Niwrok írásai 3.0

.
A megszállás / Okkupert S3




Nem hiszem, hogy mély nyomot hagyott, de úgy másfél éve írtam erről a norvég sorozatról, aminek a témája egy elképzelt -de mégsem annyira a valóságtól elrugaszkodott- hatalomátvétel sok fordulatot és áthallást tartalmazó története. Annak idején a House of Cards pótlására kerestem egy politikai drámát, és ezt az Okkupert általában meg is adta... csak persze a maga hűvös skandináv módján.

Miután a norvég miniszterelnököt egy merényletben megölik, Jesper Berg ismét nyeregben érezhetné magát, hiszen ő veszi át a helyét ügyvivő elnökként. Csakhogy Berg idáig vezető útja során túl sok csontvázat pakolt be a szekrénybe ahhoz, hogy azok ne kísértsék, hogy nyugodtan alhasson tőlük, a másik oldalon pedig az oroszok sem veszik könnyen azt, hogy az Anita Ryhg által szépen lepapírozott "békemegállapodás" (gyakorlatilag a "csendes" orosz megszállás még csendesebb hivatalossá tétele) helyett megint Berggel állnak szemben. Az ő alapelvei ugyanis egy cseppet sem változtak, az eredendő célja még mindig az, hogy a földgáz- és olajkitermelés teljes beszüntetésével Norvégia mintaként szolgáljon a környezetbarát energiagazdálkodási módszerek terén (függetlenül az ezt értelemszerűen maga után vonó gazdasági visszaeséstől), és ebbe a legkevésbé sem fér bele az, hogy az EU jóváhagyásával orosz katonák állomásozzanak a területükön, az olajkútjaikon, a finomítóikban, felügyeljék azok folyamatos működését. Bergnek így óvatosan kell egyensúlyoznia aközött, hogy a politikai tervei megvalósíthatóak maradjanak, és aközött, hogy a túl nyilvánvaló ellenszegülés miatt nyílt háborúvá fajuljon ez a többoldalú konfliktus... még úgy is, hogy ebben egyre kevésbé számíthat az eddigi olyan szövetségeseire, mint Harald Vold vagy Hans-Martin Djupvik, viszont szerencséjére egy radikális öko-cyber mozgalom tagjaira nagyon is.

Ami még mindig a legjobb része az Okkupertnek, az a "félhihető" körítése. Sokszor annyira jellemzőek a világpolitikára azok a motivációk, azok a jelenetek, és a béna, árulkodó ellentmondások is, amik itt elhangzanak, hogy a Jurassic Parkra adott egyik kommentár szavait kölcsönvéve, "Ha ezt így a Híradóban látom, besz*pom!". Már eleve az egésznek a kiindulópontja az volt ugye, hogy szép dolog a környezetvédelem, a fenntarthatóság meg miegymás, de azért fosszilis tüzelők legyenek ám, de amikor itt az EU-t képviselő német hölgyemény még mindezt megkoronázza azzal, hogy az oroszok által felügyelt norvég gázlelőhelyekre azért van szükség, hogy garantálják a függetlenségüket az orosz gáztól, hát azon felröhögtem! De nem csak az ökopolitika kap itt szerepet, mert ebben az évadban a parlamenti választásokra készülő Norvégia legfontosabb témája az lesz, hogy ki hogyan, milyen módszerekkel akar megszabadulni az oroszoktól. A múltkor még a kényelmes kakukkfióka-szerepben tetszelgő oroszok páriái lesznek az új politikai kurzusnak, mert még a legenyhébb Berg is annyit ki akar utasítani és repülőre rakni, amennyit csak lehet, de bizony a szélsőségesebb csoportok a fizikai erőszaktól, például a savas támadásoktól vagy a robbantásoktól sem riadnak vissza.

A karaktereket illetően azonban már sajnos nem ilyen rózsás a helyzet. Hol vannak már az olyan jellemek, mint Arnesen, aki egy álleejtős fordulattal teremtette meg a gerillamozgalmának mítoszát, amit utána hónapokig hiába keresett a titkosszolgálat? Most maximum Jesper Bergnél éreztem valami kis Macbeth-szerű jellemváltozást; a diplomatikus környezetvédőből a második évadra kevés gátlással rendelkező szakadár lett, amire még rá lehetett fogni, hogy Norvégia függetlenségéért csinálta, most viszont egy amorális öko-terrorista, akinél sosem lehet tudni, hogy még tényleg megvannak-e a szépen hangzó elvei a karbonsemlegességről, vagy csak annyi a célja, hogy bármi és bárki árán elkerülje a felelősségre vonást. A többiek sajnos egyszerű bábbá degradálódtak a sakktáblán, de egy olyan táblán, amin egyre kevésbé van más szerepük és céljuk, mint a kritikus pontig jelen lenni. Djupvikék még elmennek, H-M a Titkosszolgálat élén bonyolódik kalandokba, és játssza azt a naiv hőst, amit ráosztottak, Hilde pedig újabban civil jogászként dolgozik. Sidorova az egyik kedvenc karakterem volt itt, a kimért orosz nagykövet összekötőként remek figura volt, ehhez képest most azzal adtak motivációt neki, hogy egy eddig szerintem soha nem említett leszbikus kapcsolatán keresztül fenyegetik és zsarolják... mert a homoszexuálisokat ennek a fiktív világnak az oroszai sem szívlelik jobban, mint putyini Oroszországban. Akit meg a hátam közepére nem kívántam, az Bente; a csaj eredetileg úgy került képbe, hogy ő volt Thomas felesége, és már múltkor is szidtam, mert semmi mást nem csinált, mint a hotelját pesztrálta, erre most ő lesz az orosz megszállás idején nyerészkedők reklámarca, és egyben a Mata Hariba oltott Lady Macbeth is, aki nagypályásként manipulálja akár az orosz minisztereket is, de lesz ő még a múltkori merénylet koronatanúja is, mert ő ekkora játékossá nőtte ki magát... Ha van irritálóan bután megírt karakter a sorozatos pályafutásomból, hát az ő!

A politikai játszmák terén remek volt az Okkupert ezen évada is, különös tekintettel azok elég hidegrázós lehetőségére, hogy ez egy ilyen helyzetben talán tényleg így történne, ilyen háttéralkuk, fenyegetések, zsarolások és politikai gyilkosságok mentén. Az előző két évadhoz képest viszont kevésbé működtek a karakterei, az utolsó két részben pedig érződött, hogy a következetességnél fontosabbá vált a szálak durva elvarrása és a kettős politikai üzenet közvetítése. Ez végülis egy befejező évadnál nem tragikus hiba, de talán szebben is meg lehetett volna oldani.


7/10
.

.
The Walking Dead S10 (-S10E16)




"A disznószar büdös?"

Amikor az előző évadról volt szó, akkor  mindenféle "sorsfordító" eseményeket emlegettem. Az egyik az volt, hogy a TWD mostanra elvesztette szinte az összes "alap" karakterét, köztük Ricket is, a másik pedig az, hogy egy olyan ellenfél kezdte fenyegetni a most már városállamok hálózatává fejlődött kolóniát, aki nem veszélyt, hanem eszközt lát a zombikban. Mindkét dolog olyan, amiben van lehetőség, és bármilyen "cudar" világot is vetített előre az előző ávadzáró az egy epizódos hóviharral, csak ott voltak a szereplők, akiket eddig megkedveltem, és az Alfáékkal vívott harc izgalmai.

Egy komoly érvágás azonban rögtön az elején kiderült, kiejtve egy fontosat az eddigi konfliktusok közül: ebben a helyzetben már nincsen alapja a területi, az erőforrásokért vívott harcoknak (Alfát a bosszúvágy hajtja, és viszont, azt nem sorolom ide). Az "ismert világ" teljes összhangban működik, megtermelve az alapvető szükségleteiket, az olyan konfrontatív szereplők "távozásával" pedig, mint Rick és Maggie, teljes béke honol, nincsenek ideológiai viták, a városok közötti ellentétek sem. Tíz évad után persze el lehet ide jutni, de a békés telepeskedés egy dologra biztosan teljesen alkalmatlan: sorozatot csinálni belőle. Rossz nézni, ahogy a régen oly érdekes kapcsolati hálók ennyire szétfeslenek, és a legtöbb párbeszéd, ami kijön a szereplők száján, csak banális fecsegésnek, üres szavaknak hangzik, még a nagy lelkizések is, mint a magyarra fordított popslágerek. Van helye ebben a helyzetben az egyéni drámáknak, mint a Király helyzete vagy Eugene egyre erősödő magányossága, legalább ezek vannak... de amikor szinte csak ezeknek van helye, akkor nagyon tud ám hiányozni az az időszak, azok az évadok, amikor a szereplők egyszerre harcoltak az új világ által rájuk kényszerített szabályokkal, bonyolódtak vitákba arról, ki hogyan képzeli el a túlélést a zombikkal vagy a többi emberrel, és még esetleg a személyes ellentéteik is megvoltak.

Aztán ennek nyomán kiderült az évad egészének rákfenéje: egyszerűen nem maradt mondanivaló a TWD-ben. Most legalábbis szinte semmi nincs benne, még annyira sem, mint Negan idejében. A sorozat kevés mankójának egyike számomra az volt (mondjuk a kevés szimpatikus szereplő és az emberi világ pusztulásának fokozatait még mindig remekül érzékeltető díszletek mellett), hogy a túlélés és az együttélés fázisait, dilemmáit emberi oldalukról megközelítse. Engem baromi régóta nem érdekelnek a halomra hentelt zombik és az izgalmasnak szánt akciójelenetek, mert ezekben kb. a második évad óta nem nagyon tudnak újat mutatni, de akkor még csak gagyi ostobaságnak tartottam a "váratlanul" előugró zombikat, ahhoz viszont valami nagyon durvát kellett volna villantani, hogy tíz évad után ne utáljam meg, hogy hülyének néznek (mondjuk hogy Negan beszélget, és egyszer csak a zombi jobbról beinteget ). Alfa hordája ebből a masszából legfeljebb abból a szempontból tudott kitűnni, hogy bemutatta egy személyi kultuszra épülő szekta viszonyait, de legtöbbször ők is csak véres lekaszabolnivalóként jelennek meg. Nem minden esetben rosszul, a szembenállók egy-két taktikai trükkel és ügyes csapdával csepegtetnek némi meglepetést és izgalmat, de nagyon hiányzik, hogy egymás puszta legyőzésén és a bosszún kívül valami "felsőbb" célja is legyen az egésznek, mert különben az már csak egy íztelen, a végtelenségig nyújtható rágógumi. Enélkül ebben már semmi dilemmáznivaló nincs, és mert a Városállamokban sincs nagyon senki, aki éles vitákba bonyolódna a többiekkel, így a múltkor emlegetett, számomra a sorozat velejét jelentő társadalomfilozófiai kérdések hiányában a "lelkizések" csak arra vannak, hogy átvezessenek egyik zombikaszabolásból a másikba, ahelyett, hogy fordítva lenne, és esetleg a véres móka meg a trancsír szakítaná meg néha az elmélkedést. Ez alól egy kivételt találtam, az E7 vallatása a tömlöcben az évad legjobb 15 perce (de mondhatnám, hogy ez az a 15 perc az előtte levő 300-ból, ami tetszett...), és ékes bizonyítéka annak hogy miért Carol még mindig a kedvenc szereplőm.

Mivel így az évad nemcsak üres lenne, de baromira unalmas is, ezért sorra kellett az íróknak előhúzni a varázskártyákat, a "fordulatokat" meg az érdekes kis epizódokat, de ezektől meg szétmorzsolódik az évad (az évad vége felé gyakorlatilag követhetetlenné válik, hogy ki mit miért csinál), és a sokadik ilyennél céltalan időhúzássá válik minden addig a pillanatig, amíg a díszes kompánia végre neki nem ront a hordának... az Essosban shoppingoló Daenerys tudna sokat mesélni az efféle "vattákról". Olyan régóta építik az írók ezt a világot, hogy mostanra láthatóan túl stabil lett, és ezt mi sem mutatja jobban, hogy már csak olyan "égből pottyant" dolgok tudják kibillenteni az egyensúlyából, mint ami az első részekben a szereplők nyakába szakad, ami egyáltalán elindít ebben a helyzetben valamit, vagy amikor az írók hirtelen rájönnek, hogy nem csak a zombiharapás tud itt végezni valakivel, hanem bizony a betegségek is, vagy hogy Hilltop falainál pont van egy hatalmas fa, amit tíz év alatt sem volt idő kivágni, és az most kidől. A véletlen azonban egy dolog, a másik, amivel megpróbálják megtámogatni az évadot, az Negan rehabilitálása... Persze valamit kellett vele is kezdeni nyolc évnyi paradicsomkarózás és kiközösítettség után, de Jeffrey Dean Morgan remek alakításán túl ez pontosan azt jelenti, amire a legkevésbé sem vágytam, azaz hogy a Fogda Bölcse és a Civilizáltságunk Bizonyítéka visszaváltozik azzá a buta, alpári és pojáca komikussá, aki fénykorában volt, mesélve például hosszan a "mogyipacsi" szabályairól, míg a másik végletnek a "Negan jutalma"-jelenetet tudnám mondani, ami meg csak szimplán abszurd. Végül az olyan röhejbe hajló hülyeségekről már ne is beszéljünk, hogy aki kihúzza a combjába markolatig vágott, "Krokodil Dundee"-kaliberű vadásztőrt, az méltóztasson már elvérezni, vagy Michonne kis epizódjáról a szigeten... És amikor már azt hiszed mindent láttál, és ennél lejjebb egyszerűen nincs, akkor belép a képbe Juanita/Princess, akivel a TWD saját paródiájába fordul   ...

Hogy szar-e ez az évad? "Szinuszos a rádióhullám?". Én eddig azért kedveltem a TWD-t, mert sokféle rétegét be tudta mutatni annak, hogy az emberi természet hogyan segíti vagy gátolja egy zombik uralta világban a túlélést, és mert izgatott a kezdetektől, de legalábbis régóta követett szereplők sorsa. A 10. évad az, amire ezekből már nem sok maradt. Egy kezemen meg tudom számolni, kik azok, akiket nem szeretném, hogy felzabáljon az első zombi, ellenben igencsak riasztó jövőt vetítenek előre azok a kreténségek, értelmetlenségek, bazári giccsek és parasztvakítások, amiket az írók még ki tudnak izzadni magukból... és így már nem nagyon érdekel, hogy a túlélők a tengerparton, a folyó mellett, egy barlangban, Alexandriában, egy benzinkúton, egy könyvtárban, Hilltopon vagy csak úgy az erdőben loccsantják ki a soha el nem fogyó zombik agyát... Sőt, nagyon nem érdekel...


5,5/10
.

Niwrok írta:

.
The Walking Dead S10 (-S10E16)

Hogy szar-e ez az évad? "Szinuszos a rádióhullám?".

Sőt, nagyon nem érdekel...


5,5/10
.

Mindegy, ezen írás alapján nem sietek, legalább megvárom a záró epizódot is. Nekem már Alfáékkal bajom volt, ez meg ezek szerint még szarabb...


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
The Walking Dead S10 (-S10E16)

Hogy szar-e ez az évad? "Szinuszos a rádióhullám?".
Sőt, nagyon nem érdekel...

5,5/10
.

Mindegy, ezen írás alapján nem sietek, legalább megvárom a záró epizódot is. Nekem már Alfáékkal bajom volt, ez meg ezek szerint még szarabb...

Persze nekem is illett volna megvárnom a végét, de egyre inkább úgy éreztem, nem tudnak olyat mutatni az évadzáróban, ami jelentősen befolyásolná a véleményem. A 15. rész meg aztán teljesen meg is győzött róla, Princess számomra egyszerűen felfoghatatlan, pedig a képregények szerint állandó szereplő lesz...

.

.
FOMO: #megosztod, #uralkodsz




"Sziasztok, én Gergő vagyok, és ez itt az uborkaszopó tutorial."

Ahhoz képest, hogy az ún. "milleniumi generáció" és a közösségi média kölcsönös egymásra hatása mennyire aktuális és egyben szerteágazó téma, nem nagyon látom, hogy itthon, és azon belül a filmes világban különösebben foglalkoznának vele. Jó, nem is vagyok közvetlenül érintett, hogy annyira kövessem, de gyakorlatilag egy ilyet tudnék mondani, az itt korábban bemutatott "Remélem legközelebb sikerül meghalnod "-ot. Az a fenti témakörön belül nagyobb hangsúlyt fektetett az internetes arctalanság veszélyeire és a netes zaklatásokra... míg ez a film, a FOMO a "magyar #metoo"-film próbál lenni egy eldurvult bulival és a következményeivel.  

Az érettségire készülő Gergő befolyásos és gazdag szülei támogatásával az USÁ-ban szeretne továbbtanulni, ezért amíg csak lehet, együtt akar szórakozni és bulizni a haverjaival. Annyira összeszokott kis banda ez, hogy Falka néven még saját online csoportjuk is van a közösségi médiában, ahova a veszélyes marhulásoktól az ízléstelen szívatásokon át a válogatott tahóságokig sok mindenről töltöttek már fel képeket, videókat, amivel némi hírnévre, hírhedtségre is szert tettek az iskolatársaik körében. Az "ártatlan", fű alatt futó üzelmeiknek azonban egy csapásra vége szakad, amikor az egyik ilyen "mindent bele" bulin a haverjai azzal nem kezdik húzni Gergő agyát, hogy a magát eszméletlenre szétcsapó, most az egyik szobában alvó Lilla, akivel a srác mellesleg egész este flörtölt, milyen könnyű préda lenne, és amúgy is biztosan "benne lenne"... és hogy persze akkor videó is kéne róla bizonyítékként, hogy nem puhapöcs. A buliról készült felvételek, köztük a "kihívás" videója trófeaként járják körbe a gimnázium fórumait, kommentek százait begyűjtve (leginkább arról, hogy Lilla egy álszent ribanc...), mígnem valaki megosztja azt Lilla apjával, a gimnázium egyik tanárával is, akinek természetesen esze ágában sincs annyiban hagyni a dolgot.

Rögtön szeretnék is egy dicséretet kiosztani Hartung Attila rendezőnek és a stábjának, a film első fele ugyanis remek, a tempója, a hitelessége, a közvetlensége és a sokrétűsége miatt egyaránt. A Falka bemutatása és a buli képei közben el is felejtettem, hogy egy filmet nézek, annyira meggyőzően lett előadva az egymást a hülyeségbe, aztán a balhéba, végül a bűnbe belehergelő kis társaság meg az egész piás-füves lealjasodás... hogy aztán ez a közvetlenség egyszerre kényelmetlen, fenyegető és visszataszító legyen, amikor Gergő akcióba lép a haverok unszolására. Ez a feszültség aztán átragad az ebből lassan kibontakozó botrányra is, de sajnos az a kérdéshalmaz, hogy mit szól ehhez Lilla apja, Gergő szülei vagy az iskolaigazgató, csak érintőlegesen lettek bemutatva; akkor már inkább volt fontos annak feltérképezése, hogy mi vezethet egy ilyen helyzet kialakulásához. Kár, hogy a cím nem lett az "idősebbek" kedvéért kicsit jobban kifejtve, mert a FOMO, vagyis a "Fear-Of-Missing-Out" rövidítése tökéletesen fejezi ki az egésznek az alapgondolatát, amivel kapcsolatban napjaink lázadó ifjúságának talán a legtöbb félelme és konfliktusa van, a "kimaradás érzése". Az amikor a csodák már nem is három napig, legfeljebb három óráig vagy percig tartanak, és folyamatosan tolni kell a "kontentet", és jelen kell lenni, és ami nincs a neten, a Facebookon, az meg sem történt.

Aztán ahogy Gergő a szülei partija után beleveti magát a budapesti éjszakába, a film is egy kicsit hangulatot és stílust vált, ami nekem annyira nem jött be, de így sem lett rossz a FOMO. Ebben a szakaszban a kétségeivel, félelmeivel és a tette súlyával viaskodó Gergő szinte egy monodrámás road movie-ba csöppen, ahogy Lillát keresi a Falkával. Erre a részre is maradtak még izgalmas kérdések (például ahogy a Falka többi tagjában is tudatosodik, hogy ebből a szarból rájuk is fog fröccsenni... ha hagyják), de sajnos kisebb mélypontok is akadnak, ahogy például Gergő gondolatai közé tévedve csak hullámzó, enyhén szürreális képek töltik ki a műsoridőt. A keresés feszültsége helyett inkább tűnt nekem ez valamiféle féldokumentarista kisfilmnek a Bulinegyed, a romkocsmák és az aluljárók alakjairól, kis életképek gyűjteményének, ami nekem ugyan tetszett, de nem erre ültem le eredetileg... A felvezetés után nem vártam volna, hogy a rendező ennyire hátralép Lilla és Gergő párosától, akik igazán csak a fináléra térnek vissza, és az sem tett jót a hangulatomnak, hogy a filmnek háromszor van vége, és igazából a rántottás és a gyalogátkelős sem sokat tesz hozzá, csak azoknak az érzéseknek egyfajta összefoglalásai, amiket előtte amúgy is volt idő megismerni, kissé ízetlenre rágott szimbólumokkal kiegészülve.

Bár szívesebben láttam volna inkább egy olyan, Családi kör jellegű filmet, mint amilyen a "Remélem..." volt, a FOMO legalább olyan széles körét érintette a tinédzserek digitális problémáinak, technikailag, színészi játékban és hangulatra pedig sokkal jobban bejött. És ez is ugyanúgy mehet az osztályfőnöki órákra, hogy aztán legyen miről beszélgetni, ne csak az azévi tanulmányi kirándulásról...


8/10
.

Niwrok írta:

.
FOMO: #megosztod, #uralkodsz

Bár szívesebben láttam volna inkább egy olyan, Családi kör jellegű filmet, mint amilyen a "Remélem..." volt, a FOMO legalább olyan széles körét érintette a tinédzserek digitális problémáinak, technikailag, színészi játékban és hangulatra pedig sokkal jobban bejött. És ez is ugyanúgy mehet az osztályfőnöki órákra, hogy aztán legyen miről beszélgetni, ne csak az azévi tanulmányi kirándulásról...


8/10
.

A címét már hallottam, de nem tudtam, hogy ennyire a 13 okom voltra hajaz - bizonyos tekintetben. Köszi az ajánlót, ezt majd megnézem, de nem most... most elég volt ebből picit.



.

.
Anna Karenina (2012)




Lev Tolsztoj klasszikus regénye sokféle feldolgozást kapott -nem csak a filmesekre gondolva itt, pedig azokat is vagy 100 éve csinálják- de azt szinte biztosra merem mondani, hogy egyik sem nyúlt hozzá olyan kreatívan pimaszul, mint Joe Wright és a stábja. Előzetesen nagyon nem is tudtam mást a filmről, mint az ő nevét, és ez volt a legfőbb motiváció a film megnézésében is, mert azt hiszem azt, hogy orosz realista regények megismerésével pallérozzam a műveltségemet, pár éve elengedtem...

A történet persze alapvetően nem más, mint az eredeti, azaz egy több szálon mozgó romantikus dráma sok egyéb mellett arról, hogy a szereplői hosszan merengenek szerelemről, vágyról, házasságról, és arról, hogy ezért mit képesek feláldozni, és néha írnak erről egy levelet. Eszerint Anna Karenina (Keira Knightly) hosszú ideje él szenvedély nélküli, de szeretetben eltöltött házasságban a nála húsz évvel idősebb Alexej Alexandrovics (Jude Law) magas rangú tisztviselővel, amely kapcsolatból fiuk is született. Bár nem sok érzelem jelenik meg kettejük között, Anna számára mégsem jelent csábítást a szentpétervári és moszkvai társasági élet, az akkori társadalmi viszonyok között megtűrt módiba illeszkedve nem keres magának szeretőt, egészen addig, amíg a bátyja házasságtörését elsimítandó Moszkvába nem utazik, és ott nem találkozik a hetyke bajszú katonatiszttel, Vronszkij gróffal (Aaron Johnson). Ez a kapcsolat mindkettejük életét felforgatja, hiszen Anna számára ott van a férje és a fia, de talán most tudja először megtapasztalni a szerelmet fiatalon kötött házassága miatt, Vronszkijt pedig fejben már mindenki összeboronálta Katerina hercegnővel (Alicia Vikander), és az katonai előmenetelét is kisiklathatja egy elvált asszony, de nem tudják elengedni egymást. Szerelmükben azt vallják, hogy nem érdekli őket a társasági élet jelentette megvetés, ahogy Anna is késznek látszik elhagyni a férjét, még ha ez a szigorú ortodox vallási közösségben egyet jelent a becstelenséggel... de mindezt a gyakorlatban megélni már egyészen más kihívásokat tartogat.

Kihívásokat tartogat maga a film is, leginkább annak vonatkozásában, hogy a nézője milyen viszonyt ápol a klasszikus regényekkel. Sokan ugyanis úgy vannak vele, hogy orosz regényeket kizárólag komoly és komor hangulatban lehet befogadni, és csak akkor méltó rá valaki, ha el tudja képzelni, milyen lenne a regényt egy hóviharos dácsában olvasni gyertyafény és egy üveg vodka mellett, miközben a ház előtt ott áll a trojka, a tajgán meg farkasok vonyítanak. Aki számára szentségtörés bármifajta kilengés ettől a hangulattól, az ezen a ponton talán be is fejezheti az olvasást, ez biztosan nem az ő filmje. Én azonban rebellis módon fontosabbnak tartom, hogy ezekhez a történetekhez ne csak azzal a közönnyel vegyes félelemmel és alázattal viszonyuljunk, ami az irodalomórákon az átlagra ráragadt, hanem ha van -és általában van- olyan mondanivaló, téma, ami a mai, modernebb viszonyok között is megállja a helyét, akkor inkább ennek bemutatásán legyen a hangsúly, és annak eszköze, stílusa lehet másodlagos. Az én hozzáállásomat amúgy is befolyásolta egy korábban látott film, mely szerint nem kell valamit csak azért magasztosnak tartani, mert régi. Az Anna Karenina cselekményén végigtekintve például sok olyan dolog visszaköszönt, amit pár évvel ezelőtt a Neljubov is megadott, mondjuk a társadalmi elvárások és a pravoszláv elvek satujába szorult, boldogtalan házasságét. Még ha nem is lehet mindent egy az egyben átadni egy olyan vaskos, szerteágazó és korabeli társadalmi kérdésekkel is foglalkozó regényből, mint az Anna Karenina, így viszonylag keveseket kötne le valószínűleg Kosztya filozofálása arról, hogy neki miféle joga van arra, hogy jobbágyokat dolgoztasson a földjein, de a történelmi érdekessége annak is meglehet... és akkor lehet mai nyelvre és viszonyokra átültetni azt, amit tényleg át lehet.

Csakhogy ezzel a gondolkodással együtt is megdöbbentő, közben néha kabaréba hajló, viszont elképesztően látványos és ötletes az a mód, ahogy Joe Wright ezt megjeleníti a néző felé. Az alapkoncepció az, hogy a társadalmi elvárások jelentette béklyó egyfajta bezártságot jelent, amiben a képmutatás válik a legfontosabb értékké (hiszen az, hogy egy férjes asszony egy fiatalabb katonatiszttel legyezteti a hiúságát, simán beleférne, Vronszkij esetében pedig külön ki is jelentik, hogy egy idősebb nő iránti szerelem "része a kiképzésnek"), így mindenki szerepet játszik... erre pedig nincs megfelelőbb tér egy színháznál. A jelenetek jelentős része így egy színházi nézőtér és a színpad keretei között történik, ahova és ahonnan ki- és begurulnak a díszletek, ahol a tárgyak kellékek, és ami szükség szerint változtatja jellegét. A történetben meghatározó vonatok például hol hatalmas papírmasékként csúsznak be az "állomásra", hol egy terepasztal játékvonata zakatol valódiként, de maga a nézőtér is hol hivatalként funkcionál, hol hatalmas bálteremként, és -amit általában ki szoktak emelni a filmből- lóversenypályaként. Szinte egy elvarázsolt kastély labirintusában érzi magát az ember, és bár mellbevágó megtapasztalni, többször annyira el is képedtem azon, hogy ez mennyire távol áll attól, amit én egy orosz regényről gondoltam volna, hogy felnevettem, és én bizony nagyon tudtam ezt élvezni. Sőt, éppen az a gond, hogy ebből a kreativitásból nem futotta a végéig, Anna kétségeit és az őt felőrlő, egymást kizáró vágyakat már nem volt elég ötlet bemutatni, így a film a végére ez is átfordul komor, semleges, kicsit klasszikusan köldöknézős stílusba, így a film két fele jobban elválik hangulatban, mint kéne neki, és amiért felemásnak tűnik kicsit.

Utálni sokkal könnyebb ezt a filmet egy klasszikus orosz regény ripacskodó meggyalázásaként, "ének nélküli musical"-ként, mint kicsit nyitottabban hozzáállva felfedezni és elfogadni Joe Wright látásmódját. Nem áll hozzám közel az "ami régi, az csak penészes szar lehet" örök lázadása és a fasírtkultúra sem, amiben mindent pépesítve kell a nézőnek adni, hogy hajlandó legyen legalább belekóstolni, de Wright rendezői stílusát eddig is bírtam, ezen -kisebb botlásoktól eltekintve- az Anna Karenina sem változtatott.


7,5/10

Niwrok írta:

.
Anna Karenina (2012)


Lev Tolsztoj klasszikus regénye sokféle feldolgozást kapott -nem csak a filmesekre gondolva itt, pedig azokat is vagy 100 éve csinálják- de azt szinte biztosra merem mondani, hogy egyik sem nyúlt hozzá olyan kreatívan pimaszul, mint Joe Wright és a stábja. Előzetesen nagyon nem is tudtam mást a filmről, mint az ő nevét, és ez volt a legfőbb motiváció a film megnézésében is, mert azt hiszem azt, hogy orosz realista regények megismerésével pallérozzam a műveltségemet, pár éve elengedtem...


Kihívásokat tartogat maga a film is, leginkább annak vonatkozásában, hogy a nézője milyen viszonyt ápol a klasszikus regényekkel. Sokan ugyanis úgy vannak vele, hogy orosz regényeket kizárólag komoly és komor hangulatban lehet befogadni, és csak akkor méltó rá valaki, ha el tudja képzelni, milyen lenne a regényt egy hóviharos dácsában olvasni gyertyafény és egy üveg vodka mellett, miközben a ház előtt ott áll a trojka, a tajgán meg farkasok vonyítanak. Aki számára szentségtörés bármifajta kilengés ettől a hangulattól, az ezen a ponton talán be is fejezheti az olvasást, ez biztosan nem az ő filmje.



7,5/10
.

Köszi. Mindez rám nem vonatkozik ugyan, de ennek ellenére sem érzem azt, hogy ez az én filmem lenne... még a kifejezetten impozáns színészgárda ellenére sem...


De jót mosolyogatm írásodon, megérte elolvasni.


.

.
13 okom volt / 13 Reasons Why S4




"Shit's fucked up!"

Igen, "a szar el lett baszva"... A 13 okom volt írói gárdája is úgy járt, mint a Trónok harcáé, hogy nagyjából addig tartott a tudományuk, amíg volt könyvbeli alapanyag, és az önálló továbbgondolás, amit a siker szinte kikövetelt, már nem nagyon ment. Hannah kazettái után a lány és a támadójaként elhíresült Bryce jellemének és szerepének újragondolása a mellékkarakterekkel karöltve még elég érdekes, bár nekem kicsit furcsa volt, viszont így, hogy tőlük teljesen eltávolodva már csak az a téma, hogy "Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot?", akkor nem lehet meglepetés, hogy csak a kétségbeesett ötletelés és az innen-onnan összelopkodott dolog újrafeldolgozása maradt, meg a könnyes búcsú...

Mert erre az évadra csak annyi alap volt, hogy Bryce megölésével és a tettes személyét elfedni igyekvő akció közben "mellékesen" börtönbe juttatott és meghalni hagyott Monty sorsával el kell számolnia a Hannah-brigádnak, meg hogy az elején még ultranaiv Clay hogyan bírkózik meg a rá rakódott terhekkel. Az egy dolog, hogy erről már messziről süt, hogy semmi köze ahhoz, amiért ez a sorozat eredetileg létrejött (ha ilyet akarnék látni, akkor a Hazug csajok társaságát nézném...), de forgatókönyvírás szempontjából még nagyobb probléma, hogy amíg egy nyomozás dinamikus dolog, a rejtőzködés statikus. Akkor működik a legjobban, ha senki nem csinál és mond semmit. Ebből a csapdából talán akkor lett volna kiút, ha egy éles csavarral nagyobb szerepet kap a Monty nevét tisztábbra mosni igyekvő Estella-Winston-Diego trió (nekem ez sem lett volna durvább fordulat, mint az áldozatként bemutatott, síró Bryce). Ehelyett még annyi időt sem szántak rájuk, hogy úgy nagyjából meg lehessen ismerni őket, és ne csak egy-egy címke legyenek Monty életében (Estella="család", Diego="sport", Wintson="magánélet"), a "nyomozásuk" meg annyi, hogy néha berepül hozzájuk az ablakon egy dosszié vagy egy kazetta, amikről két perc után el is feledkeznek (például engem érdekelt volna, ki és miért rakta az asztalukra a kazettát, ami akkor már elvileg nem is létezett). Ehelyett, vagy bármi más működőképes helyett az írók ezt a "nem csinál-nem beszél"-semmit próbálták kitömni, amiben a szereplők szinte kizárólag arról pofáznak vég nélkül, hogy ki kinek mit nem kéne, hogy elmondjon, vagy hogy vajon ki kinek mit mondhatott el... de persze mivel senki nem mond semmit, mert egyik sem akar sittre kerülni, így ezek sem vezetnek sehova. Mindezt ráadásul rettenetesen széttöredezve (mivel nincs jelentősebb cselekmény, az iskola élet egy-egy fontosabb eseményére vannak felfűzve a részek, akár több hetes ugrásokkal köztük), nevetségesen gagyi horrorklisékkel (és itt nem csak az erdei táboros rész "baltás gyilkosára" meg faházikójára gondolok, hanem Clay és Jess kivetített bűntudatára és üldözési mániájára, a legalján Clay vigyorgó tükörképével), a valóságtól nem egyszer teljesen elrugaszkodottan (tessenek már meghalni abban a balesetben, amikor egy kabrió százhússzal lerepül az útról, nem csak bicegni meg a kart fájlalni kicsit!), kvázi nulla következetességgel és következménnyel (az egyetlen talán az, hogy ennyi szarság után az iskola elkezd úgy kinézni, mint egy börtön, ami persze nem tetszik igazán senkinek).

Ebben a helyzetben pedig nincs nagyon fejlődési/megismerési lehetőség a karakterekben sem. Voltak persze eddig is borzalmas karikatúrának megírt szereplők, mind a fröccsöntött kertvárosi mid-life Jensen-szülők, akiknek a Barbie-világán egyre kevesebb dolog üt rést, és ha kellett, akár napokig is képtelenek voltak észrevenni, hogy Clay egy leszokóban levő heroinistát rejteget a szobájában, aki nyög meg zihál, és teleokádja a vödröt...; most azt is a legszélesebb mosollyal fogadják, ha Clay-t úgy kell leszedálni meg lekötözni a pszichiátrián, én meg kínomban már attól felröhögtem, ha a bambán vigyorgó fejük megjelent a képernyőn. De hogy a többség csak egy sztereotípia legyen valami közepesen agyonjátszott filmből, az méltatlan a karakterekkel és a színészekkel szemben egyaránt, és ha a nem lenne ilyen elenyésző a "tiszta" percek száma (mint a főiskolai interjúk, a szülőkkel folyó beszélgetés vagy a végzős bál önfeledtsége), akkor talán azokat is jobban tudtam volna élvezni, amikor a stáb hülyül egy kicsit a saját szórakozására, és mondjuk Clay behaluzza magának a Terminátort, és nem csak parasztvakításnak érezném. Egy ügyetlen hentes egy kezén meg tudnám számolni, kik azok, akiknek halad valamerre az élete, akikben vannak célok, van dráma, és akiknek a legjobb példája Justin, aki próbálná felépíteni a drogelvonó után az életét, de folyamatosan húzza le a mocsár; szinte csak a cseszegetés meg a gyanakvás lesz a jussa, Jess pedig -akitől ha rosszul is, de csak türelmet kér- annyira besértődik ezen, hogy már egy hét múlva egy másik srác ölében keresi a boldogságot (a többi ujjon még ott lenne Tyler, ha nagyon akarom, akkor Tony... aztán kb. ennyi). Annyira vacak mindenki más, hogy komolyan mondom -és biztos a "toleránsabb" énem is részes ebben-, azok a jelenetek nálam a jobbak között vannak, amikor a szereplők "megbuzulnak" (kivéve amikor ebből is csak bazári trükköt, egy cinkos összekacsintásnak szánt poént csinálnak, mint a bál végén), mert abban legalább van valami pozitív, valami hiteles érzelem, törődés és aggódás, hála vagy barátság, amit a poshadt titkok és a felszínes kapcsolatok között igencsak szűken mér az évad (pl.: Clay és Zach duettje a bulin, vagy ahogy Ani meghívja Jesst a bálba)... Az meg valahogy nem tudott meglepni, hogy ez a "kísérletezés" kikkel történik, mert eddig is látványosan kilógtak a saját közösségükből (na jó, mondjuk a kekszes srác erősen túl lett tolva a végére, pedig az elején még olyan szépen megmagyarázták, hogy miért zizeg a zsebében mindig egy sütiszacskó...), a freudisták szerint meg úgyis minden a szexualitásra vezethető vissza. Ráadásul mit is tudtak volna csinálni szegények, amikor nők alig vannak ebben az évadban, azok is teljesen súlytalanok, szinte csak epizódszereplők (még Anit is kiírták az évad feléből, mert csak, cserébe Clay lábai elé dobnak egy nőt öt percre, hogy mégse szüzen haljon már meg a nyomorult), az egy szem Jessicát leszámítva, aki meg foglalt, duplán is?

Ennél is nagyobb baj azonban, hogy ez az évad a sorozat szellemiségét hazudtolja meg. A korábbi remek külsőségek és feszültség mellett a 13 okom volt azért is volt jó, mert megfogalmazta azt a fontos üzenetet, hogy "Nem vagy egyedül.". Hogy aki megél valamilyen krízist, bármelyiket azok közül, amiket Hannah, az merjen erről beszélni, segítséget kérni a családtól, a barátoktól, egy tanártól vagy akár egy pszichológustól, és a többiek is vegyék észre, ha valaki a környezetükben problémákkal küzd, hogy a végén ő is elmondhassa, "Túlélő vagyok.". A saját traumáiba, titkaiba és bűntudatába belemerevedett beltenyészetnél viszont ilyen nincs, esély sem lehet rá. Ahelyett, hogy a stáb segítő kezet nyújtana, Clay belső monológjaival és a szereplők viselkedésével még bele is hergeli a fiatalokat a baromságba, csúcsra járatva a kétségeket, a bizalmatlanságot, a világfájdalmat és a paranoiát, ami amúgy is éppen eléggé része (lehet) egy fiatal életének, és csak hazudozni meg rejtőzködni tanít, és teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy eközben magával ránt-e másokat. Mit mond el erről a szebb napokat és gondolatokat látott sorozatról, ha a szereplői egyszer őszinték, de akkor is csak számításból, he?! Minden másra lehet azt mondani, hogy nem -és eddig sem- a 40-50 éves férfiak voltak a célközönség ennél a sorozatnál, de hogy az alapgondolat lett mostanra "mérgező", az bőven túlmutat azon, hogy ki mit szeret vagy nem szeret. És miután nyolc résznyi volt ebből, csak a végkicsengést tompítja, hogy az utolsó kettőben varázsütésre megoldódnak a problémák, hol tragikusan, hol komikusan, vagy éppen könnyek között, de megtörténnek az elválások, a lezárások (Diaz seriff "vállrándítása" azért még ezek között is durva), elhangzik sok bölcselet és közhely, és Clay elautózhat a naplementébe (upsz, spoiler alert...) ...

A Netflix talán tudja, hogyan kell elindítaniuk egy sorozatot, de az szinte minden nagy sikerüknél megmutatkozik, hogy nem tudják, mikor kell abbahagyni. A tévézés Peter-elve is lehetne, ha egy évad elkészültét csak a múltbeli sikerek meg a nézői elvárások határozzák meg, és nem az, hogy maradt-e még mondanivaló... és még rosszabb, amikor lenne mondanivaló. Ezért lett egy Kevin Spacey-nek mutatott középső ujj a Kártyavár befejezése, ezért hasonlít sokszor egy kellemes vasárnapi ebéd utáni, keserűen hányásízű felbüfögésre ez az évad... és várthatóan ezért lesz egy retróvonatra ültetett zagyvaság a Stranger Things lezárása, hiszen már a harmadik évad is eléggé az volt. Hála istennek, hogy nem készült el most is az emblematikus 13 rész; ez a tíz is kb. öttel volt több, mint kellett volna! Pedig lehetett volna ez egy olyan szép és tartalmas epilógus is...


6/10
.

Niwrok írta:

.
Mű szerző nélkül

Bár már lassan az ideiekből kellene szemezgetni, a tavalyi Oscar-jelöltek, pontosabban a Legjobb idegen nyelvű filmek jelöltjei között is kimaradt még egy. Szerettem volna látni eddig is, de azért egy bő három órás filmnek ritkán áll csak úgy neki az ember, még akkor is, ha ilyen magas szintről kapja a dícsérő szavakat...

Még így is csak egy óra jut tíz évre, a Mű szerző nélkül ugyanis leginkább egy filmre vitt életregény, és valós elemeket is tartalmazva mutatja be Kurt Barnert életének harminc évét (valós annyiból, hogy itt-ott merít Gerhard Richter, a ma is élő német képzőművész múltjából és alkotásaiból). A történet még Kurt gyerekkorában indul, Drezdában, az 1930-as évek végén, mert már akkor is erősen foglalkoztatta a fiút a művészet, a rajzolás és a festészet, leginkább az unokatestvére, Elizabeth hatására, és jut el a II. világháborún, a náci és a szovjet ideológiai korlátokon, majd a nyugat-német újraértelmezett szabadságon át a 60-as évekig. De nem csak Kurt művészete írt le ilyen vargabetűket, hanem a családi élete is, a rokonai elvesztése a háború poklában, az ideológiai nyomásban töltött iskolaévek és a megtalált szerelem, végül a házassága nehézségei, amely történések sokszor vezettek vissza ugyanahhoz az emberhez.

Így lett kettős a film által hagyott érzés is: önmagában soknak tűnt a három óra (nem is egy ülésben néztem végig), talán ezért is pontoztam egy kicsit alá annak, amit gondolatiságban, művészetben képvisel, amennyire összetett... viszont nem tudnám egyik jelenetére sem azt mondani, hogy nem hiányozna, ha kivágnák a filmből.


8/10
.

Szerintem nem pontoztad alá, a 8/10 nálam inkább még picit talán túlzás is - de nem a film minősége, inkább a mennyisége miatt...

A három óra valóban embert próbáló feladat egy ilyen mozinál, amiben egy festő felnövését és útkeresését kísérjük végig - de valamiért mégis sikerült lekötnie ennek a történetnek is., Pedig aztán tulajdonképp semmi "extra" nincs benn, semmi olyan, kihegyezett dramaturgiai esemény, ami úgy igazából bevitt volna egy gyomrost, egyszerűen csak néha tátott szájjal néztem a több évtizedes korrajzot, a társadalmi, művészi, politikai ideológiákat, azok változását és az azokhoz való alkalmazkodást. Vegyük példának Drezdát, és az NDK-t: mekkora szívás volt szerencsétleneknek, hogy 14 év nemzetszocializmus után kaptak a nyakukba 40 év kommunizmust, gyakorlatilag ugyanazon elvárások és eszmék mentén - csak más színben. Tényleg csak annyi volt a változás, hogy Hitler képe helyett Sztálin kép került a falra... ez persze rengeteg egyéb gondolatot beindított a fejemen a két diktatúra hasonlóságával kapcsolatban, de ezekre itt most nem szeretnék kitérni...

Tetszettek a karakterek, a dokié különösen, aki tökéltesen alkalmazkodott mindkét rezsimhez, de persze Kurt is nagyszerű figura volt. Jó volt a két, látszólag idegen szál egymásba fonása, jó volt a düsseldorfi iskola és a modern művészetek, azok értelmetlenségének bemutatása is. Az egész történelmi tabló, Kurt 30 éve qrva jó, és külön jó volt, hogy nem volt túlírva a főszereplő karaktere sem. Olyan egyszerű, keletnémet srác, aki talán többet látott bármelykőjüknél ott nyugaton, végre egy átlagos, nem szuperhősös, saját erőből feltörekvő életet láttam. A német nyelv meg persze plusz pont - ha már német film, németekről, Németországban...

80%


.

Niwrok írta:

.
A gyalogáldozat


Amikor sportdrámákra gondolunk, leginkább a küzdősportok juthatnak eszünkbe, ahogy errefelé is volt eddig általában, meg legutóbb a bringások, de a sakk a sportok közé is csak némi gúnyos éllel szokott beférni. Pedig a sakknak is volt nem egy érdekes figurája, akiknek az életéből össze lehet hozni egy másfél órás filmet. Az egyik ilyen volt Bobby Fischer.

Ahogy olvastam róla, páran hiányolták, hogy az 1972 utáni majd negyven évről csak feliratokkal tarkított videómontázs van, és biztosan abban is lenne bőven elég mesélni való (Fischer hosszú évekre eltűnt a nyilvánosság elől, és csak néha bukkant fel, a paranoiájának egy-egy újabb stációjában), de amit a film vállalt, azt szerintem a lehetőségeihez mérten jó teljesítette. A történetnek is megvannak a maga érdekességei, a képei sokszor egészen lenyűgözőek és aprólékosak, és Steven Knight forgatókönyve jól kifejezi a sakk taktikai és stratégiai vonatkozásait is... főleg, ha mindenkinek az az érdeke, hogy többet lásson ebbe bele, mint ami valójában a táblán zajlik.


8/10
.

Köszi, ez is jó volt. Egyszer, egy golfozós filmnél írtam, hogy sose gondoltam volna, hogy egy golfmecsen ennyit fogok izgulni, hát most leírhatom ezt egy sakkfilmre is.

Tök jó sportdráma ez is, amiben engem most nem is annyira a korrajz fogott meg (bár kétségtelen, hogy az akkori USA kommunizmus-fóbiája remekül volt ábrázolva), hanem inkább Fisher személyisége. A mozi zseniálisan adta vissza a nem kicsit bolond fickó minden rezdülését, a beteges mániáit, az egész sakkozós légkört. Nagyon amatőr szinten én is játszom néha a gyerekkel, de ez, amit itt mutattak, az minden képzeletet felülmúl - hogy az istenbe lehet ennyi lépést, nyitást, védekezést fejben tartani, 5-10-20 lépésre előre gondolkodni. Mennyire (megint) vékony a határ a zseni és az őrült között...

Sajnálom Fishert, mert egy hatalmas sportoló lehetett volna, ha nem borítja el végképp az elméjét az őrület, egyúttal hatalmas dicséret Tobey Maguire-nek, hogy mindezt így, ilyen hatásosan visszaadta. Nem mondom, hogy ezt mégegyszer megnézem valaha is, de egyszer tényleg érdemes volt látni.



80%



.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
A gyalogáldozat

A történetnek is megvannak a maga érdekességei, a képei sokszor egészen lenyűgözőek és aprólékosak, és Steven Knight forgatókönyve jól kifejezi a sakk taktikai és stratégiai vonatkozásait is... főleg, ha mindenkinek az az érdeke, hogy többet lásson ebbe bele, mint ami valójában a táblán zajlik.

8/10
.

Nagyon amatőr szinten én is játszom néha a gyerekkel, de ez, amit itt mutattak, az minden képzeletet felülmúl - hogy az istenbe lehet ennyi lépést, nyitást, védekezést fejben tartani, 5-10-20 lépésre előre gondolkodni. Mennyire (megint) vékony a határ a zseni és az őrült között...

80%

Erre a filmre már nem emlékszem annyira, elég régen láttam, de örülök, hogy négy év sem akadály ...

A sakknál meg érdekes ez a zseniség... Az ember azt hinné, hogy az a kihívás benne, hogy ennyi kombinációs lehetőséget átlásson a játékos, pedig a napi/heti sok óra gyakorlással leszűkítik ezeket annyira, hogy csak a hatékony lépéseket lássák, és mivel mindenki ugyanazokból a játszmákból tanul, így a többség ugyanazokat látja hatékonynak. A kihívás az benne, hogy ebbe a szinte első lépéstől épülő hatékonyságban az ember megtalálja a rést.
Leginkább azok nyűgöznek le, akik fejben lejátszanak egy partit, mert a "képzeletbeli képernyőjükön" meg tudják jeleníteni az egész táblát. Nekem, aki amíg felveszi a kabátját, addig elfelejti, hogy le akarta vinni a szemetet, ez a zseniség .

.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Mű szerző nélkül

Így lett kettős a film által hagyott érzés is: önmagában soknak tűnt a három óra (nem is egy ülésben néztem végig), talán ezért is pontoztam egy kicsit alá annak, amit gondolatiságban, művészetben képvisel, amennyire összetett... viszont nem tudnám egyik jelenetére sem azt mondani, hogy nem hiányozna, ha kivágnák a filmből.

8/10

Tényleg csak annyi volt a változás, hogy Hitler képe helyett Sztálin kép került a falra... ez persze rengeteg egyéb gondolatot beindított a fejemen a két diktatúra hasonlóságával kapcsolatban, de ezekre itt most nem szeretnék kitérni...

Tetszettek a karakterek, a dokié különösen, aki tökéltesen alkalmazkodott mindkét rezsimhez, de persze Kurt is nagyszerű figura volt. Jó volt a két, látszólag idegen szál egymásba fonása, jó volt a düsseldorfi iskola és a modern művészetek, azok értelmetlenségének bemutatása is. Az egész történelmi tabló, Kurt 30 éve qrva jó, és külön jó volt, hogy nem volt túlírva a főszereplő karaktere sem. Olyan egyszerű, keletnémet srác, aki talán többet látott bármelykőjüknél ott nyugaton, végre egy átlagos, nem szuperhősös, saját erőből feltörekvő életet láttam. A német nyelv meg persze plusz pont - ha már német film, németekről, Németországban...

80%

Ez viszont eléggé a fejemben maradt, ennek meg azért örülök. Még az is lehet, hogy újranézem, hiába a három óra.

Megmaradt, ahogy állandóan hullámzik, keverednek a stílusok és a történetszálak, de csak pont annyira, hogy ne essen szét. Sőt, néha a film teljesen el is enged fontos részeket, amit a néző szinte elvár, és még ezt is jól csinálja. Nekem az ablakos rész volt leginkább katartikus, ahogy a doki és a lány képe egymás mellé kerül, meg ahogy a doki meglátta Kurt képén a múltat, de ebből sem volt az, hogy akkor Kurt összeköti a pontokat, és mondjuk feljelenti a dokit, mint bujkáló nácit (ahogy mondjuk egy hollywoodi filmben ez lett volna a "hatékony lépés", ha már a sakk volt a téma ...), hanem élik tovább a kis életüket. Pedig amikor a doki néz a képre, azt hiheti, hogy Kurt tudja a titkát, és a kép egyfajta bosszú előkészítése, pedig csak a véletlen hozta úgy, hogy a képe a lányé mellé került.

A többit meg félretesszük, és majd beszélünk még róla .

.

.
Valan - Az angyalok völgye




Váradi Péter a brassói rendőrség emberrablási ügyeivel foglalkozó osztályán dolgozva, fedett akció közben egy szülővárosából, Balánbányáról származó lányt ment ki egy bordélyból. Mintha ez csak egy jel lenne, Pétert még aznap felhívja az anyja, hogy az azóta bezárt bánya közelében egy fiatal lány holttestét találták meg, és hogy talán Péter testvére az. Juli még tizenéves korában, a romániai forradalom idején tűnt el az iskolájukból, és a politikai-társadalmi zűrzavar miatt nem is nagyon nyomoztak utána, Péter pedig talán ezért is kereste ezen a pályán a boldogulását, megnyugvását. A baláni helyzet azonban még annál is rosszabb, mint amilyenként ő emlékezett rá, az elszegényedett, elnéptelenedő várost bűnözői körök uralják, akik ellen a helyi rendőrség sem tud és akar túl sokat tenni. Péter még egy napja sincs a városban, amikor egy újabb eltűnés jut a tudomására, és mert próbál abba kapaszkodni, hogy a húga is a karácsony előtti napokban tűnt el, a kislány keresése közben végig bízik benne, hogy a két ügy valahogy összefügg, és ennyi évtized után talán Juli ügyét is sikerülhet felgöngyölítenie.

Érdekes így pár héttel a dán Q-ügyosztály "minisorozata" után nézni ezt a filmet, mert ha Péter nincs is annyira karakteres személyiség, mint Carl vagy Assad voltak, maga az ügy, a környezet és a hangulat le sem tagadhatná, hogy általánosságban honnan merítette az inspirációit. Nem az, hogy nem lenne elég drámaiság abban, ahogy nyomoz, hiszen eléggé úgy tűnik, saját magát is hibáztatja Juli eltűnéséért, meg az egész gyakorlatilag egy időutazás a múltjában, a családi hátterében és a régi szomszédokéban, ismerősökében, csak mondjuk azon kívül, hogy elszánt és egy kicsit forrófejű, a jelleméről sok mást nem nagyon lehet elmondani. Ráadásul szerintem a tempó is teljesen rendben volt, ami mostanában elég nagy kincs egy filmnél (talán csak azt az egy muszáj-dugást lehetett volna kihagyni, bár ha akarom, drámailag az is indokolt volt, kifejezendő egyfajta sorsközösséget), és van észrevehető nyomozás is, ami meg még nagyobb, és közben az olyan mikroközösségekről sem feledkezik meg a film, mint az érintett családok sorsának bemutatása. Jól működik a két ügy párhuzamossága, hogy bár az emberkereskedelem és a prostitúcióra kényszerítés kézenfekvő, sajnálatosan gyakori megoldás lenne, elég gyorsan felsejlik az apró jelekből, hogy valami más is van a háttérben; külön tetszett, ahogy az extrák között kiderült, ez a hangsúlyosság részben szándékos volt, és a film egy figyelemfelhívó rendőrségi kampánynak is a része.

Ami viszont még így is első helyen fog eszembe jutni erről a filmről, az a hangulata. A drónnal felvett havas hargitai fenyvesek egyszerűen gyönyörűek, és bár sokszor hibaként teszem szóvá, ha az ilyen vágóképekből túl sok van, most egyáltalán nem bántam. Utoljára talán a Wind Rivernél éreztem ennyire összhangot a környezet ridegsége és a szereplők viselkedése, reménytelensége között, amiken keresztül remekül átjön az összes ilyen széthulló ipari létesítménynek minden nyomora, kilátástalansága és kétségbeesettsége is. Simán felvállalom, hogy a Valan bizonyos dolgokban nemhogy megközelíti emiatt a nagy elődöket, hanem egy-két dologban, pillanatban túl is tesz rajtuk... még ha a sok valószínűtlen, egymással összefüggő véletlen ezeken keresztül is feltűnt, de ebben tényleg az a legszörnyűbb, hogy nem véletlenek ezek, csak ennyire rendszeresek, és mindenki belefásult már, hogy tegyen ezek ellen bármit. Az már csak kis adalék, ahogy ebben a történelmi háttér, ha csak néhány jelenet erejéig, megjelenik a sztoriban, amivel együtt járt az a különleges hangulati elem is, hogy a film nem teljesen magyar, a párbeszédekben rendszeresen románul zajlanak, néha elég izgalmas váltásokkal. Végül nem hagyhatom említés nélkül a színészeket sem, mert nem igazán zökkentett ki semmi a játékukból, én elég hitelesnek láttam, és nem csak a a főszereplő Krisztik Csabát (Péter) vagy Tollas Gábort (Dragos), hanem a kisebb szerepekben is mondjuk Mátray Lászlót (de őt úgyis a sokadik filmben látom kiemelkedőnek) vagy Nyakó Júliát.

Nem is kellett volna nagyon többet írni erről a filmről, mint hogy Bagota Béla egy az egyben megteremtette a magyar skandináv krimi műfaját (ezért is gondosan kerültem, hogy ezt a kifejezést feljebb leírjam ), annyira beazonosíthatóak a film elemei a családi vonatkozástól a múltbeli titkokon át a rideg és komor hangulatig... de mégis több, mint puszta másolat, többszörösen is. Szerintem érdemes lesz megjegyezni az ő nevét is.


8,5/10
.

Niwrok írta:

.
Valan - Az angyalok völgye

Érdekes így pár héttel a dán Q-ügyosztály "minisorozata" után nézni ezt a filmet, mert ha Péter nincs is annyira karakteres személyiség, mint Carl vagy Assad voltak, maga az ügy, a környezet és a hangulat le sem tagadhatná, hogy általánosságban honnan merítette az inspirációit.

Ami viszont még így is első helyen fog eszembe jutni erről a filmről, az a hangulata. A drónnal felvett havas hargitai fenyvesek egyszerűen gyönyörűek, és bár sokszor hibaként teszem szóvá, ha az ilyen vágóképekből túl sok van, most egyáltalán nem bántam. Utoljára talán a Wind Rivernél éreztem ennyire összhangot a környezet ridegsége és a szereplők viselkedése, reménytelensége között, amiken keresztül remekül átjön az összes ilyen széthulló ipari létesítménynek minden nyomora, kilátástalansága és kétségbeesettsége is. Simán felvállalom, hogy a Valan bizonyos dolgokban nemhogy megközelíti emiatt a nagy elődöket, hanem egy-két dologban, pillanatban túl is tesz rajtuk...

Nem is kellett volna nagyon többet írni erről a filmről, mint hogy Bagota Béla egy az egyben megteremtette a magyar skandináv krimi műfaját (ezért is gondosan kerültem, hogy ezt a kifejezést feljebb leírjam ), annyira beazonosíthatóak a film elemei a családi vonatkozástól a múltbeli titkokon át a rideg és komor hangulatig... de mégis több, mint puszta másolat, többszörösen is. Szerintem érdemes lesz megjegyezni az ő nevét is.


8,5/10
.

Hát, köszi, ez tényleg jó volt. Végre ismét egy olyan magyar film, ami technikailag, látványilag, összességében világszínvonalú - ha nem tudom, hogy az, simán, bármelyik európai országé lehetne. Kissé mondjuk fura, hogy magyar mozi és Romániában játszódik, de sebaj. A történet ugyan lassú, de teljesen rendben van, és én kb. a kétharmadánál már kezdtem gyanakodni, ki is a hunyó, és be is jött - de ez se baj. Végre valami, ami nincs értelmetlen csavarra khegyezve... Tényleg rohadt jó hangulata van, a főszereplő srácról meg nekem is Carl ugrott be... bár ő azért egy másik szint antiszociális téren. Jó és aktuális volt a sztorija is (amikor az elején bementek a bordélyházba, nekem az Elrabolva 1 is beugrott), összességében egy teljesen rendben lévő (értsd: értelmesen megírt és leforgatott) film lett ez a Valan... csupán két apróság van, ami bökte a szememet/fülemet.

Az egyik, a már sokszor emlegetett hang: bazzeg, kezd elegem lenni abból, hogy magyar filmben, a magyar szöveget egyszerűen nem értem, mert a színészek csak motyogják a szövegeiket. Többször vissza kellet pörgetnem, hogy megértsem, mit is mondtak. A másik meg az általad is említett dugás - no, az tök felesleges volt, egy pillanatra azt hittem, a Válaszcsapásban vagyok...


80%