Niwrok írásai 3.0

.
Palackposta - Q-ügyosztály 3. / Flaskepost fra P




"- Először a gyerekek, majd a szülők; szép sorban mindenki elveszíti a hitét... És most magából is kiölöm a hitet.
-- Velem ne stapálja magát."

A dán Döglött akták, azaz a Q-ügyosztály története inkább Artu projektje volt eddig. Ő volt az, aki a filmek moziba kerülése környékén nézte az egyes "epizódokat", én pedig csak most kapcsolódtam be hosszas ajánlás után, már afféle minisorozatként tekintve erre a négy filmre. Ezért is csak reakcióként írtam az eddigi részekről, és ha valaki felzárkózna, inkább Artu "tollából" olvassa azokat (Nyomtalanul, Fácángyilkosok, és a még ezután következő 64-es betegnaplót is akár), a Palackpostáról pedig egy rövid írás született. Ha már felkérés érkezett rá , meg hogy teljes legyen a lista, erről akkor én írok bővebben... de valószínű, hogy megtettem volna enélkül is, mert a Palackposta nem csak az eddigi részekből tetszett a legjobban, de önmagában thrillerként is sokkal jobb, mint amiket az utóbbi időkben néztem.

A mostani ügy, mint múltkor is, szinte csak beesik a dán rendőrség ablakán egy szó szerint viharvert, a tengerparton talált pillepalack képében, amiből egy üzenet kerül elő. A szövege nehezen olvasható, a betűket tönkretette a víz és a só, de annyi pár szóból is kiderül, hogy nagy valószínűséggel egy elrabolt gyerek írta... csakhogy legalább hét-nyolc éve. Nem lenne egyedi eset, hogy a Piás-Arab duó ennyi év után old meg egy emberrablási ügyet, a később előkerülő nyomok alapján azonban már csak egy család tragédiáját sikerül feltárniuk, viszont amit akkor találnak, az hamarosan felbecsülhetetlenné válik. Egy vészhívás alapján ugyanis egy szemtanú bejelent valamit, ami akár egy gyerek elrablása is lehetett, viszont arról a környékről senki nem jelentett eltűnést... az eset körülményei azonban sok hasonlóságot mutatnak ahhoz, amit a palackban talált üzenet nyomán kiderítettek, így gyakorlatilag vakon kezdenek nyomozni egy elrablás után, ami talán meg sem történt.

Bár a felütésben annak kalandossága és izgalma mellett van valami túlzó véletlenszerűség (eleve abban, hogy ez a két ügy egyáltalán bármilyen kapcsolatba kerül egymással), ez nemhogy hiba nem lesz a későbbiek folyamán, hanem maga az alaphangulat. Ami ritkán fordul elő, az az, hogy ebbe ugyan beépül a vallásosság, de nem lesz meghatározója. Noha a film zárkózottnak, titkolózónak és hallgatagnak mutatja ezeket a közösségeket, mégsem ülnek fel annak a könnyűnek látszó vonalra, hogy akkor itt van egy szekta, és azon belül történnek a mindenféle bűnök, a közösség pedig szépen elsikálja ezeket. Az sem egy rossz sztori, de mégis szimplább ahhoz képest, ahogy itt kísérőjévé válik a vallás a cselekménynek, és ahogy például Carl és Assad beszélgetésein keresztül általános érvényű viták is előkerülnek a hitről és a felsőbb hatalomról. Ahogy ez a hatalom befolyásolja, de nem előidézi a történteket, mert azt olyan emberi dolgok okozzák, mint a félelem. És félelemből sok van ebben a filmben: a kis csínyekétől, hogy valaki olyan újságot olvasgat, ami tiltottnak számít, az olyan filozofikusakig, hogy az a magazin miért számít egyáltalán tiltottnak, egészen az olyan kézzelfoghatókig, amikor egy szülő félti a gyermekét vagy a félelemig a bizonytalanságtól. Nem tudom pontosabban megfogalmazni, de ez a finom különbség befolyásolás és előidézés között vezetett oda, hogy nem egyszerűen csak izgulni tudtam a nyomozás fordulatain, hanem hogy a végén felnevettem valamin, annyira abszurdan hangzott, öt perccel később meg megkönnyeztem nagyjából ugyanazt... "Aki önhitt, az is hisz valamiben."...

Mert itt azért jobban lehet izgulni is. A Nyomtalanul lassú felderítőmunkája és a Fácángyilkosok politikai nagyvadjai mellett itt lett talán leginkább tényező a feszültség az idő miatt. Miután az új gyerekrablás nyomaira ráakadnak, a fél film egy versenyfutás az idővel, hogy még időben megtalálják a gyerekeket, amihez a nyomozás mind a két szálának sikerre kell vezetni, különben a gyilkos újra felszívódik. A tempó mellett a dráma is nagyobb szerepet kap, mert ugyan az elején Carl még az eddigieknél is elviselhetetlenebben közömbös, az ügy sokkal jobban megérinti, mint azt bárki, akár ő maga is várná, bőven túl azon, hogy lehet akármilyen közönyös és bunkó, a megszállottsága a nyomozások, az áldozatok megvédése során eddig is árulkodó volt. Azt kicsit sajnálom, hogy Assadra továbbra sem szánnak igazán időt, hogy szinte csak akkor kerül szóba, amikor rasszista beszólások céltáblájává kell tenni, még akkor is, ha egyébként a puszta jelenlétével, ötleteivel, a Carlra nem éppen jellemző empátiájával és a csendes barátságával (meg néhány jól elhelyezett beszólásával is) jó társa Carlnak a nyomozásában, és annak megváltásában, purgatóriumában is.

Ez az átalakulás még valahol a külsőségekben is tetten érhető. Az első rész állandó kékesszürke színvilágát könnyen elintéztük annyival, hogy "skandináv krimi", és ez a másodikra sem sokat változott a sötét sarkokkal és rideg terekkel. Ezek után nekem kifejezetten jól esett, hogy most Dánia zöldebb, virágosabb oldalát is látni, és hogy sokkal tágabb az egész tér is, amiben a film játszódik. Hasonló a helyzet a színészekkel is, főleg a Carl alakító Nikolaj Lie Kaasszal, mert az elején még elég volt a sztoikus zsenizsaru figurát felvennie, de Carl érzelmi fejlődésével neki is szélesebb színészi eszköztárban kell hitelesnek lennie, és tud is az lenni. Kár, hogy mellette Fares Fares inkább kicsit visszafejlődik, az ő legjobb jelenete még mindig a Nyomtalanulban volt, ahogy Ufféval próbált kapcsolatot teremteni, Rose meg sajnos most sem más nagyon, mint egy üzenetrögzítő meg faxgép, pedig benne is lehetne több. A Palackpostában ráadásul az elkövető személyét, alakítását is sikerült érdekesebbé tenni, mint egy unatkozó, beképzelt milliomosét; Johannes (és vele Pål Sverre Hagen) már nem az a velejéig romlott figura, mint ott volt Ditlev, viszont még így is sokkal fenyegetőbb.

A Palackposta így nem csak egy feszült, tempós krimi lett, nem is csak dráma egy nyomozóról, aki nem mindig a legjobb módon akar kijönni a saját veszteségei jelentette gödörből (már amikor egyáltalán ki akar), hanem ezeken túl kicsit még személyesen is meg tudott fogni. Ezért annyi, amennyi, de krimiként is simán az átlag "jó" felett lenne.


9/10
.

Niwrok írta:

.
Néptelen történet



Ha nagyon leegyszerűsítve akarnék fogalmazni, akkor ez a film a múltkor "feltámadt" Vihar (ugye itt és itt) csendesebb, merengőbb, viszont kevésbé seggfej kisöccse.

Bocs, hogy az egész filmet a Viharhoz viszonyítva értékeltem, de két ennyire hasonló koncepciójú film ennyire egymáshoz közel eső megnézésénél nem nagyon tudtam mást tenni. Az összhatás végül efelé billentette a mérleget, mert bár a Vihar hangulata elég hektikus volt, ami pár kimagasló jelenetet vagy kép megvalósítást, fordulatot is jelentett, ez meg ahhoz képest csak egy langyos lábvíz, de a melankóliája is jobban bejött, ráadásul a végén sem azzal álltam fel, hogy "Ez mi a picsa volt?", hanem egy kerek történetet láttam, ami a kellően rövid játékidő alatt nagyon unalmassá sem tudott válni.

70%

Szerencsére olyan régen láttam a Vihart, hogy nekem nem jutott eszembe a viszonyítás...

Köszi, ez jó volt. Még a buszos párbeszéd volt a legkínosabb, aztán utána, a kihalt várossal tök jó hangulatot teremtettek. Tök jó volt a bizonytalanág is, hogy a szereplőkkel együtt mi sem tudtuk, mi történt. A hónaljszőrzet pl zseniális! Aztán az is tök tetszett, hogy kb. pont akkor tette föl a film a kérdést (és feltette, bazzeg!!!), mikor bennem is megfogalamzódott, hogy nem a túlvilágon vannak-e vajon. Az lett volna a logikus... de még ezen is csavartak egyet, a rádió szerepe is nagyszerű ötlet. Mint ahogy az is, hogy a két sors miért és hogyan fonódik össze. Jó volt a sötét köd is, mint fenyegetés...

... ellenben a lény nagyon nem jött be. Csak sejtem, mit szimbolizált, de én simán kihagytam volna, sokkal inkább mentem volna valami spirituálisabb, hihetőbb irányba. A kulcsos ajtót, bármennyire is jól néz ki, nem igazán tudtam hova tenni, s nem tetszett a túlzott homály sem, először azt hittem, a felbontás szar (azért lehet, az se volt a legjobb), de aztán ahogy olvastalak, rájöttem, ez a koncepció része. A fináléval sem vagyok teljesen kibékülve, bár az öreg a másik szobában meglepi volt. Valahogy túl egyszerűen lett vége, bár lehet Ann purgatóriumában simán megbocsájtott a srácnak.

Ha még dolgoztak volna picit a forgatókönyvön meg a technikán, hogy lássunk is valamit, ez egy tök jó film lehetett volan. Így sem volt rossz, rengeteg jó ötlet volt benn, s valóban nem úgy állsz föl előle, hogy ez mi a fasz volt... Hangulatos kis misztikus film, kellemes 80 perc.


75%

.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Néptelen történet

Ha nagyon leegyszerűsítve akarnék fogalmazni, akkor ez a film a múltkor "feltámadt" Vihar (ugye itt és itt) csendesebb, merengőbb, viszont kevésbé seggfej kisöccse.

Bocs, hogy az egész filmet a Viharhoz viszonyítva értékeltem, de két ennyire hasonló koncepciójú film ennyire egymáshoz közel eső megnézésénél nem nagyon tudtam mást tenni. Az összhatás végül efelé billentette a mérleget, mert bár a Vihar hangulata elég hektikus volt, ami pár kimagasló jelenetet vagy kép megvalósítást, fordulatot is jelentett, ez meg ahhoz képest csak egy langyos lábvíz, de a melankóliája is jobban bejött, ráadásul a végén sem azzal álltam fel, hogy "Ez mi a picsa volt?", hanem egy kerek történetet láttam, ami a kellően rövid játékidő alatt nagyon unalmassá sem tudott válni.

70%

Ha még dolgoztak volna picit a forgatókönyvön meg a technikán, hogy lássunk is valamit, ez egy tök jó film lehetett volan. Így sem volt rossz, rengeteg jó ötlet volt benn, s valóban nem úgy állsz föl előle, hogy ez mi a fasz volt... Hangulatos kis misztikus film, kellemes 80 perc.

75%

Hát... most már nekem sem lenne viszonyítás a Vihar .

Köszi, hogy ilyen régről is szemléztél. Hinnem kell neked, akár a saját véleményemmel kapcsolatban is, mert most már csak az ajtóra emlékszem, de arra is inkább csak a plakátról .

.

.
Broadchurch S3




Három év telt el azóta, hogy a 11 éves Danny Latimer megölése, majd az azt követő nyomozás és elhúzódó bírósági tárgyalás sokkolta és sok tekintetben szétzilálta a tengerparti Broadchurch városka közösségét. Az élet mindenki számára ment tovább, mert máshova nem mehet, ami például azt is jelentette, hogy Hardy és Miller nyomozók most már társakként dolgoznak együtt, és a nézeteltérésektől sem mentes, egymást mégis remekül kiegészítő párosuknak nagy kihívást jelent a következő ügyük. Bejelentés érkezik a rendőrségre egy nemi erőszakról, arról, hogy az ötven körüli Trisht egy barátnőjének szülinapi bulija közben, amikor egyedül félrehúzódott az ünneplő társaságtól, leütötték, megkötözték és megerőszakolták. A nyomozást nem pusztán az eset érzékeny természete (hogy Trish nehezen beszél akár fontos részletekről is) akadályozza, hanem az is, hogy az elszenvedett sokk hatására a nő csak két nappal később jelentkezett a rendőrségen, nem beszélve az érintettek széles köréről, a maguk összes viszonyával és titkával, mert az első vallomások és nyomok alapján akár 50-60 embernek is volt alkalma elkövetni az erőszakot, csak a parti szűkebb környezetét véve alapul.

Én pedig ennek azért örültem, mert az előző két évad összes pozitívuma mellett sem tudtam szó nélkül hagyni, hogy a detektívmunka, amire azért alapvetően épül ez az egész, mennyire hajánál előrángatott, véletlenszerű és ostoba tudott lenni időnként. Most sem volt tökéletes, voltak bizonyítékok, amik érezhetően azért kerültek elő ott és akkor, hogy az amúgy megfeneklett nyomozást továbblökje, és valamiért a tettes megint csak saját magát buktatja le a végén egy abszolút hülyeséggel. De az a két-három ilyen alkalom még azt mondom, hogy belefér akkor, amikor ennyire jó az a fokozatosság, ahogy az új gyanúsítottak képbe kerülnek, és az évad átlagban elég jól egyensúlyozik abban, hogy a sokféle motiváció és lehetőség közül mindegyiknek legyen valamekkora valószínűsége, az utolsó rész elején eljutva oda, hogy öt lehetséges elkövető van, és az adott helyzetben bármelyikről el tudtam hinni, hogy ő tette. Nagyon ritka mostanában ez, és engem a régi, klasszikus Helyszínelők nyomozására emlékeztetett, ahogy a kihallgatásokon keresztül elejtett félmondatok viszik előre a sztorit, göngyölítve tovább nem csak a Trish ellen elkövetett erőszak körülményeinek felderítését, hanem a szereplők közötti kapcsolatokat is.

Ez pedig mondhatnám, hogy eddig is erőssége volt a Broadchurchnek, ha nem lett volna ott az előző évadban Lee és Claire egyre kínosabb és unalmasabb vergődése. Nem lehet azt mondani, hogy azért jobb a Trish családjából és barátaiból álló társaság, mert szimpatikusabbak lennének, sőt, a végére egyre kevésbé lesznek azok, de egy sokkal érdekesebb összképet rajzol erről a nagyjából tíz emberről, és melléjük egy furcsa ellenpontnak bekerült a történetbe egy olyan szereplő, aki minden megnyilvánulásával azt üzeni, kicsit kérkedve is vele, hogy attól még nem lesz valaki egy nemi erőszak elkövetője, hogy egyébként egy oltári nagy seggfej. Nincs idő mindenkit alaposan kidolgozni és bemutatni, de a Broadchurch egyik különlegessége a dráma szempontjából abban volt, hogy egy-két jelenetben is el tudja mondani mondjuk egy csaknem húsz éves házasság minden nehézségét, amikor például a feleség csak így jellemzi azt: "Kihűlt". És ezek a szálak, hogy a két nyomozó visszatérésén túl is legyen kötődés az eddigiekhez, nem csak Trish ügyére koncentrálnak, hanem továbbviszik például Latimerék történetét (Trish önkéntes segítőjeként behozva a képbe Beth-et), azt, hogy ők hogyan élnek Danny halálának és a pernek az árnyékában.

Mindezek mellett az is tetszett, ahogy társadalmi kérdések is belefértek. Lehet, hogy csak pár jelenet, és nem is nagyon látszik kapcsolódni sehova, de ad egy kis filozofálgatnivalót az, ahogy Maggie szembesül az általa idealizált újságírás végnapjaival, hogy a tényszerű tájékoztatást felfalja a bulvár és a ponyva, és még mindig érdekes figyelni Paul dilemmáit arról, hogy milyen helye van a vallásnak és a hitnek a mai világban akkor, amikor egyébként az emberek csak akkor járnak templomba, ha várnak azért cserébe valamit. Ezek mellett rá lehetne sütni, hogy ez is csak egy újabb #metoo-film, de egyfelől ez az évad jóval azelőtt kijött, hogy a mozgalom létrejött volna, másrészt Trish és a többi bántalmazott és/vagy megerőszakolt nő példáján keresztül inkább saját mozgalmat képvisel. Hosszan és könyörtelenül mutatja be például a következményeket, hogy milyen folyamatokon, stációkon megy át egy nemi erőszak áldozata, legyen az akár a nyomok rögzítésének ridegsége, akár az, hogy mit szólnak az ismerősök, hogy innentől ő lesz "a nő, akit megerőszakoltak", vagy az állandó kétség és önvád, hogy biztosan ő is részes volt ebben, mert az nem lehet, hogy mindez csak azért történik vele, mert rosszkor volt rossz helyen... Sokszor előkerül mostanában témaként, sokféle megvalósítással találkoztam már, és amilyen árnyalatokon, rétegeken keresztül mindezt be tudja mutatni ez az évad, a második legjobbnak mondanám az utóbbi időben (mert az első azért csak a "13 okom volt" lenne).

Messze ez az évad volt számomra a sorozatból a legjobb. Végre jól keveredik benne a nyomozás izgalma, a közösségi kapcsolatokból épülő dráma, az előző évadokból áthúzódó nosztalgia, miközben sokféle rétegben jelenik meg benne a múlttal való szembenézés, emellett vannak témák, amikben megelőzte a korát. A mellékszálak némelyikét kivéve azt mondhatnám, hogy önállóan is nézhető, és ajánlott is nézni, de az túl olcsó trükk lenne, nem ?


8,5/10
.

.
Twin Murders: The Silence of the White City / El silencio de la ciudad blanca




A rendőrség kötelékében nagy elismertségnek örvendő, a barátai által csak Krákennek hívott Unai López de Ayala felügyelő egy éves rehabilitáció és kezelések után tér vissza munkába. Unai még mindig nem dolgozta fel teljesen azt, hogy az állapotos feleségét elvesztette, és azt sem, hogy ebben ő saját maga szerint milyen szerepet játszott, de a munka nem várhat. Már csak azért sem, mert egy húsz évvel korábbi gyilkosságsorozat elkövetője úgy látszik, visszatért... pedig az akkori gyilkosságok ügyében már eredményesnek minősítettek egy nyomozást, és az elítélt Tasio Ortiz de Zárate, egy híres író és egy korabeli tévéműsor népszerű műsorvezetője azóta is börtönben ül, csak mostanában szabadulna. Az elkövetés módja azonban nem hagy kétséget a gyilkosságok közötti kapcsolatról, ugyanis az áldozatok, egy férfi és egy nő egy szinte reneszánsz festményt idéző képben vannak elrendezve valamilyen vallásos épületben, a halálukat pedig fulladás okozza, de úgy, hogy a gyilkos először nagy gondossággal élő méheket juttat az áldozatok torkába. Az új gyilkosság ráadásul a régi mintáját folytatja, ugyanis a párosított áldozatok mindig ugyanannyi évesek, mindig van egy ikertestvérük, és a gyilkos mindig öt évvel idősebb áldozatokat választ a következő gyilkossághoz. Unai, a kollégái és az új helyi rendőrparancsnok, Alba Díaz de Salvatierra tudják, hogy ha meg akarják akadályozni, hogy a város műemlékeit ellepjék a tablószerűen elrendezett holttestek, gyorsan a gyilkos nyomára kell bukkanni... és ehhez meglepő szövetségesre bukkannak Tasio személyében.

Ha a spanyol filmekre is osztanának Arany Málnát, szívesen látnám ezt a filmet a Legrosszabb forgatókönyv listáján. Én nem tudom, hogy a film alapjául szolgáló könyv milyen, hogy abból tényleg csak ezt lehetett-e kihozni, de sokáig kétségbeejtő, aztán idegesítő, végül nevetséges az, hogy egy két órás film ennyire túl legyen zsúfolva, és hogy ennyire hanyagul bánik azzal, hogy egy filmben, egy ilyen thrillerben mire kell helyezni a hangsúlyt. Nem elég a gyilkosság körüli szarkavarás, a negyven(!) éves múltba visszanyúló események jelentősége a jelenben történtekre, Unai traumái és a kapcsolata a helyiekkel, ezeken túl még mindenkinek kell is legyen valami "ismertetőjele", ami segít beazonosítani, de ehelyett csak annyit sikerült elérni, hogy szétmorzsolódik a picsába a film, mert a nagy tömegben egyik ilyen különlegességre, jellemvonásra és szereplőre sem jut nagyon egy-két mondatnál, jobb esetben egy-két jelenetnél több. Ebből lesznek aztán az olyan gyöngyszemek, hogy a rendező az égvilágon semmivel nem utal arra, ha egy jelenet a múltat idézi fel (majdcsak rájön a hülye néző, ha akar...), meg hogy Unai mindenfajta előkészítés nélkül felbukkan egy olyan kápolnában, aminek a fontos freskóiról annak gondnoka szerint egyetlen ember tud (De akkor ki mondta el a rendőrnek, hogy oda kell menni, bzmg!?), annál meg egyszerűen felröhögtem, amikor a rendező teljesen komolyan gondolta, hogy egy bonctermi tepsiben fekvő nőt be tudok azonosítani (és ezen keresztül felismerem a halálának jelentőségét) úgy, hogy az a nő előtte összesen három másodpercet szerepelt a filmben, és akkor is kendő volt a fején. És akkor ilyenekből van tucatnyi. De arra bezzeg kell az idő, hogy Unai és Alba hányszor és hogyan futnak esténként versenyt a macskaköves utcákon, afféle pettingként az elejétől kezdve elkerülhetetlennek látszó dugásuk előtt! Azt persze ki kell hosszan "fejteni"!

Utána kellett valamennyire olvasnom, hogy most én vagyok teljesen hülye, és penészesedett be az agyam ebben a koronavírus okozta belassulásban, vagy mi van, de aztán rá kellett jönnöm, hogy két tényező is léket ütött ezen a filmen, mielőtt az első képkockát leforgatták volna belőle. Az egyik, hogy ezt a művét a könyv írónője (Eva García Sáenz de Urturi... igen, tele vagyunk ilyen dallamosan könnyed nevekkel...) trilógiának szánta, a másik meg, hogy a könyvek jelentős része annak a kultúrkörnek a bemutatásával telik -nagy szerepet szánva például az építészetnek és a hagyományoknak-, amiben a történet játszódik, Spanyolország baszkföldi régióiban. Az már a rendező és a forgatókönyvíró felelőssége viszont, hogy ezeket nem építették be a filmbe, hogy legyen a filmben egy "Langdon professzor", aki ezeket kicsit szájba rágja. Így például nézőként hiába kerestem kétségbeesetten az egész "krákenezés" jelentőségét, hogy ez miért akkora titok vagy fontos, de az is egy bámulatos öntökönlövéssel ér fel, hogy így vajmi kevés értelme van a film címének, hiszen csak az nem derül ki a filmből, hogy ez lenne a "fehér város", és hogy ott ki vagy mi is lenne csendben... Nem is véletlen, hogy odarakták azt a mankót az angol címben a "Twin murders"-szel...

Tipikusan az a film, aminek a következetességét, a cselekményvezetését és a szereplők mélyebb bemutatását feláldozták a meghökkentések, az egyre csavarosabbnak szánt fordulatok, az álmisztikus idegenvezetés és az olcsó ponyva oltárán, aztán szépen tablószerűen el is rendezték. Mint Dan Brown Infernoja, csak napraforgókkal meg méhekkel...


5/10
.

Niwrok írta:

.
Twin Murders: The Silence of the White City / El silencio de la ciudad blanca


Ha a spanyol filmekre is osztanának Arany Málnát, szívesen látnám ezt a filmet a Legrosszabb forgatókönyv listáján.

Tipikusan az a film, aminek a következetességét, a cselekményvezetését és a szereplők mélyebb bemutatását feláldozták a meghökkentések, az egyre csavarosabbnak szánt fordulatok, az álmisztikus idegenvezetés és az olcsó ponyva oltárán, aztán szépen tablószerűen el is rendezték. Mint Dan Brown Infernoja, csak napraforgókkal meg méhekkel...


5/10
.

Vannak nem jó spanyol filmek is????

Köszi az írást, kifejezetten szórakoztató lett... Te mondod mindig, hogy a rosszról írt vélemény nagyobb élmény, mint az átlagosról, de teljesen igazad van.




.

Niwrok írta:

Asszonyok kútja

... Leila pedig azzá válik a környéken, amivé senki sem akarta, hogy váljon: a női egyenjogúság emblematikus alakjává... ami az iszlám mai állása szerint persze elképzelhetetlen.

De persze nem csak móka és kacagás az élet, a mély drámák is helyet követelnek maguknak, mondjuk azért, mert szerelemből házasodni olyan luxus, amit kevés család engedhet meg magának, meg amúgy sem hagyományos.

Még sok réteg van benne, hiszen a magánéleti dolgokat, például a rejtélyes bogárkutató felbukkanását meg sem említettem, ahogy a szimbolikus-spirituális vonatkozásokat (a víz, mint a nőiesség őseleme) és a turistacsoportot sem. Talán az előbbiek miatt a film közepe egy kicsit nehézkesebb, az a szál nem hiányzott volna, de azzal együtt is megmarad nekem egy kedves filmnek egy nehéz témáról.

9/10

Az arab Szüfrazsett...

Köszi, ez is jó volt, viszont olyan régi volt már az ajánlód, hogy nem is emlékeztem belőle semmire. Csak a címet írtam föl még anno, de valahogy a cím, kombinálva a képpel nem igazán csábított - pedig kár. Ez egy remek mozi, igaz, elég ezt is egyszer látni, de egyszer tényleg megéri megnézni.

Váltakoztak érzéseim a film közben, hol a tehetetlen düh, hol az iszlám ellenes hangulatom, hol pedig a móka és kacagás uralkodott el rajtam. Alapból is vannak ellenérzéseim ezzel a vallással, és hitrendszerével szemben, ez a film pedig rendesen ráerősített: a nők semmibe vétele nem ismeretlen számomra, de ezúttal egy újabb nézőpontba kerültek a szex és szülés kontra vízhordás kapcsán. Mert hiába tudom, láttam, olvastam már elégszer, hogy hogy bánnak azon vidékeken a lányokkal, nőkkel, asszonyokkal, egyszerűen rossz volt nézni - pláne úgy, hogy tudom, az égvilágon semmi hatásuk nincs környezetükre az ilyen moziknak.

De a bosszantó és drámai tartalom mellett volt néhány egészen felvidító pillanata is a mozinak: arra például nem voltam felkészülve, ahogy a szereplők (főleg a nők) beszélnek a szexről, magukról. Persze, nyilvánvaló, meg logikus, meg miért is ne beszélhetnének, csak fura volt ezt "nyilvánosság" előtt hallani. Leila harca tök tetszett, teljesen kilátástalannak éreztem, aztán milyen jó lett a vége, ahogy vége lett. Tetszett a testvérének szerepe is (olvasás), meg az is qrva jó volt, amikor elmentek az imámhoz, és a lány nemcsak hogy olvasni tudott, de hitből kioktatta az imámot is. S végül nagyon bírtam az öregasszonyt, az egyik legjobb karakter volt a filmben.

Ami negatívum számomra, az a viszonylag gyakori éneklős, táncolós betét, meg a néha unamasnak és tarrbélásnak tűnő tájkép beállítás. De ezeken kívül rendben volt a film - viszont ezek után (is) tök kíváncsi lennék az arab/muszlim világ valós női kihasználtságának átvilágítására. Hogy mi lenne, ha minden muszlim országban egyszer tényleg egyenjogúvá válnának a nők, ha Leila harca egyszer globáis lehetne...



80%



.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Asszonyok kútja

... Leila pedig azzá válik a környéken, amivé senki sem akarta, hogy váljon: a női egyenjogúság emblematikus alakjává... ami az iszlám mai állása szerint persze elképzelhetetlen.
Még sok réteg van benne, hiszen a magánéleti dolgokat, például a rejtélyes bogárkutató felbukkanását meg sem említettem, ahogy a szimbolikus-spirituális vonatkozásokat (a víz, mint a nőiesség őseleme) és a turistacsoportot sem. Talán az előbbiek miatt a film közepe egy kicsit nehézkesebb, az a szál nem hiányzott volna, de azzal együtt is megmarad nekem egy kedves filmnek egy nehéz témáról.

9/10

Váltakoztak érzéseim a film közben, hol a tehetetlen düh, hol az iszlám ellenes hangulatom, hol pedig a móka és kacagás uralkodott el rajtam. Alapból is vannak ellenérzéseim ezzel a vallással, és hitrendszerével szemben, ez a film pedig rendesen ráerősített. De a bosszantó és drámai tartalom mellett volt néhány egészen felvidító pillanata is a mozinak: arra például nem voltam felkészülve, ahogy a szereplők (főleg a nők) beszélnek a szexről, magukról. Persze, nyilvánvaló, meg logikus, meg miért is ne beszélhetnének, csak fura volt ezt "nyilvánosság" előtt hallani. Ami negatívum számomra, az a viszonylag gyakori éneklős, táncolós betét, meg a néha unamasnak és tarrbélásnak tűnő tájkép beállítás.

80%

"Ezzel a vallással" ?!

Örülök, hogy ez is sorra került, talán ez volt a legrégebbi ajánlásom A Listán... és annak is örülök, hogy tetszett.

Azért tetszett annak idején, és azért is jegyeztem meg magamnak, mert ez a film kicsit arról is szól, hogy az iszlám sem csak fundamentalizmusból áll, hogy bár kétségkívül szigorúbb keretek között, de ezt is sokfeléképpen élik meg a világban... és bizonyos helyeken még akár viccelődve is lehet beszélni a nyomában élő hagyományokról, és azok megváltoztatásáról. Mindig a mosógépes jelenet jut eszembe erről a filmről, mert az beszélt talán leginkább szemléletesen arról, hogy milyen nehézségekkel, milyen lépcsőfokokkal kell megküzdenie az ottani reformereknek, csak azért, mert ez az egész hatalmi kérdésként van prezentálva... ahogy egyébként mindig is az volt sokak számára.

Meg valahol érdekesebbek azok a filmek, amik szélesebb érzelmi skálán tudnak játszani; ahol megfér egymással a komoly téma és a humor is.

.

Niwrok írta:

Asszonyok kútja

"Ezzel a vallással"  ?!

Örülök, hogy ez is sorra került, talán ez volt a legrégebbi ajánlásom A Listán... és annak is örülök, hogy tetszett.

Ezzel különösen.

.
Messiás / Messiah S1




Amikor a szíriai háború során az Iszlám Állam tankjai és fegyveresei felsorakoznak Damaszkusz körül, hogy elfoglalják a fővárost, a még romok között rekedtek szinte már csak az ima erejében bízhatnak. Az imámok közül azonban kiválik egy, és a beszéde annyival magával ragadó, hogy többen is figyelni kezdenek rá. Pár perccel később egy homokvihar csap le a városra... és ez így is marad csaknem egy hónapig. A vihar elüldözi a katonákat, és amikor végre elül a szél, sokan látják megmentő prófétájukat a férfiban, aki néhányuk szerint végig Istenhez imádkozott, és ezzel tartotta fenn a vihart, és akit úgy kezdenek hívni, Al-Masih... a Messiás. Sokan követőivé lesznek, menekültek egy csoportjának élén pedig Al-Masih az izraeli határhoz vonul... míg másoknak ez egy újabb lehetséges radikális sejt, az Al-Kaida és a DAESH feltételezhető utóda. Al-Masih egyre növekvő táborában világpolitikai fenyegetést, a közel-keleti helyzet gyújtópontját látó Eva Geller CIA-ügynök (Michelle Monaghan a The Path után megint beletenyerelt egy ilyen szektás szerepbe), még ha csak egy gyanú alapján is, nyomozni kezd az ügyben, ráállítva a férfira az egyik legjobb helyi emberét... de az ügy egyre nehezebbé, és egyre nehezebben megmagyarázhatóvá válik akkor, amikor Al-Masih hirtelen egy texasi kisvárosban bukkan fel, percekkel azelőtt, hogy azt egy tornádó tenné csaknem a földdel egyenlővé.

Nem tagadhatom, hogy eredetileg sem gondoltam nagyon többnek ezt a filmet, mint egy bűvésztrükk, de ahhoz elég jónak vártam, hogy izgalmas legyen. Hiába húzzák akármeddig (10 rész), lehet akárhány mellékszereplő a saját drámájával és szál meg helyszín a világpolitikai játszmákkal, az egyetlen kérdés úgyis az marad, hogy kicsoda Al-Masih. Hogy most tényleg ő lenne a Megváltó, bármitől is kéne megváltania az embereket, vagy csak a sokadik terrorista, aki esetleg később merényletekre akarja felhasználni a követőit, illuzionista, aki ezzel próbál népszerűséget felhajtani, vagy ezeken túl valami más, például csak egy bolond... jó ritmusérzékkel elég sokáig lehet játszani ezekkel a lehetőségekkel ahhoz, hogy a néző maga is szívesen részese legyen ennek a találgatásnak.

Amije viszont nincs ennek a sorozatnak, az a tempó. Hiába vázol fel egy egyébként többszörösen is érdekes helyzetet, a teljesen a férje halála felett érzett gyásznak alárendelve élő Evával, az egyik félresikerült akciója miatti bűntudat alatt nyögő Avirammal, a kiábrándult lelkész Felixszel és az egész családjával, vagy a csodás gyógyulásokat várókat egyszeményben megtestesítő Staci, ha ezek az első pár rész felskiccelése után egyre inkább elsikkadnak, és néha úgy lépnek tovább rajtuk vagy oldódnak fel ezek, hogy ha az ember kábé rosszkor pislog, akkor ki is hagyhatja ezeket. Erre remek példa Mathers ügynök, akit több hétnyi megfigyelés után annyira megérint Al-Masih egyik elcsípett mondata, hogy azzal a lendülettel összecsomagol, és ki is sétál a sorozatból, hogy a legközelebb a helyén már egy szöszi csaj legyen, Eva meg csak pislogjon, hogy mi van itt. Persze az efféle, jól célzottnak és szívhezszólónak tűnő életbölcseletek és közhelyek nagyon is tudnak működni; erről szól leginkább az asztrológia, a betelefonálós jósda meg a tévés prédikátorok puszta léte. A felfokozott reménykedés és az azt követő csalódás is valahol kódolva van magában a történetben, hiszen az emberek sokféleképpen reagálnának egy ilyen helyzetben, de nagyon nem tesz jót a sorozatnak, hogy Al-Masih ezt a kétséget és bizonytalanságot lustálkodással vegyes közönnyel szemléli, például amikor egy teljes epizódot a sátrában heverészve tölt, vagy amikor ugyanezt teszi két részen át egy szállodai szobában, igaz, akkor kocog egy keveset a futópadon.

Még ezzel együtt sem mondom azonban azt, hogy teljesen leírtam volna a Messiást. Mert ha sebességben nem is, de egyensúlyozásban alapvetően jól működik. A sokféle lehetőség úgy ér valamit, ha a sorozat fokozatosan és párhuzamosan adagolja az információkat, többé-kevésbé kiegyenlítve a valószínűségeket. De nem csak a feszültség puszta fenntartása miatt fontos ez, hanem mert maga a karakter megköveteli, hiszen az események mögötti filozófia arról szól, hogy milyen lenne, ha mondjuk Jézus ma jönne el közénk. Az ő történetére, személyiségére, a vele kapcsolatos elképzelésekre persze kétezer évnyi misztikum és legenda telepszik már rá, de csak az alapokat figyelembe véve csak a nézőpont más, és ennek fejtegetése a kevés erős pontja a sorozatnak. Ha onnan és olyan tettekkel jönne ma valaki, ahonnan és ahogy Jézus, akkor vajon hol kötne ki: egy guamtanamoi cellában, egy gumiszobában, a világ élén vagy megint a kereszten? Celeb lenne belőle, ápolt, terrorista, próféta vagy elnök? Al-Masih "csodatételeit" például pont úgy mutatják be, hogy azokat lehet az isteni erő megnyilvánulásaként látni, de éppúgy közepesen nehéz bűvésztrükköknek is, csak Dynamo nem beszél közben Istenről. Ahogy pedig indul a sorozat, Szíriában és Izraelben, amikor még Al-Masih arról beszél, hogy mi választja el igazán az embereket, és hogy min kéne változtatniuk, abban az van benne, hogy az évezredes háborúban álló vallásokat mi választja el és mi köti össze... az is érdekes viták tárgya lehetne.

Sok mindent elmondhatott volna ez a sorozat egy drámán és egy krimin keresztül a vallások és a hit természetéről, arról, hogy a XXI. század embere mennyire kiéhezett a csodákra, vagy akár lehetett volna csak egy remek macska-egér játék Al-Masih és a titkosszolgálatok között... de ahhoz tudni kellett volna, hogy mi akar lenni. Vagy legalább lett volna akármi. Tíz részre a "majd kilyukadunk valahova" és a "majd lesz ebből valami", vagyis a nagy nekibuzdulást követő sodródás viszont elég kevés... a folytatással sejtetett hússzal meg aztán még inkább, mert az elég pofátlan, hogy csak azért nem mondják el egy "vicc" csattanóját, mert hátha lesz második évad.


6/10
.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Végtelen útvesztő

Csak azért ennyi a pont, mert akkora marhaság, hogy ciki lenne rá többet adni   ... de egyébként kellemes másfél óra volt, jól szórakoztam rajta. Még a teljes értelmetlenségén is   .


6,5/10
.

Nem lenne ciki. Nálam simán 75%, de ha a pszichoszoba helyett értelmesebbet találnak ki, akár 80% is lehetett volna... Kifejezetten tetszett. Nincs sok tökölés benn, az, hogy az informális gyűlés már rögtön az első szoba, az qrva jó. Jók a csapdák, jók és változatosak a helyszínek, nekem a Kocka mellett a Halálfutam is beugrott - a nézők miatt. Kicsit fura volt a kiscsaj története, de aztán helyére került, miért ő van a poszteren.

S tudod, mit? Ha ennek lesz második része, még meg is fogom nézni.

.

Na jó, akkor ha nem ciki, akkor legyen 80% .

Második nézésre jobban tetszett, mert már nem akadtam fenn a kicsit lassú bevezetőn (mert már tudtam, hogy a jellemeknek és a múltnak szerepe lesz; sőt, tök jól lehetett vadászni, hogy melyik kellék kire utal), a hipno-szoba bénaságán (mert bármilyen gáz, két perc alatt vége), és a látszatra abszurd csapdákon sem. Most talán a fagyos terem lassúsága zavart picit, mert amire a jégtömbből kiolvad a kulcs, az legalább annyira izgalmas, mint a répa növekedése, de a többi még mindig pörög, tempós, izgalmas, és van némi fekete humora is, még ha továbbra is azt mondom, lehetne kicsit több feladvány. Szinte el is felejtettem, de tök jó a végén a "teszt" a lezuhanó repülővel.

Megnéztem, lesz második része (9 milliós költségre hozott 150 milliót, szerinted?!), úgyhogy nézhetjük , és lehet, hogy akár már idén év végén.

.

Niwrok írta:

Végtelen útvesztő

Na jó, akkor ha nem ciki, akkor legyen 80% .

Második nézésre jobban tetszett, mert már nem akadtam fenn a kicsit lassú bevezetőn (mert már tudtam, hogy a jellemeknek és a múltnak szerepe lesz; sőt, tök jól lehetett vadászni, hogy melyik kellék kire utal), a hipno-szoba bénaságán (mert bármilyen gáz, két perc alatt vége), és a látszatra abszurd csapdákon sem. Most talán a fagyos terem lassúsága zavart picit, mert amire a jégtömbből kiolvad a kulcs, az legalább annyira izgalmas, mint a répa növekedése, de a többi még mindig pörög, tempós, izgalmas, és van némi fekete humora is, még ha továbbra is azt mondom, lehetne kicsit több feladvány. Szinte el is felejtettem, de tök jó a végén a "teszt" a lezuhanó repülővel.

Megnéztem, lesz második része (9 milliós költségre hozott 150 milliót, szerinted?!), úgyhogy nézhetjük , és lehet, hogy akár már idén év végén.

.

Nnna. A 80 az 80.

Egyébként én is megnéztem (nagyjából) a gyerekekkel, és nekem is jobban tetszett másodikra. A gyerekeknek meg már elsőre is.

Az a zene meg a legjobb szobában... utána addig nem nyugodtam, míg meg nem kerestem.

Downtown


.

.
A megszállás / Okkupert S3




Nem hiszem, hogy mély nyomot hagyott, de úgy másfél éve írtam erről a norvég sorozatról, aminek a témája egy elképzelt -de mégsem annyira a valóságtól elrugaszkodott- hatalomátvétel sok fordulatot és áthallást tartalmazó története. Annak idején a House of Cards pótlására kerestem egy politikai drámát, és ezt az Okkupert általában meg is adta... csak persze a maga hűvös skandináv módján.

Miután a norvég miniszterelnököt egy merényletben megölik, Jesper Berg ismét nyeregben érezhetné magát, hiszen ő veszi át a helyét ügyvivő elnökként. Csakhogy Berg idáig vezető útja során túl sok csontvázat pakolt be a szekrénybe ahhoz, hogy azok ne kísértsék, hogy nyugodtan alhasson tőlük, a másik oldalon pedig az oroszok sem veszik könnyen azt, hogy az Anita Ryhg által szépen lepapírozott "békemegállapodás" (gyakorlatilag a "csendes" orosz megszállás még csendesebb hivatalossá tétele) helyett megint Berggel állnak szemben. Az ő alapelvei ugyanis egy cseppet sem változtak, az eredendő célja még mindig az, hogy a földgáz- és olajkitermelés teljes beszüntetésével Norvégia mintaként szolgáljon a környezetbarát energiagazdálkodási módszerek terén (függetlenül az ezt értelemszerűen maga után vonó gazdasági visszaeséstől), és ebbe a legkevésbé sem fér bele az, hogy az EU jóváhagyásával orosz katonák állomásozzanak a területükön, az olajkútjaikon, a finomítóikban, felügyeljék azok folyamatos működését. Bergnek így óvatosan kell egyensúlyoznia aközött, hogy a politikai tervei megvalósíthatóak maradjanak, és aközött, hogy a túl nyilvánvaló ellenszegülés miatt nyílt háborúvá fajuljon ez a többoldalú konfliktus... még úgy is, hogy ebben egyre kevésbé számíthat az eddigi olyan szövetségeseire, mint Harald Vold vagy Hans-Martin Djupvik, viszont szerencséjére egy radikális öko-cyber mozgalom tagjaira nagyon is.

Ami még mindig a legjobb része az Okkupertnek, az a "félhihető" körítése. Sokszor annyira jellemzőek a világpolitikára azok a motivációk, azok a jelenetek, és a béna, árulkodó ellentmondások is, amik itt elhangzanak, hogy a Jurassic Parkra adott egyik kommentár szavait kölcsönvéve, "Ha ezt így a Híradóban látom, besz*pom!". Már eleve az egésznek a kiindulópontja az volt ugye, hogy szép dolog a környezetvédelem, a fenntarthatóság meg miegymás, de azért fosszilis tüzelők legyenek ám, de amikor itt az EU-t képviselő német hölgyemény még mindezt megkoronázza azzal, hogy az oroszok által felügyelt norvég gázlelőhelyekre azért van szükség, hogy garantálják a függetlenségüket az orosz gáztól, hát azon felröhögtem! De nem csak az ökopolitika kap itt szerepet, mert ebben az évadban a parlamenti választásokra készülő Norvégia legfontosabb témája az lesz, hogy ki hogyan, milyen módszerekkel akar megszabadulni az oroszoktól. A múltkor még a kényelmes kakukkfióka-szerepben tetszelgő oroszok páriái lesznek az új politikai kurzusnak, mert még a legenyhébb Berg is annyit ki akar utasítani és repülőre rakni, amennyit csak lehet, de bizony a szélsőségesebb csoportok a fizikai erőszaktól, például a savas támadásoktól vagy a robbantásoktól sem riadnak vissza.

A karaktereket illetően azonban már sajnos nem ilyen rózsás a helyzet. Hol vannak már az olyan jellemek, mint Arnesen, aki egy álleejtős fordulattal teremtette meg a gerillamozgalmának mítoszát, amit utána hónapokig hiába keresett a titkosszolgálat? Most maximum Jesper Bergnél éreztem valami kis Macbeth-szerű jellemváltozást; a diplomatikus környezetvédőből a második évadra kevés gátlással rendelkező szakadár lett, amire még rá lehetett fogni, hogy Norvégia függetlenségéért csinálta, most viszont egy amorális öko-terrorista, akinél sosem lehet tudni, hogy még tényleg megvannak-e a szépen hangzó elvei a karbonsemlegességről, vagy csak annyi a célja, hogy bármi és bárki árán elkerülje a felelősségre vonást. A többiek sajnos egyszerű bábbá degradálódtak a sakktáblán, de egy olyan táblán, amin egyre kevésbé van más szerepük és céljuk, mint a kritikus pontig jelen lenni. Djupvikék még elmennek, H-M a Titkosszolgálat élén bonyolódik kalandokba, és játssza azt a naiv hőst, amit ráosztottak, Hilde pedig újabban civil jogászként dolgozik. Sidorova az egyik kedvenc karakterem volt itt, a kimért orosz nagykövet összekötőként remek figura volt, ehhez képest most azzal adtak motivációt neki, hogy egy eddig szerintem soha nem említett leszbikus kapcsolatán keresztül fenyegetik és zsarolják... mert a homoszexuálisokat ennek a fiktív világnak az oroszai sem szívlelik jobban, mint putyini Oroszországban. Akit meg a hátam közepére nem kívántam, az Bente; a csaj eredetileg úgy került képbe, hogy ő volt Thomas felesége, és már múltkor is szidtam, mert semmi mást nem csinált, mint a hotelját pesztrálta, erre most ő lesz az orosz megszállás idején nyerészkedők reklámarca, és egyben a Mata Hariba oltott Lady Macbeth is, aki nagypályásként manipulálja akár az orosz minisztereket is, de lesz ő még a múltkori merénylet koronatanúja is, mert ő ekkora játékossá nőtte ki magát... Ha van irritálóan bután megírt karakter a sorozatos pályafutásomból, hát az ő!

A politikai játszmák terén remek volt az Okkupert ezen évada is, különös tekintettel azok elég hidegrázós lehetőségére, hogy ez egy ilyen helyzetben talán tényleg így történne, ilyen háttéralkuk, fenyegetések, zsarolások és politikai gyilkosságok mentén. Az előző két évadhoz képest viszont kevésbé működtek a karakterei, az utolsó két részben pedig érződött, hogy a következetességnél fontosabbá vált a szálak durva elvarrása és a kettős politikai üzenet közvetítése. Ez végülis egy befejező évadnál nem tragikus hiba, de talán szebben is meg lehetett volna oldani.


7/10
.

.
The Walking Dead S10 (-S10E16)




"A disznószar büdös?"

Amikor az előző évadról volt szó, akkor  mindenféle "sorsfordító" eseményeket emlegettem. Az egyik az volt, hogy a TWD mostanra elvesztette szinte az összes "alap" karakterét, köztük Ricket is, a másik pedig az, hogy egy olyan ellenfél kezdte fenyegetni a most már városállamok hálózatává fejlődött kolóniát, aki nem veszélyt, hanem eszközt lát a zombikban. Mindkét dolog olyan, amiben van lehetőség, és bármilyen "cudar" világot is vetített előre az előző ávadzáró az egy epizódos hóviharral, csak ott voltak a szereplők, akiket eddig megkedveltem, és az Alfáékkal vívott harc izgalmai.

Egy komoly érvágás azonban rögtön az elején kiderült, kiejtve egy fontosat az eddigi konfliktusok közül: ebben a helyzetben már nincsen alapja a területi, az erőforrásokért vívott harcoknak (Alfát a bosszúvágy hajtja, és viszont, azt nem sorolom ide). Az "ismert világ" teljes összhangban működik, megtermelve az alapvető szükségleteiket, az olyan konfrontatív szereplők "távozásával" pedig, mint Rick és Maggie, teljes béke honol, nincsenek ideológiai viták, a városok közötti ellentétek sem. Tíz évad után persze el lehet ide jutni, de a békés telepeskedés egy dologra biztosan teljesen alkalmatlan: sorozatot csinálni belőle. Rossz nézni, ahogy a régen oly érdekes kapcsolati hálók ennyire szétfeslenek, és a legtöbb párbeszéd, ami kijön a szereplők száján, csak banális fecsegésnek, üres szavaknak hangzik, még a nagy lelkizések is, mint a magyarra fordított popslágerek. Van helye ebben a helyzetben az egyéni drámáknak, mint a Király helyzete vagy Eugene egyre erősödő magányossága, legalább ezek vannak... de amikor szinte csak ezeknek van helye, akkor nagyon tud ám hiányozni az az időszak, azok az évadok, amikor a szereplők egyszerre harcoltak az új világ által rájuk kényszerített szabályokkal, bonyolódtak vitákba arról, ki hogyan képzeli el a túlélést a zombikkal vagy a többi emberrel, és még esetleg a személyes ellentéteik is megvoltak.

Aztán ennek nyomán kiderült az évad egészének rákfenéje: egyszerűen nem maradt mondanivaló a TWD-ben. Most legalábbis szinte semmi nincs benne, még annyira sem, mint Negan idejében. A sorozat kevés mankójának egyike számomra az volt (mondjuk a kevés szimpatikus szereplő és az emberi világ pusztulásának fokozatait még mindig remekül érzékeltető díszletek mellett), hogy a túlélés és az együttélés fázisait, dilemmáit emberi oldalukról megközelítse. Engem baromi régóta nem érdekelnek a halomra hentelt zombik és az izgalmasnak szánt akciójelenetek, mert ezekben kb. a második évad óta nem nagyon tudnak újat mutatni, de akkor még csak gagyi ostobaságnak tartottam a "váratlanul" előugró zombikat, ahhoz viszont valami nagyon durvát kellett volna villantani, hogy tíz évad után ne utáljam meg, hogy hülyének néznek (mondjuk hogy Negan beszélget, és egyszer csak a zombi jobbról beinteget ). Alfa hordája ebből a masszából legfeljebb abból a szempontból tudott kitűnni, hogy bemutatta egy személyi kultuszra épülő szekta viszonyait, de legtöbbször ők is csak véres lekaszabolnivalóként jelennek meg. Nem minden esetben rosszul, a szembenállók egy-két taktikai trükkel és ügyes csapdával csepegtetnek némi meglepetést és izgalmat, de nagyon hiányzik, hogy egymás puszta legyőzésén és a bosszún kívül valami "felsőbb" célja is legyen az egésznek, mert különben az már csak egy íztelen, a végtelenségig nyújtható rágógumi. Enélkül ebben már semmi dilemmáznivaló nincs, és mert a Városállamokban sincs nagyon senki, aki éles vitákba bonyolódna a többiekkel, így a múltkor emlegetett, számomra a sorozat velejét jelentő társadalomfilozófiai kérdések hiányában a "lelkizések" csak arra vannak, hogy átvezessenek egyik zombikaszabolásból a másikba, ahelyett, hogy fordítva lenne, és esetleg a véres móka meg a trancsír szakítaná meg néha az elmélkedést. Ez alól egy kivételt találtam, az E7 vallatása a tömlöcben az évad legjobb 15 perce (de mondhatnám, hogy ez az a 15 perc az előtte levő 300-ból, ami tetszett...), és ékes bizonyítéka annak hogy miért Carol még mindig a kedvenc szereplőm.

Mivel így az évad nemcsak üres lenne, de baromira unalmas is, ezért sorra kellett az íróknak előhúzni a varázskártyákat, a "fordulatokat" meg az érdekes kis epizódokat, de ezektől meg szétmorzsolódik az évad (az évad vége felé gyakorlatilag követhetetlenné válik, hogy ki mit miért csinál), és a sokadik ilyennél céltalan időhúzássá válik minden addig a pillanatig, amíg a díszes kompánia végre neki nem ront a hordának... az Essosban shoppingoló Daenerys tudna sokat mesélni az efféle "vattákról". Olyan régóta építik az írók ezt a világot, hogy mostanra láthatóan túl stabil lett, és ezt mi sem mutatja jobban, hogy már csak olyan "égből pottyant" dolgok tudják kibillenteni az egyensúlyából, mint ami az első részekben a szereplők nyakába szakad, ami egyáltalán elindít ebben a helyzetben valamit, vagy amikor az írók hirtelen rájönnek, hogy nem csak a zombiharapás tud itt végezni valakivel, hanem bizony a betegségek is, vagy hogy Hilltop falainál pont van egy hatalmas fa, amit tíz év alatt sem volt idő kivágni, és az most kidől. A véletlen azonban egy dolog, a másik, amivel megpróbálják megtámogatni az évadot, az Negan rehabilitálása... Persze valamit kellett vele is kezdeni nyolc évnyi paradicsomkarózás és kiközösítettség után, de Jeffrey Dean Morgan remek alakításán túl ez pontosan azt jelenti, amire a legkevésbé sem vágytam, azaz hogy a Fogda Bölcse és a Civilizáltságunk Bizonyítéka visszaváltozik azzá a buta, alpári és pojáca komikussá, aki fénykorában volt, mesélve például hosszan a "mogyipacsi" szabályairól, míg a másik végletnek a "Negan jutalma"-jelenetet tudnám mondani, ami meg csak szimplán abszurd. Végül az olyan röhejbe hajló hülyeségekről már ne is beszéljünk, hogy aki kihúzza a combjába markolatig vágott, "Krokodil Dundee"-kaliberű vadásztőrt, az méltóztasson már elvérezni, vagy Michonne kis epizódjáról a szigeten... És amikor már azt hiszed mindent láttál, és ennél lejjebb egyszerűen nincs, akkor belép a képbe Juanita/Princess, akivel a TWD saját paródiájába fordul   ...

Hogy szar-e ez az évad? "Szinuszos a rádióhullám?". Én eddig azért kedveltem a TWD-t, mert sokféle rétegét be tudta mutatni annak, hogy az emberi természet hogyan segíti vagy gátolja egy zombik uralta világban a túlélést, és mert izgatott a kezdetektől, de legalábbis régóta követett szereplők sorsa. A 10. évad az, amire ezekből már nem sok maradt. Egy kezemen meg tudom számolni, kik azok, akiket nem szeretném, hogy felzabáljon az első zombi, ellenben igencsak riasztó jövőt vetítenek előre azok a kreténségek, értelmetlenségek, bazári giccsek és parasztvakítások, amiket az írók még ki tudnak izzadni magukból... és így már nem nagyon érdekel, hogy a túlélők a tengerparton, a folyó mellett, egy barlangban, Alexandriában, egy benzinkúton, egy könyvtárban, Hilltopon vagy csak úgy az erdőben loccsantják ki a soha el nem fogyó zombik agyát... Sőt, nagyon nem érdekel...


5,5/10
.

Niwrok írta:

.
The Walking Dead S10 (-S10E16)

Hogy szar-e ez az évad? "Szinuszos a rádióhullám?".

Sőt, nagyon nem érdekel...


5,5/10
.

Mindegy, ezen írás alapján nem sietek, legalább megvárom a záró epizódot is. Nekem már Alfáékkal bajom volt, ez meg ezek szerint még szarabb...


.