Niwrok írásai 3.0

.
Toxikoma




Szabó Győző napjainkban az egyik legismertebb magyar színész az országban, színházban, filmekben vagy tévéműsorokban egyaránt találkozhat vele a közönség, ami nagyjából Herendi Gábor Valami Amerika c. mozijától épült fel az évek alatt. Az már kevesebben tudják, hogy a Valami Amerika nem csak Szabó Győző karrierjében, hanem a magánéletében is jelentős fordulópont volt. Előtte Győző évekig kábítószer-függőséggel küzdött, ami eleinte még csak a buli és a lázadás része volt, aztán egyre mélyebbre süllyedt benne, a végén a heroinnal. A tapasztalatairól, az élményeiről és a leszokás küzdelmeiről könyvet írt, amiből aztán ki más rendezhetett volna filmet, mint Herendi Gábor?

Szabó Győző a 90-es évek végén a feleségével, Judittal és a közös kislányukkal él együtt. Már amennyire közös életnek lehet nevezni, hogy Győzőnek alig vannak józan pillanatai a heroin csapdájában, aminek az is része, hogy az estéket néha nem otthon, hanem valamelyik drogtanyán tölti. A színházi munkák, a koncertek és a napi feladatok (hogy mondjuk a gyereket el kell hozni az oviból) közé azonban egyre gyakrabban ver éket a kábulat, és amikor egyre több darabból kezdik kihagyni, a felesége pedig ultimátumot ad neki, Győző nem lát más megoldást, mint hogy elmenjen egy elvonóra a központi pszichiátriára. Ott viszont nem csak azzal kell szembesülnie, hogy bármennyire is keménynek is gondolja magát, aki majd kifekszi az elvonási tüneteket, mint a náthát, de azzal is, hogy a kezelőorvosa, Dr. Csernus Imre a sajátos módszereivel és az arcába mászós stílusával vagy éppen a flegmaságával legalább annyira ki fogja készíteni, mint a heroin, a családja és a szabadság hiánya. Az egók egymásnak esnek, és egyre kevésbé biztos, hogy ebből a csatából nem a kábítószer jön majd ki nevető harmadikként.

Bár pár éve olvastam a könyvet, így nem emlékszem belőle túl sokra, egy dolgot azonban már a film elején sajnáltam, mégpedig hogy nagyjából a felét kihagyták a forgatókönyvből, cserébe már az első képkockák figyelmeztetnek, hogy a hiányosságok fiktív elemekkel lesznek feltöltve. Ismerve Herendi munkásságát mondjuk nem is voltak nagy elvárásaim (a Kiegyezés korában dúdolt "két kicsi legó", ugyebár...), eleve egy közönségfilmre készültem, nem mély drámára a heroinhasználat múltjáról, jelenéről és jövőjéről. De ezekkel együtt is hiányzott az, hogy legalább alapszinten mutasson valamit a film arról, hogy hogyan is alakult ez ki Győzőnél, ne csak kész tényként tálalja a gödre alját, amiből majd ki kell másznia, mert ezzel legalább annyira meg kellett volna harcolnia, és akkor talán a filmbeli Győzőnek kevesebb ideje lett volna arcoskodni meg feszíteni, hogy megmutassa, ő itt az alfahím. A film túl sokat épít arra, hogy a nézőknek általában vannak háttérismeretei mindkét karakterről, hogy nem elsősorban a történet miatt ülnek be a moziba, hanem a főszereplőkért, eközben meg maga az elvonó is háttérbe szorul, és sokkal fontosabbá válik, hogy ki lázad ki ellen, vagy lesz a filmből egy szerelmi háromszögbe csomagolt farokméricskélés az elmegyógyintézet falai között, ami hol a Száll a kakukk fészkére, hol a Holt költők társasága irányába vitte el a cselekményt. A drog elleni erőfeszítések inkább mellékszálakra és rövid jelenetekre korlátozódnak, előbbihez sorolva Éva, Lili és Bea mellékszálait, utóbbihoz meg leginkább az tartozott, ahogy Győző -jelezve, hogy őt aztán nem fogja egy ilyen kis akármi doki ugráltatni-, egy hajtásra megissza a drog kiürítéséhez szükséges szert... hogy aztán öt perccel később a bokrok alól szedjék össze az ápolók a saját szarában, görcsökben fetrengő művész urat, aki éppen indult haza, hogy a terápia többi részét majd otthon "megoldja".

Az, hogy többé-kevésbé ismert emberek a film főszereplői, persze a színészek és a stáb elé is nagyobb kihívást állított, hiszen azt a figurát akarják a nézők a vásznon látni, amilyennek ők megismerték őket az évek alatt. Ebben részemről nem is volt hiba, figyelembe véve, hogy mindez azelőtt játszódik, hogy Szabó és Csernus szerepelni kezdett volna a médiában; Bányai Kelemen Barnának lehetett talán könnyebb dolga a doki karakterével, hogy külsőre jobban hasonlít rá, és az alakítása is közelebb áll a Csernusról élő képhez, míg Molnár Áron helyébe nehezebb volt Győzőt képzelnem, és az ő Győzője elég távol áll attól a Győzőtől, aki tisztán, a Valami Amerika után a köztudatban él. Velük együtt tudtam élni a film alatt, ami viszont a sztori időnkénti döccenői, kisiklásai mellett a kedvem rovására ment, az a díszlet és a korrajz volt. Azt el tudom képzelni, hogy a kilencvenes években sem a modern felszerelésükről voltak híresek a magyar kórházak, de ahogy itt egy időkapun való átlépéssel ér fel egy-egy irodába való belépés vagy az elsuhanó mentőautó, ahogy a megidézett születésnap is inkább látszik egy ismerkedős estnek valami szocreál balatoni üdülőben, azzal nem igazán tudtam mit kezdeni. Nem is önmagában volt ez zavaró, hanem ahhoz képest, hogy mennyi kiváló korszak-idézést kaptam az olyan magyar filmekben, mint például a Memo. Amik meg modern képek, mint például a drogmámor szürreális látomásai -bár kétség kívül szépen fényképezettek, mint ahogy maga a film egésze is- megint csak kilógnak a filmből, mert olyanok, mint egy vizuális demo arról, hogy hányféleképpen lehet manipulálni a képet utómunkával.

Sok mindent el tudtam volna fogadni hibaként és hiányosságként, csak hogy a moziban láthassam ezt a könyvet, ezeket a karaktereket és ezeket a színészeket, de a forgatókönyv és a rendezés ennél is többet akart tőlem. Így ez a film is csak arra lett példa, hogy a drogról való leszokásról, a függőségekkel való szembenézésről nem lehet könnyed, szórakoztató filmet csinálni... vagy akkor az olyan lesz, mint ez, a műsoridő nagyobbik részében.


6,5/10
.

Niwrok írta:

.
Toxikoma

Sok mindent el tudtam volna fogadni hibaként és hiányosságként, csak hogy a moziban láthassam ezt a könyvet, ezeket a karaktereket és ezeket a színészeket, de a forgatókönyv és a rendezés ennél is többet akart tőlem. Így ez a film is csak arra lett példa, hogy a drogról való leszokásról, a függőségekkel való szembenézésről nem lehet könnyed, szórakoztató filmet csinálni... vagy akkor az olyan lesz, mint ez, a műsoridő nagyobbik részében.


6,5/10
.

Köszi az írást, szerintem ez engem nem érdekel. Csernust kifejezetten nem kedvelem/kedveltem, Szabó Győzőtől sem vagyok/voltam elájulva soha, az meg aztán végképp nem érdekel, hogy más színészek által eljátszott elbaszott élet helyreállítása hogy fest képernyőn. Még ha ők maguk játszottak volna... no meg így, hogy írtad, mennyire is átstrukturált minden a közönségfilm kedvéért... szerintem megleszek nélküle is.

.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Toxikoma

Sok mindent el tudtam volna fogadni hibaként és hiányosságként, csak hogy a moziban láthassam ezt a könyvet, ezeket a karaktereket és ezeket a színészeket, de a forgatókönyv és a rendezés ennél is többet akart tőlem. Így ez a film is csak arra lett példa, hogy a drogról való leszokásról, a függőségekkel való szembenézésről nem lehet könnyed, szórakoztató filmet csinálni... vagy akkor az olyan lesz, mint ez, a műsoridő nagyobbik részében.


6,5/10
.

Köszi az írást, szerintem ez engem nem érdekel. Csernust kifejezetten nem kedvelem/kedveltem, Szabó Győzőtől sem vagyok/voltam elájulva soha, az meg aztán végképp nem érdekel, hogy más színészek által eljátszott elbaszott élet helyreállítása hogy fest képernyőn. Még ha ők maguk játszottak volna... no meg így, hogy írtad, mennyire is átstrukturált minden a közönségfilm kedvéért... szerintem megleszek nélküle is.

.

Bevállalom... hogy nem is voltak irreális elvárásaim .

.

.
Éjféli mise / Midnight Mass S1




Miután Riley Flynn letöltötte börtönbüntetését, amit egy ittasan okozott, halálos kimenetelű autóbaleset miatt kapott, nehéz szívvel költözik vissza a szigetre, ahol felnőtt, a szülői házba. Ennek részben az az oka, hogy Riley azóta sem tudta feldolgozni, amit felelőtlenségében tett, aminek mementójaként áldozata minden éjszaka kísérti, ugyanakkor képtelen visszatérni bármihez, ami a régi életére emlékezteti, új célokat pedig még nem talált, így saját megfogalmazásában csak "létezik". Másrészt a kis halászfalut is az elmúlás lengi körbe, az öregedő lakosság problémái, az elköltözők után marad üres házak, és a közeli olajfolt bűze, amitől a mindennapok küzdelme egyre elkeseredettebb. Riley-t az sem vigasztalja, hogy régi szerelme jelenleg a sziget iskolájában tanít, már csak azért sem, mert a családja sem fogadta vissza kitörő örömmel, az apja például elég távolságtartó vele. Változást Riley és a falusiak hangulatában az új lelkész hoz, aki annak betegsége alatt helyettesíti a sziget eddigi, már jócskán nyolcvan feletti lelkipásztorát. Paul atya nem egyszerűen frissességet és érzelmeket hoz a már megfáradt istentiszteletekbe, hitet a már alig reménykedők közé, de minél több időt tölt a szigeten, úgy szaporodnak azok a jelenségek, amik próbára teszik a lakosok meggyőződését a természetfelettiről... legyenek azok bármilyenek.

Azzal, hogy a sorozat az elejétől kezdve két irányból építi fel a drámát, egyfelől a lakosok általános közérzetével, az elzártságukkal, a lassú elmúlásukkal, másfelől a személyes problémáikkal, amiből mindenkinek akad, igazából már anélkül is feszültség van szituációban, hogy egy kopottas utazóládából sejtelmes hangok szűrődnének ki. Most lehet mondani, hogy láttunk már hasonló történetet (annak is milyen rossz vége lett...), de még ha vissza is köszönnek innen-onnan jelenetek, a Midnight Mass egy sokkal mélyebb, filozofikusabb oldalról közelíti meg a műfajt, nem csak buta trancsírral és csicsás kellékekkel operálva, és már attól, hogy nem Manhattan közepén történik az "előkészület" mindenkit hülyének nézős módon, sokkal-sokkal jobb lett. Jó az, hogy ezen a kicsi szigeten, ilyen háttérrel hihetőbb, ami történik, hihetőbb, hogy amire kijuthatna bármi információ onnan, addigra már nagyjából késő, és a lakosok reakciói is megérthetőbbek attól, hogy volt idő, még ha csak az első pár rész is, megismerni őket, a motivációikat, a személyiségüket.

Lehet, hogy csak az utóbbi időkben látott vallásos utalásokkal teletűzdelt sorozatok miatt mondom ezt, de a sorozat misztikuma nagyon tetszett, talán itt sikerült a forgatókönyvvel és a beszélgetésekkel legérdekesebben megfogni a lényeget. Még ha könnyű is lett volna például nevet adni annak, ami itt a cselekmény mozgatórugója, de abban, hogy az a szó egyszer sem hangzik el, benne volt a félelemmel vegyes rácsodálkozás, amikor olyan kerül az ember elé, amihez még hasonlót sem látott soha. Jók a beszélgetések is, például Riley és Paul között (kicsit az Outcast egyik jelenetére emlékeztetett), külön érdekesek Paul monológjai, de mindezek mellett is azt volt a legizgalmasabb figyelni, hogy meddig és hogyan működik a tömegpszichózis, és hogy milyen helyzetekre tudják azt mondani emberek, hogy ez vagy az normális és magától értetődően helyes, ha az kellő mértékben érdekükben áll (talán ezért is gondolom, hogy ha Riley, Paul és Erin is a főszereplők, a legmeghatározóbb, a legkifejezőbb nekem Bev Keane lett). Lehet, hogy néha erőltetettnek hatnak a bibliai idézetek, amikkel egyes szereplők próbálják igazolni tetteik helyességét, és ebben benne van az is, hogy milyen könnyű szinte bármit belemagyarázni bármibe, de ugyanakkor az is, hogy sokakban mennyire idealizált kép él erről az egészről (köszönhetően például a reneszánsz és a barokk festészetnek), jelképként értelmezve sok mindent, aztán lehet, hogy a valóság sokkal konkrétabb és profánabb.

Három dolog volt, amiért nálam az összkép mégsem lett túl "üdvözítő". Az egyik, hogy az elején elég zavaró volt a sminkesek munkája, idétlennek tűnt, amit csináltak az egyébként dicséretes minőség mellett. Még ha tudtam is (elég nyilvánvaló volt már előre...), hogy miért kellett úgy elcsúfítani néhány karaktert, mint akik belefejeltek a meszesvödörbe, de ettől még sokszor kizökkentett a hangulatból. Pedig a látvány néhány díszlettől eltekintve, amikről túlságosan látszik, hogy díszletek, pazar, és örültem, hogy újra élvezhettem Mike Flanagan képi eszközeit, mert lehet, hogy a fickó nem tud többet, mint játszani ezekkel az apró fénypontokkal és tükröződésekkel, de azt úgy csinálja, mint senki más, és nekem eddig az önismétlése ellenére is megunhatatlan volt (már az elején, a macskák szigetén nagyon bejött a dolog). A másik gond, hogy bármennyire is érdekes volt legtöbbször hallgatni a fent említett filozófiai fejtegetést, ettől még eléggé belassítják a sorozatot, úgyhogy pár rövidebb szakaszt leszámítva kihívás lehet a tempó azoknak, akik nem hatódnak meg a keresztény vallás tanainak többszöri újraértelmezésétől. Nem azt mondom, hogy egy Bly Manor szint, főleg, hogy ez csak hét rész, de ha már ilyen szűk a közösség, lehetett volna többjüket és többet beszéltetni kicsit. A harmadik meg ez utóbbiból eredt, mégpedig hogy a fix hét órás időtartama nincs jól kiegyensúlyozva. A hatodik rész végén nem igazán értettem, hogyan hogyan lehet ezt befejezni egyetlen rész alatt... és sajnálattal láttam, hogy sajnos csak úgy, ahogy az a záróepizódban van. Az annyira a lezárásnak és az erkölcsi tanulságnak rendeli alá a fennmaradt időt, hogy szinte minden addigi történésnek ki kell fordulnia önmagából (az a "legyintés" például az elhagyatott házban nevetséges), hogy a bukás helyett valamiféle eleve elrendelt kudarcra fusson ki a sztori.

Mike Flanagan tulajdonképpen ezzel a The Haunting antológiából leforgatta a harmadik évadot, hiszen elég sok minden köszön vissza azokból, akár a színészeket, akár a szereplőket, akár a hangulatot tekintve. Jó helyen is lesz annak két évada között félúton.


7,5/10
.

.
Nyerd meg az életed S1 / Squid Game S1




Seong Gi-hunnak nem igazán jött be az élet, de ennek a nagyobb részét magának köszönheti. Negyvenen túl, egy rosszul végződött házassággal maga mögött az anyja lakásának egyik szobácskájában húzza meg magát, alkalmi munkákból és az anyjától lejmolt zsebpénzből élve, szerencsejátékoktól és fogadásoktól várva, hogy majd jobbra fordítják az életét, de helyettük csak az adóssága nő az élet minden területén. Mindennek a súlya akkor nehezedik rá leginkább, amikor megtudja, hogy hamarosan elveszítheti a lányát, mert a volt felesége az új párjával az USÁ-ba tervez költözni. A remény ennek megváltoztatására egy különös névjegykártya képében jelenik meg Gi-hunnak, mellyel egy rejtélyes játékra lehet jelentkezni, ami nagy nyereménnyel kecsegtet... de ugyanolyan gyors kieséssel is. Fura maszkos őrökkel körbevett, hozzá hasonló szerencsétlenekkel megtöltött, hatalmas teremben ébredve a félelmeit és a bizonytalanságát csak az a tény enyhíti, hogy a sok arc között felismeri a gyerekkori barátját, Cho Sang-woot, akivel talán segíthetnek egymásnak átvészelni a rájuk váró, a vereséget halállal megtorló feladatokat.

Ahogy az első rész jelentős része arról szólt, hogy Gi-hun mennyire piti csaló, hogy mennyire ciki majdnem minden, amit csinál, azt éreztem, hogy a sorozatot övező hatalmas hype leginkább arról szól, hogy a dél-koreaiaknak nagyon becsípődött az őket a világ filmes térképére legmarkánsabban feltevő Élősködők. A fickó is simán lehetne az ottani család tagja, mondjuk egy távoli nagybácsi, mert maximum annyi a pozitívum benne, hogy nem aljas módon ver át mindenkit, hanem csak ő egy ilyen takony beállítottságú ember, akire "valahogy" mindig rájár a rúd, és mindig meg kell találni "valahogy" a kiskaput vagy a kibúvót a szorult helyzetből. A Játék ezt a túlélési technikát veszi el tőle, aminek során kiderül, hogy van ott leleményesség meg lelkiismeret, amiket a sorozat szép lassan felszínre hoz akár a saját halálfélelme vagy a többiek tragédiája tükrében, komoly drámai átalakuláshoz vezetve. Ilyen túlélési technikája pedig mindenkinek van, a sorozat legérdekesebb pontja ezeket figyelni, még ha a szimpatikus szereplőket így is nagyítóval kell keresni a Squid Game-ben, hiszen alakoskodás, hízelgés, zsarnokoskodás és erőszak kombinációiból állnak, és legfeljebb azok váltottak ki belőlem együttérzést, akik azért vesznek részt a játékban, mert úgy érzik, nekik már mindegy.

Az is egy pozitív vonás volt, ahogy a játékok felépültek, nem is azok gyermeki volta miatt , hanem azért, ahogy mindenki próbálja kitalálni, milyen taktika vezet eredményre, és keserű a felismerés, ha például abban a hitben, hogy együtt kell csapatként dolgozni, hirtelen kiderül, hogy az ellenfelüket választották ki éppen maguknak... Maga a rideg kegyetlenség, a mások egyre közömbösebb feláldozása, a fröcskölő vér, a perverz sznobok élvezgetése a modern gladiátorok viadalán és a "Pénzt vagy életet!" jegyében folyó szerencse- és ügyességi játék nekem nem volt akkora újdonság (olyan filmekkel mögöttem, mint mondjuk a 13 Game of Death), ezért inkább az vitt magával, ahogy egyre több szereplőt ismerünk meg, és látjuk, hogyan és miért buknak el. A körítő eseményekben is volt fantázia, hogy legyen egy kis betekintés a háttérben zajló eseményekbe is, én például sokáig azt hittem, hogy amit nézek, az valamiféle belső ellenállás formálódása, de ahova kifutott a dolog, és amilyen a rá adott reakció, az még jobban is tetszett. De ez amúgy is végig igaz, minden epizódra jut egy-két fordulat, és aki el tudta kerülni a netet elárasztó információkat, azoknak még maguk a játékok is meglepetésül szolgálhatnak.

Talán az az egész évad legkülönlegesebb vonása, hogy a véres mészárlás mekkora kontrasztban áll a látványvilággal. Pasztell színek, egyszerű formák, eltúlzott méretek, labirintusszerű folyosók; mindegyik szépen kitölti az átvezető képeket, hogy addig is legyen mivel foglalkozni, amíg szünetel a gyilkolászás vagy a versengés izgalma, sőt, azzal, hogy némelyiknek később szerepe is lesz, érdemes is ezekre figyelni. Néhány díszletet és kelléket mondjuk még ebben a környezetben is túlzónak éreztem, mint például Front Man irodájában azt a kis zenegépet, vagy később a VIP-k maszkjait, de attól még jók ezek is.

A sorozatot kísérő őrjöngésre ugyan nem kaptam választ, de apró kellemetlenségeket és a fináléban azt a bíbor hajat leszámítva egy tisztességesen összerakott sorozat a Squid Game. Másodszorra nehezebb dolga lesz, mert a trükkök többségét csak egyszer lehet elsütni.


7,5/10
.

Niwrok írta:

.
Nyerd meg az életed S1 / Squid Game S1


Ahogy az első rész jelentős része arról szólt, hogy Gi-hun mennyire piti csaló, hogy mennyire ciki majdnem minden, amit csinál, azt éreztem, hogy a sorozatot övező hatalmas hype leginkább arról szól, hogy a dél-koreaiaknak nagyon becsípődött az őket a világ filmes térképére legmarkánsabban feltevő Élősködők.

Az is egy pozitív vonás volt, ahogy a játékok felépültek, nem is azok gyermeki volta miatt , hanem azért, ahogy mindenki próbálja kitalálni, milyen taktika vezet eredményre, és keserű a felismerés, ha például abban a hitben, hogy együtt kell csapatként dolgozni, hirtelen kiderül, hogy az ellenfelüket választották ki éppen maguknak... Maga a rideg kegyetlenség, a mások egyre közömbösebb feláldozása, a fröcskölő vér, a perverz sznobok élvezgetése a modern gladiátorok viadalán és a "Pénzt vagy életet!" jegyében folyó szerencse- és ügyességi játék nekem nem volt akkora újdonság (olyan filmekkel mögöttem, mint mondjuk a 13 Game of Death), ezért inkább az vitt magával, ahogy egyre több szereplőt ismerünk meg, és látjuk, hogyan és miért buknak el. A körítő eseményekben is volt fantázia, hogy legyen egy kis betekintés a háttérben zajló eseményekbe is, én például sokáig azt hittem, hogy amit nézek, az valamiféle belső ellenállás formálódása, de ahova kifutott a dolog, és amilyen a rá adott reakció, az még jobban is tetszett. De ez amúgy is végig igaz, minden epizódra jut egy-két fordulat, és aki el tudta kerülni a netet elárasztó információkat, azoknak még maguk a játékok is meglepetésül szolgálhatnak.


7,5/10
.

Nekem kicsit jobban bejött az egész, ami maga a JÁTÉK, ami a szigeten ennek keretében zajlik, az számomra zseniális volt - a kissé idióta és felesleges szervkereskedős szál ugyan csorbította az élményt, de az meg ugye nem a játék. Ami viszont KINN volt, a játékon kívül (és az előtt), az szerintem picit unalmas és idegesítő, különösen kiemelve az ISMÉT ordibáló és feleslegesen gesztikuláló színészeket.

Mindenesetre mindegy egyes próbatétel iszonyat megmaradt, az első a sokk miatt, az üveggolyós meg a valaha látott egyik legdurvább ötlet számomra.


80%


.

.
Post Mortem




A Nagy Háború poklát megjárt, a fronton csaknem odaveszett Tomás a hazatérése után vásári fényképészként keresi a kenyerét. Mivel sok család maradt csonkán a besorozott, hősi halált halt férfiak miatt, és az azt követő spanyolnátha is sok áldozatot követelt, ez sokszor azt jelenti, hogy a nemrég elhunytakat a rokonaik, szeretteik körében örökíti meg, pótolva azt az emléket, amit más helyzetben nem volt alkalom megcsinálni. Az egyik faluban járva egy kislány, Anna szólítja meg, aki szeretné, ha Tomás hozzájuk is elmenne, mert náluk is sok a halott, és a fagyott föld miatt nem is nagyon tudják eltemetni őket. Hiába azonban Anna és a falusi előljárók bizalma, a gyászoló, magányukba és félelmeikbe belemerevedett falusiak gyanakodva figyelik a férfit, ahogy a halottakat a fényképek kedvéért mindenféle merevítőkkel támasztja ki, hogy megteremtse az élő ember illúzióját. Már az első képeken látszik azonban, hogy itt valami más, mint eddig volt; mindegyik fotográfián ember formájú árnyak jelennek meg előhívás után, mintha a halottakhoz kötődnének... de ez csak a kezdet. Ahogy az ezen a világon ragadt, nem nyugvó lelkek egyre több és egyre erőszakosabb jelét adják jelenlétüknek, Tomás és Anna nyomozni kezd ennek hátteréről, okairól, és csak remélik, időben sikerül ezt megtenniük ahhoz, hogy megmenthessék a falut.

Részben talán elintézhetném a filmről alkotott véleményem annyival, hogy hogyan köszöntek vissza belőle olyan filmes élményeim, mint a Fekete ruhás nő (a lámpával bolyongással) vagy a The Fades sorozat (az egész "evilágon ragadt lélek"-koncepció talán ott lett legjobban kidolgozva), de azzal lekicsinyelném Bergendy Péter (Trezor, A vizsga) és a stábja munkáját. Mert a Post Mortemben nem az volt az igazán érdekes, hogy magyar horrorfilmként készült el, mert azt úgy is meg lehetett volna csinálni, hogy a kipróbált kliséket és zsánereket dolgozzák fel. Ez a film viszont úgy lett magyar horrorfilm, hogy a magyar hiedelemvilágban és történelemben gyökerezik, és nagyon jól működik benne ez a fényképészes koncepció, hiszen egy ilyen fotó elkészítése akkoriban különleges eseménynek számított, nem lőttek csak úgy az emberek magukról napi nyolcvan szelfit. Közel sem az a lényeg benne, hogy bikinis csajok szaladgáljanak sikítozva fel s alá a lépcsőn, vagy hogy mindenki kiugorjon a zoknijából ijedtében.

Sokkal inkább szól arról, hogy milyen lehetett egy ilyen kis zárt közösségben túlélni abban az időben, hogy milyen babonákon (korabeli FFP2-nek önmagukban is elég nyomasztóak voltak a fejekre húzott zsákok) keresztül vezetett az út ha nem is a feldolgozás, de legalább az elfogadás felé, amikor napok alatt vesztettek el sokan barátot, rokont. Bár nem szándékos, hiszen a forgatókönyv bőven korábban elkezdhetett alakulni (az első említés a Post Mortemről még valamikor 2016-ban történt), mint hogy a Covid-19 vírus része lett volna az életünknek, de kétségtelenül ad neki egy plusz réteget az, hogy közvetlen tapasztalatunk van egy járványhelyzetről, mint amilyen akkor volt a spanyolnátha, és az annak következtében elszenvedett veszteségekről. A fészerben lepedővel letakart halottakról nem nehéz asszociálni a kórházi folyosókon sorakozó hordágyakról, és hiába élünk most információs zajban az akkori elzártság és bizonytalanság helyett, a szülők számára egy gyermek halála, vagy egy beteljesületlen szerelem éppen akkora tragédia.

A sztorival, a kísértetek lassan épülő terrorjával, vagy akár Tomás és Anna nyomozásával így nem volt problémám, kifejezetten jó fordulatok, jelenetek is akadtak köztük (például a gramofonos)... de hogy mindezt látványban is mellé tudják tenni, ahhoz már komoly kompromisszumok kellettek a stáb, és nem mellesleg a néző részéről is. Egyszerűen egy magyar filmre nem lehet, és nem is feltétlenül érdemes a szűk piac miatt annyi pénzt költeni, mint amerikai társaikra, és az, hogy az egyébként toronymagas büdzsével rendelkező Kincsem 10 millió dollárja is esetleg egy kis költségvetésű hollywoodi dráma költségvetése, néhány esetben meg egy jobban fizetett sztár gázsijának negyede, az mindig is korlátot fog jelenteni, főleg, ha egy film tobzódni akar, cselekménye miatt tobzódnia kell a díszletekben és a trükkfelvételekben. Itt még a háború vagy a vásár képei hagyján, később pedig a belső terek egészen korhűre sikerültek, mert elég szűk teret jelentettek, de amikor Tomás megérkezett Annáék falujába, és mindegyik ház vakítóan fehér volt, mint a kerítés mellé lapátolt műhó, az elég feltűnő volt, hogy itt bizony egy skanzenben járunk (mellesleg a szentendreiben). Hasonlóan nehezen vette be bizonyos emberek gyomra (a nézőtér éretlenebb, felkészületlenebb része többet kacarászott a filmen, mint amennyire ijedezett), hogy a túlvilági lelkeket nem maszkmester és penge CGI fogja itt félelmetessé varázsolni (mondjuk szerintem Lacika elég durvára sikerült), hanem mindössze fekete köd fog gomolyogni emberi formában... pedig szerintem ezek éppen elég misztikusak voltak a sztorihoz mérve, és parásak, ahogy árnyéktól árnyékig osontak. Az éjszakába hatoló sikolyok, a becsapódó ajtók és az eldőlő létrák jól is működtek, a fészeres virrasztás nagyon jó volt, de ahogy a film egyre többször használta a szereplők dróton rángatását, és ahogy volt egy pár felesleges CGI (pl.: a kémény torzulása), úgy fáradt el kicsit a Post Mortem, a fináléban kifutva egy zavaros túlvilági bolyongásra. Nekem az volt a film egyetlen negatívuma.

A film mögé tett munkával Bergendy Péter és csapata el tudta érni, hogy ne csak azért legyen emlékezetes a Post Mortem, mert hogy egy magyar horrorfilm kuriózumnak számít. Azzal meg, hogy egy járvány utóéletéről szól, száz évet átölelve még aktuális is lett.


8/10
.

Niwrok írta:

.
Vihar előtt / Serenity

Akinek esetleg ismerős lehet innen a történet, hogy mintha már ezt olvasta volna tőlem, akkor az nem csak deja vu. Az sem véletlen, ha esetleg úgy emlékszik rá, hogy én ezt a filmet utáltam, mint a szart, és a BOTTOM-listát emlegettem vele kapcsolatban (sőt, mint "tonhalas mindfuck" oda is került). Még ma is megvan bennem az élmény, hogy a fantasztikusan fényképezett helyszínek és az egészen ütős színészgárda (Matthew McConaughey, Anne Hathaway, Diane Lane, Jason Clarke és Djimon Hounsou) ellenére is mennyire bénának találtam ezt a langymeleg és ostobácska erotikus thrillernek induló sztorit, amiben a főhős kb. azért látszik üldözni egy halat, mert "Csak!", aminél már csak az volt rosszabb, ahogy folyamatosan jöttek az utalások arra (például a Bakerrel mindenáron beszélni igyekvő aktakukac képében), hogy minden egy kicsit máshogy van, és amikből, bármennyire is erőteljes lett a befejezés, összességében csak egy csalódásra futotta a végére.


Nem ez az első film, ami nem jó hangulatban talál meg, vagy éppen a forgatókönyvi eszközök, trükkök visznek bele egy olyan lelkiállapotba (nem tagadom, olykor azért, mert személyesen megtalál a film), ami után már nincs az a mozi, amit jónak találnék. Ezért is szoktam az ennyire felemás filmeknek második esélyt adni, és szerencsére be szokott jönni, hogy amikor már nem ragadok le a fordulatoknál és a zavaró tanácstalanságnál, akkor jobban összeáll az egész. Nem egy ilyenből lett nagy kedvenc, akár meghatározó darab; a Vihar előtt most annak tűnik.


8,5/10
.

Hááát... most vagy engem is rossz hangulatban (inkább hullafáradtan) talált meg, vagy csak szimplán pocsék... mindenesetre első nézés után az első véleményedet kell, hogy osszam.

Egész végig zavart az, hogy se füle, se farka nem volt a sztorinak, nem tudtam mit kezdeni a kezdetben "misztikusnak" tűnő szállal, mint ahogy a thriller része is rohadt lassan haladt előre. Egy időben azt is hittem, hogy pl a Free Guyhoz hasonlóan tényleg egy játékban vagyunk - mert mintha ezt is akarták volna elhitetni - de valahogy ehhez meg nem illett a thrilleres vonal. Mindenesetre a végső megoldás inkább tűnt kifacsartnak, mind meglepőnek, a szép tájakon, a trópusi hangulaton kívül sok jót nem tudok elmondani róla.

Max annyit, hogy én már az első alakalommal belevágtam volna a faszit a vízbe.

Talán egyszer majd én is újranézem és akkor jobb lesz...


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Vihar előtt / Serenity

Nem ez az első film, ami nem jó hangulatban talál meg, vagy éppen a forgatókönyvi eszközök, trükkök visznek bele egy olyan lelkiállapotba (nem tagadom, olykor azért, mert személyesen megtalál a film), ami után már nincs az a mozi, amit jónak találnék. Ezért is szoktam az ennyire felemás filmeknek második esélyt adni, és szerencsére be szokott jönni, hogy amikor már nem ragadok le a fordulatoknál és a zavaró tanácstalanságnál, akkor jobban összeáll az egész. Nem egy ilyenből lett nagy kedvenc, akár meghatározó darab; a Vihar előtt most annak tűnik.

Egész végig zavart az, hogy se füle, se farka nem volt a sztorinak, nem tudtam mit kezdeni a kezdetben "misztikusnak" tűnő szállal, mint ahogy a thriller része is rohadt lassan haladt előre. Egy időben azt is hittem, hogy pl a Free Guyhoz hasonlóan tényleg egy játékban vagyunk - mert mintha ezt is akarták volna elhitetni - de valahogy ehhez meg nem illett a thrilleres vonal. Mindenesetre a végső megoldás inkább tűnt kifacsartnak, mind meglepőnek, a szép tájakon, a trópusi hangulaton kívül sok jót nem tudok elmondani róla.

Köszi, hogy megnézted . Nem bíztam, csak reménykedtem benne, hogy a kontraszt miatt talán felkelti az érdeklődésed, még ha sejtettem is, hogy neked csalódás lesz.

Spoiler:

.

Niwrok írta:

Vihar előtt / Serenity


Köszi, hogy megnézted  .  Nem bíztam, csak reménykedtem benne, hogy a kontraszt miatt talán felkelti az érdeklődésed, még ha sejtettem is, hogy neked csalódás lesz.

Spoiler:

.

Ja, kérem, másodjára könnyű...

Biztosan így fogom majd megélni én is, na de hadd nézzek már úgy egy filmet, hogy elsőre is megértem/átélem a sztorit és ne kelljen csupán azért megnézni még egyszer, hogy minden tiszta legyen.

De ez nem csak erre igaz, másnál is előfordult már.


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Vihar előtt / Serenity

Köszi, hogy megnézted  .  Nem bíztam, csak reménykedtem benne, hogy a kontraszt miatt talán felkelti az érdeklődésed, még ha sejtettem is, hogy neked csalódás lesz.

Ja, kérem, másodjára könnyű...
Biztosan így fogom majd megélni én is, na de hadd nézzek már úgy egy filmet, hogy elsőre is megértem/átélem a sztorit és ne kelljen csupán azért megnézni még egyszer, hogy minden tiszta legyen.
De ez nem csak erre igaz, másnál is előfordult már.

Ha nem lennék hajlamos erre, akkor tutira nem lenne az egyik kedvenc filmem a Tökéletes trükk .
Azt is utáltam az első nézésről kifelé jövet, és másfél órát kellett beszélgetnem róla egy haverommal, hogy egyáltalán hajlandó legyek elmenni rá másodszor .

.

.
Kulcs a zárját / Locke & Key S2




Miután a három Locke-testvér -a családi birtokukon megtalált mágikus kulcsok segítségével- sikeresen verte vissza a támadást, amivel egy másik dimenzióból származó démonszerű lény (akit a kölykök csak Dodge néven ismernek) próbált társakat verbuválni magának egy térkapun keresztül, Matheson városába és a Kulcsházba nyugalmasabb napok köszöntenek be. Kinsey a haverjaival be tudja fejezni végre a rákemberes trancsír-mozijukat, miközben a kapcsolatuk egyre szorosabbá válik Gabe-bel, Bode pedig hiába tölti szinte az egész nyári szünetet a házban, további kulcsok után kutatva, végül csak egyet talál, az emberfeletti erőt adó Herkules Kulcsot. Sokkal nagyobb izgalmakat, változásokat tartogat számukra az ősz, nem is csak amiatt, hogy az iskolába érkező új tanár és a kislánya közvetítésével még többet tudnak meg a kulcsok eredetéről, képességeiről, vagy hogy Nina is új szerelemre talál, hanem mert egyre inkább nyomasztja őket a varázslat nyomában járó feledés. Erin és Duncan, így-úgy a saját világba zárva, de mégis az utolsó megmaradt tagok a Kulcsok Őreinek csapatából, így mindenképpen jól jönne a segítségük és a tudásuk... ha sikerülne valahogy hozzájutni. Mert a srácok teljesen gyanútlanok Dodge trükkjével kapcsolatban, amivel nemhogy nem szorult az Ajtón túlra, de még egy új szövetségesre is szert tett, akivel elsődleges célja megoldani a kulcsok problémáját azzal, hogy saját kulcsot akar csinálni magának.

Nem nagyon tudok majd újat mondani erről az évadról, mármint a történetet érintő nagyobb spoilerek nélkül, merthogy ami jó volt most, vagyis a kulcsok, azok tetszettek az első évadban is... amitől meg a hajam kihullott (nagyjából minden más...), az ugyanúgy vacak volt most is, de annyira, hogy még az igyekezetet sem láttam, hogy javítani akartak volna rajta. Ritkán látni olyan sorozatot, ahol a cselekmény alakulása ennyire véletlenszerűnek érződik, ahol a szereplők és a tárgyak ennyire hirtelen feltűnnek és eltűnnek (Duncan pasijának két jelenete például, ami után még csak említés sincs róla, látványosan nem szól másról, minthogy ki legyen pipálva ez a polkorrektségi elvárás is a listán), és mondjuk az évad közepén egy fél mondattal kívánják lerendezni az írók az egész kulcsmizériát, hogy hogyan talál Bode ott is új kulcsot, ahol már rengetegszer járt, merthogy "A kulcsok akkor fedik fel magukat, amikor szükségünk van rájuk.". Ez így, ilyen hozzáállással maga a lusta forgatókönyvírói mennyország, ahol nem kell sem előzményekkel, sem következményekkel foglalkozni (én például szívesen megnéztem volna Nina arcát, amikor meglátja a konyhát a pók randalírozása után, de másnapra már polír minden újra), ahol a dolgok csak úgy megtörténnek, amikor kell, ahogy kell (ennek a mélypontját alighanem Erin fogságba esése és az Ellie-vel történtek jelenti).

Annyit azért mindenképpen az évad javára kell írnom, hogy legalább azokat a jeleneteket továbbgondolja a folytatás, amik legutóbb csak említés (Erin) vagy teljesen haszontalan mellékszereplő (Duncan) formájában jelentek meg. Bár arra még mindig nincs válasz, hogy a Locke-ok miért játszanak ilyen kiemelt szerepet a Kapu és a Suttogók történetében, de a bő 200 éves, egészen a Függetlenségi Háborúig nyúló visszatekintés érdekes bővítése volt a sorozat univerzumának, leginkább amiatt, ahogy a kulcsok létrejöttéről és készítéséről is többet lehet megtudni. A képességek is maradtak látványosak, és noha Josh beleerőltetése a sztoriba ezért az egyetlen dologért -a Ninával való románcot csak tölteléknek tudom kezelni- nem volt éppen ínyemre, de a Babaház az évad egyik csúcsa volt, amit végre legalább eszükbe jutott a szereplőknek úgy használni, hogy értelme is legyen. A romantika tinisorozat lévén amúgy is szerves része a történetnek, de amíg vannak jópofák vagy drámaiak, van egy elég bizarr is (ami látszatra nem is tűnik annak, csak ha kicsit mögé nézünk az álarcnak..). Az elemek, amik a sztoriban megjelennek így tulajdonképpen jók, csak sajnos vagy teljes katyvaszként, vagy rém unalmasan sikerült azokat összekötni.

Hiába tetszik továbbra is ez a kulcsos-záras koncepció, az Alkonyat-szintű forgatókönyv és színészi alakítás még mindig agyonnyomja az élményt.


6/10
.

Niwrok írta:

Niwrok írta:

The Walking Dead S10 (-S10E16)

Hogy szar-e ez az évad? "Szinuszos a rádióhullám?".
Persze nekem is illett volna megvárnom a végét, de egyre inkább úgy éreztem, nem tudnak olyat mutatni az évadzáróban, ami jelentősen befolyásolná a véleményem. A 15. rész meg aztán teljesen meg is győzött róla, Princess számomra egyszerűen felfoghatatlan, pedig a képregények szerint állandó szereplő lesz...

5,5/10

The Walking Dead S10E16

Megnéztem az utolsó részt is, és az addigi eseményekhez képest nem volt rossz, inkább csak langyos... Pedig hát legutóbb a Suttogók elleni végső harc maradt le az évadról, és ezt nézve elég kiábrándító. De láthatóan az írók már nem akartak semmit ettől a hordától, kifejezve ezt például abban, hogy akivel Daryl múltkor még szinte egy egész epizódon át, több szinten és végkimerülésig hirigelt, azt most kb. fejbesomják egy késsel, aztán csá, a végeláthatatlan zombisereget meg "meglemmingezik", és vége (spoiler?).

Az évadzáróban sokkal fontosabb volt két új tényező ill. szereplő felbukkanása, amiből az egyiket már előre vetítették az elmúlt hetekben érkező hírek, a másik meg... Ha a záró jelenetben a Spanyol Inkvizíció (akikre senki sem számít!) jelent volna meg, az sem lett volna meglepőbb... és az sem lett volna sokkal kisebb marhaság...

Nem volt ez annyival jobb, hogy többet akarjak adni az évadra.

The Walking Dead S10E17-E22

Majdnem egy év kellett, amire rá tudtam venni magam a folytatásra, mert a Juanita/Princess okozta sebeket nem gyógyította jól az idő...

Meg az is belejátszott, hogy ezt előzetesen is pontosan annak a függeléknek tartottam, ami lett. Az a hat rész, ami egy centit nem viszi előre a sztorit, de ez nem is elvárás, egyszerűen ennyit lehetett tenni a járványhelyzet alatt, hogy a nézők ne felejtsék el a sorozatot. Kis anekdotákat kapunk, ízelítőt a hangulatból, hogy milyen az élet két tömeges ember- vagy zombiírtás között Alexandriában és a környékén, néhány popkult utalással és sztárvendéggel. És ennek megfelelően -mivel már rég nem vagyok rajongó, csak jómagam is sétáló agyhalottként kísérem az elmúlásba ezt a régen még olyan érdekes társadalmi és drámai kérdéseket, helyzeteket feszegető sorozatot- majdnem minden része dögunalom volt, halványan emlékeztetve a múltra az olyan jelenetekkel, mint Gabriel és Aaron oroszrulettje, amiket nem sokkal utána agyon is taposnak az olyan ökörségek, mint Daryl küzdelme a kombinált fogóért. Carol levesfőzését meg csak Szenilla nikotinfüggéséhez, meg így látatlanban a Totál szívás legyes epizódjához tudom hasonlítani.

Az egyetlen epizód, ami ért valamit, az az utolsó, a Neganes, de attól sem lett jobb annyival, hogy több pontot érjen. A Covidtól függetlenül is egyértelműen az egész sorozat mélypontja ez az évad.

.

Niwrok írta:

The Walking Dead S10E17-E22


Az egyetlen epizód, ami ért valamit, az az utolsó, a Neganes, de attól sem lett jobb annyival, hogy több pontot érjen. A Covidtól függetlenül is egyértelműen az egész sorozat mélypontja ez az évad.

.  

Ezzel maxi egyet tudok érteni.

Niwrok írta:

Drakulics elvtárs


A 70-es évek vége felé a magyar államvezetés és az állambiztonsági szolgálatok egy különleges vendég érkezésére készülnek. Az "Adjunk vért Vietnámnak!" mozgalom keretében Magyarországra látogató Fábián elvtárs ugyanis igencsak kalandos életet maga mögött tudva éppúgy együtt nőtt fel Kádár Jánossal, mint amennyire résztvevője volt a kubai forradalomnak, az utóbbi éveket azonban az USÁ-ban töltötte... és ahhoz képest hogy 60 éves elmúlt, még 40-nek sem néz ki. A kémelhárítástól megbízottak, köztük az élettársi viszonyban levő Kun László és Magyar Mária elvtársak hivatalosan azért kapják Fábián megfigyelésének feladatát, hogy meggyőződjenek az imperialista befolyás alatt élő Fábián beszervezhetőségéről, a KGB-n keresztül informált Kádár viszont pontosan tudja, hogy a Szovjetunió vezetésének mik a valódi tervei a vér iránt különleges érdeklődést mutató Fábiánnal.

Amennyire paródia vagy béna is lehetett volna a szocialista vérszívó, annyira szórakoztató és izgalmas filmet eredményezett az abszurditásában is remek ötlet, a jó forgató- és szövegkönyv, és a szinte mindenre odafigyelő gárda. A "szinte" a magyar filmekkel kapcsolatos, állandósulni látszó problémám miatt van ott, hogy ne tessenek már spórolni a hangmérnökön, mert a tök... lámpásom kivan vele, hogy nem mindig érteni, mit beszélnek egy magyar filmben!

8,5/10

Másodszor is adnék rá annyit.
Talán most egy kicsit jobban bejöttek a színészi alakítások, valahogy az kötött le jobban, főleg az olyan mellékszereplőkre, mint Balsai Móni vagy Borbély Alexandra. De a szövegkönyv ugyanúgy remek volt, és hiába voltak ismerősek a poénok, annyi akadt belőlük, hogy volt, ami csak most tűnt fel. De az összes pozitívuma mellett is még mindig az egészből a kedvenc jelenetem a villamosos a végén. Annyira erős, annyi minden benne van az egész örökkévalóságig tartó nyomorúságból...

Amiért leginkább beszúrtam most ide ezt a két sort emlékeztetőül, az a DVD extraként helyet kapó "vámpír-kisokos" , mint például :







Így is jók, de eszembe jutott, mekkora poén lett volna ezeket a régi kádárista propanagdafilmek stílusában megcsinálni. Vagy diafilmként, szép kis illusztrációkkal .
.