szentesíti az eszközt"), meg amire a fa is utal, hogy mennyire bonyolultak, ellentmondásosak is lehetnek az emberi motivációk, tettek, érzések.

Spoiler:

9/10
.

Niwrok írta:

Szólít a szörny


Ez nekem egy gyönyörű történet volt, sokféle érzelemmel, akár Conort nézem, akár a meséket, amiket a fa mesél. Az egyik legjobb film arról, ahogy a gyász működhet, és ahogy az egy gyerek fejében megjelenik, az egész vízfestékes-3D-s fantasy rész meg egyszerűen tökéletes.


9/10

Örülök, hogy tetszett!! Annak meg pláne, hogy én tettem "radar fölé"..

Jó címe van németül: Hét perccel éjfél után. Erről az Iron Maiden: Two Minutes to Midnight jut eszembe... az lehetne a prequel ehhez...

.





Homeland S6





Még ma is azon gondolkodom, hogy sikerült ezt az egészet így elbaltázni… Hogy sikerült az egy évvel ezelőtti, közel tökéletes, húsbavágóan izgalmas és naprakész évadból egy idegesítően semmitmondó, unalmas, ráadásul kényszeredetten erőltetett aktualitású szezont (félszezont) csinálni, nem tudom. Az az igazság, hogy ennek az első négy-öt része kuka, a finálé utolsó húsz perce meg egyszerűen katasztrófa… így marad a középső 7-7és fél rész, ez nyújthat menedéket minden Homeland rajongóknak. Ez a szakasz az, miért megszerettem az egészet, a Brody nélküli, Carrie-re épülő terroristaelhárítós sorozatot – aminek új évadában azt a csodát is sikerült elintézni, hogy terroristát csak nyomokban tartalmaz. Mintha kényszeredetten akartak volna valahol visszakanyarodni a legelejéhez, az ún. belső ellenség vonalhoz, amiben viszont most nem egy magát felrobbantani akaró katona áll a középpontban, hanem a CIA és az NSA…

Talán egy évvel lehetünk Berlin után. Carrie lányával visszaköltözött az Államokba, ahol hasonló munkát végez, mint Berlinben – egyfajta amerikai TASZ-ként muszlimokat segít… tudom, hogy paranoiás vagyok, de nem megy ki a fejemből, hogy egy arabos-terroristás sorozatnak mennyire is kell vigyázni a látszatra, nehogy rasszistának és muszlimellenesnek bélyegezzék napjainkban… ezért és csak ezért lett a korábbi CIA ügynökből arab jogvédő. De mindegy, ma ilyen világot élünk – az tuti, hogy Jack Bauer sosem lenne ilyen. Carrie viszont megteszi, így kerül kapcsolatba az évad elején egy néger muszlim sráccal, aki mindent megtesz azért, hogy a CIA látókörébe kerüljön. Komolyan, rossz volt nézni azt az idiotizmust, amit Szeku karaktere művel: ez nem a radikalizmus példája volt, hanem szimplán a hülyeségé, a fejre húzott toszósapka meg, mint maga az iszlám sztereotípiája, meglehetősen demagógra sikerült. De a legnagyobb baj, hogy mindaz a lehetőség, ami magában ebben a szálban, ebben a terroristás vonalban volt, ami eddig maga volt a Homeland esszenciája, egy gombnyomásra (    )szertefoszlott – így tulajdonképp, ami a sorozat elején történt, mintha nem is lett volna. Jó, persze, csak egy alap volt a nagy összeesküvéshez, de én összességében szívesebben néztem volna egy jól felépített újabb terroristás évadot, mint egy újabb elnökbuktatós sztorit. És ráadásul mindamellett, hogy gyakorlatilag az égvilágon semmi nem történik négy epizódon át, kifejezetten irritált majdnem minden karakter majdnem minden szála. Carrie ezzel a teszefosza jogászosdijával, Saul az izraeli kiruccanásával (qrvára nem érdekelt, hogy van tesója – totál felesleges szerepe volt), Szeku a hülyeségeivel… egyik sem fogott meg igazán.

De a hab a tortán egyértelműen Peter. Talán nem akkora spoiler, de Quinn túlélte Berlint (az megint más kérdés, hogy milyen dolog az, hogy valakit egyik évad végén élet-halál között hagyunk, aztán a következő évadban meg csak úgy ott van), viszont amit csináltak belőle, az rohadtul nem tetszett. Ez a kripli dolog nekem nagyon nem jött be, részben kifejezetten rossz volt nézni a karakter szenvedését, részben meg kicsit átgondolatlan volt néha mindaz, amit megcsináltattak vele, ahhoz képest, amilyen állapotban volt. Egy félig béna – még ha ex katona is – emberhez képest túl simán vezet autót, verekedik, lő, stb… és akkor az agyi kapacitásáról ne beszéljünk, tételezzük fel, hogy a beszédhiba nem áll szoros összefüggésben a gondolkodásával. Miután pedig a karaktere az évad egyik fontos eleme, minden egyes alkalommal rossz érzés fogott el, mikor láttam (pedig nagyon bírtam). Ehhez képest a másik számomra teljesen Homeland-idegen figurát, Carrie lányát még ki is vették a játékból – vele kapcsoltban csak annyit, hogy ugyanaz a véleményem róla, mint Judithról a TWD-ben, az égvilágon semmi keresnivalója ebben a környezetben, ilyen anya mellett… csak és kizárólag azért létezik, hogy minden évben egy mondatra meg lehessen emlékezni az apjáról. Alapból agyrém, hogy egy ilyen „beteg” nőnek, mint Carrie gyereke legyen, és alapból gáz az is, hogy megpróbálták Carriet jó anya irányba elvinni – egy hisztis picsát csináltak belőle, akinek úgy a legjobb, ahogy végül is itt történt. Aztán lehet, hogy mindez csak egy nézői agymenés, amiben a néző nem akarja, hogy kedvenc karakterét holmi gyerek hátráltassa, miközben nyomoz az ellen után, nem akarja, hogy a kifinomult érzékkel rendelkező CIA ügynök eltompuljon egy gyerek miatt.

Valahol a negyedik-ötödik epizód tájékán mintha észbe kaptak volna az írók és varázsütésre fordul egyet az évad. Még az előtt, hogy a remek lehetőségeket magában hordozó terroristás dolgot kibontották volna, kitalálták, hogy az idei Homeland egy konspirációs sorozat lesz – aminek a célpontja a frissen megválasztott elnök (életemben nem hallottam még, hogy beiktatás előtt így kell szólítani az USA elnökét), Keane lesz. Egyébként jó kis kapocs, hogy az őt játszó Elizabeth Marvel a hasonló politikai játszmás Kártyavárban még csak képviselő, gondolom kéjes élvezettel lépett feljebb a „ranglétrán”, és játszotta el az elnököt. Konspirációs sorozatból viszont már rengeteget láttunk, sőt, még olyanokba is beleszőttek hasonló témát, amikbe talán nem kellett volna – úgyhogy eléggé magasan sem érte volt a léc, de a Homeland átvitte. Ezért sem értem, mi a rossebért kellett elcseszni az időt négy epizódon keresztül egy olyan történetre, aminek utána jóformán semmi szálát nem használják, aminek akkor meghatározó szereplő teljesen feszívódnak az évad második felére, mikor ilyen második-harmadik harmadot képesek írni. Mindegy, az ötödik résztől kezdve megkaptam mindazt, amiért leültem nézni az egészet, a Homeland kissé visszafordulva gyökereihez, egy „árulós-nem bízhatunk senkiben” jellegű sorozat lesz. Izgalmas, kiszámíthatatlan, fordulatos – ha nem is annyira pörgős, mint mondjuk a 24, de a saját korábbi szintjét (1-3 évad) hozza.

Van néhány egészen jó új, és kissé megváltozott hozzáállású régi karakter az évadban. Utóbbiak közül magam részéről Dal Adart valahol mindig különleges figurának tartottam, bizonyos mértékig szimpatizáltam is vele, ebből kifolyólag először meglehetősen nehezen dolgoztam föl mindazt, amit ő tett… de aztán arra gondoltam, milyen érdekes is az a sakkjátszma, amiben az egyik oldalon ő mozgatja a bábukat, a másikon meg esetleg Saul és Carrie. Jó volt, de nagyon kemény, ahogy a háttérből irányít, a hűtőkamrás vallatása rohadtul tetszett. Az újak közül zseniális(an undorító) a médiaguru OKeefe (Jake Weber) karaktere, a finálé tükrében érdekes kérdés, hogy végül is hogy kapcsolódik szerepe a történetbe, valamint jó volt kisebb szerepben a sapkás gyilkos illetve a Szökés Zsebese is. Egészen az utolsó epizód feléig nagyon jól kitart a lendület, soha nem tudhatod, ki mit fog tenni, ki kit árul el, erre már megszokod Peter kripliségét, Carrie csökkenő számú hisztijeit, sodornak magával az események. Néha ugyan zavar, hogy többet tudsz, mint a szereplők, néha legszívesebben bekiabálnál a TV-be, hogy mi a szitu, de ez a sztori velejárója. Jók és hitelesek a csavarok, végre nagyjából mindenki úgy viselkedik, ahogy elvárjuk tőle – s amire képes. Nagyon szép és hatásos finálé lehetett volna, ha a 12-ik epizód felénél zárják le az egészet, az autós jelenetnél… de nem, nem tették.

A Homeland eddig is próbált ropogósan friss lenni az aktuálpolitikában, márpedig véleményem szerint a konkrét finálé ennek az áldozata lett (talán ezért is csúszott a bemutatója három hónapot). A WTF érzés mögött ugyanis az égvilágon semmi koncepciót nem éreztem, az, hogy a történet végére ki hova került a sakktáblán és legfőképp milyen jellemmel rendelkezett, az szerintem teljesen ad-hoc jellegű. Egyszerűen nem volt benn az az évadban, amit itt kihoztak, sem úgy nem, hogy az egész egy megtervezett, jól felépített játszma volt, sem, hogy az a bizonyos karakter ekkorát jellemfejlődött volna. Hinném utóbbit, ha nem lett volna megint időugrás a történetben – ha megmutatták volna, hogy jut el ő A nézőpontból B nézőpontba… viszont azt annyira utálom, hogy mindent rá lehet fogni az eltelt időre, hogy „offscreen” megtörténnek értelmezhetetlen dolgok. A gyanúm egyébként az, hogy kvázi jött egy ötlet, valaki látta a törökországi eseményeket a hírekben és azt gondolták, miért is ne lehetne beépíteni a frissesség nevében a Homelandbe – nos, nekem nem jött be. Hiteltelenné vált az egész, a végén én is bámultam a képernyőt, hogy akkor most mi is van, mint Carrie a Kapitóliumot. Ez számomra kb. annyit ért, mintha azt mondták volna, Damien Thorn ül a székben… ez így egy gyenge, nagyon gyenge Kártyavár párhuzamnak tűnik.

Összességében nem volt rossz, sok dologról még nem is beszéltem, a technikai, díszletes dolgok szokásosan hibátlanok, miután eldöntötték az írók, merre mennek tovább, a hangulat is megvan. Némi útkeresés után a karakterek is magukra találnak – viszont egy évad, aminek az első harmada egy helyben áll és simán kukázható, bármennyire szeretem, nem érdemel többet, mint




70%




.

R2-D2 írta:

Extinction – A kihalás szélén

...ugyebár nem egy filmet láttunk már, ami ismeretlensége és kisebb költségvetése ellenére egészen jól sikerült: az Extinction egy újabb példa ezek sorában. Talán tényleg nem robban akkorát, mint némely nemrég látott spanyol drámai társa – bár, az is igaz, a témájában homlokegyenest másfelé kacsingat. Leginkább párhuzamot a Kolónia és a Legenda vagyok című filmekkel lehet vonni, de nekem a mutánsok miatt a Wayward Pines féle egyedfejlődési vonal is beugrott.

Nekem ez az Extinction simán viszi a Kolónia szintjét. A sztorija jó, a karakterei közti kapcsolat kiváló, az egész túlélőtörténet, azon belül is a nevelés irányának fontossága nagyon tetszett. Mindezek mellett van benn egy-két egészen szenzációs kép, beállítás, jelenet, a trailerben is látható havas házban a kanapén ülő, jégbe fagyott házaspár a vértócsával a falon például rettentő szuggesztív. A film kicsit talán tényleg a Legenda vagyok eseményeit követi (pláne a végére), de annyit sikerült csavarni azon, hogy itt hárman vannak, nem pedig Will Smith egyedül. Ami negatívumot mondani tudok az mindenképp a nyitókép idiótaságai, aztán talán Jack karakterének unszimpátiája, meg egyértelműen a bizonyos jeleneteknél erősebben fellépő „láttam már” érzés, esetleg a kissé szegényesebb CGI – de nagyjából ennyi. Alapban roppant feszült az egész, csak lassan sejlik fel a múlt, miért is utálják egymást ennyire, közben a vadak egyre nagyobb veszélyt jelentenek... qrva jó. Pszichológiai drámának, világvége filmnek, és zombifilmnek egyaránt.

80%

A linkelt írás óta a listámon volt ez a film, de az igazi kedvet hozzá a Summer Camp hozta meg, és ahogy annak kapcsán jobban utánamentem, hogy kik is alkották meg. Mert mostanra Alberto Marini nálam tuti ajánlólevél, de Miguel Ángel Vivastól is láttam már jó filmet.

Az biztos, hogy az Extinction különleges film lett, nagyjából úgy, ahogy a Summer Camp is volt, vagyis hogy egy zsáner jól ismert kellékein, a klasszikus filmek egy-egy jelenetén csavarnak egyet, hogy mégis valamiben új legyen. Konkrét jelenetekben köszön hát vissza tényleg a Legenda vagyok, a Kolónia, de éppúgy a TWD vagy a 28 nappal később is, amin ez a "Két férfi meg egy kicsi" felállás a trükk... és nekem ennyivel lett gyengébb a film, mint a 8-as. Nem azért, mert az alaphelyzet nem kifejező, nem lehetne mindenhol szimbólumokat és kapcsolatokat keresni a túlélés és a nevelés kérdéseiről, vagy mert a mindennek megalapozó titok mozaikjai nem lennének érdekesek (noha kb. negyed óra után elárulta egy fénykép), hanem mert nekem már túl abszurd volt. Ahogy élnek, egyedüli túlélőként kilenc éven át is elzárkózva egymástól, bármilyen indokkal is, inkább éhezve, de ugyanakkor tévézgetve, amikor a közös túlélés Lu életét is javította volna... azt én csak átvitt értelemben tudtam kezelni, annak viszont túl sokáig húzták el. A csavarok sem működtek annyira, hiszen a bemeneti és a kimeneti állapot ismeretében előre kitalálható volt, minek kellett történni a kilenc év alatt. De lehet egyébként, hogy éppen ez a fő mondanivaló: semmi sem tudja és fogja úgy garantálni az emberiség pusztulását, mint az évek, évtizedek, évszázadok során dédelgetett sérelmek és veszteségek, amik szembefordítják egymással az embereket még akkor is, ha alapvetően ugyanazt akarják.

A többire ugyanazokat írnám: a buszos bevezető béna, a vizuális részébe meg legfeljebb azért lehet belekötni, mert néha annyira szépen fényképezett, ami ebben a helyzetben már giccsnek hat... az a három szintes kameramozgás például említésre méltóan zseniális volt.

6,5/10
.

Niwrok írta:

Extinction – A kihalás szélén

Az biztos, hogy az Extinction különleges film lett, nagyjából úgy, ahogy a Summer Camp is volt, vagyis hogy egy zsáner jól ismert kellékein, a klasszikus filmek egy-egy jelenetén csavarnak egyet, hogy mégis valamiben új legyen.

A többire ugyanazokat írnám: a buszos bevezető béna, a vizuális részébe meg legfeljebb azért lehet belekötni, mert néha annyira szépen fényképezett, ami ebben a helyzetben már giccsnek hat... az a három szintes kameramozgás például említésre méltóan zseniális volt.

6,5/10
.

Nekem ez most akkor kicsit jobban bejött, de sebaj.

.

.




A boncolás




„Az amerikai kultúrában a John Doe személynév egy átlagos, név nélküli emberre vonatkozik, akit éppen az átlagosságra példaként szoktak felhozni, vagy ismeretlen személyek azonosítására használják, női változata a Jane Doe. Az Egyesült Államokban leggyakrabban az azonosítatlan elhunytaknál alkalmazzák a John/Jane Doe nevet.” Wiki


Ugye, mindenki emlékszik a Hetedik John Doe-jára? Az ismeretlen tettesre? Nos, az ő nevénél kerültem kapcsolatba ezzel a beidézett meghatározással, az ő eseténél néztem utána a dolognak, addig nem is tudtam erről az egészről semmit – viszont így az A boncolás eredeti címében szereplő női név láttán rögtön arra gondoltam, hogy a posztereken hullasápadtan ránk bámuló csajt fogják majd így hívni... s nem is kellett csalódnom. Ezzel egyidejűleg újfent arra a következtetésre kell jutnom, hogy a magyar filmcím icipicit leegyszerűsíti a dolgokat, önmagában egy boncolás egy közönséges hullaházas horrort vetít elő – de miután idehaza a Jane Doe boncolása tényleg nem mondana semmit, ezért nekem sem lett volna jobb ötletem. Pedig fontos, nagyon is fontos, ki fekszik azon a bizonyos asztalon, önmagában szimplán csak az A boncolás viszont kizárja a személyhez való kapcsolódás lehetőségét… nem tudom, ez így mennyire érthető, mindenesetre én ezt érzem a film után.

Egy bűnügyi helyszínen kezdünk, ahol egy amerikai kisvárosi családi házban brutális és véres tömegmészárlás történt, a rendőrség pedig épp helyszínel, próbálja összerakni az eseményeket – nagy a tanácstalanság részükről, hisz úgy néz ki, betörésnek semmi nyoma. Itt jegyzem meg, hogy maga a helyszín, annak hangulata és a fényképezés is qrva jó… a vérbe fagyott holttestek mellett aztán találnak még valakit, egy meztelen női halottat, aki viszont láthatóan sértetlen – ámde épp úgy hulla, mint a többiek. Burke sherrif (Michael McElhatton), mint kötelességtudó helyi rendőr így a halottat a kisváros magánvállalkozásban működő patológiájára szállítja, ahol is apa és fia vagdossa föl a pacienseket – meglehetősen nagy szakértelemmel és alapossággal. Tommy, az apa (Brian Cox – ezen meglepődtem    ) a szaki, az öreg boncmester, óriási tapasztalattal rendelkező iparos, egyfajta mentora Austinnak, a fiának (Emile Hirsch), akivel épp egy tűzből kiszedett, összeégett testet elemeznek – a maga naturális valójában. Itt egyébként két gondolatot engedjetek meg. Az egyik, hogy önmagában egy boncolásos film, ami hullaházban játszódik, mindig is egészen kiváló alap lehet egy jó kis horrorra, valahogy az ember (a fehér ember) bizonyos távolságtartással, félelemmel és undorral vegyes tisztelettel viszonyul az egész témához. A test felnyitása hétköznapi embernek amúgy is felér egy rémálommal, de ez keveredve egy kellően hangulatos díszletben még akkor is felviszi az ember pulzusszámát, ha fixen tudja, hogy a halottak bizony nem kelnek fel az asztalról. Ehhez szorosan kapcsolódik a másik gondolat: az egész koncepció félrecsúszhatott volna, ha elbagatellizálják magát az orvosi műveletet, ha viccet csinálnak belőle (egy pillanatra azt hittem a zenénél, hogy ez bekövetkezik), vagy totál hiteltelenné tették volna holmi felülő, váratlanul pislogó, megmozduló halottal – de nem. Az A boncolás sokkal, de sokkal okosabb ennél (legalábbis az első felében) a néző csontjáig hatoló borzongással nézheti azt, hogy hogyan nyitja fel apa és fia a frissen behozott nőt… nevezetesen azt a bizonyos meztelen szépséget, Jane Doe-t.

Kegyetlen jó az egész első szakasz. Már ahogy az égett fickót boncolták, az is tetszett, aztán ahogy Austin barátnőjét beengedik a terembe, ahogy elemzik a tepsiket, a csengő… zseniális (hát még később!!!    – tetszett, hogy ilyen apróságot is felhasználtak). A csúcs viszont egyértelműen a lány feltárása, ugyanis egyre furább dolgokat tapasztalnak boncmestereink: lehetetlen helyeken lehetetlen sérülések, fura dolgok innen-onnan - külön jó volt, hogy először mindenre próbáltak tök racionális, orvosi magyarázatot találni. Néhány egészen kiváló ötlet színesíti a filmet, a csúcs majd természetesen a bőr kihajtása lesz, de a fog, a szövet, annak helye, a belső szervek állapota mind-mind érdekes, izgalmas ötlet. Ugyanakkor, ekkor még inkább csak maga a boncolás ténye, látványa, esetleg az ódon patológia nyújthat horror hangulatot (megteszi), az őrület ekkor még nem igazán sejthető… pontosabban de, legalábbis nekem volt egy kósza gondolat a fejemben, hogy ki és mi is ez a lány, akit épp darabjaira szednek…

Több negatív kicsengésű írásban kritikának hozzák fel, hogy egy bizonyos pont után a misztikumra épített fordulat teljesen hazavágja a filmet – szerintem ez nincs így. Nekem legalábbis tök tetszett az őrült túlélőhorrorba fordulás, mikor is apa és fia próbálnak rájönni, mi is folyik a boncteremben, no meg hogy élhetik túl. Tetszett a továbbra is előtérbe tolt racionalitás – „Ez csak egy hulla” – tetszett, hogy először még szorult helyzetben is a mikroszkóphoz nyúlnak. Tényleg életszerű reakciók a hihetetlenre, valahogy úgy éreztem, hogy ha már menekülni nem tudnak, akkor legalább reálisan viselkednek… a mozi nagy része tulajdonképp egy két-három szereplős kamaradarab, amiben a halottak, a pincében kialakított évtizedes patológia kiváló díszlet. Nem akarom elspoilerezni, mikkel kell szembenézniük hőseinknek, de minden ismert horror elem felhasználása remekül működik. A lány meg, mint alany, a maga meztelenégében, merevségében, fehérségében kifejezetten borzongató látvány, remek hangulati elem… amit meg a karakteréből kihoztak, ami misztikumot hozzáírtak, nekem az is kifejezetten tetszett. Nem az lett belőle, mint amire számítottam, de így is sokkal jobb, mint a nem is olyan rég látott, lényét címében magában viselő, agyonhype-olt másik horror (lehet, találgatni    ).

Persze, nem állíthatom, hogy hibátlan mozi lenne az A boncolás. A többséggel ellentétben nekem azonban nem a sztori misztikumával volt bajom (ennyi évad Odaát után hogy is lehetne), nem is annak zagyvaságával, sokkal inkább azzal a kapkodással, amit a mozi második szakaszában láttam. Néha annyira követhetetlen volt a vágás – ez által meg az események -, néha annyira sötétek voltak a jelenetek, hogy komoly fejtörést okozott, ki kivel van és mit csináltak vele. Néhány esemény csak úgy jött, van, aminek jóformán semmi folytatása, következménye nem volt, néha úgy futkosott apa és fia az alagsorban, mint pók a falon. Néha feltűnt egy-egy „rém”, aztán hipp-hopp eltűnt, néha a szorult helyzetnek is váratlanul csak úgy vége szakad – a liftes jelenetet és következményét meg teljesen nem értettem. Persze, önmagukban mind kellőn hangulatos, véres, rémisztő és félelmetes szcénák, de folytonosságukban komoly problémákat láttam. Olyan egymás után pakolt horrorjeleneteknek tűntek, amik kétségkívül hatásosak, ámde mintha "túlpörögné" magát a film tőlük. Abba viszont most nem kötök bele, hogy megint hogy az istenben lehet egy akkora ház alatt egy ekkora patológia, fogadjuk el ezt egyfajta modern kori horrorklisének – ettől nem rosszabb a film, sőt több helyről jöhet a félelem…


Mindegy, az A boncolás érdemeit nem tudják igazából elvenni. Messze nem az év Oculusa (ez immár egy visszatérő cím), de önmagában roppant szórakoztató és hatásos darab. A boncolás miatt is, meg a jump scare elemei miatt is – mindezt pedig az átlag fölé emeli az az okos húzás, hogy végre valahára a főszereplők életszerűen és hihetően reagálnak a történésekre. Inkább a tudomány (patológia) segítségét használva próbálnak szembeszállni a misztikummal, mintsem elfogadják, hogy az asztalon fekvő csaj valami más lenne… más, mint egy újabb halott. Apropó: a lány meztelenségével egy percre nem éltek vissza az alkotók (így a boncolók sem), tök jól lejött, hogy az egész nekik csak egy munkaeszköz – egy megoldásra váró rejtvény. Ráadásul nekem fura is volt nézni most ezt, a nemrég köreimben történtek után, szomorúan aktuális élmény is volt így, szinte testközelből átélni egy boncolást – ámbár láttam már ilyen dokut – még ha a két eset motivációja természetesen más is volt.

Egy próbát mindenképp megér ez az egész, az A boncolás. Picit kitűnik az átlagból, mert racionális – de egyben borzongató is. Remek ötletekkel operál, jók a színészei, jók az ijesztgetései, és rohadt jó a helyszíne. Kisváros kis temetkezési vállalkozójának kis patológiája… kevés, ámde annál veszélyesebb hullával. Az a csengő… az qrva jó volt.




75%



.