Minden, ami játék PC-n és konzolon

R2-D2 írta:

Quantum Break

Ez a video több mint 5 órában mi? A végigjátszás??
Amúgy jó kis sztori lenne - tényleg egy filmhez, vagy sorozathoz.

Az, részben.
Az ilyen típusú játékokból egész jól össze lehet vágni egy "filmet" az átvezető videókból és pár akciójelenetből. Ennél meg másfél óra eleve élőszereplős.

.

Niwrok írta:

.
Papers, Please

A játék egy Arstotzka fantázianevű, szovjet jellegű diktatúrában játszódik 1982 végén, ahol is új határátkelőt nyitnak, és ennek a felügyeletét kell a játékosnak ellátnia. A technikai része így nem is tűnik túl izgalmasnak, hiszen annyi a lényeg, hogy a libasorban álló emberekből egy belép a fülkébe, a "határőr" ellenőrzi a dokumentumokat, ellentmondásokat keres azokban, majd elutasító vagy belépésre jogosító pecséttel látja el a delikvens útlevelét. Persze ahogy telnek a napok, az útlevél mellett mindenféle okmányokkal egészül ki a belépéshez szükséges dokumentumok köre, munkavállalási engedélyekkel, orvosi igazolásokkal, és a fülkét is bővítik újabb eszközökkel, hogy minél biztosabban ki lehessen szűrni, kik azok, akik illetéktelenül akarnak Arztotzka dicső földjére lépni.

Pár hozzászólással ezelőtt ajánlottam ennek a játéknak egy rajongói kisfilmjét, ami akkor még csak előzetesként létezett, de most már az egész 10 perces filmet is meg lehet nézni. Kár, hogy az útlevél-ellenőrzésekből kevés van benne, de a hangulatát nagyon eltalálták.



A videóhoz magyar felirat is tartozik, még ha kicsit rosszul is lett fordítva; csak rá kell kattintani az alsó sorban levő ikonra.

.

.
That Dragon, Cancer

Bár ez a rovat alapvetően a számítógépes játékoknak van fenntartva, ahogy ez a kategória a technológia fejlődésével és a felhasználók körének bővülésével egyre szélesebb spektrumot ölel fel, úgy lesz egyre szűkebb kifejezés a "játék" ezekre a programokra. Természetesen a "játékok" túlnyomó többsége még mindig a klasszikus irányvonalat képviseli, és játék, de ott is egyre inkább nevezhetők ezek interaktív (animációs) filmnek (ld. Quantum Break, Heavy Rain, Last of Us)... míg mások önkifejezésre használják a digitális világot, regény vagy festmény helyett szoftverbe öntve történetüket, gondolataikat... vagy éppen érzéseiket, emlékeiket.

Ryan Green ugyanis ezzel a programmal (ami Ryan feleségének, Amynek és egy sikeres közösségi finanszírozási projektnek is sokat köszönhet) a fiának, Joelnek állít emléket, akinél még szinte csecsemőkorában agydaganatot diagnosztizáltak, és az évekig tartó kezelések és kemók után a kisfiú szervezete végül 2014. márciusban feladta a rákkal folytatott harcot. Ez a digitális emlékmű ezt a harcot kíséri végig, a még éppen csak gügyögő Joelen tapasztalt első aggasztó jelektől kezdve az orvosokkal folytatott konzultációkon át a legnehezebb pillanatokig, és mindezt úgy, hogy a programfejlesztés kezdete még 2011-ben volt, így nem tudta senki, hogy milyen végkifejlettel fog zárulni. Greenék egyszerűen csak beszélni szerettek volna Joelről, magukról és egyben mindazokról, akik hasonlón mennek vagy mentek keresztül, mint ők hárman, a saját gyengeségeiket sem elhallgatva.

Nem gondolták, hogy ennek realisztikusnak kell lennie, ezért is a durva polygonos grafika, viszont szerettek volna hangulatban minél többet átadni, a küzdelem minden lépcsőfokát egy-egy "pályának" tekintve. Van olyan, ahol csak sétálni kell egy kórházi folyosón, olvasgatva a jobbulást, a gyógyulást kívánó üdvözlőlapok és táviratok között, vagy éppen olyan gyerekek rajzait nézegetve, akiket abban a kórházban kezeltek, mint Joelt. Vannak szimbolikusak, mint például a csónakban sodródó Joel, vagy amelyikben kis lovagként jelenik meg egy igazi sárkány ellen egy igazi számítógépes játék imitációjában. Vannak, amik keverik a gyermeki világot a valósággal, mondjuk beltéri autóversenyként mutatva be a vizsgálatok és a gyógyszerek sokaságát, amiket Joelt tolva kell összeszedni a pályán, de olyan is akadt, amikor egy gyerekjátékot átértelmezve mutatta be a program több oldalról, a résztvevők gondolatai közé bújva, azt a jelenetet, amikor az orvosok elmondták, hogy nem várnak már javulást. És volt olyan is, amit még így, képernyőn keresztül is nehéz volt feldolgozni, a "rosszabb napokat", például amikor a magát a fájdalomtól rekedtre üvöltő Joelt kellene megnyugtatni és elcsendesíteni annyira, hogy végre el tudjon aludni. Abban minden tehetetlenség ott volt...

Lehet morbidnak tartani egy ilyen programot, ami "játékot űz" egy fiúcska betegségéből és halálából, de a Green-családnak ez a története, és ezt az eszközt tartották ehhez a legkifejezőbbnek, ők ehhez értenek. Hiába "játék", amikor Ryan a végén megköszöni, hogy "játszottál", igazából azt köszöni meg, hogy meghallgattad őket.



.

.
Assassin's Creed: Odyssey feat. Trainspotting



.

.


.

.


Ejj, ha még mágia is lenne benne ...
.

.



Ezt még a Narcos név sem menti meg...
.

.
Telling Lies



Sokszor beszéltünk már arról, hogy mennyire szeretjük azokat a filmeket, ahol a cselekmény menete során gyűjtögeti a néző a kirakósokat, és abból áll össze a végére a film lényegi története. Nemrég egy olyan "játék" került a kezembe, ami szó szerint ezt tudja, és némi interaktivitáson kívül tulajdonképpen egy film... csak éppen 170 apró darabra vágva.

A Telling Lies rövid bevezetőjében annyi történik, hogy egy nő leül a laptopja elé... és innentől a játékos veszi át ennek a nőnek a szerepét, úgy, hogy innentől csak azt látni, amit a nő lát a számítógépe képernyőjén. Az már mind csak a képernyőn levő ikonok használatával derül ki, hogy a nőnél van egy titkosított merevlemez videókkal, és van egy programja, amivel ebben az adatbázisban lehet keresni szavak használatával. Egy videó akkor válik hozzáférhetővé, ha olyan szóra keres rá a játékos, ami az azon a videón zajló beszélgetésben elhangzik, viszont a program a szélesebb hozzáférést megnehezítendő mindig csak az időrendben első öt videót mutatja meg a keresőablakban (a videók időbélyegzője segít kicsit rendezni azt, hogy a videók a bő másfél éves időtartamból melyik időpontba illenek), a többi továbbra is rejtve marad. A játékos célja így az, hogy a keresőben hozzáférhető videókból minél többet végignézzen, azokból új keresőszavakat kinyerve (például személy- vagy helységneveket, szervezetek neveit, vagy éppen csak a vakszerencsében bízva bármilyen szót, ami eszébe jut, hátha bejön...) tovább mélyítse a keresést, próbálva felfedni a videókon keresztül kibontakozó történet szálait. Az is csak később derül ki, hogy a nő célja ezzel az, hogy a már nem kódolt videókat feltöltse egy Wikileaks-szerű honlapra, nyilvánosságra hozva egy igencsak mocskos FBI-akció minden részletét.

Persze önmagában egy ilyen programnak nincs sok értelme, de játéktechnikailag elég érdekes volt. Bár tényleg csak guglizásból áll az egész, de a sztori jó, és izgalmas felfedezni a "kirakósokat", amik egy fedett FBI-ügynök beépülésével kezdődnek egy radikális természetvédő mozgalomba, próbálva feltérképezni az akcióikat, miközben a kémnek az olyan személyes problémáival is meg kell küzdenie, mint a felesége és a kislánya, akikkel csak az interneten és titokban tudta tartani a kapcsolatot. A magánélet és a munka keveredése így szokatlan élmény, néha azt látni, ahogy a fickó esti mesét mond a lányának, máskor azt, hogyan tervezik az aktivisták megakadályozni egy gázvezeték megépítését, mindezt akár egymás után. A videók egy része így azokból a felvételekből áll, amiket az ügynök készített rejtett kamerával, míg mások egy videó-chat egy-egy oldalát mutatják. Utóbbi annyiból furcsa, hogy így mindig csak egy párbeszéd egyik résztvevőjét látni és hallani, így nehezebb összeilleszteni egy beszélgetést... másrészt a hosszabb monológoknál elég bosszantó, ha azt a szereplőt kell nézni percekig, aki hallgatja a másikat.

Ennél is még jobb, hogy olyan, általam kedvelt színészek adják elő ezeket a karaktereket, mint Logan Marshall-Green vagy Kerry Bishé, és mert a játék is videókból áll, így tényleg olyan, mint filmet nézni, csak jócskán összekeveredve...

.

.
12 perc / 12 Minutes

Játékokról ritkán írok ide, inkább csak akkor, amikor erős filmes vonatkozásai vannak, vagy ha a témája miatt megvan az esély, hogy legalább érdekes lesz a "közösségnek", hogy ilyen is van. Néha meg "és", mert a 12 minutes ugyan nem olyan nagyszabású akciójáték, mint a Quantum Break volt, de ha egy játék az idővisszapörgetésen alapul, és olyan színészek adták a nevüket hozzá, mint James McAvoy, Daisy Ridley és Willem Dafoe... akkor azért szerintem megéri legalább megemlíteni itt.

A 12 Minutes pont ennyi: 12 perc. Legfeljebb ennyi ideje van a munka után hazaérkező Férjnek arra, hogy kiderítse a Felesége közreműködésével, hogy a pár perc múlva rájuk törő Rendőr mit akar tőlük, és lehetőség szerint megakadályozza, hogy az hirtelen felindulásból megölje őt. Ehhez mindössze a lakásuk három szobájában fellelhető eszközök állnak rendelkezésére, és azok az információk, amiket megszerez, mert ha megpróbál távozni, vagy meghal, ismét a lakás ajtajában találja magát, abban a pillanatban, amikor hazaérve becsukta maga mögött az ajtót... de ez legkésőbb 12 perc múlva amúgy is megtörténik.

A sztori szinte végig szépen bomlik ki, illettek a sztorihoz a titkok, amik kiderültek, és külön jó, hogy nem csak a gyilkossággal vádolt Feleségnek van rejtegetnivalója, amit fel lehet használni a későbbiekben. Jók a nyomok is, még úgy is, hogy természetesen akár többször is végig kell játszani ugyanazokat a jeleneteket, amíg az ember rájön egy addig észre nem vett utalásra, vagy hogy abba hogyan illik valamelyik tárgy a lakásból (és külön jó, hogy vannak "rövidítések", így ha elértünk egy "checkpointot", akkor mondjuk megváltozik egy párbeszéd-opció, nem kell ötször-hatszor végigjátszani a vacsorát). A tárgyak és az infók felhasználása is elég nagy szabadságot ad, akár egészen extrém befejezések is elérhetőek vele (összesen hatot tart nyilván a játék). Egy kivétellel nem éreztem, hogy elakadtam volna, mindig volt ötletem, mit lehetne még kipróbálni, de nem is volt túl könnyű, így jól esett néha egy-egy "Aha!" sikerélménye. Egyedül az utolsó szakaszt, a "Dália"-részt éreztem erőltetettnek és nehézkesnek, az már inkább csak egy muszáj-csavar volt nekem.

.