R2-D2 írásai 3.0

.





Archive





Mindig is érdekes olvasgatni a neten, hogy egy mozi mennyire is más és más érzelmeket, gondolatokat vált ki a nézőkből… van, aki ezt az Archívumot a robotika és a mesterséges értelem oldaláról közelíti meg, aztán van, aki az egészet a Frankenstein témakörbe próbálja beletuszkolni, közben zsigerből utálja Theo Jamest (nem értem, miért) – és van, aki az egész történetnek az emberi, a drámai jellegét emeli ki. Közben megint elhangzanak az olyan címek, mint az A nő, meg az Ex Machina – komolyan, ez már lassan olyan, mint minden időutazásos filmnél csak és kizárólag az Idétlen időkigre hivatkozni – mintha azokat mindenki látta volna, vagy mintha valami egyetemleges alapvetést hordoznának a témában… pedig aztán nem. Magam egyébként már jó pár hete láttam ezt a filmet, csak akkor nem volt róla időm írni: újranéztem az egészet, hogy jobban képben legyek – no meg kíváncsi voltam, hogy mindazok után, amik történtek a filmben, mennyivel fog más élményt nyújtani… pláne, hogy most már úgy is néztem, hogy a film nagy részben magyar stábbal készült. És az a helyzet, hogy másodjára is kifejezetten kellemes élmény volt, az egésznek van egy különleges hangulata, ami sikeresen ötvözi Duncan Jones Hold filmjét a már említett Ex Machinaval – mégis, számomra az igazi értéket, élvezetet az utolsó öt perc jelentette: az miatt fogok jó szívvel emlékezni az Archive-ra… kár, hogy még csak utalás szinten sem írhatok megint semmit arról, milyen finálét választottak az alkotók George Almore történetének.

Ha már azt mondtam, nekem nem elsősorban a mesterséges értelem és az ehhez kapcsolódó Frankensteines nézőpont jött be igazán, hadd kezdjem a többiektől eltérően az írásomat azzal az ötlettel, ami igazán megfogott: az archívummal. Az van, hogy 2038-ra az Archive cég kifejlesztett egy technológiát, amiben lehetőség nyílik az elhunytak tudatának (lelkének?) lementésére, majd egy erre kifejlesztett szerkezetben tárolására. A haláltól számított három évig a hozzátartozók még tudnak kommunikálni a halottal, azonban egy idő után ez a tudat elhalványul, s a végén tényleg nem marad más, mint a fájdalmas búcsú. Aki már veszített el közeli hozzátartozót, az talán jobban megérti, milyen fontos dolog is ez: a váratlan haláleseteknél szinte kivétel nélkül fennáll az el nem mondott, a be nem fejezett gondolatok szörnyű terhe, az ember mindig érezheti úgy, hogy van olyan, amit soha nem tud már megkérdezni elvesztett szeretteitől. Magam is átéltem ezt már párszor, higgyétek el, eléggé szörnyű szembesülni ezzel a hétköznapi dologgal. Na de milyen jó, ha van egy ilyen kütyü, és amire kíváncsiak vagyunk, azt még három évig meg tudjuk kérdezni? Vagy épp elmesélni, kivel mi történt a múlt héten? Mintha a halott csak épp otthon lenne házi karanténban és mi hozzuk neki az információt a külvilágból? Nagy vonalakban hasonlít az egész… mondjuk a Forráskódhoz, csak ott ugye más volt a cél, az idősáv és az eszköz…

Szóval 2038-ban járunk, mikor is egy fiatal mérnök, George (Theo James) egy isten háta mögötti kutatóbázison őrzi egy ilyen gépben felesége tudatát. Érdekes egyébként a film szerkezete, mert bár szinte az első perctől kezdve nyilvánvaló ez a dolog, mégis csak több flashbacken keresztül jutunk el ennek a bizonyosságáig. George azonban nem hajlandó belenyugodni a hamarosan lejáró tudatmegőrzésbe, épp ezért próbál kifejleszteni egy olyan gépet, robotot, amibe át tudja menteni szeretett Julesa tudatát. Mikor bekapcsolódunk a sztoriba, már épp a vége felé jár a projektjének – a prototípus, kissé behemót és esetlen J1 kódszámú robot mellett a következő generációs J2-vel dolgozik a különleges, futurisztikus épületben. A napi karbantartási teendők mellett készíti már tervének végleges változatát, a J3-at, ami majd alkalmas lesz Jules tudatának befogadására. A probléma csak az, hogy mindezt az őt foglalkoztató cég tudta nélkül kell csinálnia, hisz az eredeti megbízása nem személyes célok felhasználására kifejlesztett gép megalkotása volt – no meg egyre inkább kialakul egyfajta féltékenység a három robot között. S ha mindez még nem lenne elég, egyszer csak megjelenik az Archive cég képviselője, aki rájön, hogy George illegálisan akarja letölteni exe tudatát…

Ahogy a fentiekből kiderül, az Archive legalább három szálon is érdekes lehet az arra fogékony néző számára. A legnyilvánvalóbb mindezek közül ugye a mesterséges intelligencia létrehozása, a tudat gépbe töltésének problémaköre  – kicsit a Ghost in the shell és a Frankenstein vonalat követve egy ember drámáján keresztül tárul elénk az immár klasszikusnak tekinthető és milliószor feldolgozott sci-fi téma: lehet-e embert csinálni egy gépből? S ha lehet, annak mi az ára? Hogy fogja mondjuk kezelni azt egy gép? És a teremtő, az alkotó vajon megkapja-e azt, amit várt?? Aztán ott van egy másik érdekes téma… a már minimális értelemmel felvértezett gépek lehetnek-e féltékenyek egymásra? Valóban apaként tekintenek alkotójukra? Van-e, lehet-e bármi emberi, netán állati kapcsolat gép és ember között?? Mint mondjuk, mikor valaki hazavisz a korábbi kis kedvence mellé egy másikat, egy újat? Tud-e, viselkedhet-e így robot, ahogy az Archive-ben? A harmadikról meg már írtam – szimplán a tudat kimentése egy archivumba… mindhárom összetevő önmagában is képes eltartani egy sci-fit, a kérdés csupán az, hogyha ezt a hármat összekeverjük, vajon nem oltják-e ki egymást, nem megy-e egyik a másik rovására.

Azt hiszem, nem. Azzal együtt, hogy az Archive kifejezetten minimalistára sikeredett (talán ha 6 szereplő van benn és tulajdonképp egy objektumban játszódik az egész), mindhárom szál érdekesen, néha egymásba fonódva egészíti ki egymást. Az eleje kissé talán laposnak és unalmasnak tűnik, erősen érezni rajta azt a bizonyos Hold-hatást (a rendező korábban ezen a filmen együtt dolgozott Duncan Jonessal), szerintem kicsit sok idő megy el az őszi erdőben történő futásra és mászkálásra, mégis érzi az ember, hogy valami fontosat lát, valami fontos fog történni. Aztán ahogy jönnek a baleset képei, ahogy a környezet, a külső erők egyre inkább belefolynak (beleavatkoznak) a sztoriba, úgy lesz egyre érdekesebb és összetettebb az egész: nézőként kifejezetten lehet szurkolni George-nak, hogy sikerüljön a terve… még akkor is, ha ez nyilvánvalóan azzal jár, hogy a közben szimpátiát kiváltó kis J2-től (ami amúgy remekül jeleníti meg a tipikus szerethető robot karakterét) fájdalmas búcsút kell venni. Én – a fentebb említett sajátos nézőpontom miatt – legalábbis totál George pártjára voltam képes állni, totál nem érdekelt a teremtésnek semmiféle erkölcsi problémája: egyszerűen akartam, hogy sikerüljön a felesége tudatát végérvényesen megmenteni. Aztán az meg, hogy mi lesz utána, hogy hogyan lehet egyáltalán élni majd egy androiddal, ez mivel is jár, menet közben nem is érdekelt…

Természetesen nem árulom el, sikerül-e a projekt vagy nem – mindösszesen annyit írnék még, hogy így, második nézésre volt számomra a mozinak egy egészen érdekes aspektusa is… ez viszont annyira szorosan kapcsolódik ahhoz a nem elmondható eseményhez, ami meghatározza az utolsó öt percet (és magát az egész moziélményt is), hogy nem részletezhetem. Mindazonáltal azt nézni, figyelni, hogy hol van elrejtve bármi utalás a végkifejletre, azon rugózni másodszorra, hogy vajon az alkotók menet közben végül is elmondták-e a lényeget csak én nem figyeltem eléggé – nos, az egy különleges élmény volt, ahogy általában minden hasonló dramaturgiájú filmnél az. Alapból is tetszett az Archive, kicsit lassú, kicsit filozofikus, de roppant egyedi hangulatú sci-fi, amiben én ezt a léleklementéses, tovább élős dolgot találtam extrának – viszont, amire kifut az egész, ahogy befejezik az alkotók a történetet, az igazán mellbe vágott. Olyat is olvastam, pont ezzel tették tönkre a filmet, de ez szerintem baromság… a helyszín, a díszlet a maga monoton szürkeségével először tökéletesen illik a környezetbe, a kissé nyomasztó hangulata viszont remekül tűnik el, ahogy jönnek a külső behatások – színesebb, pörgősebb lesz az egész. Theo James (akiben én mindig csak az amerikai Moritz Bleibreut látom) nagyszerű választás volt a szerepre, a srác valahogy tök illik erre a magányos, magába forduló kutató karakterbe (egyébként Ryan Gosling is jó lett volna) – miután pedig az egész Archive tulajdonképp az ő drámája, így a néző óhatatlanul vele is azonosítja a filmet. Mintha monodráma lenne, minden George körül forog – és hiába jönnek idegenek is a sztoriba, az Archive-t nem lehet mással azonosítani, mint Theo Jamessel. Én meg őt bírom, úgyhogy ez is egy plusz pont… de hát minek is magyarázzam, miért teszik valami?




80%



.

R2-D2 írta:

.
Archive

Alapból is tetszett az Archive, kicsit lassú, kicsit filozofikus, de roppant egyedi hangulatú sci-fi, amiben én ezt a léleklementéses, tovább élős dolgot találtam extrának – viszont, amire kifut az egész, ahogy befejezik az alkotók a történetet, az igazán mellbe vágott. Olyat is olvastam, pont ezzel tették tönkre a filmet, de ez szerintem baromság… a helyszín, a díszlet a maga monoton szürkeségével először tökéletesen illik a környezetbe, a kissé nyomasztó hangulata viszont remekül tűnik el, ahogy jönnek a külső behatások – színesebb, pörgősebb lesz az egész. Theo James (akiben én mindig csak az amerikai Moritz Bleibreut látom) nagyszerű választás volt a szerepre, a srác valahogy tök illik erre a magányos, magába forduló kutató karakterbe (egyébként Ryan Gosling is jó lett volna) – miután pedig az egész Archive tulajdonképp az ő drámája, így a néző óhatatlanul vele is azonosítja a filmet. Mintha monodráma lenne, minden George körül forog – és hiába jönnek idegenek is a sztoriba, az Archive-t nem lehet mással azonosítani, mint Theo Jamessel. Én meg őt bírom, úgyhogy ez is egy plusz pont… de hát minek is magyarázzam, miért teszik valami?

80%

Érdekesen hangzik, felírom.

Nemrég néztem Keanu Reevesszel a Replicast. Hasonló téma; ha gondolod, vedd listára.

.

.





Alfa Holdbázis S1-2




Nem először történik meg velem, hogy gyerekkori emlékeim, hajdanán látott filmek, sorozatok képei, karakterei miatt olthatatlan vágyat érzek az adott produktum újranézésére – egyfajta bakancslistaként is felfogható az egész, amiben rég látott élményeimet próbálom újraélni… több-kevesebb sikerrel. Az a bizonyos nosztalgia (ami az objektív értékelést bizony sokszor felborítja nálam) eddig nagyon sokszor átsegített azon, hogy az élmény összességében pozitív legyen, ám sajnos azt kell mondjam, hogy most ez az Alfa Holdbázisnál nem működött maradéktalanul. Emlékszem, gyerek fejjel kifejezetten tetszett az egész, szabályosan elvarázsolt Koenig parancsnok és személyzetének története: volt, hogy bizony féltem rajt, volt, hogy csak szimplán elájultam a Sasok és a világűr kalandjaitól. Pedig már akkor szöget kellett volna ütni néhány dolognak a fejemben, hisz az alapszitu önmagában akkora ökörség, hogy nehezen hiszem el, hogy csak úgy simán átléptem felette… de istenigazából még csak nem is ez a nagyobbik baj. Azt is simán benyelem, hogy mai szemmel rém gagyi az egész – de hát ez nem hiba, ez a korral jár… viszont amit az első és második évaddal, illetve a kettő között műveltek, az most rendesen kiakasztott. Hogy ez akkor miért is nem zavart???

1999-re az emberiség szép kis bázis épített ki a Holdon, s bár kétségkívül szerencsésebb lett volna ez esetben is, ha nem egy ilyen közeli, kézzel fogható dátumot adnak meg az alkotók, de sci-fi felütésnek nagyszerű az elgondolás (amúgy, ez talán még 1973-ban nem is tűnhetett olyan meredek ötletnek). A Föld atomhulladékát a Holdon tárolják, azonban szeptember 13-án egy szerencsétlen baleset következtében az atomhulladék tárolóban robbanás történik – ami robbanás következtében a Hold elszakad a Földtől és önálló útra kel a világűrben. Most abba ne menjünk bele, hogy ez milyen körülmények között NEM valósulhat meg, sokkal fontosabb az, ami utána történik: a Hold ugyanis elkezd Millenium Falconhoz hasonló tulajdonságokkal rendelkezni… el nem hiszem, hogy ez, immár 45 éve ilyen simán átment a szűrőn. Az van ugyanis, hogy az egyes epizódok mind-mind más-más környezetben játszódnak, az Alfa legénysége minden egyes részben máshol jár és más kalandokat él át, miközben veszettül keresi az emberi életre alkalmas új bolygót – új otthonukat. Értem én az egész sorozat lényegét, meg szerkezetét, de egy kis gógyival a fejemben ma már elég nehéz befogadni a napok, hetek alatt több száz millió kilométert megtevő, meghajtás nélküli, csupán lendületből közlekedő égitest puszta létét… és most az az igazán fura, hogy én ebbe, gyerekként bele se gondoltam. Az Üzenet az űrből című klasszikus japán sci-fiben legalább volt meghajtása a bolygónak…

Szóval, ez az egész kataklizma, meg a Hold sodródása kb. olyan, mint Palpatine visszatérése: nehéz lenyelni, megemészteni, viszont elengedhetetlen ahhoz, hogy a legcsekélyebb mértékben élvezni lehessen a sorozatot. Mert ha ez megvan, akkor az olyan nyilvánvaló ökörségek már sokkal könnyebben csúsznak le a torkunkon, mint a soha ki nem fogyó készlet, a végtelen számú Sas, a súlyos károkat szenvedett bázis varázsütésre sértetlenné válása a következő epizódra… és akkor tényleg el lehet merülni abban, amiben az ilyen korú és stílusú sorozatoknak erőseknek kell(ene) lenni: a történetekben, az egyes epizódok kalandjaiban. Ebben aztán nincs hiba (ahogy egyébként sem a Pirxnél, sem az Az Orion űrhajó fantasztikus kalandjainál nem volt), bár az is igaz, hogy volt olyan sztori, amit egyszerűen nem értettem – ugyanakkor az első évad néhány fejezete kifejezetten remekbeszabott lett. Van olyan, amiben az egyik bolygón egy ködön keresztül egy barlangba jutva az oda betévedők ősemberekké válnak, aztán van, hogy 880 évvel ugrunk előre az időben egy másik bolygón. Aztán van egy olyan, ami egy az egyben párhuzamba állítható az Alkonyat fináléjának nagy csatajelenetével (ez szerintem az egyik legjobb rész), meg egy olyan is, amiben párhuzamos világok léteznek. Tulajdonképp így, hogy olvasgatom utólag az első évad epizódjainak listáját, azt kell mondjam, hogy a 24 rész döntő többsége teljesen élvezhető és vállalható volt, sőt, még az a bizonyos, korabeli „horror” feeling képes volt megérinteni, amire úgy emlékszem, hogy bizony, néhány epizódon tizenx évesen féltem.

Az első évad tehát számomra simán kiállta az idő próbáját (már ha az űrben száguldozó, irányíthatatlan Holdat elfogadom), s bár baromi hosszú a 24x52 perces játékidő, a végére tök megszoktam és megszerettem mindent és mindenkit… minden sületlenségével együtt. A főbb karakterek a szívembe zártam, szinte már otthonosan mozogtam a bázison, sorba jöttek elő a pozitív emlékek, amik miatt én ezt anno szerettem, Viktor, a megfontolt, kicsit oroszos beütésű tudományos tiszt, vagy Alan, a kissé vagány és szabad szájú pilóta igazi kedvencem lett. Mint ahogy amúgy gyakorlatilag mindenki az irányítóteremben. Tök jó volt felfedezni a beugró vendégszínészeket, a sorozatban tiszteletét tette többek között Szarumán, Tarkin, Darth Vader, vagy Feketeszakáll. Esküszöm, ott tartottam, hogy egyre jobban elmerültem az egészben, minden este egyre jobban vártam a következő két részt (amúgy, 24 napig néztem a két évadot), az évad végére abszolút nem foglalkoztam a száguldó Hold létezésével… és talán pont ezért ért totál váratlanul a második évad. Mert hiába Maya (akinek hiánya amúgy fel sem tűnt az első évadból), az egész egy övön aluli ütés volt számomra… több szempontból is.

Az van ugyanis, hogy sorozat második évada olyannyira különbözik az elsőtől, hogy kis híján sírva fakadtam az első éjszaka. Szinte rögtön utána is néztem, miért: „új producert szerződtettek egy újabb évad leforgatására – s vele együtt radikálisan átalakult minden (mintha ettől lenne jobb valami). A történetből magyarázat nélkül eltűnt Bergman professzor, vagy Paul és megjelent Tony Verdeschi biztonsági főnök és a magyar Catherine Schell alakította űrszépség, Maya, ráadásul még a fő forgatási helyszínek, a berendezések és az egyenruhák is megváltoztak, és a zene is.” Csakhogy!! Bazzeg, egy világűrben sodródó Holdon vagyunk, ahol eszméletlenül hülyén jön le, hogy egyik éjszakáról a másikra minden, de szinte minden megváltozik!!! A szereplők hirtelen színes kardigánokat hordanak, a vezérlő totál máshogy néz ki, s bizony nem olyan jármű ez, hogy csak úgy kiszállok róla valami állomáson… meg felveszek valami új utast és kinevezem biztonsági főnöknek. Az a marha nagy helyzet, hogy teljesen kidobott magából a sorozat, 24 epizód alatt megszoktam és megszerettem valamit, elfogadtam minden hülyeségét, megbarátkoztam a néha tényleg gyermeteg trükkjeivel – azért az a játékdömper a Sas felszállóhelye mellett akkor is gagyi – hogy most meg kvázi újratervezve, újból szeressek meg mindent. És most már ne csak azzal ne foglalkozzak, hogy Holdunk hogyan tesz meg akkora távolságokat, hanem azzal se, hogy hogy az istenbe lett hirtelen minden más…

Persze, simán rá lehet fogni, hogy mindez az én marhaságom, hogy ilyeneken rugózok… ami akár igaz is lehet. De roppant módon tud zavarni a következetlenség (s nem csak itt, máshol is), a produceri beavatkozások miatt kialakult abnormális változások – nem egyszer bizonyosodott már be, hogy inkább a hátrányára válik az ilyesmi az alkotásnak, mint előnyére. Esetünkben, ha minden külcsínyi változást lehámozunk a második évadról, és csak és szigorúan az egyes epizódok tartalmára koncentrálunk, akkor is szembetűnő, mennyivel másabb, gagyibb minden. Míg az első évad 24 epizódjából 15-20-ra simán rá tudom mondani, hogy jó, itt fordított az arány: van pár kiváló fejezet, de a többségük kifejezetten kínos. Ami talán legjobban tetszett, az az időutazásos (vajh, miért??), meg talán a térgörbületes… no meg az a bizonyos dupla rész, az álcázott idegenekkel (kár, hogy úgy néztek ki, ahogy). A nagy többség csak szimplán unalmas, viszont van pár kifejezetten buta, kvázi nézhetetlen rész is: az istenes a legrosszabb, aztán a bolygó, ami bünteti a leszedett termést, a maga sziklaembereivel… és nem sokkal marad le a versenyben a vízre szomjazó szikla, vagy a fény-élőlény se, aki nem tudja, mi is ő… ezeknél még a Mézga Aladár kalandjai is mind jobbak voltak… S még valami. Kifejezetten zavaró volt, hogy totál össze-vissza ugrálunk az időben. Ahogy olvastam, meglehetős káosz volt a bemutatásakor is a TV-ben, de ez az első évadnál még nem tűnt föl – ellenben a második évadban, mikor Helena narrációjával indulnak az epizódok, csak a kapkodtam a fejem, hogy az egyik részben pár száz nappal később vagyunk az elszakadástól, mint az azt követőben. Teljes időzavar, a fejetlenség csúcsa.

Mindezek ellenére úgy érzem, nem döntöttem rosszul, mikor elhatároztam, hogy újranézem. Igaz, ráment majdnem egy hónapom, de a sok bosszúság mellett nagyon sok kellemes emlék is felszínre tört közben. Jó volt látni gyerekkorom hőseit, az egésznek kétségkívül van hangulata – annak ellenére, hogy a 70-es évek közepén forgott az egész, egy rossz szó nem lehet magára a látványra (pláne, hogy a neten BD minőségben van fönn, eszméletlen jó képpel!!). Valószínűleg soha többé nem fogom még egyszer megnézni, de jó, hogy láttam.

Ha nem lenne ekkora különbség a két évad között, többet is adnék rá.





70%






.

.






Az ifjú Indiana Jones kalandjai S1-3





Újabb óriási kalandon – és élményen – vagyok túl: egy újabb nagyon rég tervezett pótlást sikerült az elmúlt három hétben abszolválnom… Ugyan 15 évvel ezelőtt már láttam ebből a sorozatból epizódokat (azokat, amiket anno, akkor VHS-en kiadtak), de így, egyben csak most volt szerencsém átélni ezt a hatalmas utazást, George Lucas gigászi vízióját kedvenc archeológusunk gyerekkoráról. Ez a 22 nap egy csoda volt, messze nem számítottam ekkora élményre, ilyen letaglózó hatásra: ez a sorozat bizony számomra maga volt a tökély, egy vérbeli, hamisítatlan kalandfilm, ami egyszerre veszettül szórakoztató (gyereknek, felnőttnek egyaránt) és oktató jellegű egyben. Amiben olyan mesés és hiteles korrajz van, hogy néha az államat kerestem a földön, amiben annyira zseniálisan építik fel a későbbi Indiana Jones karakterét, apjához való viszonyát, az egész későbbi filmeket, hogy az beszarás. A kulcs pedig George Lucas: nem is tudtam (mert eddig nem foglalkoztam vele), hogy ez elsősorban az ő gyermeke, hogy kvázi ő írta, ötletelte az egészet – így viszont már egyáltalán nincs mit csodálkozni azon, hogy ez nekem ennyire bejött. Lucas történetmesélése, alapossága, átgondoltsága a sorozat minden percén érezhető, itt (is) van eleje és vége az egésznek, itt is érezhető, hogy tartunk valahonnan valahova – azt meg csak halkan jegyzem meg, hogy Sean Patrick Flanery (is) toronymagasan jobb Harrison Ford volt, mint az a szerencsétlen gyerek a Soloban..

Nem tudom, mennyien tudjátok, mi is ez az egész, hogyan is lett ez a 22 epizód és három évad, de olyan nagyon nem is akarok belefolyni az ismertetésébe – szinte mindent megtaláltok róla a neten. A lényeg, hogy Indy felnövését kísérjük figyelemmel gyakorlatilag születésétől kezdve addig a pontig, míg elkezdi tanulmányait az egyetemen – mindez pedig rengeteg kalandba ágyazva. A Forrest Gumpot gondolom, mindenki látta – na, ez majdnem ugyanolyan: Indy bejárja a világot, utazásai közben pedig a kor (1899-től 1922-ig) meghatározó alakjaival is találkozik. Szinte lehetetlen felsorolni azt a rengeteg történelmi személyiséget, akik szerepelnek a sorozatban, de az ismertebbek közül csak meg kell említsem Roosewelt elnököt, Pancho Villát, Lev Tolsztojt, Lenint, Picassot, Puccinit, Churchillt, Mata Harit, Wyatt Earpot, Freudot, Edisont, Al Caponét és még sorolhatnám… mint ahogy azt is hosszan sorolhatnám, milyen híres vendégszínészek tűnnek föl az egyes epizódokban. Christopher Lee, Catherine Zeta-Jones, Daniel Craig, Ian McDarmid vagy Max von Sydow (néhányukat keresni kell, de ott vannak) mind-mind emelik a sorozat színvonalát – és akkor még nem is beszéltem magának Harrison Fordnak a feltűnéséről, akit csak sikerült két rövid jelenet erejéig beleírni a sztoriba…

A sorozat hivatalosan három évadból, három fejezetből áll: minden epizód másfél órás „TV film”. A gyártási anomáliákból kifolyólag ugyan párszor érezhető némi inkoherencia nézés közben, de így, időrendbe összevágva kerekedik ki a nagy egész, a teljes élmény: az első szakaszban Indy kb tíz éves, mikor is apjával, anyjával, no meg a család által felfogadott szigorú és konzervatív nevelőnővel körbeutazza a világot. Apja ugyanis híres professzor és a világ több pontján tart előadásokat, ahova az egész családot magával viszi: így jutunk el többek között Egyiptomba, Oroszországba, Kínába, Indiába, Görögországba, Firenzébe… és még felsorolni sem tudom, hova. Minden egyes epizód egy csoda, hihetetlenül jól megcsinált díszlettel és korhűséggel – ugyanakkor minden epizód kissé meseszerűen egyben oktat is. Legyen szó a kínai orvoslásról, az öt világvallásról, a festészetről, a költészetről/írásról, a kozákokról, a zenéről, a vallásról – bármiről. Zseniálisan megírt és összerakott fejezetek során keresztül utazzuk be a családdal a világot, mindig valami kis izgalmas kalanddal megspékelve tanulunk az adott helyszínhez, karakterhez legjobban kötődő, legfontosabb dolgokról: de úgy, hogy a sorozat minden percén érezni azt a vérbeli Indy feelinget, akkor is, mikor még csak tíz éves a srác. Igazi bajkeverő: a sori másik óriási érdeme, hogy zseniálisan felépíti azt a figurát, akivel később majd ostorral és kalapban találkozunk (a kalap már itt alap és van egy ostoros jelenet is), ugyanakkor részletesen megágyaz annak az apa-fia kapcsolatnak is, aminek a fináléját majd látjuk az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovagban. Néha tátott szájjal bámultam a képernyőt és visongtam elégedettségemben mindazon, amit láttam… az első szakasz (évad) ugyanakkor határozottan könnyedebb, lazább, mint az ún. háborús évek című második fejezet.

Na de hát nem is lehet csodálkozni ezen, amikor is a laza kis bohóckodás után a sorozat nagy részét az első világháborúban töltjük… Az van ugyanis, hogy Indy fogja magát és otthagyja apját  (na jó, nem teljesen szándékosan) és csatlakozik a mexikói forradalomhoz Pancho Villa oldalán. Onnan pedig egy újdonsült barátjával, Remyvel együtt Európába jön és beáll a belga hadseregbe – nos, innentől kb. hat-nyolc részen át a világháború poklában járunk. Ha én ezt láttam volna, ha én erre emlékeztem volna, már az 1917-nél felkaptam volna fejemet: komoly mozis drámákat megszégyenítő módon járjuk meg az első világháború minden szörnyűségét Indyvel együtt. Továbbra is olyan, mint egy kalandfilm, egy oktató kalandfilm, de ahogy filmezve van, ahogy az egészet megcsinálták (1993 körül!!), amilyen élet- és vérszagú az egész… nos, az bámulatos. Három hét után sok minden összefolyik, de váltig állítom, olyan háborús csatajelenetek vannak a filmekben, ami simán elmenne akár az 1917-be is: ráadásul szinte az összes harcszíntéren. Mert nem csak Európában járunk (Verdun szörnyűségeit talán nem kell részleteznem), hanem bizony Afrikában is: a vasúton mozgatott gigantikus ágyú nekem például totál újdonság volt, de az is, hogy hogyan és miért is volt ez igazán VILÁG háború. Lucas pedig nem volt rest: a kezdeti lelkesedés után szépen rávezette Indyt és a nézőt az egésznek a kegyetlen és értelmetlen mivoltára (kórházas epizód), hogy ki is tudja vezetni őt az őrületből. Külön zseniális, ahogy a sorozatban véget ért a háború (ha ez igaz, akkor ez is beszarás), mint ahogy az is, hogy képes volt szentelni amerikai létére egy teljes epizódot a világháborút lezáró európai békére, ahol Indy tolmácsként végignézi az egészet – s ahol állítólag többen látták már, hogy ez a béke csak a következő háború kezdete.

Persze, kell némi érdeklődés a történelem iránt (sőt tulajdonképp minden iránt), s nem árt tisztában lenni, ki kicsoda és mit akar, valamint hogy mi miért történik – de ha ez meg van, akkor majdnem olyan zseniális felfedező játékot játszhatunk közben, mint mondjuk a Ready Player One-ban megtehettük. Mert ilyenkor jön képbe például a szüfrazsett mozgalom, vagy az ír húsvéti felkelés 1916-ban vagy az 1917-es szentpétervári júliusi bolsevik puccskísérlet – de ide hozhatom Puccinit, Tolsztojt, Picassot és minden híres művészt és forradalmárt, akivel Indy összefut. S ha már az érdeklődés: ha van az egész sorozatnak gyenge pontja, az pont abból ered, hogy az utolsó három epizód (na jó, a hollywoodi talán nem) engem baromira nem kötött le. Sem a jazz, sem a Broodway világa nem érdekel, s bár jópofa volt látni Indy szerencsétlenkedését e két témában, de egyáltalán nem hozott közelebb ahhoz a karakterhez, ami a mozifilmekben feltűnt. Ugyan érteni vélem, hogy Lucasnak mi volt a szándéka vele – Indy sármosságának bemutatásán kívül -, hogy a korabeli Amerika különleges világaiba is elkalauzoljon, de az egész valahogy kilógott a korábbi irányból. Olyan semmilyen (bár kétségkívül szórakoztató) az egész, a korábbi történelmi, kalandos, verekedős, igazi Indy feeling hiányzik belőle.

Egy 35 órás történetről persze még oldalakat lehetne írni, ahogy most pörgetem vissza az eseményeket a fejemben, sorban jönnek elő dolgok – azt mindenképp megemlítem, hogy a Kedi után megdöbbenéssel vegyes örömmel néztem az Isztambul utcáin bóklászó macskákat – viszont képtelenség mindent kielemezni. Az Az ifjú Indiana Jones kalandjai Lucas másik mesterműve a Star Wars 1-6 mellett, egy csodálatos utazás, ami utazás közben szórakoztatva fedezzük fel a világot és ismerjük meg a régészprofesszor múltját. És hiába is tűnik így, olvasva, elmesélve hiteltelennek és erőltetettnek a sok „nagy találkozás”, menet közben, nézés közben bizony totál jól működik minden. Mert Lucas olyan világot teremtett, olyan háttér előtt pörögnek az események, hogy a nézőnek egy pillanatra sincs ideje azon morfondírozni, épp ki miért keveredik a képbe. Elvileg minden hiteles, mindenki élt akkor és úgy, elvileg mindenki jogosan találkozhatott Indyvel -. mi meg köszönjük meg a Mesternek ezt a gigászi világ körüli utat a múlt század elején. Ez nekem qrvára bejött, ez nekem örök élmény marad. Kár, hogy 35 órát nem olyan egyszerű újranézni…




95%


(a blues és a Brodway miatt)  



.

R2-D2 írta:

Az ifjú Indiana Jones kalandjai S1-3

Az Az ifjú Indiana Jones kalandjai Lucas másik mesterműve a Star Wars 1-6 mellett, egy csodálatos utazás, ami utazás közben szórakoztatva fedezzük fel a világot és ismerjük meg a régészprofesszor múltját. És hiába is tűnik így, olvasva, elmesélve hiteltelennek és erőltetettnek a sok „nagy találkozás”, menet közben, nézés közben bizony totál jól működik minden. Mert Lucas olyan világot teremtett, olyan háttér előtt pörögnek az események, hogy a nézőnek egy pillanatra sincs ideje azon morfondírozni, épp ki miért keveredik a képbe. Elvileg minden hiteles, mindenki élt akkor és úgy, elvileg mindenki jogosan találkozhatott Indyvel -. mi meg köszönjük meg a Mesternek ezt a gigászi világ körüli utat a múlt század elején. Ez nekem qrvára bejött, ez nekem örök élmény marad. Kár, hogy 35 órát nem olyan egyszerű újranézni…

95%

Ez tényleg komoly és jó kaland lehetett !

Nálam valószínűleg ki fog maradni, és nem azért, mert az ajánló nem tette elég csábítóvá (mert persze azzá tette, nagyon is!), vagy mert a 35 óra sok (bár nem is kevés, 22 napon át ezt nézni minden este, wow...), hanem azért, mert ehhez a karakterhez sincs ilyen erős kötődésem. A három filmből is csak egy az, amire azt mondanám, hogy szeretem, és talán nem lesz meglepő, ha azt mondom, hogy ez az Utolsó kereszteslovag, leginkább az egész naplós, üvegablakos, csapdás kincskereséssel... azóta nem tudok megnézni úgy egy filmet a Szent Grálról, hogy ne az jusson eszembe, "Ez egy ács kelyhe." . A Frigyládát láttam, de annyira nem fogott meg, és majdnem biztos vagyok benne, hogy a Végzet temploma kimaradt.

Az én életemre egy másik kalandor volt meghatározó : Lara Croft. Meg ha nagyon akarom, akkor Nathan Drake.

.

R2-D2 írta:

.
Más világ

Talán már van annyira régi (2001-es) ez a film, hogy lesz, akinek újdonságként fog hatni az ajánlóm… mert biza’ vannak mozik, amik érdemtelenül vesznek el az idő ködjében, amik valami miatt messze nem kapják meg utóéletükben (sem) azt az elismertséget, ami esetleg járna nekik.

Már ekkor lehet érezni a Más világon azt a parás hangulatot, ami kitart a film végéig. Egyrészt ugye ott van maga a helyszín, a kastély, annak közvetlen környezete: mindig is van varázsa a régi házakban zajló horroroknak, mindig is rengeteg lehetőséget biztosítanak a lezárt szobák, homályos folyosók, nyikorgó lépcsők egy kis félelemkeltésre – nos, itt szinte az első percektől rátelepszik a nézőre (amúgy a szintén hangulatkeltő köddel együtt) valami jeges bizonytalanság. A másik meg a három, munkára jelentkező szolgáló karaktere: látványra úgy különösen nincs bennük semmi félelmetes, de fellépésük, viselkedésük, egész lényük, megspékelve azokkal az elejtett mondatokkal, amiket egymásnak mondanak, mind-mind felerősítik a nézőben az említett bizonytalanság és a félelem érzetét. A Más világ tipikusan az a film, ami annyira jó alapokat rak le a későbbi építkezéshez, hogy elég neki csak szinten tartania a felütés hangulatát… A házban is egyre több furcsaság történik, olyan, mintha kísértetek járkálnának mindenhol. Különösen a lánya, Anne tűnik fogékonynak erre, ő lát egy komplett másik családot párhuzamosan velük élni – természetesen a végletekig vallásos (már-már bigott) Grace nem hisz a természetfelettiben. Itt kell megjegyeznem, mennyire el is felejtettem a főszereplő mély vallásosságát is, s hogy ennek igazából mekkora szerepe is volt a történetben.

85%

Ha már a "múltkor" előkerült (nem figyeltem, hogy az már fél éve volt), úgy voltam vele, hogy talán érdemes lenne újranézni. Nekem is jó emlékként maradt meg, úgy is, hogy kb. csak a végére meg a zongorás jelenetnél becsapódó ajtóra emlékeztem.

Jó volt most is, bár én azért éreztem rajta a kort, meg azt is, hogy azóta sok hasonló filmet láttam. A felvezetés a ház szabályaival jó, ahogy később a személyzet és a Grace körüli furcsaságok is, de akadtak azért gyengébb átvezetések, és bár a házvezetőnő remek karakter, a kertész mellette néha inkább komikus, mint parás (a harmadiknak, a néma cselédnek meg semmi szerepe). A ködbeli alak felbukkanása pedig inkább csak értelmetlen, mint meglepő, azzal a céllal, mintha valaki ezzel akarná elvenni Grace kedvét attól, hogy eljusson a faluba.

7,5/10

U.i.:Nem tudom, Amenábár mivel gyalogolt beléd... Szerintem a maga sci-fi-dráma módján a Nyisd ki a szemed / Vanília égbolt páros sem volt rossz, a Belső tengerre meg az egyik legkeményebb drámaként emlékszem, amit láttam akkoriban.

.

.






For All Mankind S2





Mondtam már, hogy imádom az alternatív történelmet? Az ezzel játszadozó sorozatokat, filmeket? Amikben minden máshogy történik, mint ahogy az a mi világunkban megesett? Ja, persze, hisz írtam már a For All Mankind első évadáról, amiben a szovjetek értek először a Holdra…

A második évadban 9 évet ugrunk az időben (1983-ban kezdünk) és nem kevés meglepetés történt az ismertekhez képest a történelemben. Az USA új elnöke 1976-tól (!!) Ronald Reagan, aki nem igazán akar belenyugodni a Szovjetunió térhódításába az űrben – mint ahogy az sem tetszik neki, hogy egyre több állam találja meg a Földön a kommunizmusban a jövő útját. A hidegháború és a szocializmustól (kommunizmustól) való félelem továbbra is teljesen átjárja az USA minden gondolatát, Brezsnyev országa pedig a múlt évad eseményei óta szinte mindenben az USA előtt – de legalább mellett jár. Hiába építettek az amerikaiak holdbázist Jamestown néven, a szovjeteknek ott a Zvezda, s hiába van az amerikaiaknak egy bányájuk a Holdon, ha azt a szovjetek csak úgy simán elfoglalják. Úgy néz ki, technikailag és anyagilag is állják a sarat – hisz Brezsnyev visszavonta csapatait az afgán határról, így nem lett afganisztáni háború sem –, így minden pénzüket az űrversenyre tudják fordítani, aminek eredménye pedig az, hogy a NASA-nak rendesen fel van adva a lecke… mindenben. Meg és építik az első űrrepülőjüket, Enterprise néven… aztán meg a többit, a Discoveryt, a Challengert, az Endevourt… 1981-ben (!!). Nem tartozik közvetlenül a témához, de Lennon túléli a merényletet, II János Pál viszont nem, valamint Brezsnyev is kicsit korábban leteszi a kanalat, mint azt a mi világunkban tette – a sori első 5 perce egy zseniális képmontázs, ami végigvezet mindazon, amit itt most leírtam. Érdemes többször, alaposan, kikockázva megnézni: bámulatos, ahogy összekeverik a fikciót és a valóságot (szegény Elvis tényleg halott),  s itt jegyzem meg, szintén bámulatos, ahogy a második évadban felhasználják, illetve manipulálják a korabeli archív anyagot a történet hitelesebbé tételére…

Szóval induláskor 1983-ba csöppenünk, arra a holdbázisra, amit ugye az előző évad végén Ed elhagyott. Az elmúlt kilenc évben a leszbi Ellen vezette a kolóniát, a bázis pedig szépen bővült: immár kb. 10-15 állandó lakója van, akik bányásznak és kutatnak a Holdon – a szovjetek mellett/árnyékában. Tök hamar magába szívott újra az egész, pillanatok alatt visszarázódtam a For All Mankind világába – az első epizód pedig, azzal a napviharral közel tökéletes lett. Lenn,a Földön Ed az asztronauták főnöke – ő választja ki az induló hajók legénységét – s bár totál úri munkája van, láthatóan hiányzik neki a repülés. De ez egyben vezeklés is, hisz ki ne hibáztatná magát, mikor is nem tudott ott lenni a fia mellett annak baleseténél, s kit ne marcangolna a bűntudat azért, hogy fontosabb volt egész életében a repülés és a világűr, mint a családja (ennek amúgy lesznek még következményei). A 9 év azonban nem csak Ed, hanem több fontos, első évados karakter életében maradandó változást hozott, Gordo például egy elhízott pojáca lett, Trace egy TV sztár, Danielle meg ugyan elvan magában, de a feketék (fekete nők) mellőzése iránt érzett parázsló düh csak ott szunnyad a lelkében. Talán csak Molly az, akinél nincs nagy változás (csinál aztán ő magának) valamint ugye Ellen, aki immár kilencedik éve él gyakorlatilag a Holdon (kisebb-nagyobb megszakításokkal). Egyébként tök érdekes és jó és mindenekelőtt hiteles volt látni egy olyan világot, amiben immár nem csak a Föld körül keringő űrállomáson váltják egymást az asztronauták, hanem az űrrepülőgépeknek köszönhetően a Holdon is (nem, oda természetesen nem szállnak le)… még. Mindezek ellenére, vagy pont épp ezek fényében – mármint hogy szépen végigzongorázzuk a meghatározó szereplők körülményeit, problémáit – a sorozat középső harmada azonban nekem kevésbé tetszett: sokkal több világűrt, űrhajózást, Holdat szerettem volna látni, nem pedig mondjuk Gordo nyünyörgését Trace után…

Igazából egy valami tartotta bennem a lelket és az érdeklődést a közepén: a hidegháború, és mindaz, ami ezzel járt. Van egy zseniális ötlet a sorozatban, miszerint az egyre fokozódó nemzetközi helyzetben felmerül a gondolat, hogy kéne csinálni a két szuperhatalomnak egy nagy, látványos kézfogást – a világűrben. Hogy az „ellenséges” asztronauták (bocsánat, a szovjeteknél kozmonauták) a TV képernyői előtt fogjanak kezet az összekapcsolódó űrhajókban – látszólag ugye ebben semmi rendkívüli nem lenne… ha nem a For All Mankindről lenne szó. Mert hát ugye az USA félti az űrrepülői titkait, ahogy a szovjetek sem szívesen mutatnák meg az épp készülőben lévő, Buran nevű hasonló szerkezetüket, ezért a megoldás: elővenni a régi Apollót és a Szojuzt, és azt kapcsolni össze. Azokról már úgyis mindenki tud mindent, nagy baj nem lehet: az egész, ehhez a szálhoz kitalált történet egyszerűen zseniális. Ahogy azon is vitatkoznak, hogy Apollo-Szojuz vagy Szojuz-Apollo legyen a küldetés neve, ahogy a szovjet delegáció, azok mérnöke együtt dolgozik Margoval, az tekintve a felskiccelt történelmi hátteret, az parádés. Van itt minden, kémgyanú, titkolózó Pentagon, lelőtt koreai repülő (egyébként, ha jól értelmeztem, Észak-Korea nyerte a koreai háborút), Csillagváros, atomfegyverek a Holdra juttatása, minden… qrva jó!

A kissé döcögősnek tűnő, főként Földön és családi berkekben játszódó pár rész után aztán olyan finálét kaptam, amire elsőre nem is találni a szavakat. Láttam már pár sorozatot, de az E2S10 az összes közül a legjobbak közé tartozik: minden korábbi szereplő, aki eddig a Földön ragadt valamiért, csak visszajut az űrbe, s egy olyan hidegháborús feszültség közepébe kerül, hogy csak passogtam. Persze, először is nem kellett volna ugye felfegyverzett tengerészgyalogosokat vinni a Jamestownra (örök igazság, hogy ha egy filmben feltűnik egy fegyver, az el is fog sülni), ugyanis minden abból fakad – de ami itt a fináléban történik, az beszarás. Nehéz róla még csak írni is, olyan hullámvasút az egész, annyira jól van adagolva a feszültség, annyira jó, izgalmas, drámai és bizony könnyeket előcsalogató az egész, több szálon futó eseményszál, hogy rég láttam ilyet. Van egy óriási konfliktus a Jamestownon belül, aztán van két, rakétákkal felszerel, szemben álló űrsikló, egy atomfegyvert szállító rakéta, blokád a Hold körül – no meg az a várva várt, ám csak megvalósulni nem akaró kézfogás az űrben. Háborús fenyegetés, atombunkerbe menekülés, sziréna a Földön, egy fiatal, rohadt szemtelen, de tehetséges mérnök lány a NASA-ban (a negatív nyomás qrva jó!) – no meg ugye Nancy Reagan, aki szinte egy csapásra megoldja az egész helyzetet. Megmondom őszintén, egy fillért nem mertem volna sem a háborúra, sem az ellen fogadni – szerintem tök jó volt, hogy ilyen kiszámíthatatlan lett minden. Hogy emberi döntések – konkrétan parancsmegtagadások – vezettek el oda, ahova, hogy mennyire lenyűgöző az az önfeláldozás, amit néhányan bemutattak a fináléban…

Zseniális az egész, ennél többet, ebben az űrversenyes témában a hidegháborúból nem nagyon lehetett volna kihozni. De hogy kicsit pc is legyek: kötelességem megemlíteni, továbbra is mennyire reflektál a For All Mankind a a pc jegyében a jelen kor elvárásaira is (ami amúgy nekem annyira megint nem jött be és másodlagos volt). Ellenen keresztül érezhetően nagyobb hangsúly van a melegek kapcsolatán – az előző évadban ez inkább csak veszély volt -, míg Danielle révén a feketék helyzetét boncolgatja a sorozat. Nem állítom, hogy mindez rossz és felesleges (sőt, talán még nem is idegesített), de érezhetően elveszi a játékidőt a fontosabb történések elől – legyen szó akár az űrversenyről akár a hidegháborúról. Persze, ez manapság kell a filmekbe, de én teljesen jól meglettem volna leszbi NASA igazgató, illetve fekete pilóta nélkül is… S még valami, ha már annál a kevés „negatívumnál” tartunk, amik talán zavartak. Van egy jelenet, Karen Baldwin részéről, amit abszolút nem tudok hova tenni… hogy a karakter szempontjából mi szükség volt arra, amit tett, azt nem értem. Teljesen kilógott a sorozatból, totál felesleges és értelmezhetetlen volt – persze, vélhetően ennek majd lesz jelentősége a harmadik évadban… már ha egyáltalán foglalkoznak vele. Tekintve hogy az űrverseny következő helyszíne a Mars… 1995-ben.

Ez nekem qrvára tetszett. Alapból is bírom a sci-fit, minden, ami űrben játszódik, jöhet, itt pedig a három korábbi orosz film hitelessége, látványa keveredik az általam is némileg átélt hidegháború paranoiájával – mindez pedig bámulatos díszletek és háttér előtt. Nem győzöm elégszer kiemelni, de ahogy azok a híradó bejátszások be voltak illesztve a sztoriba, az előtt emelem a kalapom. Hogy hogy sikerült nekik (vélhetően CGI-vel) összehozni azokat a Reagan beszédeket, a sok-sok teljesen életszerűnek tűnő eseményt a kis képernyőkre, nem tudom – mindenesetre egy olyan hangulatot, közeget teremtettek vele, hogy simán elhittem, hogy ez (volt) a valóság, nem a mi történelmünk. Kíváncsi vagyok, hány évad lesz ebből, s hol lesz a vége – ’95 már biztos, de azért megnézném, az írók fejében milyen lenne napjaink világa, egy ennyivel korábban megvalósult (űr)technológiai robbanás után.


És akkor még az olyan aktuális popkult kiszólásokról nem is írtam, mint a Khan haragja...




90%



.

.





Nomádok földje




Atyaég… ha az idén ez volt a legjobb film az Oscar mezőnyben, milyen lesz a többi???

Ugyanis ez, minden, neten fellelhető ömlengés ellenére egy pocsék mozi. Az még csak igaz, hogy rém lassú és melankolikus, meg hogy Francis McDormand alakítása jó (bár az Óriásplakátban sokkal jobb volt), de ezek önmagában számomra messze nem elég ismérvek ahhoz, hogy a legminimálisabb módon is tudjak élvezni egy filmet. Ilyen unalmas, semmitmondó, sehonnan sehova nem tartó, ingerszegény, humor- és drámamentes alkotást nehogy Oscar mezőnyben, de alapban sem nagyon láttam még – ha nem kapott volna díjat, kb. 20 perc után kikapcsoltam volna. És igen, lehet azt mondani, hogy hülye vagyok a filmhez, meg hogy nem nekem való, meg nem értem a lényeget… de vállalom. A mozizás amúgy is egy rém szubjektív élmény, viszont pusztán csak azért, mert valami felkapott, díjazott, elvárás szerűen agyonajnározott én még sosem dicsértem filmet. És ezután sem fogok.

Van egy város Nevadában, egy Empire nevű, ahol volt egy gipszgyár. A gyár – vélhetően a 2008-as válság miatt – azonban bezárt, s a város kb. 750 lakója hirtelen minden munka és bevétel nélkül maradt. Ennek aztán az lett a következménye, hogy szép lassan mindenki elköltözött onnan, szabályos szellemvárost hagyva maga után, a település pedig olyannyira elnéptelenedett, hogy még az irányítószámát is visszavonták. Ez mind igaz, és a Nomádok földje is ezzel az introval indít (kár, hogy egy outroban elfelejtik megemlíteni, hogy nagyon lassan azért kezd visszatérni az élet Empire-ba), és ezen röpke tájékoztatás után ismerjük meg főhősnőnket, Frent (Frances Mc Dormad), aki szintén egy áldozata az egész bezárásnak. A nőt személyes tragédia is sújtja, hisz elvesztette férjét, a gyászt és a város elhagyását pedig egész különleges módon dolgozza fel: fog egy furgont és azzal járja az országot, munkahelyről munkahelyre – de nem csak hogy járja az országot vele, abban is lakik. Egy biztos bázisa van, az Amazon: ha jól értelmeztem, minden évben az év végi hajtásban visszamegy a céghez alkalmi munkára. Na most. Magam részéről a legnagyobb bajom épp ezzel az alapszituval van: ki az az abnormális, aki saját elhatározásából úgy dönt, hogy egy furgonban fog élni??? Még csak nem is lakókocsiban, hanem mondjuk egy Toyota Hiace-nél valmivel nagyobb kocsiban??  Egyszerűen az első pillanattól kezdve jéghideg és totál idegen lett nekem ez a film, ettől a bizarr alapötlettől – mert hiába olvastam utána, hogy bizony tömegével vannak ilyenek az USA-ban, én egyszerűen képtelen voltam azonosulni Frennel és az egész kompániával. Innentől pedig hatalmasat kellett volna mennie a filmnek ahhoz, hogy működjön… de nem ment.

Az van, hogy Fren az egyre lepusztultabb autójában, totál magányában jön-megy, eljut egy hasonló bolondokból álló kompániához, ahol lehúz velük pár hetet, majd mikor azok továbbállnak, megint egyedül lesz. Oké, hogy van néhány „barátja”, „barátnője”, de ezek számomra olyanok voltak Fren életében, mint mondjuk a sok-sok alkalmi munka: úgy istenigazából nem kötődött egyikükhöz sem (épp ezért egy szolid vállrándítással intéztem el egyikük drámáját is). Tény, hogy érezni a gyász terhét a nőn, meg értettem is picit a teljes magába fordulását és talán ez indokolná is a viselkedését, ugyanakkor meg mégsem tűnt annak a tipikus „hagyjon engem mindenki békén” stílusú személyiségnek – néha képes volt közösségi életet is élni. És ez a fura kettősség egyáltalán nem tett jót sem a filmnek, sem a karakternek: mintha az írók nem tudtak volna mit kezdeni a jelelmével, mintha picit tudathasadásos lenne. Nem is igazán jött át, mit akart a rendezőnő közvetíteni a karakterével, mi volt az egész mozinak a célja: számomra az egész csupán arról szólt, hogy néhány, magát nomádnak tartó ember vödörben szarik az autójában és használt, értéktelen cuccait csereberéli, majd továbbáll, másik parkolóban szarik… ez Oscart ér?

De még ha mindez egy olyan állapot lenne, amibe belekényszerül Fren… de nem. Már valahol az elején mondja is, hogy ő nem hajléktalan, hanem háztalan, amiért elég sokáig talán még sajnálni is lehetne a nőt (és sorstársait), viszont mikor kétszer is felkínálják neki az otthont, az ágyat, a tiszta, komfortos életet – és ő ezt elutasítja – onnantól még inkább eltaszított magától. Bolondokat a bolondokházába: ez, így számomra felfoghatatlan és érthetetlen – és nem csupán azért, mert én magam nem tudnék önszántamból így élni, hanem mert igazából az égvilágon semmi olyan drámai esemény nincs a moziban, ami Frent ebben a szituációban tarthatná. Csak a saját hülyesége. A legjobb ellenpélda épp alkalmi barátja, Dave (David Strathairn), aki képes volt kilépni ebből a marhaságból – igaz, volt, ami, és aki kirántsa onnan. Én, íróként tuti becsempésztem volna valami olyan dramaturgiai fogást a történetbe, valami olyan eseményt, ami vagy ebben a szituban tartja,  vagy legalább elgondolkoztatja a nőt a váltáson… egyszerűen nézőként szükségem lett volna erre, hogy vagy sajnáljam vagy hogy szurkolhassak neki, netán együtt tudjak vele érezni. De nem, ő csak sétálgat a kétségkívül szépen fényképezett amerikai háttér előtt, de mindezt olyan ingerszegényen teszi, hogy bizony a sokadik nagytotálnál belepörgettem a filmbe.

Egyszerűen nem tudok mit kezdeni a Nomádok földjével. Normál békeidőben ez a mozi nemhogy az Akadémia elé nem került volna, de talán még moziba sem jut, de hát Covid volt és alig mutattak be valamit. Az is „fontos” lehetett, hogy a geopolitikai okokat meglovagolva, kvázi középső ujjat mutatva Kínának, pont egy kínai rendezőnő alkotását kellett díjazni – viszont semmi nem lehet arra mentség, amit láttam, amit díjaztak. Lehet egy film lassú, lehet melankolikus, gyönyörűen fényképezett, különleges, számomra talán idegen és feldolgozhatatlan életérzést és csoportot bemutató alkotás, de történet nélkül az egész annyit ér, mint az a szar a vödörben. Komolyan, velem több dolog történik egy hónap alatt, mint ami Frennel ebben a moziban cirka egy év alatt, ha nekem kellene (persze, szigorúan kényszerből) így élni, előbb-utóbb megkérném a furgonomat, hajtson át rajtam…

A vége meg… nem is tudom. Eleve ugye egy csúsztatás a bevezetőben említett tények miatt, de valahol én ezt roppant közhelyesnek tartom, ahova Fren eljut, s ami miatt leszámol múltjának egy darabjával. Lehet, hogy valami mély, emberi drámáról maradtam le, de számomra pont fordítva döntött a nő, mint én azt elvártam volna tőle… s most lehet mondani, hogy pont az lett volna végtelenül giccses, hogy máshogy dönt és becsönget valamelyik lakásba, ahol szívesen fogadnák, viszont a moziélmény szerintem pont azt követelte volna meg. Attól lett volna, lehetett volna egy cseppnyi katarzis az egészben – mert így csak egy újabb út és egy újabb teleszarni való vödör marad. És így sajnos nem tudok a filmből, a történetből egyetlen egy maradandó jelenetet említeni, ami miatt bárkinek is szívesen ajánlanám ezt az egészet – a művészfilmek általában inkább csak felhúznak, de ez nem nyújtott semmit, mint puszta közönyt. Az Amazon belső működése tetszett egyedül, de az meg kevés ahhoz, hogy az összképet nagymértékben javítsa.




40%



.

R2-D2 írta:

.
Nomádok földje


Sajnos nem tudok a filmből, a történetből egyetlen egy maradandó jelenetet említeni, ami miatt bárkinek is szívesen ajánlanám ezt az egészet – a művészfilmek általában inkább csak felhúznak, de ez nem nyújtott semmit, mint puszta közönyt. Az Amazon belső működése tetszett egyedül, de az meg kevés ahhoz, hogy az összképet nagymértékben javítsa.

40%

Az a csúfság is megesett idén, hogy szinte egyáltalán nem követtem az Oscart, a nyertesről is csak utólag olvastam... meg itt...

Biztos megnézem majd, már csak a díj miatt is, de így elsőre inkább csak azért, hogy ki legyen pipálva.


U.i. Közben megnéztem, hogy egyáltalán mik/kik nyertek. Már tudom, mit nézek meg belőlük, és az a vicces benne, hogy azt a filmet már korábban leszedtem, és nem is tudtam, hogy jelölt lesz.

.

.




Senki




„Ki a fasz maga? – Senki”

Ezzel indul a film, egy rendőrségi kihallgatáson, amiben főhősünk, Hutch Mansell (Bob Odenkirk, a BB Saulja) erősen megviselt ábrázattal, bilincsben ül a rendőrökkel szemben. Aztán kvázi egy másfél órás visszaemlékezés után jutunk el ismét ehhez a nyitójelenethez, ami maga a film, s ami olyan élményt nyújtott nekem az elmúlt éjszaka, amire egyáltalán nem számítottam. Az idén talán még nem is élveztem ennyire filmet, a Senki toronymagasan túlteljesített minden elvárásomat: nézése közben nem egyszer hagyta el a számat az „Hát ez qrva jó!” kifejezés, hol hangosan felnevettem, hol mini katarzisokat éltem át a meglepő húzásokon és a remek ötleteken. Annak ellenére, hogy nekem például a John Wick már túl sok volt a zsánerben, ezt a mozit maradéktalanul élveztem, pedig aztán… hát ebben is van minden, viszont semmi olyan nincs, amit még ne láttunk volna máshol. Mégis, az orosz származású Ilja Naishullernek sikerült olyan ügyesen újból összerakni a puzzle-t, hogy a végeredmény egy minden várakozást felülmúló, talán kicsit abszurd akciófilm lett.

Ez olyan, mintha a John Wick és az A védelmező legjobb jeleneteit összekevernénk mondjuk a Rambo IV vagy V brutalitásával, és megfűszereznék egy kis fekete humorral (már ha a valaki arcába nyomott pezsgőspohár is annak számít). A történet szerint van egy tök átlagember, ez a Hutch, aki szép környéken él két gyerekével, monoton, unalmas életének része például a minden kedden elfelejtett kuka kihúzása (erről az jutott eszembe, hogy vajon mikor viszik el akkor tőlük a szemetet?    ), ám egy napon történik valami vele. Itt amúgy meg kell dicsérnem az írókat, ugyanis a mozi első 17 perce zseniálisan van megírva, olyannyira sikerült Hutch karakterét szó szerint igazi senkivé tenni, hogy a történetben beállt fordulat igazi simogatás a néző lelkének – annak ellenére, hogy tudjuk, hogy valami nincs rendben a fickóval, az égvilágon semmi biztos információnk nincs arról, ki lehet ő és mire képes. Az első sokk (ekkor volt az első „qrvajó”) aztán a rádióbeszélgetésből fakad, amikor is Hutch magyarázatot ad arra, mit tett, illetve mit mért nem tett, ott már felsejlik valami abból, ami esetleg várhat ránk – ám a mozi igazán élvezetes része számomra akkor kezdődött, mikor elment a tetováló szalonokba. Ahogy az öreg kimegy, hogy „Köszönjük a szolgálatait, uram”, az addig mindent vitt… egyszerre nevettem fel és csettintettem a kezemmel. Mindezt úgy, hogy még mindig semmit nem tudunk a fickóról (sőt, tulajdonképp ez így is marad egészen a végéig), csupán a tetkója alapján kialakult félelem és tisztelet vezet minket az úton… az ominózus buszos jelenetig.

Sokaknak akkor kezdődhet igazából a film, de engem addigra már annyira felcsigázott a rendező, hogy magam is mosolyogva vártam a részeg fickók találkozását a kitörni készülő vadállattal. Ami ott történik, az zseniális, már-már Bourne szerűen felhasználva a busz alkatrészeit (a szívószál beszarás), ám mégsem ez volt az, ami miatt igazán megfogott a mozi: a korábban látott, hasonló zsánerű akciófilmekkel kicsit ellentétben ugyanis Hutch nem csak ad, hanem kap is rendesen. Nem állítom, hogy az a bunyó minden szempontból totál hiteles és életszerű – pláne, hogy Hutch tizenx éve nem csinált már ilyet – de ahogy verekedik, amilyen sérüléseket összeszed, az még bőven a túlzásokon belül van… pláne, az otthoni „gyógykezelésével” együtt. Aztán az meg végső soron nem meglepő (bár egész jól elfedték először ezt is), hogy a szabadjára engedett gőznek következményei lesznek – sajnos JW kópia szerűen Hutch is az orosz maffiába botlik bele. Itt jut eszembe, mit is csinálhat az FBI saját hazájában, ha minden második moziban él és virul az orosz maffia – vélhetően nem minden alap nélkül. Itt ennek a szervezetnek jeles képviselője és vezetője a nem kicsit pszichopata Yulian (Alekszej Szerebjakov) – aki végre akcentus nélkül beszél oroszul egy orosz karakterben – akiről mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy normális. Miután pedig Hutch pont az ő tyúkszemére lépett, a megszokott dramaturgia szerint következnek az események… mégis, valahogy picit minden más és minden működik.

Talán az egyik legfontosabb „fűszer” az egészen a már említett humor. Anélkül, hogy belemennék a részletekbe és elspoilerezném az egészet, feltétlenül meg kell említsem, hogy olyan zseniális jelenetek tarkítják a filmet, amiken ugyan nem csapkodod a térdedet a röhögéstől, de az adott szituban tuti, felnevetsz rajtuk. Az idősotthonos például ilyen, de amúgy is, az egész második etapos őrület minden perce mosolyt tud az ember arcára csalni. Mindeközben pedig az írók úgy lavíroznak a karakterekkel, legfőképp Hutch karakterével, hogy végig csigázzák a nézőt, ki is ez a fickó, akitől egy átküldött dosszié alapján összeszarja magát az, aki azt olvassa. Ide, a humorhoz tartozik Hutch apja, akit személyesen a Doki alakít a BTTF-ből… nos, a vénember minden megszólalása és tette élmény ebben a káoszban. Mert aztán ami a mozi második felében jön, az tényleg az akciófilmek csúcsa, egy egyre őrültebb öldöklés, amiben Hutchnak magát és családját is meg kell védenie a soha ki nem fogyó orosz maffia embereitől. A végén már olyan lett az egész, mint a Feláldozhatók 2-ben: csak jönnek és jönnek és lőnek és meghalnak… de még ez is inkább komikus, mint bosszantó. Meg hát: „Jó sok oroszt hoztál”…

Egy ilyen mozinál igazából nincsenek meglepetések a fináléval kapcsolatban, én magam is pontosan azt kaptam, amire számítottam – és ez tökéletes így. Sokkal fontosabb az az út,a míg odáig eljutunk, erre meddig csak azt tudom ismételni, hogy veszettül szórakoztató. Kiválóan megkoreografált akciójelenetek, verekedések, amikben az ütéseknek súlya és nyoma van, valamint kifejezetten kreatív halálesetek és védelmi rendszer. Akárcsak a Rambo 5-ben és az A védelmezőben: amit Hutch művel, ahogy mindezt Bob Odenkirk eljátssza, az hiba nélküli. Olvastam, hogy talán a film második felében túlzásokba esett az író a karakter sebezhetetlenségével kapcsolatban, én magam is úgy láttam, hogy mágikus szerencsével kerülik el a golyók, de – különösen a John Wickez képest – ez még simán tűréshatáron belül van. Az viszont nekem egy percre sem jutott eszembe, hogy a Senkit és Odenkirket párhuzamba állítsam Liam Neesonnal és az Elrabolvával, nekem meg sem fordult a fejemben, hogy a fickó már 58 éves és miért ilyen későn kezdi az akcióhősséget. Egyszerűen ezzel kinézettel, fizimiskával pontosan azt a senkit képes megjeleníteni, amit az írók a vászonra álmodtak, s pont az volt benn a jó, hogy őt még nem láttuk ilyen szerepben. Mert ha jól megfigyelitek, valahol a mozi pontosan erre épít: húsz percig elhiteti velünk, hogy Hutch tényleg egy kispolgár, s Odenkirkből meg ki se nézné az ember, hogy nem az. Ha mondjuk Jason Statham játszotta volna ezt a szerepet, akkor csak legyintenénk arra, ami történni fog – ebben pont az a jó, hogy egy ilyen szürke kisember is lehet vadállat. Pláne úgy, hogy a múltja ködbe vész…

Egyébként ez az egyetlen, amit hiányolok a filmből. Nem tudom, szándékos építkezés része-e, lesz-e folytatás, vagy direkt csinálták így, hogy ne derüljön ki ki is ő és hol szolgált, de nekem icipicit hiányzott az a háttér, ami megmagyarázná a fickó képességeit. A lendület, az akció, a látvány visz előre rendesen nézés közben, de tudat alatt végig ott motoszkált a fejemben, hogy ki is ez a jóember – és mit tudhatott, mit tett korábban, ha most erre képes. És mégis, mikor a végén csak egy senki ül velünk a kihallgató szobában szemben, etetve a macskát a konzervből… és miután a telefon után az utolsó „qrvajó” is elhagyta a számat, valahogy megbékéltem az egésszel. Csak az járt a fejemben, hogy egy veszett jó filmet láttam, ami ugyan nem újítja meg az akciófilmek műfaját, de a maga nemében remek szórakozás. Jobb, mint a JW filmek, s mint az A védelmező 2.




85%



.

R2-D2 írta:

.
Senki

„Ki a fasz maga? – Senki”

A lendület, az akció, a látvány visz előre rendesen nézés közben, de tudat alatt végig ott motoszkált a fejemben, hogy ki is ez a jóember – és mit tudhatott, mit tett korábban, ha most erre képes. És mégis, mikor a végén csak egy senki ül velünk a kihallgató szobában szemben, etetve a macskát a konzervből… és miután a telefon után az utolsó „qrvajó” is elhagyta a számat, valahogy megbékéltem az egésszel. Csak az járt a fejemben, hogy egy veszett jó filmet láttam, ami ugyan nem újítja meg az akciófilmek műfaját, de a maga nemében remek szórakozás. Jobb, mint a JW filmek, s mint az A védelmező 2.

85%

Köszi! Olvastam róla, és gondoltam, hogy Odenkirk miatt úgyis fel fog bukkanni nálad .
Jó lesz ez .

.

.






A chicagói hetek tárgyalása





Tudtam én, hogy lesz jobb film az Oscar mezőnyben, mint a Nomádok földje… és könnyen lehet, nem is csak egy…

Az A chicagói hetek tárgyalása – ahogy talán a címe is sugallja – egy tárgyalótermi dráma, ami (akarva-akaratlanul) az USA múltjának egy újabb szégyenfoltját tárja a nagyközönség elé: egy olyan bírósági tárgyalást, amihez foghatót talán csak Pelikán elvtárs élt át pár évtizeddel korábban, itthon. Igen, most oldalakat lehetne – megint – írni arról a csodálatos világhatalomról, ami mindig, mindenkinek meg akarja mondani, mit, s hogyan tegyen, közben maga meg a legsötétebb koncepciós perekkel és rasszizmussal töltötte röpke történelmének egy részét – de nincs értelme. Mert annak ellenére, hogy bizony még engem is megleptek az itt látottak, s bizony nagyon komolyan bele tudnék szállni – megint – az egész rendszerükbe, múltjukba, világnézetükbe, úgy gondolom, nem feladatom itt sem USA mellett, sem ellene agitálnom (pláne most, ebben a kényes helyzetben). Mindenesetre az biztos, hogy ha ez, így, máshol történt volna meg a világban, akkor talán pont az amerikaiak kiáltanának most főbenjáró bűnt… mint ahogy amúgy szoktak. A lényeg, hogy – azt hiszem, ezt kijelenthetem Niwrok nevében is – mi, itt a kis Fórumon kifejezetten szeretjük a tárgyalótermes filmeket, sorozatokat, a jól megírt és felépített történet: ha meg az ember nem tudja a per végkimenetelét, pláne tud nagyon jó lenni az egész. Ahogy ez a film is az lett: a legjobb lenne, ha mindenkinek sikerülne úgy leülni elé, hogy teljesen ismeretlenül vág bele az egészben, nem csak hogy a végkifejletet nem ismeri, de még a pert kiváltó eseményekről sem hallott soha – mint én – mert akkor üt igazán nagyot a mozi. Persze, hülye kérés ez, mert ha meg elolvassátok irományomat, ez eleve bukik, viszont én meg kénytelen vagyok némi alapot adni élményem tárgyának…

Ha valaki nem követte volna például a tavalyi amerikai elnökválasztás eseményeit, esetleg nem nézett elég Kártyavárat, annak elmesélem, hogy minden elnökválasztás előtt mindenféle nagygyűlések vannak az USA-ban a pártok szervezésében. Konvenciónak hívják, s volt egy ilyen 1968. augusztus 26 és 29 között Chicagóban is, ami azért volt különösen fontos, mert itt dőlt el, ki lesz a JFK székét megöröklő Johnson elnök helyett a Demokrata Párt jelöltje, egyben Nixon kihívója. A párt szempontjából fontos eseményt azonban hatalmas tüntetés kísérte, amin – természetesen – elszabadult az erőszak, s bizony komoly balhé lett belőle. Szélsőbalosnak mondott csoportok békésnek mondott szándékkal, a vietnami háború befejezése kapcsán vonultak a helyszínre és összecsaptak a rendőrökkel, a több napon át tartó zavargásoknak halálos áldozata(i) is voltak – filmünk pedig ennek az eseménynek az utóhatásával, a főkolomposoknak tartott szervezők perével foglalkozik. A baj csupán az, hogy – mint az a moziból kiderül – ez a per, ez a vád ezer sebből vérzett, az erőszakot a rendőrség kezdte, viszont az új igazságügy miniszter mindenképp porba hulló fejeket akart látni – no, nem az igazságérzete által vezérelve, hanem aljas politikai okokból.

Ha azt mondom, hogy nekem halványlila fingom nem volt eddig az egészről, akkor gondolom, ezzel nem vagyok egyedül: a film eleje pedig nem igazán segített abban, hogy eligazodjak az eseményekben és karaktereken – még ha egyértelműen ez is volt a célja. Az van ugyanis, hogy egy amúgy zseniálisan felépített nyitányban a főbb szereplők egymás szavait kiegészítve készülnek a tüntetésre – viszont az első öt-tíz perc úgy robog át rajtunk, mint egy gyorsvonat. Csak kapkodtam a fejemet, ki kicsoda és mit is akar, ki milyen szervezetet képvisel: nekem, európainak bizony semmit sem mondott Abbie Hoffman, Tom Hayden, vagy akár David Dellinger neve… de ugyanúgy az igazságügy miniszteré sem. Ezek következtében aztán a mozi elején majdnem szégyelltem magam, hogy nem bírtam követni az eseményeket, együtt lélegezni a karakterekkel – pihenőt és megnyugvást csak a jó egy évvel később tartott tárgyalás hozott. Ez egyben természetesen azt is jelenti, hogy a dramaturgia nagyon okosan elrejti a tudatlan néző előtt (mint pl. én), hogy mi is történt a konvenció alatt, és hogy miért is ül ez a nyolc ember a vádlottak padján – minden részlet a bizonyítás folyamán, azon a bizonyos tárgyaláson derült majd ki. És ez jó. Ez qrva jó. Alan Sorkin, az író-rendező, bámulatosan profin építi fel a történetét, a legjobb hasonló zsánerű filmeket megidézve adagolja a feszültséget és az információkat, hogy a szemünk előtt táruljon fel egy olyan világ, egy olyan eseménylánc és egy olyan tárgyalás, amit a Nagy USA-ról talán elképzelni sem tudtunk eddig.

Természetesen nem írhatom le részletekbe menően, mi vár rátok, de annyit elmondhatok, hogy ők nyolcan (aztán már csak a cím szerint heten) a konkrét vádban messze nem annyira bűnösök, mint azt a vád állítja, ártatlanságukat azonban egy komplett államhatalommal szemben kellene bizonyítaniuk – az eseményekbe bizony komoly beleszólása van az FBI-nak is. Ez pedig rohadt nehéz, ha a bíró eleve ellenük van, s ha a vád és a hatalom még az esküdtekkel is manipulál – simán el tudtam volna képzelni a Tanú vonatkozó jelenetét, mondatát, az „Elnézést, Virág elvtárs, ez az ítélet!”-et. Roppant nyomasztó és idegesítő tud lenni egy ilyen helyzet, s ezt Sorkin egészen kiválóan viszi képernyőre: a legutolsó percig fokozza a nézőben az elvárást, hogy az igazság győzedelmeskedjen – megteremtve a gigászi katarzis alapjait. Ami aztán vagy jön, vagy nem – de ez legyen a titok, a felfedezni való a moziban. Mindenesetre, ahogy a tanúk elmondásaiból, hazugságaiból összeáll a kép, mi is történt egy évvel korábban, az nagyon jó: ahogy ilyenkor kell, menet közben derülnek ki olyan dolgok is, amik nemcsak az esküdtek, hanem akár a nézők értékítéletét is befolyásolhatják. Én a pernek, a tárgyalásnak minden másodpercét élveztem, mert hol magában a történelmi eseményben tudtam elmerülni, hol pedig a per részletein csóváltam a fejem és próbáltam visszacsuknia a zsebemben kinyíló bicskát…

Ugyanis nem működne az egész, ha Sorkin nem figyelt volna oda a karakterekre, illetve nem ilyen színészgárdát trombitált volna össze, mint amit itt láthatunk. Maguk a vádlottak – legalábbis közülük öt – viszik a hátukon az egész filmet, mindegyik más jellem és más okból, céllal volt ott a tüntetésen – s mindegyik máshogy is reagálja le a tárgyalást. Talán nem meglepő, de nekem a ’60-as évek minden sztereotípiáját megtestesítő Abbie (Sacha Baron Cohen) tetszett legjobban, a szemtelen, állandóan beszívott fickó pimaszsága nagyon bejött. A másik fontos figura, Tom már kevésbé, valahogy Eddie Redmayne révén olyan nyámnyilának, szerencsétlennek tűnt (adott szituban még tán árulónak is), bár meg kell jegyezzem, volt tűz a srácban, de nekem sosem volt szimpatikus az ilyen kis meghunyászkodó karakter. Egyedül akkor kaptam föl vele kapcsolatban a fejemet, mikor mondta, hogy vitte Kennedy koporsóját – no, gondoltam, akkor láttam már őt a Félelmetes napban is. Az ügyvédjük, a Kémek hídjában számomra maradandót nyújtó Mark Rylance ugyan nem egy Kaffe őrnagy, beszélni sem tud úgy, szenvedély sincs benne annyi, meg azért eleve egy valós sztori nem rejthet akkora fordulatokat, mint egy fiktív történet, de ennek ellenére bírtam a fickót, mikor néha szembeszállt a bíróval… aki amúgy a másik csúcspont a sztoriban. Az csak egy dolog, hogy a legendás Frank Langella játssza a karaktert, de ahogy azt teszi, amit a fickó a két óra alatt művel, az olyan szinten képes felcseszni az ember idegeit, hogy tanítani való. Ritkán sikerül így kiélezni egy karakter negatív tulajdonságait – hát itt most sikerült. Olyannyira, hogy Abbie Hoffman mellett Hoffman bíró fog nekem elsőre eszembe jutni majd később a filmről… igaz, pont annak ellentéteként. Ilyen szakadékot teremteni, ilyen éles kontrasztokkal ilyen mesterien bánni, s közben a kettő közti űrt ilyen remek történetvezetéssel és figurákkal kitölteni… nos, azt hiszem, nagyszerű írói és rendezői munka.

A mai filmes világban, a CGI és a pénz világában az, hogy valami korhű és hiteles, azt hiszem,nem újdonság, sőt elvárás – az A chicagói hetek tárgyalása azonban kicsit rá is tesz egy lapáttal erre: tök jól alkalmazza az akkor viszonylag nagy számban készült videofelvételeket a sztori hitelessé tételéhez. Viszont ezektől egyáltalán nem lesz túl száraz és dokumentarista a film, köszönhető a korábban említett remek karaktereknek/színészeknek, a filmbe csempészett kiváló humornak, no meg annak az érzelmi manipulációnak, ami az elsőtől az utolsó percig végigkísér minket. Így kell kérem közel tökéletes mozit csinálni – ami még akkor is jó lenne, meg működne, ha mindez fiktív történet és tárgyalás lenne… így viszont, hogy ez, nagyjából így tényleg megesett… nos, az csak emel az értékén. Sokaknak talán kínos is lehet az A chicagói hetek tárgyalása, hisz olyan dolgot állít, mutat be, amit nem szívesen fogad el Amerikáról – azok próbálják az egészet úgy nézni, mint egy kitalált történetet. Ami ugyan elmarad az Egy becsületbeli ügytől, de csak attól: mint történelmi tablóként, mint tárgyalótermi drámaként megállja a helyét – és hatalmas élményt képes nyújtani. Nem tudom, mi lett volna, ha ezt Spielberg rendezi, ahogy az eredetileg tervben volt, mennyivel lett volna szentimentálisabb az egész, de azt hiszem, ez így is eléggé hatásos lett: az meg hogy mi van mögötte, s ebbe ki mit lát bele, ki, mivel von párhuzamot… nos, azt mindenki maga dönti el.

Én (eddig) ennek adtam volna a szobrot.





85%



.

R2-D2 írta:

.
A chicagói hetek tárgyalása

A lényeg, hogy – azt hiszem, ezt kijelenthetem Niwrok nevében is – mi, itt a kis Fórumon kifejezetten szeretjük a tárgyalótermes filmeket, sorozatokat, a jól megírt és felépített történet: ha meg az ember nem tudja a per végkimenetelét, pláne tud nagyon jó lenni az egész. Ahogy ez a film is az lett: a legjobb lenne, ha mindenkinek sikerülne úgy leülni elé, hogy teljesen ismeretlenül vág bele az egészben, nem csak hogy a végkifejletet nem ismeri, de még a pert kiváltó eseményekről sem hallott soha – mint én – mert akkor üt igazán nagyot a mozi. Persze, hülye kérés ez, mert ha meg elolvassátok irományomat, ez eleve bukik, viszont én meg kénytelen vagyok némi alapot adni élményem tárgyának…

Én (eddig) ennek adtam volna a szobrot.

85%

Így van, kifejezetten szeretjük .
Úgyhogy akkor majd később olvasom el . Szem előtt volt a film egy ideje (te is láttad, ki a gyártó), de így az Oscar miatt és miattad előbbre hozom.

Köszi!

.

R2-D2 írta:

Időcsapda

Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha mindenki úgy vág bele ebbe a filmbe, ha nem tud róla semmit – én is csupán a címe alapján döntöttem úgy, hogy megnézem – ugyanis magának a filmnek vannak olyan meglepetései, felfedezni való fordulatai, amik csak akkor működnek, ha az embert tényleg vakon vezetik végig az eseményeken. Persze, az nem titok, hogy valahogy minden az idővel függ össze, de azt előre kell jelezzem,hogy ez nem igazán egy klasszikus időutazásos film, miszerint valaki, valahogy vissza/előre kerül az időben és úgy kerül kalandos vagy drámai helyzetbe, hanem sokkal inkább egy helyszínhez kötődik az egész, aminek hatásaival kell megbirkózni a főhőseinknek.

Annyi mindenről nem beszélhetek, ami nekem tetszett… így kénytelenek vagytok csupán az én ajánlásomra hagyatkozva belevágni ebbe a kalandba. Ha megfelelő helyen helyezitek el ezt a filmet a koordinátarendszerbe, ha nem vártok valami hiperszuper hi-tech világot, értelmezhetetlen és meg nem magyarázott történettel (ugye, Tenet???), sztár színészekkel, akkor remekül érezhetitek magatokat rajta. Talán a második negyede kicsit lassabb, ott mintha nem történne semmi – aztán mégis – de azt leszámítva szerintem ez egy qrva jó kis film. Mert mi kell egy jó filmhez? Jó ötlet és forgatókönyv. Az meg itt megvan.

80%

The Endless 2.0 ... . Hangulatában is, stílusában is, költségvetésében is .

Ezzel együtt volt majdnem annyira ötletes és szórakoztató, ami lehetett volna nagyon drámai (a sok elvesztett idő miatt), de inkább valahol tinisen jópofa lett, bármennyire is kilátástalan a helyzet. Talán ez az egy, amiért még Furby is elfért a filmben, pedig engem is irritált a kanos és nagyképű kis pöcs . Ami hiba volt benne, az talán csak annyi, hogy amikor Cara kimászott a felszínre, akkor annak máshogy kellett volna történnie a "szabályok" szerint, de ennyi kis oda-nem-figyelés belefért.

Köszi!

7,5/10
.

R2-D2 írta:

Love, Death + Robots S1

A Love, Death + Robots S1 egy egészen különleges utazás a sci-fi világába. Egy vérbeli novellagyűjtemény megrajzfilmesítése, a különböző írók tollát itt pedig a különböző  képi világok turbózzák föl, teszik egyedibbé. A címet is értelmezték már többen, több helyen, magam részéről annyira nem is merültem bele a megfejtésébe – az biztos, hogy Love viszonylag kevés van benne (már ha magát a dugást és az erotikát nem vesszük szimplán szerelemnek), de a Death és a Robots bőven megállja a helyét. Mindenesetre ez a mix, így, ilyen stílusban egy nagyszerű filmélményt biztosít, amiben az animáció pont azt a túlzott erőszakot és pornográfiát tompítja a sorozatban, amitől esetleg túl sok és túl felnőttes lenne.

85%

Múltkor is röviden írtam róla, mert antológiáról ilyen formában nem tudnék, ezért most is csak így szólok: kijött belőle a második évad, igaz, csak fele annyi résszel.

Sajnos még mindig kicsit le vagyok ragadva annál, hogy ha Love, Death + Robots egy antológia címe, akkor legyen már benne mind a három (vagy legalább kettő). Ezért most is volt olyan, ami nem jött be különösebben, mert eleve nem találtam itt a helyét (az óriásos és a bálnás), volt ami jó volt, de inkább csak egy morbid viccként (a karácsonyos), vagy önreklámként a Netflixnek (In The Tall Grass). Amik miatt igazán érdemes volt nekem megnézni, amik tényleg jól beleillettek az antológiába, az a takarítórobotos, a mentőkapszulás meg a gyerekvadászos volt, na meg Snow története, ami az összes sci-fi sablont magába olvasztotta, ami valaha is felmerült ebben a témában.

8/10

.