Minden, ami játék PC-n és konzolon

.
State of Decay


Múltkor csak megemlítettem a túlélőjátékok között ezt, azóta sikerült jobban is kipróbálnom, és ami elsőre valami gyors lefolyásúnak tűnt, azóta sikerült jócskán megfertőződnöm vele, és benne ragadni.

A helyszín egy kisebb amerikai sziget, ahol megint elszabadult valami vírus, attól megindult a zombik végeláthatatlan áradata, és hogy honnan vagy miért, ez vajmi kevéssé érdekli a túlélőket, akik próbálnak meglapulni valahol, esetleg átalakítani az alkalmasabb épületeket erődnek. Egy pecás sráccal indultam, aki a haverjával egy elhagyatottabb részre csónakázott, és amire visszaértek, már csak a romokon meg a hullákon tudtak átmászni, és még örülhettek, hogy pár túlélő maguk közé fogadta őket. Elsőre azt hittem, hogy ő a főszereplő, de ez csak addig tartott, amíg egy zombi meg nem csócsálta, és akkor jött a felismerés, hogy hoppá, mert a játék rögtön átváltott egy másik, a főhadiszálláson még rendelkezésre álló karakterre, hogy nesze, folytasd vele.

Az alapok nem változtak szinte semmit, ahhoz képest, amit fent leírtam, azaz vannak erőforrások, amiket érdemes gyűjtögetni (építőanyag, kaja, lőszer, olaj), vannak túlélők, amiket életben kell tartani, meg vannak zombik, amiket nem. Nem akarok senkit ilyen játékos kifejezésekkel fárasztani, hogy "open world" meg "sandbox", a lényeg csak annyi, hogy ebben a háromban szinte teljesen magunkra vagyunk utalva. Legfeljebb a rádión keresztül jön egy-két küldetés a környékbeli menedékekből, de megkeresni a magas épületeket, azokról körbekémlelni, hogy melyik épületben mire lehet számítani, vagy hogy hol vannak nagyobb zombi-csoportosulások, aztán mindegyiket egyesével felkutatni a fenti háromért, esetleg egyéb használati tárgyakért (például gondoltátok volna, hogy a tojásfőző óra milyen praktikus a zombik elcsalogatására ?), fegyverekért, gyógyszerekért, és mindegyiket hazahordani, az már a játékos dolga. Mellette, mint egy kvázi vezérnek, gondoskodni kell az erőd felszereléséről és a benne levők jólétéről. A megadott területekre lehet különböző funkciójú egységeket felhúzni (raktár, konyha, alvó körlet, orvosi sátor, edzőhely, őrtorony, stb.), amik van valami előnyt biztosítanak a csapattagoknak (pl. az edzőhely nagyobb erőnlétet, a konyha csökkenti az ételmérgezéseket), de a legfontosabb a rádió, mert azon keresztül lehet tartani a kapcsolatot a többi túlélővel, esetleg felajánlani nekik a menedékünket. Ezt például sokáig nem tudtam, csak amikor már vészesen fogyott a létszám, akkor néztem utána, hogy hogyan is lehetne növelni. Aztán persze figyelni kell az emberek hangulatára is, segíteni, ha túlságosan eluralkodna a reménytelenség vagy a félelem, illetve arra is, hogy akit éppen irányítunk, az hogy van, mert ha túl a szívünkhöz nő valaki, és sokáig ugyanazt a karaktert irányítjuk, akkor fáradni kezd, és jobb, ha ilyenkor felváltatjuk valakivel.

Szóval tényleges küldetés nem sok van, inkább egy akciódús menedzselésként lehet mindezt felfogni, mint akciójátékként, már csak azért is, mert ezek a zombik olyan sok kihívást nem jelentenek. Oké, hogy puszta kézzel nem könnyű, de valami kézifegyverrel (vascső, husáng, piszkavas, ásó, stb.) még akár ötnek is vidáman szét lehet verni/térdelni/taposni az agyát, ha az ember figyel arra, ne kerüljenek a háta mögé, mert igazán csak onnan veszélyesek, többhöz azonban már nem árt valami lőfegyver. Még többhöz pedig az autó javasolt, tényleg . Az oktatóm mondta annak idején, hogy "az autó fegyver", de csak itt tapasztaltam meg, mennyire igaza volt . Gyakorlatilag a legveszélyesebb környéken is elég fel-le autókázni, és csak akkor kiszállni, ha már elég vörös az aszfalt, mert ugyan az autók ezt egy idő után megsínylik műszakilag, de elég sokáig bírják. Persze ezeket a készítők is tudták, és próbálták egy kis változatosságra kényszeríteni a játékosokat a zombik kő-papír-olló elvével, azaz vannak, amiket nem érdemes kézifegyverrel abajgatni, mert büdösen halálos gázokat eregetnek, de rosszul tűrik a golyókat, míg másokról szúnyogként pattognak le a lőszerek, egy csőtől viszont gyorsan elkenődik a sminkjük. A mindent vivő sláger a Juggernaut névre hallgat, ettől az autók is féltengely-ferdülést kapnak.

Eddig ez így még lehetne egy tucat zombis móka, volt viszont egy hangulati eleme, ami érdekesen egyedi volt, és az, mondjuk úgy, reménytelibbé tette ezt a posztapokaliptikus világot, mint azt általában megszoktam az ilyenekben, vagy egyáltalán gondolom. A State of Decay ugyanis nélkülözi a rivális csoportokat és a pénzt. Előbbi azért szokatlan, mert tényleg csak együttműködés van, a zombikon kívül nem kell megküzdeni mondjuk még más emberekkel is, csak mert azt hiszik, náluk van a nagyobb stukker. Legfeljebb katonákkal kell összeakasztani a bajszot, mert azok itt is úgy gondolják, hogy az embereknek ilyen helyzetben az a dolguk, hogy szépen otthon megdögöljenek. Őket leszámítva az egészből sugárzik a kevés megmaradt bizalom, igazából nem is lehet mást csinálni, mint segíteni egymásnak, és lehet, hogy csak mert szűk a sziget, és nincsenek sokan rajta, meg a katasztrófa is új keletű, de nincs az, hogy bárki is átharapná a másik torkát egy szelet kenyérért, csak hogy egy nappal tovább kínlódjon. Ennek a játéknak a valutája olyannyira a bizalom, hogy bárhova bemehetünk, bárkinek a szekrényében turkálhatunk, bármit ki is vehetünk onnan, de csak annyit, amennyi bizalmat már kiérdemeltünk azzal, hogy jó döntéseket hoztunk, hogy megmentettünk valakit, aki óvatlanabb volt egy begyűjtésnél, hogy megosztottuk a talált tárgyainkat a közösséggel, vagy eltakarítottunk pár veszélyesebb hullát, biztonságosabbá téve a környéket. És ezen nincs nyerészkedés sem, minden pontosan ugyanannyiba "kerül", amikor "eladjuk", mint amikor "megvesszük".

Én mondjuk elégedett lennék, ha ez lenne a "state of decay", a romlás állapota egy ilyen helyzetben. Ahol összefogás van, és ha az ember nem követ el túl nagy baromságot, egész szépen el lehet lenni, legalábbis az első napokban. És boldogan éltek, amíg meg nem haltak, aztán fel nem éledtek...
.

Niwrok írta:

.
State of Decay

Őket leszámítva az egészből sugárzik a kevés megmaradt bizalom, igazából nem is lehet mást csinálni, mint segíteni egymásnak, és lehet, hogy csak mert szűk a sziget, és nincsenek sokan rajta, meg a katasztrófa is új keletű, de nincs az, hogy bárki is átharapná a másik torkát egy szelet kenyérért, csak hogy egy nappal tovább kínlódjon.

Most meg nem mondom, kivel, de pont erről dumáltam valamikor. Ő így látta a dolgokat, mármint hogy ilyenek lennének a túlélők. Én nem.

Amúgy jó írás. Ez is.

.
The Walking Dead S1


Nem, nem tévesztettem el a topikot, nem is vagyok amnéziás, és ez nem is egy deja vu . Arról van szó, hogy van a Telltale Games nevű cég, amelyik régóta kalandjátékokkal keresi a kenyere nagy részét (például a fergeteges Sam&Max folytatásokkal, amik nem nélkülözték például az időutazó mariachikat sem, csak hogy rögtön a legbetegebb dolgot említsem ), és ennek keretében megcsinálták a maguk The Walking Deadjét, hasonlóan epizodikus rendszerben, mintha egy sorozat lenne ez is.

Hogy a játék párhuzamosan fut-e a tévésorozat eseményeivel, vagy egy alternatív történetet mesél-e el, az nem pontosan derült ki, lévén ugyan van kapcsolat, de csak érintőleges; mindössze két szereplő cameozik, Glenn és Hershel. Ebben Lee történetét követjük a zombiáradat közepette, akinek nem sok jót sejtet már a csak fokozatosan kiderülő előélete sem. A nyitójelenetben ugyanis egy Atlantából távozó rendőrautó hátuljában csücsül megbilincselve, amikor is megérkeznek a sétálók, az autó az árokba borul, és mielőtt Lee tudata kitisztulhatna, már a halálból visszatért rendőrrel kell harcot vívnia a bilincs kulcsaiért. A közeledő hörgést és szörcsögést hallva elbotladozik a közeli házhoz, ahol későbbi állandó kísérőjével, a nyolc éves Clementine-nal találkozik. Vele és az utcában a kocsijukkal elakadt két sráccal indulnak tovább, biztonságosabb helyet keresve, ami első körben az a vegyesbolt lesz, ami korábban Lee szüleié volt, és ahova egy jó pár fős csapat vette be magát, akik azt is tudják, hogy ott nem maradhatnak sokáig.

A játéktechnika ezeken és a további történéseken keresztül pontosan úgy működik, mint a fent bemutatott The Wolf Among Us-ban, lévén az is TTG játék, azaz kb. háromféle dolgot lehet csinálni: beszélgetni a többiekkel, tárgyakat gyűjteni és azokat felhasználni, ill. pörgős QTE-jeleneteken keresztül harcolni másért vagy magunkért. Ebből az előbbi érdemel igazi figyelmet, mert ez lesz a leginkább hatással a történet folyására. Az újkori divat szerint ugyanis a döntéseink, reakcióink befolyásolják Lee-nek a csapathoz való későbbi viszonyát, és ez akár végig is kísérhet a játék egész folyamán. Eláruljuk-e a csapattársaknak, kik is vagyunk? Segítünk-e elemet keresni egy rádióba? Megvigasztaljuk-e Clementine-t? Ezek a könnyebb döntések... Kit mentünk meg a zombik elől, ha két csapattag egyszerre kerül veszélybe? Hogyan osztunk el négy adag ételt tíz ember között? Bízunk-e az utunkba kerülő farm lakóiban, aki a biztonság és a kényelem ígéretével kecsegtetnek, ha közben akadnak gyanús körülmények? Ezek a nehezebbek...

Bár még egyelőre a történetnek eléggé az elején vagyok, ebben a formában a The Walking Dead kicsivel jobban bejön, mint a sorozat. Az természetes, hogy mivel nem egy egész csapat búját-bajkát kell követni, hanem egy karaktert irányítunk, vele közvetlenebb az élmény, ahogy az is érthető, hogy a játék jellegéből adódóan gyakoribbak az élesen drámai helyzetek, például a már említett kényszerű áldozatok, amikor nem tudunk egyszerre két helyen lenni. De ezen túl is jobban összerakottnak és érdekesebbnek gondolom ezt a csapatot; a két vezéregyéniség (Lily és Kenny) rivalizálása letisztultabb, tényleg két elvet testesít meg, és nem arról szól, hogy melyik vezérbika akarja jobban magának a tehenet, és mertek igazi barom karaktert is közéjük dobni (Larry), akit minden egyes beszólásáért a zombik elé tudnék vetni, nemhogy hónapok összezártsága után... csak kár, hogy Lily apja. Ráadásul már a második részben olyan veszélyekkel kell szembenézniük (pl.: éhezés, banditák, bekattanás a kilátástalanságtól vagy a veszteségektől), ami Rickéknek két évad alatt sem "sikerült", akik eddig (ugye nekem a 2. évad) egy zombiinvázióhoz képest még jócskán burokban voltak.

Szóval szerintem ez egy hangulatos kis mellékág, ami jól jött az évadok közti időszakra.



Csak úgy mellékesen mondom, hogy a TTG legújabb projektje a Trónok harca játékváltozata, a westerosi Forrester család (nekem még ez nem mond semmit, nektek talán...) sztorijával egészítve ki a könyvek és a sorozat eseményeit ...
.

Niwrok írta:

.
The Walking Dead S1

Szóval szerintem ez egy hangulatos kis mellékág, ami jól jött az évadok közti időszakra.

Kellett volna kép rólad MIELŐTT elkezded a TWD-t, meg miután befejezed. Lehet, hozzáidomulnál ehhez a világhoz...

Ahogy látom, még a csapból is az folyik!

R2-D2 írta:

The Walking Dead S1

Kellett volna kép rólad MIELŐTT elkezded a TWD-t, meg miután befejezed. Lehet, hozzáidomulnál ehhez a világhoz...
Ahogy látom, még a csapból is az folyik!

Még mindig inkább azt mondom, hogy a State of Decay szippantott be a rothadásbűzbe, a TWD ennek csak egy amúgy rég halogatott folyománya volt. Az egy másik kérdés, hogy a TWD zombitémában az egyik legigényesebb termék mostanában, aminek a darabjait sokáig gyűjtögettem.

Viszont nem mondhatnám, hogy így egy hónap tömény dögszag után nem facsarja már az orrom a dolog . Még meglátom, hogy belefér-e a fogyó lendületbe a TWD S3 meg a TWD-TTG S2, mert ezek még polcon vannak, vagy inkább hanyagolom egy kicsit a csoszogó hullákat ... Nem csak zombinak áll a világ ...
.

.
The Walking Dead S2


Amikor a játék első évadának vége volt, jócskán túl voltam már egy pár nehezebb döntésen és drámai helyzeten, amik között több olyan is akadt, amikhez a filmsorozat eddig (még mindig a 2. évadról beszélünk az esetemben) nekem nem tudott felnőni. Pár másodperc alatt eldönteni, hogy egyszerűen kidobjuk-e a csapat lakókocsijából azt a nőt, aki régóta velünk van, de a zombik kezdenek az agyára menni, és a paranoiától közveszélyessé vált? Vagy megtagadni a segítő kezet egy másik csapattagtól, aki már többször veszélybe sodorta a többieket az ügyetlensége, a hebehurgyasága vagy a gyávasága miatt, és nézni, ahogy egy hulla magával rántja a mélybe? Vagy elég volt megismerni a zárványként működő Crawfordot, ahol az elitista, pragmatikus társadalmi berendezkedésben nem fértek el sem az öregek, sem a betegek... sem a gyerekek, és aki nem tudta megtermelni a saját ellátását, azt a falakon kívülre lökték.

A második évad a "játékban" mindezt azzal fejeli meg, hogy ezúttal Clementine bőrébe bújva kell helyt állnunk. Clementine-éban, aki mostanra már számolatlanul látta a halált, aki megismerte a szülei tragikus sorsát, aki elvesztette Lee-t, és nem sokkal később a széthullott csapat utolsó morzsáit is. Egyedül kell boldogulnia abban a világban, ahol gyereknek (az előző évadhoz képest másfél évet öregedve most van 10 felett valamivel) lenni már nem váltja ki automatikusan az óvó-védő reakciókat, hanem vele szemben is ugyanolyan bizalmatlanok. Még kevésbé számíthat barátságos fogadtatásra akkor, amikor egy éhes kutyával megküzdve az utolsó koncért sebes lesz a karja, és bizony nincs az az ember, aki teljes bizonyossággal ki merné jelenteni, hogy az a harapás nem egy zombié. Clementine-nak csak nagy nehezen sikerül befogadókra lelni egy kisebb csapatban, akik csak átmenetileg bújtak meg egy vadászházban, mert nekik is menekülniük kell, de meglepetésre nem is csak a zombik, hanem egy nagyobb, fegyveres csoport elől is, akiknek a táborából (egy erőddé átalakított bevásárlóközpont) eredetileg elszöktek, és közben elloptak "valamit" a vezetőjüktől.

Ez a csapat pedig még nagyobb kihívásokat rejteget, mint az előző, és talán mondanom sem kell, hogy mennyire nyomasztó tud lenni mindezt egy gyerek szemén keresztül látni, átélni és végigcsinálni. Aki nem gyengülhet el, mert sokszor bátrabbnak és határozottabbnak kell lennie, mint a felnőtteknek körülötte, akik széthúznak az érdekeik miatt. Akin keresztül mérlegelnünk kell megint és sokszor, hogy az érzelmeinknek engedünk, vagy előbbre valónak tartjuk a csapat egységét, legalábbis amíg ezt lehet. Ebbe olyanok tartoznak, mint az enyhe autizmussal és pánikbetegséggel küzdő Sarah, akit az apja próbál megóvni, elzárni a borzalmaktól, amíg csak lehet. Vagy az állapotos Rebecca, aki állandóan attól retteg, nem-e túl nagy felelőtlenség gyereket hozni erre a világra. Vagy az előző évad Mollyjához hasonló Jane, aki mindig csak addig van a csapattal, amíg az érdekei úgy diktálják, és mert nem egy társasági ember, számítani sem lehet rá, így mindenki bizalmatlan vele. Clementine-nak úgy kéne megtalálni köztük és a nem részletezett többiek között a helyét, hogy ők maguk sem tartanak össze. És közben folyamatosan alakul a személyisége, a viszonya nem is pusztán a csapattagokhoz, hanem az emberekhez és önmagához általánosságban, aminek keretében, a végső, legkegyetlenebb döntést követően a játék kétfelé ágazik, amik tovább bomlanak az ötféle befejezéssé. Gondolom sejthető, hogy egyik sem az a tipikus csillámpónis hepiend...

Ezek mellett persze papolhatnék itt a valamivel összetettebb irányításról, a bőségesebb QTE-kről, és az egyre kellemesebb látványt jelentő képregényes grafikáról, de minek ?

Spoiler:

.

Látom, még mindig zombiszag van...

Ha egyszer az életben valamivel is játszanék, akkor csak a SWTOR lenne az...

.
Game of Thrones - TTG S1


Istenbizony nem csak ilyenekkel játszok   , de ide leginkább ezek kapcsolódnak, és nem én tehetek róla, hogy a Telltale Games ennyire ráfeküdt a tévésorozatok interaktív feldolgozására. Mert ahogy a "legutóbb" (úgy egy éve) említettem is, a Trónok harcából is van már ilyen   .

A játék sztorija a tévésorozat harmadik évadának végével kezdődik (nagyjából a negyedikkel halad párhuzamosan), és egy kisebb északi család, a Forresterek körül bonyolódik. Jó kiegészítője volt a DVD-ről látottaknak, egy olyan elemet illesztve a világ történetébe, amire annak nem volt ideje, vagyis hogy hogyan is zajlott a cseppet sem zökkenőmentes átmenet Északon, miután a Starkoknak alig írmagja maradt, és Roose Bolton lett a terület kormányzója. A Forresterek is ott voltak az északi sereggel a Twinsnél, a családfő és az elsőszülőtt fiú oda is veszett, aminek a hírét csak az apródjuk, Gared tudta hazavinni, aki viszont otthon azzal szembesült, hogy a környéket a rivális Whitehill-család katonái terrorizálják, Gared családját le is mészárolták, és bár a fiú csak értük áll vérbosszút, amire észbe kap, már a Fal felé lovagol, mint körözött gyilkos. A Forresterek várában, Ironrathban tizenéves Ethan próbál fegyelmet tartani rangidősként, miután rajta kívül csak az anyja, az ikerhúga és az öccse maradt a családból, legalábbis otthon (a nővére, Mira King's Landingben a Tyrell-ház szolgálója, és van egy bátyja Essosban, száműzetésben), de úgy, hogy a Whitehillek régóta a Boltonok talpnyalói, a Forrestereknek pedig évszázados riválisai a környék különleges vasfáinak kitermelési jogai miatt, és a Starkok iránti hűségük okán megbélyegzettek is, szinte lehetetlen. A családnak minden lehetőséget meg kell ragadni, legyen az egy régi házassági előmegállapodás felelevenítése, alkudozás az erdőkön, vagy a Mira által talán elérhető befolyás a leendő királynén keresztül... de ahogy senki sem számol a spanyol inkvizícióval, úgy ők sem teszik ezt az olyan pszichopatákkal, mint Ramsay Snow.

A játékmenet tök ugyanolyan, mint az eddig leírtaknál, a The Walking Deadnél és a Wolf Among Usnál, de ha lehet, még jobban elmentek a minimál felé. Még az "interaktív animációs film" is bajosan illik csak rá, inkább csak egy-egy gombnyomás erejéig megszakad a mozgás és a narráció, és az nálam már a "kínos" határát súrolja, amikor az a "feladat", hogy nyomjam az előre-gombot tíz másodpercig, hogy ezzel legyen éreztetve, tevékenyen részt vettem a történetben. De hiába, mert nem érzem, és ugyanúgy nem éreztem ezt a köszvényes csiga sebességére beállított "Q"TE-knél, és a sokszor csak jelképes hatással bíró reakcióválasztásoknál sem, amikor játékosként el kellett döntenem, hogy melyik szereplő hogyan válaszoljon egy kérdésre vagy eseményre. Inkább csak négy-öt helyen van epizódonként igazán szerepe ennek a választásnak. máskor viszont nem is értettem, minek választani, ha egyszer a játék automatikusan felülírja a döntéseimet, máshogy "emlékezve" egy következő epizódban arra, ami történt (pl: Gared párviadala a Falon). Hol van Annie Wilkes, amikor a világnak szüksége lenne rá   ?! Azért hozzá kell tennem, hogy akadnak érdekesek és feszültek ezekből is, például elég izzasztó dolog Cersei-vel szemben állást foglalni, azt mondani, amit hallani akar, ha közben a Forrester-család tagjaként éppenséggel Margaery szobalányai vagyunk, és így kapásból három érdek mentén kell egyensúlyozni   ... "Belülről" megtapasztalni a viperafészket elég jó kis adrenalinlöket volt   .

A fő történetszálat természetesen csak érinti a játék, ahogy páran vendégszerepelnek is a főbb karakterek közül (Cersei, Margaery, Tyrion, Daenerys), de inkább csak a háttérből látjuk ezeket, például ahogy Tyriont elvezetik az újabb halálos esküvő után. Az is érdekes, ahogy ez például alapjaiban forgatja fel Mira szervezkedését, így szenvedve további késedelmet a segítség, miközben otthon a Whitehillek egyre otthonosabban érzik magukat Ironrathban, és a Forrestereket alig lehet visszafogni, hogy ne üssenek és ne is szóljanak vissza egy-egy fenyegetésért vagy gúnyolódásért, pedig már épp csak lábtörlőnek nem használják őket a saját házukban... Lehet, hogy a játék kicsit visszafogottabb, mégsem Martin írta, de lábjegyzetként hangulatos, elég fordulatos is, néha kiegészíti a sorozatból ismerteket, például hogy Meereen elfoglalása mégsem csak annyi volt, hogy a "shopping királynő" bevonult, és kb. öt perc alatt vége volt az egésznek, ahogy pár emlékezetes részlet is akad benne a sok árulás és harc mellett... például egy warg, aki egy jegesmedvét irányít   .

.

R2-D2 írta:

Ha egyszer az életben valamivel is játszanék, akkor csak a SWTOR lenne az...

.

Láttam már! Ez is qrva jó.

.
Layers of Fear


Ha már a filmekkel nem volt szerencsém, átnyergeltem a játékokra, azok közül is arra, ami jófajta borzongással kecsegtetett.

A játék egyfajta "sétálószimulátor", azaz a játékosnak néhány tárgyhasználaton kívül nincs más dolga, mint hogy a helyszíneket bejárva, az ott elhagyott emléktöredékeket, feljegyzéseket, kellékeket összegyűjtve átéljen egy történetet. Jelen esetben egy őrült festőét, aki az elhagyatott házából, az emlékeiből és az egyre fokozódó elmebajából "teremtett" folyosókon és szobákban bolyong, feltárva a feleségével és a lányával történteket, mindazt, amit a festő megszállottsága miatt elszenvedtek, miközben az a fakuló hírneve és a bekövetkezett tragédiák közepette a nagy visszatérést jelentő mesterművén dolgozott.

A játék bőséges horrorelemekkel operál, amik az őrület miatt elég változatosak is tudnak lenni. Eleve a félhomályos házban sétálás is elég feszült, pedig az elején még csak a huzattól becsapódó ajtók és a véletlenül működésbe hozott egércsapdák zaja hozza a frászt az emberre, amiket idővel felváltanak a jump-scare bevágások (legjobban talán attól ijedtem meg, ahogy ki akartam nyitni egy ajtót, és a semmiből egy kés vágódott mellettem az ajtófélfába), az eltorzult festmények, a múlt árnyai és a folyamatos bezártság-érzés (nem egyszer egy szobából csak arrafelé lehet kimenni, ahol bejöttünk, ami már máshova nyílik, vagy éppen egy zsákutcában megváltozik a mögöttünk levő terület, ahogy megfordulunk), hogy a végére teljesen szétcsússzon és szétfolyjon az egész.

Nem hosszú, pár óra, de cserébe elég tömény, és attól függően, hogy az egyes tárgyakhoz és az emléktöredékekhez hogyan viszonyultunk, háromféle befejezése is lehet a történetnek.

Csak a hangulat miatt, hogy képekben is látsszon:


Külön érdekessége volt a dolognak, hogy egy rövid, alig egy órás kiegészítő is járt a játékhoz, afféle epilógus, amiben a festő halála után annak lánya járja végig a lepusztult, sötét, festékkel és szeméttel borított padlójú házat, hogy az apja végakaratának megfelelően rátaláljon az örökségére. Ehhez szintén három befejezés járt, attól függően, hogy a játékos cselekedetei alapján a lány hogyan viszonyul az apja által a művészet és a tehetség nevében elkövetett szörnyűségekhez és erőszakhoz.

.

Niwrok írta:

Layers of Fear

A játék bőséges horrorelemekkel operál, amik az őrület miatt elég változatosak is tudnak lenni. Eleve a félhomályos házban sétálás is elég feszült, pedig az elején még csak a huzattól becsapódó ajtók és a véletlenül működésbe hozott egércsapdák zaja hozza a frászt az emberre, amiket idővel felváltanak a jump-scare bevágások (legjobban talán attól ijedtem meg, ahogy ki akartam nyitni egy ajtót, és a semmiből egy kés vágódott mellettem az ajtófélfába), az eltorzult festmények, a múlt árnyai és a folyamatos bezártság-érzés (nem egyszer egy szobából csak arrafelé lehet kimenni, ahol bejöttünk, ami már máshova nyílik, vagy éppen egy zsákutcában megváltozik a mögöttünk levő terület, ahogy megfordulunk), hogy a végére teljesen szétcsússzon és szétfolyjon az egész.

Térhatásban is játszol? Vagy csak sztereoban? Mert akkor igazán ütős lehet, ha ehhez még 5.1-es hang is társul...

Niwrok írta:

Csak a hangulat miatt, hogy képekben is látsszon:

Látszik. Király!

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Layers of Fear

A játék bőséges horrorelemekkel operál, amik az őrület miatt elég változatosak is tudnak lenni.

Térhatásban is játszol? Vagy csak sztereoban? Mert akkor igazán ütős lehet, ha ehhez még 5.1-es hang is társul...  

Csak sztereoban, de sötétben, fülhallgatóval így is éppen elég hatásos .

Akkor már mutatok még egyet, amihez képest a festős csak "séta a parkban". Az Outlastban egy fotóriportert kell megszemélyesíteni, aki egy elmegyógyintézet titkos üzelmeire próbál fényt deríteni, de a nyomozás percek alatt kétségbeesett menekülésbe vált, amikor rájön, az ápoltak vették át a hatalmat az épületben. Így aztán itt már rendesen kell futni és bújni a mindenféle őrültek elől (van köztük wannabe sebész, meg olyan, amelyik feleséget próbál gyártani magának a "felesleges" részek lenyesésével), és csak azt, mert nincs fegyver a játékban, így csak a menekülés a túlélés.


.

.
Papers, Please


Amikor eddig játékokról írtam -az se mostanában volt...-, akkor általában valami nagyszabású került terítékre, több tíz órányi játék, epikus jelenetek, mozifilmekben is ritkán látott akciók, stb.. Ezúttal viszont az "egyszerű, de nagyszerű" kategória egyik képviselőjét szeretném bemutatni, ahol nem is az alapötlet zseniális, hanem hogy néha mennyi drámával és humorral sikerült ezt megtölteni.

A játék egy Arstotzka fantázianevű, szovjet jellegű diktatúrában játszódik 1982 végén, ahol is új határátkelőt nyitnak, és ennek a felüegyletét kell a játékosnak ellátnia. A technikai része így nem is tűnik túl izgalmasnak, hiszen annyi a lényeg, hogy a libasorban álló emberekből egy belép a fülkébe, a "határőr" ellenőrzi a dokumentumokat, ellentmondásokat keres azokban, majd elutasító vagy belépésre jogosító pecséttel látja el a delikvens útlevelét. Persze ahogy telnek a napok, az útlevél mellett mindenféle okmányokkal egészül ki a belépéshez szükséges dokumentumok köre, munkavállalási engedélyekkel, orvosi igazolásokkal, és a fülkét is bővítik újabb eszközökkel, hogy minél biztosabban ki lehessen szűrni, kik azok, akik illetéktelenül akarnak Arztotzka dicső földjére lépni. Egy idő után tényleg elég összetett feladat, hogy a lehető leggyorsabban átlássuk, minden megvan-e, ami kell, a tucatnyi pecsét és adat megfelelő-e; hogy az illető csak egy férfias nő-e, vagy hamis útlevéllel próbál bejutni, hogy csak felszedett-e pár kilót, vagy fegyvert rejteget a ruhája alatt...

Közben pedig folyamatosan jelen van a fenyegetettség és a kiszolgáltatottság, és nem is csak azért, mert időnként jöhet a "fekete autó", hanem azért is, mert az egyszerű útlevél-vizsgálatnak morális és politikai vetületei is vannak. Bár csak adat szintjén, de van a határőrnek családja, és a napi fizetésből azonnal levonásra kerülnek a lakhatás és az élelmezés költségei... már ha van miből. Ha nincs, akkor a rokonok elkezdenek éhezni és fázni, így egyfelől az ember próbál gyorsabban ellenőrizni, hogy több legyen a konyhapénz, de így meg többet hibázik (amiért persze pénzlevonás jár), másrészt a "mellékes" bevételekre is könnyebben mond igent, amikből a játék szintén tartalmaz jó pár darabot. De van, aki csak szívességből szeretne egy kis "félrenézést" és egy zöld pecsétet, így adódik a kérdés, hogy segítünk-e egy szerelmespárnak összejönni vagy egy apának megbosszulni a lánya halálát, ha a "téves" pecsét egyébként az említett megrovással és pénzlevonással is jár, ami ugye továbbgyűrűzik a család anyagi helyzetén, mondjuk amikor a gyerek bejelenti, hogy egy drága színesceruza-készletet szeretne a szülinapjára... A politikát pedig az Arstotzka nagyszerű kormányának megdöntésére irányuló forradalmárok és ügynökök aknamunkája hozza a játékba, és éppúgy lehet elvi meggyőződésből támogatni őket, mint leleplezni aljas összeesküvésüket.

És hogy mi ebben a humor, merthogy az eddig leírtakon azért nehezen röhögi halálra magát az ember? Van egy igen kitartó csempész, Jorji, akit már széles mosollyal, régi ismerősként üdvözöltem a vége felé, ahogy örök optimistaként próbált átjutni a határon, néha olyan arcátlanul vicces módon, mint a kézzel rajzolt útlevél.




Amiért pedig ezt a -bevallom, jó pár éves- írást kicsit felfrissítettem, az az volt, hogy kisfilm készül a játék alapján. Egyelőre csak előzetes van belőle, de így is remek a hangulata, sok mindent visszaad a "játék" feszültségéből.



.